Al-saig Emília: Vigilia

… ha kifordíthatnám a szívemet
talán rátalálnék a gócra
ahonnan szétsugároz
ez az izzó, jajfehér űr…

… megjelölném titkos neveddel
és vigyázva
mélyen szóló harang öblébe zárnám
hogy megzengethessem minden órán
míg végül ima lesz

a legigazabb
a legszebb
a legtisztábban fénylő egyetlenegy…

Brooklyn Duo - Photograph

Al-saig Emília: arany és fekete

...azt hittem, ölelni megyek majd hozzád...

de csak a talpfák alatt őrlődő kövek
zihálását viszem magammal, és a párnádra
ejtem majd egy hunyt szemű pillanatban,
és többé nem nézek rád.
...és nem lesznek csókok...
tükröd tiszta foncsora mögé állok,
hogy ne érhess el, feltartott tenyeremben
olvasd, de ne lásd, milyen világba zártál, mikor
szabad utat adtam sorsom vonalai közül.
...és nem lesznek szavak sem...
csak az álmok visszhangja egy
rózsa lángolásán, s csak a bőrünkön átvilágító
vágyak délibábja, csend, ami a saját
hangunkon mesél nekünk.
...azt hiszem, imádkozni megyek majd hozzád,
és ajtód előtt hagyom féktelen éjszakáink
makulátlan boldogságát, a vadvirág illatú
nevetést, és a május összes színét, hogy

...ne halld meg bennem a halál rianását...

Al-saig Emília: Ezüsttel, selyemre

Tudod…
talán az a legszebb,
ahogy emlékszem a szemedre…
milyen meztelen volt a pillantásod,
és az érzés
milyen pőre benne,
ahogy végigrebbent az arcomon,
akár egy könnyű,
ezüst szárnyú lepke…

Mennyit néztük egymást…!
És a csöndbe
csak a pillánk ütött neszt,
s a bőrünk sistergett néha össze,
mikor felörülve
valami szent és messze fénylő
önkívületbe esve
simult tenyered a tenyerembe…

Ha lehetne,
azt a pillantást s a percet
hímezném tiszta, nyers selyemre,
hűvös, semmitmondó imák helyett
a szemfödelemre…

Al-saig Emília: Mennyi...?

Mennyi álom és fájdalom fér egy kézbe,
halántékra szorított ujjak közé?
Hunyt szemet karcolok üres tenyérbe,
hervadt szirmokat, mit szertehord a szél…
Ez maradt nekem, csak hamu és pernye,
kormos szív, erőtlen, könnyes szó,
és éhes ajkam folyton enni kérne
élet-morzsát, s lelkem vigasztaló
ölelésbe bújna, ha lenne, ki karoljon…

Ha lebomlanának csendből szőtt falak,
melynek cserepeit görgeti a nyelvem, végre
porba hullanának az átlátszó szavak.

De ma csak éhemet vonyítom jóllakott sötétbe,
míg torkom felvérzi a választalan miért,
és hunyt szemet karcolok üres tenyérbe,
hervadt szirmokat, mit szertehord a szél…
Mondd, mennyi álom, s fájdalom fér egy kézbe,
halántékra szorított ujjak közé…?

Anga Mária: Mikor megérkezel

Mikor megérkezel hozzám,
vetkőzni kezdenek a kertek,
testünket összezárják a folyók,
medertelen áradással sodornak
erdőt és éjszakát.

Mikor megérkezel hozzám,
a lélegzetem lesz a csókod,
s fuldokolva ölellek,
tengeringedre fekszem meztelen.

Mikor megérkezel hozzám,
szádon énekek csendje -
néma feloldozás.

Mikor megérkezel hozzám,
csontodig vetkőzik testem,
és tudom, hogy nincs halál.

Mehdi - Guiding Light

Anga Mária: Esti ima

Nyitott szemmel látom magam,
lépcsőn térdelek esti imát.
Titkot röptetek madárral.
Hallom az erdőt.
Évszaknélküli zöldben állnak a fák.

A templomkertben lépdelek,
s hagyom, hogy mögöttem harangok
zúgjanak vasárnapot.

Esők és könnyek
takarják arcomat:
fátyolos ragyogás.
Hallom az erdőt.
Vértüskét bont a galagonyaág.

A templomkertben harang szól.
Lépcsőjén térdelek esti imát.

Madár János: Hűség és remény

Így szeretnék megmaradni,
hűséges öledtől részegen.
Föléd hajolva, mint a csönd,
lélegzetvisszafojtva, félszegen.

Bátorítanál égő hajnalig,
zizegő hajszálad lennék.
Arcod gyönyörű tájain
hosszan elmerengnék.

Nézném az árva fényt.
hogy homlokodra csillagok várnak.
Megnyílna résnyire az ég,
végtelen titkai az éjszakának.

Madár János: Motívum

Éjszaka se kell
már nekünk.
Kiáltásnyi
az életünk.

Világgá küldöm
két kezem.
Szívedhez érek.
Vétkezem.

Kiss Tamás: A csillag ágai

Úgy összenőttünk mi,
és úgy összeforrtunk
erős tüzekben,
akár a csillag ágai,
fényünk ringat
a végtelenben,
s a kék terekben
nem érezzük
határainkat.

Kiss Tamás: Titok

Az nem lehet, hogy ne higgyél nekem,
hát mondd, akkor kinek higgyek én?
Aki bízik, csak bízóban hihet,
senki másban a föld kerekén.

Ki vagyok én? - ezt sokszor kérdezed,
bár szótalan. Mit várnál feleletnek?
Hisz abból tudom, ahogyan te szeretsz,
és az vagyok, ahogy téged szeretlek.

Nálad vagyok: anyjánál a gyerek, -
kit rejtesz, én ahhoz hasonlítok.
Te csak szólsz, már magamra ismerek.
És egy vagyunk. Óh milyen nagy titok!

Gősi Vali: Szökevény szavak

Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva  életre kél!

Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában  csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.

Gősi Vali: Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.

Bodnár Éva

Uram!
Nézz le a magasból,
Csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
S az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.

CREDO együttes: Fohász a hazáért

Bodnár Éva: Fohász a hazáért

Uram!
Nézz le a magasból,
Csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
S az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.

És lassan-lassan
elfelejt már sírni,
Rég nem könyörög,
csak próbálja kibírni
mindazt, mit hosszú
századokon át
cipel már,
mint öröklött rabigát,
Egyre tovább.

Nézd, Uram!
A folyóparti
zöld lombok alatt
egy percre megpihen
a gondolat –szünetet tart a pergő idő,
És nincs eszme –
sem hatalmi erő,
mely rád kötözné
kényszerzubbonyát...
És hajtana egyre-
egyre tovább.

Uram!
Mi megvívtunk
sok csatát!
És ontottunk vért,
amikor úgy kellett,
mert ez a föld
el nem veszhetett!
Nézz le ránk – úgy kérünk könyörögve,
hadd érezzük:
miénk lesz örökre!

Bodnár Éva: Hazafelé

Hazafelé az úton,
a sötétség körbefon.
Felém nyújtja karját
egy-egy lehajló faág
hatalmas árnyékképe.
Érzem az illatát
otthonnak - hazának?
Vagy csak egy bérbe adott
tanyának? Mindegy.
Más itt a lényeg;
A csontig ható fájdalom,
amibe belesajdulsz,
mikor mindettől
megfosztva érzed magad!
Pedig a föld, min lépkedsz,
suttogva válaszol:
"Tiéd vagyok immár
ezeregyszáz éve,
bármit hozott is
évszázadok réme...!"
Otthon csak itt vagy,
ebben a hazában:
Valahol, Európában...

Kozma László: Üzenet

Hogyha elhalkul a haza hangja
És úgy tűnik: a remény ködbe vész,
Hallgasd, hogy zúg templomod harangja,
S a sziklacsúcs a ködön túlra néz.

A ritmust hallgasd csengő patakodban,
A viharokban zengő orgonát.
A vízesésben vigasz szava csobban,
Madárfütty tör sűrű lombon át.

Hallgasd, mert az ő szavuk erősebb,
Ez az, ami végleg ideköt.
Illata száll virágzó mezőnek,
S az üzenettel megtelik a Föld.

Adonyi Nagy Mária: Idegenben, más égövek

Dicsőség a füveknek!
Onnan indul a csend, a kopár hegygerincről.
S a dolgok szinonimái kiülnek szavaink peremére.
Mi lenne, ha valami nemlétező időalagút csodája
     folytán hirtelen
más korban, idegen földön kellene találnom
     magamat?
Mivel válaszolnának közép-európai tájszólásomra
     egy más csillagon?
Ott élnek vérpiros gyöngyszemek a szavak
     mélyedéseiben.
Dicsőség a földnek, mely arcunkat formába önti és
     értelmet ad
szavainknak.
Egyetlen rokon értelmű szavam, szülőföldem!

Simek Valéria: Szülőföld

Az erdőre frissen rászállt az ősz.
Sziszegő színeit ejti az
avarra a tünékeny délután.
Kötve vagy ehhez a tájhoz,
mint lánccal a kerék,
mint a nap küllője a földhöz.
A szülőföld harangja
szívedben kongat. Az utcák
kézen fognak, tenyerükben
dédelgetnek, rád terítik por
selymeiket. Belenézel tágra nyílt,
révedező szemmel a kérlelhetetlen
emberi sorsba. Bárhol élsz,
napjaid, mint felbélyegzett
levelek indulnak hazafelé.
Itt testvéred a leggyarlóbb
teremtmény is.
Valami örvendező félelem
torkon ragad. Valami megerősít.
A falu szelíd dombjai őrzik
tekinteted, a végtelenségbe
vonulva tovább.

László Noémi: Kincskereső

Keresni elveszett hazát
ott, ahol színek szövik át
az emlék nyurga testét.

Keresni nem történt csoda
helyén árnyékos erdőt,
ahol akadnak őznyomok,
magyalbokor-esernyők.

Keresni bűvös kerteket
a lassú óesztendő
vize alatt, ahol a tett
gyomlálni képtelen,

keresni álmos szurdokok
televényein -

mit száz gyökér fon át meg át:
keresni elsüllyedt hazát.

Gál Éva Emese: Jelen idő

Hát föladjam? ahhoz már túl sokat
veszítettem, hogy lemondani tudjak.
Hitnél is erősebb az akarat,
ha a célok ösztönökké fajulnak,

és mert belefásul az értelem,
megtagadom, amit be kéne lássak:
hogy csak a pusztulás tart ki velem,
bármit ragyogtatnék föl folytatásnak.

Tudom, hogy minden szó erőltetett,
tudom, hogy minden mozdulat erőtlen,
tudom, hogy így is, úgy is tévedek
a nem tudom, hová tartó időben,                

ami a hantokat halmozza rám,
de nem fogadom el, hogy nincs hazám!

Gál Éva Emese: Véletlen

Véletlen, hogy erdélyi magyar lettem,
s hazátlan hitem őriz nemzetemben,
nélküle mégsem lennék ugyanaz
a hiányaiban hányódó ember,
akit megaláznak történelemmel,
bár jövője fölött a múlt virraszt,

és mintázni meri a jövő képét,
hogy vigaszt hazudjon a szenvedésért,
ami lényegéből forgatja ki,
s hiába tudja: a túlerő átok,
s rendre törvény öli a magyarságot,
nincs más útja, mint magát vallani.

A felhők napot takarnak az égen,
a fény csak itt-ott tör át, oly szerényen,
hogy alig mintáz csúcsokat a táj,
pedig ez a táj az otthon, a távlat,
ahonnan menekülni nincs bocsánat,
ahol árnyékban élni is muszáj.

Lehet, hogy illúzió, puszta álom
ez a határon túli magyarságom,
de milliók álma, tehát igaz,
s bár véletlen: erdélyi magyar lettem,
s hazátlan hitem őriz nemzetemben,
nélkülem nemzetem sem ugyanaz.

Bordy Margit: Se kint, se bent

"Haj! csak véréhez soha senki ne lenne kegyetlen."
                           Vörösmarty Mihály: Zalán futása
Részeg árnyak keverednek az ősz avarba
és annyi halott jószándék,
amennyire képes az emlékezet
számokat faragni az évszakokban.
Befagyasztott érzelmek, szavak, álmok,
s drága olajként a fény sem képes
betölteni szerepét egy elvakult világban.
Nem kellünk se kint, se benti világban.
Hiába keresed a víztömegek
összecsapása utáni békét,
a kitörő láva utáni formák nyugalmát.
Csak kissszerű harcosok tolonganak
törpekirályságok hazugságában
és nem ismerik fel a kint és benti világ
gyökerét az életnek fájában.
Babiloni világ. Csak a pénz nem veszít.

Zágorec-Csuka Judit: Én már tudom...

Radnóti Miklós motívumokra

Én már tudom, hogy nekem e tájék mit jelent,
szülőhazát, határnélküli, de határokkal mégis szétszedett
mezsgyét, gyermekkorom magyar nyelvben megőrzött
világát, ha itthon vagyok, velem alszik az otthontalanság
világa, Munkácstól Huszt váráig terjed, és a Muravidék a bölcsője,
felnevelő szülőföldem, a térkép kitágul, és tudom, hol lakott itt
Vlaj Lajos, Szúnyogh Sándor és Márai Sándor is otthontalanul,
és tudom, hol van Žagubica és Abda, az Erőltetett menet útja,
a Balkán és az anyaföld, édesapám búzaföldje, s a sírok közt anyám,
Srebrenica, a meg nem szűnő körforgásban sírnak az édesanyák, siratják
fiainkat, és Vukovárt, ahol a házfalakról csorog a fájdalom emlékezete,
hol vannak a szelíd tanyák, és a csókok íze ízetlen-e, megvan-e a régi
szerelmek mámora, hol van a méz és az áfonya, határon innen vagy határon
túl, bűnösök vagyunk-e még, egy nép vagyunk-e, vagy sikertelen
népszavazások törmeléke, kívül és belül, mozdulatlanul lapulok
Európa közepén, meghajolhatok-e előtted virrasztó, hősöket temető éji felleg?
Én már tudom…

Hervay Gizella: Három napja és három éjszaka

három napja és három éjszaka
halántékomon lüktet a haza
hátgerincemen árva jegenye
elkoboztatott életem fele

hallgatóznak az országos fülek
szolgálatos szolgagerincűek
koccintnak isznak koccintanak
koccintnak isznak koccintanak

hát megtaláltam végre a helyem
csontracsupaszítva végleg védtelen
haléntékomon lüktet a haza
három napja és három éjszaka

Benő Attila: (Lehelet)

Lépj közelebb.
(Felejtsd hangom élét!)
Az est ideleng.

Nézzük együtt, hogy olvad
ablakainkon a jégvirág.
Hallgassuk a lehelet-hullámokat!
(Boldog ki önmagából kilát.)

Lehetnék bárhol
- vödör a kiapadt kútban -
hozzád lendít a távol.

Találgassuk,
most bennünk milyen évszak dobban.
(Ha szakadozik rólam az árnyék,
nálad azt ki tudhatná jobban?)

Az ablakon legördülő cseppek nyoma:
hajszálerek, idegszálak, hajtincsek.
Ha nem másért, a megszólalásért,
adjunk nevet a nevenincsnek.

  7and5 - Hope  

Benő Attila: (Szavaink)

Szavaink nem hagynak el.
Pórusaink ők.
Napjaink átáradnak rajtuk.

Légzőszervünk a nyelv.
Bőrünk, testünk. Mégis le lehet vedleni.

Meg lehet tanulni más ritmusra lélegzeni.
Más színekre bontani a fényt.
Más néven szólítani az egynevűt.

(Ó, élők balga bölcsessége: alkalmazkodás!)

Szavaink nem hagynak el.
Mi hagyjuk el testünk melegét.

Benő Attila: (nem folyó)

Az idő nem egy folyó.
Csak a testre szabott,
benned és bennem bolygó,
kimért élet.

A növekedés
és fogyás tervének
ritmusa
napban, fában
és nádszálban.

Az idő nem út, nem irány.
Csak a lélegzet szokott ritmusa, lehelet,
és csak addig kísér téged,
amíg a reggeli fények fölébresztenek.

Benő Attila: (az út visszafelé)

A csavargó túl hét határon
és túl kilenc falu közönyén
fölemelt a porból egy botot,
és folytatta azzal az útját,
kerülve a gőgös városok,
és a büszke falvak lármáját.

A pusztába ért egy délután
az elszáradt, vézna társával.
Egy kőre ült, és megpihenve,
csodálkozva látta, hogy a bot
rügyezni kezd, újra éledni.

Zavarba jött, aztán megriadt.
a csodától, saját magától,
az új erő belső terhétől,
és az úttól, mely őt várja.

Ha visszatér oda, honnan jött,
a pusztai magányt cseréli
emberközi feszült magányra.
Ha kiszáradt fákat érint majd,
gyümölcsöző ágat hajtanak.
De csodáit is megtagadják,
szemfényvesztő, csaló lesz neve.
Ismétlődik újra a monda.

Magaslatban nem hisz a mélység,
A völgyektől távol van az ég.

Benő Attila: (Ha látsz)

Az éledő ritmus, a tánc,
ha újra megcsörren a lánc,
visszahullhat a közönybe.
Bezárul a könyvek könyve.

Bálványok kövült mosolya.
A hiány nem hagy el soha.
Hitted: lépted lesz a törvény,
és sodort a téboly örvény.

Hullnak fanyar eszmék, ízek,
őszi plakátról a díszek.
Túl minden határon, körön,
merre illant el az  öröm?

Ha süllyed arcod mása,
fut-e még a borzongásra
foszladozó ingben
a halálon innen?