2015. augusztus 28., péntek

Cseh Katalin: Ha...


Ha nyílik az ajtó
ha csukódik az ablak
ha későn érkezel
magadra hagylak

Ha csukódik az ajtó
ha nyílik az ablak
ha beröpül egy angyal
mosolyog hallgat

Ha minden bezárul
ha nem nyílik (ki) semmi
ha ajtó s ablak nélkül
kell a térben lenni

Ha mindenütt csak falak
ha mindenütt csak szélek
ha osonna belőlem
de nincs hová... a lélek

Cseh Katalin: Lemondás

Tele vagyok vággyal,
színültig, csordultig.

Egyik vágy gömbölyű,
a másik szögletes,
a harmadik párhuzamos velem…
Rendszerezem, osztályozom őket,
majd egyenként kidobom
valamennyit az ablakon:
hullnak, egyre csak hullnak,
szemérmesen pusztulnak.

Nézek utánuk, bámulok,
s nem gördül könny az arcomon.

Cseh Katalin: Száműzetés

Száműzve a szóba
Száműzve a csendbe
Száműzve a szó mögötti
Tágas védtelenbe
Száműzve a vágyba
Száműzve a kéjbe
Száműzve az otthon
Hüllő-melegébe
Száműzve a végtelenség
Foszló élményébe
Száműzve a lentbe
Száműzve a fentbe
Száműzve a pompás
Látvány-rengetegbe
Száműzve a télbe
Száműzve a nyárba
Száműzve az ünneplő
Hétköznapiságba
Száműzve a semmi
Kibomlott hajába
Száműzve a lélek
Mosókonyhájába

Cseh Katalin: Irgalom

Irgalom az amikor
Besüt a nap az ablakon
Megvilágítja lényedet
Átvilágítja lényeged

Irgalom az amikor
Elcsitul rendre sóvárgásod
S betölti az időt teret
Hatalmas hallgatásod

Irgalom az amikor
Rádöbbensz esendőségedre
És bátrabb leszel egyre-egyre
Már nem félsz a haláltól
Ha hullong a halál-toll
Bízol a felébredésben
S a véges szenvedésben

Irgalom az amikor
Megszűnik félelmed szorongásod
S a csönd fehér porcelánján
Siklik sóhajtásod

Irgalom az amikor
Az Isten átutazóban
Még egyszer benéz hozzád
S egy pillanatra földereng
Maszkok mögül az orcád

Cseh Katalin: Istenváró

Hideg van kint a kertben,
a levelek, nézd, hogy peregnek,
keringnek, ellebegnek…
Rőtbarnák, zöldek, vörösek,
aranysárgák,soványak, köpcösek.

Fekszem az ágyon,
és nagyon fázom,
reszket az álmom…

Hol késik Isten?
Vagy talán
nem is jön egyáltalán?!

Árnya meg-megremeg
a félhold hajlatán.

Cseh Katalin: Bizonytalanságok

Mintha nem én volnék,
mintha valaki más
lakozna e testben,
idegen már a láz.
A félelem, a remény
szétterjed bennem,
mint valami repkény.
Ki vagyok? Miért vagyok?
Ki felel értem, ha meghalok?
Jó anya lehetnék és jó feleség,
jó barátnő és jó ellenség,
jó szakmabeli és háztartásbeli.
Lelkem a volnákkal csordultig teli.
Vágy gyötör naponta, sajgó, éles vágy,
a valóság kemény, de olykor lányöl, lágy.
Elbizonytalanodtam, érzem, Istenem,
kapaszkodni kellene… ez nem az én kezem.

Cseh Katalin: Vak szerelem

Szeretném látni a térképet
s minden családi fényképet
az arcodat a szemeidet
bőrödet a kezeidet

Szeretném látni a napot
a felkelőt s a lebukót
a holdat a csillagokat
a csillagközi harangokat

Szeretném látni a lombokat
a völgyeket és dombokat
a házat hol élsz te kedvesem
hol fölsejlik hajad selymesen

Szeretném látni a nevetésed
s mögötte rejtett szenvedésed
az örömöd a boldogságod
árnyékodat és ragyogásod

Azért vagyok most oly lelkes
a hangodba lettem szerelmes
hangodon át a lényedbe
kitapintható fényedbe

