Csurai Zsófia

elkötelezettje vagyok
egy nem létező világnak
amiben az egyszerűség
minden szépsége kiteljesedik.

Kevin Kern - Bittersweet

Kevin Kern - Bittersweet

Csurai Zsófia: minden felett

-részlet-

ébrenlét nélküli világ vagyok
talán benned is
...
ezerféle pöttömnyi rezdülés

...ha kell
...újra kijárom
magamnak a kegyet
hogy olyannak lássalak
és olyannak szeresselek
mintha igaz volnál.

(hogy örök vagy,
a minden felett tart)

Csurai Zsófia: ajtók és ábrándok

(még nem vagyunk készen
sem itt - sem ott
megbújva várjuk a valami mögött
egy csendes és rendes szobában
hogy megöregedjünk)

de egyszer még
nagyon szeretünk
igaz mindenki mást
és sajnos sosem egymást
mert áthatolhatatlan burokba zárt
az a sok felesleges szó
amiről azt hittük
kimondva is épp olyan forró
mint mikor tagadva vagy
szemrebbenés nélkül hazudva
ráfestettük az álmokra
meg arra a furcsa

testhelyzetben alvó önmagunkra
akiről azt képzeltük
rég felnőtté rendezte magát
ebben a szürreális világban.

Csurai Zsófia: mindig ugyanaz

azt hiszem észrevétlenül
szűrtelek ki a napok
egyhangúságából, lassan
mint a finoman pergő
tealevelet szokás.
azóta  megint szűkül a tér
és elfeledett ujjnyomatokat keresek
az asztalon hagyott képeken.

vajon ezentúl mindig így lesz?
ennyire önzőn és egyedül?

és ha minden döntésem kárhozat volt
ami mélyen a valóság mögött
arcodról arcomra vetítette
az idill torz kuszaságát,
akkor is megérte.

mert azon az egy napon
csak engem szerettél.

Csurai Zsófia: szavak nélkül

minden este lerombollak
és megfogadom
végérvényesen elfelejtelek
reggel mégis
ott fekszel
szavak nélkül
csak a szememben
mint valami örvény-őrület
aztán tompa leszek
felkelek
és ugyanúgy csinálok mindent
mint tegnap
viszem tovább
a megszokás lidérceit
ilyenkor fázom és
csak kínlódom
és annyira megfakulok
hogy már lélegezni sem bírok
mert állandóan ott vagy
mint egy betolakodó
aztán rájövök
egészen fordítva van
mert sosem kérted
hogy legyek
én pedig mindig
valami ilyennek képzeltem magam
és újra február tizenhatodika van
és az a megbocsájthatatlan örök idő belém feszülsz és
lassan hinni kezdem
hogy tényleg van valami
sorsszerű ebben
mert nem lehet véletlen
hogy pont te vagy
az a megmagyarázhatatlan izgalom
ami mindent felborít bennem.

Csurai Zsófia: szezonális hangulatok

-részletek-

úgy hagytalak
csak egyszerűen úgy és ott
aztán gyáván visszaléptem
ugyanoda ahonnan elindultam.

*
és sosem volt még ennyire
kifordított ez a világ
a napok lassan gördülnek
és én megint kimaradok belőlük
talán még mennem kéne
valahova - valakihez
ahol a tébolyult utak
kereszteződésénél megláthatom
azt a boldog-magam
akivé tettél.

*
azt hiszem végre
teljesen magad vagy
az örökké változás gyönyörében
(vajon miért nem tudlak nem érezni?)
talán ha egyszerűre rajzolnád a napot
sárga helyett a legtisztább kékre
akkor megértenéd milyen
az én világomban
egyetlenegynek lenni

Csurai Zsófia: vázlat nyolc sorra

tudod ami lehetne
néha jobban fáj
annál ami nincs
és azt hiszem
csupán a hiány gazdagsága
hogy ilyen formában létezel

vajon mindig ennyire nehéz
tudni a holnapot?

Csurai Zsófia: stáció

talán a megszokástól
megvénülve
fáradtan kifosztottan
folyton ugyanoda jutunk

ilyenkor micsoda
némaság a fáj

egyre csak lézeng
bennünk a gondolat
torzan kifordultan
és mikor a keresztek
ránk vacogják
minden kínjukat

újra üzenek érted, Uram!

(egyedül te érted
az igazat úgy ahogy van
és a szavak mögé rejtett
gyötrelmet is csak te láthatod
ha vége-nincs napjaink
mint az ajtók becsukódnak)

Szeicz János dr.: Unter den Linden

Kigyúl egy lángfolyó az égen,
végsőt lobban az esti fény
a lassan sikló felhők fodrain,
s a hársak közt bóklász’ a szél.

Fátyolként hullik ránk az alkony,
s szövi a virágzó fákat,
a langyos esti léget elöntik
mézes illattal a hársak.

Az esthajnal csillaga kigyúl
az ég bársony kék homlokán,
és nyáresti varázslat árad
a hársak édes illatán.

Most csendes béke van szívemben,
elfeledtem az út porát,
csak nézem az útszéli fákat,
és élvezem az illatát.

 Kevin Kern - Enter The Heart

Kevin Kern  - Enter The Heart

Szeicz János dr.

Nézem a pihenni térő napot.
Aranyló arca bíborra változik,
sok apró felhőcsomó az égen
búcsú sugarától lángolva izzik.

A végső perc varázsát csodálom.
Az elmúlásban is sziporkázó fényt,
múló alkonyi parázs nagyságát,
mely a bukásban is hordoz még reményt.

Ehhez méltó búcsúzásra vágyom.
Agyamban és szívem reaktorában
sűrített tudást és indulatot
megmutassam egy végső sugárban.

A bársonyos estben kigyúl a táj,
elragadnak a fénylő pillanatok,
a felkorbácsolt idő megpihen,
melyből emlékeket varázsolok.

Amit kihagytam, most már feledem,
a csendre szórom az emlék szirmait,
s a pulzáló végtelen részeként
bölcsen fogadom sorsom hiányait.

Rám még hány év vár nem tudhatom,
s titok, mit ád. De mily csodára várnék?
Csak vándor vagyok és csúcsot értem,
már nem tervezek, minden év ajándék.

Szeicz János dr.: Álmodban meglátogatlak

Álmodban néha majd meglátogatlak,
mint régi jó barát jövök,
szép csendesen, léptem oly nesztelen lesz,
mint kertbe surranó ködök.

Árnyék leszek és átölellek lágyan,
miként tájat a néma éj,
csak nézem arcodon az ifjúságod,
óvó figyelmemtől ne félj.

Míg szemedben az édes álom úszik,
én dús pilláid szép ívét
csodálom, az idő múltán tűnődve.
Nem oltja az szívem hevét.

Nézlek, amíg szépségeddel betelten
szavak nélkül tovább megyek,
reménykedem, álmodból tán fölrezzensz,
és kérsz, maradjak ott veled.

Szeicz János dr.: Az idő foglya

Mikor már minden idegen,
akkor jobb elmenni,
hátra sem nézve,
csak konokul föl,
föl a csillagokra,
tudva, hogy az élet
a mindenség rendje szerint
ellobban, mint egy szál gyufa.
Akkor az idő ölébe vesz,
a gondokat elsimítja,
s eggyé válok az ősanyaggal.

Szeicz János dr.: Az élet vándorai

Megyünk, mindig megyünk,
vonszoljuk magunkat
valami felé,
ami vonz sokunkat,
de nem tudjuk miért
olyan nehéz…

Megyünk, mindig megyünk,
álmokat kergetünk,
boldog vidámakat
és rossz lidérceset,
de már álmodni is
olyan nehéz.

És ki tudja azt,
van-e út,
amerre járunk,
s ha van, merre fut
sorsunkat
meghatározóan?

Olyan nehéz
az álomfosztott célt
követni,
menni, mindig menni,
vonszolva magunkat
a semmi felé,
és tudni,
nincs megérkezés.

Zubreczky Antal: Epilógus

…És akkor magunkra maradunk, vers-testvér,
te meg én.
Éltem, írtam, szerettem.
Itt állok, fehér-feketén.
Nyitott könyv vagyunk
egy tűzláng-szemű Isten tenyerén.

Fractals with Chi Mai (Ennio Morricone)

Fractals with Chi Mai (Ennio Morricone)

Zubreczky Antal: Talán...

A legszebb versem talán egy üres lap lesz. De hófehér.
Mint az asztalra tett megtörésre váró szótlan kenyér.

Zubreczky Antal: Engem...

Engem a holdfény is sebez tőr-élesen
Mögöttem elvetélt álmaim véresen
Nem mondták ezt nekem tizenhét évesen
Legyőztél józanság végérvényesen
Béke és csend leszek gyönyörűségesen

Zubreczky Antal: És akkor

És akkor azt mondod: elég.
Kifizettem vért, szeretőt, vámot.
Felnézel. Utolsó erőddel
Egy fűszál hegyével
Szétfeszíted a rácsot
És
Egy szitakötő-villanásba,
Egy haldokló őz szemébe
Elrejted
Átmented
Magánboldogságod

Zubreczky Antal: Lied

Indiám voltál
Álom-hajóm is feléd vitorlázik
Ittaka-szirtem
Visszahívtál a semmiből a máig
Sulamitom vagy
Dícsérlek az utolsó dobbanásig
Szerelmedtől űzetve
Világok alkonyatáig
Haláltól feltámadásig

Zubreczky Antal: Marosvécsi elégia

Vércse-hangú szél süvít a marosvécsi tölgyek alatt.
Kőasztalon ige-morzsák. A vendégsereg hol maradt?

Zubreczky Antal: Pilinszky

Lágerek-megjárt világban hogy találhatsz enyhet
Ezer csengő-bongó szónál többet mond a csended
Nem, nem Arbeit macht frei-módon képzelted a rendet
Fehér-fekete utakon nehéz továbbmenned
Emberfia-magadban hordod a fényt s a szennyet
Kegyelem kell, aztán kenyér, kellett rádöbbenned
Versed fagyában a nyár is zuzmarássá dermed
De a sebzett föld-rögben is érezted a mennyet

Marin Sorescu: Kétszer

Minden dolgot
Kétszer nézek meg.
Egyszer, hogy vidám legyek,
És egyszer, hogy szomorú.

Harsány nevetés van
A fák lombjai között,
És egy nagy könnycsepp
A gyökerükben.

A nap fiatal
A fénycsóvák végén,
De sugarai
Az éjbe fúródnak.

A világ tökéletesen elfér
E két borítólap között,
Ahova begyömöszöltem
Mindent, amit szerettem,
Kétszer.

Fordította: Zubreczky Antal

Zubreczky Antal: Intermezzo

Vénebb vagyok ma, mint Matuzsálem.
Nem tudok kilépni hazulról, és hol van Jeruzsálem?
Mormolom az imát - századszor.
Ki mondja rá, hogy ámen?

Tornay András

valahol, észrevétlenül
lépjük át a vonalat
az ártatlan és ártó,
a bizalmas és bántó
között

Szelídségünkre,
csodát leső egyszerűségünkre
nem vigyázunk,
s később sírunk,
ha szikráit keresve sem találjuk,
pedig szívünk közelebb van az éghez,
s akadályt félelmünk már nem képez,
mégis

a mennyek országa nem felnőtt méretű,
le kell térdelni hozzá...

Sherri Youngward - Restore

                                                            Sherri Youngward - Restore

B. Szabó Károly: Féltelek

-részlet-

Hiányok törnek rám
s kínlódom talán
utolsó fájását a féltésnek.

Szabó Ila: Július

július
királynője voltam
tekinteted koronája
rajtam ragyogott
s elhittem
hogy szép vagyok
de búcsúnk csillaga gyúlt
s messze
a múltba gurult
minden
csókjaid palástja - éke
lehullott rólam
most
emléked menedéke
egyetlen köntösöm
de neked ezt is
ezerszer
köszönöm

Turczi István: (Kápolna nyílik a szívben)

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben,
  lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt,
    és naponta benyit valaki, aki felemel.
Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből,
  és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen,
      hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén:
láthatatlan madarak mintázzák
       freskóit a csend tömör falán.
      Új szavakat keres, átmelegszik bennük,
   már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik
      a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.

Pilinszky János: Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

Mátyus Attila: mi így maradunk

a szavak foglyai lettünk
egy álomé mely túl szép ahhoz
hogy megtörni bársonybilincseit
erőnk legyen
behunyt szemekkel tehetetlenül
várjuk a múlt-jelen
romjai között a pirkadat
vöröslő sugarát
hogy átkeljünk végre a folyón
(mely életünk szeli ketté)
s odaát
megleljük egymás ölelését
mikor válnak a szavaink tetté?
én azt hiszem
mi úgy maradunk
másokkal szemben mindig EMBER
hogy magunkkal szemben vagyunk
embertelenek  

Kovács Anikó: Calando

Színét veszti nyugtában az este,
- a tájra rút kopárságot ítél
és riasztóvá maszatolja a tél, -
fölém sötétet és gyászosat festve.
A párát magába issza a fény,
esti illatok gyümölcse ring
az elpihent budai házak tetején;
pergamen-levél zörög,
függöny szárnya lebben - ,
...minden gondolatom
te vagy.
Halálomnál véglegesebben.
Ha bánat terhe nyom,
fele gondod én veszem magamra,
vétkeid felét is vállalom, -
számítsunk bölcs irgalomra...
Szólnék,
de a szó átszivárog sejtjeim falán,
és felizzik bennem
mint a gyehennaparázs,
elveszett és búskomor vagyok,
nem vagy itt...,- csupán ennyit tudok.
Már az est is megszökött,
végiggördül rajtam az éj,
s a nagyhatalmú hegy mögött
ég a földdel egybekél:
- sorsom bizony, visszafáj még,
hát szépet hazudok magamnak: vigaszul -
s végül - talán - megnyugszom,
ha az oltalmazó sötétség
végre, végre hajnalkékbe fordul.

Szeicz János dr.: Akkor írj verset

Amikor a lelkedet                           
öli az indulat,                                 
és elvadult ösztönöd
bosszú után kutat,                         
amikor már a sírás
könnyekkel nem  segít,    
ködös ismeretlenek
mélye felé repít             
a túláradó, égető harag,               
akkor írhatsz verset,                         
mert akkor őszinte vagy.                 

Amikor a szívedet
szeretet borítja,
és vágyadat a lelked
már nehezen hordja,
amikor az imádba
foglalod a nevét,
és órákig szótlanul
bámulod a szemét,
szólnál, de ajkadról szó nem fakad,
akkor írjál verset,
mert akkor őszinte vagy.

Paszternák Éva: Rapszódia

Percenként formál,
forgat az idő,
ha várok lassan, tétován halad,
lusta órákon kattogást színlel,
de áll, s a mutató helyben marad.
De szalad velem, ha félek,
vágtat, s félelmem mélyére lök,
olyan leszek, mint remegő kölök
ki bukott, és homlokán ég a bélyeg.
Rövidke, ha örömködöm,
pillanat része az egésznek,
gyorsan ugrik át küszöbömön
s amire ízére feleszmélek,
távolról int, míg utána nézek.
Gyászomba szívósan ragasztott meg,
nem és nem akart múlni,
szempilla rezdülésnyire sem
szűnt meg véremet dúlni.
Milyen jó annak, aki szeret,
s akit időben viszontszeretnek,
nekik oly mindegy, halad vagy áll,
egymásban élve, egymásból nézve,
percekről írott rapszódiát
nem hallgatnak, sőt
észre sem vesznek.

Ágai Ágnes: Noktürn

Érezted már az alkonyi csend földszagát?
A szélvészt a Csendesség partja felől?
A szegycsont tájékán az ámbra magányt?

Mint aki lebeg valami fölött
Bicsakló szárnyakkal,
Megindító körözéssel.

Lent csüggedt kavargás,
A szerkezetek roppanása,
Inkább aláhullás és tervszerűtlen,
Ám szükségszerű leeresztés.

Amikor az ég ajka elfehérül,
És a sirályok szárny összecsukódik.
Amikor imádságos a tenger,
És a hullámok vakbuzgó alázattal
Mossák megfáradt lábaidat.

Figyelsz, de csak pantomimjátékot látsz.
Ülnek, felállnak, járnak.
Arcukon háló. Mozog a szájuk.
Foguk zománcán villog a nevetés.
Ők hát a világ. Körülfolynak.
Szirtként meredsz ki közülük.

Keskeny fallá vékonyodsz,
Átütnek a halk zörrenések.

Kék lámpa pislog a szemedben,
Ereidbe a lét szűken mért
Cseppjei szivárognak.

Már csak a szervek
Megtámasztott organizmusa.
A visszavonulás hadoszlopai.
A sereg élén a megadás
Hófehér zászlajával.

Idegenül lóg rajtad a test,
Mint a tavalyelőtti ruha.
Bőröd zizeg, mint a celofán.
Nincs közötök egymáshoz.

És a zónaváltás?
A tiltott vagy engedélyezett
Határátlépés
A Senki földjén veszteglő öntudattal?
A lebegés legbelső falán
Már semmi nincs.
Talán a minden.
Tömör és súlyos, mint a lét.
Nincs honnan kivonulni.

Liláskék, puffadt fellegek.
Szitál a csend.
Ha pára vagy, le fogsz csapódni.

Mészely József: Esőtlen napokon

csodálom a gyümölcsfákat
a perzselő verőfényben
hiába szomjaznak
tehetetlen epekedve
szinte haldokolnak
a levegő is reszket körülöttük
de ők gömbölyítik alázattal
szomjat oltó gyümölcseiket
mintha a hit tartaná
az életet bennük
s a remény
hogy egy-egy forró nap után
jön az este
harmatgyöngyös
enyhülete
                                                                 Chris Spheeris - Allura 
                                                                 Chris Spheeris - Allura

Mészely József: Álmom vendége

Álmom vendége vagyok,
míg tenyerem
álomba merülő
arcomnak párna.
Érzem, kiürített
kézfogások fészkét
leheletének forró
hullámaival átjárja.
Álmom elránt
tétova árnyékom mellől,
parázs szívem
lobbantja lángra.
Pillák mögött
ásító éjszakáim
hajnali fényekkel
beragyogja.

Mészely József: Az emberért

Hát nem a jövendő romjait féltem,          
nem a semmibe szúró hidakat                  
és a meg nem érkezést valahová               
és sehová,                                               
nem az omlatag biztonságot,                    
nem a szirénázó riadók hangját, 

nem az ostoba civilizációt,
a kísérleti állomások
kikísérletezett öldöklő csodáit,
sem az eredménytelen
tanácskozásokat
és csúcstalálkozókat...

... de a lábán elszáradó erdőt,
a gyökerébe fulladó virágot,
a mocskában elhevert állatot,
az elárvult hóesést,
a moccantó fényt,
a szivárgó csendet,
a könnyekkel elmaszatolt
mosolyt,
a szemek ikercsillagát,
jaj, féltem azt,
— ki száz csapás közt is
megérti,
hogy érdemes élni —
a töprengő embert!

Mészely József: Én már úgy megyek haza

Én már úgy megyek haza,
mintha anyámmal
hiányom is várna.                                     
Mintha  a félbemarad mozdulat                 
csak velem folytatódna.

Mintha nélkülem bedőlne
a roskadozó kerítés.
Mintha nem hajnalodna ki                                                           
az ébredés.

Mintha nyugtalanítóbb lenne
az álom.
Mintha nem zsendülne
lomb az ágon.
Mintha nem találna haza
az elkódorgott csorda.
Mintha átázna
minden nyárszagú boglya.
Mintha a gyümölcs
ágára száradna.
Mintha szennyéből a patak
ki nem mosdana.
Mintha nem évelne
liliom, bazsarózsa.
Mintha már
nélküled, szülőföld,
árnyékom
kicsontolt testként összeomolna,
mintha elidőzne
arcomon a szégyen,
mintha szöknék magam elől,
szélárnyékba,
honos szavakba.

Mészely József: Ezen az úton

Ezen az úton,
amiért egymás nyomában
lépünk,
arcot mással
mégsem cserélhetünk.

Ezen az úton
nyugtába szentülő
napban pirkadhatok,
szétrugdalt tüzekben
loboghatok,
szendergő vulkánok
lávájában áradhatok,
zörgő virágokból
illatozhatok,
leszakadt hidakon
ringatózhatok,
kiapadt folyók
medrében csoboghatok,
tövig nyesett fák
árnyékában hűsülhetek,
avarból zöldülhetek
vissza lombbá.

Ezen az úton,
amíg csak hiszek benne,
tisztára öblíthető minden,
mint egy reámsavanyodó ing.

Mészely József: Ha mindent fontolóra vennénk

Ha mindent fontolóra vennénk,
sohasem szárnyalnánk, repülnénk,
nem merészkednénk a szakadék szélre
leszédülni az igéző mélybe.

Ha mindent fontolóra vennénk,
nem barátkoznánk, nem szeretnénk,
halvérrel nem raknánk házat, kertet,
nem ölelnénk keblünkre gyermeket.

Ha mindent fontolóra vennénk,
semmiért nem is lelkesednénk,
nem csípné fagy az arcunk bíborra,
minden csak maszatolt vázlat maradna.

Ha mindent fontolóra vennénk,
a biztos ösvényről le nem térnénk,
egykedvűen derengnének a hajnalok,
és nem bűvölnénk virággá csillagot.

Mészely József: Akkor adhatsz legtöbbet

Gyermekednek akkor adhatsz
értéket, te legtöbbet,
ha mindennap hallgathatja
szívből szóló mesédet,
ha verset olvasol neki
és arra is biztatod,
hogy mint egy találós kérdést
fejtse meg a világot.

Mészely József: A vers

Varázslatos képeket
delejez a lelkünkbe,
amit az is lát, kinek
világtalan a szeme.

Érezni, hogy csitítja
a lárma tülekvését,
mely hirtelen kígyóként
belénk marná a mérgét.

Simogatni lendíti
zsibbatag álmainkat,
s áldozni az emberért
gyógyító szavainkat.