Nem lehet, mégsem lehet,
hogy ennyi teremtő képzelet
sorsa legyen a pusztulás!
Nem lehet, hogy véletlen eget
bitorol a szó, míg jelentése van,
nem lehet oly birtoktalan
az értelem,
hogy szolgasorsunk korbácsa legyen,
s az idő ültetvényein
céltalan fegyelem
hajtsa előre, tőről tőre,
sorsról sorsra az életet,
amíg bele nem fárad!
Nem lehet,
oly földhözragadt
a gondolat,
hogy centizze vele magát a távlat!
Itt
a mindenség törvényeit
lentről féltjük: nagyon-nagyon mélyről.
Az ég ma is a fényes kirakat,
bámuljuk, míg bele nem szakad
a szem abba, hogy látja:
mekkora világot
rekeszt ki magából
minden bolyongás kálváriája!
Milyen öncélú a pálya
egyetlen nap körül,
s mennyire sorsába kövül
az ember is, akit körbeudvarolnak
eszményi holdak,
míg a kör, melyből ki nem léphet,
a kételyt avatja föl
középpontnak!
Nincs világ másként!
Nem törli le senki az eget,
hogy helyet adjon másnak!
És nem lehet, mégsem lehet,
hogy ennyi teremtő képzelet
öltse föl gyászruhánkat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése