2016. június 26., vasárnap

Zajácz Edina: Amikor




Szeretni fogod-e bőröm furcsa őszillatát,
amikor a hátam görbe bot tartja egyenesen,
és mohó szám már nem hisz a csókban,
csak a mindenek felettiben?
Amikor sajgó gerincem nevetve fegyelmezem;
Csitt! Érted már semmi se fáj,
s akadozva is feléd baktat
a szív, a láb.
Szeretni fogod-e bőröm furcsa őszillatát?

Zajácz Edina: Te vagy

-részlet-

Te vagy nekem a suttogó világ,
az egyetlen teljesség,
...
elárvult lelkünkben meghunyászkodik a sírás,
míg rejtőző tarkómra leheled
a tompafényű holdcsipkéket.

Kozák Mari: Ha...

...ha egy nap nem írnál
bánatom küldeném hozzád
hogy tanítsd mosolyogni

...ha egy nap hallgatnál
a szelet kérném halkan
dúdoljon dalt a tenyeredbe

...ha egy nap nem jönnél
az ajtót dorgálnám helyetted
hisz elmenni engedett

...ha egy nap nem várnál
magamra ölteném a magányt
búcsúztatnám az álmokat

...ha egy nap elhagynál
könnyeim fűzném gyöngynek
belerejteném az emlékeinket

Kozák Mari: Látod?

Látod kedves
esteledik
csillagok ülnek
a fákra
hintába kapaszkodik
a hold
fehér gyolcs a ruhája.

Látod kedves
havazik
szél suhan messze
a tájon
pihe-puha takaró
jéghideg ágyon.

Látod kedves
álmodik
tavaszról a vén föld
fagy csókjától
reszket
hangot lop
a csöndtől.

(Látod ahogy ébred
hajnallal az ember
s ághegyen a hinta
száll a szelekkel.)

Al-saig Emília: Hiányjelek

-részlet-

A szemed nem is láttam, épp irigyen ráhajolt az ég.
A hajadban arany és kék fények nevettek.
Aznap éjjel duzzadtra nyűttem tekintetemmel az ajkad selymét, és sejtjeid

összekeveredtek az enyémmel.
Amíg az én szívem lüktet, nem állhat meg a tiéd sem.
És már nem kell tudnom a szemed színét.
...
Álmomban minden éjjel szeretkezem veled.

Al-saig Emília: Nyár

Már nem tudom másképp mondani,
csak az álmok nyelvén. Az enyémen.
Majd sötétben súgom a füledbe,
halkan, mikor alszol. Újra és újra,
míg végül önmagadból
fakadtnak ismered fel ébren:

éppen most, valahol egészen
világos az égbolt. Ott valaki
arról álmodik, hogy milyen szép volt
fölöttünk a madarak tánca. Látta.
Nyár volt… Ültünk kint a dombon,
tenyerünk alatt gyapjas fű dorombolt.
Emlékszel? A vágtázó kutyák nyomán,
ezüst port lobbant a rét, s fenn,
a fák zsongó tenyerében, gömbölyű
fényeket himbált a szél.

Csak a térdünk ért össze, mégis,
a lélegzetünk szinte már nyögésig…, és a
feszüléstől finoman lüktetett egy ér.
A nyakadon. Én számat haraptam,
s lángoló Nap pulzált mellkasomban,
míg áljózan szavakkal vajúdott a csend.

Egy nyárfán ámultál szemben, hogy milyen szép!
Azt a fát ma is megismerem még,
leveleinek mély, mormoló zöldjét
az a perc bontotta lombbá az ágakon.
És én úgy reméltem akkor…! Titkon,
mint valami suta kis kamaszlány,
egy margaréta szirmán számoltam ki otthon:

- Szeret? Nem szeret? Kicsit? Talán? Nagyon…!

Prosszer G. Júlia: Ahogy csak te érkezhettél...

-részlet-

„ Úgy jöttél az életembe „...
ahogy csak TE érkezhettél
- a semmiből, a mindenségből –
hirtelen .
Hát mégis létezel?
...szerelem...

Imádlak!
S téged, TE bonyolult – összetett
lélek – ki elhoztad nékem –
csodállak!

Napjaim azzal telnek, hogy téged
kutatlak,
bogozom izgató lényed
többismeretlenes egyenletét
lázas agyamban,

s miközben
időt kérek tőled magamnak
a megoldásra, tudom
– esélyem sincs –
de hogy lehet, hogy mégis
boldoggá tesz ez a „nincs”…??!

Ahogy víg kabócám dalától zeng
a fényes őszi határ
kiszáradt koronám tört-barna gallyain
lassan kihajtott s virágba borult
egy ág…

...és virul, mint egykor régen, ifjan sem,
oly önfeledten!
Édes, bódító illatától megrészegült őszi
szelek nótáznak
– tavaszról énekelnek!

„A feketék és fehérek”
szivárványos színekké lényegülnek,
s bált rendeznek nékem
– álarcosat –
mert tudják, hogy izgalmasabb, ami
sokáig titok marad...

Az idő időtlenségbe tűnt, – nincs!
Csak álom van, s az álmok örök
végtelenjén hullámzó vágy:
hogy Ő legyen, Ő megmaradjon
már!

Minden dalban, minden zengő
muzsikában, – ahogy kagylóban
a tenger morajlása -
Chopin szelíd vadsága is Őt idézze
s a csók varázsát fokozza benne
Mága bűvös hegedűje...

A sóhaj mögött neve fénylik fel
bennem, mikor titkon súgom:
szeretem, kívánom
s bár sejtés csupán minden bennem,
mégis,

ó mégis hogy várok rá reggel, este,
a napnak nincs is perce, mely
ne róla szólna,
ki úgy jött az életembe, - honnan?...
ahogy csak Ő jöhetett

onnan, hol szeretni tanít a tűz a víz,
az oxigén is,
és csillagok tangóznak egymással
hajnalig...

2016. június 21., kedd

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam
a tiszántúli homokon!
Itt léptem első léptemet,
nézd, felveszem, neked adom
a hajdani talp gyönge rajzát;
tedd el, tehozzád vitt a lábam,
keressük eltűnt útjaim
szülőföldem fodros porában.

A szabadság vad erdeje
ritkul, az országút kivillan.
Hogy bújnám még a fák között,
rejtőzném barlangban, odúkban!
Segíts, ha itthagyom az erdőm,
s nem véd szelíd vadállat, ág,
s megint elér az emberi
embertelen világ.

A nyár, dússzirmú napraforgó,
arra fordult, amerre léptél.
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél.
Vívott a páros szenvedély,
és szikra szállt, hogy ütközött:
ősz van. A hegyek komorulnak.
Állj köztem s a világ között!

Szabó Magda: Szelíden és szilárdan

Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném
elmondani, ahogy fákhoz beszélek,
egyszerűen, rím nélkül, elhajítva
minden feleslegest, ahogy a holt
ágyánál nem lehet körmondatot
faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt
feltartva karodon, a rémület
és az öröm nem bomlik mondatokká:
megszületett. Minek tovább beszélni?

Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,
mondom neked, hogy én, aki körül
a gyűrűs idő bezárta magát,
most a talpammal érzem újra az
egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.
El kell engednem az esőt, az éj
szelíd szörnyeit, mindent, amibe
kapaszkodtam, átlósan állva a
valóság és a látomás között:
szelíden és szilárdan vonsz a földre,
s ujjaim lesiklatod a végtelenről.

Szemem visszatágul az elhagyott
félgömb felé. Mit adsz a béke helyett,
kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt,
vállamra vettem, úgy vittem haza,
míg patakom tejét fenékig itta
a szomjas Medve csillag? És magam
helyett mit adsz nekem, akit
kiemeltél belőlem, s most üresen
várom, akár a korsó: tölts meg újra.

Látod, most azt is el tudom viselni,
hogy nélkülem is régi rend szerint
forgatják testüket a hűtlen égitestek.

2016. június 18., szombat

Nagy Horváth Ilona: Ringató

Mielőtt elalszol,
hallgass a csendbe,
ott leszek,
míg szuszog a ház,
szemedre óriás, puha álmot csókol álmom.
Ma csillámló, kék tengermorajt,
végtelen, mormoló óceánt,
röppenő, fehér sirályokat
dacolni a széllel,
míg párnámba suttoglak ezredszer is:
szerelem.
Holnap fenséges, zöld hegyet hozok majd,
hogy szabad lehess.
(Orma felett tiszta gondolat a felhő,
eleget nőttél a dolgos nappalokhoz,
most játszani tanítalak.)

Nagy Horváth Ilona: Ha

Ha leírhatnálak…
- ahogy a tegnap álmaiból átadlak a mának,
vigyázva rezdülést,
kitöltve időt és teret,
hogy meglegyen
minden, mire bögrémmel hátradőlök,
én, a zendülő,
s juss mára is:
míg dolgom után szalaszt a kényszer, 
magamból kilopózva
még fázhassak veled.

Nagy Horváth Ilona: Úgy szeretnék

Úgy szeretnék tolla lenni, hogy látnám minden este,
Gömbölyű, okos betűket szednék gyönyörű versbe,
Érezném a keze kedves melegét, ahogy ujjait körém fonja,
És belehalnék, mikor gyönge testem gondolkodón ajkához vonja.

Nagy Horváth Ilona: Szeress engem

Szeress engem, dúdolva ringass még.
Ahogy szorongó gyermek, úgy kérlek,
Ölelj szívedhez, altass, hisz félek,
Kicsiny lényem reszket idelent rég.

Ígérd, hogy nem hagysz el soha engem.
Hinnem nem elég, tudnom kell téged,
Hogy fentről, Atyám, te féltőn nézed
Lépteim, vissza ha kell majd mennem.

Nagy Horváth Ilona: Fél, álmos

Csillagomról nézlek,
csillag,
kései, rosszkor jött ringató.
Hagyom magam,
andalít az örvény,
szemébe nézve, hogy
kék leszek,
ajkán, hogy formálódik
játszva
a szó.

Elfáradt mostanra a
könnyű léptű este,
puha csend
hull
álomnak az elvékonyult csendre,
idekint hallgat, szuszog
a ház,
homlokomra
lázat ken
a nagy, tintaszemű
óriás.

Nagy Horváth Ilona: Őrizem

Ha nézel,
uralom magam,
arcomon pírt nem lel a szó,
ha van, mi elhagyja ajkad szelíd-szép dús vonalát
engem keresve,
hisz nem hoz meg nekem semmi,
csak ez az este,
amikor elgondolhatlak
ebben a szürkésbarna csendben,
mintha nekem lennél,
pedig sose volt kevesebbem,
mint ma.
Tenyerem a tenyeredben,
csak úgy.
Arcomra unottan firkál újabb
árkokat a magány.
Előbb csak sorsom veszett,
most nálad feledett lázammal
nélkülem maradtam,
lényegem veszed,
ha neked nem vagyok.
Pedig én szép akartam lenni,
mint tavasszal a fű,
utoljára nőni egy nagyot.
Hozzád.
Idebenn dübörög a szolga,
hiábaság minden ütem,
az erek bokros útján araszolva
jár az élet:
őrizem a szívemet.

Nagy Horváth Ilona: Válladra húzod

Mit az éj vetett, loppal learattam,
derengő kévékbe kötöttem illatod,
szívemre félhomály szitált,
egyenként gyűjtöttem be minden lélegzetet,
sóhajt, ujjad hegyén hogy rezdül az álom,
s a hűs, hogy  úrrá lesz a mozdulatlanságon,
válladra húzod könnyű takaród.

Most vonalakkal játszom,
kávém fölött mélázva néha megteremtelek,
arcodra komor árnyékokat szór az elsuhanó nyírfasor ritkás lombja,
távolabb lomha dombok kúsznak elő hátterednek
míg szigorúan nézed a homlokod mögötti megfoghatatlan messzeséget.
Nem látod a fákat, a tájba szórt tanyák időnyűtte csendjét,
a magányos gémes kutat, az út széléről bólintó fakó pipacsot,
sem engem, akár ha ott se lennék.
S valóban nem vagyok,
lelkem hullámzó búzamező,
napszőke mosolya bús magyarsággal ring a szélben,
fölöttem szikrázó kék ég vonult, tenyerén hófehér madarakkal, 
de most a plafon göröngyös valósága,
ahogy játszom,
akkor is, ha nem tudom, mi marasztal még.
Elhoztam a téged határoló teret,
ölemben minden vonásod,
vállad íve, lépéseid lassú harmóniája,
ahogy kellemet lop elmémben a mába,
mikor újra meg újra összeállít bennem
ez az ismeretlen függés.

Szívemre félhomály szitál.
Lassú ütemén csüggeteg jár körül begyűjtött illatod,
még lélegeznék, napok óta kerül az álom,
ujjam hegyén elmaradt mozdulatok,
szememen széppé szelídült gazdátlan vágy:
pókfonálon sejlő reszketeg holdvilág.
S valahol a határon túl
válladra húzod könnyű takaród.

2016. június 11., szombat

Kapui Ágota: Szösszenet



Kössél hozzám halvány emlékeket,
derengő szálat fonj a múlt hajába,
csak gyengéden, ha les a pirkadat,
orsódra dőlve még ébren találna,
ne szőj haragtól bíbor szalagot,
ne gubancolj vad sérelmet belé,
csak fésüld végig hosszan, lebegőn,
s az éj kitárul szent Kelet felé,
és felfeslik az ezerarcú fény,
mintába fog a múltnak szövőszékén,
s a mozdulat hajlongó dereka
átsejlik már a reggel kelme-kékjén.



Kapui Ágota: Bármerre is lépj

hűtlen leszel elhagyott lábnyomaidhoz
Bármit is szólj
hűtlen leszel ki nem mondott szavaidhoz
Bármerre is nézz
hűtlen leszel lehunyt szemű éjszakáidhoz
mert:

egyetlen lépéseddel
megcáfolod bejáratlan útjaidat
egyetlen szavaddal
megcáfolod hosszantartó hallgatásaidat
egyetlen nyíló tekinteteddel
megcáfolod meg nem álmodott álmaidat

Kapui Ágota: A másik oldal

Tükör a múltad, kristály, velencei,
Nem fed fel ráncot, sem apró foltokat
Tükör a múlt, üveg, bűnöket ragyogtató,
Tisztára lehelt, áttörölt, makulátlan,
Mint maga az ifjúság, a kedves, a sima homlokú.

Tükör a múltad, fényes, mint a hajnalok,
Kristálytavában látod önmagad,
Ott ülsz középen, pőrén, fiatalon,
Arcodon mulandó mosollyal,
S halandó léted bársony köpenyét
Magadra húzod lassan, tétován.
Macskaléptekkel elindulsz felém.

Én itt ülök a tükör mögött.
Az élet másik oldalán.

Kapui Ágota: Voltak

Mellettünk állnak minden döntésünkben
velünk a lelkük rendületlenül
Árnyékuk ott motoszkál még a kertben
s függönyök havában
pókhálók mögött
még ott lebeg a lényük,
mint a liliom torokszorító illata.
Éjszakánként lábujjhegyen járják be a szobát
és álmainkba lépnek szótlanul:
ujjuk hegyén a kódolt üzenet
Az ébredések kávéillatában
mozdulatuk idézi a koccanó kanál
S elmenőben
a tenyerünkbe csempészik még
az utolsó kézszorítás emlékét
és kitárják előttünk széles mozdulattal
a mennyország
nyikorgó
kapuját.

Kapui Ágota: Az idő foglyai

Egy mozdulat s kihullunk e világból
rostál az jelen lankadatlanul
mint liszthalom mit vár a föld kovásza
az omló test humusszá alakul.
A lázas lélek száz viadalában
az ifjúság volt minden fegyverünk
de ránk rontott az idő armadája,
évek hadát kergette ellenünk
s az elme fénye nem lobbant már lángot
minden mi volt most csendben elköszön
a közöny szürke könyörtelen strázsa
uralkodik az elnyűtt ösztönön.
A tények hada foglyul ejti lelkünk
tiltakozásnak helye nem lehet,
ha fejet hajtunk idő pallosának,
légy gyöngéd hozzánk, kegyes átmenet!

Kapui Ágota: Ha én virág volnék

Ha én virág volnék
csak hajnalban nyílnék
kék lenne a szirmom
fűbe csöppentett ég

Ha én madár volnék
csak magasan szállnék
szárnyam fény-röptétől
rebbenne az árnyék

Ha én nappal volnék
mindig az maradnék
fényt-oltó estévé
soha nem változnék

Kapui Ágota

"...élni csak ott lehet
        ahol élni hagyják ajkunkon az
        éneket."

Kapui Ágota: Ettem az Isten kenyerét

Ettem az Isten kenyerét,
ittam vizét az elmúlásnak
kerékbetört lélekkel hevertem
idegen országok poros útján,
s csak a honvágy hasonlított
a sivatagi szomjúsághoz.

Voltak tágabb és szűkebb pátriáim
Hegyekbe oltott kráter fájdalom,
Hegek a hold ezüst arcán
S haragfelhők a múlt emlékein.

Meglelem egyszer tán nyugalmam
Ahogy hazát is újat kaptam én,
Bár oly boldogan bukdácsolnék újra
régi utcácskák tört macskakövén.
Hazát mely a nevemen szólít
De nem érti, ha mondom a nevem
Anyám nyelvén gagyog az értelemről
De nem szól hozzám anyanyelvemen.

Kapui Ágota: Variációk határokra

Szétszaggatott ország fájdalma lüktet
szívem helyén – tenyérnyi kis haza
És elfordítom halkan a fejem
ha magyart üldöz csahos indulattal
új prófétáknak kétarcú hada
Ha anyanyelvem keresztre feszítik
És használatát törvény tiltja meg
A vasszög ízét ott érzem a számban
– Keserűségem szégyen pirulában –
Könnyel kevert rút szavakat nyelek

2016. június 7., kedd

Finta Éva: Fohász



Ím itt az ember, aki ért,
és lát, és tudja a helyét,
ha alszik, éber, mint a csend,
térképezi a végtelent,
és megvet minden ostoba
gőgöt, mosoly az ostora,
érti a múltat, a jövőt,
mit rejtenek a temetők,
a repülésben színjeles,
de gyalog jár, mert így helyes -
míg kitaposná az utat:
segítsd, törékeny öntudat...




Finta Éva: Nem kérdezem...

Már nem kérdezem, mit akar az Isten:
bennem akarja úgyis, mit kíván.
Tükör vagyok? Vagy épp hangyányi láncszem?
Hogy híd, vagy part? Loboncos fűzfaág?...
Már végleg mindenségbe erezetten
mindegy, hogy mit akar az Isten
mert bennem hordozza magát.
A vas, a víz, a tűz, az illatok
párák, gomolygó testű melegek
tócsák csillaggal, napszilánkosan...
már nem kérdés, hogy melyikük legyek.
Felnapraforgózott mezőkön képzeleg
papíron is, bár csend van, és szobám
három falán matat, babrál a szél –
felnapraforgózott mezőkről képzeleg
a bűvös ész, a hófehér papír.
Vagy bodzasorról, útmentén a nyárról
ahogy szökik, körül se nézve, fel.
A dárdás nyárfák igyekezetével
szökik szemem mind följebb, ha figyel.
Hogy Sors? Velem vagy ellenem igyekvő?
Hisz ellenemre is velem marad.
Olvasni kell a mindenség szeméből
s szavakba göngyölni a dolgokat.

Sírást tanultam, örömet tanultam
s tanulom mindazt, ami kényszerít.
Minden irányba szétbogozhatatlan
lökődik létem, s mint amikor baj van:
némán figyel, és tanulva tanít.

Finta Éva: Együtt

Bárhogy: csak őrizni a Létet.
A szerelmet, varázsigéket...
Hogy érted mindent én s te – értem.
Félelmeken, könnyelműségen...

Befejezetlen folyamatban.
Újólag, visszavonhatatlan.
A félmondatokban is együtt.
Mi felnevel: ketten szeretjük.

És biztatással, nem kevélyen.
A felszínes: aláz és szégyen.
Mert aki szerelemmel áldott:
mentse magává a világot.

Finta Éva: Vállalkozás az örömre

Szeret örülni, kinek örömei súlyosak.
Örömeit úgy viseli, mint gondjait.
Felelősséggel és várakozással.
Másokért felelős, s magára figyel, várva,
mikor oszthatja szét, amije van.
Ettől igazi az öröme.
S ettől lesz súlyos is, amit viselni kell,
ettől lesz teljes és befejezetlen,
mert a várakozás mindig a jövőre számít.

A súlyos örömökért fizetni kell.
Mindig mi szabjuk meg, mennyit.
Ezzel magunkat mérjük meg.
És fizetni is magunkkal szoktunk.
Mindig a legtöbbet adjuk, ha ilyen örömöt
keresünk. Az ilyen öröm aztán bevándorol
birtokunkba. Vele keressük a következőt.
S a következő még súlyosabb lesz és makacsabb.
Kisajátítja minden örömünket.

Várakozásunk készenlét az örömre.
A készenlétben minden vállalásunk.
A vállalásban az örömünk.
Örömünkben a várakozásunk.
Várakozásunkban sok kis örömünk.
Sok kis örömünkben a vágyakozásunk.
Vágyakozásunkban a vállalás.
Sok kis vállalásunkban a felkészülés,
mert a felkészülés vállalkozás az örömre.

Finta Éva: Ritmusból harmóniát

A ritmus leng a levegőben,
és ujjaidról száll a munka;
az értelem megkoszorúzza,
míg ritmus leng a levegőben.

Kemény a szíved és az álmod.
Míg alkotsz, megalkot a munka;
ezért merülsz ezer dologba -
kemény a szíved és az álmod.

        *
Ki tenni tud, nem vár csodát:
ültet, követ farag, tanít,
és észrevétlen alakít
ritmusból gyöngy - harmóniát.

Finta Éva: Párhuzamok

Leomlott reggelre
amit estig rakott
tizenkét kőmíves

Pénelopé szövőszékén éjszaka
fürgén bomlottak a sorok –
a meglopott idő vászna megszövetlen

De a csodafiú szarvasok
nem térnek többé vissza az erdőből
és Daidalosz intelme nem óvhatja meg

a Naptól Ikaroszt
Vajon mostani arcainkat
hogy őrzik meg a messzi holnapok?

Finta Éva: Őrizetlenül

(Nagy László emlékére)

Küszöbre vert hitünk fölé
ki emel megvigyázni sátrat?
A csontokig lemart szavak
szomorúsága kinek lázad?
A szemtelen túlélni-hős
mit ment magával át vacogva?
S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
magába tömje és kimondja?
Ki hordja Istenig vitézül
a megvigyázott tisztaságot?
S mit ért belőle majd az Isten
ha túlerőben lesz a látnok?
Az árvaságba semmisült
költők szívén ki önt harangot?
S ki vár a barbárság kövén
hogy megszólíthassák a hangok?
Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?
S ki forgolódik éberen
a rettenet nevét keresve?
Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor-jelenéshez?
A tántorgó homok között
ki mondana egy szentbeszédet?
Ki ácsorogna kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek
mikor már mások alszanak
s szívükben is tömény sötét lett...

Finta Éva: Rálátásaim

Ellopják majd visszaadják a hegyet
a fellegek.
Ahányszor kinézek az ablakon:
megváltozik a táj
a szél lesodorja róla a sűrű leget
s megvillan fémes színeivel
a hideg völgykatlan
hová bezsúfolt engem is a párkák szorgalma
s ahol fonaluk mentén kóválygok
a lét összekócolt üregeiben
s közben engem is kitakar-elfed
a lét lege, páratartalmaiban
ott lökdösődnek idegen erők, anyagok
minőségek, melyekkel nem vagyok vegyíthető.

2016. június 3., péntek

Imre Flóra: Guarigione del lebbroso

 mindig idegen voltam     számkivetett zarándok
ahogy az Írás mondja     ezen a földön itt
rejtőzködve figyeltem     a nagy tavaszi táncot
az élet önmozgását     a test ünnepeit
és amikor magam már     üres kalásznak tudtam
te jöttél magvetőként     s az idő rámtalált
te gyöngéd tenyereddel     lesimogattad rólam
a szerethetetlenség     sömörös tudatát
most mint a gyógyult leprás     kilép az élő sírból
önmagára sem ismer     a bőröm színtelen
és áttetsző vagyok mint     az a magas kék égbolt
a lakott föld egészén     zarándok idegen
        éles a hold az égen     törtüveg csillag-morzsák
        nekem csak a te tested     lehet az otthonosság


Imre Flóra: Dolce stil nuovo

mivel szeretlek nincs más életem
terajtad kívül és szobor-halottan
létezem és nincs az elefántcsontban
lélek amikor nem vagy énvelem

mivel szeretlek csak azt élvezem
ami-  bármi - veled van kapcsolatban
s ha nem rád emlékeztet mindegy hogy van
vagy nincs hisz nem érdekel semmi sem

ó veled töltött áldott szombatok
az éjszakák himnuszát egyre zengem
ilyenkor érzem hogy élő vagyok

ebben a földi-égi szerelemben
az Úr lelke szememből kiragyog
amikor megérintesz végre engem

Imre Flóra: Mélységi mámor

nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált naparanyozta zöld
áttetsző égkék ringat észrevétlen

hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban

egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség

és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom

Imre Flóra: Pénelopé ráismer Odüsszeuszra

Nem volt más lehetőség.
Még ha nem is hittem, ha remélni
nem mertem már régen, akárhogy -
Hát mit tettem volna? A nappal
még eltelt valahogy, szőttem, és szinte csodálva
néztem a fürge vetélőt, hogy szaladoz, de az éjjel
lassú volt mindig, nehezebb volt,
hidd el, igen, nehezebb volt már felfejteni újra -
Tudtam, hisz tudnom kellett, hogy az ostrom, és azután meg
hogy jönnek Kirkék, de Kalüpszók s Nauszikaák is,
s nem tudhattam, lesz-e hajó végül hazaérned -
Nem volt mégse nekem, nem, nem volt más lehetőség.

Telt az idő, de mi együtt néztük a mandulaérést,
és együtt álltunk a hegyen
az októberi ködbe figyelve, mikor már
esteledett, s szürkén gomolyogtak a nyájak a völgyben,
együtt ébredtünk nap nap után,
s egymást érintve aludtunk.
Hát hogy kellett volna a kérők olcsó, vak zsivaja?
Nem tudhattam, nem is hittem, mégis ahogy ez az ágy itt,
holtában belecsimpaszkodva ebbe a földbe -
Nem volt más lehetőség.

És most?
Most a kezem eresebb lett, te sem vagy olyan karcsú,
mint amikor legelőször láttam a tested,
s sérült testemben gyönyörűn lobogott fel
gyöngédséged, gyöngédségem válasza rá, és
csak simogattuk egymást ámultan a sötétben.
Nem volt hát sose más lehetőség.

És most ajzd fel az íjad,
s szálljon a nyíl a tizenkét balta fokán át,
szálljon Még most sem hiszem el.
Te lehetnél végre valóban?

Imre Flóra: A hegyről lefelé

a hegyről mentem lefeléő
ősz volt már érett a dió
hosszú meleg nyárforma ősz volt
honnan ez a halálos szomorúság
vasárnap délután álmos csönd rezzenetlen
napsütötte meredek út
fehér mészkőporos fehér
fölszedtem egypár szem diót
a kerítés mellől az útról
a héja vékony ujjaim közt
törögettem és eszegettem a hegyről lefelé menet
a tenger felé mentem az úton
mi ez a tárgyatlan szorongás
fel-fel is kéklett egy-egy fordulónál
piac szőlő és ezüstművesek
sajt és mézben eltett dió
olyan világos hosszú ősz volt
és sehol senki csak a kertek
a forrástalan fény alatt
mentem a hegyről lefelé

2016. június 1., szerda

Dabi István




Próbál olvasni
A sorok között az üres
Papírlapon is

*

Becsukta a szemét
Befogta mindkét fülét
S megértett mindent




Dabi István: (...)

a szív egyik zugában
szundít a féltékenység-törpe
hogy a gyorsabb szívdobbanásra felriadjon
és váratlanul óriássá változva
hatalmába kerítse az egész testet
és az értelmet

Dabi István: (...)

megjelent a hold
egy magányos fa fölött
és gúnyosan rám nevetett
"te ugyanolyan magányos vagy
mint ez a fa és én"
olvastam fénylő arcán
bár a nagyváros tömege tolongott köröttem
rákacsintottam
és eltűntem

jól tudom
minden éjjel felkeres
és vagy gúnyos
vagy szánakozó tekintettel
követi magányos lépteimet
amíg el nem tűnök
szobám elfüggönyözött ablaka mögött

Dabi István: (...)

csavargó voltam
az is maradtam
elsődleges hazám
ismeretlen útjainak
vándora
ahol a tengermelléki évek után
a szürke magányba süllyedek
mint az eltévedt vad
aki a mocsárban keres
tiszta vizet

Dabi István: (...)

dobjam le vállamról a leélt évek terhét
és felejtsem el azt amit tudok
                           amit megtanultam
és szülessek újjá
más alakban
hogy eddig ismeretlen életet kezdjek élni?

Vagy maradjak aki vagyok
és forduljak el a barátságtalan világtól
és éljek csak azért mert megszülettem?

Dabi István: Hit

hinni
önmagunkban
az ész teremtő erejében
az értelemben
          ami az életet irányítja
          és a különböző fajok és népek együttélését
az önmegsemmisítés szakadékába
                               zuhanó Földön
és hinni
hogy leugrik
             a saját gyermekeit halálra ítélő Bolygóról
egy Óriás
hogy megtartsa
               egy évezredekig tartó pillanatig
ezt a lefelé gördülő
                     Gömböt

Dabi István: (...)

lassan szertefoszlanak
a régi szavak
és ködfelhőként
úsznak utánam
míg
a szám hozzá nem szokik
az új szavakhoz
amikor újabb hangok
pattannak le a nyelvemről
és csúsznak ki a fogaim között

a régi hangok
lassan elmosódnak
így felejtjük el
a hazánkat?

Dabi István: (...)

a vízinövények zöld ujjain
hullámok csiszolta gyöngyökkel
ékesített gyűrűk
vakítják el
a tenger-nélküli országokból jött
sápadt vendégek szemét
akik a hegyekhez hasonló
fehérgerincű hullámok között
keresik az óceán fenekén
az élet csíráját