Fülöp Kálmán: Harmatcsepp a fény porában

Harmatcsepp a
fény porában

bolyhos reggel
szúr a nap

bor nevet rám
a pohárból

kristály-hű
szelíd szavak

véremben egy
vén harang szól

áhítatra hív
szerény:

egy hajtásra
felkortyintom

a harmatos
finom nedűt

s rímpárokat
foltozok egy

vers kinyíló
tenyerén…

Yanni - Marching Season

Fülöp Kálmán: Koldus

Különkiadás –
sarkított remény.

Földszagú csendem
koldusköltemény…

Fülöp Kálmán: Dilemma

Az egész részekre osztható.
A részben az egész benne van.
Valami mégsem törvényszerű:
én meddig oszthatom magam?

Fülöp Kálmán: Szövőszékben

Az idő
és tér körülhatárol
és ráköszönnek
bomló
házfalak –
szövi
mohó
mozdulattal
fakó
göröngyök
bársonyára
a láthatatlan
fonalat...

Fülöp Kálmán: Tanácstalanság

Az esti
bordó
szélfúvásban
mosolyognak
az orgonák

rímek játéka
száll
a fényben —
s én nem tudom,
hogyan tovább…

Fülöp Kálmán: Dualitás

Génjeimben
másik arcom
rejtem

zápor áztat

hűvös, mély sötét

túl a fények
biztatását
sejtem —
más arcomra
álmodom
neszét…

Fülöp Kálmán: Nem tudom

Nem tudom
meddig és
onnan hogyan
vissza
arcomba
szántnak
csípős, vad
szelek

az úton ahol
végig ballag
árnyam

halkan
köszönnek
most az
emberek.

Gál Éva Emese: Esti vers

Most fésüli a föld haját a szél,
Hajlanak, belejajdulnak a lombok.
Gubancos korona a sok levél,
amit címzett még soha ki nem bontott,

bár minden életben van üzenet,
s minden parányi részben ég a távlat!
Szótagokra bontja az erezet,
a méltósággal elhulló csodákat,

s minden szótag, perc másképpen törik,
másképp sárgul, barnul, bár egy gyökérrel
szívja föl az átmenet nedveit,
hogy dacoljon az értelmetlenséggel,

mert minden létnek önmaga a tétel,
s e rendből csak a semmi a kivétel!

Wayne Gratz

Gál Éva Emese: A semmi lapjai

Most írom meg a semmi lapjait.
Egyszer ez lesz a legigazabb versem:
a lap hófehérsége úgy vakít,
mint nagy telek a lelkiismeretben,

s ahogy az űrt fölszántják a sorok,
megtelik a szó a csend illatával,
ami összetartja a távlatot,
és pusztulást is végtelennel árnyal,

mert tökéletlen minden, ami van:
csak születni és elpusztulni képes,
s fényénél súlyosabb árnyéka van,
hogy magán túl mentse az ürességet.

Lehet égitest, lehet gondolat,
vagy a rét füveinek pengeéle,
bármi, mi a semmiből kiszakad,
hogy múló létezését végigélje,

számol a céltalanságával is.
Csak az értelem perel önmagáért,
nem hiszi el, hogy a léte hamis,
és tovább küzd egy értelmes világért,

míg egyszer csak a semmi lapjait
kezdi önmagából kiteregetni,
mintha rendre feladna valamit,
hogy végül ne maradjon, csak a semmi.

Gál Éva Emese: Éjszaka

Nem tehet arról lomb, lugas, se cserje,
hogy belezuhan a feketeség,
és félelmetes titkokkal keverve
az életet, együtt sóhajt a vég

a végtelennel, mintha folytatásként
élne át minden éjszaka halált.
Nem tehet arról a ránk hulló árnyék,
hogy arcunkon rejtekére talált!

Még van kiút: a lombrezgésnyi égbe
belevillan egy csillag reszketése,
Pillanat, de a fenség lángja fenn.

Míg vele nyernek mélységet az árnyak,
nincs hatalma a végtelen halálnak,
mert fényforrás marad az értelem!

Gál Éva Emese: Part

Lelkünk a part: tengereket ölel.
Minden hullámzás medre, menedéke,
amit a semmi nem sodorhat el,

ami saját fényével lát az égre.
Már minden távolság menekülés
a kísértésből újabb kísértésbe,

mintha üzetés lenne az egész
élet egy önámító pusztulásba,
ahol beteljesül a tévedés,

hogy végtelennek vég legyen az ára.
De lelkünk part: sziklákkal vértezett!
A sodró, nagy semmivel szembeszállva

menti meg a világtérképeket,
érjen partot az idő minden perce,
hogy révbe jusson az emlékezet,

mielőtt belehalkulna a csendbe.
Itt törik meg az égbolt gőgje is.
Az erőszakba, harcba, gyűlöletbe,

hatalomba torzult világ hamis
tajtékai torpannak, szétperegnek.
A sodrás előre vagy hátra visz,

örvény ránt, habok emelnek, temetnek,
a part rendíthetetlenül ölel.
Hozzánőttek a teherbíró medrek.

Rombolja minden, mégsem tűnik el.
A partok csak ölelnek, és szeretnek.
Így küzdenek a tenger semmivel,

s a világgal is így küzd meg a lelked.

Gál Éva Emese: Mindenségben

Nem csak köröttünk van a végtelen,
de belülről is űrt teremt a lélek,
s az űr csillagrendszereket terem,
hogy kitöltse a fájó ürességet.

talán belülről kezdődött az űr,
s a mindenség a lélek ráadása,
talán nincs semmi sehol egyedül,
csak szerteszaggat a haza hiánya.

de van hazánk! ott mélyen, legbelül,
ahol a csend álmokat köszörül,
hogy kifaragja lelkünk tiszta arcát,

s kezdjünk magunkra hasonlítani!
Bennünk nyílnak az idő szirmai,
hogy ne tépjük ki szívünkből a rózsát.

Boda Magdolna: (szép ez így)

Haraptam a mézeskalács világból.
Azt mondtad, hogy
ez a te tested,
te sorsod,
te szerelmed,
te csókod.
Szép ez így.
Nevetésedtől
leolvad tekintetemről a magány,
és bús óráimban már
bokrosodik bennem a kétség:
szerelem ez
vagy már régen,
régen valami más.

Marc Enfroy - A Beautiful Soul

Boda Magdolna: (bukdácsolások)

Már ezerszer elbúcsúztattalak,
mégis maradsz.
Mert úgy küldelek,
hogy marasztallak.
Így mennek a dolgok mostanában.
Lassan fordulnak maguk körül,
...lassan változnak az évszakok is,
mintha fájna
minden változás,
mintha fárasztana
minden jövés-menés.
      Egyre csak azt kérdezem:
      mikor érkezem haza.

Boda Magdolna: (jó hinni)

Jó hinni,
          ami hihetetlen,
          hogy végtelen pályádon
          kerengvén,
          úgy, csak olyan egyszerűen,
          magától értetődően
          fogott be tekinteted,
          s hagytál simulni magadhoz
          oly közel, mintha
          együtt is születtünk volna.
Jó hinni,
          ami hihetetlen,
          ami oly valószínűtlen,
          mint rajz a homokban,
          amit a kószáló szél
          jó messze hordhat,
          s nem marad belőle semmi,
          csak a rá való emlékezés.

Boda Magdolna: (hogyan lehetek egyedül)

Hogyan lehetek ilyen egyedül veled?
Itt, ahol fű, fa, nád sincs magában,
és nincs egyedül egyetlen virág sem.
Hogy lehetek így egyedül?
Még magamtól is magányosan,
ott, ahol ilyen szorosan
összetartoznak a dolgok,
ahol egyfelé zizzennek a levelek,
és egyfelé mozdulnak a folyóvá
tapadt cseppek
az egyfelé sussanó nád ölében.
Hát akkor mégis,
hogy lehetek így, ilyen egyedül?
Este, ahogy fekszem az illatos fűben,
és nézem a hatalmas ég
kiterített vásznát,
ahol tengernyi csillagok pillegnek,
és apró fényükkel éreztetik,
hogy milyen nagy és kicsi a világ,
és milyen nagy és kicsi vagyok én is.

Így halok bele minden éjszakába,
magamba magamban;
és így születek meg minden reggel.
És azon a másik hajnalon is,
ugyanott, fekve ugyanabban
a frissen vágott illatos fűben,
nézem a furcsán kék eget,
rajta a fehér felhők
kócosan, fésületlenül,
de együtt és egyfelé,
mint festő elnagyolt ecsetvonásai
hajlanak majd tekintetem fölé.
...Hát akkor?...

