Ma nem tudok verset írni.
Megfakultatok szavak,
s oly erőtlenül hullotok
elém, mint halni készülő
őszi madarak.
Mi történt veletek?
Hová lett színetek,
hová lett ízetek?
Szemlesütve álltok
előttem, s látom,
bűntudat gyötör.
Most kéne jönni,
szolgálni szépen,
kezem alá simulni,
mint hajdanán,
amikor könnyedén
szökkentetek papírra.
Egyszerre voltatok
csintalanok, komolyak,
tétovák és magabiztosak,
s őszinték mindenek felett.
Hová lett hevetek,
mely égetett, mint a tűz?
Hová lett áradásotok,
mellyel sodortatok
az igazság felé?
Ma nem tudok verset írni.
A mondatok üres szobák,
konganak és süvít bennük
az ostoba szél, mely soha
semmiről nem beszél.
Ó szavak, selymesen,
lágyan hangzók vagy
keményen pattogók,
kezemben legyező és
ostor voltatok.
Csak nyúlnék értetek,
ám hiába, elbújtok
előlem szobátok
legbelső zugába,
s gúnyosan figyeltek,
mit teszek, ha csupán
levegőt markolok,
és rettegve kérdem,
mi lesz most velem,
ha jön a némaság,
ha hiába nyúlok a
szavaim után, mert
menekülnek előlem
mint sanda árnyak,
s nem hagyják többé
kimondanom, mindazt,
ami fájhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése