2016. január 28., csütörtök

Imre Flóra: Pogány hálaadás

veled kezdődik el és véget veled ér
gyönyör és fájdalom a mediterrán nyárban
hullám hullám után a gyöngéd szenvedély
pulzáló ragyogás és lassú tengeráram

az erőfeszítés nélküli létezés
amikor lebegek a szemed közegében
a szemhéjam mögött vad levendulaméz
aranyló sűrű fény a késő nyári éden

fönn a kopár hegyek szimbolikus folyó
Neretva kedvesem milyen tömény az élet
azúr és malachit lassuló gyorsuló
felhabzik kisimul lustán a part felé vet

veled kezdődik el és túlárad belőled
mégis értelme lett az egyetlen időnek

Imre Flóra: Szeretnék

öledbe ülni hogy szeretnék
mellkasodhoz szorítva arcom
keskeny ujjaid rejtett kertjét
ujjaimmal bebarangolnom

ajkammal feszes finom nyakadat
simogatni s a bal karommal
valószínűtlen karcsú derekad
átfogva lenni csak karodban

hogy szeretnélek nem szeretni
vagy legalább nem ilyen vággyal
csak nézni arcod s közben semmi
mást nem gondolni mint hogy láttam

az angyalt itt a sáros föld felett
nézni fáradt szeptemberkék szemed

Imre Flóra: Magdolna-féle

a lábadat a lábfejed
magas karcsú boltozatát
hol halvány domború erek
lilája márványozza át

gyöngyházfényű lábujjaid
egymásra néző ritmusát
a körmök gyöngéd holdjait
ahogy szórt fény fut rajtuk át

külső talpéled ahogy minden
áttetszik édes meleg bőrén
mosnám ha akár könnyeimmel
őszülő hajammal törölném

nem mintha valamit is bánnék
nem alázat hanem ajándék

Imre Flóra: Szerepkörök

mikor a hajadra rásüt a nap
én hercegem mesei narratíva
zöldarany szemed jáde-pillanat
beleragyog a gondolataimba

egyszerre van fönn a nap és a hold
hogy világít életed életemre
bennem kristály lett minden ami volt
évmilliók gyémánttá vált szerelme

de a történet hőse már te vagy
terád várnak a próbatételek
a kanyargós ösvény a te utad
én legfeljebb szóval segíthetek

s ha önnön lényeged varázsa áthat
homlokodon megérzed koronádat

Imre Flóra: Szentimentalizmus

vihar jégeső elemi csapás
így ért ez a kései szerelem
elhagy minden racionalitás
felnyílt fekély megint az életem

váltja egymást világos és sötét
remény és reménytelenség dobál
alig éreztem bőröd melegét
az úton mindig térdig ér a sár

sodor sodor az iszapos folyam
ha feldob is újból alábukom
a ragyogás milyen anyagtalan
az a kék ég milyen mélységbe von

az ember megvénül de nem tanul
csak szeretlek reflektálatlanul

Imre Flóra: A holdfényben

a holdfényben a kerti út
minden kavicsa messze fénylik
nem látni mégse merre fut
a végig a megérkezésig

felhő jön gyorsan add kezed
égő arcom rejteni vállad
a homályban az égerek
mozdulatlan istenek állnak

csend van csak a szökőkutak
tompa mély zokogása mormol
fordítsd fordítsd el arcodat
valami szél fut át a parkon

önnön mélyére néz a tó
eleven test eleven testre
hogy világít az ing alól
alkarizmaid dombja-medre

az ezüstcsipke ég felett
apró fények nyílnak-csukódnak
égeti vállam tenyered
az árnyékok mindig nagyobbak

Imre Flóra: Zélus

és ha egy nap, és ha egy pillanat
ha megváltottál, nem hagyhatsz magamra
ha megtagadod tőlem magadat
ha csak egy nap, ha csak egy pillanat
már méltóvá tettél a kárhozatra

nem érezte a kő gyökér marását
sulykoló hullámot a parti szikla
honnan is tudhatná a fény hiányát
az a szem, ami nem volt soha nyitva

és ha egy nap, és ha egy pillanat
mennyi, amíg egy gerinc összeroppan
míg beomlanak a kráterfalak
az-e még, ami, hogyha darabokban

kivilágosodott, nem lehet másképp
belülről gyújtották ki a csodák
kell, hogy örökké, ha egyszer ajándék
nem engedhet el, aki megbocsát

az a nyílt tér fölfelé; lefelé is
és ha egy nap, és ha egy pillanat
micsoda tündöklés, ha mágia mégis
hová legyen, ki látta arcodat

Imre Flóra: Himnusz

megsegített az én Uram
mellém állt nehéz szükségemben
szelíden és óvatosan
tenyerére ültetett engem

elküldte hozzám angyalát
dicséretét mondom örökre
két szeme csillag szárnya láng
lágyan érdes selyem a bőre

felruházott engem az Úr
liliomnál fénylőbb ruhával
dicséretére igazul
megnyitotta éneklő szájam

két csillaggal homlokomon
mindszüntelen az Úrra nézek
mert ő az aki átkarol
nem látok többé már szükséget

2016. január 24., vasárnap

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi égbolt


Lám, elmúlt megint, miről hittük, múlhatatlan,
akár csöndes mosoly a száj szögletén,
mint birsalmák magánya a megözvegyült ágon,
mikor száradó levelek közt téblábol a fény.
Még felsajdul fölöttünk a decemberi égbolt,
bőrünket kócos szél szántja a platánfák alatt.
Este gyertyát gyújtunk, a vállunk összeér.
Szeretni tanulunk - még lehet, még szabad.


Koolsax - Presence

Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.

Sebestény-Jáger Orsolya: Dimenziók

Talán a legszebb vers lehetett volna,
mely valaha átcsorgott lelkem ajtaján,
mint ujjaink közt szalad át a víz
forrás fölött egy forró délután.

Majd távoli hegyek ormain a csend,
mint sebből a vér, lám bölcsen felfakad:
a legszebb vers, mit magamban hordok
nem ér az égig s nem dönt le falakat,

de vele mégis megáll az idő
a gyermekkor titkának bűvös fénykörén,
mert szavad visszhangját rezdülöm tollamban
– belőlem Te szólsz, s Általad szólok én.

Sebestény-Jáger Orsolya: Szavaid igaza

Még tanulgatom egyre szavaid igazát.
Lábad nyomát keresve a porban.
S ha fölém borultak téli éjszakák,
elrejtett kincsedért földig hajoltam.

Platánok csöndjét hoztam magammal.
Vércsék vijjogását. Virrasztott éjeket.
Ha ágyamra ült, mozdulatlan arccal,
hogy meg ne moccanjak – az emlékezet.

Csak bárkád ölében nyugszom el.
Tavad tükrében, hol álmodnak a fák.
S míg Benned kikötve partot nem érek -
még tanulgatom egyre szavaid igazát.

Sebestény-Jáger Orsolya: Változatlanul

Milyen is vagy?
Kicsit füstös és kicsit tömény
és fanyar is egyben, mint érett birs
őszi alkonyokon,
mikor nehéz ágak súrolják a földet
és párásan felsejlik egy templomtorony.

Milyen is vagy?
Még mindig beleborzongok nyár színű
szemed mély barna tüzébe,
ahogy tekinteteddel rabul ejted időm,
mint aki büntetlenül ívelhet át múlton,
túl jelenen és tűnődő jövendőn.
Varázserődet bírod egyre mindig,
úgy hiszem mintegy öntudatlanul,
mikor vállam ívéhez hozzáér a vállad,
ha vágyad hűs burokként reám borul.
  
Milyen is vagy?
kicsit kék vagy és fénylő is egyben,
mint mikor vén hajók szelik át
az álmodó nagy tavat.
Két évtizede szeretlek immár.
Nekem az vagy, aki voltál
és leszel – aki vagy.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mielőtt

Mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem,
már vártalak valahol a végtelen peremén,
a létezés küszöbén vártál rám valahol,
mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Talán csillag voltál, talán csillagközi csend,
talán felhőfoszlány sodródva számkivetetten,
s e sejtelmes sejtnélküliségben egyre kerestél,
mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Majd testté formáltattunk egymásért a térben,
testté – mert időtlen ideje szerettél,
s mert szerettelek már akkor, lényembe ivódva,
mielőtt megszülettem – mielőtt megszülettél.

2016. január 17., vasárnap

Szeicz János





"Már semmit sem érnek a nagy szavak,
ha a jövő ismét a múlt marad."






Szeicz János dr.: Üvölt a csönd

Valahol valakik énekelnek,
szomorú dallam száll a csend fölött,
bús dala az eltűnt reménynek
sír az adyendrés zsellérföldeken,
és dübörög proletáros dühvel
józsefattilás külvárosoknak
ónszürke betongettói között.
Az írástudók bénán hallgatnak,
hogy ne süllyedjenek mocskos hazugba,
és szalmát sem mernek keresztbe tenni.
Ha nincs út, lehet előre menni?

Ez itt és most a változás kora,
egyre csökken a táv és az idő,
s magát mint lehetőség kínálja.
Nem mondhatjuk, hogy el nem érhető!
A régi rögtől el kell szakadni,
törjön meg a halotti némaság,
a csodák korát most kell megnyitni,
moccanjon a teremtő akarás,
akkor is, ha véres szilánk hullik,
mert a szárnyalás több, mint a semmi.
Új utakon kell előre menni!

Már semmit sem érnek a nagy szavak,
ha a jövő ismét a múlt marad.
Üvölt a csönd, tombol az ősharag
bennünk, mitől a szív is megszakad.

Madár János: Szebb hazát!

Fény leng.
A táj hófehér halott –
elárvult szelekkel
leterítve.

Fogadja örökbe valaki
ezt a sírást,
ezt a
küszöbre kitett
gyertyalángot,
mert a szavak is
elszégyenülnek innen.

Szedelőzködnek
idegen rögökhöz,
ismeretlen hatalmak
országa elé,
hogy kihirdessék
a rendet.

Testvéreim!
Anyáink elöregedtek
bölcsőink mellől.
Nekünk kell
sorsunkat megtanulni.
Hűséggel élni
és fájni.
Nekünk kell jövőnket
a szemünkből kivájni.

Iderajzollak a fenyőfák mellé,
kezed örökzöldje
hogy megmaradjon.
Ujjaid fénylő hatalma
éltemhez reményt adjon.

Szebb hazát képzelek
magunknak.
Emberhez méltó
születést,
halált.
Hófehér csontjaink
nyugodhassanak
majd
odaát.

Itt hagyjuk
arcunkat
ezen a
lélegzetvételnyi tájon,
hogy az
eltévedt madár is
hazataláljon.

A csönddel üzenek
minden újszülöttnek:
legyen élete tiszta tűz!
Ki zsarnok törvényeket
és kórokat elűz!

Mert
sok itt a bűn!
Büntetlenül
élnek!
A hazugság szónokai,
kik
még csak
nem is félnek!
A tisztességet
megszégyenítve –
lopnak, csalnak
és csak
falnak, falnak.

Új kor jött
és a szemünkre lépett!
Ki hagyta
bitangjára
ezt a népet?!

Gyanúsak itt
a tiszták.
De nem kötöm fel magam
a tavasztól feszülő
ágra.

Ady Endre,
József Attila
halhatatlan verssoraiban
várakozom
egy szebb világra.

Baranyi Ferenc: Remény

Mert éltem én oly korban is e földön,
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenkezve leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy  javakból
nem csak pénzzel szerezhetőkre  vágynak,
hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.

S emberré válni újra kedvük támad.

Nemeskéri-Orbán István: itt...

a fekete föld s a sárga homok peremén,
szétszaggatott, meggyötört
szívek, s a felszökő vérnyomások
bolyongnak az alföldi semmin,

itt nem csörög villamos mint
a Múzeum- körúti robogásban,
nincs megálló egy antikvárium előtt,
itt alig ülnek vidám ifjak
egy kávéház teraszán,
itt nem lehet állni egy kép előtt,
gondolkodva… vaj’ mi szülte,
itt irigység van és sötét,
pedig a Nap még ki-ki világlik,
hogy süsse a hátam,
én is lassítva ballagok…
a reménytelenség a társam,
a színek a semmibe vesznek
szürke fátyolos minden,
a szememen hályog,
hogy azt is alig lássam,
hiába locsog a lábaimnál
az öreg ősmagyar folyó
itt ismét meghalni
látom a reményt,
s közben  magam körül
egyre mélyebbre ástam,
keresve az elmúlt éveim,
az eget kémlelve várom a híreket,
várom az értelmet, a  társam,
de csak vér ömlik, rengeteg,
s mi is félünk, mert  itt is, ott is
butaság és  szörnyű halál van,

itt nem robog vasparipa a föld alatt,
itt úgy tűnik a felszínen zajlik az élet,
még lovas szekér van,
s nem is jutottunk elébb,
mert felettünk sötét árnyak szállnak,
s írástudókból szörnyű hiány,
s csak villódzó kék adás van,
néhány ócska gép pöfög,
húzza a megrekedt rendet,
itt hőzöngő bakák vannak,
kik kiszolgálják,
lőnének mindenre ami más,
kurjantásaikkal tartanak csendet,
itt beforduló arcok vannak,
magukba fojtott csendek,
itt nincs őszinte vélemény
csak dadogás,
itt a függő félelem bénít némaságba,
itt nem szállnak gépen föléd,
itt a tér és a  szép kép is csak álom,

itt állok az Alföld közepén
a végtelen semmiben,
itt látszatra csak öregek vannak,
kopott cipőikben csoszognak,
vonszolják még meglévő napjaik,
aztán ki-ki elballag az elmúlásba,
s hogy vagyunk itt még élők,
s hogy mért gondolkodom,
azt is csak csodálom…

Horváth Ödön: Nincs sok idő

A lét sikolya a teret betölti.
Egyre borzalmasabb. Tónusa fáj.
Még kis idő, és olyan fokon áll,
a romlás, mint a Vízözön előtti.

Állapotunkkal jó volna törődni,
nehogy végleg befedjen a homály.
Nagy lesz az éj, még nagyobb a muszáj;
ha a világ majd elkezd füstölögni.

Rendületlenül hittük: az igazság
még szóba jön; lesz új becsületkódex.
Vallottuk: a rossz után minden jó lesz!

De terjed a nemtörődöm hanyagság;
vele akadunk össze éjjel-nappal;
lassan felfogjuk, bizony szörnyű baj van.

Kamarás Klára: A lombok között szél zihál

a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
- De mondd, kinek megy rá a bőre?

Kozák Mari: Csak cipeljük…

A tegnapok átka ragadt
erre a szegény világra,
s hurcolja szégyenét az ember,
mert szólni fél
és tenni nem mer,
hát cipeli egyre szégyenét.

Mondaná keservét…
ám süket fülek vannak
tenyérrel tapasztva
s vaksi szemek
bámulnak bambán magasba,
titkolná bélyegét,
rongyait magára aggatja
és nehéz keservét
csak a szélbe kiáltja.

Viszkető szegénység
pírt lobbant az arcokra,
mint koszos inget
hajítaná a nyomort árokpartra,
s örül, ha egyetlen ruhája
ágyékát még takarja.

Koszos képű gyermek
száját erősen törli
a megmaradt korty víz után,
és sóhajt oly nagyot,
mintha édes tej csordult volna
végig, kiszáradt torkán.

Anyó keze kukába kérezkedve
rongyok után kutat,
(míg cselédként élt
nem ismert szégyent)
ma szemét lesütve keres másik utat.

A tegnapok átka
rántott levesből köszön felénk,
cukor helyett
ma egy mosoly is elég,
és cipeljük tovább
a tegnapok szégyenét,
míg szívünkből örökre
eltűnik a megértés.

2016. január 14., csütörtök

Czirják Edit: Sivatagi virágok

tengernyi homokot
hord arcunkba a szél
oázishoz jutni
van-e még remény
vagy nyomtalan
szakad ránk
a pusztulás
csak te leszel
egymagad
nem segít
senki más-
megérint
a gondolat
hadd mossam le
arcodat hűs
vízzel enyhítsem
szomjadat
friss remény
gyertyaláng
szíveinkben nyíló
sivatagi kristályvirág

Czirják Edit: árnyék és fény

vállalom magam
így ahogy vagyok
hisz ezt kéri tőlem
a teremtés törvénye
és tudom
ha fényes arcod
felém ragyog
benne önmagam
látom viszont-
árnyékképei
vagyunk egymásnak
két különböző lény
s mégis egy egész
animus
anima
a mindenségben
egység

Czirják Edit: Kereslek

Kereslek omló vízsugárban,
kereslek tündéri kristályban,
kereslek selymes tó tükrében,
kereslek barlangnak mélyében.

Kereslek gazdag palotában
kereslek foszlott kis kunyhóban,
kereslek zsongó tömegárban
kereslek a néma magányban.

Kereslek napfényes homályban
kereslek éji világban
kereslek földön és az égen -
s talállak végül a szívemben.

Czirják Edit: Momentino

Álmaimban túllépek magamon
és lelkem szabadon szárnyal,
a végtelen partjaira juthatok
versenyre kelve az óceánnal.

Elmúlik minden, mi mulandó,
a test, a vér is elenyész,
és az örök, mit nem érthet halandó
lelkünkben új s új erőre kél.

Fáj az elmúlás, a lét könnycsepp
csupán a végtelen tengerén,
tükörében felsejlik az ismeretlen,
kitágul a mérhetetlenség.

Czirják Edit: Reflexió

Meg szeretném váltani a világot
de tudom, csak magammal kezdhetem,
bejárhatom mind a hat világot,
változni, kérlek, segíts most nekem.

Bármerre fordulok, látva-látom
bánat, gond és tövis töméntelen,
embertömeg cipel fáradt háton
fekete, nehéz, fájó kereszteket.

Hogy általam szebb legyen a holnap
-fáj, ha sajgó seben nem enyhíthetek-
hogy rá flastromként  friss reményt szórjak,
Teremtőm, kérlek, segíts majd nekem.

Czirják Edit: Segélykiáltás

Segítsetek szállni.
Szárnyunk alá puhán
önbizalmat kössetek
és a reményt, a fényt
hogy repülni, szállni
nekünk is lehet.

Segítsetek remélni.
Egy biztató kis szóval
puha tollainkat
napmeleg mosollyal
fénnyel beégetni
szívünkbe a reményt
hogy repülni, szállni
nekünk is lehet.

Segítsetek hinni.
Kézfogásra várunk
és hogy kimondjátok
amit mi magunkról
- szerényen, némán, fázón
nem merünk kimondani -
hogy repülni, szállni
nekünk megengedett.

Czirják Edit: Kettős állampolgár

Már az anyaméhben
tudtam, hogy magyarnak
születek-hisz az édesanyám már akkor
így szólt, így mesélt,
így szeretett- anyanyelvemen.
Aztán világra jöttem
és fejlődtem
és növekedtem
és tanultam
és okultam
és kerestem
és kutattam,
hogy mitől vagyok magyar.
Mert ismerős a föld, a táj,
de idegen a nemzet és
idegen a nép
és idegen, ó, idegen
a zene, a hang, a tánc, a lépés,
a szokás, a törvény
és idegen a nyelv
mit tanulni voltam kénytelen
és kerestem ó egyre azt kerestem,
 hogy mitől lennék magyar én.
Mert magyar a szó és
magyar a dal és magyar mese,
magyar kebel táplált
s tanított magyar szóra,
mert őseim a magyar hazáért
vérüket adták, ajkukról
ima volt e két szó: haza és szabadság.
Hiába minden- szülőföldjén
tétova idegen, ki gyökerei után
kutat- 43 tavasz és nyár
után ma vagyok hivatalosan
is: kettős állampolgár
s kétszeresen magyar.

Csíkszereda, 2011. szeptember 26.

2016. január 9., szombat

Csabai Andrea: Hozd melegét

A toporgó hajnalfényben,
dideregnek a napok,
jégcsap lóg az ereszekről,
súgja a Tél: itt vagyok.

Fagyoskodik a fák ága,
új ruhára nem telik,
a világra mégis ragyog,
ez a Tél is eltelik.

Vacog a Nap, vacog a szél,
berekedtek a hegyek,
megfáztak a domboldalak,
jaj most mi lesz veletek.

A hópehely hullhatna már,
takaró kell a földnek,
ne fázzon a Jóisten sem,
hozd melegét a csöndnek.

Csabai Andrea: Talán a költők sosem halnak meg

Talán a költők sosem halnak meg,
és ellenállnak minden viharnak,
néha a csönd vásznára feszül lelkük,
de mindig- mindig igazak maradnak.

Talán a költők sosem halnak meg,
szemükben ragyognak a csillagok,
a búzakalászokkal ringatóznak,
miközben sodródnak a mindennapok.

Talán a költők sosem halnak meg,
papírlapon pihennek az álmok,
a sorok közé madarak fészkelnek,
eldalolják a halhatatlanságot.

Anga Mária: Menedék

Látnod kéne ezt a hóesést,
hogyan veszítik el arcukat a fák.
A fehér lobogásba szemem belefárad.

Éjszaka-csend fonódik a kertben,
a kerítések jeges kupolák,
s a nyitva felejtett kapu
mintha örökre úgy maradna -

Harangoznak a havas rózsafák,
aztán megnémul minden a hallgatásban.

Fagyott föld kérgében lüktet a hideg.
Hó és vér arcomba tódul,
nyitódik testem: az égre térdelek.

Körém sugarasodik a kert,
tarkómon jégcsipkés szárnyak pihennek.
Gyönyörű menedék, amíg várlak.

Látnod kéne ezt a hóesést.
A fehér lobogásba szemem belefárad.

Anga Mária: Manapság...

Manapság világtalanná válnak a látók is,
szembogaraik belevesznek a sötétbe,
nem szárnyal már az őszinte tekintet!
Gyehenna füstje lepi el a tájat!
Tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
lassan szárnyaink is elüszkösödnek.

Magunkra hagyottan, botladozunk,
emlékeink néha még kivirulnak,
koronásodnak, föl az égre, ragyogva,
de gyermekeink ezt már nem látják,
mert mi csak tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
mintha csak lefelé vezetnének az utak,
gyertek utánunk – mondjuk -,  kövessetek,
így szorongunk, egymás testéhez lapulva,
menetelünk hétfőtől vasárnapig,
csak kibírjuk. Ezt a „kibírást” kell megtanítani
az utánunk jövőknek, a jövőnek?
  
Manapság világtalanná válnak a látók is!
Szembogaraik belevesznek a sötétbe!
Nem szárnyal már az őszinte tekintet.

Félve rejteket keresek mégis, meglesem a vihart
a kutak mély vizében kavargó örvényt,
figyelem csitulásuk helyét,  a nyugvó pontot, a megérkezést.
Az irtások felé vezet az út. Magányom őriz engem,
vagy én őrzöm magányomat.. Az irtások rendje itt
védelmet ad. Maradvány fa, fák közül az egyetlen,
végre megállhatok.

Horváth Ödön: Ugyan ki ad?

Ide érkeztünk, most itt állunk körben,
kéz a kézben; mozdulatlanul várunk
valami égi csodára, miközben
egyre feltűnőbb gyámoltalanságunk.

Félünk megszólalni, de nem is lenne
jó megtörni a ránk szakadó csöndet,
így együtt egy dolognak van értelme,
elodázni mindent, ami ködös lett.

Ki fejti meg bizonytalan jövőnket?
Ki értelmezi az igét számunkra?
Ki adja vissza csökkenő erőnket?

Az évek óta bennünk lakó szörnyet
ki hajtja ki belőlünk, ki ad újra
hitet, reményt? Mindennap s egyre többet.

Horváth Ödön: Testre talált lélek

Nem véletlen, hogy a világra jöttél.
Két egymásba olvadt sejt osztódása,
majd emberré formálódása révén
része lettél a földi valóságnak.

Akkor és ott, amikor kósza lelked
testre talált: anyád, apád szerelme
s isteni igenlés következtében
a létet akaró élőlény első

pillanatában már meglévő törvény
kibomlásával új élet kezdődött.
A te életed. A történelemben

egyszeri, a jövőben soha többé
meg nem ismétlődő, csodás történés:
az útjára tett ember helytállása.

2016. január 7., csütörtök

Hervay Gizella: Gyalogmadár

  -részlet-
gyönyörűt akartunk párosan járni hazai hóban
beleőszültünk ősz lett a Hargitán már hó van
árva gyalogmadár szemelget szemetelget
gyalog indulok érted ha olvasod még e verset

Hervay Gizella: Földnek tenyeréből

földnek tenyeréből
ki vétetett vala
a megnyílott földbe
halván beléhala

senki se sirassa
senki se feledje
arcával az arcát
a fénybe emelje

kit a földi halál
sárral megétetett
maradjon meg annak
kinek megszületett

három föld fiának
három szál virágnak
hiába szólított
három pár madárnak

maradjon meg földnek
megtartó erőnek
három madár közül
felröppenőnek

Cseh Katalin: Mámor

Az ünnep mámora
csillogás felszín lárma
a pompa cellájába zárva
kamrakulcs-csont a zsebben
-  hangozhatna ez szebben? -
minden csillár fölragyog
szédülök ellengek
önmagam fölött lebegek
leszállni képtelen vagyok
csak elszállni
de hol a határ?
hol lehet megállni?
(csak egy pillanatra)
ha tudod a választ
szólj nekem
átutazóban a lelkemen

Cseh Katalin: Vágy

Csak azt a házat
Szeretném látni
- esőcsatornáját -
a szobákban a
nyári délután
árnysuhanását
az asztalon a
galléros vázát
szeretnék ülni
a konyhaszéken
s hallgatni hosszan
mit mesél az a valaki
akinek már a nevére
sem emlékszem
az arcára sem
csak az anyajegyére
szeretnék a kamrába
is benézni
a befőttesüvegek
gyülekezetébe
a minden ajtónyitásra
lebbenő papírcsipkékre
szeretnék sokáig
elidőzni az udvaron
a diófa árnyékában
a teste öltött
benyomások szárnyékában
csak azt a házat
szeretném látni
nem tulajdonom
nem is örökségem
benne álmod(oz)ik
kvázi öröklétem

Bordy Margit: Szavak parazsából

Fekete varjak árnyéka lebben
rekedt hangjuk barázdák nyelik.
Egy régi beszélgetés szava rezzen,
éli álmát, keresi értékeit.

Szavak. Drágakövek vagy kések,
öröm vagy könny követei.
A harc mindennapos, s ki érti
a gondolat hogy választ vezért?

Fekete varjak árnyéka lebben,
az évszak indulatát sodorja a szél.
Szavak parazsából főnixként rezzen
a látomás tenyeremben - arcod vonásai.

Bordy Margit: Főnix

Keresek egy szót, Uram,
valami kedveset.
Mint mélyillatú liliomnak:
varázsa legyen.
Talán ő is keres engem
rajzok hegyéről integet,
mert nem derül az ég felettem,
míg adósa vagyok életemnek,
Múzsám is hiába kérdem
homályából a múlt időnek,
eltűnt a szó, titok lett rejteke.
----------------------------------
Keresek egy szót, Uram,
valami rejtelmeset.
----------------------------------
Lehet, bűvös körben egy beavatott
pont most írja le.
Nyugalom szülte vigasztalót
egy meleg színbe öltözöttet.
Áldozó tüzéből a Főnix,
a mélység madara felébred.
Bartók kantátája zeng
a zongorán, páfrány remeg
a hamuból életre éledt
virágból finom illatár lebeg.
S a Főnix testébe visszatért lélek
imába foglalja sorsom-végzetem.
----------------------------------
Keresek egy szót, Uram,
valami szentségeset.
----------------------------------
A szerelem árnyékát dédelgetem,
talán rám talál valami megváltás;
bár bűneim sorát feledtem,
esedezni nem esedezem,
csupán egy szót keresek, Uram,
valami hajnal-szelídet,
omló váramról a hiányzó követ,
keresek egy szót, Uram,
valami kedves-rejtelmes-
szentségeset.

2016. január 5., kedd

Rácz Sándor






Nélküled
Olyan magányos vagyok
Mint őszi esőben
Az üres parkokban alvó
Megkopott
Öreg padok






Rácz Sándor: Ne szólj majd!

Ne szólj majd
Ha el akarsz hagyni
Ne szólj
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Ne szólj majd!
Ha menni akarsz
Hát menj el
Köszönnöd sem kell
Csak hallgasd
Az eső hogy kopog

De kérlek
Reggel menj el
És előtte éjjel
Egy utolsó táncra
Még kérj fel
És én tudni fogom
Hogy holnaptól nem leszel

Áttáncoljuk az éjszakát
Dúdolj majd
Dúdold el
Még egyszer
Azt a kedves dalt

És én megígérem neked
Hogy nem kérdezek semmit
Nem kérdezem meg
Hogy miért hagysz itt
Miért hagysz itt
Egyedül az esőben?

Ne szólj majd
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Rácz Sándor

Ott, ahol a leghosszabb a
Lélekszakadás egy eső
Csatornát szerelnék fel:
Lecsurgatni a mindenféle
Gondokat csak azt a
Kis félelmet hagynám
Meg ami a holnaptól van

Azt a kis félelmet attól
Hogy holnap máshová
Viszed a
Melegedet

Rácz Sándor

L      nincsIdőSzeretni/októberben
e      egymásUtánBetegszenekMegA
g      gesztenyefák/nemTeszedLázas
     homlokomraHűvösKezed/nem
     aggódszÉrtem/miLeszígy
á      velünk/félhomálytParancsol
     aVárosraAzAlkony/nincsIdő
b      szeretni/legalábbCsütörtökönként
     szeress/monddHogySzükséged
s      vanRám/monddHogyNemVagyok
ü      haszontalan/talán...
t      nincsIdőSzeretni/lecsupaszítva
ö      állnakAGesztenyefákŐszDoktor
r      előtt/kapaszkodjBeleKócos
t      hajamba/vigyélMagaddal
ö      hiányzol/legalábbCsütörtökönként
k      szeress/különösenOktóberben
ö
nkéntSzeress

Rácz Sándor

100 éve ismerlek
Vagy csak tegnap óta
öltöztesd át hangulatom, ha
A rosszkedv
Rongyait hordja

Rácz Sándor

Ha ebben az óriási műteremben,
Amit világnak nevezünk,
- És ahol egy véget nem érő vásznon
Festi meg az idő szomorú történetünket -
Csak egy percre megkaphatnám az ecsetet,
Jól odapingálnálak magam mellé,
Hogy soha ne kophass el onnan...

Rácz Sándor: Lennék

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Lennék nyugodt álom, ha elalszol
Téged dicsérő szó
Lennék vigasz, ha bánat ér
Gondűző mosoly-varázsló

És lennék hang a csendben
Csönd a zajban
Lennék örök társad jóban és
Akkor is, ha baj van

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Rácz Sándor: Te

Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába
Mindig leveszem magamról a gondot
Mint egy kabátot és a földre hajítom
És a számra készítek sok-sok pici csókot

Együtt bámuljuk az embereket
Az ablakon át amint négykézláb másznak
A sáros utcákon
Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret
Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket

Öledbe veszed a zajt és elringatod
Mint egy kisdedet
"Mesélj kedves" - kéred aztán, és én mesélek
Neked őrült történeteket, furcsákat
Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz

Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a
Lépcsőházba lépek felemelem a földről
A gondot, és ahogy az utcára érek magamra
Veszem, mint egy kabátot
Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok
El a sárban

Rácz Sándor: Októberi találka

Melleden összefont karokkal
Az ősz kertjében
A botjára támaszkodó vén gazda
- A hideg megszégyenít egy
Átmeneti kabátot című -
Meséjét hallgatod
Még jó, hogy
Hoztam neked pár
Szobahőmérsékletű
Szót

2016. január 3., vasárnap

Egyed Emese: A pillanat

...És vadkacsák fürödtek a Szamosban.
Tolluk kék-zöldje ragyogott a fényben.
A huszon-
egyedik
századba értem.

A huszonegyedik kapuban állok!
Körös-körül
A selyemszavú szél
és láthatatlan
(hó?
virágok?)

gondotviselésre,
okot sírásra,
fölemelkedésre.

Egyed Emese: Próbák

Kócsag a ködben elenyészett,
őrizd teremtő, gondviselő Isten
az egészet,
lásd,
próbák alatt a parányi test
gyöngye,

te áthatod, mint szél a nádast, át
a mulandót, s nyomát tudod örökre,

te futsz futótűz szőnyegeken át
s hűvös marad a lépted, és a rögre

esőt hozol, hozod virulásunk
s a békességet s hogy magunkba lássunk

Egyed Emese: Egyedül

Szeretted volna kisírni magadból
a fájdalmat, a szégyent, sok miért-et,
kifulladva, s oly messze még a parttól,
rádöbbentél, hogy még mindig nem érted,

hová tűntek a belső sugarak
és a derű a holnap homlokáról,
hová merült a halk sirálycsapat,
hogy távolodtál úgy el a világtól;

sírni akartál, s nem volt már kinek.
Harag sem volt benned, a vérkeringés
lelassult tagjaidban, napjaidban,

kiáltottál - ki hallott volna meg?
Ő sem figyelt rád: elunta a kínt és
egyedül vagy, most már sírhatsz nyugodtan.

Egyed Emese: Titkok kapujában

-részlet-

Honnan jött, nem tudom.
Tihanyi őse
a rijjadó leány, rég megszökött.
Forrásvizeknek lett, erdőknek őre.
Megfoghatatlanságba öltözött.
...
                       *
Sóhegy tárnái réges-rég bezárva,
járatok között Posszeidón leánya
faggatná már a sorsot, ha lehetne.

Ekhó, felelj! Egy nevet mondok, kérlek,
mondom háromszor is, ha csak úgy érted.
És súgom, hogy kereslek                         
(ennyit merhet

ki magát kérdi, magának felelget -)

Egyed Emese

Nem vers, csak amit szél hozott,
álom, sodort, idegen álom,
tó tükrözött, szép hallgatás
hozott felszínre,

kő, homok,
elsüllyedt szóból üzenet.

Csak nyílhúzás, kockavetés,
nem vers.

Csak arc
az arc helyett.
csak hang az elhangzó helyett,
csak békességre ébredés,
bevallott keresés.

Keresés.

Egyed Emese: Víz gyűrűi

(De hiszen szép dalok)

De hiszen szép dalok születtek hozzád,
suttogásomat bányasípok rejtik,
rejtőző sókristályok visszhangozzák, -

tudom, hogy nincs remény se, nincs tavasz se,
hogy álmok féltve őrzött álma vagy te,
s hogy sóvárogva vágyom
hozzád.

tudom, tudom: szép gyűrűk
a vízen!
S az üzenetet visszahozzák

Egyed Emese: Gyűrűk a vízen

Tudod, hogy szép dalok születtek hozzád,
hogy suttogásom bányasípok rejtik,
rejtőző sókristályok visszhangozzák, -

Tudod, hogy nincs remény se, nincs tavasz se,
hogy álmok féltve őrzött álma vagy te,
s hogy sóvárogva vágyom
                                          hozzád

2016. január 1., péntek