Ál(h)arcaimban
talán magam elől is
elrejtőzködöm.
Álarcaim
bizony vannak. De kinek nincsenek? Kimegyek az utcára, s a rám jellemző
öltözködési stílussal megszokott része vagyok kisvárosunknak. Ilyennek
látnak kívülről. Szomszédasszonyaim nem is törik a fejüket, milyen
lehetek belülről. Van, aki igen. S próbál megfejteni. Mit lát? A külső
maszkot. S mit érez? Van belső maszk is? Ugyanolyan vagyok otthon? Ahány
helyzet, annyi maszk? .... Megtetszett egy kalap. Felvettem, s más
ember lettem tőle. Gőgösen vonultam pár percig, aztán megijedtem, mert
azt hittem, mindenki engem néz.
... bakancsot húztam, s utána máshogy mentem az utcán.
... sálat kötöttem lazán a nyakamba, s laza léptekkel indultam a lépcsőknek.
S közben mindig én voltam.
Mosolyogva beszélgettem, vidáman köszöntem.
S közben sírtam belül.
Ki
vagyok én? Hányféle vagyok? Hányféle maszkot cserélgetek naponta? S
este, mikor itt ülök a papír mellett, akkor is van rajtam álarc? Ilyen
vagyok? Látott már valaki maszk nélkül? Ő ismer? Én ismerem magam? Vagy
eltűntem az álcák között? Álarcokban vívott álharcok jellemzik utam.
Vergődő gyöngyházlepke, pókhálóba esett áldozat, levegőért kapkodó hal,
hervadásra ítélt virág, álmodozó naiva, reménytelen szerelmes, boldog
boldogtalan, magányba zárt főszereplő, síró bohóc, személyiségzavarral
küzdő vezéregyéniség, a zseni maszkját hordó középszerű, időhiánytól
kapkodó, mindenbe belekóstoló többgyermekes családanya, íráskényszerrel
megáldott - megvert emberke, motyogó őrült s békét áhító kíváncsi
gyermek - igen, ez vagyon én. Maszk nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése