Tornay András: Egyformán

A tenyered lehet nyitottabb
A kezed lehet érdesebb
A szemed lehet tisztább
A lelked lehet ártatlanabb

Szíved lehet csendesebb
Lépteid lehetnek halkabbak

mégis amikor védtelenek vagyunk
s távolról látom magunkat
elhaladni kerítések mellett
tudom, hogy egyformán alacsonyak vagyunk

David Lanz - Before The Last Leaf Falls

David Lanz - Before The Last Leaf Falls

Tornay András

-részlet-

Szavaid feltépik bennem
Saját titkaim

Itt vagy
Hozzám sem érsz. Mégis megérintettél.
És soha nem ér véget találkozásunk.

Emlékek táncolnak ujjaim hegyén
Könnyek dobbannak kézfejemen
Zongorámban esik a hó
Zenédnek illata van
Mely szobrot táncol papírvásznakra
És veled milyen jó is
Egyedül lenni

Tornay András

bennem él a kézfogásod
engem vidámít mosolyod
együtt dobban a szívünk
talpunk csillagok súrolják
szemünkből a Nap világít
sarkunkban a Hold énekel

Hollósy Tóth Klára: Az éjjel ölében

Megsimít a fény, megérint és elhagy,
játszi szelekkel kergetőzik lágyan,
kószál a völgyben, messzi hegyoldalban,
rét ölén lebeg, suhanó sugárban.

Zajtalan inog, vonul néma nesszel,
az árnyékok közt imbolyog kéken,
szétszivárog az ébredő homályban,
megáll és elhal az éjjel ölében.

Hollósy Tóth Klára: Ahogy látja az ember...

Ahogy látja az ember önmagát,
vesztve mindenét; örömét, fényét,
nézi elrettentő tükörképét,
s megdöbben egyre vénülő magán.

A tükörképe utánzat, silány,
olyan, mint egy jól eltorzított gúnykép,
csúfos boszorkány, vagy annál is görbébb,
hihetetlen,volt egyszer szép virág.

Szörnnyé teszi az embert az idő,
lepusztítja róla a jót, a szépet,
kemény kézzel dolgozik az enyészet,
morbid dolog ez, elkeserítő.

Miközben mindig mosolyogni kell,
perceink fogynak, ütemre rohannak,
s örülni kell a folyton új napoknak,
majd megadón, szó nélkül tűnni el...

Hollósy Tóth Klára: Esti impresszió

A fáradt világ le-lehunyja szemét,
a sápadt fák közt sötétség csavarog,
bokrok, fák alatt az est lágy szele kél,
lombokat köszöntve halkan sustorog.

Lassítani kezd a lét lendülete,
utolsót lobban egy eltévedt sugár,
ahogy mélyül a tájon a fekete,
csendet hord szét az ügyeletes futár.

Növekvő árnyak járják be a tájat,
indulnak csörgedező kis patakok,
rohanó tükrükön párra találnak
ábrándozó, vándorfényű csillagok.

Szabolcsi Zsóka

Könnyeznek a csillagok is,
csak könnyezem én magam is,
szívem hangtalan kis teste
reszket fázón éjjelente,
s a sápadt holdnak suttogom,
hogy átjár a fájdalom,
s ha hullócsillagot nézek,
úgy érzem, hogy vele égek.

*
Odakinn a csillagok,
s a hold fénye ragyog,
odabenn a lélek mélyén
nagyon árva vagyok...
odakinn az ég alatt
betakar a hodsugár,
idebenn az árva lélek
magányos dala száll...

Szabolcsi Zsóka: Haikuk

Hömpölygő folyó
papírhajón sodorja
emlékeimet...
*
Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Szabolcsi Zsóka: Néha

mint útszélen nőtt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon

mint pókhálóba
szőtt mosolyok vigasza
barna őszutón

mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen

úgy várnak némán
rügyre tavaszra fényre
sötét perceim

Jószay Magdolna: Azt érzed

Néha úgy érzem,
kemény vagyok, mint a szikla,
engem már nem fog sodromból kihozni
csalódás vagy vízből szikra.
Szokás kérdése,
hiszen sűrűn nyílhat életünk
forgó színpadán a pofonosláda,
nem akarunk, csak kerülünk
ide-oda, gyors egymásutánba',
csöbörből vödörbe,
gondból problémába.
Már ünnepnek számít,
ha egy napon épp
szépen szólnak hozzád,
megköszönöd, ha éji utcán
duhaj hősök nem támadnak rád,
nem dől össze hit és remény,
bűnbaknak sem kiáltanak,
s nem vagy elején vagy végén
semmilyen listának,
nem vertek át és nem tettek balekké,
nem törték álmaid alapjában ketté,
csak teszed a dolgod, s a
legvégén a napnak
azt érzed, meg kell köszönnöd azt,
hogy élni hagytak.

Jószay Magdolna: Arcomon a bánat

Arcomon a bánat
hófehér márvány.
     A derű elillant,
     s ami megmaradt,
az nem is kell talán.

Az ember világa,
ha színes szivárvány -
     ég kékjébe olvad,
     s ami nyomot hagy,
pár fénykép csupán.

Arcomon a bánat
fekete márvány.
     Kővé vált könnyek
     befelé peregnek,
kőtengert alkotván.

Jószay Magdolna: Poros gondolatok

Ha porból lettünk
s porrá leszünk,
emlékeink is azok lesznek,
vagy réges-rég porosodnak.
Hogy emlékezhessünk,
néha leporoljuk azokat,
s emlékeztetjük magunkat,
hogy porból lettünk,
míg csak porrá nem válunk,
emlékeinkkel együtt
egyszer elenyészünk...

De a közte lévő kis időben
port szemembe senki se hintsen,
és vigyáznom kell,
én se verjek fel nagy port,
bárki porrá törne-zúzna
életemben.

Zelk Zoltán

Mikor beveszem az altatót

Cinkék, őzek, lovak
adjátok kölcsön álmaitokat!

Gergely Árpád festménye

Enigma Deep Forest Inception

Zelk Zoltán: Este

Magányomnál mélyebb magányba
– mikor az alkonyat szemez –
úgy menekülök a lankákra,
mint aki oldozást keres.

Futok, futok és nemsokára
mint zápor ömlik a sötét.
Az est ezernyi esőszállal
kutatja már a föld szivét.

Kutatom én is! Meg-megállva,
a bánatommal kutatom,
mint kígyó fonódik a tájra,
mint órjáskigyó, bánatom.

Eddig a szivemet próbálta,
a tájra veti most magát.
Fölcsap a lombok közé árnya:
rémülten szállna már az ág…

Magányomból mélyebb magányba –
itt vagyok már a fák között.
Megpihennék… s úgy nézek hátra
lihegve, mint az üldözött.

Magány ez? Rátört a lankára
s mint én, a füvek közt liheg
a város, mely árnyakká válva
futott velem: lármás szinek

kavarognak már körülöttem –
nem lesz soha feloldozás?
Hiába futok, fut mögöttem,
hol éltem, város, utca, ház

s követ a szó, fülembe csengve.
S emlékeim, mint vérebek!
s egy tekintet kisér esengve:
soha, soha nem lelhetek

magányomnál mélyebb magányra,
nincs börtön, mely feloldana!
Mint pásztor, kit követ a nyája,
elindulok lassan, haza.

Nem ver már zápor. Mozdulatlan
tócsa az estéli sötét.
Megyek és nesztelen, nyomomban
jönnek a fák, a szél, a rét.

Zelk Zoltán: Mégis visszatérek

Nem oldódik fel hát soha ez a keserv?
Csöndes megtérésem alázattól félszeg:
ezüst lankáidra vers, ó gazdag tájék,
vigasztváró szívvel, íme visszatérek.

Mily boldog a vándor! Miként vidám ebek,
hancurozó szellők szaladnak elébe –
szétfutnak a felhők: árok ne botlassa
lépteit, égő hold kúszik föl az égre.

Lehulló levelek futkosnak a szélben,
halk ujjongva viszik a hírt házról házra –
boldog döbbenettel tekint szét a vándor,
öröm pírja gyullad porlepett arcára.

Mily boldog a vándor, kit nevén szólítnak
a sort-álló halmok – ám én úgy térek meg
szorongva, félősen, miként mostohához
a nyelvöltögetve elszaladó gyermek.

Vers, mostohám voltál, ajándékos kezed,
ízes gyümölcseid felém nem nyújtottad.
Bolyongtam földeden – tüzeidnek hamvát
kegyetlen marokkal arcomba sujtottad.

S elnémult ajakkal mégis visszatérek
dús lombjaid alá – szellők zsibongása
ringassa szivemet, oldódjék fel sorsom
égi harangodnak örök zúgásába.

László Noémi: Spirál

csont a csontot szólítja-vigyázza
csend a csonthoz megtérni kísérel
moccanásom mások moccanása
szó a szótól alig-alig tér el

hosszú télben hosszú éjszakában
érdes arcok forgolódnak bennem
tájaikból túl korán kiváltam
elmaradtam álltam elsiettem

vigyázatlan mozdulatuk voltam
történetük sorközében éltem
hagytam őket félszavakba szórtan
hullni csendem légüres terében

ott a csontom tömörségén innen
hallgatásuk hűvösen sugároz
messzi térből ahol sose voltam
visszaindul önmagához minden

László Noémi: Kerül minden

Nem tudom, hogy lélegzem, vagy lélekzem.
Végek között mozdultam, vagy fékeztem.
Választottam, vagy csak kettészakadtam.
Lék vagyok, vagy töltelék a szavakban.

Sík mezőben jobbik felem mit fájlal.
Mire várok hajam minden szálával.
Mitől hull el, mitől őszül egy-egy szál.
Mókás kedvű képzeletem hol kószál.

Hova hajlok forrásvizet kortyolni.
Mi ez a sok felaggatott lom, holmi.
Ősgerincek múzeumi műfényben.
Kerül minden, mikor nincs rá szükségem.

Könnyű vagyok, mint a fölfújt nejlonzsák.
Atomokban leng bennem a boldogság.
Kivetítve nagyon szép az árnyéka.
Bolyhosodik üres szívem tájéka.

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrugok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetsző a szivem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.

N. Horváth Péter: Ablakaim mögött

Ablakaim üvegében én is tükröződöm,
legközelebb a kilátás tehát engem vetít,
így önti ki rám a látvány bensőm érzéseit,
miket a táj  csipkedísznek, tőlem kapott kölcsön.

Zártudvarok vágyainak tarka bilincsében
a kémények feketéllő altatót játszanak,
dajkálva szűk álmaikban elmerült házakat,
egy sarokban engem látva hajnalban is ébren.

N. Horváth Péter: Játszom

Lényeges pontjaim megoszthatatlanok;
egyszemélyes sziget bennük a pillanat.
Részt belőle senki nem kért, s így nem adok;
magamban ülök a leszálló est alatt.

Egyedül lennék, ha nem lennék egyedül;
választott társ után nincs több választható.
Tartalom és forma egyhamar kimerül,
lejátszott játékot eldobni nem való.

Jobb így, s míg időm van, akárki eljöhet;
óráról órára más ül asztalomhoz,
láncba fűzöm mindet, akár a gyöngyöket,
s nyakán az éjszaka velük elbolondoz…

N. Horváth Péter: Mire megint ősz lesz

A tűzfal álmaim téli mozivászna,
sokáig őrizte láthatárom szélét.
Zöld függöny nőtt elé ígéret havára,
s újra, csak a késő őszi csendre nyílt szét.

Most ház épül elé, még titkos jövővel
üres szobáiban, lassan testet öltve.
Míg a jelen idő mindennapja jő el,
őrölve az élet malmán körbe-körbe.

Mire megint ősz lesz, s lefoszlik a kárpit,
s a május szobámban vár feltámadásra,
tán az egyik ablak odaátról rám nyit,
szemközt egy megvénült őrszemet találva.

Sötétedő esték üvegét bámulom,
túl, a levetkozött ágak kusza rajza.
Átvergődhet rajta bármelyik mondatom?
S vajon meghalva, vagy mégis meghallgatva?

Tornay András

 -részlet-

Nyárfák simogatásában
fűben rejtőzködő egérke apró lábnyomában
békés holtág nyárvégi meghittségében
balgaságom harmóniájában adsz békét

Hazatérek karjaidba,
gyermekként csimpaszkodom
kimondatlan szavaidba.
Semmit nem tudok, amit Te ne tudnál.

Tornay András

Szeretném tudni Istenem, hogy mindazt,
Amire most tanítasz,
Hol fogom majd használni.
Itt vagy odaát?

Mészely József: Ha percnyi nyugalmam volna

ujjaim
mentalevelet
sodornának
morzsolnának

illatától
a lelkem felocsúdna
s az áradó fuvallat üdve
velem evezne
a csendbe

törpülnének bennem
óriás félszek
kínok
s az acsarkodás
és körülölelne újra
a fénynél fényesebb
ragyogás

Yiruma - River Flows In You

Yiruma - River Flows In You

Mészely József: Álmom vendége

álmom vendége vagyok
míg tenyerem
álomba merülő
arcomnak párna
érzem kiürített
kézfogások fészkét
leheletének forró
hullámaival átjárja
álmom elránt
tétova árnyékom mellől
parázs szívem
lobbantja lángra
pillák mögött
ásító éjszakáim
hajnali fényekkel
beragyogja

Demeter Attila: Ha egyszer újra ...

Ha egyszer újra összefutnánk
egy régi, elhagyott vidéken
megilletődve, s talán némán
bámulnánk egymást, mintha mégsem

vesztettünk volna annyi álmot
s megálltunk volna az időben
visszaköszönő délibábok
várnának szivárvány-mezőben

és ott folytatnánk, hol a szavak
nem foszlanak szét, mint a pára,
elhinnénk azt is, ami nincs már
csak itt is most, egy pár órára

vagy ülnénk szótlan, mint az árnyak
és szenvedőn, mintha már unnánk
bár áldozatba sem kerülne
ha újra mosolyogni tudnánk

Nagyálmos Ildikó: Együgyű vers

Csak veled érzem, élek, s meghalok,
szalad az idő
 és minden délibáb,
rohanok utánad puszta mezítláb,
nyílt vízen nem oltja semmi szomjamat.
Egy hang vagy bennem,
őrült látomás,
egy hang a másik oldalon,
egy érintés, álmodozás,
csak test és lélek, semmi értelem,
csak vágy, hogy egyszer majd talán
karjaid közt örökre fekhetem,
s nem ér ott utol az idő
 se tán.
Ha új tüzek gyúlnak majd szívemben,
nem hagylak el senkiért, soha,
mert mindent elhagytam, eddigi életem
megorrolt rám, és ezért mostoha.

Földönfutó is lennék, hontalan
miattad, gondos gondtalan,
egy pohár víz, csipetnyi kenyér,
ki reménytelenül is remél,
oltalom, odaadás,
száműzetés, kitagadás,
irgalom, és sok-sok szeretet.
A mindenséget megszerzem neked!

Nagyálmos Ildikó: Kör

Egy bútorozatlan nagy meleg szobában
Csak te lennél, és én, s a végtelen,
Szavaidból vetném meg az ágyam,
S hagynám, takarózz velem.

Beszélnél hozzám az elmúlt nyarakról,
S az őszről a Kanonok-soron,
Amit még soha, de sohase láttam,
De minden éjjel arról álmodom.

Teámba mézet, kávémba barna cukrot,
Egy nem létező, üres csésze vár,
Valaki már megfejthetné a titkot,
Mert a kör szűkül és bezár.

Elekes Ferenc: Telek és tavaszok elébe

Be jó a béke szép
őszét megérni…
A barna gesztenyék
kinyílt szemében
csillog a kék őszi ég.
Ágak kezéből kihullott,
sárgult szerelmes levelek
zörögnek ütemre lépő
fiatalok nyomában,
almák pirosa
kacag a lányok arcán,
must íze van a csóknak,
s mint zamatos, édes nedvek
a hamvas szilvát,
szerelmünket beért
örömök majd szétfeszítik…
Be jó a béke szép
őszét megérni,
be jó telek s tavaszok
elébe bízva nézni –

Ana Blandiana: Felirat

Mindaz, amit érdemes még megérteni
Már reménytelen és törvényen kívüli.
És mindaz, ami teljesen értelmetlen
Kovászként erjeszt mindent a tévelygésben.

+++

Valami,
(Nincs elég erőm
Elmondani valakinek)
Mégis véget vet valamikor
A vég nélkülinek tűnő rémálmoknak,
Akkor majd megpróbáljuk
Megérteni,
Hogyan szédültünk az álomba,
Mennyit is aludtunk,
És hogyan voltunk képesek
Annyi szörnyeteg alakzatot összeálmodni.
Anyagcserénk lenne a hibás?
A gyermekkorunkban átélt
Lelki sérülések?
Vagy nem is tartozik életünkhöz
A borzalmak mérge?
Valamikor majd felébredünk,
És úgy fog tűnni,
A halálból tértünk magunkhoz.

Mészely József fordítása

Ana Blandiana: Dal

Hagyd nékem, ôsz, a zöld fákat.
Nézd, adom a szemeimet.
Tegnap alkony-sárga szélben
Lombjuk térdemig sírt könnyet.

Hagyd meg, ôsz, az égbolt kékjét.
Homlokomról szórj villámot.
Ma éjszaka fube roskadt
Próbálván a haláltáncot.

Hagyj még, ôsz, madárt a légben,
Uzd el léptem kopogását.
Reggel az ég mind elnyelte
A pacsirták vijjogását.

Hagyd nekem, ôsz, a pázsitot.
Hagyd a gyümölcsöt, s a medvét
Se szenderítsd, ne uzz gólyát,
Hagyd meg még az órák fényét.

Hagyd még, ôsz , a fényes nappalt,
Ne szürküljön ködpermetben.
Vonj engemet est-sötétbe,
Hisz én úgyis esteledem

Mészely József fordítása

Kinde Annamária: Hajában madárral

Hibiszkuszvirág szirma
mivel volt teleírva?

Annak, ki tud magányul,
az égfelszín bezárul.

Szédít, ha belenézne,
a föld rettentő mélye.

Bordái közt a késsel
hová repül a széllel?

Mit olvasott a jámbor
a hibiszkuszvirágról?

Merre úszik az árral
a hajában madárral?

Szente B. Levente: (csak)

csak
azt akarod
hogy minden más és jobb legyen

csak
tüzet akarsz mely örökké ég
belülről jövőt igazit

csak
kezet mely kezed fogja
mosolyt nevetést mi naponta körbevesz

csak
egy érintést
olyat mi a tied

csak
amit tovább adsz

Beke Sándor: Luxuscikk

Aki verset olvas,
annak a lelke ünnepel,
ezért luxuscikk
manapság a vers —

De úgy látom,
manapság egyre kevesebb
embernek van lelke,
mind kevesebben
örvendenek a versnek —

Mi tagadás,
kevés az,
akinek a lelke
e luxuscikket
magának megengedi.

Beke Sándor: Meghatározás

A költő szertelen világában
isteni pontossággal
működik az összhang
láthatatlan képlete;
a nyelv s a ritmus játéka,
a rend dinamikája,
ami az építő eszme
vízszintes tengelyén tűnik föl;
a felszabaduló lelki jelenség,
amely a vers tengelyén
az eszmeállványon
ünnepel.

Sárhelyi Erika: Utolsó vers

Az utolsó nap, az utolsó szó jogán,
utolsó erőmmel majd még verset írok.
Arról, hogy menni kell - és persze túl korán.
S feljajdulnak a temetőben a sírok.

Hisz' nem írhatok vaskos testamentumot,
hogyha csak néhány betű minden vagyonom,
és kusza szavak és tétova mondatok,
s minden ingóságom egy toll az asztalon.

Elmémben meg nem született költemények
úsznak mint torz, életképtelen embriók,
de míg dobog a szív és harcol a lélek,
addig adnom kell magamból valami jót.

Egy utolsó strófát. Arról, hogy a vers vér,
verejték, alázat - és végtelen öröm.
S hogy írhattam gyönyörből, kedvemér' -
az utolsó szó jogán majd megköszönöm.

Acoustic Alchemy - The wind of change

Acoustic Alchemy - The wind of change

Sárhelyi Erika: Fényévekre

Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.

Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.

Sárhelyi Erika: Megmerítkezem

Olyan vagy nekem, mint
Hegyek között megbúvó tiszta tükrű tó.
Föléd hajolva magam látom benned,
S mind, mi életemben szeretni való.
Van, hogy csak leheverek melléd,
S elnézem gyöngéd hullámaidat,
Mélyedre tekintve megpillantom
Elveszettnek hitt, rég feledett álmaimat.
Megmerítkezem benned,
S te hűs habjaiddal lágyan átölelsz,
Megsimítod gond szőtte homlokom,
S érintésedre a bánat semmivé lesz.
Ölelj át víztiszta, gyönyörű szíveddel,
Hagyd, hogy békédben hosszan elmerüljek.
Ne engedd, hogy óvó hullámaidtól
Valaha is messze kerüljek.

Sárhelyi Erika: Fák vagyunk

Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink
egymásba nőttek eltéphetetlenül.
Kívül tép a szél, de madárdal szól
itt mélyen, leges-legbelül.
Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek,
vagy balta éle csap kérges húsunkba,
csak összefonjuk erős ágaink,
s nem omlik össze a büszke korona.
Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk,
a napot is elérjük, hogyha kell.
Most vihar van. Veszett ma a világ.
De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.

Sárhelyi Erika: Az álmok visszatérnek

Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,
s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,
én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom
istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.

Sárhelyi Erika: Dúdoló

Hiába dongnak köröttem a szavak,
Elkerül minden ihletett gondolat.
Pedig úgy adnám neked,
Adnám két kézzel a szókat',
S itt bent a szívem hiába nógat...
Csak foszlányok születnek,
Hozzád induló gondolatparányok,
Nem nyílnak számon szép szóvirágok.
Gyere, bújj közel fázó szívemhez,
Hátha átfolyik beléd a dallam,
Mit nem tudok elmondani
Semmilyen dalban,
De árad bennem régen,
És tudom, hogy tudod - érzem.
Mégis elhalkul, mire szavakká nőne.
Kérlek, halld meg, és írj kettőnknek
Szép muzsikát belőle,
S majd szürke napokon,
Mikor ülünk az unott életromokon,
Én dúdolni kezdem halkan,
Majd benned is megszólal ez a dallam,
S már nem számítanak a sebek,
Csak hogy te legyél és én legyek,
S hogyha a szavak napokra
Meghalnak bennünk,
Ez a dal akkor is ott lesz,
Örökre ott lesz nekünk,
Fogva tartva szökni vágyó,
Bitangoló, szép szerelmünk.

Sárhelyi Erika: Őszi kérdés

Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó –
hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis –
léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?

Sárhelyi Erika: Őszbe léptem

Őszbe léptem. A szakadatlan, monoton
hulló eső, mintha szívemből folyna el.
Szomorú pocsolyák közt lépdel a lábam,
A szürkeség fölém nő és magába nyel.

Lelkem mélyén forró nyarak gubbasztanak,
akár itt felejtett, törött szárnyú fecskék.
Ablakom előtt dühöng az őrült piktor,
ecsetjéről fröcsög a rozsdaszín festék.

Hiába fúrom tekintetem az égbe,
hiába hozom le az összes szenteket.
Őszbe léptem, térdig avarban gázolok,
Nehéz ma hinnem, hogy a holnap szebb lehet.

Sárhelyi Erika: Hamis vitorlák

Úgy sejtem, létezik bennem egy kis, kerek
sziget, valahol úton a szívtől az agyig,
egy sziget, ahol a szavak elrejtőznek,
míg a csavargó ihlet végre megérkezik.

E szószegett, vézna napokon magam is
elbújok itt - gyakorlott, rongyos hajótörött -,
s tűröm, ahogy a vers, mint hófehér, hamis
vitorla jön, majd ködbe vész homlokom mögött.

Sárhelyi Erika: Rokon lelkek

Olykor úgy érzem, már több száz éve alszom,
ajtómon az idő rút körme kaparász.
Banyaláz verte, régvolt királykisasszony
vagyok - elkopott, színe vesztett kanavász.

A magány mellém bújik, bús árvagyerek,
"gyere no, elférsz mellettem századokig".
S ti mind, rokon lelkek társasága, gyertek,
bennem múlt világok reménye álmodik.

Sárhelyi Erika: Mint iszapban rejtőző kavics

Mint iszapban rejtőző kavics,
Mit hullám szakít ki szürke börtönéből,
Úgy találtak rám egy nap
A múlhatatlan szavak.
A betűk mint számban a falat
Ízesedtek, s lettek mindennapi
Áldott betevőmmé.
Azóta lettek élővé az addig
Szunnyadni látszó percek,
Azóta keresem cseppben az egészet,
Azóta a szavak hatalmától
Sem félek, hiszen utamon
Hű társamul szegődtek.
Ha akarom, szépre gömbölyítem
A fájó, koppanó mondatot,
Megélem, mit a pillanat adott,
S verssé formálva
Meg-megállítom a rohanó időt.
Tollam cikázó gondolatok között
Suhan a hófehér papíron,
S mint szorgos diák kezében az iron,
Teszi a dolgát napra nap.
Nem számít, a hírnév szárnyra kap,
Vagy asztalfiók lesz sírja
Minden soromnak,
Elfogadom, mit az élet ad –
S csak köszönhetem neki,
Hogy vezeti csetlő-botló,
Bizonytalan tollamat.

Csabai Andrea: válogatott hajnalhasadások

válogatott hajnalhasadások
nyitnak utat az égnek
holnapja már nincs
a tizenhetedik hétnek
elvetélt a tegnap még
gömbölyödő várakozás

*
mintha üres lenne a végtelen
pedig csak elfelejtettem észrevenni
azokat a dolgokat melyek teljessége
boldoggá tett

*
feltámadunk
egyszer majd biztosan
de még nem jött el
az ideje

Hans Zimmer - Young Hearts

Hans Zimmer - Young Hearts

Csabai Andrea: ébredés

finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj

közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák

bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy dallamban bújik meg
minden érintés

és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal

úgy feledkezem bele
egy új nap ébredésébe

Csabai Andrea: ma...

verset írok az égre
színes tintamadarakat röptetek
hintázik a fény

lusta hegyeket ösztönzök kocogásra
sakkozni tanítom az erdei manókat
hagyom az isteneket játszani

felhők ülnek a szélre
origamit hajtogatnak az óriások
apró kavicsok mondókáznak

lovak álmából
bont virágot a tavasz

ma verset írok az égre

patakból merít ihletet
a csobbanás

Csabai Andrea: nyári könnyű

Tarka virágok
Álmai szállnak
Tó vizén fény ring
Áldás a nyárnak
Táncol az erdő
Dallamos szélben
Gyermeki szívvel
Isten szemében

Csabai Andrea: ne bántsátok...

a gyermekeket

fénytiszta
szemükben tükröződnek
a fák
mosolygós eget
ölel a szél

újra látnak az álmok
mesék törik meg
a sziklák
mozdulatlanságát
járni tanul a
mozgássérült képzelet

bezárult ajtók nyitják
ki a házat

ne bántsátok
a gyermekeket

áldásai ők
a világnak

Csabai Andrea: ma nem írok...

Ma nem írok verset
csak néhány jó mondatot
egyszerűen elrejtek
minden gondolatot

Az ég úgyis tudja
mit  akarnék most (s)írni,
s ha mégse szólnék többet
talán majd megérti.

Ma ugrani fogok,
hegyeim összeérnek,
szállni tanulok újra,
mielőtt elégek.