Cseh Katalin: Ellentétek

A nehéz vers
Az vaskos
És mondanivalója van
Sosem lebegtet
Álmot vágyat
És nem is súlytalan
A lírai én a nehéz versen
Bakancsosan is átsuhan

A könnyű vers
Az súlytalan
És csak úgy lebeg
Álmok ringanak
Benne s vágyak
Sóhajok lengenek
A lírai én a könnyű versen
Átoson vagy átszalad
Míg csönd paskolja – jó szülőként –
A mezítlábas szavakat

2015. augusztus 24., hétfő

Tornay András: Ott a csend a zajban





Ott a csend a zajban.
A tenger a patakban.
Van a kőben tánc is.
Gyomok között nárcisz.





Tornay András: Hernyósors

hernyósorsom én elfogadom
araszolok a világ szálkáin
küzdelmem az iszony
mely mások szívében születik
szenvedéseim szemlélésekor

hernyónak valóság
pillangónak még csak terv vagyok

tudsz-e így is szeretni?

Tornay András: Újra

mindent szeretnék újra kezdeni
lámpást gyújtani
homokba lépni, s futni, szaladni

szeretnék végre újra megszületni
gyászolni a sötétséget
megélni a teljességet

építenem kell
rombolás és romok nélkül
szárnyalnom kell
érkezés és elhagyás nélkül
szétfolynom és megfeszülnöm kell

Tamások, Júdások, Pilátusok
titkos társasjátékot játszanak agyamban
s mindig én veszítek

meg kell rakni azt a tüzet
és nemcsak a meleg miatt
hanem azért is, hogy lássuk
mennyire ápolásra szorul betegségünk

egy üszkös parazsam még van
beledobom s minden titok kiég belőle
elborzad ki rátekint
de a végén tiszta lesz majd
s felmelegít talán egy reszketőt

Tornay András: Egyszer lesz olyan vers

Egyszer lesz olyan vers
melyben hirtelen elfogynak a szavak,
szóközök és betűk
lesz olyan vers,
amelyben az átkok áldássá lényegülnek
ahol minden gyom s hulladék gyémánttá nemesül
minden tisztaság illatba fordul
minden szelíd szándék szeretetet szül

addig csak zsengéket borítunk egymásra
de titokban, legbelül már engnek a húrok
ébredeznek a szendergő szimfóniák
születnek a sorok

készül már az a vers
eddig soha nem hallott szavakból
szóközökből és betűkből

ma már titokban hallottam egy csendnyit belőle

Tornay András: A szél mögé szegezem szárnyaim

-részlet-

A szél mögé szegezem szárnyaim
Nem talál rám senki és semmi
Mint szennyes ruhákból, úgy bújok ki
Minden fájdalomból és elutasítottságból.
...

Tornay András: Forgószéldarabok

Egyszer megérted majd szenvedésed okát
S mosolyra fakaszt mindaz az égben
Ami a földön csak bánt és gyaláz

Nyugodj meg, testvér
Van, bűn, melyben minden élő vétkes
Az első szívveréstől cipeljük átkát a lehetőségnek
Hogy romboljuk, mi ékes.

Az ember, ha a halhatatlanba hatol
Csak pusztít, s házat hiába épít, vakol
Minden megszűnik, mert nem lehet
Rácsba zárni felhőket és harmatot

S a gyásszal, a veszteséggel
Nem tudunk még bánni
Nem értettük, hogyan is kell
Az életnek szolgálni.

Nem ment meg, aki már nincs itt
Nem véd meg, aki még nem jött el
A jelenben van a titokzatos válasz
S hogy még élsz, tudd, ez a jel!

2015. augusztus 21., péntek

Jerzy Hordynski: A versről


-részlet-

Nem kell hogy a vers
komolynak szülessen
...
Elég
hogy megállítsa röptében a lepkét
és a mezők illatát hagyja
a semmibe néző
ablak peremén

Dabi István fordítása

Zbigniew Jakubowski: Költészet

-részlet-

a költészet
csend
testetlen álmok
suttogással
ábrázolt kiáltás
és várakozás
...

Dabi István fordítása

Jan Twardowski: találkozás

az a bizonyos pillanat a furcsa bűvöletben
amikor valaki varázslatos lesz hirtelen
s közeli mint az otthon a gesztenye a parkban
csókban a könny
csontodból húsodból való lesz mindennapokra szóló
közös kamillában vele moshatod hajad
az a bizonyos pillanat csak rád szakad akár a tűz

hogy megálljon ne akard
szertefutnak az utak
össze magány köti a testeket s a lelkeket szenvedés

egyetlen pillanat
nincs is szükség többre

hisz ami csak egyszeri - az marad a legtovább


Sajgó Szabolcs fordítása

Agata Gebhardt: nekem bizony egy nő teste jutott

nekem bizony egy nő teste jutott
apró hegekkel
a szárnyak helyén
s most
hogy visszajussak a mennybe
csak két karomra
támaszkodhatom

Zsille Gábor fordítása

Stanislaw Franczak: A vonal

Emberek vagyunk
És ez összeköt minket
Emberek vagyunk
Pedig annyi minden elválaszt minket
Hol van az a vonal
Amelyik összeköt és elválaszt

Dabi István fordítása

Zbigniew Jerzina: (Hogyan ne sebesítsem meg gyermekem...)

Hogyan ne sebesítsem meg gyermekem sebesült önmagammal
Hogyan óvjam meg a fájdalomtól ami bennem kivirágzik
Mondjátok meg nekem jó fák állatok és felhők:
Hogyan óvjam meg gyermekem a hajnaltól és önmagamtól

Dabi István fordítása

Adam Zagajewski: Olvasói levél

Túl sok a halálról,
az árnyakról.
Az életről írj,
a mindennapokról,
a rend iránti vágyról.
(…)
Nézd, a szűk stadionokban
összezsúfolódott népek
a gyűlölet himnuszait éneklik.
Túl sok a zene,
túl kevés a harmónia, a békesség,
az értelem.
A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói
maradandóbbnak tűnnek
a kétségbeesésnél.
A szeretetről írj,
a hosszú estékről,
a hajnalról,
a fákról,
a fény
végtelen türelméről.

Körner Gábor fordítása

Tadeusz Rózewicz: Ki a költő

költő az aki verset ír
és az aki nem ír verset
költő az aki széttépi kötelékét
és aki köteléket vesz magára
költő az aki hisz
és aki nem tud hinni
költő az aki hazudott
és az akinek hazudtak
költő az aki kézből evett
és az aki levágta a kezét
költő az akinek szája van
és az aki elnyeli az igazságot
az aki elbukott
és aki fölkel
költő az aki elmegy
és aki elmenni nem tud

Kerényi Grácia fordítása

2015. augusztus 17., hétfő

Czeslaw Milosz: Bogáncskóró, csalán



„le chardon et la haute
Ortie et l’ennemie d’enfance belladonna”
Oscar Milosz


Bogáncskóró, csalán, lapu és nadragulya –
Ezeknek van jövőjük. Az üres rét övék,
S a rozsdás sínek is, meg fönn az ég, s a csönd.

Ki leszek azoknak, akik századokkal utánam születnek,
Mikor a nyelvek zsivaja után a csönd lesz csak becses?

Úgy hittem, engem megvált a szó-fűzés adománya,
De késznek kell lennem a nyelvtantalan földre

Amelyen bogáncs nő, csalán, lapu és nadragulya
S fölöttük szellő leng, álmos felhő és csönd honol.

Gömöri György fordítása

Czeslaw Milosz: Olyan keveset...

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

Kerényi Grácia fordítása

Czeslaw Milosz: Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.
Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el
Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,
Amikor lehullott az első hó, úton errefelé
Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,
       A szem örömét. Minden az elmozduló fal,
A repülő madár, a viadukton robogó vonat
Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.
Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.
Egyetlen drága dolgot akar csupán:
Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,
Félelmek és remények nélkül.
A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

Dabi István fordítása

Czeslaw Milosz három verse

Hit

Akkor van hit, ha valaki megpillant
Szirmot a vízen, vagy egy harmatcseppet,
És tudja róla: szükségszerű, hogy van.
Lehúnyt szemed bár ámítsa az álom,
Csak az lesz, ami volt már a világon,
S a szirmot tovább viszi a víz sodra.

Akkor is hit van, ha valaki lábát
Megsebzi egy kő, s tudja: a köveknek
Ez a dolguk: a lábunk megsebezni.
Nézzétek: a fák hosszú árnyat vetnek,
Földre hull árnya virágnak, embernek:
Árnyéktalanul nem létezhet semmi.

*
Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:
Nem álom a föld, hanem eleven test,
S nem csal a hallás, a tapintás, látás.
És minden dolog, mit a földön ismersz,
Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,
Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,
Új virágot és csillagot nem egyet
Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,
Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,
De épp annak, ki így szól, nincs reménye.
Ha elfordul az ember, azt gondolják,
Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

*
Szeretet

Szeretet az, ha úgy nézünk magunkra,
Ahogy közömbös, más dolgokra máskor,
Mert csupán egy vagy a dolgok között itt.
És aki így néz, bár maga sem tudja,
Kigyógyítja a szívét sok bajából,
A madár és fa barátként köszönti.

Akkor magát úgy használja, s a sok mást,
Hogy a betellés tüzében lobogjon.
Nem baj, hogy olykor nem tudja, mit szolgál:
Nem az, ki érti, szolgál a legjobban.

Kerényi Grácia fordításai

Czeslaw Milosz: De a könyvek

De a könyvek ott lesznek a polcokon, valódi lények,
Amik egyszer megjelentek, frissen, még nyirkosan,
Mint ősszel a fák alatt a fénylő gesztenyék,
És megérintették, megsimogatták, létezni kezdtek
A láthatáron az esti pírban, a légbetörő várak,
A menetelő törzsek, a mozgó bolygók ellenére.
Vagyunk - mondták, még akkor is, amikor kitépték lapjaikat,
Vagy lobogó láng nyaldosta a betűket.
Mennyivel tartósabbak minálunk, akiknek nyomorék tüze
Kihuny az emlékezettel együtt, szétszóródik, elenyészik.
Elképzelem a Földet, amikor én már nem leszek,
És semmi, semmiféle hiány, további csodálatos látvány,
Női ruhák, nedves jázmin, dal a völgyben.
De a könyvek ott lesznek a polcokon, a jól megszületettek,
Az emberekből, de a világosságból és a magasságból is.

Dabi István fordítása

Czeslaw Milosz: Hűséges nyelvem

Hűséges nyelvem –
én szolgáltalak.
Minden éjjel színekkel telt tányérokat raktam eléd,
hogy neked is jusson az emlékezetemben megőrzött
nyírfából, szöcskéből és pirókból.
Sokáig volt ez így.
Más hazám nem leven, Te lettél hazám.
Azt hittem, hogy közvetítőm is leszel
a jóakaratú emberekhez,
legyenek bár húszan, vagy csak tízen,
vagy legyenek még-meg-nem-születettek.
De most, bevallom: kétkedek.
Vannak percek, mikor úgy tűnik, eltékozoltam életem.
Mert most az elaljasultak nyelve vagy,
eszteleneké, akik magukat
talán még más népeknél is jobban gyűlölik:
besúgók nyelve lettél,
megzavarodottaké,
olyanoké, akik saját ártatlanságukba belebetegedtek.
De nélküled – mis is vagyok?
Tudós csak távoli vidéken,
“sikeres ember”, aki nem fél, s meg nem alázkodik.
Hát igen, mi is lennék tenélküled.
Filozófus, mint bárki más.
Értem már, üzenet van nekem ebben:
A személyiség glóriájától megfosztatik.
a passiójáték Bűnöse elé
a Nagy Hitető piros szőnyeget terít,
miközben a laterna magica
emberi és isteni képeket vetít a vászonra.
Hűséges nyelvem,
talán mégis nekem kell téged megmentenem.
Ezért továbbra is kiteszem a színekkel teli tálakat.
Ha lehet, világosak lesznek azok és tiszták,
mert kell valami rend és szépség a boldogtalanságban.

Gömöri György fordítása

Czeslaw Milosz: Ars poetica?

Mindig tágas, laza formákra vágytam,
ne legyen túl költészet, se túl próza,
a megértést szolgálja, senkit se téve ki,
se szerzőt, se olvasót, fennköltebb gyötrelemnek.

A költészet mélyén ott a szégyen:
fakad valami belőlünk, s nem tudtuk, hogy bennünk honol,
pislogunk, mintha tigris ugrott volna ki jobb kezünkből
s megállna fényben, farkával csapkodva oldalát.

Joggal mondják ezért, hogy a verset démon diktálja,
túlzás, hogy égi angyal.
Bajos megérteni, honnét a költők gőgje,
ha szégyellik, hogy démonuk kilátszik.

Melyik észlény óhajtana lakóhelyévé válni démonoknak,
kik benne otthonosan mozognak, ezerféle nyelvet beszélnek,
s az sem elég, hogy száját s kezét ellopják,
maguk kedvére akarják alakítani végzetét.

Mivel korunkban a betegeset értékelik,
valaki azt hiheti, tréfálok csupán,
kitaláltam még egy módot,
hogy a művészeten ironizáljak.

Hajdan a bölcs könyveket szerették,
ezek segítettek elviselni a kínt, a kudarcot.
Merőben más, mint belémerülni
a bolondházból származó megannyi műalkotásba.

De a világ más, mint amilyennek mutatkozik,
és mink is mások vagyunk, mint lázálmainkban.
Az emberek megőrzik hallgatag tisztességüket,
rokonság-szomszédság megbecsülését.

A költészet haszna, hogy eszünkbe hozza,
míly nehéz megmaradnunk ugyanazon személynek,
mert házunk nyitva, nincs kulcs,
láthatatlan vendégek járnak be-ki.

Amit itt dadogok, nem költészet.
Verset írni csak ritkán s kelletlen szabad,
elbírhatatlan kényszer alatt, abban a reményben,
hogy jó és nem rossz szellemek eszközei vagyunk.

Weöres Sándor fordítása

2015. augusztus 14., péntek

Birtalan Ferenc: Ha reszketek is

téliesül már
halkan a cirkó zúg duruzsol
kezemben füstöl
sokadik cigarettám
szívemen szűkül
a koronaér
aggódón biztosan
idenézel rám
hisz jól tudod
amit nem tudhatok
de nincs sok okom
az ittmaradásra
ha élni nem élni
majd ugyanaz
s bár reszketek még
nem sejtve a titkot
mit rejteget
az űri sötét
élni már éltem
épp eleget eddig
hogy tudjam e földön
nincs menedék

Birtalan Ferenc: Titkos utcám

ha lenne titkos városom
lenne egy titkos utcám
ott rejteném mi fájdalom
és nincsen azt hazudnám

nap sütné át a bánatom
a békés titkos utcán
csönd titok a városon
titkot a szél se súg tán

padokra titkok fekszenek
a titkos utca álom
föléje titokhold remeg
mi fáj titokban fájjon

Birtalan Ferenc: Pár – szó

          agyonnyomsz                mást tehetnék
   próbálj meg várni               mondd mire
          túl közel vagy               menjek messzire
 hogy hozzámérhess               helyetted kihez
            zsibbadok és               belédhalok
                   remegek               nézlek bénán
               HAGYJÁL                HÁT NEM
                     ölelj át                azt akarom

Birtalan Ferenc: Varázsolok

 idehozok egy júliust
egy vízpartit egy fényeset
régit mikor még béke volt
ide hol jégben ébredek

idecsalok egy volt tavaszt
orgonaőrült májusost
az ég szeplőtlen tiszta kék
nem látszik akkor még a most

varázsolok egy őszt ide
aranyszín avart lépkedünk
még nem halál nem elmúlás
felhőtlen remény lép velünk

jöjjön ide egy régi tél
cserépkályhában tűz lobog
várjuk az Isten gyermekét
s hisszük lehetünk boldogok

Birtalan Ferenc: Szemünkben éggel

egy percnyi csend
vágy egy csöpp magányra
pihenne már a szív
elhagyott kolostor árnya

vén vak kövek
takarva hűs mohával
úgy lenni csöndben itt
s csak tudni van madárdal

lesve titkot
éber őz figyellek
nem roppan ág
szemünkben ég lapul meg

és semmi több
egy gyík riadva éled
haláltalan a pillanat
amíg kezedhez érek

Birtalan Ferenc: Most arra

most arra gondolok
itt ez a céda nyár: éget
riadókkal riogatnak
milyen jó lenne szeretni téged
s ha csökken a páratartalom
lehetnél holnapra nyíló ablak

most arra gondolok
ha szűnik mellemben a fájás
kivetítem házak fölé az arcodat
nézem föllobogtatják a nyárfák
felém intesz
hát milyen hülyeség
játszanom az árvát

most arra gondolok
szűrődne a ragyogás a magasról
hallod – kérdezném –
fényből lenne a hang nem szavakból
aludni készülnek a méhek
tudod most arra gondolok
milyen jó lenne szeretni téged
és az egész milyen illetlen dolog

2015. augusztus 11., kedd

Rékasy Ildikó: Felhőalakzatok


                                                              Szétszélednek és összeállnak;
bizarr figurák egy mesében,
Rorschach-tesztje a nyári délutánnak;
a fűben úszom, ők az égen.

Valósak és álomszerűek,
akár az élet mindenestül.
Szobrok tűnékeny, éteri anyagból:
könnyű párából, képzeletből.
  

Rékasy Ildikó: A szó

Formák és színek, a való
világ érzékisége nélkül
fogyatékos szépség a szó.

De mint lankadt virág, amit
megúsztattál egy kád vizében,
benned bontja ki szirmait.

Rékasy Ildikó: A láthatatlan

Te láthatatlan vagy, platánfa,
rajtam kívül mindenkinek.
Érzékeim lehunyva, így
ölelem át a törzsedet.

Rékasy Ildikó: A kapu

Ha volna mód újjászületni,
nem kívánnék sorsot cserélni,
a nekem rendelt életet
szeretném másképp újraélni,
hogy mint egy szép követ, csiszoljam,
minden salaktól megtisztítsam.

Hogy hófehér ingként felöltsem,
minden üres percét betöltsem,
ne lenne több és jobb esélyem,
ne járnék nagyobb szerencsével,
nem érdekelne, mint szeretnek,
csak én magam jobban szeressek.

Fájó tudás mondatja vélem,
hogy elhagyottnak lenni könnyebb;
az ember elvájkál sebében
egy ideig, s megkönnyebbülhet,
de akit te hagytál el egyszer,
az soha többé nem ereszt el.

Ha volna mód újjászületni,
másodszor talán megtalálnám
a kaput, melyet csak miattam
őriztek ott, az égi vártán,
másodszor talán sikerülne
belépni rajta idejében,
s mindhalálig együttmaradni
gyermekéveim Istenével.

Rékasy Ildikó: Öröktől és azóta

Öröktől és azóta
érzem, hogy létezem,
cél nélkül hull a porba
mégis az életem.

Bár volnék én a fecske,
ha új nyarat csinál,
magokat csipegetve
az Úr lábainál.

Bár lennék én a bánat,
mely mindig felderül,
ha fanyar italába
egy csöppnyi méz kerül.

Bár lehetnék a gyermek,
aki csodára vár,
s mélyén a rengetegnek
hiszi: hazatalál.

Azóta és örökre
fizetnék bármivel,
ha válhatnék a szóvá,
amely nem hangzik el.

Rékasy Ildikó: A mi időnk

Hónapra hónap, évre év,
nő bennünk az idő,
valamikor a csúcsra ér
a lassan eltűnő.

Mint szikla gödrében a víz
összegyűlt s elfolyik,
ahogy a hold, ahogy a hús
kitelt s fogyatkozik.

Rékasy Ildikó: Érzékcsalódás

Arccal előre, még ma is
hosszúnak érzem az időt,
mint a feszültség perceit
egy sorsdöntő asszó előtt.

Ha visszanézek: villanás
az egész élet; annyi csak,
ameddig egyik tőr hegye
megkerüli a másikat.

Rékasy Ildikó: Sors

Honnan tudhatná azt a kő,
mit rejt belül s mi lesz a sorsa,
míg formátlan tömb, mielőtt
a véső átütötte volna?

Ismerheti előbb a kínt
vagy a beteljesült gyönyört,
melytől a súly lebegni kezd
ha majd kerubként szárnyat ölt?

Bűnös, ha a zengő csapások
elkerülik, megmenekül
s mindörökre csak kő marad
emlék nélkül s jövőtlenül?

2015. augusztus 7., péntek

Bodnár Éva: Szülőföld

Emlékeimben úgy él ez a táj,
mint az imádság,
mely örökérvényű.
A szülőföld – ahol az sem fáj,
hogy az élet után
elmúlás jön... és halál...

A   föld, a rög, az ősi gyökerek,
ahol szerettél és szerettelek.
Ahol dacoltam a reménytelennel,
de jobb hazáról nem akartam hallani...
Nem tudtam menni, új ruhába bújni,
magamat valaki másnak vallani:
Mert mégis-mégis ideköt valami.

Beke Sándor: Honvágy

A távolságnak is van zenéje.
De a távolság zenéjét
csak akkor hallod meg,
ha eltávolodsz a szülőföldtől.
Ilyenkor, ha felnézel,
a felhők bércein
muzsika hangja szól,
Te meghallod a szívfájdító zenét.
Hazamennél.

Csávossy György: Itthon

Gálfalvi Györgynek

Itt ülök Erdély köldökén
s most is melengető,
bár megtépett őszi táj
cirogatásában,
nyelvemen érzem
az idők pengéjével fakasztott vér
és megavasodott borok ízét,
mintha perzselt szagot hozna a szél
és Apáczai fohászait sóhajtaná
az esti lehelet.
Bizony,
ekképp itthon érzem magam,
mindent vállalva,
itthon,
nyűgösen,
szitkozódva,
olykor ömlő könnyel,
de itthon.
Megsimogatom gondolatban
a hűséges fejfák homlokát,
már rám is vár a múlt,
de estéim boltíve alatt
megálmodom még
áldott anyák termékenységét,
szülőföldem barázdaráncait,
kalászok aranydárdás osztagán
a holnap reménysugarát,
keresztet és kakast
a tornyok tűhegyén
és várom,
várom,
nyitott sírok mellett
a feloldozást hozó
napfelkeltét.

Egyed Emese: A mi hazánk

A szárazföld pedig, barátaim,
a szárazföld káprázat, be kell érnünk
a talpalatnyi hellyel a fedélzet
valamelyik sarkában, és a víz
a köröskörül végtelen, csodás,
kiszámíthatatlan, titokzatos
víz hullámaival, bizonyos
és bizonytalan változóival.
Be kell érnünk a mostoha napok
nyugalmas kék pillanataival.
Ha nem várunk már, nem remélünk semmit,
ha álmaink már titkaink sem rejtik
(nincs tervezni- sem őriznivalónk),
ha lelkünk feszesebb a vitorlánál,
s nem hallható, ha mondjuk is a szót,
hogy bárcsak, hogy talán, hogy
istenem;
ha már a víz nyugalma és haragja
többet jelent, mint bármi a világon,
és békén folytathatjuk utazásunk
a térítőkön, délkörök hálóján:
nincs mit keresnünk földi kikötőkben,
küzdelmes életek végvárain:
a víz a mi hazánk, barátaim.

Demeter Zsolt: üzenet

barátaimnak Sepsiszentgyörgyre és Illyefalvára

és írok és hiszek és élek
távol Arizona végein
és arat a nap és gyújtogat
és talán oltanám vágyaim
holott aranylón csengenek
és csintalan és csalogat
és csurgós melegével incseleg
és kacag és hatalmas
és örök csodatevőn lefénylik
és káprázik bíborban az este
és jó szagú hajadba csillagaim dobja
és írok és hiszek és élek

Fekete Vince: A szülőhely kartotékai. Egy nyelv

                      „Az almáskert volt mindenünk.
                        Így hát mindenünk elveszett?”

                                                    Király László


„Látod, most épp a csemetés-kertbe értünk,
gyermekkorom fakardos (fapados) vidéke ez;
olyan lepusztult, gizgazos, bokros a táj most, s
tán nem is korom, mi reánk itt csendben permetez…”
A dombon túlról kékes füstök lógnak arcunkba akkor,
amikor kettesben egyszer majd erre járunk; magyarázok,
mutatok körbe, hogy tudod, ez volt egykor mindenem
nekem, és most ez lett, amit itten még belőle látunk…
A múltba ingázni vissza, ó milyen régi, giccsbe dermedt
közhely ez, de hogyan mutathatnám meg másképp,
Mindenem, Neked, hogy ez volt a hely, ahol egykor
éltem, és ez az a hely, ami most már végképp elveszett…
Hiszem, újratanultam lenni, várni, élni, járni érted.
Újra az őszt, a telet, a tavaszt… Fáradtan, álmosan ülünk
egy bárban, teádat szürcsölöd éppen, én nézlek téged, majd
költő barátom versét súgom: „Már akármit tehetsz, megmaradsz!”
S akarom most, hogy ülj ide mellém, akarom, hogy nézz
ide, hogy figyelj rám, kérdezz! Kérdezz, és én mesélek
Neked. Mert létezik egy postafiók valahol, s benne, mint
egy levél, egy nyelv, s ezen a nyelven az élők közül egyedül
csak Te értesz…

2015. augusztus 2., vasárnap

Sulyok Vince: Sziget a tengerben

-részlet-

Mint ódon könyvben régi kép
oly nyugodtrajzú szép vidék — —

Talán ha elmennék oda
ha átkelnék a vizeken
ha partraszállnék alkonyatkor
azon a boldog szigeten — —

Nem állni csak itt csöndes vággyal
makacs színtelen szomorúsággal — —



Sulyok Vince: Nem vagyok már

Állok az égető nap perzselő
korongja alatt, egyedül.
Állok az izzó szélben,
tenyeremet szemem elé tartva.
Állok a csupasz, sziklás tájban
föltartott tenyeremmel, mintha
rád várnék, feléd intenék.
Mintha nem tudnám, noha jól tudom,
hogy soha többé, soha többé
nem látlak már feltűnni
a hőségtől remegő levegőben.
A porban, az útkanyarban
felém nem lépdelsz soha többé.
Az úton nem jössz soha már.

Valami rettenetes üresség önt el.
Rámtör és teljesen kitölt.
Tele vagyok vele.
Vele és csüggedt lemondással,
földreteperő lemondással.

Miért is jönnél annyi év után,
kihez is jönnél.
Akit keresnél, nincsen többé.
Nem emlékszem. Nem is vagyok már.

Sulyok Vince: Memento Mori

Boldog, akit (amikor meghal)
hitves és gyermek elsirat,
kit megőriznek emlékezetükben,
kire mindig van jó szavuk,
kiért évek, évtizedek múltán is
könnycseppet tudnak
szétmorzsolni a szemsarokban,
kit emlegetnek és kinek álmukban
még sokáig megfogják a kezét,
kinek sírjához ki-kijárnak,
kinek ezzét vagy azzát, emléktárgyait
évekig őrzik kegyelettel.
Egy napon meghalunk
mindannyian, nem lesz kivétel,
élünk ötven vagy nyolcvan évet
a földi fényben
   - egyszer, és soha többé!
   Kimúlunk a világból,
   ezt kerülni nem lehet,
   jönnek évszázadok, évezredek
   helyünkre mások állanak
   és másoké lesz mindenünk.
          Porból jöttünk, porrá leszünk.

Sulyok Vince: Fogyó életem

Napjaim, a fárasztóak, a szürkék,
napjaim, a kínokkal telítettek,
napjaim, a kedvetlenek,
napjaim, a boldogok, a könnyűek,
napjaim, a kék egűek, a nevetősek,
napjaim – ahogy múlnak,
ahogy visznek-sodornak engem is magukkal,
mint hordalékát áradás tavasszal.

Gondolataim, a belém marók,
amik nem hagyják megnyugodni
lüktető agyam,
gondolataim, amik vigaszt nyújtanak,
amikben megmerítkezem,
mint habzó, felüdítő vízben,
gondolataim: tavaszi egek
friss, szertelen madarai,
gondolataim: sötét téli délutánok
nehéz felhői, feketén eltespedők.

Emlékeim, a kínosak, a keserűek,
emlékeim, a könnyűek és lángolók,
a nevetésre késztetők, a torkot
szorítók, a szomorúságba taszítók.

Fogyó éveim, fogyó életem,
fogyó álmaim, fogyó nevetésem.

Sulyok Vince: Volt aki után

volt aki után sóvárogtál
lelkedben üszkösödtél
lelkedben dideregtél

pillantására fejbiccentésére
elindultál volna akárhova
bármilyen útra

de nem rád nézett
neki nem te kellettél
világába be nem téged bocsátott
magához nem téged eresztett

csillag volt de
távoli de folyton távolodó

Sulyok Vince: Terméketlen, szép bánatok

Jönnek a boldog nyári felhők,
úsznak a délután egén
s a messzeségben fönnakadnak
kék dombokon, ágak hegyén —

Vizek lobognak zöld ezüstben
alázatos nyírfákon át —
így itatja velem a szépség
s a nyár mérgét és mákonyát —

S árnyas teraszról, kerti székről,
napernyő gombája alól
kívánkozom apám kertjébe
a Dunántúlon valahol —

Történéstelen délutánok,
terméketlen, szép bánatok —
se boldog, se boldogtalan, csak
társtalan s nyugtalan vagyok —