Gintl Andrea: Szabad madár

Hagyni, hogy elmenj. Hagyni, hogy megtalálj. Átélni újra...

Nem kötöm le szárnyaid,
engedem, hogy repülj.
Csöndemmel szeretném elérni,
hogy hozzám szelídülj.
Ha vonz is az ég izzó kékje,
hívjon haza énekem,
tartson meg az ősi kötés,
tartson meg a szerelem.


Michael Buble - Close Your Eyes

Gintl Andrea: Mondtam-e már?

Márpedig az Idő olykor megáll egy pillanatra...

Mondtam-e már,
hogy éjjelente felriadva,
álmoktól gyötörten, lélekszakadva
fordulok feléd?
Hátadhoz simulva hallgatom lélegzésedet,
szíved dallamára elfelejtem a félelmeket,
s bár tudom, hogy az idő csak akkor áll meg egy pillanatra,
amikor a csend ölel és cirógatva
fölénk hajol.

Gintl Andrea: Fénykép

Ugye, milyen szép volt az a nap?
Tündöklő bíborban izzott az alkonyat,
s mi ketten csöndesen ültünk a szürke köveken,
amíg lábainkat mosta a végtelen.

Gintl Andrea: Kéz a kézben

Ránk lebben az este, s takarónk alatt
egymásba fonódnak ujjaink.
Álmaink határán végképp elmosódnak
sakál képű, álnok félelmeink.

Gintl Andrea: Levél

"... a csönd mondja el helyettem..."

Nyugtalanság fészkel bennem,
szívem torkomban dobog.
Annyi gondolat és érzés feszít,
mind az ajkamon toporog!
Lobogva tódulna elő, hogy szeretlek,
s karodba bújva aludnék megint,
hogy hiányod űrt mar a pillanatnyi csendbe,
és összekuszálja perceim.
Vallanék arról, hogy éjszakánként
simogatva nézlek,
hallgatom lélegzeted szelíd ritmusát,
elmondanám, hogy számomra
te vagy az egyetlen élhető világ.
De nem teszem.
Hagyom, hogy a csönd mondja el helyettem,
a nyári éj zsongó himnusza,
a fűben ciripelő tücsök, a föld sóhaja.

Gintl Andrea: Én uramnak

Hosszú az út...

Az én uramnak ágyat vetek:
tiszta párnát, friss lepedőt,
nap illatú takarót, ölelőt.

Az én uramnak ágyat vetek:
ünneplőbe öltöztetem szívemet,
feldíszítem szerelme házát,
vágyakozó testemet.

Az én uramnak ágyat vetek:
szavakból, hitemből,
nyár érlelte könnyekből, erőmből.

Gintl Andrea: Tavaszi hatsoros

Szirmait bontogatja a hajnal,
szitáló fénye áradó meleg.
Születő mosolyától álma illan,
bár a tél könnyeitől teste még remeg.
Tavasz aranyló árnya nyújtózik a fűszőnyegen,
mosolyától felébred bennem újra a szerelem...

Gintl Andrea: Mában, télben

Télben tavasz... egyetlen pillanat csupán.

Kora reggel, ahogy léptem havon át vitt,
látom, ősöreg fenyő csúcsán madárdal int
felém, s már hozta is a tavaszt éneke.

Délután... tavasz volt.
Életre kelt halottnak vélt szívem.
Zöldillatú napfényben fürödtem.

Anga Mária: Megérkezel

Kiállok a tavaszt lélegző hegy tetejére,
ott várlak, ahol a fakadó források
elégetik a havat, a telet, a hideget.
A fák évgyűrűikkel magukhoz bilincselnek,
de hová is mehetnék, amíg Téged várlak.

Összeborulnak időtlen fényei a délutánnak,
hajnallá hasadnak. A felhőpagodákból
madarak röppennek a földre, hírt hozó éneket
énekelnek: már szívemhez közel vagy,
nemsokára megérkezel.

Bernward Koch - Close your eyes

Anga Mária: Álmomban megszülettem

Álmomban megszülettem.
Teljesen valóságos volt, hogy élek.
Láttam, ahogyan szaladok,
át a mezőkön, vagy kiülök
egy ház teraszára.
Valakinek virágot viszek.
Teljesen valóságosnak tűnt,
hogy egyedül vagyok.
Egész álmomban téged kerestelek.

Anga Mária: Választottam

Téged választottalak, aki a létezőben létezel,
szentségben teljesülő vagy, és minden név a Te neved.
De nem érzem a bizalmadat:
hogy lehetek föld, víz, virág, vagy kő,
hogy megtestesülhet bennem az egy, igaz.

Tudom, hallgatod éjszakai zokogásaimat,
és látod tévelygéseimet a barlangsötétben,
ahogyan kopogtatok engedélyt kérőn
a nem létező ajtókon, és reménykedem a megérkezésben.

Tudom, hogy várnak halottaim,
nevetésüktől gyökerezik, hajt új hajtással a diófa.
A vizeket ismerők nem félnek az áradástól,
a keresztségben reménykednek, a jövendölésben.
Istenem! bízzál bennem, s én hiszek!

Anga Mária: Eget nyitottam

Hagytam elcsitulni sötétedéskor a folyót,
s én hurcoltam a csendjét tovább.
Tavasszal eget nyitottam a madarak felé,
s míg énekemet énekelték,
szárnyaik szántóföldekké szélesedtek,
tollaik a Napot ragyogták.

Anga Mária: Tenger voltam

Mikor tenger voltam, viharral játszottam,
örvénylő testemben ringattam a Napot.

Énekeltem némák énekével, elfelejtett hangon,
érthetetlen nyelven, soha nem írt dalból.

Mélységem ijesztő, mintha álom lenne
örök időkből itt felejtett sötét.

Szemem márványát hajnalok szöktették,
mikor tenger voltam, örvénylő egész.

Anga Mária: Születésem óta

Barlang volt az első lakhelyem,
mégis a szobák fényét emlékszem vissza,
nagy ablakokkal, a fénytörések temetőivel.

Ujjaim, mint halszálkák, imára kulcsolódtak,
denevérszárnyakká feszültek.
Ki tartotta akkor a pányvás vitorlát
hogy a tenger termetes erői világra sodorjanak?
Milyen veszedelemtől félek születésem óta,
mikor biztosan tudom a halált?

Anga Mária: Azon a télen

A fák a télbe kapaszkodva magasra tartották az eget,
odabent lepedők suhogtak, Téged kötöttek pólyába,
köréd pólyálták a reményt, az áldást, az életet.
Eléd futott az utca, ő is ünnepelt, örömmel
hagyta  nyitva reggel is a kiskaput,
csak jöjjön minden idő, csak jöjjön az udvarra,
szaporodjon, mint fákban az évgyűrű, csak sokasodjon.
Neked teremjen a Hold csillagot, az ég Napot. 
Elmúltak idők, remények, ünnepek.
Ifjúságod tánca a madarak énekében újra éled,
azóta is kiscsikó hévvel álmodod az álmot.

Tornay András: Jelenlét

a sikolyban mosdat meg csended
a tömegben szólít meg árva jelenléted
minden fentről érkező fénysugár elér
a legapróbb pórusokig

hajléktalan valóságom hazavisz hozzád
forró könnyeim karcolják közelséged
mérhetetlen békességed megsimogatta lelkem
köszönöm

Bernward Koch - Gentle touch

Egy februárban készült interjú Tornay Andrással (két részletben): Itt

Tornay András: Mennyei partokon

ködben és hamuszínű porban
milliók álmát élhetem
szegénységről dalol a város arany ragyogása
csendpalánkot hámoz az alkony
puha illatok emléke simogat
szemlélő lehetek csupán
megszentelt mécsesem mégis zárakat tör

titkok semmisülnek meg
üveghangon lépdelnek tömjénangyalok

templomod egyszerűségét csodálom
öledbe hajtom hajléktalanságom

itt vagy s én is itt vagyok

megsemmisülök marasztalásodban
egybeolvad az örök és a pont most
a távol és az otthon összesimul
lassan hazatalálok a kristálytengeren túlra

Tornay András

Megpihenek a viharban
s indulok tovább
remélve, hogy
ujjaink szorosabbra fonódnak
Fogyatékos szavaim alkalmatlanok ismét
így csak bizakodhatom abban,
hogy tiszta vízzel öntözöm közös virágaink

Némíts el, hogy megérthessem csended

Tornay András

Szenvedésben nevetni
fájdalomban tűrni
Csak te tudsz bennem

Gyümölcsöt érlelni
Pusztaságban énekelni
Csak te tudsz bennem

Mozdulatlanul közeledni
Puha kenyeret hajítani
Csak te tudsz bennem

Halált életre cserélni
Hegedűhúron könnyet nevelni
Csak te tudsz bennem

Tornay András: Jöjj, barátom

Gyenge, üres és hideg vagyok
De már érzem a tavaszt
Táncold el a táncaim
Álmodd meg az álmaim
Szólaltasd meg hangjaim
Énekeld el dalaim

Áldj meg és szeress engem!

Tornay András

verejtékben vergődve virrasztok
s próbálom megtalálni a
hatalmas csöveket, melyekkel
átömlesztheted belém
békességed, bölcsességed, nyugalmad

lázas éjszakák, zaklatott hajnalok ezek
Beszélgess velem, ápolj és simogass, mert
egyre embertelenebb az erdő
s félelmetesek az ösvényen leselkedő szúrós bokrok

verejtékben virrasztok vergődve
s esdeklem az újabb találkozásért
amelyben megértem, hogy
lassú szereteted őrködik felettem

Simogass, ápolj és beszélgess velem.

Tornay András

szembe nézve
mélységből
árván
és egyedül
törékenyen
és kiszolgáltatottan
keresem bizalmad

még annyi mindent szeretnék tanulni tőled:

csukott szemmel követni
ellenségért imádkozni
magam ellen küzdeni
úgy látni, ahogyan te nézel
úgy lépni, ahogyan te futsz
gyógyítva érinteni
tekintettel barátokat szelídíteni
búcsúzás nélkül elválni
fájdalom nélkül veszíteni
távolság nélkül veled lenni

Tornay András: Szeretnék

szeretnék ragyogni
de a világ a sötétet szereti
szeretnék jó lenni
de a jót nem veszi észre senki
szeretnék lassan élni
de a gyorshajtás a minta
szeretnék szeretni
ha szeretet lehet még tiszta

szeretnék békében élni
de ma csak a háború a piacképes
szeretnék szépet teremteni
de a rombolás kap tapsvihart
szeretnék haza menni
de mindig csak rohanok
szeretnék valakit megmenteni
pedig csak áldozat vagyok

Nagy József Levente: Faggató

a tett után a csend mögött
a gondolat és szó között
a szív mélyén hol jég rian
ó mondd Istenem ott mi van

Simon Daum - Uncertain

Simon Daum - Uncertain

Nagy József Levente: Végrendelet

ha majd kiterítenek holtan
add reám azt a versemet
amelyikben a legszebb voltam
amikor megismertelek

szemfedőm legyen az őszi ég
varjak üljenek a fákon
sirasson meg sok kis semmiség
s rólam a csend prédikáljon

a szellő ökörnyálat lenget
rajta egy zsoltár száll tova
hantolj rám csillagokból mennyet
s fényt herseg Szent Mihály lova

öledben már hervad a katáng
dérként hull alá hiányom
virrasszon szemedben gyertyaláng —
ma még fájni fog az álom.

Nagy József Levente: Mint himbáló levél

egy sóhaj — ami még hátra van
fonnyadt száron himbáló falevél
ki ég és föld között társtalan
kisiklott álom annak a remény

az elmúlás mindig vértelen
maradék létünket fújja a szél
kapaszkodik még az értelem
a lélek kész és csöndben útra kél

csak álom a kisiklott remény
annak ki ég s föld között társtalan
fonnyadt száron himbáló levél
a sóhaj és ami még hátra van

a lélek kész s csöndben útra kél
kapaszkodik semmin az értelem
maradék létünk fújja a szél
mert az elmúlás mindig vértelen.

Nagy József Levente: Ha elmegyek

mit hagyok rád ha elmegyek
hiányomat vagy több teret
nevet mely egy fejfán korhad
örök éjben fogyó holdat

mit hagyok rád ha elmegyek
lehangolódott verseket
életem ecetes borát
húrok nélküli zongorát

mit hagyok rád ha elmegyek
a gaztól felvert kertemet
s benne sok tücsköt bogarat

a térdre roskadt házamat –
s a ronggyá mosott vászoningem
szemfedélként száll az égen

Nagy József Levente: Mulandóság

repedt korsó a földi lét
elcsorog belőle az élet
semmi sem marad a miénk
lelkünkkel öntözzük a földet.

Nagy József Levente: Vallomás

téli éjszakák kibomló álma voltál,
de mélybe révedő csillagod körül
kígyó tekeredik — szögesdrót és zsoltár,
a vágy még keres, értelmem menekül.

megíratlan vers maradsz, lábnyom a hóban,
gyöngyökkel játszó csörgősipkás király,
vijjog a valóság és utolsót dobban
a szívedbe zárt tenger-álmú sirály.

földre hulló vér most minden szó — áldozat,
pogány ima örök tisztaságodért,
s a füstben vágyam csak gomolygó kárhozat.

úgy lennék a testmeleg csöndben eretnek,
ha ajkamra égett vallomás kísért,
de nem lehet, szól egy hang — elvégeztetett.

Nagy József Levente: A koldus

Egyik markomból a másikba számolom,
Amit aprópénzben adott a szánalom:
Pár jó szó, szelet kenyér, féldeci öröm,
És van egy biztos helyem kívül a körön.

Hűvös éjeken mindig arról álmodom,
Hogy az árva Isten alszik a vállamon,
Mert én vele lakom és ő velem lakik,
Megosztott magányban didergünk hajnalig.

A harmonikámat néha el-elkéri,
Éneke szomorú, de dallama égi.
Utcasarkon táncba visznek az angyalok,
S ilyenkor úgy érzem — talán boldog vagyok.

Nagy József Levente: Részbontó

fele föld és fele égbolt,
félig távol, félig itten,
félig most van, félig rég volt,
fele köd és fele Isten,

fele csak rész, részben minden,
haragszol rám, szeretsz mégis,
az örömöm fele szégyen,
szívem megfagy, ha elég is,

mellettem, vagy velem szemben,
egészen, vagy csupán félig,
nélküled, vagy mégis ketten,
örökre, vagy másnap délig,

fele élet, fele ábránd,
ott egy haza, itt egy ország,
eddig Várad, onnan Ártánd,
a sorsomat széjjelhordták,

félig csöndben, mégis zajban,
félig ördög, félig angyal,
minden rendben, mégis baj van,
tele vagyok hiányoddal.

Nagy József Levente: A semmi közepén

szentek kezében hervad a virág,
szú perceg a fában, szétmállik a kő,
a lélekből a szó mindent kirág
és a hiányban a semmi nagyra nő.

az útnak vége, még sincs ott a cél,
nem véd szivárványos ernyő, s mint eső
fejedre hull az olvadó acél –
hívnád az Istent, de nincsen térerő.

kiömlő vízként szétfut életed
és a sok cseppben már egyik sem te vagy,
bennük magadat hiába keresed.

nincs többé innen és nincsen odaát,
semmi közepén, almafa alatt,
sírdogál az Úr, s ringatja önmagát.