Boda Magdolna

Fogadj örökbe,
s őrizz szorosan,
mint zárványát a kő,
így leszek majd időtlen,
veled - magányosan.

Boda Magdolna: (melankolikus alkonyat)

A gondolatok,
mint szappanbuborékok
pattannak el bennem.
Felötlenek, megcsillannak,
aztán a papírra hullanak,
mint apró pici cseppek.
Én pedig zárójelbe
és idézőjelbe teszem őket.
Lábjegyzeteket írok hozzájuk,
mert a magyarázat adja a lényeget,
és ez nem más, minthogy
szeretlek, félek és féltelek.

Boda Magdolna: (jó, hogy...)

Ahogy zuhogó patak magába
mossa a csillámló homokot,
úgy mosod napjaim magadéba,
és mint kopó part, önmagam maradéka
bukok tekinteted irdatlan mélyébe.

Jó, hogy vagy nekem,
hogy melegedhetek jóságod tüzénél,
hogy szereteted rám teríted hűvös éjjelente,
és hogy megsimítod arcom
és ha akarok, reggelente
megmerülök szemed kékjében,

és jó, hogy nem vagy nekem,
hogy jókor indulsz el,
s jókor menekülsz jó messze,
mert esős láncot kovácsolok
s ravasz kígyókat,
vadakat nevelek
a szerelem édenében...

Félek.
Csitítsd szívem, ránk borul a világ.

Boda Magdolna: (csak azért jöttél)

Csak azért jöttél, hogy elmondhasd
menned kell.
Nem búcsúztál és nem biztattál.
Én meg hittem:
az vagy, akit szerethetek,
és a percek szalagjából
majd csinos masnit köthetek.
De a napok, mint sebesfolyású patak
már elhordták emlékeim...
Most mégis itt állsz,
és zavarban vagy zavaromtól,
ahogy keresgélem akkori magamat.
Azt mondod, hogy csinosabb lettem,
és nem is köszönöm meg a bókot,
pedig virág helyett hoztad,
csokorba kötve mosolyoddal
ezt az egyetlen mondatot.
Furcsa.
Takargatom féktelen örömöm,
alig nézek rád,
pedig tényleg ezerszer köszönöm
az utat, a gondolatot, a mosolyt,
amivel ideérkeztél hozzám.
Lehet, holnap sem lesz erőm elmondani,
de talán kezedbe nyomom e gondolatot,
s találgatom, mit olvasol a sorok között,
mert jól tudom, jól nem érthetsz.
és mert a szándékkal is beérem már,
sőt a lehetőséggel is,
hogy találj egy utat hozzám,
ahol jöhetsz is, mehetsz is,
szándékod és kedved szerint,
ha jó ez így neked,
és jó nekem is.
Ha kérdések helyett elegendőek a válaszok,
ha beérjük annyival, amennyi adatik,
szándékod, kedved szerint,
Úgy legyen.
És legyen úgy.

Boda Magdolna: kék pillanat

Olyan ez a délután,
mintha csak kék hangok
lennének egy zongorán
és én csak egy,
egyetlenegy
billentyűt ütögetek,
mert most ez tetszik,
ez a szilvakék zsongás.

  Marc Enfroy - A Good Heart 

Boda Magdolna: ölelő karod

ha festő lennék
csak ölelő karokat
festenék,
de nem ezerarcú könnyes
lánykaarcot és matató kezet
alig-Síva-érintésekkel,
ölelő férfikarokat
a te karjaidat,
a te izmaid feszülését,
csak és kizárólag,
és folyton modellt állnék.
Szorosan ölelj,
hogy a színeken túl
valami még összetartson.

Boda Magdolna: testbeszéd

a közelség már
majdnem érintés…
mintha…
a bőr pihéi
úgy finoman…
és a száj
és a szomj
forró lehelet
a tarkón
ujjak
simogató
ujjak
szorosan
ölelők
mindenütt
mint indák
körbenőnek
félek senki sem talál ránk
és tévedésből beleszőnek
minket
az örök vágy szövetébe:
szép kékmadár-minták
mint párnámon
mindenütt
és fájdalmasan
verdeső szárnyak

Boda Magdolna: hennavirágok

ez csak kémia - mondják.
pont ezért
de nem bánom
legyen
csókok helyett
lombikban mixelt
szacharinédes
vegyület
kigombolom a blúzom
nézz ide
nézd a tetoválásom
kifakult hennaüzenet
a mellemen
hozzád
neked
lüktetnek rajtam
a halványlila szavak

Boda Magdolna: játsszuk újra azt...

játsszuk újra azt a jelenetet
               ...tudod?...
na azt!
vagy honnan is?...,
amikor te bejössz
aztán kimégy...
vagy nem is,
inkább azt, amikor kimégy,
aztán pedig bejössz.

Boda Magdolna: bújócska

Csak megidézlek.
Csak kiötlök egy hasonlatot,
 - milyen nagyon tetszel -,
vagy egy metaforát,
 - milyen nagyon jó vagy -,
mintha levelet írnék
a fehér papírnak:
kérlek, te papírlap,
mondd, hogy igen, igen, igen,
igen.
Mintha játék lenne ez:
én vagyok az örök hunyó;
egy,
kettő,
három,
harminchárom,
háromszázharminchárom,
kérlek, válaszolj,
mondom,
válaszolj.
Ipiapacs
bontsd le a csönd falát,
bújj elő.

Boda Magdolna: mértani szerkesztés

ha egy egyenessel összekötöm
a még idegen és
a már idegen
pontokat,
és ha én itt a cé pontban
merőlegest állítok
a hétköznapjaink egyenesére
vajon ez érinthetné-e
a te dé pontodat
vagy párhuzamosan
a végtelenbe futna?

Lázár Júlia: Vörös tölgy

mint a vörös tölgy: csak egy része látszik
a fénykép túl szűk keresztmetszetében,
de a valószínűtlenül vörös
áradatban, napszítta levelek
örvényében úgy felkavarodik
a múlt, hogy szerepzavarból szerep
válik ki, lombkoronából levél,
a nagy időből az a pillanat.

a szín számít, az örvénylő erő,
de kell a részlet, kell az origó,
a mérhetetlenben az a parány,
isteniben a nagyon emberi.

Marc Enfroy - Unconditional

Lázár Júlia: A létezésnek

A létezésnek súlya van.
Az évekkel növekszik.
Ellentarthat a
szeretet. Színek.
Egy táj. Egy dallam.
Talán nem is a súly nő,
ha csontok boltja roppan,
az anyag ami átlényegül,
megfeszül, visszapattan,
talán a végső ernyedés
is
csak ritmusváltás a dalban.

Lázár Júlia: Camera obscura

fehér papír a fehér arc helyén.
melyik az igazi? keresem.
forróság önt el, hegyoldalra látok,
kecskék között camera obscura.
a fotós helye ott rögzül a tájban,
ahol a nő áll csupaszon, kalapban.
táncol a sziklán, mintha mi se fájna.
mintha felnőni vénen se akarna.
a fotósnak pózol, akit a látvány,
vagy a nő igéz, mindkettő, a szakma,
vagy semmi nem igézi, csak a vágy,
hogy ne hagyja még cserben az idő.

Lázár Júlia: Navigare necesse est

hogy mondjam el? rejtik a csillagok.
virágok kelyhe és tücsökzene.
nem érted, én sem, mégis hogy lehet
vége, amikor nem volt kezdete.
elmaradtak a közös reggelek,
napok és esték, apró teendők,
nem nevelhettünk együtt gyereket,
tapintatosan hallgattunk a múltról.
csitul a láz vagy fölszökik megint,
nem érted? én sem. ez csak porhüvely,
burka a gyönyörnek és fájdalomnak,
önmagában sok és nagyon kevés.

és folytatom, mert nem érted és én sem,
megvan a helyünk, oda tartozunk,
a szeretteink, a házunk, kutyánk,
adósságok és sürgető idő,
van múltunk, és alig maradt jövőnk,
honnan a késő, nem várt szerelem?
a lehetetlent hogy lehet megélni?
honnan a görcs az agyban, ami nem
enged ki, és a végső pillanatban,
abban a repedt, utolsó tükörben
hiába látjuk tisztán, kik vagyunk.

a vers talán segít. varázsszavak
simítják a homlokod, a kezem
messze van. perzsel a nap,
a forró bőrt lehűteni nehéz.
nem érted, én sem, mi a feladat,
országnyi szennyel bírni hogy lehet?
csontig hatol a fény, fertőtlenít,
az agy kicsi szürke sejtjeiben
nem vág rendet, érik a lázadás,
a dac megint, nem számít semmi más,
se megszokás, se törvény, se vagyon,
élni nem kell. szeretni csak nagyon.

Lázár Júlia: Ha eljön az este

ha eljön az este
egyszerűsödnek a szavak
karcsú, hajlékony
testük lehánt
minden cicomát

ha eljön az este
két furulya
hallgat a polcon
áttüzesedik az ablak
a testek porlanak

ha eljön az este
a táncuk emlék
hamu a polcon
hamu a földön
hamu a nyelv hegyén

Koosán Ildikó: Pünkösdi ima

A lélek lángnyelveiben, Uram,
ahol a kétely, a hit megfogan,
kereslek, benne kiutat lelek,
megbocsátást, hogyha vétkezek;

Mert érzem, abban igazam lehet,
nem  rostokolsz a világ felett,
s le-lenézve igazságot teszel,
de, hogy vagy, azt, hogy létezel,
élsz bennem láthatatlanul,
hangod szól hozzám válaszul,
azt hiszem, és vallom, Uram! 

Rögös úton, ahol menni kell,
bár eltakar egy ködgomoly-lepel,
mögötte ott a láng, lobog, hevít,
maga a tudat az, ami átsegít.

Akad ezért majd, aki kinevet,
megmosolyogja e képtelen hitet,
csak magamban hittem annyi éven át!
Vedd hát magamért, Uram, az imát:
Az ember por, de lelke isteni,
amit ellened tesz, azt a por teszi,
s én bocsátom neki ezt a kis hibát.

Tom Barabas - Solar Wind

Pentecost

Bodnár Éva: Pünkösdi gondolatok

A lelkemben most igazi béke van.
Nem rettentenek zord napok, hűvös szelek,
Ötven nap áhítatát hordozom,
Ötven nap áhítatát őrzöm idebent.
S annak ígéretét, hogy a lélek örök.
És minden út, Uram, hozzád vezet.
Ó, mennyi áldozatot hoztál értem, Istenem!
Ó, Te Szent Fiad, mennyit szenvedett!
Én - pici porszem - mégis nagyra nőttem,
Számodra olyan fontos vagyok,
hogy velem mindenedet megosztanád:
de én gyarló, bűnös, még többet akarok...
Ne fordulj el tőlem -- taníts, emelj fel!
Szaggasd le rólam a bűnnek köntösét,
mely fojtogat, letaszít a mélybe,
hogy elragadja lelkem, mely csak a tiéd.
A lelkem, mely a Te lelked is,
Pünkösd csodája -- mennyei beteljesülés,
Közös nyelven zengő üzenet,
Titokban hazaérkezés.
Szelíden hívj, s ha eljössz,
Nálad lesz otthonom, hazám:
„Isten élő lelke, jöjj,
Áldva szállj le rám!"

Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

Gál Sándor: Pünkösd

1

minden hajnal mintha elmúlás és születés együtt
fehérre vált a horizont hársfaillat hullámverése
külön repülnek a madárhangok orgonavirág-erdő
a mozdulatlan egész sötétlila dáliák szólnak róla
örvendezik a fűszál harmatos eper pirosa mozdul
örök visszatérés pillanata mélységes vágy ideje
halandó ki ezt nézed teli poharad mire üríted
meghajolni a zöld béke trónusa előtt alázattal
mintha isteni magasság lobogása fényeskedne benne
magányos értelem hallgatása követhető szóról szóra a csend
mely mérhetetlen egyazon ok és érv erős törvényében
az emberi lét sorstalan árnnyá lett magából kiáradt
s minden reménység örök kudarcát fogadja igazzá
ott ahol a hajnal hársfaillatból megszületett

2

felemelkedik minden idő s maga az idő-mindenség
kitölti önmagát szárnyatlan repüléssel repül
küldetés tudat szív és szívrobbanás történelme
kinyílik vulkáni mélységgé lehunyt szemedben
ez az egy-test a felidézhető titkok ős birodalma
csontalagutak épített örökkévalóság-csodája
ember nem látta labirintus kék aorta-szövevény
virágrajzok a lépcsők kétoldalán márványba gyökerezve
ez a valóság belső kozmosz odafordul íme az arc
s el nem téríthet semmi erő se csábítás sem érdek
messzi csillagok szívében égnek igazodási pontok
emelkedik az ének ezüst sugarak fonatát követve
mert az ének végső teljessége e mozgás maga

3

halottak földje felett évszázadok korhadó akácrönkjei
felrepedezett e szent tájnak az arca lett fekete kővé
sötét üregei megteltek fájdalommal vak iszonyattal
s ahol a tagadás oszlopai az isten hiányát őrzik
hideg fuvallatok kavarognak gleccseri magányban
nincs a szónak eligazító ereje itt nem kell a szó
valami megszűnt valami véget ért elvégeztetett
nem lett világosság és nem lett sötétség semmi szín
kitöltötte idejét a szelíd halál is mibennünk

4

olvasván még a tegnapi tudás könyveit magamban
élesztgetve valami kevéske örömöt maradékul
mint mikor a folyó surrogása a parti kövekhez szól
s szelíd erővel csiszolja-gömbölyíti széppé valahányat
ami mindebből megmarad látható és tapintható üzenet
és ami szerteporlik is őrzi magában az egészet

Egyed Emese: Szombat

Az ösvény mint az átló
óriási napórán -
a gyermek szeme vádló,
súlyos ég nehezül rám -
add, Istenem, hogy Pünkösd
reggele tisztán leljen,
hogy húzódjunk a tűzhöz,
s a lényünk rád feleljen;
látod az igazságot,
feltárod a sötétet,
köteleink levágod:
hadd áldjunk, áldjunk Téged.

Molnár Krisztina Rita: Csak lebbenés, csak csillanás a sötétben

                                         Csak egyetlen szállal kötődni, nem a földhöz, az éghez.

                                       Csak a megfoghatatlan lebbenés, egy csillanás a sötétben.

 -részlet-

Brian Crain - Promise 

Molnár Krisztina Rita: Holtomiglan-holtáiglan

És addig ölelték egymást,
míg ronggyá foszlott a testük,
s nem maradt másuk:
a lélek.
Fénylett, mint
csigahéjban fénylik a vízcsepp.

Somorčík Sz. Rozália: Szerelem

Megmagyarázhatatlan
a reménytelenségben
a meghittség.

Egy bíborcsík
a fekete Föld felett,
s felette az arany.

Somorčík Sz. Rozália: A vers, hang

A versről én keveset tudtam;
beteg voltam, az egész testem.
Nyelvem sem használtam, nem
olvastam, évekig nem beszéltem;
így gyógyítottam magam.
Ő szólított meg és a többiek,
először szégyelltem őket:

A ki nem mondott szavak olyanok,
mint a tövig levágott rózsabokor
egy kőfal előtt a csupasz tüskéivel,
fájdalomban, virágtalanul.
Rózsába érik, ha folyik a vér,
ömlenek a szavak, a költő
hangja nagy, s csak egy van.

Naponta kérdezem a verset:
Lehet, túlságosan rajongok,
túlságosan akarok, szeretek?
A válaszok a leírt hangokban
rejtőznek, a könyörtelen versben;
bosszúállóan sokat akar, kínba
nyújtja a létet a gyönyör felett.

Katzler Hilda: Magam

Két sóhaj között,
a semmi szélén
billeg magányom.
Szív szívért sír,
ez a büszke kín
remetévé tett,
csak a csillagok ölelnek,
testük hideg … Fázom!

Katzler Hilda: Mi

Ahol te végződtél, ott kezdődtem én…
Kitörölhetetlenül bennem,
kitörölhetetlenül benned,
kitörölhetetlenül engem,
kitörölhetetlenül téged…
érezlek, érzel, vagy, vagyok…
Egymásban!
Kitörölhetetlenül fáj?
Te, én! Mi!
A vágy titokba zárva vár!
Nyisd ki!

R. Dániel Irén: Veremben

Mint mélybe zuhant,
beteg verebet,
láss meg trónodról, Istenem!
Félfillérnyi szürke életem
nem csillog, nem tükrözi Lényed.
Eléd hoz mégis könnyet, verítéket,
szomjazva a fényt, mit bűne eltakart.
Gyógyító szavad mindig jót akart,
csak szemem másfelé nézett:
sorsok romjain keresett Téged.
Kutatva, fázón most is ott kiált:
Gödröm alja, Uram, ne süllyedjen tovább!
Kövezd ki, kérlek, adj szilárd talajt!

…Egy kéz feléd nyúl,
s várja, hogy megragadd.

R. Dániel Irén: Kérdezek

Voltál már
megvetett?
Voltál már
félretett?
Voltál már
feledett?

Senki sem
keresett?
Senki sem
csöngetett?
Senki nem
szeretett?

Volt, akit
lenéztél?
Volt, akit
mellőztél?
Volt, akit
feledtél?

Hány embert
kerestél?
Hány embert
mentettél?
Hány embert
szerettél?

Kérdeztél?
Kérdezzél!

Szuhay-Havas Marianna: Kilátás

Gyors felhők, és lassú kis napok,
ólmos ég, angyali kék fagyok.
Szárnyatlan szabadság ritmusán
mindenki keresi Krisztusát.
Pupilla tágul, pillant a szem,
miért nincs mellettünk senki sem?

 Nicolas de Angelis - Implora  

Szuhay-Havas Marianna: Szerettem volna

hétmérföldes csizmában utolérni magam
és összeszedni időnk minden kis morzsáját
hogy egybegyúrjam szép jelenünk és a múltam
hátha kiadja jövőnk végtelen formáját

Szuhay-Havas Marianna: Holnap

Szárnyalsz – szép szavadon foglak,
visszaeső kis fényszilánk
pattan le rólad: befonlak.
Lassú ölelkezés-imák
és préselt emlékek között
felfogás kérdése: leszel?
A valóság előtt vagy mögött
melletted ébredek-e fel?

Szuhay-Havas Marianna: Éjjel-nappal

Lényed parádés varázslatán,
ha hét komor koboldja dobol
sem törhet már át Éjsarlatán,
a Holddal hát gyorsan ellohol,
és színre lép ékes Naphadúr,
délibábért fényhajába túr,
de szín vakítva el nem kábít,
ami fontos hozzánk ölelem,
az én helyett a/MI számít:
hűségöv hullámzik ölemen.

Szuhay-Havas Marianna: Megoldás

Ész fogta testem újra ring,
benne lágyan egymásnak esünk,
míg minden csak úgy kering
lényünkből adunk-veszünk.

Vágyunk lehetőség csupán
eszenciánkba karcolni puhán,
győzelem és vereség után
mindig ott a ne fussunk el bután.

Choli Daróczi József: Tél

Szénfeketén,
robogó szekerén
jön az északi szél.
Letarolja az őszi határt,
csupa rongy
a világ,
csupa rongy
ami még
megmarad
a nyomában.
Fenn az ég
peremén
kél a fellegek
gyolcspuha szárnya,
és a föld sebeit
puha hótakaró
alá zárja.
Mire megjön
a hajnali fény
patyolatban
az utca,
a tér.
Az északi
szél
robogó szekerén
tova vágtat.
Szánkaraván
iramlik
messzehangzó
kacajjal
utána.

Secret Garden - Appassionata

Choli Daróczi József: Sodrásban

Megfagyott földben állunk,
emberarcunkon a szakáll
megfagyott jég,
lesodródunk az útszélére,
ide, a temetőbe,
tetovált bőrünkön már szégyen a gyász.
Terrorban élünk mindahányan,
keskeny hazánkat ellepi a nemzetközi gaz,
új úri bandák grasszálnak
országszerte,
szablyaszelek sepernek végig honomon,
eladható a föld, az ország,
eladható bennem a magány.
eladható:
a karzaton átbukó sikoly,
eladható lelkemből a csend,
szalmasárga hajnalok az űrben,
útszélén az apró
kavicsok.
Mert Isten arca is homorú
a kitaszítottság
gödrei között
és homorú az ég is,
üvegharang, amely ránk borul.

Choli Daróczi József: Fájok

Mindenki másnál
jobb,
mindenki másnál
szebb,
mindenki másnál
fájóbb,
mindenki másnál
fájóbb
vagyok

Fájtam
már
ájulásig,
s ájultam fájdalomig,
földig,
anyámig,
szelíd szavú,
kisgalamb hazámig.
Megtéptem hajamat
csontig,
elátkoztam magamat
az égig,
de nem törtem meg derékban,
„mint a csizmaszár".

Choli Daróczi József: Könyörgés új megváltásért

Uram, Teremtőm, Jézus Krisztus!
Miért haltál meg a kereszten?
Halálod nem hozott megváltást nekünk.
Minden történik úgy,
ahogyan történt az első szövetség után,
öngyilkosságod hiábavaló volt:
nem mindenkit váltottál meg a földön

Uram, Teremtőm, Jézus Krisztus!
Valóban új szövetséget kötöttünk Veled?
Miért ölik egymást az emberek
Csecsenföldön, Groznijban, Irakban,
Belfasztban, és szülőföldeden?
Miért zsúfolják börtönökbe népem gyermekeit,
mert éhező kisdedeiknek
kenyeret akarnak adni?
Miért nincs aki megszaporítsa a kenyeret,
mint tetted magad?
Mert nem hagytál magad után méltó örököst
aki ismerné a csodák titkát?
Miért nincs börtönben a nemzetrontó
bankigazgató, a hamis miniszter?
Ők is a Te szövetséged törvényei szerint élnek?
Uram, Teremtőm, Jézus Krisztus!
Add, hogy szövetséged törvényei szerint
a mi gyermekeink is lophassanak:
legyen meg a mindennapi kenyerük,
és ne jöjjön el a Te országod,
ha a mienkben mindenki meg tud élni.
Legyen meg a Te akaratod, ha azt akarod
ami nekünk is jó,
hogyha a mennyben is úgy van miképpen
itt a földön.
Uram. Teremtőm, Jézus Krisztus!
Küldd el hozzánk Te is gyermekedet,
miként atyád tette Veled.
Kösse meg velünk a legújabb
Szövetséget, amelyben
benne lesz a mi kívánságunk is,
mert enélkül nem hiszünk
sem az Istenben, sem annak szövetségeiben.
Ámen

Choli Daróczi József: Mint a hó...

Szent István koronáján
a megdőlt kereszt.
„Tarka népedet szeresd...!”
Hogy hozzád hű lehessek,
magadtól el ne űzz,
mert a távolság megszülheti a bűnt.
Minden más szavam csak fikció,
hogyan lássam meg benned mi a jó?
ha szeretsz, szeretlek:
– Jézus az enyém –,
arcodarcomról csorog le a fény.
Magam vagyok, s te is,
félőn, remegőn:
bűnben született ember,
fekete, fehér.
Itt állok tisztabarnán,
Mária-Szentanya,
mindannyiunk Asszonya –,
fényességedben keresem meg magam.
Minden amit látsz rajtam,
Jézusi,
minden amit látsz rajtam,
ördögi.
De hozzád, hogy hű lehessek,
benned is ott az ok:
híved magadért,
jóságodért vagyok.

Nem lehetek más, sem jó,
sem rossz:
mint minden ember, élő,
élni akaró.
Szeress, s szeretlek!
Ne légy mostohám,
a gyermek tisztelve szereti anyját.
Az eredendő erény olyan, mint a hó,
ha lehullott, már bemocskolható.
Talpig félelemben
Mezsgyeföldekre kiszorulva,
talpig félelemben állok
házas hazátlanul.
Mellemben buldózer csikordulás;
anyám csontjait forgatja ki.
Templomaim szentséges sarkát tépi
a huszonegyedik század.
Harangos dalaimat kigúnyoló
hazában vagyok kigúnyolható.
Megbotló csillag kilépésem,
kifosztottságom elárvult
megalkuvó puszta test,
lelkem megkopasztott idegen;
eladó talpam alól a föld,
szentséges
szűk hazámban talajtalan honfoglaló.
Bizalmam csaló hatalmak tárgya,
testemben száz acél henyél,
ajtómon hazaszél sír nyikorgó
átkot.

Gősi Vali: Cseresznyevirág

Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s amerre árnya hangtalan’ halad
a búzakalászok fejüket leszegik.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít’nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
            a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág –, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még…!
 

 Bernward Koch - A little Ode

Riba Ildikó: El akarok

el akarok bújni az ünnep elől,
el akarok bújni az anyák napja elől.
el akarok bújni magam elől,
el akarok bújni mindenki elől.

Hiába köszöntelek, szavam
nem ér el hozzád, csak a temető
hűvös csendje szól.
Virágot viszek neked,
sírodat simíthatom meg,
gondolatban foghatom kezed,
ki nem mondott szavakkal
szívemben némán fordulok el,
törölgetem aláhulló könnyeimet.