Előtted úszik, úszik minden emlék,
vágyadat, országodat is elvették.
Az őseid fejfáján varjú fészkel,
hártyavékony szabadságra is pénz kell.
Igy lettem én kisgyerekként vízhordó,
fájó koppanás a rozsdás rácsajtó.
Hátamon a bot, rákötve két dézsa,
mindkettőt még öregapám faragta.
Egyik tökéletes, a másik repedt,
forrástól hazáig cipeltem őket.
Hidegen, bádoghanggal vert a szívem,
reggeltől estig két krajcár a bérem.
A tökéletes edény után semmi,
maradt a sivár természet és ennyi.
De több pénzt hozott a konyhára, és így
anyám szemében büszkeség volt és frigy.
A repedt edény csak a felét kapta,
de nyomában virágos rét és padka,
s rajta jövőt álmodó szerelmes pár.
Oh, gondolat repülj, hát az élet vár!
Végtelen e tánc, apáról fiúra
öröklődik a vízhordás, s a nóta.
Egy emberöltő alatt sokat remél,
a két edény egymással helyet cserél.
Hát így lett virágoskert mindkét oldal,
gyermek maradt a lelkem, s az ősi dal
kottává nőtt. Az erdő mélyén tisztás,
Isten szemében napfény és a forrás.
