a fekete föld s a sárga homok peremén,
szétszaggatott, meggyötört
szívek, s a felszökő vérnyomások
bolyongnak az alföldi semmin,
itt nem csörög villamos mint
a Múzeum- körúti robogásban,
nincs megálló egy antikvárium előtt,
itt alig ülnek vidám ifjak
egy kávéház teraszán,
itt nem lehet állni egy kép előtt,
gondolkodva… vaj’ mi szülte,
itt irigység van és sötét,
pedig a Nap még ki-ki világlik,
hogy süsse a hátam,
én is lassítva ballagok…
a reménytelenség a társam,
a színek a semmibe vesznek
szürke fátyolos minden,
a szememen hályog,
hogy azt is alig lássam,
hiába locsog a lábaimnál
az öreg ősmagyar folyó
itt ismét meghalni
látom a reményt,
s közben magam körül
egyre mélyebbre ástam,
keresve az elmúlt éveim,
az eget kémlelve várom a híreket,
várom az értelmet, a társam,
de csak vér ömlik, rengeteg,
s mi is félünk, mert itt is, ott is
butaság és szörnyű halál van,
itt nem robog vasparipa a föld alatt,
itt úgy tűnik a felszínen zajlik az élet,
még lovas szekér van,
s nem is jutottunk elébb,
mert felettünk sötét árnyak szállnak,
s írástudókból szörnyű hiány,
s csak villódzó kék adás van,
néhány ócska gép pöfög,
húzza a megrekedt rendet,
itt hőzöngő bakák vannak,
kik kiszolgálják,
lőnének mindenre ami más,
kurjantásaikkal tartanak csendet,
itt beforduló arcok vannak,
magukba fojtott csendek,
itt nincs őszinte vélemény
csak dadogás,
itt a függő félelem bénít némaságba,
itt nem szállnak gépen föléd,
itt a tér és a szép kép is csak álom,
itt állok az Alföld közepén
a végtelen semmiben,
itt látszatra csak öregek vannak,
kopott cipőikben csoszognak,
vonszolják még meglévő napjaik,
aztán ki-ki elballag az elmúlásba,
s hogy vagyunk itt még élők,
s hogy mért gondolkodom,
azt is csak csodálom…
veled kezdődik el és véget veled ér
