Kiszemelt magának a fájdalom,
könnyben úszó tekintetét láttam,
a bánatot lassú mozdulataiban.
Állandóan engem keresett,
belém ütközött a forgatagban,
s a park árnyékos padján üldögélve,
a moziban, ha lírai képsorok
menekültek a brutalitás elől,
a sörözőben rám emelte a korsót,
nézett, mintha az élete,
a jövője lennék.
Kiszemelt magának a fájdalom,
végül én is megszerettem,
s attól a perctől
egybemosódott ébrenlét és álom,
bárhová ment a kedves,
összeszorult a torkom,
vége volt mindennek,
nem tartott vissza a szerelem,
csak a gondolat, hogy én is
feljövök érte a síri világból
az éj közepén, csak az gyötört,
s nem voltam más, mint fájdalom,
gyönyörű szenvedés.
Láttam magamat kiterítve,
a lobogó lángokat a testem körül,
a maréknyi hamut
a semmivel összekeverve,
az egy-két gyászolót,
akik az órájukra néznek.
Egy arc ott maradt
a nyárittas temetőben,
hogy magához ölelje még egyszer,
ami szerethető volt bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése