Jenei Gyula

szőke közhelyek szelídítik a szorongást,
homokzsákok támogatják az alkonyt,
lélegzetemben megalvad az éjszaka,
felriadok az álom vétetlen fordulataira,
két óránként fél centit apad a remény,
szivattyúk zakatolnak mellkasomban,
s véremben, hol szerelem áradt,
emlékek szivárognak...

Bernward Koch - Nightfall

Bernward Koch - Nightfall

Jenei Gyula: Félúton

hajnalra hideg verítéktakarót
horgol rám a hold, megfeketednek akkorra
az álmok, a derengés jóvátehetetlen
szomorúsággal érkezik. szerelmi neszeink
fölnagyítják a hálószoba fülledt képeit.
egyikben ott kéne felejteni magunkat,
hogy boldog gondolatok támadjanak
szívünkben is, és számon kérjük
az elrontott meséket. a virágok színe
az üveghegyen túlról valószerűtlenebb.
már nem keresem az összefüggéseket,
nem mondom el álmaim,
mert nem tudom, mi az, amit bevallhatok,
akárha neked.
az ablakpárkány tökéletes morzegép.
eső veri a derengő álmokat.
mozdulnál, szólítanál, szeretnél,
de félúton megáll kezem.

Jenei Gyula: majd megérkezel

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad
olyan is lehettem volna

Jenei Gyula: hiányzol

megnyúlt az idő nagyon.
fák árnyéka keresztezi léptem
magam vagyok

ebben a
hajnaliálmunkbólkiszakadt-
egymásnélküliségben

Jenei Gyula: Talán a hóesés

talán a szél, a bágyadt hóesés
- mely itt vackol a szívemben
napok óta - emeli rám a csöndet.
halkan híznak az árnyak,
az óra perceg, mint
fagyott forgács: az idő porondját
körbeporoszkálják a mutatók,
valahonnét eljutnak ugyanoda:
ahol még ketten álltunk az osztott
ablakok mögött, s ha kívülről
néztük volna magunkat, elszomorodunk
nagyon: pártütő angyalok.
szerelmes vers ez az évszak. tiszta,
fehér, akár a teliholdas éjszakák,
de hóemberbe harap a kutyacsaholás:
elárultuk a másikat, és elárvultunk,
mert kiűztél tekintetedből,
s kiűztelek: a küszöbön - kintfelejtett
jószág - neszez a lelkiismeret.

P. Nagy István: Amit a szem elfelejt

Amit a szem elfelejt,
ami egy arc, alak
látványáról idővel
lekopik -

(múlt-fénye átdereng,
embernél nagyobb
ablakban áll,
szemnek láthatatlan
kezei nőnek,
még erőtlen
lábakra nehezkedik,
tenyerén
kirajzolódik a sorsvonala,
erősödik szívverése,
a hang kiszakad
belőle)

amit a szem felejt,
felismert és fel nem ismert
névtelenek,
a jelöletlen idő
ködsűrűjéből ki
szólít?

P. Nagy István: Kibérelt mozdulat

Nem is hinnéd: mifelénk még
kékvásznú az égbolt,
amolyan hol-volt-hol-nem-volt-folt
a levegő üvegtestében.

Nem is hinnéd:
szavaim mélyhűtöttek,
s minden este beöltözöm
egy kibérelt mozdulatba.

Oly nagy itt a dermedtség,
már-már kozmikus,
virágok, ha bólintanak -
nem is hinnéd.

Megrezdül a fénysávos
levegőhuzat,
amikor alkonyul -
nem is hinnéd.

S ha lehunyom a szemem,
oly sötét lesz itt, akár
a kottafejekben,
oly sötét - nem is hinnéd.

P. Nagy István: A hely grammatikája

A hely, amely megfelel -
az a megfelelő hely.
Értelmezőjével, minőségével
együtt veszítetted el.

P. Nagy István: Mikor

Mikor a szemed
végleg elfelejt,
mikor a régen ismert
arcot is tétován
érinti kezed -
csak kérdezni
fogsz egyre,
kérdésemre
nem felelsz.

P. Nagy István: Még ébren vagy

Még ébren vagy, mikor a kedd szerdába for-
dul; a hétemeletnyi mélyben egy autó fölriad –
vaktában szétküldött jeleire válaszul
mintha benned ordítozna valaki,
egyre dühödtebben,
a megsebzett géptest jajgatását
visszhangozva,
álmodból támadj fel,
ébredj a valóra,
ijja, ijja – – –

Láthatatlan fák semmi-ágai
ropognak, gyerekkezek
pingálta égi testek a falakon körös-

körül; szelíden
figyelnek, amint
– kínlódó pléhbogár –
a másik oldaladra fordulsz.
Szíved halálnyi halkan dobban.

Simonfy József: A szavak

szárnyai közt
pihen a madár
vállamba süppedve
a szív --------
a csönd a szavaknak
olyan mint tücsköknek
a mező a nap fáradalmát
kipihenve tisztán
csengők



  

Giovanni Marradi- Poeme

Giovanni Marradi- Poeme

Simonfy József: ne mint egy

csukj be
ne mint egy
könyvet
nem mint egy
ajtót
hullámait a
tenger -
úgy

Kamenitzky Antal: Tiszta

Legyél a csípős, tiszta, téli hajnal,
mint égi lélek, tisztán megmaradj;
tisztává égj, mint perzselő harag,
ne légy a foltja friss, meszelt falaknak!

Légy könnyű vers, mely gyermekhangon
[szólal,
csak dallam, amit szó nem ront, ha szól,
harangszó légy, visszhang az ég alól,
halott nagyanyám száján altatódal!

Te légy a messzeség örök heroldja,
kinek a hangja fészekalj-puha,
ki a világom mérgeit feloldja,

jövőmnek légy a fényképalbuma!
Legyél javamra elállított mérleg,
maradj meg soknak, de sosem elégnek!

Kamenitzky Antal: Szeretnélek...

Nem kell tavasz, ne kínálj már vele,
megkedveltek a szürke, halk telek.
Nem kell a vér, a vér futó pirosa,
az ifjúság s a nő sem, aki hozza.

Már fáj, ha robban ágakon a rügy,
a fény, mint durcás lány, kezemre üt
és arcul csap az áprilisi szél,
a szó, a kedves, engem nem kímél.

Pedig még drágán venném meg a szád,
ha a szemed szép, ráadásnak adnád,
a mély zenét, a hangod dallamát,

ha a hajad még megsimítni hagynád.
Tavaszvirágot nyitnék friss nyomodban.
Szeretnélek, mint Jézus kiskorodban.

Komán János: Pótolhatatlan

(Catullus szerelme)

Legyen fájdalmas és kínzó gyönyör,
maradjon öröm, ami meggyötör,
lelkem parazsa, ami folyton éget,
tűzgyújtása sohse érjen véget!

Fordítson hátat, ha szóval verem,
és elmehet, de maradjon velem,
azt is tűrném, amit ő óhajtott,
félelmével zárja rám az ajtót,
csaljon meg, de jöjjön haza reggel,
magányomból csókkal ébresszen fel,
s őszintesége súgja meg halkan,
hogy én vagyok a pótolhatatlan!

Komán János: Fiatalító álmok

Mindenütt kedves angyalok:
ha látom, forr a vérem.
Nem hiszem azt, hogy meghalok,
és jó e hittel élnem.

Ha néha veled álmodom,
gyerekkoromban járok.
Viszik, viszik a táltosom
fiatalító álmok.

Pedig ez kedves tévedés -
tudom, de nem sajnálom.
Megcáfol minden ébredés:
legalább legyen álmom.

Gazdag ajándék énnekem,
ennél többet sem kérnék.
Úgy éltem le az életem,
mintha én mindig élnék.

Komán János: Lehet-e szebb?

Együtt, mint az erdő fái,
álnok viharnak ellenállni,
ha kell hegycsúcsként kiabálni,
s hulló sziklaként tiltakozni...
Lehet-e szebb?

Leégett templom harangja lenni,
megkondulni és gyülekezni:
a szenvedéssel tanácskozni,
és csakazértis építkezni...
Lehet-e szebb?

Amit elvettek, visszavenni,
magunkért, másért többet tenni,
mindenhol versenygyőztes lenni,
ébresztő lármafaként égni...
Lehet-e szebb?

Mindenáron itt maradni,
támadok ellen várfal lenni,
ha kell, jó drágán meg is halni,
s a csatatéren temetkezni...
Lehet-e szebb?

Éhezni, fázni, sorban állni,
mégis reménnyel cimborálni,
és védekezni, ahogy lehet,
és hazahívni a menekülteket...
Lehet-e szebb?

Kozma László: Hívás

Mely körülvesz, ezerféleképp
Suttog, csobog, megérint a lét.
Hívásod, mint levél-ujj, remeg —
Add, Uram, hogy felismerjelek.
Felém hajolsz arcán a szenvedőnek
És harmatod foszlik szét, mint könnycsepp.

Kozma László: Szólhat a hang?

Szólhat a hang, melyben erdő szólal,
Sziklabércek visszazengenek?
Mennydörgés zúg, s csöndes, mint a sóhaj:
Üzennek az erdélyi hegyek.

Egy hang csupán, a testvér-népnek hangja,
Harang-szavát vajon értitek?
Míg szétárad csendülő patakja,
Hirdethessen reményt és hitet.

Fülöp Kálmán: Ideglázban

Csipetnyi föld,
rögeibő l
Kodály-muzsika
árad a forró
esti ködben...

Holnap lehet,
hogy késő n
ébredek —

hajnalok fia,
gyolcs éj gyermeke.

Az éjszakai körtáncnak
már vége,
Béthel hegyéhez
indulok véle...

Ott,
lágy dombok
hajlatán,
völgykatlanok
igézetében,

ahol a
sok-sok
sarlatán
bozót les rám
a karcsú térben,

ott,
velő kig égő
gondban,
tüzek barnuló
hajnalán,

ahol
erd őszéli csendbő l
nevet ránk
ezüst
árvalányhaj,
s megmar
a kolontos csalán...

Betűláncok,
szófüzérek.

Sintér id őt
rejt a holnap.

Hideg, havas
arcok árnyán
vesztegel
az öreg csónak —

hajszol baljós
gyanakvásom,

hitem helvét,
nem adom fel
népem nyelvét.

Vastag
kálvinista nyakam
ellenére
sem fordítom
fel a világ

Isten által
rendelt rendjét.

Mindennapos
ideglázban
élek tüzek
lobogásán
Kis-Küküllő
mosolyában...

Fülöp Kálmán: A harmatszürke köd barátja

A harmatszürke
köd barátja
s a felkelő nap
gyermeke

most félviselt
vastag kabátját
nyirbálja barna
tél szele.

A természet
tanítja
írni

s őzek
szeméből
kortyol dalt

az erdő
hallja
reggel sírni

amint
éppen
feléje tart.

B. Tomos Hajnal: Költészet

szavak tanulják a vizek nyelvét
szavak tanulják a föld ízét
szavak csavarnak kötelet
a legmélyebb égig LELKEMIG
szavak tanulják belőlem a csendet

Bernward Koch - Anthem

Bernward Koch - Anthem

B. Tomos Hajnal: Szeretném

Szeretném, ha minden vágyam
erdőből induló,
erdőbe térő út lenne.
Közben havazhat rám az idő,
vicsorgó nyílt mező,
valahogy megteszem
innen oda az életet.

B. Tomos Hajnal: Menekvés

Talán még van idő
megtérni
társból, önfeláldozásból
lényed elárvult otthonába.
Elsimulni
az annyit osztott ágyon
egyedül -
Belekóstolni
egy másnak félretett érzelembe -
Megmenteni
a kedvesen faggató szót
oly meggondolatlanul eldobált
beszélgetésekből.
Visszalopni egyet
az önzetlenül elszórt simogatásokól -
Át és átjárni,
tested becézni
tetőtől talpig,
legalább reggelig,
míg alszik
a mindent
magának követelő szerelem.

B. Tomos Hajnal: Variáció a bánatról

A bánat nem összeálló táj
mondjuk homlokom domborzatán -
nem közege
egynapos világnézetemnek,
sem múló szájíz
egy csalódott reggelen. -
De agyam zugába
surranó hézag,
de szívem helyére
toppanó lila hiány -
de terpeszkedő,
beömlő,
elsöprő irtás.

Mennék, elutaznék
testem puszta formájából -
megszállnék a semmiben
s elölről kezdenék mindent,
de miből?

B. Tomos Hajnal: Januári álom

Ó, láttam magamat az éjjel,
mint csapongtam lengő szoknyaszéllel,
jártam soha nem volt hajfonattal,
millió, illó kankalinnal,
andalogva fontam fodrot,
habos, babos bodza-bodrot,
voltam sámán sárga fejjel,
kenve-fenve kutyatejjel,
margarétát téptem széjjel,
ó, csak álmodtam az éjjel.

B. Tomos Hajnal: Magvetés

kihasználni a SEHOL szélcsendjét
felszántani a létek közti vákuumot
apályban feltépni a parlagok hályogát
mag-alakúra csiszolni a szögletes mozdulatokat
melegen elhelyezni az összespórolt éhséget
felfércelni föléje a kéket
várni sokáig
a föld súlya alatt is
az érintést mely sarjadásra bírja

B. Tomos Hajnal: Anyanyelvem

Született pusztán
Ősködökben
Születtem ajkán
Ködmönökben
Ápolt és ringatott
Köldökétől
El nem oldott,
Hogy lakjam
Ritmusát
Érezzem mézes
Zamatát.

Mint eleven kenyeret,
Magát osztotta,
Mustos nedvével
Torkom’ orvosolta
Ő lett sátorom
Ha vihar tombolt
Hogy otthon
Érezzem magam valahol.

Beszélem,
Tehát élem -
Szépítem,
Hogy tovább éljen.

Lászlóffy Aladár: Érik

Érik az esti sötétség, hogy hamarabb megalapítsam
a fehéroszlopos holnapi reggelt. Kezem vissza-
fordít mindent arra a tegnap még érzett,
holnap már újra megtalált szerelemre:
testmeleg kő, arc, kenyér közös
szentenciája ez a váratlan fordulat,
mellyel az ismerős erő naplót ír a világról.
Ó visszafordulnak majd a költemények is,
arcunk kiválik a kéziratpapírból, könyvlapokról,
régi köpenyegek kerülnek vállainkra, éhenhalt
korokból neon és libegő gyertyafény, felsüt
a ki se aludt gond vállalása, gyermekké nő
vissza az anyaszeretet és egyszer majd
minden művészet jutalmaképpen megint, vagy végül,
tájba, tettbe, csókba foglalják
a szavakat, minden óda visszaölel s
minden babér és boldogság hozzáfog
embert teremteni.
                                                                René Aubry - Demi Lune
                                                                René Aubry - Demi Lune

Lászlóffy Aladár: Töredék

Országmaradvány vagyok útlevéllel.
Kétlábon járó nyelv még meddig él el.
Pillants felém, szemed sarkából látod,
s tulajdon Budámon se hagysz barátot?
Ha tegnap, holnap bármit visznek, hoznak,
én téged lobogtatlak, zsoltározlak.
Mint régi szögesdrótban, benned hálok,
mint aknamezőben, csak benned állok.
Nem bontják rólam soha öntőformád.
Így lát, ki engem valaha is jól lát.
Nincs irgalom, se jobbulás mögöttem,
ma se kegyelmet könyörögni jöttem,
még itt, a menet elejére lökve
amiben élsz, az ige velem jött be,
s velem vettetik oda mindörökre.

Lászlóffy Aladár: A sors-sereg

Arcom alatt már senki sincs.
Tordán, a temetőhegyen
se hamvveder, se szkíta kincs.
Csak alkalom, hogy csend legyen,
Tordán, a temetőhegyen.
Lassan porladva kivonult
vagy elvonult a sok sereg,
a várvédők, várfeladók,
erdővé nőtt fel a kerek
kis szentmihályfalvi berek,
amerre Bágyon, Szentmihály,
a kőfolyások, szurdokok,
túl Torockó, Balika-vár
s a kihunyt szúrd-és-vágd okok…
Arcom alatt már boldogok.
Porladva minden hallgat már,
sírjukon sírva ébredek,
mint roppant szentjánosbogár,
zöldfényű lila gépezet,
oknélküli emlékezet.

Lászlóffy Aladár: A töltés, mint a sír…

Van Gyímesnél egy régi viadukt,
ki Svájcba, Ázsiákba, égbe fut.
Szent kisvonat. Mint gyermekkori játék,
amely helyett még mindig helyben járnék…
Egy hajnalon, ha mégis ideér,
egy kortynyi víz lesz, egy falás kenyér,
az ágy se nyom, mikor ránehezül.
A szék se, trón se: ő helyettem ül
s helyettem fekszik, valahova nézve,
egy völgybe, kötetbe, kiürült kézbe,
és bármit keres, övé, ha megtalálja.
Ő lesz a csend, az állomás. A pálya.
S abban a percben ő indul helyettem,
szent mozdonyom, kit most még idevettem.
A töltés, ez a sír sokáig állja,
mint Gyímesnél. A Kárpátokra állva.

Lászlóffy Aladár: Legenda

Ki vagyok én, hogy példát lássanak?
A tájon hosszú sort leolvasó patak,
megmaradt rengeteg, benne mesék és medvék,
mik tovább kergetik a képzeletek kedvét.

Valaki itt kihalt, de nevét nekem adta.
Az ős király vagyok, s lehet, az élet rabja.
Malom- s mókuskerék-forgató vak robot,
ki addig él, amíg ők boldogok.

Rejts Kárpátod alá, mint rugót s íjakat,
takard ki havazásban, ami még rám tapad.
Az ábécé örök holdfényeiben várj rám,
hogy példát lássanak: hogy születik a márvány.

Szeicz János dr.: Didergő lélekkel

Nyomaszt a téli köd,
a fákról dér pereg
s már a hó is szállong,
a lelkem didereg
itt Magyarországon.

Ezer éve várunk
Európa küszöbén
bebocsáttatásra,
s nyeglén hivatkozunk
zavaros múltunkra.

Annyira szeretnénk
végre másként élni,
kutatjuk kik vagyunk,
mit kell másképp tenni?
Változni akarunk!

De veszteségeink
elménkbe égették
népünk dacos gőgjét,
keresztények rendjét,
és pogány Koppányét.

De jó lenne végre
tisztes méltósággal
igaz szókat szólni,
és tiszta tudattal
szebb jövőben hinni.

De nyomasztó a köd,
a fákról dér pereg
s már a hó is szállong,
a lelkem didereg
még Magyarországon. 

Oláh Ibolya - Magyarország

Oláh Ibolya - Magyarország

Nemeskéri-Orbán István: Adjátok vissza...

Adjátok vissza az ellopott álmom,
Adjátok vissza  a szabadságom,
Adjátok vissza minden ifjú évem,
Adjátok vissza a hegyem, a rétem.

Megmártóznék folyóid sodró vizében,
Megnézném a követ az erdőn túli részen,
Kiszökve kísérném a csordát...
Felmegy- e mint régen, és a nyáj,...mint
Amikor apámmal vadászni mentem,
Medvét lőttünk fent a rengetegben.

Megtapogatnám a fák öreg kérgét,
Bebújnék közéjük, ahol alig férnék,
Szednék szamócát és vackort a
Vadkörte fáról, álmodnék újból...
Szerelemről, leányról, hazáról,
Nem menekülnék erről a világról.

Mennék a víz után, keresnélek,
Ott a vízmosásban, a sás között,
Fent a büdös tónál, a hegyen...
Megszagolnám a  földet, az édest,
Megcsókolnám  a követ, magamhoz
Ölelném a rögöt, ami magához kötött,

Cserépből ennék egy jó tál puliszkát,
Fazekasoktól hoznék mázas tálat,
Forrásvizet innék, borízűt, frisset,  
De jó sora lenne ott az én fajtámnak…
Visszakérem minden gyermekévem,
Adjátok vissza...kérem, szépen kérem!

Köves József: Egy mondat a hazugságról

(Nemcsak a puskacsőben…
Illyés Gyula)

Hol hazugság van,
ott hamisság van
kint a pusztaságban
s a meleg szobákban,
a lelkek zugában
is hazugság van,

mert hazugság van
minden újságban
és minden sorában
a szóra nyitott szájban
is
csak hazugság van -

hol hazugság van
ott hamisság van
a vélt igazságban
s szolgáltatásában:
a bíróságban,
minden ítéletben,
és hazugság van
minden hitéletben
a krisztusszeretetben
és a parlamentben -

hol hazugság van,
ott csak álság van
a politikában,
minden kormányban,
elnöki palotában
pártházak zugában
fülkék magányában
vasúti vágányban
a kezes bárányban
is
csak hazugság van;

hol hazugság van,
ott hamisság van
minden szegletben
s minden egyenlegben
is
csak hazugság van -

hazugság van
nemcsak az országban,
egész Európában
messzi Ázsiában
és a nagyvilágban
csak hazugság van

és hamisság van
bokorban s ágban
oltványban, dugványban
a fakoronákban
ahogy a boglyát
szekérre dobják
tépő boronákban
és a koronában
is
csak hazugság van,

mert hazugság van,
(s persze hamisság van)
az apák szavában
anyák mosolyában
gyermekkacagásban
életben s halálban
örömben és gyászban
is
csak hazugság van

igen, hazugság van
s hazug szabadság van
a közgondolkodásban
e hazugországban

hazug világban

Birtalan Ferenc: Haza vers

A hegyek. A haza. A sólymok.
Igaz mindenki igazsága.
Van mindenre, ellene elég ok.
Minden mindennek a mása.

Magyara vagyunk a magyarnak.
Illik tudni, ki kinek az őse.
Akárki lehet itt hatalmas,
míg kövön nem marad kő se.

Aki azt mondja itt, ma: ember,
hiszi, közöttünk ő az isten.
Nekünk jövő, nem kegyelem kell,
túljussunk végre bűneinken.

Kaskötő István: Számadás

Kertész Ákosnak emlékeztetőül,
hogy bárhol a világon lehet magyarnak lenni.

Se kutyabőröm, se bibliám,
borbélymester volt az apám,
nem főispán.
Magyarnak is csak ippeg hogy
magyar vagyok,
sem Ős-, sem Igaz-, sem Jó-magyar...
még nemes sem vagyok.

Nem vagyok Vajktól
származott csuhás pápista...
Elkárhozott vagyok.
Pogány paraszt,  egy eltévedt eretnek,
kertemben csúszok-mászok térdemen:
ott is magot s nem keresztet vetek.

Kardot sem fogtam,
- békében telt el életem -
oláht, cigányt de még zsidót sem öltem,
és Csurkát is csak hírből ismerem.

Hazám, hol kínok közt szült az anyám,
oly messzi van!
Szomszédom olasz, spanyol, sváb... meg kínai,
s ha netalán kérdezi valaki,
azt mondják rám: "magyar".

Se ős-, se igaz-, se nemes,
csak egy közönséges,
ki annyi év után,
még ma is magyarul számolja,
- hányan vannak,
ha a ködös őszi alkonyatban
zajos gágogással délre húznak
a kanadai vadludak.

L. Burda Zsuzsanna: Elárvult mind...

Elárvult mind!
És védtelenné vált,
olyanná mint
néma hangzatok!

Álltak csak némán,
sorfalakat kötve.
Jéggé vált szobor lett,
büszke Nemzetünk!

Tulipánok
sárga tengerében:
keservében
fuldokol, Hazánk!

Elfáradt már,
nem harcol az ember!
Meddő méhében
hordozza önmagát.

Zsiga Lajos: Atyám!

hozzád imádkozom
e magányos estén
szánd meg e népet
ki jót-rosszat megélt

ne hatalmat adj
hiú vak ábrándos éjt
megcsonkított öntudattal
lélegzetnyi időt adj
míg ideérnek
a lemaradtak

kicsivel többet
a semminél
maroknyit- kapaszkodni
s ha már felállt
engedd őt állni

adj néki, hogy legyen
ébren tartani a reményt
békébe vívni a harcot
minden áldott percért

Buda Ferenc: Ha lenne ha nem lenne

Ha lenne ha nem lenne
jó volna hinni benne
bízni akár a gyermek
kit apja sose vert meg
s bántani nem is akarja
örvend hogy ő a sarja
viseli arcvonását
s még nem csúfítja álság

Ha nem lenne is volna
néha le-lehajolna
hozzám mellém a porba
hitemre kételyemre
mindenkor bölcs szava lenne
sosem vezetne félre
és miatta vagy érte
nem kéne mindenféle
fura csodákban hinnem
hisz így is kész csoda minden
léte a csillagnak szélnek
fűszálnak falevélnek
bogárnak kismadárnak
ahogy a fény kiárad
s az hogy még mindig élek
csoda maga az élet

Ha volna ó ha lenne
oktatna okos rendre
illendő türelemre
földem hogy évről évre
méltó magot teremne

Túl a dolgok fonákán
téveszmék torz világán
benne jó volna hinnem
egyszerűbb lenne minden
az igen igen s a nem nem

Jó volna hinni benne
ha lenne ha nem lenne

Böröczki Mihály: Esztendő sarjad

Ma is aktuális

Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.

Tárul a lelkem,
mégse eresztem
azt, ami bennem
szívbe feszül,
múlnak az évek,
s bárhova érek,
messzire jutni
nem sikerül.

Szól le az Isten,
éljek e hitben,
- esztendő sarjad,
s várakozás,
béke a porban,
s terjed e kórban
öldökölés és
háborúzás.

Itt, ahol jog van,
jó magyar honban
tiszta beszédből
lesz-e elég?
S írja az óra
nagymutatója
újra az égre
kérdőjelét.

Nagy István Attila: Minden leszek

Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.

Dés László: Vigyázz rám

Dés László: Vigyázz rám

Majtényi Erik: Hogyha eloldanál

Hogyha eloldanál magadtól,
merre indulhatnék el akkor?

Hol lenne első menedékem,
hogy az emléked el ne érjen?

Járhatnék, ahol nem jártam még -
de mi várna rám, s mit várhatnék?

Mert fogadhat-e bizonyosság
olyan, hogy nem hasonlít hozzád?

S nem fájna-e a hasonlóság?
Nem érezném, hogy bitorolják?

Vackába nyüszítve, vonítva
kölyökállat kúszhat úgy vissza,

ahogy én egy riasztó estén
a visszautat megkeresném

Kiss Jenő: Hívtalak, jöttél

Hívtalak, jöttél,
innom adtál, ha kértem,
ennem, ha azt akartam,
s beköltözködtél értem
egy rossz kórházi ágyba,
te, ki kórházban soha nem feküdtél,
még akkor sem, ha szültél.
Ott voltál, mikor kellett,
aminthogy általában
ott vagy mindenki mellett,
ha kell, a nagy családban,
nyugodt kezeddel, óvó
és meggyőző szavaddal,
örökké sürgő-forgó,
örökké védőangyal.

Ennem adtál, ha kértem,
innom, ha azt akartam,
őriztél, elsimítva
a lepedőt alattam,
az éjet csendre intve,
a nappalt nyugalomra,
józan okot találva
sok oktalan bajomra.

Valahogy hallgattak rád
az engedetlen éjek,
szóltál a tigriseknek
és azok visszatértek,
azért lett reggel, mert te
mondtad a napnak: intsen,
azért ment le a lázam,
mert te azt mondtad: nincsen.

Cseke Gábor: Szerelmem, világom

Hegyen erdőtűz, mezőn árvíz,
néha gyötrelem, lehet láz is.

Olyan erősen gondolok rád,
ahogy a harmat tapad hozzád.

Olyan távol vagy – megkereslek,
felhő fut így a gyökerekhez.

Végzem ezer emberi dolgom,
más sóhaját vérembe oldom,

más örömét dajkálva védem,
s rabul ejt valami szemérem,

amint felhőket messzehordó
szélben ágáll a napraforgó,

botolva lép feléd a járás,
testemnek minden hanga szállás

gondjaim közös földbe hullnak,
gyűrűt vetnek, majd elsimulnak,

renddé zökken a fejveszettség,
feszülő egem – kötelesség!

Szeress, életem, kínom illan,
makacs a szerelem gondjaimban.

Farkas Árpád: Ha majd jössz

Elédbe terítem hajnali vonatok füttyeit,
miket a várakozás lobogtat bennem,
a reggeli tojásrántották
nyitott ablakokon át
illanó illatát
terítem elébed, ha majd jössz.

És fellegléptű álmaim földre borulnak.

Letérdepelnek valahová az udvar
körtefái alatt, s megmosolyognak,
hogy milyen suta is az az első csók,
mit annyit gyúrtam, simítgattam
párnám csücskén magányos, borzas éjeken.

És félrébb állnak utadból
az ajtó előtt kucorgó tejesüvegek,
virradatok fehér menyasszonyai
félrébb állnak, ha majd jössz.

Végigbóklásszuk a kert ribizlibokrait,
a kisvárosok nagy-nagy örömeit elmesélem

L. Burda Zsuzsanna: Mindig mást teszünk...

Amikor mernénk,
amikor nem merünk
akkor is mást teszünk.

Amikor vágyunk,
vannak álmaink!
Ébren vagyunk
mégis álmodunk.

Amikor tennénk,
mégsem mozdulunk,
várunk, vagy mennénk.

Ébredni kellene,
amikor alszunk!
A lélek éber...
mi maradunk.

Kinyújtjuk kezünk,
vagy ökölbe fogjuk?
Inkább ülünk

kezünk összefonjuk.

Simon Ágnes: Ábránd

Égig érő csillagos remények
Fényesítik e sötét földi létet,
Adnak-e gyógyírt fájó szívünknek?
Álmokat álmatlan éjeinknek?

Örömteljes, boldog jövőt várunk,
Közben dermedten üres az ágyunk,
Könnyekbe fojtott minden vágyunk
Perzseli fel magányos nászunk -

Sivár, nyomorult jelenünket,
Egész elrontott életünket,
Minden elsírt bánatunkat,
El nem múló csókjainkat

Egyetlen sóhajnyi rebbenő fény
Aranyozza be: az állandó remény,
A tiszta, éltető, igaz érzelem,
Az elpusztíthatatlan, örök szerelem!