Ez a föld
soha nem vetett ágyat
boldogságnak.
Hagyta
gyökerek bordáin vergődni az évszázadokat,
és füstökbe fulladni a lelket,
amikor koronatüzek
szolgáltatták ki
az erdőt a végtelennek.
A föld hallgatta,
hogyan sikolt az életnedv a fában,
nézte,
hogyan száll fölötte
az égett szárnyú szél.
Tudta, hogy arcát
hamu födi majd, nem ragyogó harmat,
s izzhat mélyén parázs,
fönt szürkeség beszél.
Ez a föld
nagyon fáj magának.
Nem kiáltanak égre lángoló ágak,
s üszkös gyökerek
sem markolnak
már életet benne.
A kiégett föld
csak önmagának fájhat,
lassan
semmivé szenesedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése