Mészely József: Villanások a szeretetről

 Csak a szeretetnek van világló fénye,
az izzíthat napot a komorló égre,
edzeni gyökért, rögöt tartani egybe.

Csak a szeretet fényétől veszhet a gaz,
nyithat boldog szirmokba mind, ami igaz
s tán jövőnk is lehet végre áldó vigasz.

Csak a szeretet tárhat szárnyas ablakot,
kiszellőztetni gyűlölet s nyomor szagot,
hogy álmodhassunk együtt színesb’ álmokat.

Csak a szeretetnek van oly ragyogása,
mely bájolhat játékba, repeső dalba,
s termőbbre sarkalló óvó gondolatra.

Csak a szeretetnek van oly tündöklése,
ha epedő lelkeknek lehet a vendége,
mely bízni biztat a csoda örömébe.

Békés, boldog új esztendőt kívánok!

CrusaderBeach

Mészely József: Én azt kívánom

Én azt kívánom, hogy
emeletesre épüljön házatok,
ösvényből utat járjatok,
föl, a csillagokig röpítsétek
acéllá edzett madaraitok.

Én azt kívánom, hogy
kenyérré finomuljon búzátok,
bánat ne árnyékolja arcotok,
szeretetből ébredjen szavatok,
reményből csendüljön dalotok.

Én azt kívánom, hogy
izmos karokkal vigyázzátok
a fehértollú békegalambot,
álmokkal derüljön hajnalotok,
hogy ne érezzétek szűknek a világot.

Évfordultával ezt kívánom, de
ha mégis csak részben teljesülne,
soha senki akkor se csüggedjen,
gondoljon arra, hogy a felhők mögött
mindig áldón ragyog a nap az égen.

Szabolcsi Zsóka: Köszöntő

Köszöntök minden jóbarátot,
még a tekergőknek is jót kívánok,
kéményseprő hozzon szerencsét,
lángot lobogjon kemencéd,
csíz, cinege s kismadarak
éneke derítse napjaidat,
békés, vidám téli estjeiden
barátok merengjenek verseiden,
s ha jön a nyár, az ősz, az új hó,
tudd, hogy barátok közt lenni jó!

Ady Endre: Adjon Isten mindenkinek

Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Általadni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Móritz Mátyás: Fehér kendő

Kívánok minden fényt, és semmi árnyat,
hogy ne járjanak Veled ólmos-gondok;
hogy feketeség ne borítsa ágyad,
táguljanak Neked a horizontok.

Kívánok szép napokat az új évben,
erőt, ha hátadon a vasat verik;
hogy szitakötőként járd egyvégtében,
mint akire a remény kendőt terít.

Legyél somfa, talpig aranyban állva,
Ember, aki kilesi Isten kedvét;
aki mosolyog a zsendülő világra,
tűz, hogy a fázó Veled melegedjék.

Kívánom: ne fogjon az élet piszka,
legyen tűnődésedre az ég tágas;
legyen lábad alatt a sár is tiszta,
kiben a csönd reményt reményre ágaz.

Ne rontsanak mindennapok tényei,
láss tovább az erdőnél és a fánál;
láss csillagokat közelről fényleni,
ne érd meg, hogy az Isten Téged sajnál.

De legyen gondolatod hozzá méltó,
legyél igaz, nagy, -szörnyen nagy és örök;
kiről lehull minden hazug béklyó,
kihez egyszer majd én is hozzánövök.

Legyen egy lépés Tőled a mennyország,
maga az Úr is irigyeljen sokszor;
nődd túl a székely hegyek kéklő ormát,
szíved legyen könnyebb, mint a nagyostor.

Kívánom, hogy ha kedved kél, -ne loppal
őrizd a fényt, ahogy őrzi a harmat;
ne takarózz a saját árnyékoddal:
ha álmos vagy, az Úr majd betakargat.

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Fried Noémi Lujza: Újévi vers

Íze a kenyérnek, a sónak,
Íze az eljövendő jónak,
A csókok íze még a számon,
És minden bűnöd megbocsátom
Míg él a Földön igaz ember
Megverve hittel, szerelemmel,
Hol van még szó, és nemcsak szólam,
Hol tiszta szándék, nemcsak szó van.
Hol megméretik még az ember –
Nem szóval, szándékkal, de tettel;
Hol mikor tél jön, tüzet raknak,
Ahol már nem kérnek, csak adnak,
Honnan a vándor útnak indul,
Hiten, hitetlenségen is túl,
Hol az éhezők enni kapnak,
Hol mindig nyitva áll egy ablak,
Ahová érkezik a vándor,
Ki továbbindult hét határról,
Hol megtart minket még a hűség,
Ahol nincs más, csak egyszerűség,
Hol nem billen ki már a mérleg,
ott mindent hitelesen mérnek...
          – Íze az eljövendő jónak
          – Íze a kenyérnek a  sónak

Simon István: Vers újévre

Tizenkettőt üt az öreg óra -
nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
Sétálója az ő rezes bárdja,
vele sújt az idő kapujára.

Be is szakad az ó-év alatta,
csengve hullik millió darabra.
Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
s fagyos ágon hangicsál a cinke?

Egy év megint elrepült felettünk.
Egy évvel csak öregebbek lettünk.
Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
hogy a hajon, az arcon se látni.

Ismerted a jókedvű kovácsot,
sokáig de egyformának látszott,
s ma, hogyha a boltból kifelé megy,
nem ölelgeti a menyecskéket.

Ő nem érzi, te vetted csak észre,
hogy az idő lassan kicserélte.
Te őrajta, ő meg talán máson
kapja rajt az időt a lopáson.

Száll az élet csengős ifjúsága,
fordulókon nézel csak utána.
Holnap már a ragyogó újévben
cimbalmoznak lábaid a jégen.

Munka után fáradtan lefekszel,
ágyad szélén gubbaszt a szilveszter.
S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
nekivágni újra a dolognak.

S nézed még a szemedet lesütve,
félálomban, ahogy föl a szürke
mennyezetre dobálgatják játszi
fényüket a tűzhely karikái.

Reményik Sándor: "Szilveszter-éjszaka"

-részlet-

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.
...
A jelen perc a jövendőnek ára.
És a jelent a múlt fizette meg,
Elmúlt egy év, hogy jöhessen a másik.

Áprily Lajos: Szilveszter

Ezt a napot nem várta senki még
úgy, mint anyám. Még támadott a tél,
a frissen hullt hó ablakunkig ért,
a borostyánkő-csőrű hímrigó
dermedve hullt a vadszőlő közé.
A temető-út hó-leples jegén
- jaj, babonás jel - elesett a pap -
S ez a nap mégis: bölcső volt neki,
mely a tavasz-csecsemőt rengeti.
És szólt: Hiába hull. Holnap, fiam,
egy kakaslépéssel megnő a nap.

Nőtt, nőtt. Pár nap s az olvadás kicsalt.
Jaj, a hóember milyen furcsa rom.
Eltemetem a meggyászolt rigót
s nézem a nagy kakast az udvaron.
Parancsoló, piros királyfejét,
izmos lábát, az idő-mozdítót -
Egy kakaslépéssel - milyen csudás...
S este, mikor a fejem leteszem,
milyen félelmes, milyen óriás.
Idő-kakas. Ó, hány titokzatos
kakaslépés mért illanó időt,
amíg kilépte mind az éveket.
Patak hány indul, pázsit hány újul,
amikre kék szemével nem nevet.

Szilveszter volt. Éjfél. A levegőben
szivárványos rakéták tűzszaga.
A mámor és rakéták versenyében
süvöltött a berlini éjszaka.
S egy képet láttam, messze, keleten:
fenn a hegyoldal fehér hóalap.
Madár áll rajta, misztikus, magas:
sírdomb felett az óriás kakas,
emeli lábát -
s egy kakaslépéssel megnő a nap.

Hollósy Tóth Klára: Az éjjel ölében

Megsimít a fény, megérint és elhagy,
játszi szelekkel kergetőzik lágyan,
kószál a völgyben, messzi hegyoldalban,
rét ölén lebeg, suhanó sugárban.

Zajtalan inog, vonul néma nesszel,
az árnyékok közt imbolyog kéken,
szétszivárog az ébredő homályban,
megáll és elhal az éjjel ölében.

Sting-Cris Botti-Josh Groban

Sting-Cris Botti-Josh Groban

Szeitz János: Könnyek szivárványfátylát

Könnyek szivárványfátylát vigasztalón
csak annak deríti szemére sorsa,
aki nem részvétre színlel bánatot.
Ám mitől remélhet az vigasztalást,
aki még soha nem érzett az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét enyhítendő simogatást.

Zsefy Zsanett: Csillagokkal szépülő

Anyám vánkosba rejtette a hópihéket,
és a fehér csendet eltette jövőnek.
Míg Apám a csillagokat szögezte égre ,
kimért helyükről kettőt elcsentem tőle.
Mikor az éjszaka a napot bekormozta,
hogy lássanak, fürödtem angyalszemükben.
Előttem a felhők rögvest függönyt bontottak,
csillagot röptetni mégis megrémültem.
Féltem elvágyódnának, mint kit megsebeztek,
a tenger vihara hiába csendesül,
zátonyra futna minden, ami szépült bennem,
s ha felszakad, tőlem mind visszamenekül.

Pilinszky János: December

Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.

Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.

*

Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.

Délre a levegő fémes burájában fölgyullad a nap is. A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja, s mintha a nyári strand homokjában időzne, arcát a szemcsés fényességnek fordítja. Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot. Azután már csúszik is lefelé az érintetlen hegyoldalon, derekát figyelmesen előrehajlítva az elébe ugró fák közt. Sietni kell, mert korán sötétedik. Fáradtan száll le az autóbuszról, karcsú szerszámait vállára veszi, s ahogy lassú, izmos lépteivel megindul a zajtalan járdán, fiatal, tűnődő katonához hasonló, aki magas várából ereszkedett alá.

Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is fölgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.

Otthon a könyvállvány háta mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésekre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul és fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.

(Élet, 1942. december 27.)

Horváth Sándor: Ünnep után

Ha az alkonyat fénye megérint,
Ha felolvad az éjben a mély-vizü kék,
Fosztogatja csillagkoszorúit az égbolt
És lehajol földig az ég;

Hóba merülnek a tóparti fák,
Hideg ködök tetemét lengeti a szél,
A magány szava szelíden ver a szívemben,
Kidobolja titkom szép örömét.

Ha az ünnepek fénye kialszik,
És elnémul körben a tóparti láz,
Csak a szerelem szava dobol a szívemben
Ha könnyet ejt értem a téli varázs;

S amíg lágyan libegnek a pelyhek,
Megroppan a hó, jég-sapkás léptem alatt,
Felnyög a hold a csöndkoszorús éjben
Felriasztva mind a holtakat;

Nem titkolhatom már tovább -
Mily egyedül vagyok a fájó ég alatt
Ha fejem felett fagyra fakadtan nyikorog
Szánalmasan egy szélkakas.

Bertók László: Kicsúszik a kezedből kezed

Elmúlt az ünnep, s mint akinek
nem jöttek meg a vendégei,
fölteszed az új teavizet,
hogy legyen miért begyújtani,

megáll a ház előtt valaki,
akkora a csönd, hogy kireped,
s mintha belőled csapódna ki,
homlokon üt az ablaküveg,

kicsúszik a kezedből kezed,
csak azt fogod keményen, ami
magától is marad, aminek
beléd szakadtak fullánkjai,

topogsz, hogy történjen valami,
s rettegsz, hogy ez után mi jöhet.

Sárhelyi Erika: Pillanatfelvétel ünnepek után

December huszonnyolcadikára
az ünnep lassacskán elcsöndesül.
Makacs útját a tél tovább járja,
s a köd a fákra némán ráfeszül.

Dermedt girlandokat cibál a szél,
s kioltja az utolsó lángokat.
A parkban egy nő magában beszél,
közben apró harangot rázogat.

A hétköznappá szürkült reggelen
ablakok mögé szorult a béke.
Egy fenyő és néhány csillogó dísz
a karácsony végső menedéke.

Csabai Andrea: gyertyaláng lobban

gyertyaláng lobban
békés az este
hófehér úton
pihen a táj

dallamok szállnak
csillag mesékben
földre szállt angyal
hazatalál

ünnep a szívben
Isten megérint
égi áldása
ringató csend

gyertyaláng lobban
fenyőfa illat
fény szülte hitben
sóhajt a rend

Malek Andrea - Kulka János: Boldog karácsonyt!

Malek Andrea - Kulka János: Boldog karácsonyt!
 ~*~
John Lennon - Happy Christmas 
John Lennon - Happy Christmas

Egyed Emese: Könyörgés

a gyarlót aki újabb mérget forral
a nem levőket és az elmenőket
a letarolt és kifosztott erdőket
a sárkányoktól lankadó erőket
az itt felejtett szikkadt nagyszülőket
a templom felé vivő kisutcákat
a szélbélelte aggó iskolákat
az aprópénzen megvett kenyeret
a kormosodó levegőeget
az otthoni vizek legédesebbjét
kétségbe esettek örök keresztjét
az elpusztult s születő könyveket
az álmot amit lát a kisgyerek
a hajót amely zátony fele fut
a félelmébe horgonyzott falut
botló beszédünk sápadó reményünk
a jót a rosszat amit meg kell érnünk

áldd meg Isten karácsonyoddal

Jószay Magdolna: Karácsonyéj

Mikor készülődöm, még csak a tudat hív,
ám ahogy kiérek, a téli éj csábít.
Várakozó csend és üde, friss levegő,
titokzatos éj és némán szendergő
házak és fák, ám a templomablakok
aranyos fényükkel vonzanak magukhoz.

Éjfél lesz nemsoká. Éjfélt üt az óra,
óvatosan lépek a megolvadt hóra.
Kihalt a városrész, s aki most utcán van
szótlan szaporázza, mind-mind célirányban.
Nem hallik más, csak a hó roppanása,
meghatott örömnek szívdobbanása.

Hívogató meleg a betlehemi jászol,
benn sok-sok gyertyának lángfénye világol.
Felzeng a harang és zúg a messzeségbe,
mennyből az angyal hoz derűt a szívekbe.
Öröm van és béke, szeretet születhet,
melyre várunk oly rég… áldott ünnepeket!

Tornay András: Első karácsony

Ma valami különleges füst száll a rőzséből
Ma az alkony titkot rejteget
Ma forrong a jég és megfagy a tűz

Ma be fog teljesülni az ígéret
Ma szétszakad a Menny, lezuhan a kincs
Ma sebet kap a bűn, és van lesz a nincs
Ma zenét nemz a csend

Ma elnémul a tó, megnyílik a könyv
Ma megszűnik a láz, megszületik a könny

Ma felborul a ritmus, megremeg a hegy

Ma elnémul a szó
Ma nem hullik a hó
Ma eltörnek a rácsok
Ma jászolsírnál állok

Ítéletben, vádak között
Eltűnnek az átkok
Szögek között szalmaszikla
Új életet látok.

Juhász Gyula: Betlehem

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!

Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük hogy "megszületett"!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Borisz Paszternák: Karácsonyi csillag

Tél volt.
Szél vágott künn a pusztán.
Barlangjában, fenn a hegyoldalon,
fázott a Gyermek.

Ökör lehelete melengette.
Szelíd állatok
álltak körülötte,
s a jászoly fölött meleg pára áradt.

A pásztorok, subáikból kirázva
a kölesmagokat,
a sziklás hegyoldalból
nézdeltek álmosan az éjszakába.

Távol havas mező és temető,
kerítés, fejfák,
kocsirud benn a hóbuckában,
s csillaggal teli égbolt a sírok fölött.

S a csillagok közt titokzatos lobogással
számukra eddig ismeretlen
új csillag ragyogott alacsonyan
az út fölött, mely Betlehembe fut.

Messze az égtől és Istentől
itt izzott, mint tűzvészek idején
a kazlak,
mint égő szérűk, lángoló tanyák.

Szalma s szénakazlak parázslásával
növekedett a csillag egyre
az újmódi fényességétől
elkáprázott végtelen mindenségben.

Mögötte az a növekedvő fénycsóva
valami csodahírt jelentett,
s hívását-szólítását
három csillagot néző bölcs követte.

Mögöttük megrakott tevéik cipekedtek
ajándékaikkal, meg fölszerszámozott, aprónövés
szamaraik szaporáztak le a kövek közt.

S közelgő idők különös előjeleként
égre kelt a csillag mögött minden, mi utána lett eljövendő.

Évszázadok minden vágya, álma és eszmélése,
képtárak és múzeumok elkövetkező gazdagsága,
minden tündérek pajkossága, mind a varázstevések,
minden fenyőfa a világon, minden gyermekálom.

Minden kis gyertya remegése, minden angyalhaj,
karácsonyfadíszek minden színes nagyszerűsége . . .
. . . Mind gonoszabbul, mind dühödtebben vágott a szél a pusztán.
. . . Minden csillogó ezüstalmák és ezüstgömbök.

Égerfák álltak a tó mentén tájat rejtőn,
egy kisebb rész volt látható csak föntről a dombról
a varjúfészkeken át s a falombok közt:
a gát, melyen tevék s szamarak közeledtek
a pásztoroktól tisztán fölismerhetően.
— Menjünk, imádjuk mi is a csodát,
mondták, vállukra terítve a ködmönt.

A hóban előre küszködve melegük lett.
Lábnyomaik világos tisztásokon át
levelek csillogása közt húzódtak tovább,
nyomaik, melyeket a kutyák megmorogtak,
s melyek mint gyertyacsonkok lobogtak a csillagfényben.

Mint mesékben, az éj olyan hideg volt,
s a hóval fedett hegyoldalakon
valakik egyre soraikba álltak.
Szorongva néztek körül a kutyák,
s bajt várva a kisbojtárhoz húzódtak.

Ugyanazon a tájon s utakon
angyalok is jöttek a tömeg sűrűjében.
Láthatatlanok voltak s testtelenek,
csak lépteik hagytak nyomot a hóban.

A barlangnál tolongott a tömeg.
Világosodott. A ciprusok előtűntek.
— Kik vagytok? — kérdezte most Mária.
— Pásztornépek s az ég küldöttei,
s kettőtöket dicsőíteni jöttünk.
— Szűk benn a hely. Maradjatok az ajtónál.

Hamuszürkén érkező derengésben
kanászok és juhászok toporogtak,
gyalogosokkal lovasok veszekedtek,
s a fatönkökből vájt vályúknál tevék
ordítoztak, szamarak kötekedtek.

Világosodott. S porszemekként a reggel
eltüntette a csillagokat mind az égről.
A barlangba Mária csak a három bölcset
bocsátotta be a mérhetetlen tömegből.

A tölgyfajászolyban fénylőn aludt a Gyermek,
mint szép holdfény egy kivájt oduban.
S báránybőr bundácska helyett szamár
párája s ökör lehelete melengette.

Ők hárman csak álltak az istállóhomályban,
suttogtak, szavakra alig találva.
Valaki a sötétben hirtelen kézenragadta
s a jászoly balja felé tolta őket,
s hátranézve ott: Mária küszöbén
mint vendéget, látták a Csillagot.

Sulyok Vince fordítása

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség: fehér paplan,
se hó, se hold nem világol -
amíg fölragyog a jászol

hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén -
rí Boldizsár, Menyhért meg én.

Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge -
el kell érnünk Betlehembe!

Nemeskéri-Orbán István: Három vándor

Három vándor indul útnak,
három felől bandukolnak,
követnek egy csillagot,
mely az égbolton ragyog.
Három vándor, három tudós,
talán király, talán vezér,
három vándor bandukol
küldetés az Istenér'.
Meglátjátok eljön hozzánk,
Isten küldi értetek,
Betlehemben születik meg,
zengjétek az éneket.
Vad zene szól, pásztorok,
ropjátok a táncotok,
elcsendesül majd az ének,
halkan suttog kisdedének.
Három vándor indult útnak,
három felől bandukoltak,
követtek egy csillagot,
mely az égbolton futott.
Megértették a jelet,
meglelték a gyermeket,
ajándékkal leborultak,
meleg takarókat hoztak,
a mécsesbe olajat,
tömjént, mirhát, juhokat.
Három vándor, három király,
három világ képében,
még megférnek békében.
Szent karácsony éjjelen,
meglelték az Isten fiát,
boldog lesz az egész világ,
mondjunk együtt el egy imát,
„Kirie eleiszon”
Uram irgalmazz !

Zsiga Lajos: gyertya gyullad ma…

felzendül az égi kórus
univerzum orgona sípjai
milliónyi angyal zengi
a világ végtelenében
hogy Jézus megszületik

halljátok földön élők
ünnepel az ég
nekünk egy fényes csillag
gyullad a világunk egén
picinyke fázós fény
az óriási ragyogásból
nekünk ennyi is elég

kárhozottak vagyunk
mind- bűnben élők
sárból gyúrt testünk
Isten lelkének otthona
mégis
mégis szenvedünk
s hiába szaladunk
akárhányszor is neki
lelkünk szállhat csak
mert nekünk e föld
életünk és börtönünk

de milliónyi
gyertya gyullad ma
a házak ablakaiban
lelkünk fénye izzik
s ki fentről látja
e csodát
hitetlenül nézi
ma megszületik
a remény
a hit a valóság
bezárt ablakain
már itt kopogtat
lelkünk templomának
bezárt ajtóin
a kisded Jézus
Mária karjain

Pilinszky János: Karácsonyi gondolatok

Szép a karácsony költészete, de ennek a költészetnek a gyökere véghetetlenül mélyebb, s tulajdonképpen még nem termette meg valódi gyümölcsét közöttünk.
Isten – írja Simone Weil – tiszta szeretetből alkotta a világot. A teremtés nem Isten
hatalmának, hanem az isteni szeretet lemondásának a műve. Mivel pedig a világ a lemondás műve, erre az isteni szeretetre mi is csak lemondással felelhetünk. Innét minden valódi alkotás és minden valódi cselekedet és vállalás mélyén a szeretet alkalma és az aszkézis szabadító jelenléte.
De a teremtő szeretet nem lett volna teljes, ha Isten maga is nem vállalja megtestesülését. Creatio, Incarnatis, Passió: ugyanannak a feltétlen, ugyanannak a szent Szeretetnek a túláradása, „túlkapása”, amely „Krisztust végül is a keresztre emelte”.
Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságotbelőle.
De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak
szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot.
A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

(Új Ember, 1967. december 17.)

Alex Quien: A karácsonyi lista

Minden karácsony előtt listát íratok a gyerekekkel, hogy mit is szeretnének találni a karácsonyfa alatt. A kisebbek még adnak a külalakra és a címzésre, hogy bizton eljusson – helyi adottságokból kifolyólag – a Mikuláshoz, a nagyobbak azonban már csak felsorolás szerűen biggyesztik a papírra kívánságaikat a legáhítottabbtól, a még elmegyig bezárólag.
Ma este szokás szerint be is gyűjtöttem szép sorban őket, hogy legyen elég időm beszerezni a pénztárcámnak és az óhajuknak megfelelő ajándékhalmokat.
Egyik levelet a másik után bontottam ki. Nem volt bennük semmi meglepő. A nagyok kívánságlistájának élén már évek óta egy saját autó, másodikként a jogosítvány megszerzése szerepel. Aztán az érintőképernyős mobil, a netbook, a play station számomra már kimondhatatlan nevű verziója, üsse kő egy robogó is megteszi. A közepeseknél egy két társasjáték, néhány bicikli a favorit, bár nem ritka a ló, delfin és a saját szafari park sem. Aztán kezembe kerül az ötéves lányom levele, aki gyöngy betűivel a következő sorokat vetette papírra:

Kedves Mikulás!

Szeretném megköszönni, hogy megkaptam tavaly, amit kértem, de akkor még nem tudtam megköszönni, mert nem tudtam írni. Azt is tudom, hogy te pontosan tudod, idén is mit szeretnék. Tudom, hogy nagyon sok gyereknek kell ajándékot venned rajtam kívül is, ezért arra gondoltam, hogy idén nem kérek tőled semmit, így több jó gyereknek tudsz majd meglepetést okozni.
Nagyon szép karácsonyt kívánok! Rose

Ui: ne aggódj miattam, majd szólok apának, vegye meg a görkorcsolyát!

Jószay Magdolna: Advent

Pelyhedzik a friss hó, ezüstös fák, új tél
tisztít, hűsít, frissít, új álmokat ígér.
Megváltó születik, közeleg a szent éj,
Emberszívekbe költözik a remény.

Éveink fogynak, ám szívünk fiatal...
Ahogy roppan a hó, lelkünkben szól a dal.
Remény és tisztaság, élet és jóság,
Hozd mindezt el nekem, fényes úr-angyal!

Gregorian - Imagine

Gregorian - Imagine

Géczi R. Ferenc: Advent

Az izgalom-telt,
hótól világos este
angyalokra vár.

Mészely József: Adventi emlék

Miközben nagyanyó a betlehemi csodáról
mesélt, és szót szó mellé igazgatott,
mi fránya kölykök az ablakhoz rohantunk,
mint kiket az estnek titka jobban izgatott.

Talán, mert nem tudtuk felfogni ésszel,
hogy lehet Ember és Isten egy személyben,
az, aki korhadt, csöpp istállóban születik,
kérődző barmok közt, trágyabűzben.

De nagyanyó nem haragudott ránk,
elcsendesült, és ámulva bámulta,
amint a falra fényfoltokat izzadt
a duruzsolva dohogó vaskályha.

Aztán odajött az ablakhoz, mellénk
s megmutatta azt a fénypont-csillagot,
amely a mennybolt sötét falát áttörve,
a csoda jöttét hírelni reánk pislogott.

Gősi Vali: valami mondhatatlan

(az ünnep elé)

valami mondhatatlan
különös-bölcs tudást hoz
valami tiszta fényű békét:
lepárolódik belül a lényeg
és mindent a szíveddel látsz

valami leírhatatlan
kozmikus csend születik
valami reményteli érzés
foszlós kalács múlt-illatával
angyalok éteri dala száll

valami égi asztalt ül körül újra
mind aki rég elment: rokon és barát
valami hófehér ragyogás közelít
a csillagfényes éjben
és ajándékul hozza a Bölcsek
biztató örök mosolyát

Fitó Ica: Advent

Lelkünk már készül
Nyílni az éjre,

Üstököst várja
Ünnepi díszbe’.
Boldog, kit érint
Titka imának,
Feltárul fénye
Szentháromságnak.

Isten ajándék
Mária terhe,
Megváltó kisded
Készül a Földre.
Betlehem táján
Áhított csendben
Kisjézus eljön
Jászol melegben
Érted és értem.

Zárd a szívedbe!

Juhász Gyula: Rorate

A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

Sárhelyi Erika: Advent

Szívemre kis, oktalan boldogság feszül -
lám, megszólítanálak ismeretlenül.
Fényeket rejtek el megtörtek szemébe -
csillagot hintve a csillagtalan égre.

Egy régi bakelit visszhangot ver bennem,
és elszavalom a legkorábbi versem,
még az undok telet is szeretni tudom,
csak nevetem a tükröm, kedves hazugom.

Nyugalmam olyan, akár az olvadt viasz,
hogy adhatok magamból, az nekem vigasz,
és karomba zárnám az átkos világot,
még ma feloldozom mindazt, aki bántott.

Fekete az éj, csak a holdfény színezüst,
habkönnyű az ünnep akár az aranyfüst,
s míg gyertyát gyújtok az utolsó vasárnap,
hallgatag angyalok a vállamra szállnak.

Nemeskéri-Orbán István: Adventus Domini

 (Az Úr eljövetele)
A negyedik
gyertya gyúlt
ezen az utolsó
vasárnapon,
mielőtt megjön
a Messiás,
örömtüzet küldött
az Úr,
lemosni bánatom,
különös látomás
a hegyen a Hargitán,
advent után
szétfoszlik az álom,
a hegyről pásztorok
jönnek,
megjön tán Ő is,
megjön szamáron,
hitem szerint várom,
imára hív a templom,
a megtértek arcán
új reménysugár,
erőt adjon nekünk,
ne maradjon
a szeretet álom…
kívül egy kisded
békésen alszik
a szamáron.

Zsiga Lajos: Advent

újra köszönt
az est
gyertya gyullad
a fák felett
készülődik
a világ
a fiú hogy
megszülessen

tolong a sok nép
hívő és hitetlen
kinek ájtatosság
kinek kényszer
de ünnepel

körbeülik az asztalt
mint egykor
az apostolok
most is ott ülnek
köztetek a Júdások
kik csókkal árulják
el a másikat

ó Advent
soknak
mért vagy kényszer
kiknek lelkük
nem szabad
a sátán rabjai
vadságuk
szemük elől
mindent eltakar

szárnyai vannak
a sóhajnak
mit
letép ajakról
a fájdalom
csokorba köt
ott díszelegnek
a fagyott sírokon

sírni kezd az ég is
a felhőtlen
alkonyon
remegve kiált fel
Betlehemben
akkor
egy szülő asszony

Uram
a te akaratod

megszületett
a kegyelem
minden születőnek
és születettnek
majd a földi élet után
mit élő
még nem ismerhet
majd ott
számon kérik bűneinket

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Gregorian - Angels

Gregorian - Angels

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Paszternák Éva: Advent

Áldott a méh, mi akkor megfogant
az Úr akaratából,
és áldott a Magzat,
ki növekszik, s ünnepet készít a mából.
Sovány vigasz helyett
gazdag asztalt terít,
s áldott a kéz, melyből a fény
áldássá születik.

Eltévedt lelkeink kiutat remélnek,
az erdők mélyéről, hangzik fájó ének,
de meződön bárányid,vígan legelésznek.
Átjárta őket az angyalok hangja,
s a gyertyaláng vörös, világosság magja
visszatükröződik a szembogarakra,
és áldott ki, vágyik ugaron a magra.

S áldott, ki ma is bízva néz az Égre,
csillagokból hulló halvány, sárga fényre,
megfürdeti lelkét, áldozásra szépül,
a Megváltó gyermeket befogadni készül.

Rónay György: A teremtett világ sóvárgása

Fák és virágok, harmat és ködök,
az ásványok vak lelke s fönn a mennyég:
megváltásért hozzád könyörög,
ember, ez a teremtett végtelenség.
Ha állsz a vizek örvénye felett,
vagy nézed fönn a forgó szféra rendjét:
mintha az égi s földi délkörök
halk zokogással irgalmad esengnék.
Mert a világ sebzett szíve vonaglik
s a lét vajúdni meg nem szűnik addig,
míg szabadságot nem nyer általad,
s benned, a te dicsőségedben újra
romolhatatlanná magasztosulva
föl nem ragyog a megváltott anyag.

Rainer Maria Rilke: Advent

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye -
szelet fog, készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

Fodor András fordítása

Tornay András: Szeretnék már

Szeretnék már végre biztonságban lenni
kételyeim hátradobva csak előre menni
haza kell találnom, ezt biztosan tudom
az örök kóborlást már borzasztóan unom
Idegen házak közt, idegen tereken
egy kicsi emberséget, az igaz szót keresem

Ady Endre: A hatalmas tél

Törvénye van a Nyárnak
S nincs törvénye a Télnek:
Nyáron némák a faluk,
Télen pedig kótyagosak,
Összevissza beszélnek.

Fázón átüzengetnek,
Jéggel, hóval borítva:
»Hé, szomszéd, most mondja meg,
Szeretem a más titkait,
Van-e valami titka?«

És szólnak, üzengetnek
A kis faluk így télen.
Szeretik egymást nagyon
S hófedeles házaikat
Ki-kitárják kevélyen.

És mindent elárulnak
A hó alatt a falvak:
A kis falusi erőt,
A sok mihaszna életet
S a nagy téli hatalmat.

S ha jön a Nyár, szégyenli,
Hogy megbotlott, megcsetlett:
Nyáron néma a falu,
Titoktartó s az emberek
Dolgoznak és szeretnek.

Dolgoznak és szeretnek,
Némán, izzadva, félve
És százszor szent titkaik,
Melyeket megszentelt a Nyár,
Bedobálják a Télbe.

Szécsi Margit: Ádvent

Gyertyás ág-végeit kioltja,
vetkőzik a hóban a bükk,
veres lobogóit leontja,
a zászlók évadja letűnt.

Négy világtájra az óra
alkonyi négyet üt,
mennyből a hóra, a hóra
lángot vetkőzik a bükk.

Juhász Gyula: Sursum corda!

A hegyre tartok. Sápadt glóriában
Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap,
Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,
Az ösvény egyre magasabb.

S míg én előre tartok lankadatlan,
Csitulni kezd a távolok zaja,
Csak halk zsibongás zsong föl a magasba
És fönn az is - harmónia!

És idefönn az élet nem is élet,
Csak végtelen sejtésű nyugalom,
A csillagok némán álmodva égnek,
Sötéten szunnyad a falomb.

S belémerülve a fénybe, a ködbe,
Örök Pán muzsikáját figyelem,
Kihuny szívemben minden gyönge, törpe,
És föllobog a Végtelen!

Gregorian - Tears in heaven

Gregorian - Tears in heaven

Mészely József: Adventi fenyőág

Már szél kopasztott
szinte minden ágat,
de ellenállt a fenyő
s őrzi a nyári lázat.

Tovább szépíti a szépet,
a zöldje oly reményteli,
ahogy áradó illatával
a szobánk körbe lengi.

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
»Vezessen Hozzád a szabadság!«
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Egyed Emese: Advent

A Kalota hegyére mezítlábas
felleg fut fel nyugatról; legurul
a napkeleti lejtőn: már a város
messzi folyóvölgyek ködébe hull.

Azért jöttem ide, hogy jobban lássak,
s megértsem, minek vagyok eszköze.
Térdemhez kúsznak gyalogfenyő-társak,
úgy kérdik, hogy a sorsom megköt-e,
mint folyondár az omló várfalat,
vagy, mint a sarkcsillag a hegygerincen:
párhuzamos fényvonalban halad;

térdemhez kúsznak, mint sötét habok
valami régvolt tenger tetejéről,
sópára száll, szívemben a horog,
alkonyvitorlám délkörök közé tör;
s miféle kikötő ez itt? Madártalan
csöndjében több csomót rándul a szél;
észrevétlenül oldom el magam:
a kóbor gondolat is hazatér.

Látvány foszlik szét szikrás ég alatt:
világító ösvények sugaras
szertefutásban jelölik a véges
teherbírású hétköznapokat;
sír a levegő, mint üllőn a vas -
s az idő bennünk izzó hófehér lesz.

Pilinszky János: Hitünk titkai

-részlet-

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak,
hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött.
Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt
kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland,
mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt,
ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se,
mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket.
Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”,
lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk,
szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és
minden egyéb várakozás véges és kérdéses.
Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet,
és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik,
s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.
Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad,
és mentes a birtoklás minden görcsétől,
kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik,
az időből épp azt váltja meg,
ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb:
a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem,
amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál,
amire vár.

(Új Ember, 1974. december 15.)

Csabai Andrea: Advent...

Gyertyát gyújt
a mindennapok
sodrásában a
vasárnap
~ ~ ~ ~ ~
és a kezdetbe lehelt
hangok
reménybe szőtt
világossága
a konok értelem
vállára teríti
sóhaját a
fénynek

Advent

Advent

Egyed Emese: Advent

Lomb vagy láng vagy ezerarcú felleg
ezerarcú harsány mezei zsivaj
ott jársz élsz halsz féltenyérnyi helyen
ott figyelsz a csöndre ott felejted el
nevét a hűségbe belefáradt tárgynak
határkőnek fának

Micsoda hazába küldtél élni Isten
micsoda homályba
zártál asszonytestbe hervadó szerepbe
nyelvbe kalodába

Száműztél magamra hagytál árnyvilágban
ostorodra fűztél

De te lomb vagy tűz vagy
valahol feléledsz elfeledhetsz
tudlak

Őrizni tanullak

Juhász Gyula: A várta

Fölégettem az összes hidakat,
Egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem,
Csak a magány s szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom
És nem sírok a földi romokon.

Meghaltam sokszor és nem élek én.
De mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom,
Mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.

Szabolcs Piroska: Ima Adventkor

Atyám, ki a mennyekben vagy
Egyfiad jövetelére várunk évről évre
évezredek óta és semmit sem tanulva
szenteltessék meg neved, de ne szóval,
tettel és lélekkel, tiszta szándékkal,
legyen bennünk a te kis országod,
növekedjék Birodalmad általunk,
hajlítsd akaratoddá az önzést,
és táplálj bennünket, mert az éhség
gonosszá teszi a lelkeket.
Kis bűneinkért ne büntess,
de engedd jóvátenni vétkeinket
és taníts megbocsátani minket,
hogy Hozzád méltók legyünk.
Ne vígy a kísértésbe, vagy adj
erőt, felismerni és elkerülni a gonoszt.
Legyen Tiéd a hatalom és a dicsőség,
mert te nem kufárkodsz vele, és
adj békét, hogy megtanulhassuk,
jobb békében élni
mindörökkön örökké,
ámen.

Pilinszky János: A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zcneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Forrás: Új Ember, 1975. december 14.

Ágh Tihamér: Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
                          boldog Jézus-várás...