Garai István: Csángó madonna

Fiatal lány. Arca kissé megnyúlt:
szeme derűs és megnyugvást sugároz.
Színes kendő a fején, hajtincse
kibomlik kissé alóla. A balján
melléhez szorítva tartja két év
körüli kicsi gyermekét. Pufók
arcocska: csodálkozó, de biztonság-
érzettel a világra tekintő szempár.
Fejecskéjén ugyancsak főkötő, teste
kendőbe szorosan becsavarva,
csak a kézfej látható szabadon.
Az anya jobbja a kicsi gyermek testén.
S noha szíve fölött a magzat, mégis
mintha védené mind az öt ujja makacsul.
Kérges kéz, munkáról tanúskodó.
Körömlakkot itt aztán ne keress!
Ellágyul a szív, hogyha mindezt látja.
Ó, ha lenne jövőbe látó szemem,                                                                     Petrás Mária munkája
hogy meggyőződhetném: milyen
jövő vár rátok: csángó anya és kisdede.
Magyari népünk messzire került
ágacskái, ti: reménységeim a nagy
távolban - ott, a Csángóföldön.
Ha püspök lennék, megáldanám
mindkettőtöket, hogy az életúton
ne lépjetek sárba, kőbe ne botoljatok,
hogy egyetlen kicsorduló vércsepp se
hulljon a porba, a földre, amelyen
keservekben és megnyomoríttatásokban,
a drága anyanyelv pusztító hadjáratai
között élnetek adatott.

*

Csángó himnusz

Csángó magyar, csángó magyar,
Mivé lettél, csángó magyar?
Ágról szakadt madár vagy te,
Elvettetve, elfelejtve.

Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél,
Most se országod, se hazád,
Csak az Úristen gondol rád.
 
Idegen nyelv béborít, nyom,
Olasz papocskák nyakadon.
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem hova leszünk?
Gyermekeink s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket!

Halljuk, még áll Magyarország,
Úristenünk, te is megáldd!
Hogy rajtunk könyörüljenek,
S elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk,
Még Ázsiából szakadtunk.
Úristen, sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!

Jékely Zoltán: Az ember ott a legfájóbb magyar

Az ember ott a legfájóbb magyar,
hol a magyarságnak már nyoma sincs.
Egy messzi csillagon, hol nincs múlt, csak jelen;
Bethlen Gábor talán s Szent István lesz velem,
s első ősöm, kinek nevét sem ismerem.

Ferencz Imre: Csángók

Neked mindegy hogy milyen nyelven
imádnak Uram - csak imádjanak
de nekünk nem mindegy hogy
milyen nyelven imádkozunk -
lelkünket a Te nevedben
gyarmatosítják elcsatolják
évszázadok óta
nyelvünk romlik szakadozik
drága vásznát-szövetét
idegen anyaggal
foldozgatjuk

Már nem tudjuk hogy ki vogymunk Uram
de ha a Te hasonlóságodra
teremtettél minket is
kérünk segíts hozzá egy teljesebb
egy emberibb élethez
nem kell ehhez elküldened még egyszer
egyszülött Fiadat
csupán egy papot
csupán egy tanítót küldj
Szabófalvára
Forrófalvára
kik magyarul szólnak hozzánk

Uram a nyelvünk a széthullás nyelve
a megaláztatás nyelve és a félelemé
a haldoklók nyelve a végkimúlásé
hallhatod amint zavartan szejpítünk
az avarban

Kinek az érdeke hogy általunk
egy más nemzet vallja magát híveidnek Uram
szeress minket a Szeret partján
és szabadíts meg a gonoszaktól
akik ellenünk vétkeznek

Uram a nyelvünk szétporlad szétesik
és még káromkodni sem fogunk tudni
a Te dicsőségedért!

Iancu Laura levele - Megpecsételni egy csillagot

Drága Erzsike néni!

Késve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel írok. Zavaros idők járnak felém, kikerülni pedig nem lehet az életet. Legalábbis élve nem. Leállt az ár, és tehetetlen a felszabadított csend. Amikor alkotott békét érez az ember, csak a szépet látja, és félti a jelent. Ilyenkor megpecsételnék örökléttel valakit, egy fát, egy csillagot, de Istent is, csak tehessem, és bűn ne legyen. De magányosságban zsugorodik a lét, és apró vagyok a nagy dolgokhoz. Hetek óta magam számolom óráim. Volt, hogy a nap hosszát a fáradt est ütötte el
egy harangszó elhangzott erejéig, és nem éreztem az idő nyomait.

Most, hogy látom a pillanatok színét, íze szavaimnak formálója, mintha más volna a világ. Ilyenkor, mikor nem hajt a kötelesség, a rendszer, lelassul maga az ember is, a végrehajtó. Szaporátlan a valóság, ahogy nálunk hívják a szüsziphoszi hiábavalóságot. Levelem hasonlónak érzem annak a felolvasónak kusza gondolataihoz, akit reggelente meghallgatok a rádióban. Irreális, de jelen lévő valóságáról beszél.

Tény azonban, hogy én is formátlan alakokat látok, kibogozhatatlanná változik a valóság, elevenülnek a tárgyak, álmomban embert teremtek, és folyvást alkotok, mint aki elégedetlen a lét gazdagságával, és ha nem is újat, de sajátot akar a világból kiművelni. Furcsa ez az „ember” minőség. Hol úr, hol por szerepe. Azonban, hogy kozmosz legyen a káoszból, ha szám is, de kell az egyes ember. Talán ennyi mégsem elég egy emberlét keletkezésének indoklására. Azért érdekes a kérdés, mert alig van, aki érti létének értelmét. Mástól pedig nem fogadja el. A más éppen ezen ellenállással visszaélve sajátítja ki a földi javak vásárlójává a kóborló egyént.

Nem tudom, a vallás miért nem árusítja magát az embereknek? Mit ér, ha önmagában elvan? Gondolkodtam azon is, hogyha a világ megtérne a bűn előtti állapotába, hogyan volna tovább? Lehet, hogy nagyon kell a világnak a rossz, hogy fennálljon? A bűnös ember feltételezi Istent. Kár, hogy ez a kötelék éppen egy kárhozati/üdvösségi esély és lehetőség. A rossz kívülről vagy belülről uraskodik cselekedeteinken? Ha minden megvan az ellenálláshoz (pl. a megváltás), miért fojtogat mégis a bűntudat, hogy már oly szent rabjai vagyunk a rossz félelmének, hogy nem is tudjuk, mi bűn, és mi nem az! Az igazság fogalmát tanulmányozva szárnyaltam ily bátor gondolatok egére. Így aztán megértettem, miért vétkezhet az ember gondolattal, szóval, cselekedettel. Maradt a szabad döntés Isten mellett. Be is nyitottam a gyóntatószékbe, és súgtam: valami nincs rendben. Mióta intenzíven űzöm az Isten-kérdést, rangsor-, viszonyeltolódást észlelek szabályok, személyek között. Hallgatóm felszabadult nevetését vittem magammal, és terhét vettem vállamra. Talán legközelebb a vámnál magam is hagyok a lét súlyából szeleteket.

Kezdetben megérezték a boldogság érzetét, aztán a nevén nevezték, azután a kiváltó okait keresték, végül gyártani és árusítani fogták, és ma már elérhetetlen utópia, a világ összes pénze, sikere, egészsége nem adja vissza a nekünk járó természetes biztonságot, az Isten-hitet, mely nélkül értelmetlen az élet. Bár eloson mellettünk ma is a kolduló szeretet, árnytermékét megvásároljuk, de a megváltozott világ sehogy sem tudja elárult öccsét, a szeretetet felismerni. A szeretet megtalálása és a benne való élés volna a célja az egyes embernek. Talán az életet nem évszámos létnek neveznénk, és egészen másképpen élnénk.

Egyetemessé tágult kérdésekről elmélkedtem. A nyitás nyújt felszabadulást a jelen nyomorából. De mégsem tudok nem megemlékezni a moldvai magyarokról. Hogyan is lehetne hallgatni, amikor húz vissza a szárnyalásból – mely szárnyakat ő adta rám – szenvedése. Az összefogás utolsókat leheli. A politika büntet és fojtogat, a tudomány összetéveszti nemzetünk kultúránkkal, anyanyelvünk a tradíciónkkal! Nem akarják észrevenni, hogy nem természetes asszimilációról van szó, hanem erőszakos elrománosításról, és enyhe, tehetetlen ellenállásról! Egy hatalmi árucsere és egy laza, színdarabos harc. Egy ország és annak egy ENSZ-jogok Messiásával álmodozó kisebbsége áll szemben egymással… Végső soron, könyveljék majd bárminek is tettük, adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi. Milyen szemtanúi, és aki nem lát, az miért hallgat? Nem hallott a jerikói vak esetéről?

Erzsike néni! Elköszönök. Az est beköszönt már, és hevülnek az indulatok. Jó társ a józanság, becsülni kell. És méltón kell fogadni az éjt is, hogy új embert ébresszen hajnalra bennünk. Olyat, aki a szeretetre odafigyel, aki vidámon él másokért. A mielőbbi viszontlátás reményében kívánok jó egészséget, erőt és kitartást hivatásában.

Szeretettel,
Iancu Laura

Ferenczes István: Csángók

Megőszült harmaton
holló szerenádban
akár a havazás
egy üres pohárban

Csöndben hullunk alá
mint akik csak voltak -
lányai a szélnek
fiai a pornak

Megcsúfolt asszonyként
elabortált Erdély
lebegtet a semmi
kihűlt magzatvizén

Ráhímez a holdfény
fekete kenyérre
országos hazánk lesz
a szőlőlevélke

Álmában ha ránk lel
Isten a királyunk
reggelre feledi
rázuhant fohászunk

Bőrünk alá vakolt
freskó lett az imánk
homokhoz meszezi
anyanyelvünk Bizánc

Meggyaláz a tavasz
az ősz a tél a nyár
fölöttünk pusztul el
az énekes madár

s már csak árnyékunkért
lüktet lázban égve
a Kárpát-medence
küretezett méhe

Gál Éva Emese: Hazátlanok millecentenáriuma

A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha?
Aki sötétbe született magyarnak,

hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?

Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet

a haza és a hazátlan között.
A vonzódás a fényhez örök kényszer,
rációt győznek érte ösztönök,

hogy leszámoljanak a vaksötéttel,
hiszen minden élni, látni akar!
Otthont teremtve küzdeni a véggel.

Másként nincs élet, ember és magyar!
És mi mintha már csak sötétből látnánk
a fényt, ami árnyékába takar,

többletként éljük a haza hiányát:
a „nincs”-ben teljesül a végtelen,
a egy nyelvében élő világ hazáját

őrzi bennünk a boldog értelem.
De nyelvében egy világ meddig élhet,
ha nincs földje ahhoz, amit terem?

Meddig lehet a fény árnyéka élet,
meddig ad otthont hitünknek az ég,
s mikor jön el a nap, mikor a fénynek
s árnyéknak közös hona lesz a vég?

Elekes Ferenc: Így - úgy

Mint esővíz,
könny,
vagy a bánat:
néha minden
úgy összegyűl -
Nem jó ilyenkor
így,
egyedül -

 Bonanza Banzai - Kezemet nyújtom 

Elekes Ferenc: Dialektika

Csak úgy beszélj velem,
ha megérted
az esős hajnalok szomorúságát,
s örülni tudsz,
hogy nő a fű.
Csak úgy beszélj velem,
ha sejted,
mért mosolyognak
a gyászkocsik után lépegetők,
s mért sírnak titokban
a lakodalmas menet
árva asszonyai.
Csak úgy beszélj velem,
mert szeleburdinak tűnő,
de könny-komoly lelkű folyók
tanítottak a tagadásra,
és úgy akarom,
ne legyen soha bennem
olyan hatalom,
mely megtiltaná,
hogy kicifrázzam a bánatom.

Elekes Ferenc: Csalóka könnyek

Csipkés kis
csillagok,
hópelyhek,
szépek -
remegnek,
ragyognak,
égnek.

Halovány
arcodra
suttogva
szállnak,
szaporán
könnyekké
válnak.

Ámde csak
illanó,
csalóka
könnyek:
oly könnyen
gurulnak,
jönnek...

Elekes Ferenc: Mert nemcsak a szép szó...

Őszinték voltunk, s tiszták,
te meg én,
akár a forrás,
mely a föld szívét hozza hűvös
tenyerén.

A szerelem legszebb szavait szólta
a szánk csak,
s látod, örömünk
mégis fogyott, ha ránk virradt
a másnap.

Mert nemcsak a szép szó, gyöngybetűs írás,
vagy a jel,
de amit hordoz,
néha a lényeg
kopik el.

Én odaállítom szúrós akaratom a számhoz,
úgy védem
legszebb szavaim ezután,
mint kaptár-őrző méhek ősz idején
a mézet.

És “szeretlek” helyett inkább
azt mondom,
ülj ide mellém, kedves,
jó szóval simogasd végig
a gondom.

Ugye zöldbe bomló fákra gondolsz akkor is,
ha szám csak
levelemben a május, V. hónap,
s az eső-szagú szelek melegét is érzed,
hogy ránk csap.

Legszebben apámtól hallottam
a békét:
“Micsoda jó dologidő van” -
- Arattunk éppen és földig ért
a kék ég.

Hát odaállítom szúrós akaratom a számhoz,
úgy védem
legszebb szavaim ezután,
mint kaptár-őrző méhek ősz idején
a mézet.

Elekes Ferenc: Tudhatod már

Amikor először megláttalak,
hirtelen megértettem
az utcát,
a házakat,
s a fákat is.

Tenyerem volt az út,
kisimult,
hogy rálépj könnyedén.
A mellékutcák ujjaim voltak,
hogy eligazítsanak
felém.

A házak is én voltam
- az a régi parasztlegény,
ki minden sarkon elődbe állna;
csípőre tett csatorna-karokkal,
erkélynyi lájbizsebekben
tele virággal várlak.

A fák föléd hajoltak,
szerelem-szélben
dúdolva mondták,
ide térj meg.
Tudhatod már:
én beszéltem.

Amikor először láttalak,
hirtelen megértettem
az utcát,
a házakat,
s a fákat is.

Elekes Ferenc: Ti tanítottátok

Záporos
tavaszi nekifutamodás,
lobogó
nyár, mikor meleg az este,
levelek
tenyerén seb-piros ősz,
elvérzett
vad-nyomú tél,
változó
évszakok, s minden, mi múlik,
ugye ti
tanítottátok a kedvesem is
örökké
másnak, siratnivalónak lenni,
szomorú
vágyások ideges tüzében élni?
Mert hogyha
ő elmegy, siratok benne
minden őszt,
tavaszt és elnyílt virágot,
s ha megjő,
átöltözik a kedvem
aszerint,
ami a legszebb
a tűnő,
kavargó évszakokban.

Elekes Ferenc: Most azt szeretném

Ülök az erdő szélinél,
ahol a fák
leveles álmukat
most alusszák.
Göcsös ujjaik között
a madárfészkek
tavalyi melege
kihullott rég,
üres közök,
kék repedések
fölött
földre néz az ég.
Azt hiszem,
szótlan,
lombtalan erdő
vagyok én is:
megnőttek bennem
a mindent-kimondás
temetői.
Most azt szeretném,
ha - mint a fák -
május-sebesen tudnék
ég-szemű emberek gondjába
belenőni.

Elekes Ferenc: Eső

Fodrozó felhőből fonta,
s földigérő, hosszú
szálakból szőtte a szél
a zuhogó záport.

Lehullt az első
jó, meleg eső,
s a kinyílni vágyó
bimbó rügyek
már célbavették
a kék magasságot.

Az ásóktól tanulták
talán az égre-nézést,
amint az elhaladó
fiatalok feje fölött
összekocódtak.

Nagy Horváth Ilona: Esti gondolat

Nézem  magunk...
A magányos te és az egyedül én
Egymáscsodáló léleksimogatása.
Összehordtunk napot, holdat és csillagot,
Mind te vagy és én vagyok.
A mi még hallgat.
De adja az ég, amit adhat,
Most fáradt vagyok, csak érezni akarlak:
Csókodba feledni ezt a rossz napot.
S míg hullámzik a világ velünk,
Közös imánkra kulcsolódó kezünk
Összemarkolja az időt, teret.
Hagyd, hogy szeresselek.

Love theme from Flashdance

Nagy Horváth Ilona: Csak ne mondd

-részletek-

Fátylas éj hasal a háztetők kormos vörösére,
szélcsendjében lombvacogva áll a nyárfa-sor,
pergő levélsátrán holdvilág szitál,
távolabb vonat szalad az állomásra,
a peronhoz érve majd lassulón, elnyúlva zakatol.
Árnyékok fekszenek lépteim nyomába,
rebbenésnyi érintésed ül a vállamon...
...

Bárha tudnék kérni,
illó-szépen, lágyan, mint a fészket rakó gondolat,
ha loppal arcod fürkészem, kedved rossz-e,
s mit kezdtem, feledve úgy marad.
Könnyű-szépen,
mint a szél, ha alkonyatkor hullámot simít a rét didergő, zöld hajára,
s illatot repít a fák közé,
mint a mosoly ajkad szegletében,
dolgát akkor, úgy hiszem,
Isten is talán egy percre elfelejtené,
hogy füledbe súgja bogáncsos, koldus nevem.
Szólhatnék akkor,
hunyd le még szemed, ha nézlek, s álmodom,
hogy engem álmodsz, s fejed nyakamra hajtva vérem zúgásán alszol el,
s míg alszol, súghatnék valami fontosat.
Tudd, mire majd ébredsz,
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.

Elmúlássötétre vált az utcaköz,
egymásnak dobják titkaim a pőre házfalak,
éhes kutyaszemmel néznek utánam
a hajléktalan szívdobbanások,
nyirkos járdaszélen ül a vágy,
sóhajkabátját szorosra húzza,
én most hazamegyek
árvaságom kihűlt otthonmelegéhez,
s magammal viszem a csendet...
...
Nem tudod, világok épülnek, s bomlanak, ha
lélegzeted arcomra téved,
szimatolok utánad, mint a vad, ha vadat szagol,
pedig én jó akarok lenni,
hogy láss.
Tiszta tintakékre festeném eged, hol csillagod halad,
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.

Nagy Horváth Ilona: Még

Amikor hallgatsz,
felfoghatatlan távolságba mész.
Én meg itt ülök egyedül a torkomon akadt sóhajokkal:
nem terveztelek.  Kezemben Tatjána tolla,
talán valami vezeklésféle ez,
szólni kell.
Kellemetlen.
 –mondanám fennhangon, de most írok:
Fáj. Még.
A csönd. A mindegység. A megmagyarázhatatlan.
Bennem még bolondul zsong az az este,
a veledvilág álmokká bomló percein jár, kering az én időm,
még kapkodó lélegzeted
ütemére csapódik bordámnak a szívem.
Most is. Amikor így hallgatsz.
Hallgatnálak.  Egyedül. Szép öled távolából vágylak,
dallamokat súgok nélküled maradt nevednek.
Beláthatatlan távolságból szólok:
Szeretlek.
Fáj.
Talán valami vezeklésféle ez.

Nagy Horváth Ilona: Napcsend

    hajnaltájt
  elfáradtam
    szeretni
     szememből
      kiszökött arcod
       tenyeremből
       bőröd finom szövete
      így aludtam
     nélküled
    lélektelen öntudatlansággal
    odébb tolva
     mind a szürke felhőt
      szunnyadó
        szívemről lopott
          szikrákkal
            gyújtott csillagot
             az éj
              a nyitott ablakon át                                                                     
               orgonaillatot
              dúdolt hajamba
             ágyam szélére ült
            s hallgatta,
           mint szemerkél
          idebenn
         az eső

                sok

            kicsi

     megfejthetetlen
             
               dobbanással

Nagy Horváth Ilona: Közelkép

Azt mondják,
nap van mögöttem,
de ha hátra nézek,
csak a régi vászon,
rostjai közt kicsiny szakállkákon áll a por,
s kérlelhetetlen üres a kompozíció.
Egymásra festett koszosfehér terek nyújtóznak a szélig,
s a rétegek közt ott szorong minden
megkezdett félig-én,
ahogy ott feledett a mester
induló gondolatnak.

Néha már befejezném magam,
míg a valóság nem figyel,
színek közé mászom,
szívemre szerelmet kenek,
csókot a számra,
neked kigondolt legszebb szavaim
ültetem festett hintámra,
s lököm magasba,
mind szabad legyen, mintha élne, szálljon,
s ha eléd esne egy is,
az nálad hazataláljon.

Máskor azt képzelem,
nincs már, mire várnék,
éj lehet,
s holdfény e sápatag világ,
mit szabályosra szab ez egyszerű keret és a kor.
Szálkás határain innen
halvány valóm csüggeteg bolyong,
fakó látszat, kevésnyi csendmaszat,
árnyéknak is árnyék,
és bolond, ha elhiszi,
mint mondják:
mögötte nap van.
Itt hűvös van és fázom,
De láttalak.
Most nevednél melegszem
minden gondolatban. 

Anga Mária: Érted virrasztok

Most érted virrasztok és magamért.
Engedem közel az éjszakát.
Csillagsötétben ülök egymagam.
Magasodik bennem a némaság.

Ölemben holdat, emléket ringatok.
Vállamon térdelnek jászolos paripák.
Pányvák feszülnek bőrömön,
véremtől vörös abroncskarikák.

Csontomig záródik már az ölelés -
Fekete tüzet táncoló madarak
viszik az álmom. Hullanak a csillagok.
S én virrasztok érted egymagam.

Pál Dénes - Kell ott fenn egy ország

Anga Mária: Dallamfutamok

Neked írok. Vagy talán magamnak rólad.
Vagy kitalálom, amit elhiszek.

Sírok minden emlékezésben.
Várom, mint gyermekkoromban,
hogy múljon a félelem.

Nekem már nem elég elbújni egy kőben,
vagy egy virág illatában.
Ébren akarok maradni.

Értem, hogy messze vagy,
de minden idegszálamban
ott remeg a hangod,
mint dallamfutamok,
vagy madarak repülése az őszben.

Homlokomig zuhan a szél.
Tenyeremet tartom felhőnek, madárnak.
Tavaszt és erdőt szívemre hordanak,
hogy felöltözzek neked.

Anga Mária: Múltadat őrzöm

Bárcsak lehettem volna veled egykorú, édesanyám,
akkor érezhettem volna a fájást, úgy, ahogy neked fájt,
az öregségben nehezülő testedet, akkor érthettem volna,
mit jelent a köréd sűrűsödő csend, az ágyhideg,
lassuló mozdulataidat is, ahogy belefeszültek az éjszakába,
a virradatra elfogyó infúzió cseppeket.

Még mindig hozzád menekülök ma is.
Látod virrasztó nappalaimat? Mert az éjszakákat
könnyű elviselni: a ház eresze pattog a hidegtől,
de lehet, hogy csak az eső lépked rajta végig.

Itt minden úgy maradt, mint régen.
A múltadat őrizném, de az ifjúságod
nem én voltam, mikor a szerelemben elmagányosodtál,
még nem ismertelek, csak képzelem, milyen lehettél.
Milyen lehettél virágnak, rétnek, madárnak, folyónak.
Milyen lehettél, amikor még én nem éltem.

Anga Mária: Emlék ma

Emlékszem az imádságra,
gyermekkorom vasárnapi
szép ruháira, a Pünkösdre,
anyám templomba járó
fekete lakktáskájára,
amiben a könnyeit hordta,
vitte az Atya Isten elé,
 várta a vigasztalást.

Szelíden kulcsolódó kezei közé
rejtette egész heti fáradtságát,
körülötte lengett a hajnal
és az éjszaka minden fényessége,
zsolozsmái mögül elő lépett az Isten,
lehajolt a fák és a füvek magaslatáig,
hogy lássa a mellé szegődötteket,
a hozzá szólókat, s hallja a Golgotáig
emelkedő éneket, s a fűzér-imát.
Megnyíltak előtte a bűnök titkai,
a szakadó havazásban olvadni kezdtek a
pehelyostyák, mint az ígéret idején.

Anyám tanított beszélni hozzád.
Azóta látom, az évszakvonulások
glóriáját a hegyek és az erdők fölött,
hallom a ünnepre hívó harangszót,
itt állok előtted, összefonódó kezemben
tartom az egész heti fáradtságomat,
míg körülöttem leng a hajnal és
 az éjszaka minden fényessége.

Zágorec-Csuka Judit: A titkok kertje

(Bruce Springsteen-nek)

Vigyél el a titkok kertjébe,
vesd le beázott esőkabátod,
halkítsad le a benned feszülő
zajokat, omoljál önmagadba,
befelé, befelé, befelé,
titkaid kertjébe, mert te
vagy a titkok kertje,
mély vizek kútja,
mély tengerek
rejtekhelye,
te egyedül.

Bruce Springsteen - Street of Philadelphia

Zágorec-Csuka Judit: Ars poetica

Ha majd végképpen el
kell mennem,
ha majd nem leszek,
ha bármi is elszakít
tőletek, legyek egy
haldokló lélegzet
közös lélegzetetekben,
időtálló sóhajtás
eltiport életekben,

De, bocsáss meg, Uram,
bocsáss meg, anyám,
ha nem tudtam szeretni!

Zágorec-Csuka Judit: Anyámnak

Tőled kaptam az életem,
tőled várom a halált.

Ne kérdezd, miért.
Kezedben életem-halálom.

Zágorec-Csuka Judit: Ősi humuszban

A drága föld színtelen,
de terem szőlőt, almát,
búzát, napraforgót,
mint a sivatagi kutak
homálya elapadt
a gyönyöre, már nem
öltözteti öregedő
lelkem, a szellem
vendégei idegen
tanyákon keresik
a tudás szentélyét,
az Olimpuszig már
nem lát el szemem,
szépségét elnyelte
az éj, kietlen a
táj, nem álmodik
már a lelkem.

Átok-e vagy áldás?
Köves barikád?
Vagy igét őriző oltár?
Ősi humusz.
Belőle nőttem én,
Belé is süppedek.

Zágorec-Csuka Judit: Invokáció

Lehet, hogy elveszítjük hitünket,
kibeszélt küldetésünket, megcsalt
szeretőnket, igaznak hitt énünket,
fellázadt testvérünket.

Kell-e több a veszteségből,
kivakart sebeinkből, elégetett
verseinkből?

Lehúz a Föld, elringat az Ég.

Zágorec-Csuka Judit: A szeretet temploma

Valahol messze földön
párducok és oroszlánok
tanyáján az örökkévalóság
templomában megállott
az idő.

Büszke párducok őrzik
tíz körmükkel éjszakákon
át, holdfényben és égő
napon, őrzik ősidők óta
a szeretet templomát.

Isten ölelésében vágtat
a fehér paripák serege,
keresve a szépség szigetét,
őserdők mélyén, üres tereken
át, egyedül, csendesen.

Zágorec-Csuka Judit: Találkozás a fénnyel

A reggeli napfény
átszűrődik az öreg
tölgyfa kérgein,
eléri a legelésző
fiatal csikó leheletét
a zöld réteken,
az erdők mélyét,
az aranyba öltözött
eget, áthatol a rügyet
bontó fák ágain,
felemelkedik a
hófedte hegycsúcsok
szirtjeire, s megáll
a tengerek felett,
áramlik felém,
átjárja a szívem
ütőereit, találkozik
velem, majd lemerül,
s elveszik a naplemente
a sötétségében

Simonfy József: amerre

amikor megszülettem
anyám egy gyöngykagylót
rejtett el bennem
legyen mihez nyúljak
ha jönnek a szűk esztendők
etettem amim volt
búval-gonddal-félelemmel
most hogy fölnyitom
kibukik egy ökörszem
nagyságú könnycsepp
amerre csak fordulok
magamat látom

Brian Crain - Andante Cantabile

Simonfy József: vajon ki

születés és halál
közti zárt területen
lépkedek aláaknázva
alvásokkal ébrenlétekkel

hallgatásom óceánján
csöndem jéghegye
a látóhatárba ütközik
hatalmas léket ejt – elsüllyed

most messzire látok
olyan messzire: látásom
nem ütközik napok óta semmibe

ahogy a csillagok fénye
hónapokon át éveken át megy
vajon ki veszi észre

Simonfy József: ne hagyj

szerelem is
lehetne
ne hagyj
magamra éjszakára
rád gondolva
alszom el

néma kövek
közt kővé
válok
mindegyikből
sírkő lesz

ne hagyj
magamra éjszakára
minden dalomból
hiányzik az
élniakarás

Simonfy József: te adtad

múltamhoz és jövőmhöz
képest nyugodt vagyok
most kellene a széllel
versenyt futni most kellene
visszadobni kenyérrel –
végleges színét szememnek
te adtad meg végleges ízét
ételemnek te adtad meg

mint a fák tövén –
évgyűrűim lennel vagy
szálakból összerakott
fészek – hajnalodik

mint egy öl virágot
az emberek közé viszlek

Simonfy József: nézd

nézd az arcomat
ezt a fél évszázados
temetőt
bokraiból a madarak
kipusztultak
bürök nő
somízű csend
ágyam meszesgödör
csontváz kutyaként
lődörög az idő
nézd az arcomat
ezt a fél évszázados temetőt
gyöngybetűkkel
a
hátamra
valaki ír

Simonfy József: szó

áramforrása
legyen a szó annak mit
nevén szólítasz

Simonfy József: Alig győzöm

mint jó gazda
elvégezve az őszi
mélyszántást
hordja rá az
érett trágyát
én is alig
győzöm széjjelszórni
hallgatásom földjére
a gőzölgő csöndet

Simonfy József: nem hagynám

egyik nap mint a másik
egyik a másiknak kópiája
több nap nincs is
ezt az egyet másolják egyre
semmi látnivaló
már abba is hagynám
minden múlik nélkülem
szent hely már az ég sem
sekélységükbe szimulálok
mélységet
amit még megtehetnék
már azt sem teszem meg
van amit tiltanak
van amiről magam szokom le
ha valaki belém szeretne
nem hagynám magam szeretve
a nőkre már rá sem nézek
nem akarok plátói szerelmet
ha már nem leszek
hová lesz a lélek

Simonfy József: kék üresség

szárnyként verdes fölöttem az idő

az élet kidobja magából
mindazt ami szép
mások bőrébe nem bújok
a magamétól is mihamarább
szabadulnék úgy érzem
mintha nem lennék
mi több nem is szeretnék
látom öregedésemet mint egy növény
növekedését egyetlen percbe sűrítve
ablakomra hajló ágon
madár őrli naphosszat
egyhangú énekét
de nekem többet mond
a teljesen önmagába húzódó kő
repülni sohasem repültem
szárnyam sose volt
ég felé fordított tükör a tó
mutatja az égben nem történik semmi
kék üresség dongja