Ilyenkor mind erősebben emlékezünk azokra, akik nincsenek már velünk.
Hiányoznak, amíg élünk, s megtanultuk jobban félteni azokat, akiknek még örülhetünk.
Elnézem apámat, ahogy
gyengül, s alszik többnyire
csendesen,
beesett arcán megül az álom,
míg nyitott szájjal levegőt vesz
zörgőn, érdesen.
Talán álmodik még harcot,
jobb világot,
festett deszkakerítés tövében
virágzó akácot,
május éjszakát,
s anyám kezében csokor orgonát.
Lehet, hogy fenn jár, mint
valaha fehér felhők felett,
s boldog pilótaként a Holdnak
integet.
Lehet, Gyergyóban jár,
Óriás fenyők között,
hegyet hódít, mint szokott,
míg kezéből ki nem lopta az idő
a maga faragta vándorbotot.
Álma sziklák tövében nyíló
havasi gyopár,
vagy anyám lányszemében megbújó
szentjánosbogár,
s egy hang a tücsöké,
vele itt és ott,
most és mindörökké.
