Főcze Kornélia: Katicabogár panasza

oly kietlen itt minden, oly tág a semmi,
magába fojtva hadd jöjjön az éj:
nagyvilág éje lakozzon egy testben.
emlékezem a rétre
szememben a rét –
emlékezem az égre
szememben az ég –
az eső, füvek közt elfolyó,
virágkehelynek cseppgyöngy-kosara,
ösvények zöld lélegzete.
erőtlen szárnyamon a szél már nem pihen,
nincs fűszál mi hozzád elvezetne.
nincs a léleknek immár éneke.

Alexandre Desplat - The Angel

Főcze Kornélia: Együtt

Oly gazdagnak hisszük magunkat, kedvesem,
pedig csak egy régi mérleg minden vagyonunk.
Tányérjain, míg gyümölcsöt mérek,
érnek az évek, éveink;
levük elfolyik lassan, mézesen.
Együtt leszünk mi mindig, édesem
— mondom,
s egyszerre minden oly súlytalan,
mintha csak álom lakná e házat
s mi, a mérhetetlen időben fekve,
álmodván életünk s azt is, hogy
álmodunk……………
Az álom mögötti álom elsüllyed:
csak álmodom, hogy álom lakja e házat
s tudom, hogy itt vagy;
arcodon gyermeket játszik a szélcsend;
megszólítasz,
s már nincsen más, csak az életünk;
riadt szemem hártyavitrinébe
a tört valóság újra visszavágyik:
együtt leszünk mi mindig, kedvesem,
a mérlegzúzó, társtalan halálig.

Főcze Kornélia: „Tükör által, homályosan…”

tanuld meg ezt a játékot
képzeljél egy arcot
melyet sosem láttál

most tégy úgy
mint aki emlékezik
mondjuk – tíz év múlva
mint aki könnyen visszanéz
ama valóságos
színehagyott arcra
és ma vagy holnap
vagy holnapután
s ha egyáltalán
szembejön veled
a lezárt de fölidézhető
idődben teremtett arc
játékod s a jövő
árnya cinkostársa
arcodnak pihent
tíz év előtti mása
tenyered kibomlik lassan
szemedben új szem ébred
ki ez az arc? kérded
mi ez az idő amit élek
s mi volt a másik
amit éltem?

Főcze Kornélia

Ígértem, hogy szép versekbe írlak.
Ölelkező rímekbe szeretlek.
Rangja, címe ez legyen nevednek.
Sor, sor után szólít. Hallod? Hívlak.

Főcze Kornélia: Te Deum

kegyetlen szem az éj felett még nyitva
nyugodj el Istenem ne less titkainkra
rábíztál minket a forgó végtelenre
mely felénk közelít s távolodik egyre

ez az éj csak egy tűzfal rávetül arcod mása
föltartóztatja álmunk a repkény vonulása
fölsejlik bennünk arcod nélkül a reggel
kezed a tűzfalon repkényen — vedd el

s emeld a bennünk síró lázas értelemre
ha rábíztál minket a forgó végtelenre
nyugodj el Istenem ne nézz titkainkra
közelíts meg minket s távolodj el újra

Főcze Kornélia: fennsík

és megérkeztünk a határtalan délutánba
ahonnan tovább indulni bármely irányba
merő ostobaság idővesztés mert lehetetlen
a napfényszögesdrótos Idő telhetetlen
délutánjából úgy kijutni hogy valamiképp
ne mosódna ne kenődne el a kép
egykori arcunkról fenyőág-reményeinkről
indulás előtti emlékeinkről —
s mintha az értelem is megbabonázva
Minden Idők délutánjában ázna:
látja Istent amint füvet fát felhőt rendez
egy régvolt délutánból holnapi végtelenhez

Főcze Kornélia: Szénrajz

Az álom és az ébrenlét között
korhad időm s tudásom fája.
A pillanat a percbe ütközött.
S mint kinek nincs már éjszakája,
Bolyongok. Követnek kék nappalok.
Szöknek előlem a naplementék.
Nyitott szemembe a szép csillagok
fészket raknak. Bár magam lehetnék
az ég sötétje, hogy elhordozzam
hidegét e fáradt csillogásnak.
Szívem, ha szakad, megfoltozzam:
szomorúan se kínáljam másnak.

Bárcsak lehetnék óvó menedék:
önnön lelkemnek legjobb barátja.
Hogy bolyongásom legyen fedezék,
s könyörüljön Isten, ha látja,
hogy álom és az ébrenlét között
szikrát vet az éj, a nappal és az ág.
A pillanat a percbe ütközött,
s a szénrajzon elég a világ.

Egri Szilvia: Ajándék

A legdrágább ajándék:
Amit visszakapsz.
Már tudod, mit jelent elveszteni,
Félted…

S azontúl hű maradsz.

Sade - Haunt me

Egri Szilvia: Halhatatlanul

Nem létezett még test, nem volt még gondolat
A tér-határ készült lassan szertefoszlani
Egyesültek, majd különváltak az anyagi dolgok
Szétáradtak őstengerek milliárdjai

Ki sem hűlt még a csend, felébredt az idő
Már akkor elindultunk mi egymás felé ketten
Kutattuk már egymást a korok kezdetén is
Mikor még minden egybeforrva létezett a Rendben

S majd ha eljön valamikor az utolsó órám
És az egész világ újra a végtelenbe hull
Akkor is te leszel, kiért a mindenségbe lépek
Így lázadva érted – halhatatlanul

Egri Szilvia: Néma vallomás

Mosoly fénye ébreszt
Karom beszél: ölel
Legyen a tiszta hang
Ez – lelkedhez közel

Megérintenélek
Meséljen a csend
Lelkem mélyére láss
Érezd, mit jelent

Néma szóval, zárt ajakkal
Hallj meg engem, kérlek
Győzedelmeskednem nehéz
Hol díjt szavakért mérnek

Csak a szívem, csak a lelkem
Tárom eléd – nem mást
Érted szól, hát fogadd tőlem
E néma vallomást

Lőnhárt Melinda: Az ébentörzsű fák

Tekinteted oly tétova,
Kapkodó, ideges, kusza,
Tobzódik minden, nagy a zaj,
S bár védene szárnyaival,
Alácsorog az éjszaka,
Egyszer te is eljutsz haza,
Eljön érted a reggel.

A perc majd örökbe fogad.
És itt a mélyben, itt, alant
Bíbortükrű a tó, s a Nap
Már más szekéren megy tovább.
Ne törődj! Ébentörzsű fák
Testében nő az élet.

Lőnhárt Melinda: Crescendo

Miféle verset írnak hóba ismét lépteim?
Miféle tánc szül újra, moccan bennem halkan?
Miféle ágak, bogak, lombok, gyökerek
Sarjadnak, nőnek egy crescendo dalban?
Még gyáva, félszeg. Még nyújtózkodik.
Egy sikátorban eltempózgat lassan.
A hold rákacsint, a nap ránevet.
Sírva fakad. Boldog vagy. Hát mi baj van?

Kozák Mari: A lépés...

A lépés visszafordult
magára hagyta az álmot
valót keresett
mosollyal teli világot
ölelni akart
néha csókot lopni
lábak elé utat varázsolni
egy szót keresett
mindig kimondhatót
dalt halkan dúdolót
télre vágyott
és hűvös tavaszra
ághegyén matató fagyokra
égi csillagokra
ablakon beleső holdra
olyan szépre és jóra
egy kabátra
mibe belebújhat
embernek vállán elcsitulhat
hangot is akart
hogy visszahívja
kandalló melegén ringassa
vágyott nagyon
folyóba könnyeket sírni
egyszer csak egyszer
embernek lenni
a lépés visszafordult
megkeresni az álmot
talán szebbé tehetik
ezt a világot

Kozák Mari: Ma már nem

Köd takarja vállam
léptem nesztelen
ablakszeme sír
hol vagy kedvesem
havat hoz a szél
fák ágán gubbaszt
a keserves hideg
nyitott ajtóban
megtorpan a lehelet
s kezembe kapaszkodik
az éjszakai félsz
te meg a hegyeken túl
magányosan élsz
és kesereg benned
a tegnapi álom
a holnapot keresed
soha meg nem találod
köd pihen vállamon
elindultak a könnyek
föld ölén összegyűltek
folyónak viszik
tengernek ajánlják
hazug álmokat
a habok még ringatják
köd takar
a reggel is szenved
merre vagy
mindig kereslek
önmagam ölelem
sikolyom elvesztem
léptem nyomában
még hangod keresem
köd takar mindent
kezed eleresztem
álmaimat útnak engedtem
ma nem bújok el
magamra találtam
tüzet keresek
hamu alatt a parázsban

Kozák Mari: Ma még

Még néha álmokat ringat
a sötét színbe öltözött
csillagtalan hajnal,
ölelés nélkül ébrednek
a fáradt karok,
s hamuszínű arcok
riadnak a fényre,
a reggel magányosan andalog.

Olykor még keresem
az elveszett pillanatot,
hogy megbéküljek
a léha tegnapi nappal,
néma magányomban
magamat ölelve ébredek,
hideg ágyakról söpröm le
a hozzám szegődött gyűlöletet.

Tegnap még kerestem a könnyeket,
hogy lemossák, a lelkemre
rászáradt keserves évek
feketébe bújt bánatát,
ma hajnalok csókját
simítom hófehér arcomra,
s tenyerem mélyén őrizem
megmaradt emlékemet.

Még néha álmokat ringat
és színesbe öltözik a hajnal,
vállamon ezer év
hangtalan szavakból szőtt
keserve pihen,
a holnapot küldöm hozzád
vigyázza léptedet,
felém örökké zokognak a reggelek.

Zubreczky Antal

A szó veszélyes fegyver.
Vagy áldott orvosság.
Tőlem és tőled függ.

Chris Spheeris - Andalu

Zubreczky Antal: Egy szó ereje

    Rögeszmém Tolsztoj kisregénye, a „Hamisított bankjegy”,vagy „szelvény”, a fordítástól függően. Rövid kis fejezetek, pergő események, fordulatok kavalkádja. Fejezetről fejezetre a helyzet változik. A regény fő mondanivalója: az, amit teszünk, mondunk, vagy éppen elmulasztunk, gyökeresen megváltoztathatja egy ember sorsát.
    Egyik szereplő egy hazugsággal elindítja a másikat, lefelé a lejtőn, egészen a gyilkosságig. Egy asszony szelíd nézése és szava a gyilkosnak visszaadja emberi arcát. Egyetlen, nem is olyan súlyos bűntett egy egész falu életét felbolygatja, a halál illatát terjesztve mindenfelé.
    Egyszóval: felelősek vagyunk egymásért, vigyázz, mit mondasz, mit teszel.

“Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.”

   Gyémánt-ragyogású pontossággal összegezte a gondolatot József Attila.
Ez regény, de a valóság bizonyítékokkal szolgál, hogy megtörtént számtalanszor az, amit a regény meseként mutat be.

   Egy fiatalemberrel beszélgettem. Az apja azt mondta neki néhány évvel azelőtt, hogy semmi nem lesz belőle, mert nem olyan okos, mint a testvére. A fiatalember összeszedte a holmiját, elutazott, és, bár valóban nem egy lángész, sikeres üzletember lett.

   Fiatal voltam, amikor egy ismerősöm a tüdőkórházba került. Súlyos beteg volt, de évekig még húzhatta volna. Egy este a folyosó egyik beugrójában tartózkodott, amikor meghallotta, hogy egy asszisztens cinikus hangnemben mondja valakinek róla, hogy esélytelen. Az ember bement a kórterembe, ledőlt az ágyra, és estére halott volt.

  Egy időben majdnem rám taposott a depresszió, emlékezni is rossz arra az időszakra. Egyszer, teljesen váratlanul, egy nem is közeli ismerősöm, amint meglátott, átjött az úton, a vállamra tette a kezét, és ennyit mondott: én és a feleségem imádkozunk érted.
  Tíz orvos és patikus nem lehetett volna nagyobb hatással.

    És egy történet, amely arról szól,hogyan változtatta meg az életemet néhány véletlenül elejtett szó.(Bár valaki szépen mondta egyszer: not co-incidences, but God-incidences).
Nyolcadikat végeztem, 14 éves voltam. Nyári vakáció, strandolás. Belecseppentem, nem emlékszem hogyan, egy nagyobb társaságba, a jelenlevők nagy részét nem is ismertem. Ott egy bukaresti román hölgy – hogy miről beszélgettek, azt sem tudom, tett egy kijelentést:a klasszikus zenét csak a nagyon művelt és okos emberek értik. Nem nekem mondta, persze, hogy nem. Nem is ismertem a hölgyet. De én úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna. Bebújtam volna a fű alá, ha lehetett volna. Mert én bizony egy kukkot sem értettem a klasszikus zenéből.
A szégyen után azonban jött a felháborodás: hogy nem vagyok művelt, elfogadom, még szinte gyerek vagyok, van időm művelni magam. De hogy én kevésbé legyek okos, mint a zeneértők, azt semmiképpen.
Alig vártam, hogy hazamenjek. Volt egy táskarádióm, megvettem a rádióújságot, aláhúztam minden komolyzenei műsort, és rajta! Hallgattam, hallgattam, erőltetve magam, hogy valami tetsszen belőle. Hangversenyre kezdtem járni. A könyvtárban zenéről szóló könyveket kerestem, szerencsére a tévében még mentek a Bernstein-féle bemutatók...és rövid idő után zenebolond lettem (hál’Istennek mindmáig nem gyógyultam ki.)
      A szó veszélyes fegyver. Vagy áldott orvosság. Tőlem és tőled függ.

Zubreczky Antal: Légy fegyelmezett!

LÉGY FEGYELMEZETT!

   Így kezdődik József Attila nagy verse, a Téli éjszaka.
És így kezdődött valamikor, iskolás koromban a barangolásom a magyar és nem csak magyar irodalom csodálatos berkeiben. Mindig lenyűgözött ez a kezdő verssor. Annyira költőietlen. Szinte magam előtt látom a matektanárnő mosolyra képtelen ábrázatát, amint az osztályra sziszeg: fegyelem!
   De mégis, mégis...Az nem lehet, hogy az a József Attila, akinek a lélegzete is költészet volt, csak úgy, ok nélkül hagyjon meg egy nem odavaló sort.
   Az igazsághoz tartozik, hogy már akkor, a legelején, amikor csetledeztem-botladoztam a szóképek között, erőlködve hogy megértsem és értékeljem a szépet, nagyon, de nagyon tetszett ez a két szó. Ösztönösen éreztem: itt valami lényeges üzenetről van szó. Először is arról, hogy a vers nagyon fontos dolog. Nem mindennapi beszéd, nem szélnek eresztett semmiség. Hanem olyan valami, amit nem lehet és nem szabad félvállról venni. Fel kell rá készülni, várva a csodát, a szavak tápláló, áldást osztó élő kenyérré átlényegülését.
Kordában kell tartani testet, vért, indulatokat, el kell dobni előítéletet, haragot, szennyet. Szegény Attila, ő százszor inkább lehetett megmondója, olykor mennyire nehéz megregulázni önmagunkat, ő, aki a betegség démonaival kellett nap mint nap megküzdjön, de annál hitelesebb az állítása.
    Természetesen a vers elképzelhetetlen fantázia nélkül. A magyar irodalom hemzseg hihetetlen szópárosításokban, üdébbnél üdébb képekben, amelyek egy „normális” beszédben szóba sem jöhetnek. Ihletés, mondjuk erre. Persze, ihletés. De az nem égből , sült galambként pottyan a költő fejére, hanem igenis egy komoly, kitartó erőfeszítés eredménye. Mennyi elmélkedés, mennyi rácsodálkozás a szavak zamatára, illatára, érdes vagy selymes felületére, bölcsődal- vagy siratóének-hangzására...
Newton fejére ráesett egy alma, és kidolgozta a gravitáció-elméletet. Egy nem-Newton fejére esett alma a legjobb esetben dudort okoz. Az ihletés - bár lehet, hogy valóban a legváratlanabb pillanatban érkezik - egy hosszas, önfegyelmet követelő munka eredménye.
  És ezért a vers befogadása is hasonló komolyságot, mondjuk ki, önmegtagadást igényel. Amint egy igazi zenét nem lehet körömvágás vagy rántáskészítés közben hallgatni, úgy a Nagy Vers is csak a fegyelmezett, ünnepi ruhába öltözött lélekben készít magának szállást.
   Emlékszem, mennyire megbotránkoztatott Rimbaud vallomása: egy levelében a tudat tudatos módosítását javasolja a költőnek - bármilyen eszközzel, legyen az abszint vagy a legkeményebb drog. Legyen világos: nem vonom kétségbe Rimbaud zseniét, nem ítélem el a csodálóit, de valahogy szerkezetileg képtelen vagyok az ilyenféle ars poeticát elfogadni. Tiszteletlenségnek érzem a költészet iránt.
    Én büszke vagyok - vállalom a szót -, hogy egyetlen verssorom sem született alkohol hatása alatt.
    A vers fegyelmezett öröm. Bárcsak minél több pedagógusnak sikerülne megértetni a diákjaival: mennyire szép lehet ez a szigorúan ellenőrzött szertelenség, ez a kemény munkát rejtő játszi könnyedség.
    Légy fegyelmezett, olvasó, és örvendj!

Kádár Sára Hajnalka: Visszatérés

   A térdén szürke takaróval üldögélt a tornácon. Nézte a rég nem látott, ismerős tájat.
Szembe vele lombok mögött rejtőzött a tornyos ház, a hajdani kis fenyő most óriásként őrködött, s alacsonyabbnak tűnt a kerítés.
  Hányszor kapaszkodott fel rá valaha titkok után leselkedve! Tovább siklott a tekintete. Megállt volna az idő? Mintha ugyanazok a libák csipkednék a sánc szélén a füvet, a hosszú drótkerítés mögött ugyanúgy kukoricás lengedezik. Csak az utca végi ház lilája fakult ki. Húzott egyet az üvegből, s jól esően lehunyta a szemét.
- Te ki vagy?
Egy szöszke kisfiú állott az udvaron, s nagy, kíváncsi szemekkel bámult rá.
- Félix vagyok, hát te ki vagy, kisember?
- Lackó, s már kilenc éves. Itt lakom veled szemben, mutatott a tornyos házra.
- Aha - bólintott a férfi.
- Nincs lábad?
- De, van. Gyere, nézd meg, s levette térdéről a takarót.
- Akkor miért ülsz ebben a kerekes székben? - kíváncsiskodott tovább a gyerek.
- Majd elmesélem, de most menj -, s begurult a szobába.
Fáradtság tört rá, rettentő fáradtság. A falon lógó festményekre pillantott, s lecsukódott a szeme. A nap ébresztette fel sugarával, jót kortyolt az üvegből, s az ki is ürült. Átült a tolókocsiba, felöltözött, evett valamit, feltette elmaradhatatlan kalapját, s legurult a rámpán bevásárolni.
A libák már ott fontoskodtak az út szélén, távolabbról félénken nézett rá egy fehér kutya.
 Az üzletben csupa ismeretlen arcot látott. Gondosan válogatta a szükséges dolgokat, meg két üveg konyakot. A pénztárnál vidám hangon köszönt rá régi ismerőse, Károly.
- Hazajöttél? - szorongatta örömmel a kezét.
- Haza - s valami furcsa érzés futott át rajta.
- A kerekes széked hozott vissza?
- Az is, egyéb is - válaszolta kurtán, s már gördült is kifele.
A kis utcában várta a fehér kutya, bizonytalanul tett utána néhány lépést, aztán lemaradt. Egy liba rontott neki éles gágogással, kibontott szárnyakkal, de hirtelen megfordult a székével, s a harcias lúd a keréknek ütközött. A férfi gyerekes örömmel kacagott. A fatornyos ház udvaráról gyerekzsivaj hallatszott. Letette a szatyrot a házban, csak az üveget vette magához, s kigördült a tornácra. Az égen néhány bárány legelt, kellemesen langyos fuvallat simogatta.
- Szia - csengett Lackó hangja.
Észre se vette, amikor bejött a kisember a kapun.
- Igaz, hogy te híres festő vagy?
- Csak voltam.
- Már nem vagy az? – értetlenkedett Lackó.
- Nem, már nem vagyok - s ivott egyet az üvegből.
- Gyere be a házba - mondta aztán.
Lackó elkerekedett szemekkel csodálta a festményeket.
- Hű, ezeket te festetted?
- Én, régen.
- Én is szeretek rajzolni.
- No, és mit?
- Elefántot – válaszolta a kisfiú a képeket bámulva, aztán egy maroknyi pénzt szedett elő a zsebéből. - A keresetem neked adom, ha megtanítasz rajzolni – mondta csillogó szemekkel.
- Jól van, de gyere délután - s a pénzt rejtett mosollyal gyűrte a mellényzsebébe.
- Miért nem tudsz járni?- kíváncsiskodott tovább a kis szöszke.
- Balesetem volt – válaszolta kiszáradt, összeszoruló torokkal.
- Már nem is festesz? – folytatta a kérdezősködést.
- Nem, de most menj! - és begurult a házba.
Régi festményein elidőzött, emlékek peregtek le előtte. Mindene volt: siker, szép feleség, aztán jött a baleset, a bénulás. Felesége kitartó türelemmel rázogatta fel fásultságából. Néha már az ecsetet is a kezébe vette. S akkor Edit, a felesége, a csillagok közé költözött, magával vitte az ő életkedvét is. Fölöslegessé vált a világban, így hazajött a régi családi fészekbe. Már semmire se vágyott, csak a konyak hozott kis nyugalmat neki. Kapucsattanás zökkentette ki emlékeiből.
 A kisember jött rajzórára. Az asztalra rajzlapok, ceruzák kerültek.
- Gyere ide, mit rajzoljunk, elefántot?
- Elefántot, az jó lesz – felelte csillogó szemekkel.
- Nohát, lássuk - s egykettőre lerajzolta az állat körvonalait. - Most te következel.
Az asztalnak támaszkodva rajzolt Lackó, nagy igyekezetében a nyelvét is kint felejtette. Izzadságcseppek gyöngyöztek a gyerek homlokán, de a harmadik rajz egészen jól sikerült. Segített neki, magyarázott, s a kezecske engedett merevségéből. A gyerek boldogan nézegette művét.
- Most menj, holnap ilyenkor gyere – mondta, s hörpintett az üvegből.
  Így ment ez nap nap után, a gyerek egyre jobban rajzolt, hogy jobban felérje az asztalt, a férfi térdére ült, kis nyelvét igyekezetében mindig kidugta. Lerajzolták a fehér kutyát is, amely már bemerészkedett az udvarra. A férfi vizet, ételt tett ki neki, s magához édesgette. A kutya többé el se ment, követte új gazdáját mindenhová. Lackó s a kutya melegséget lopott kihűlt szívébe.
Aztán egyik este kezébe vette az ecsetet, színes temperát, s festeni kezdett. Az utca, a libák s a tornyos ház elevenedett meg a keze nyomán. Másnap a kisember örömmel nézegette a csodaszép festményt.
- Nekem adod? – kérdezte elragadtatással.
- Neked – s átnyújtotta a festményt.
A gyerek átkarolta a nyakát, kis orrát az arcához érintve hálásan cuppantotta meg, majd elviharzott.
Bundás, a kutyája, a térdét bökdöste.
- Jól van, na, gyere - megvakarta a nyakát, és enni adott neki.
Az üveg kiürült, de már nem érdekelte. Új rajzlapot vett elő, s festeni kezdett.

Dobai Lili: parafrázisok / PJ

 „Azt hiszem, hogy”

hiszem és tudom hogy szeretlek
tágra nyílt szemmel
csodálom azt hogy
élsz mégis
látom és láthatod hogy
az elcsúszott idő a
tünékeny választások és
esetleges döntések
nemcsak
súlyos buckákat de
hegyeket emelnek
közénk és
nem is a szeretet
tériszonya fog el és
nem is az aggodalom
hanem az iszonyú
szakadék vonzása amit
ordító hallgatás
ró ránk és hogy
nem szabad hinnem hogy
összetartozunk hiszen
kezemet nem veheted
kezedbe soha

Chris Botti - Light the Stars

Dobai Lili: otthonérzés az amikor

valaki mellett nem érzed hogy
máshol akarsz lenni nem
vágyódsz el sehova máshova csak
hogy folytatódjon ez az ő melletti
csoda és nem azért mert gondolod
vagy mert ésszel tudod és felfogod
hanem csak egyértelműen otthonod
mert
minden érzékeddel érzed
hogy nem is lehetnél jobb
helyen mint ahová
vele sodort vitt a végzet a
véletlen vagy amit
annak tudsz de korántsem az hanem
választás döntés egészen az és
eszedbe sem jut hogy ne ott legyél
ahol vagy vele valahol bárhol
bármi áron
mindenképp

Dobai Lili: ugye nem azt

akartad mondani hogy...
csak azért mert akkor az
nagyon fájt volna de nem
remélem nem és látom a
szemeden is a szemedben hogy
nem csak véletlen csak eltévedt
elszólás megbotlott szócsalás
lehetett de akkor is...
most rossz egy kicsit és
tudod jól mi lenne jó ha
megtennéd nem sok és nem is
kevés egy simogatás egy
ölelés kellene most
nagyon és ha megteszed
nagyon is
jó és nagyon is
hagyom

Dobai Lili: amit játszunk az komoly

nem játék tényleg nem
megírni az életet az életben
valami hasonlót valami egészen
olyat és mást mint ez a látszólagos
csillogás inkább sötétes bársony
sikamlós selyem kemény taft
leomló muszlin lágy esésű
kapaszkodás a szavakba az
érzésekbe színekbe hangulatokba
alkonyatba éjekbe miközben semmit
nem tudni előre hagyatkozva
tervezhetetlen utakra
kereszteződésekig tévedten
bolyongva írni a jelent a
mát múlt nélkül jövőre nem
számítva eljövendőt nem remélve
csak most csak ma csak
legyen velünk valaki
megadja nekünk a mindig
mostban a
jelenlegi mát

Dobai Lili: Az életben az a

jó hogy minden benne van hogy
van benne minden
féle és mindent lehet mondani
róla mert minden illik rá szóról
szóra hogy könnyű és nehéz hogy
kegyetlen és csodaszép hogy
csúnya és gyönyörű hűvösen
forró és élnivaló ellenállhatatlanul és
ennivaló és néznivaló és látnivaló és
illat és érzet izgat és tépdes hogy
hab és torta krém és menta
mondhatod hogy feléd nyúlt
felemelt lesújtott felejtett otthagyott
mélybe taszított leejtett szárnyat
adott repülni tanított kedvedet
szegte megmutatta milyen a
semmiből a semmibe érni miközben
mindent adott mindent elvett bonyolultan
egyszerű volt átderengett valami
fényesség rajta szépen sejtelmesen
mit sem mutatott csak beléd simult és
nem tudod a végét mikor
kezdheted csak kérdéseid halkuló
szavaid vannak róla hozzá érte
míg megtanulod a szó nélküli
hallgatást róla

Szabolcsi Zsóka

Gyönyörű dallam,
ha lélek a lélekkel
egy húron pendül.

 Paul Hardcastle - Moments In Time

Szeicz János dr.: Valakinek

Látod a hópelyheket?
Milliárd magányos kristály,
a természetnek
páratlan alkotása,
mind egyedi, csodás konstrukció,
miket a szél könnyelműen
dobál szeméthalomra.

Vagy tekints fel az égre!
Túl felhőkön és légkörön
alkot a kozmosz
a fény és a sötétanyag
szövetéből új galaxisokat,
sok színpompás csillagot,
majd mindent szerteszór.

A mikro- és makrokozmoszban
örök játék az alkotás,
én szavakkal játszom,
gondolatokból szövök
meséket a lét csodáiról,
szerény emléket hagyva
magamról - valakinek.

Gősi Vali: Beleégünk

Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit,
és a jó csönd lassan visszavitt
abba a régmúlt, színes világba,
amikor még boldogan mosolygott
rám a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a könnyű szélben, és kék volt az ég,
azúr a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a borús este,
mindegyikük boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja némán,
szerte a világba – narancs és zöld
színeit, szívünkre vörös fényt terít,
alája bújunk, és reggelig lelkünk
a színekkel megtelik, és kék lesz
minden, zöld és sárga, és beleégünk
az örök világba.

Kovács Daniela: Csak jussak el oda

Oly jó volna egyszer elhagyni mindent,
hulljon le rólam, akár egy gyűrt palást
az olcsó jelen, a rémült hallgatás.
A sors fölött állni egy hegygerincen,
akárcsak egy büszke, égbe szúrt torony.
Ölembe hullna minden nyári reggel,
s úgy játszanék az ébredő szelekkel,
mint Ilka-patak a homokzátonyon.

Tudom... tudom, a hegycsúcs virágtalan,
de ott a magosban nincs kórság, nyomor,
nem sajognék látván, mily sok könny omol.
A fellegek fölött szűzi, ártatlan
a nagy titok, mely innen láthatatlan.
Aki odajut, reszket örömében,
és ott ragad az álom bűvkörében.
Én ott élném le, ami még hátra van.

Jószay Magdolna: Megnyilvánulás

Mikor úgy érezted, hogy
összecsapnak feletted
a hatalmas hullámok,
nem vetted észre
a színes virágot
a rőt avarban…

Mikor azt hitted,
nem törődik veled senki,
nem figyeltél rá, hogy valaki
kezét szeretné nyújtani
a zűrzavarban…

Mikor szárnyszegetten,
terhektől görnyedten
cipelted kereszted,
nem láttad meg, hogy feletted
hófehér galamb
kering a magasban…

Pedig a színes virág az avarban,
a feléd nyúló kéz a zűrzavarban,
s a fehér galamb ott fenn, a magasban
Isten-arcot mutattak volna
neked a bajban.

Gere Irén: Kérdés

Te, kit szeretsz?
- kinek már
semmije nincs
földön és égen,
ki már nem hiszel
a tündérmesékben,
kit százezerszer
is becsaptak galádul,
kit naponta mindenki
elárul?
Mondd, kit tudsz
szeretni még?
- mikor ellened
föld és az ég -
mikor lépted nyomán
a fű is kiszárad,
és tudod: senki
nem jön utánad...
Tudsz még szeretni
egyáltalán
- feltétel nélkül,
igazán?
Tudsz még szeretni,
álmodni, hinni?
- egy feldúlt világban
tovább menni mezítláb,
tövisek között,
...mikor már...
„minden egész eltörött”...?

Kamarás Klára: Mondd, hol keressem...

Piramisok és templomok falára
vésték a múltunk üzeneteit.
Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük
a képeket, a jelek ezreit,
hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:
átadni azt, mi át sem adható,
a vágyakat, a túlélés reményét.

Mondd, merre van az én piramisom?
Hová lehetne rejteni egy álmot,
felvésni fájó gondolatokat,
hogy szét ne rágja az idő, e végzet,
mikor az élet lassan alkonyul,
mikor az agy magánya
kis dobozok mélyére zárja
lassan a múltat, jelent és jövőt.

Mondd, mennyi az, mi megmarad belőlem?
A szétmálló papír? Mindenki ír...
Megszűnő, s újuló internetes lapok
hullámsírjába eltemetni végleg
mindazt, mi voltam, ami oly csekély,
de mégis volt, volt benne gondolat,
egy-egy felfénylő halvány szikra csak,
vagy hangyalét? Már magam sem tudom.
Mondd, merre van az én piramisom?

Zsefy Zsanett: Csillagokkal szépülő

Anyám vánkosba rejtette a hópihéket,
és a fehér csendet eltette jövőnek.
Míg Apám a csillagokat szögezte égre ,
kimért helyükről kettőt elcsentem tőle.
Mikor az éjszaka a napot bekormozta,
hogy lássanak, fürödtem angyalszemükben.
Előttem a felhők rögvest függönyt bontottak,
csillagot röptetni mégis megrémültem.
Féltem elvágyódnának, mint kit megsebeztek,
a tenger vihara hiába csendesül,
zátonyra futna minden, ami szépült bennem,
s ha felszakad, tőlem mind visszamenekül.

Hollósy Tóth Klára: A szonett szépsége

Szent kötelesség e módot gyakorolni
gondolva a szabott ütemre mélyen,
a szavakat rendre helyrerakosgatni
nyelv szabta mértékkel pontosan, szépen.

Korlátok között a gondolatban forrni,
a rend pontos, kimért természetében,
és a vers végéig, egyre gyakorolni
a költői szigort szentségeképpen.

Szabadon zeng benn és szállva - száll a lélek,
ütemre dobban szíved s láncra vert léted,
születik a vers magát zabolázva,

úgy, hogy közben az ész folyton méricskélget,
mégsem ellentét a rend és a művészet,
a szellem szárnya vigyáz a szabályra.

Jánosházy György: Fogd a kezem

Fogd a kezem, ne engedd el soha.
Reszket a térdem, szédül a fejem,
gyenge vagyok, elgyávult, tétova,
ha elengedsz, megbotlom, elesem.

Fogd a kezem, add szíved melegét
fáradt testemnek, borzongó szivemnek,
elborította a hideg sötét,
és megfagyok, ha a kezed elenged.

Lásd, félve lépek, fogd meg a kezem,
szorítsd puha kezeddel melegen,
a sorsom útján végsőkig kisérjen,

szíved melege mélyen járja át
lelkem körül az örök éjszakát,
hogy ne fázzék a rideg, puszta Térben.

Bernward Koch - A Time Ago

Jánosházy György

(1922-2015)

Jánosházy György: Mindig veled

Maholnap elmegyek, mert menni kell,
de titkon mindig itt leszek veled:
besurranok az est fényeivel,
s míg alszol, őrködöm párnád felett,

a könyvben leszek, melyet olvasol,
a tükörben, melyben nézed magad,
az illatos ágban, mely rád hajol,
a szélben, melytől meglibben hajad,

szíved emlékem ütemére dobban,
ott leszek minden kis gondolatodban,
írás közben vezetem a kezed,

s ha egyszer elindulsz te is utánam,
fáradt szemedet én fogom le lágyan,
és hantodon a fejfa én leszek.

Jánosházy György: Hogy múlik az idő!

A hó alól kibújt a dombtető,
és langyosabbak mindennap az esték.
Maholnap visszatérnek már a fecskék.
Tavaszodik. Hogy múlik az idő!

Elmúlunk majd mi is. De, ugye, érzed:
e megfáradt testben, mely porba hull,
egy kicsi fény ég olthatatlanul,
melyen nem fog a romlás és enyészet:

a végtelen Mindenséggel rokon;
ott leszünk együtt újra, mindörökre,
galaxiák közt semmihez se kötve,

a sötét űrben örökmécs gyanánt
pislákolunk, két kósza, kicsi láng,
s átfénylünk múló évszázadokon.

Jánosházy György: Add vissza, sors...

Sors, kaptam jót is tőled, köszönöm:
van asszonyom, békés könyvtárszobám.
Add vissza, Sors, az élet alkonyán,
annyi elorzott, régi örömöm:

serény fecskék fészkével megrakott
ereszeket, zöld palástos hegyet,
méhek táncát virágos rét felett,
az édesen simogató Napot,

bimbózó lányok felhőtlen szemét,
kristályvizű patakok dallamát,
a rigófüttyöt, a legszebb zenét,

a verset, a szerelmes éjszakát,
a derűs, kék eget, a tiszta fényt,
a nyugalmat, az álmot és reményt.

Jánosházy György: Születésnapon

Egy évvel több megint. Nem számolom:
túl sok van már. Sorsom bealkonyult.
Hátam mögött gyűl, egyre gyűl a múlt:
árnyéktenger sziklás hegyoldalon.

Mélyéből bús kísértetként kikelnek
eltemetett esztendők ásatag
emlékei, százszor megbánt szavak,
csalódások, fájdalmak és szerelmek,

kifakult arccal régen elfelejtett
iskolatársak, messzi temetőben
porladozó, egykor baráti lelkek,

a Semmiből szüremlő, gyönge hangok,
hogy utoljára elbúcsúzva tőlem,
megkondítsák fölöttem a harangot.

Jánosházy György: Ne könyvekben...

Ne könyvekben kutasd a tegnapot:
érett ész holt betűben ne keressen,
az élő múltat nem találhatod
fáradt papírokban, kopott kövekben.

Lelkedben hordod múltad, önmagadban:
évezrek formáltak kívül, belül,
dús örökség a múlt, és halhatatlan:
ezt hagyod a jövőre örökül,

hogy munkáljon évszázadokig épen
új nemzedékek eszében, szivében,
fényénél önmagukra leljenek.

Ha goromba hozzád a sors, ha kedvez,
ápold s hagyd hátra örökségedet,
maradj mindig méltó „ember” nevedhez.

Jánosházy György: Az esték oly sivárak

Az esték oly sivárak nélküled...
Bús árnyak imbolyognak a szobában.
A vezetékben sírdogál az áram,
és fel-feljajdul az ablaküveg.

Fájdalmasan remeg a lámpafény.
Némán csöpögnek a csapból a könnyek.
Lázasnak érzem kezemben a könyvet,
hangyák nyüzsögnek a betűk helyén.

De zúgó aggyal mindhiába várom,
hogy hozza már a felmentést az álom,
nem lendít más terekbe könnyü szárny.

Oly árva vagyok, olyan elhagyott,
olyan magányos, mint a csillagok,
magam se vagyok több mint éji árny.

Jánosházy György: Jó ilyenkor...

Akárha érzékeny festő ecsetje
pingálta volna, oly szép és finom
a fáradt táj, bágyadt virágszirom,
a sunyító, halvány árnyak keletre,

a halkuló színorgia, a kékek
s a pirosak, e késő alkonyat,
egy csitrin a lángszínű hajfonat,
portyázó nőkön csábító nyakékek.

Jó most e színes félhomályban úszni,
jó lustán zsibbadt tagjaidra húzni
az égbolt selymes, lanyha takaróját.

Jó ilyenkor a fecskék és a gólyák
varázsos útján messze-messze menni,
hol bíbor köntöst ad reád a Semmi.

Jánosházy György: Alkonyati búcsú

A dombhátról a Nap még búcsut int,
s piros képpel mindent veresre fest.
Hűvös fuvallatával meglegyint
a tölgyliget felől a kora est.

Elhalkuló szavakkal köszön el
a pihenőre tért madársereg.
Az égen lankadt birkanyáj legel.
Ily békés csak az alkonyat lehet.

A tájat, lelket ellepi a csend.
Búcsúzik némán minden. Odafenn
kidugja már egy csillag a fejét.

Az álmos eb vackában elmereng,
aztán szemét lehunyja csendesen,
s paplant terít rá lágyan a sötét.

Jószay Magdolna: Márciusi hangulat

Egyszínű szürkeség még a március,
kevés a szín, álmodik az égbolt,
ahogy az ember szertenéz, úgy tűnik,
féltve őrzi a mozdulatlanságot.
Az élet száz és száz titkos rezdülése
várat magára, míg a csend szétteríti
az időt, kendőként kötöm fejemre,
s két vége vakon a végtelenbe csüng.
Hallgat a némaság, s bennem újra és újra
születik a csend, lelkemben régmúlt
emlékek fiatalodnak, s akarom azt is,
hogy célt tetteim elé indoknak ne hazudjak.

Bernward Koch - Silent Star

Ketykó István: Ölelések, lobogások, kézfogások

Nem az erőtlen ölelések
- felröppent madarak
váratlan zuhanásai -
nem a fáradt lobogások
- elfújt lángok
halk sírásai -
hanem a félúton megállt kézfogások
tudnak fájni igazán...

Gere Irén: A parton

..mit keresek
a parton...?
nem tudom!
csak elindultam
az úton és
valahogy
ide jutottam.
itt állok
árván, unottan,
és nézem a
fényeket a
víz tükrén -
látom ahogy
egy felugró
ponty rám nevet,
- lassan
megnyugszik
a lelkem:
nem kérdez
senki, nem
kell felelnem,
csupán a
lemenő Napnak,
..és talán
önmagamnak...

Madár János: Akit átölel tenyérnyi táj

Akit átölel tenyérnyi táj,
nem téved sírásba soha.
Fények mély üszkében elázik
tengernyi csillag gyöngysora.

Novák Éva: Vallomás

Jártál-e hamuréten, csonttá égve, fehéren,
Éltél-e poshadt vízen, háromhetes kenyéren,
Láttad-e fényes nappal fent a magányos eget,
Amint a föld ráncai közt csillagokat keresett,
Adtál-e alamizsnát a nálad gazdagabbnak,
Hittél-e a megtartó, fájdalmas haragnak,
Mutattad-e az út szélén korhadó keresztet,
Mulattál-e azon, ki veled szemben vesztett,
Találtál-e igazságot világod bejárva,
Féltél-e ha rád suhogott a gonoszok átka,
Vártad-e a megváltót szelíd türelemmel,
Élvezted-e az ölelést érintetlen testtel,
Maradtál-e tiszta, mint amilyen voltál,
Átlépnél-e rajtam vagy belém botolnál?

Millei Ilona: A vándor

Vándor vagyok, uram! Nem tudok pihenni,
árva hajlékomban nem tudok nyugodni,
tűzd ki hold-lámpásod, hogy utat mutasson,
szítsad nap-máglyádat, meleget is adjon!

Hajnali harmattal szomjamat oltsad el,
édes gyümölcsökkel éhemet verjed el,
mikor örök vágyról a tücsök hegedül,
társat is adj, uram, ne legyek egyedül!

Koldus vagyok, uram! Üres a tarisznyám.
Zúgó szélviharban eloldom paripám,
villámok fényéből kovácsolom kardom,
vetést verő zápor kísér az utamon.

Adj lelkemnek erőt, hadd szálljak szabadon,
virágszirom legyen minden gondolatom,
csillagtűzzel áldj meg, mikor elindulok,
te tudod, ó, uram, magam elől futok.

Kálnay Adél: Múzsa

Én nem ismertem az igaz szerelmet,
csak könyvekben olvastam felőle,
lettem hát nyugtalan vándor,
tiltott érzelmek
őrült keresője.

Ady Ágota Melinda: Egy

A gyerekkor öntudatlan eszmélése helyét
átvette az ember tudatos hallgatagsága
saját nyomorúsága felett.
Kapaszkodnék kifele belőle,
de a megválthatatlan testi s lelki teher
nem enged, végeláthatatlan
büntetéssel fenyeget.
Meg nem érdemelt szenvedések alakítottak,
komoly felnőttek arcát öltöttem magamra,
ébredező vágyak, kívánságok sodortak
könyörtelen távol
egyre nyugtalanabb valómtól.
A szegénységnek szégyenárja
egyre nagyobb területet áraszt el,
minden irányból tehetetlenség feszít,
de érzem már magamban
eljövendő vad izgalmak lázadását.
Az Ember. Mély sorsszerűség,
rajongó szeretet
s vádló kiáltás fűz hozzá,
de elődeim hangjához
halkan hozzáteszem
saját felkiáltójelem.
Minek vagyok a folytatása?
Talán kezdete sem vagyok semminek…
Nehéz kődarabokként hullnak
gondolataim, s mint kiéhezett kutya
a morzsákat, úgy szedem össze
az érzéseim.
Nem ledönteni akarom a múltat,
hanem magam is talpra állítani!
Lassan láthatóvá válnak a szavak,
szorosan egymás mellett sorakozva
vallják, hogy nem megnyugvást,
de kétséget és dacot szítanak,
s közben keserű rímekkel vállán
továbbvándorol,
majd célba ér az akarat.

M. Simon Katalin: Magad sirató

Vergődünk
porban,
sárban,
magányosan,
gyilkolunk
életrevaló perceket,
iszapba fojtunk
szavakat,
melyek fényt hoznának,
siratjuk
mi rajtunk múlhatott:
bor,
kenyér,
szerelem,
mely embert
szabaddá tesz,
felemel.

Brian Crain - Earth

M. Simon Katalin: Nyári nap a Hargitán

Szarvasok nyomdokában járunk,
Hol forrás pezseg gyökér alól,
Táltos fenyők éltes honában,
Hol regék kelnek ős hantokon.

Ott hajnalköntösében a nap
Vigyázó lándzsák hegyére száll,
Ég magasán sziklák közt izzik
Merészen a havasi gyopár.

Gyantaillatot lehel az est,
S a szendergő alkonyfényben
Áhitattal kérünk mennyei
Áldást eme földi fenségre!

M. Simon Katalin: Ami örökre megmarad

Lehullhat a fák levele,
válthatja medrét ezerszer a vándor folyó,
de örök, mi bennünk forrást fakasztott:
a dombok konok duzzogása,
a sziklás oldal,
mely visszhangozza gyermekéveink,
iskolánk,
hol botladozva indult emberré válásunk,
templomunk,
mely reményt oltott belénk.
Régi majálisok,
hol buja zöld alatt
a porondon élő nótára dobbant a láb,
és hangszórók nélkül is hallottuk a jó szót,
amikor emeltük a barátság poharát.

Újulhat a lomb a régi dombokon,
de örök, mi bennünk forrást fakaszt,
s a folyó is vághat magának új utat,
ám útjában mit kőbe vés a víz,
időtlen örökség marad.

M. Simon Katalin: Gondolatok szülőföldemről

Sárkányölő Szent Györgyök
Mentsvára,
Végek hatalma
Az idő peremén,
Ágyúöntők hite
A megmaradásban,
Ahol Istent is
Bástyával védi
A székely erény.

Föld,
Melynek méhéből
Bükk és fenyő terem,
Gyökereik mélyéről
A víz,
Mint a bor
Pezseg.

Szülőföldem
E sokarcú
Kemény világ,
Szellemisége kincs,
Ha megtorpanok
Harcomban, erőt ád,
S lehull rólam a bilincs.

M. Simon Katalin: Elsodorva bár...

Elsodorva bár, de csendes méltóságban
Telnek éveid. Múltadhoz köt
Gazdag hordalékod,
Jelent ad, s kínál jövőt.

Ajándékát hullatja rád a fény,
Szemedben eleven életek rajzolódnak,
Mit különös léted magához vonzott,
Újra értelmet szült napjaidnak.

Mélázó nyugalmad borzolva,
Tükrödben nádszállal táncol a szél,
Szárny suhog a sás közti zsombékon, felszáll,
S ha elfárad, pihenni fészkére visszatér.

M. Simon Katalin: Kétely

Ismertelek…
Vagy csak úgy tűnik talán?

Arcod metaforákba csomagoltam,
Szemed az októberi ég,
Érintésed pórusaim mélyén őrzöm,
Csak hangod rejti a messzeség.

Mégis, néha nem tudom, ki voltál,
S míg kutatok régi képek között,
Vajúdik bennem a kérdés:
Lehet-e kétely a hit mögött?