-részlet-
Szüless meg bennünk, tisztaság,
szüless meg bennünk, béke,
s tedd kezedet a vad világ
lázas ütőerére.
Szüless meg bennünk szeretet,
te legszebb lelki virtus,
teremts bennünk új életet,
szüless meg bennünk, Krisztus!
"A szónak rendje van: üzen, tanít. Ne tékozold el hát soha! Becsüld erejét, színét, titkait." Bodnár Éva
2015. november 29., vasárnap
Bódás János: Advent
Lukátsi Vilma: Ha szembejön
Ádvent idején szembejön velünk
földi vándornak öltözötten,
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…
Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.
Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és... egy másik, aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!
Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembejön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek!
földi vándornak öltözötten,
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…
Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.
Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és... egy másik, aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!
Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembejön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek!
Venyercsán László: Ki várni tud
Oly jó Istenre csendben várni –
Istennel rövid a messzi út,
hisz nemcsak az út, a cél is Ő,
s nem veszít időt, ki várni tud.
Oly jó Istenre csendben várni,
gyermekként, boldog önfeledten;
nagy műve rejtett s titok úgyis,
amit cselekszik keze csendben,
Oly jó Istenre csendben várni,
a világ bármit is felelne...
Ajándéknál is nagyobb néha
a várás győzelmes kegyelme.
Istennel rövid a messzi út,
hisz nemcsak az út, a cél is Ő,
s nem veszít időt, ki várni tud.
Oly jó Istenre csendben várni,
gyermekként, boldog önfeledten;
nagy műve rejtett s titok úgyis,
amit cselekszik keze csendben,
Oly jó Istenre csendben várni,
a világ bármit is felelne...
Ajándéknál is nagyobb néha
a várás győzelmes kegyelme.
2015. november 25., szerda
Erdei-Szabó István: Sóhaj a fákhoz
Fák: sejtelmes, sudaras lények,
az ég felé törő
fegyelmezett teremtmények,
hajlíthatók és hajthatatlanok egyben
örökkön megtartó
tiszta révületben.
Fák: lélegző elevenek.
Magukban állók az
egyre növekvő szédületben.
Fák: isten lélegzetének
sóhajai a szélben -
majd őrizzetek engem is
a leküzdhetetlen rettenetben.
Erdei-Szabó István: Töredék az éjszakáról
Ez az éjszaka
szemhéjam mögötti láz
rám ijeszt megpróbál provokál
mintha világ-nagy súly alatt járnék
rám szakad minden árnyék
gyermeki félelembe juttat vissza
ez a tengermélyi lucskos éjszaka
Ez az éjszaka
szemhéjam mögötti láz
vergődik benne a napvilág
kiáltanék még egyszer érted
mosolyod sátrába térnék
vicsorog rám a céda világ
torkomban emészthetetlen homok
csikorog az idő-töredék
Ez az éjszaka végleg bezár
hány cellája van reggelig
micsoda furcsa csapda
önmagát bővítő labirintus
se vége se hossza
mintha mindig éj lett volna
nem ébredek innen tavaszra
csak télre gyolcs fehér hóra
Ez az éjszaka
éveket rabol tőlem
nem álmodom nem ébredek
mégsem maradok észrevétlen
terjeszkedik bennem végleg
közelít az utolsó éj
világok omlanak össze bennem
s megrabol a kolduló remény
szemhéjam mögötti láz
rám ijeszt megpróbál provokál
mintha világ-nagy súly alatt járnék
rám szakad minden árnyék
gyermeki félelembe juttat vissza
ez a tengermélyi lucskos éjszaka
Ez az éjszaka
szemhéjam mögötti láz
vergődik benne a napvilág
kiáltanék még egyszer érted
mosolyod sátrába térnék
vicsorog rám a céda világ
torkomban emészthetetlen homok
csikorog az idő-töredék
Ez az éjszaka végleg bezár
hány cellája van reggelig
micsoda furcsa csapda
önmagát bővítő labirintus
se vége se hossza
mintha mindig éj lett volna
nem ébredek innen tavaszra
csak télre gyolcs fehér hóra
Ez az éjszaka
éveket rabol tőlem
nem álmodom nem ébredek
mégsem maradok észrevétlen
terjeszkedik bennem végleg
közelít az utolsó éj
világok omlanak össze bennem
s megrabol a kolduló remény
Erdei-Szabó István: XX. századi sorstöredék
Nincs már mit rejtenem
csontomon is áthatol a század
előbb tudják hogy álmodom veled
pedig szemem tengerében látlak
kisiklik kezemből a mozdulat
mintha ez is meg lenne írva
sírni nem tudok immár érted
végképp ki vagyok okítva
Elkallódnak belőlem a tájak
fölöttem összecsap az idő
Isten harangszavát várom
ahol fiává fogad az idő
csontomon is áthatol a század
előbb tudják hogy álmodom veled
pedig szemem tengerében látlak
kisiklik kezemből a mozdulat
mintha ez is meg lenne írva
sírni nem tudok immár érted
végképp ki vagyok okítva
Elkallódnak belőlem a tájak
fölöttem összecsap az idő
Isten harangszavát várom
ahol fiává fogad az idő
Erdei-Szabó István: Eleven zsarátnok
Érezted már a valódi fájdalmat?
Mikor bőröd alá parazsat raknak?
Szinte lángol, izzik benned
az eleven zsarátnok,
mikor a sejtek és szövetek
is ellened szövetkeznek,
s az égő hús keserű füstje
az orrodba csap?!
Üzennek benned a letűnt korok:
a fájdalom nyelvén őseid üzennek.
Hogy bírták több ezer éve ezen a tájon,
ahol mindig volt vér és veszély
és sanda fájdalom,
hogy ne csak a múltnak,
de a jövendőnek is jusson!
Hát ezért: örök várad ez a sáncos
történelem,
s pestisen, tűzvészen, lélek-ragályon át,
mint Krisztus a keresztet, hordozod
a fájdalom eleven zsarátnokát
Mikor bőröd alá parazsat raknak?
Szinte lángol, izzik benned
az eleven zsarátnok,
mikor a sejtek és szövetek
is ellened szövetkeznek,
s az égő hús keserű füstje
az orrodba csap?!
Üzennek benned a letűnt korok:
a fájdalom nyelvén őseid üzennek.
Hogy bírták több ezer éve ezen a tájon,
ahol mindig volt vér és veszély
és sanda fájdalom,
hogy ne csak a múltnak,
de a jövendőnek is jusson!
Hát ezért: örök várad ez a sáncos
történelem,
s pestisen, tűzvészen, lélek-ragályon át,
mint Krisztus a keresztet, hordozod
a fájdalom eleven zsarátnokát
Erdei-Szabó István: A ház emlékei
Télen a ház is fázik,
ablakszemei sírnak.
Padlásán vásottkölyök –
pogány szelek hancúroznak.
A tetőt dér lepi be,
jégcsap-szakállat
növeszt az eresz.
S ekkor a ház eresztékeiben
az erdőre gondolnak a fák,
és mindahány megremeg.
ablakszemei sírnak.
Padlásán vásottkölyök –
pogány szelek hancúroznak.
A tetőt dér lepi be,
jégcsap-szakállat
növeszt az eresz.
S ekkor a ház eresztékeiben
az erdőre gondolnak a fák,
és mindahány megremeg.
2015. november 24., kedd
Csávossy György: Emlékek csendélete
Az emlékek csendéletét
lelkem falára szegezem.
A kalapács könnyen felsebzi
reszketeg, megvénült kezem.
De ragyog a kép bennem újból,
bár lehunyom fáradt szemem,
és felzokog az őszi csellón
tar fák között a szerelem.
Elekes Ferenc: Szép, fehér füstből
A legmodernebb kor elején
egy pilóta
sugárhajtású gépen
nagy sietősen
végigfutott az égen.
Utána ottmaradt
szép, fehér füstből
egy hosszú gondolatjel:
vedd tudomásul,
világ, gondolkozni kell!
Én magamra vettem,
s most azon gondolkozom
— a legmodernebb kor közepén —,
vajon lesz-e időd
te pilóta,
hogy sugárhajtású gépen
egyszer csöndben
végigmenj az égen,
s szép, fehér füstből
fölírj egy sort
a legszebb versből?
egy pilóta
sugárhajtású gépen
nagy sietősen
végigfutott az égen.
Utána ottmaradt
szép, fehér füstből
egy hosszú gondolatjel:
vedd tudomásul,
világ, gondolkozni kell!
Én magamra vettem,
s most azon gondolkozom
— a legmodernebb kor közepén —,
vajon lesz-e időd
te pilóta,
hogy sugárhajtású gépen
egyszer csöndben
végigmenj az égen,
s szép, fehér füstből
fölírj egy sort
a legszebb versből?
Ráduly János: Csillagmadarak
Lelked szépségét
Bekebelezték fénylő
Csillagmadarak.
Bekebelezték fénylő
Csillagmadarak.
Fülöp Kálmán: Magamtól kérdezem
Kezemből kitépik
a megfoghatót, a
szépet s agyamban
elcsitulnak a gondolatok,
olykor magam sem
tudom, mit akarok,
csak beszélek, élek,
írok, legtöbbször
zagyvaságot, miközben
nőnek a parlagok és
semmi sem olyan,
mint a tegnap,
csupa utánzat az élet
s papíromon is
összefolynak a fények,
látszat, felszínesség,
akarás, nem akarás —
ebben a zsibvásári
zsivajban én is egy
utánzat vagyok?
a megfoghatót, a
szépet s agyamban
elcsitulnak a gondolatok,
olykor magam sem
tudom, mit akarok,
csak beszélek, élek,
írok, legtöbbször
zagyvaságot, miközben
nőnek a parlagok és
semmi sem olyan,
mint a tegnap,
csupa utánzat az élet
s papíromon is
összefolynak a fények,
látszat, felszínesség,
akarás, nem akarás —
ebben a zsibvásári
zsivajban én is egy
utánzat vagyok?
Cseke Gábor: Máglya
drága jó batsányi – ezt is kifundálta
amikor intését – versben hagyta hátra:
“jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek
vigyázó szemetek párizsra vessétek”
századok telnek el – minden jajjal-bajjal
vereslik az alkony – vérrel jön a hajnal
kövein sok elfolyt – ne is tagadjátok
de a föld beitta – hogy ti ne tudjátok
mert a szél nyugatról – fenyegetve lázad
mig keleti szikra – perzseli a házad
megvivnak fölötted – hiába vagy résen
derékig lángban állsz – vagy talán egészen
amikor intését – versben hagyta hátra:
“jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek
vigyázó szemetek párizsra vessétek”
századok telnek el – minden jajjal-bajjal
vereslik az alkony – vérrel jön a hajnal
kövein sok elfolyt – ne is tagadjátok
de a föld beitta – hogy ti ne tudjátok
mert a szél nyugatról – fenyegetve lázad
mig keleti szikra – perzseli a házad
megvivnak fölötted – hiába vagy résen
derékig lángban állsz – vagy talán egészen
B. Tomos Hajnal: Ovidius
A hold minden este
csizma alakot fest
a tenger tükrére
s villogva táncol rajta
egy távoli, sejtelmes
zenére.
A költő csak áll
mint szobor,
tógája rég kővé fagyott
és jegyzi, kottázza
a virágzó narancsfák
illatát.
csizma alakot fest
a tenger tükrére
s villogva táncol rajta
egy távoli, sejtelmes
zenére.
A költő csak áll
mint szobor,
tógája rég kővé fagyott
és jegyzi, kottázza
a virágzó narancsfák
illatát.
P. Buzogány Árpád: Nap süt szemedből
Rossz nap sütött reám, még mindig éget,
perzselte arcomat kemény, hideg
fényével s nem kerestem én menedéket,
nem mondtam el, hogy fáj, ugyan kinek?
Virágokat kerestem én, kezedbe
adnám a legszebb illatos csokor
virágot, válogatva, neked szedve,
sziromlevélre válaszod csókold,
hűvös szemeddel lesd, a mondat végén
miért remegnek úgy a szép szavak?
Egy kis mosoly s ismét meghozza békém
a játszi fény, villannak friss halak…
Nap süt szemedből; ismét láttalak,
magamba zárlak, mint álmát a vak.
perzselte arcomat kemény, hideg
fényével s nem kerestem én menedéket,
nem mondtam el, hogy fáj, ugyan kinek?
Virágokat kerestem én, kezedbe
adnám a legszebb illatos csokor
virágot, válogatva, neked szedve,
sziromlevélre válaszod csókold,
hűvös szemeddel lesd, a mondat végén
miért remegnek úgy a szép szavak?
Egy kis mosoly s ismét meghozza békém
a játszi fény, villannak friss halak…
Nap süt szemedből; ismét láttalak,
magamba zárlak, mint álmát a vak.
Nagy Székely Ildikó: Ígéret
Szétguruló szőlőszemek közt,
a napsugarak temetésén,
madárhangjától is megfosztott
életünk ezer repedésén
még ott bujkál a pillanat,
s ha akarod, veled marad.
Tűzlába van és szellő-lelke,
szívednek minden feldúlt csendje
tekintetében ott lakik,
s ha megérint a hűvös este,
felmelegszik tested mellette,
s ő veled marad hajnalig.
a napsugarak temetésén,
madárhangjától is megfosztott
életünk ezer repedésén
még ott bujkál a pillanat,
s ha akarod, veled marad.
Tűzlába van és szellő-lelke,
szívednek minden feldúlt csendje
tekintetében ott lakik,
s ha megérint a hűvös este,
felmelegszik tested mellette,
s ő veled marad hajnalig.
Fülöp Lajos: Mátraalja
Ahol a Nap és a Hegy összeér,
Mátraalja, magamba zártalak.
Velem vagy mindig. Még távolból is
látom tornyaid és a házakat.
Kicsi motyóját a hajléktalan
nem őrzi jobban, mint ahogy magam
amulettként hordozom szívemben
színes kontúrodat.
Benépesül az otthoni színpad,
arcok tűnnek fel a messzi múltból...
Régi, jó barátok hangját hallom
gyermekálmok tündérvilágából.
S az ébrenlét? Zsibongó, pesti tél,
arcomba csap a hűvös esti szél,
zord zenéje sorsomat süvölti,
élesen, haragvón.
De integetnek kéklő hegyeid,
patakjaid is bennem csobognak,
kis közeid zsákutcámat jelzik,
s harangjaid engem hívogatnak...
Bársonyos ujjaiddal megsimogatsz,
dajka-daloddal elandalítasz,
pest-budai Bakonyában élő,
tékozló fiadat.
Mátraalja, magamba zártalak.
Velem vagy mindig. Még távolból is
látom tornyaid és a házakat.
Kicsi motyóját a hajléktalan
nem őrzi jobban, mint ahogy magam
amulettként hordozom szívemben
színes kontúrodat.
Benépesül az otthoni színpad,
arcok tűnnek fel a messzi múltból...
Régi, jó barátok hangját hallom
gyermekálmok tündérvilágából.
S az ébrenlét? Zsibongó, pesti tél,
arcomba csap a hűvös esti szél,
zord zenéje sorsomat süvölti,
élesen, haragvón.
De integetnek kéklő hegyeid,
patakjaid is bennem csobognak,
kis közeid zsákutcámat jelzik,
s harangjaid engem hívogatnak...
Bársonyos ujjaiddal megsimogatsz,
dajka-daloddal elandalítasz,
pest-budai Bakonyában élő,
tékozló fiadat.
2015. november 19., csütörtök
Kozma László: Átváltozás
A földi létből egyszer kiszakadva
Átforgunk-e másféle anyagba.
Kéklő bolygók törvénye szerint
Örök formával létünk egybering.
Kozma László: Virágpor
Mi tartja meg a virágszálat?
Az apró porzó és bibe
Míg átrezdül a semmibe,
Szirmáról virágpor szitálhat.
És mint egy felsőbb értelem,
Szinte maga a tér terem
Telítve fénnyel és homállyal,
Csillagok virágporával.
Az apró porzó és bibe
Míg átrezdül a semmibe,
Szirmáról virágpor szitálhat.
És mint egy felsőbb értelem,
Szinte maga a tér terem
Telítve fénnyel és homállyal,
Csillagok virágporával.
Kozma László: Perc
Mint magházból röpülnek a magvak,
Egy percedből százezer fakadhat.
És körülvesz, mintha csillag égne,
Egyszerre az élet teljessége.
Egy percedből százezer fakadhat.
És körülvesz, mintha csillag égne,
Egyszerre az élet teljessége.
Kozma László: Búza
Én nem mondom, hogy külön sorsa
Van e földön a nemzeteknek.
Hiszen egyként vagyunk adósa
Ki közénk jött, a szeretetnek.
Ha gyúl a népek szivárványa
Égre feszítve, mint a bársony,
Ezt kérem: lehessünk egy szála,
Lobogjon a magyar karácsony.
Én nem kérek más, külön sorsot,
De építhessünk iskolákat.
Zúghassanak a templomtornyok,
Hirdetve húsvéti csodákat.
Az életünk nem külön élet,
Azt kérem, mit mindenki kaphat.
Derűs munkát és békességet,
És áldását a dolgos napnak.
Kérem a jó szándék vetését,
Mely a lélekben megfakadhat.
Kinyújtott kezünket ne sértsék,
Jó földbe hulljanak a magvak.
Én nem kérek más, külön sorsot,
Csak ennyit: hogy az Ábel vére,
Amely a köveken piroslott,
Váljon arany testvériségre.
Van e földön a nemzeteknek.
Hiszen egyként vagyunk adósa
Ki közénk jött, a szeretetnek.
Ha gyúl a népek szivárványa
Égre feszítve, mint a bársony,
Ezt kérem: lehessünk egy szála,
Lobogjon a magyar karácsony.
Én nem kérek más, külön sorsot,
De építhessünk iskolákat.
Zúghassanak a templomtornyok,
Hirdetve húsvéti csodákat.
Az életünk nem külön élet,
Azt kérem, mit mindenki kaphat.
Derűs munkát és békességet,
És áldását a dolgos napnak.
Kérem a jó szándék vetését,
Mely a lélekben megfakadhat.
Kinyújtott kezünket ne sértsék,
Jó földbe hulljanak a magvak.
Én nem kérek más, külön sorsot,
Csak ennyit: hogy az Ábel vére,
Amely a köveken piroslott,
Váljon arany testvériségre.
Kozma László: Feltámadás
Egyszerre ott volt minden létezésben,
Alkonyatban, hajnalok tüzében.
És kinyíló virágok hitében
A lelkünkre hajlik vigaszképpen.
Alkonyatban, hajnalok tüzében.
És kinyíló virágok hitében
A lelkünkre hajlik vigaszképpen.
Kozma László: Szeretet
Energia, fémek párája csak:
Távolabbra suhan az anyag.
Elérheted végső lényegét?
Széjjelfoszlik, ha érintenéd.
Mi mozgatja? Egy végső akarat?
Gyémántkemény, és tovább nem hasad.
Az életünk tűnő árny csupán,
Elfutó rajz homályos burán.
Öröm, bánat száll és kavarog.
Ki őrzi meg a pillanatot?
Míg sugárzik a fényen túli fény,
A Szeretet a világ üvegén.
Távolabbra suhan az anyag.
Elérheted végső lényegét?
Széjjelfoszlik, ha érintenéd.
Mi mozgatja? Egy végső akarat?
Gyémántkemény, és tovább nem hasad.
Az életünk tűnő árny csupán,
Elfutó rajz homályos burán.
Öröm, bánat száll és kavarog.
Ki őrzi meg a pillanatot?
Míg sugárzik a fényen túli fény,
A Szeretet a világ üvegén.
2015. november 14., szombat
Egyed Emese: A többi
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya.
Hidak pillérét hó rajzolja körbe.
Hajnalseprűkkel szavaink behordja
az olvasztóba felejtés-anyó!
Könnyedhez készít illatos kalácsot;
meggyógyítanak házi jótanácsok,
s kerül majd, hogyha elmerengenél,
halaszthatatlan megtennivaló.
A járdasziget békéje vagyok,
nem kezdet, nem cél utazásodon.
Kitalálható történet vagyok,
égabroszon szétmorzsált holdkenyér.
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya:
volt-nincs. A többi
kínzó hófehér.
Vékony Andor: Búcsú a Múzsától…
-részletek-
Köszönet
Köszönöm neked a szerelmet,
amellyel a semmiből megalkottál.
Köszönöm azt a néhány évet,
amit életedből nekem adtál.
Köszönöm neked a dalokat,
az álmatlan éjek meséit,
hogy mosolyod ma is ugyanaz,
köszönöm neked, hogy vagy!
Találkoztunk. Adtam - talán mindent, amit adhattam...
Te? Annak csak te vagy a tudója, de köszönöm, amit kaptam tőled, sokat, nagyon sokat jelentett és jelent nekem. Vágyat adtál, szerelmet... Kevés a szó, amivel mindez megköszönhető. Kevés, még ha számtalan vers őriz is téged...
Szeretlek, de más az utunk - az itt és a most nem létezik. Vajon érzed-e majd a zajos városi estékben te is, hogy összetartozunk? A mélyben vagy fent a szellemvilág örvényében, valami összeköt – összekapcsol minket...
Várunk.
Én őrzöm az álmaimat, hűségemet a vágyhoz, a szerelemhez. Korszerűtlen világom korszerűtlen érzéseit. Hosszú utat tettünk meg egymásig, majd együtt, és hosszú az út, ami előtted áll. Nekem az elképzeltnél rövidebb út szabatott. Egy másik útra készülődve, most bocsánatot kérek tőled, hogy nem szerettelek jobban, s néha nem fogadtalak el olyannak, amilyen vagy.
...Változok, változol, de a mélyben, a lelkek örvénylő birodalmában önmagam maradok, s te is maradsz olyan, amilyennek csak én ismerhetlek, amilyennek szeretlek. (S erről szólnak a dalok.)
Zuhog az eső.
Sorsunk meséjét mossa.
Hol volt, hol nem volt…
Köszönet
Köszönöm neked a szerelmet,
amellyel a semmiből megalkottál.
Köszönöm azt a néhány évet,
amit életedből nekem adtál.
Köszönöm neked a dalokat,
az álmatlan éjek meséit,
hogy mosolyod ma is ugyanaz,
köszönöm neked, hogy vagy!
Találkoztunk. Adtam - talán mindent, amit adhattam...
Te? Annak csak te vagy a tudója, de köszönöm, amit kaptam tőled, sokat, nagyon sokat jelentett és jelent nekem. Vágyat adtál, szerelmet... Kevés a szó, amivel mindez megköszönhető. Kevés, még ha számtalan vers őriz is téged...
Szeretlek, de más az utunk - az itt és a most nem létezik. Vajon érzed-e majd a zajos városi estékben te is, hogy összetartozunk? A mélyben vagy fent a szellemvilág örvényében, valami összeköt – összekapcsol minket...
Várunk.
Én őrzöm az álmaimat, hűségemet a vágyhoz, a szerelemhez. Korszerűtlen világom korszerűtlen érzéseit. Hosszú utat tettünk meg egymásig, majd együtt, és hosszú az út, ami előtted áll. Nekem az elképzeltnél rövidebb út szabatott. Egy másik útra készülődve, most bocsánatot kérek tőled, hogy nem szerettelek jobban, s néha nem fogadtalak el olyannak, amilyen vagy.
...Változok, változol, de a mélyben, a lelkek örvénylő birodalmában önmagam maradok, s te is maradsz olyan, amilyennek csak én ismerhetlek, amilyennek szeretlek. (S erről szólnak a dalok.)
Zuhog az eső.
Sorsunk meséjét mossa.
Hol volt, hol nem volt…
Gáspár László: Szakítás a poétikával
J. A. után költőnek lenni
lehet – de már nem érdemes...
(Mélyebb bugyrai a világnak
az ősmagánynál nincsenek;
s nem lehet ember annál árvább,
kit nem szeretnek, ha szeret...)
lehet – de már nem érdemes...
(Mélyebb bugyrai a világnak
az ősmagánynál nincsenek;
s nem lehet ember annál árvább,
kit nem szeretnek, ha szeret...)
Ruder Jana: Maradtam volna még...
Maradtam volna még..
de a kék lehalványult az égről...
s rojtok lógtak ki
a tél szakadt zsebéből
amikor sárba esett
a tegnapi csillag.
Együtt néztük
éjfél után...
s puha parázzsá vált a délután...
Sötét foltok nőttek az est szárnyára,
aztán összetört a fény
szemem íriszén...
halkan dúdoltam...csendesen,
kevés lett neked...
s a vékony hártyává vált hangjegyek
néha sírtak -
könnycseppjei hozzád gurultak...
Igazi dalt akartam...
mi áthatol a lelkemen
kisimítva sok vasalatlan ráncot,
hordtam magamon nehéz acélláncot...
oly könnyűnek tűnt, nem fájt, hogy bőröm tőle sorjás'
feléd indult tőlem minden kis mosolygás...
maradtam volna még...
de a kék lehalványult az égről,
puha parazsak hulltak a csillagok szeméből...
de a kék lehalványult az égről...
s rojtok lógtak ki
a tél szakadt zsebéből
amikor sárba esett
a tegnapi csillag.
Együtt néztük
éjfél után...
s puha parázzsá vált a délután...
Sötét foltok nőttek az est szárnyára,
aztán összetört a fény
szemem íriszén...
halkan dúdoltam...csendesen,
kevés lett neked...
s a vékony hártyává vált hangjegyek
néha sírtak -
könnycseppjei hozzád gurultak...
Igazi dalt akartam...
mi áthatol a lelkemen
kisimítva sok vasalatlan ráncot,
hordtam magamon nehéz acélláncot...
oly könnyűnek tűnt, nem fájt, hogy bőröm tőle sorjás'
feléd indult tőlem minden kis mosolygás...
maradtam volna még...
de a kék lehalványult az égről,
puha parazsak hulltak a csillagok szeméből...
2015. november 12., csütörtök
Kis Pál István: Esti elégia
Szép az az est, mely az ég poharába vörösli az óbort,
áldoz a fénnyel, amíg mámoros isten a Nap,
nyújtva felém a kehelybe idézi a szomjat, az üdvöt,
csorran az éj peremén, s halkan a völgyre terül.
Édes az est, ha akad, ki a dalt poharamra köszönti,
gondolatomra ügyel, s bölcs, aki érti a szót,
nem nehezíti magányom vaksi fülemnek a csendet,
hol csak az árva tücsök játszik az éjhegedűn.
Szép az az est, ha a kedves a lábam elé veti leplét,
édes a csók, vele hull harmatos éjbe a menny,
fénnyel az arcán hozza szerelmét, s oltja a borba,
majd, ha elült az a vágy, hajnala ringat ölén.
Szép az az est, mely a dalba idézi a majdani véget,
szép az az óra, a perc, vággyal a pillanatért,
édes a harc, mit a lét vív, s mécsem a néma sötéttel,
benne a dallal a hang, íme a csendemig ér.
áldoz a fénnyel, amíg mámoros isten a Nap,
nyújtva felém a kehelybe idézi a szomjat, az üdvöt,
csorran az éj peremén, s halkan a völgyre terül.
Édes az est, ha akad, ki a dalt poharamra köszönti,
gondolatomra ügyel, s bölcs, aki érti a szót,
nem nehezíti magányom vaksi fülemnek a csendet,
hol csak az árva tücsök játszik az éjhegedűn.
Szép az az est, ha a kedves a lábam elé veti leplét,
édes a csók, vele hull harmatos éjbe a menny,
fénnyel az arcán hozza szerelmét, s oltja a borba,
majd, ha elült az a vágy, hajnala ringat ölén.
Szép az az est, mely a dalba idézi a majdani véget,
szép az az óra, a perc, vággyal a pillanatért,
édes a harc, mit a lét vív, s mécsem a néma sötéttel,
benne a dallal a hang, íme a csendemig ér.
Kis Pál István: A lugas alatt
A lugas árnyán roggyant, árva lóca,
elült már a szél, a levél se moccan,
illatos fürtjeit bizony szertehordta,
aki erre prédált seregélyrajokban.
De mért is szólna, és kinek az ének,
hol van az a nektár, amit csak remélek,
hol van a borral vigaszt adó mámor,
hol van az a tegnap, hova lett a mából?
Diófaárnnyal terült kerti asztal,
lapja egy macska púpot vető háta,
cimbora kéne hozzá édes bordal,
terítene még egy poharazgatásra.
De szép is volna társakkal az ének,
ahogy dúdolgatnak fiakkal a vének,
s ha már a borral hímes lett a mámor,
kifeledhetnénk a tegnapot a mából!
A lugas árnyán fel-felnyög a lóca,
ahogy itt ülök, fölös terhe vagyok,
ha attól a létem pillekönnyű volna,
levenni a terhét, ihatnék egy nagyot.
Úgy ám, bár igaz, csalfa szó az ének,
amíg arról fecseg, milyen szép az élet,
de míg a borral társat lelt a mámor,
véle múlatom ki magamat a mából.
elült már a szél, a levél se moccan,
illatos fürtjeit bizony szertehordta,
aki erre prédált seregélyrajokban.
De mért is szólna, és kinek az ének,
hol van az a nektár, amit csak remélek,
hol van a borral vigaszt adó mámor,
hol van az a tegnap, hova lett a mából?
Diófaárnnyal terült kerti asztal,
lapja egy macska púpot vető háta,
cimbora kéne hozzá édes bordal,
terítene még egy poharazgatásra.
De szép is volna társakkal az ének,
ahogy dúdolgatnak fiakkal a vének,
s ha már a borral hímes lett a mámor,
kifeledhetnénk a tegnapot a mából!
A lugas árnyán fel-felnyög a lóca,
ahogy itt ülök, fölös terhe vagyok,
ha attól a létem pillekönnyű volna,
levenni a terhét, ihatnék egy nagyot.
Úgy ám, bár igaz, csalfa szó az ének,
amíg arról fecseg, milyen szép az élet,
de míg a borral társat lelt a mámor,
véle múlatom ki magamat a mából.
Kis Pál István: Áll még a diófa
Csengey Dini emlékezete
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
lombja alá pihen hűsölni egy árnyék,
tűnő szivárványát felhő el ne lesse,
ázó esők rongyát panyókára vette,
dördül, s villámszeme fellegeken átég,
mégis megfeszíti kékjével a nyárég...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
ott térdepel esti harangszót az asztal,
alkony pislákol a le-lehunyt fohászon,
bíborbornak foltot szomjazik a vászon,
gyertyalángba pillét hullása magasztal,
égve s perzselődve számot vet a Nappal...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
ólomnehéz lombját égtengerbe mártja,
gyenge ha lehetne, görnyedezne hétrét,
búzavirág szemek könnyeznék a kérgét,
de állni, mert muszáj, neki sincs több mára:
kétségbeesése, s benne méltósága...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
lombja alá pihen hűsölni egy árnyék,
tűnő szivárványát felhő el ne lesse,
ázó esők rongyát panyókára vette,
dördül, s villámszeme fellegeken átég,
mégis megfeszíti kékjével a nyárég...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
ott térdepel esti harangszót az asztal,
alkony pislákol a le-lehunyt fohászon,
bíborbornak foltot szomjazik a vászon,
gyertyalángba pillét hullása magasztal,
égve s perzselődve számot vet a Nappal...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
ólomnehéz lombját égtengerbe mártja,
gyenge ha lehetne, görnyedezne hétrét,
búzavirág szemek könnyeznék a kérgét,
de állni, mert muszáj, neki sincs több mára:
kétségbeesése, s benne méltósága...
Kis Pál István: Szomorkás szelíden
(Gacsályi Józsefnek)
Ülünk a tornácon szomorkás szelíden,
ülünk, elmélázva csendben a holnapon,
időzve még a jelenben, jó volna tudni,
mitől lett az ős, mára csak egy rokon?
A vén ház már üres, ajtaja tárva mind,
ez az, mit múltunk örökként emleget?
Szertehordták volna uzsonnapapírnak,
fokhagymáskolbászra öltve a verseket?
Néha persze, mintha szellő hozna pillét,
elénk kerül egy-egy sárgult papírszelet,
s arról leoninust skandál nekünk Babits,
vagy épp Baka hangját citálják a szelek.
Kidőlt már az útról Mészöly Miklós fája,
kiben otthagyhatná vasszegét a vándor,
elfogy ez a fajta, meglásd, elfogy végül,
vele el a kenyér, s az az egy pohár bor.
Ki vár ide testvért, ha jön, új vendéget,
tárogatva lelkes buzgalommal ajtót?
Ki vet tiszta ágyat, s terít étkes asztalt,
ki hoz este bort, ha ürülnek a kancsók?
Itt e vén tornácon a trón is csak a lóca,
országló kedvünk is lassacskán a múlté,
hallgatjuk, ha léha nótát hoz a szellő,
akkor is, ha tudjuk, buta, mint a kuplé.
Mert ez az őszi nap reménnyel hiteget,
ringat, s ahogy ölel, meseajkú asszony,
hinni jó: ha bennünk kádra lelt a szőlő,
abból bizony nektárt érlel ez az alkony.
Ülünk a tornácon szomorkás szelíden,
ülünk, elmélázva csendben a holnapon,
időzve még a jelenben, jó volna tudni,
mitől lett az ős, mára csak egy rokon?
A vén ház már üres, ajtaja tárva mind,
ez az, mit múltunk örökként emleget?
Szertehordták volna uzsonnapapírnak,
fokhagymáskolbászra öltve a verseket?
Néha persze, mintha szellő hozna pillét,
elénk kerül egy-egy sárgult papírszelet,
s arról leoninust skandál nekünk Babits,
vagy épp Baka hangját citálják a szelek.
Kidőlt már az útról Mészöly Miklós fája,
kiben otthagyhatná vasszegét a vándor,
elfogy ez a fajta, meglásd, elfogy végül,
vele el a kenyér, s az az egy pohár bor.
Ki vár ide testvért, ha jön, új vendéget,
tárogatva lelkes buzgalommal ajtót?
Ki vet tiszta ágyat, s terít étkes asztalt,
ki hoz este bort, ha ürülnek a kancsók?
Itt e vén tornácon a trón is csak a lóca,
országló kedvünk is lassacskán a múlté,
hallgatjuk, ha léha nótát hoz a szellő,
akkor is, ha tudjuk, buta, mint a kuplé.
Mert ez az őszi nap reménnyel hiteget,
ringat, s ahogy ölel, meseajkú asszony,
hinni jó: ha bennünk kádra lelt a szőlő,
abból bizony nektárt érlel ez az alkony.
Kis Pál István: Tisztelgő előszó a harangöntéshez
– a Tanító –
A kezem még most is ott a tenyerében,
múlhat az az idő, én fogom boldogan,
ha látom szemében könnybetükrözésem,
mint egy régi tablón felismerem magam.
Mert ott áll még mindig minden ajtó előtt,
érzem kézmelegét minden új kilincsen,
noha fejem lágya felnőtt módra benőtt,
azért csak ő tűri helyére az ingem.
Mintha látná kezem, ahogy éppen írok,
a betűket máris gonddal rendezgetem,
álljanak csak sorba szépen a papíron,
s a legfelső sorban legyen ott a nevem!
Hogy szeretnék most is színe elé állni,
csak egy mosolyáért túlzengve éneken,
szép szelíd szaváért, legyen az akármi,
az ének is én lennék, sután és félszegen.
– a Tanár –
Fürkésző két szeme a mélyemre látott,
s alászállott oda, hol magam se jártam,
lehettem a szorgos, léha vagy a vásott,
azért rólam mégis többet tudott nálam.
Mert tudta az eget s mind a csillagokat,
a kerek földnek szinte minden titkát,
ráadásul azt is, mi mindent tartogat,
annak, aki látja azt, amit a szem lát.
Persze azt is tudta, nem ő volt a végcél,
hogy csak egy kikötő-helye a hajónak,
eloldozott szépen, mikor jött a jó szél,
legmélyemre rejtve az útravalómat.
– a Mester –
Csak állt ott és nézte, nézte, mit csinálok.
Tudtam, ő már öntött szép szavú harangot!
Azt gondoltam tudja, tudja, mire vágyok,
elmondja majd végül, hol vannak a hangok?
De ő csak állt ott, nem volt szava hozzám,
csak épphogy rezdült a lesve várt mozdulat!
Ránéztem s már tudtam, ha ezt én is tudnám;
én zenghetném ércbe a legszebb hangokat...
– ... –
(Ha a kagyló vagyok, ők az igazgyöngyök,
ha a figyelmes szem... úgy ők a csillagok,
s ha majd a kedvükért ércharangot öntök,
ők lesznek a zengés, én meg majd hallgatok...)
A kezem még most is ott a tenyerében,
múlhat az az idő, én fogom boldogan,
ha látom szemében könnybetükrözésem,
mint egy régi tablón felismerem magam.
Mert ott áll még mindig minden ajtó előtt,
érzem kézmelegét minden új kilincsen,
noha fejem lágya felnőtt módra benőtt,
azért csak ő tűri helyére az ingem.
Mintha látná kezem, ahogy éppen írok,
a betűket máris gonddal rendezgetem,
álljanak csak sorba szépen a papíron,
s a legfelső sorban legyen ott a nevem!
Hogy szeretnék most is színe elé állni,
csak egy mosolyáért túlzengve éneken,
szép szelíd szaváért, legyen az akármi,
az ének is én lennék, sután és félszegen.
– a Tanár –
Fürkésző két szeme a mélyemre látott,
s alászállott oda, hol magam se jártam,
lehettem a szorgos, léha vagy a vásott,
azért rólam mégis többet tudott nálam.
Mert tudta az eget s mind a csillagokat,
a kerek földnek szinte minden titkát,
ráadásul azt is, mi mindent tartogat,
annak, aki látja azt, amit a szem lát.
Persze azt is tudta, nem ő volt a végcél,
hogy csak egy kikötő-helye a hajónak,
eloldozott szépen, mikor jött a jó szél,
legmélyemre rejtve az útravalómat.
– a Mester –
Csak állt ott és nézte, nézte, mit csinálok.
Tudtam, ő már öntött szép szavú harangot!
Azt gondoltam tudja, tudja, mire vágyok,
elmondja majd végül, hol vannak a hangok?
De ő csak állt ott, nem volt szava hozzám,
csak épphogy rezdült a lesve várt mozdulat!
Ránéztem s már tudtam, ha ezt én is tudnám;
én zenghetném ércbe a legszebb hangokat...
– ... –
(Ha a kagyló vagyok, ők az igazgyöngyök,
ha a figyelmes szem... úgy ők a csillagok,
s ha majd a kedvükért ércharangot öntök,
ők lesznek a zengés, én meg majd hallgatok...)
Kis Pál István: Költözni készülnek...
Költözni készülnek tőlem a szavak,
s elhagyni, el, a belém vájt fészkeket,
a partoldal csupa lyukká hűlt rémület,
bámul a semmibe, csakúgy, mint a vak.
Itt van még, itt, az önfeledt csevegés,
nappalom fénye még pihetoll s meleg,
csak az éj, hol a fagy s a szél őgyeleg,
tudja, hogy a szónak ez a csend kevés.
Félek, nem jönnek soha többé vissza,
mélyül ez a csend minden költözéssel,
s mind, amit írtam, marad irka-firka,
merthogy a szó (hogy feledhetném el?)
ha nem a hang, csak színét vesztett tinta,
bizony csak egy a néma mindenséggel...
s elhagyni, el, a belém vájt fészkeket,
a partoldal csupa lyukká hűlt rémület,
bámul a semmibe, csakúgy, mint a vak.
Itt van még, itt, az önfeledt csevegés,
nappalom fénye még pihetoll s meleg,
csak az éj, hol a fagy s a szél őgyeleg,
tudja, hogy a szónak ez a csend kevés.
Félek, nem jönnek soha többé vissza,
mélyül ez a csend minden költözéssel,
s mind, amit írtam, marad irka-firka,
merthogy a szó (hogy feledhetném el?)
ha nem a hang, csak színét vesztett tinta,
bizony csak egy a néma mindenséggel...
2015. november 10., kedd
Mátyus Attila
Néha csak a némaság
csendből szőtt melódiája
mondhatja el, hogy milyen árva
bennünk a vágy:
szeretve, szeretve lenni.
Mátyus Attila: kattintásra Tőled
számtalan kilométer
és egy kattintás
választ el Tőled
két külön világ
zárt egyéni rendszerek
magányosak
kitörési pontokat keresünk
a gateway–en át
felhőjáték ez is
csak nem jégszemcsék
hanem bitek bájtok
rajzolják egymásba
képzeletünk
hófehér pamacsait
egy kattintásra Tőled
a virtuális hómezők felett
vajon felkelhet a Nap
ragyogón fényesen
valódian
és egy kattintás
választ el Tőled
két külön világ
zárt egyéni rendszerek
magányosak
kitörési pontokat keresünk
a gateway–en át
felhőjáték ez is
csak nem jégszemcsék
hanem bitek bájtok
rajzolják egymásba
képzeletünk
hófehér pamacsait
egy kattintásra Tőled
a virtuális hómezők felett
vajon felkelhet a Nap
ragyogón fényesen
valódian
Mátyus Attila: Haiku
Szavakkal játszom
emlékharmóniákat
lelked húrjain.
emlékharmóniákat
lelked húrjain.
Mátyus Attila: Rózsaszín
(szabálytalan tanka)
a fehér abroszon
rózsaszín foltokat hagyott
a vörösbor
önmagad előtt is szemérmesen
titkolod végtelen magányod…
a fehér abroszon
rózsaszín foltokat hagyott
a vörösbor
önmagad előtt is szemérmesen
titkolod végtelen magányod…
Mátyus Attila: Magamnak
Magamnak írok. Kinek másnak?
Magamnak szól e vers,
ha lesz belőle egyáltalán
valami versnek látszó tárgy,
vagy valami hasonlatos
ahhoz, amit talán annak nevezhetünk
joggal, vagy jogtalan.
Vagy lehet letörlöm majd,
mint táblára firkált krétacsíkot,
s azt mondom: - Nem is létezett.
Olvas-e még valaki verset?
Érti-e művemet majd a publikum?
S a kritikusok vajon fanyalognak?
Engem mindez már nem érdekel.
Ki költő lett, Isten tette azzá.
Rávetve vállára kínzó keresztjét,
útjára e szókkal bocsátva:
- Menj hát alá e földi pokolba,
álmodj és remélj igazabbul,
s szebbet, mint bárki más!
Magamnak szól e vers,
ha lesz belőle egyáltalán
valami versnek látszó tárgy,
vagy valami hasonlatos
ahhoz, amit talán annak nevezhetünk
joggal, vagy jogtalan.
Vagy lehet letörlöm majd,
mint táblára firkált krétacsíkot,
s azt mondom: - Nem is létezett.
Olvas-e még valaki verset?
Érti-e művemet majd a publikum?
S a kritikusok vajon fanyalognak?
Engem mindez már nem érdekel.
Ki költő lett, Isten tette azzá.
Rávetve vállára kínzó keresztjét,
útjára e szókkal bocsátva:
- Menj hát alá e földi pokolba,
álmodj és remélj igazabbul,
s szebbet, mint bárki más!
Mátyus Attila: Végtelenül
A szférák zenéje, patakcsobogás
s angyalok karát idézi madárének.
A tiszta lélek sohasem magányos.
Emlékszem álmos, borongós nap volt
mikor e Földre megszülettem,
de estefelé felragyogott a Nap.
Megnézett magának és a homlokomra
lágy csókkal rálehelte titkos bélyegét.
A híd deszkáin egy hangya fut,
s egy kóbor szellő suhan át a völgyön,
mint óriás pillangó szárnyaival
megcirógatja a smaragdzöld lombokat.
Egy most a világ, ahogy egyek vagyunk mi
szerelmes, mámoros ölelésben,
az idők kezdetétől a mindenségen át,
végtelenül.
Levetem magamról utolsó ruhámat,
mit eddig hagytam, rám aggasson a világ,
mert semmi sem oly félelmetes
az emberek szemében,
mint a szívig csupaszított lélek.
Én vagyok tükre e világnak,
s hagyom a verset, hogy megírja magát.
s angyalok karát idézi madárének.
A tiszta lélek sohasem magányos.
Emlékszem álmos, borongós nap volt
mikor e Földre megszülettem,
de estefelé felragyogott a Nap.
Megnézett magának és a homlokomra
lágy csókkal rálehelte titkos bélyegét.
A híd deszkáin egy hangya fut,
s egy kóbor szellő suhan át a völgyön,
mint óriás pillangó szárnyaival
megcirógatja a smaragdzöld lombokat.
Egy most a világ, ahogy egyek vagyunk mi
szerelmes, mámoros ölelésben,
az idők kezdetétől a mindenségen át,
végtelenül.
Levetem magamról utolsó ruhámat,
mit eddig hagytam, rám aggasson a világ,
mert semmi sem oly félelmetes
az emberek szemében,
mint a szívig csupaszított lélek.
Én vagyok tükre e világnak,
s hagyom a verset, hogy megírja magát.
2015. november 6., péntek
Balla Zsófia: Mindenható
Lehet, hogy a tenger dőlt habjaival ír,
vagy fű-hullámmal, kaszált réteken.
Hajad is titkos jelsor, más valőr,
hieroglifa s csak neked üzen.
Lehet, egy sálban alig látható
mintával írja: lát, hogy élsz, s miképp
küzdesz, – egy asszony is Mindenható,
ki másra ír mosolyt, s megnyílt magasba lép.
Balla Zsófia: Megszólítás
Az életed teljes, nem hiányzik
semmi belőle.
Aki szeret, hogyan
karcolhatná meg üvegét?
Reggel a kezedre
teleírt lepke,
szárnyas pernye száll.
Ilyen törékeny.
Nem akarok semmit.
Állok a közeledben,
beleszagolok a szélbe,
Simogatom a neved.
Balla Zsófia: Sugárzás
Pásztázom tekintetemmel.
Körvonalait simítom.
Ez már elkerülhetetlen
csókolat, kivédhetetlen,
hiszen tekintet nélküli.
Rajta szemem reflektora.
Körvonalait simítom.
Ez már elkerülhetetlen
csókolat, kivédhetetlen,
hiszen tekintet nélküli.
Rajta szemem reflektora.
Balla Zsófia: Mintha
Úgy élek, fölvirágozva,
tenyerem simogatással
telve, hajam villanyos. Bő,
elnyúlt pulóver ez a hely,
a tiszta szoba. Sikálom
az edényt. Borok a polcon.
Úgy alszom-ébredek: boldog
Hamucipőke – befogja
száját, tekintetét, vissza-
húzza kezét. A Tapolca
partján bőgnek a szarvasok.
Halált okozó fegyelem.
Kapaszkodom és szárnyalok.
Megtennéd, hogy semmit ne kérdezz?
Az élő, sugárzó egész.
tenyerem simogatással
telve, hajam villanyos. Bő,
elnyúlt pulóver ez a hely,
a tiszta szoba. Sikálom
az edényt. Borok a polcon.
Úgy alszom-ébredek: boldog
Hamucipőke – befogja
száját, tekintetét, vissza-
húzza kezét. A Tapolca
partján bőgnek a szarvasok.
Halált okozó fegyelem.
Kapaszkodom és szárnyalok.
Megtennéd, hogy semmit ne kérdezz?
Az élő, sugárzó egész.
Balla Zsófia: Csók a parkban vagy esőben
Mindegy az, hogy
a forró este
vagy sima eső
hull a hajunkba,
hogy az apró zizegés
el akar altatni lábon állva
mint a nádat
(az ő összeboruló fejük is
örökös nemalvást int egymásnak),
vagy reflektorfény rohan át rajtunk,
mint aki már nézni is unja,
és mindegy, hogy mi kerget össze:
a higanyég súlya
vagy a sötétség magánya,
és mindegy, hogy mi szorít össze:
a víz ütése,
vagy kavics-vicsorgás,
és mindegy, hogy mi üt közénk:
egy idegen emberi baj,
vagy kifeszített villám.
Amíg csókolsz,
nincs semmi baj.
a forró este
vagy sima eső
hull a hajunkba,
hogy az apró zizegés
el akar altatni lábon állva
mint a nádat
(az ő összeboruló fejük is
örökös nemalvást int egymásnak),
vagy reflektorfény rohan át rajtunk,
mint aki már nézni is unja,
és mindegy, hogy mi kerget össze:
a higanyég súlya
vagy a sötétség magánya,
és mindegy, hogy mi szorít össze:
a víz ütése,
vagy kavics-vicsorgás,
és mindegy, hogy mi üt közénk:
egy idegen emberi baj,
vagy kifeszített villám.
Amíg csókolsz,
nincs semmi baj.
Balla Zsófia: Mosoly
A fény beleömlik az éjszakába,
egy-egy csöppje az ágra akad,
megpördül és ólmosan hullva
a vonzó, zöldszemű földbe szakad.
Az égdarab levált a fentről,
s egy pad mellé lepotyogott.
Reggelre olvadt gömbbe gyűlve
hagy majd a földön egy vizbogot.
Páráll a széna illata,
és jóestét mond a napnak,
azt reméltem, hogy most az egyszer
a denevérek elmaradnak.
Bársonypapucsban járnak a neszek.
a Hold kibont egy monológot,
és elfelejtem reggelig,
hogy valami tőlem meglógott.
Káposzták recsegnek szépen,
én is elmondom esti imám:
„Te édes, ki nem vagy, kérlek szépen,
– egyedül vagyok – vigyázz reám!”
egy-egy csöppje az ágra akad,
megpördül és ólmosan hullva
a vonzó, zöldszemű földbe szakad.
Az égdarab levált a fentről,
s egy pad mellé lepotyogott.
Reggelre olvadt gömbbe gyűlve
hagy majd a földön egy vizbogot.
Páráll a széna illata,
és jóestét mond a napnak,
azt reméltem, hogy most az egyszer
a denevérek elmaradnak.
Bársonypapucsban járnak a neszek.
a Hold kibont egy monológot,
és elfelejtem reggelig,
hogy valami tőlem meglógott.
Káposzták recsegnek szépen,
én is elmondom esti imám:
„Te édes, ki nem vagy, kérlek szépen,
– egyedül vagyok – vigyázz reám!”
Balla Zsófia: Szerelem születése
Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világitott.
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világitott.
Balla Zsófia: Amiért élsz
Ha nem égsz a sejtjeidben is
érte-benne,
Ha nem nyitod ki mellkasod
mint hármasoltárt
A tekinteteknek, szavaknak
és öleléseknek,
Ha nem hiszed már azt, miről
úgy tudod: hiszel,
Ha nem fontosabb a figyelés
a védekezésnél,
Ha nem azért védekezel csak,
hogy szerethess,
Ha nem akarod testté tenni
magadban, -
Akkor miért beszélünk róla, élünk,
Mit beszélünk itt mi ketten
érte-benne,
Ha nem nyitod ki mellkasod
mint hármasoltárt
A tekinteteknek, szavaknak
és öleléseknek,
Ha nem hiszed már azt, miről
úgy tudod: hiszel,
Ha nem fontosabb a figyelés
a védekezésnél,
Ha nem azért védekezel csak,
hogy szerethess,
Ha nem akarod testté tenni
magadban, -
Akkor miért beszélünk róla, élünk,
Mit beszélünk itt mi ketten
Balla Zsófia: Túloldalon
Én csak egy betűsor vagyok,
üzenet s üdvözlet e-mailben,
kitől ezt-azt kérdeznek és
kihunyt képernyőre ítélnek;
egy megszólított női név,
arcom emléke, hallomása,
zokogáshoz kis menedék
vagyok, szívprogram futtatása:
legördülő ablakban egy
választható menü; kimásolt,
s új helyre szúrt jel tévelyeg.
A szemszöveg kiont magából.
S csak röpködök, megtért levél,
billentyűk, csillagok között.
Kifolyt éj áramlik belém,
s mind, ki fű jelbe költözött.
üzenet s üdvözlet e-mailben,
kitől ezt-azt kérdeznek és
kihunyt képernyőre ítélnek;
egy megszólított női név,
arcom emléke, hallomása,
zokogáshoz kis menedék
vagyok, szívprogram futtatása:
legördülő ablakban egy
választható menü; kimásolt,
s új helyre szúrt jel tévelyeg.
A szemszöveg kiont magából.
S csak röpködök, megtért levél,
billentyűk, csillagok között.
Kifolyt éj áramlik belém,
s mind, ki fű jelbe költözött.
2015. november 4., szerda
Füzesi Magda
Az Olt tükrében
sohasem látott büszke tekintet:
„Ez a világ nem testálódott…”
Fejüket rázták a vén remeték,
és valami
végtelen elszántság
szikrázott a tiszta mezőkön,
fel, egészen a Hargitáig.
Füzesi Magda: Alulnézetből
Halott fenyők a kősziklákon.
Fejüket a felhőkbe fúrják,
Lélek hintázik minden ágon.
Míg a nyár a hegyen túl késik,
Tenyérnyi menyasszony-virágok
A bodzás rétet kicsipkézik.
Erdélyi fák a magyar tájon.
Néha egy forrás felfakad,
Hogy sorsunkban a sors ne fájjon.
Fejüket a felhőkbe fúrják,
Lélek hintázik minden ágon.
Míg a nyár a hegyen túl késik,
Tenyérnyi menyasszony-virágok
A bodzás rétet kicsipkézik.
Erdélyi fák a magyar tájon.
Néha egy forrás felfakad,
Hogy sorsunkban a sors ne fájjon.
Füzesi Magda: Őszi nocturne
Hold pásztorolja a megdermedt tájat,
a tegnap vére mindent elborít,
a rét fölött már szelek zsolozsmáznak,
hajnal csipkézi a múlt ágait.
Szívemre szállt az októberi bánat,
hajamba hullt egy tetszhalott bogár,
avarba süllyedt fénylő glóriámat
temeti ősz és elsiratja nyár.
a tegnap vére mindent elborít,
a rét fölött már szelek zsolozsmáznak,
hajnal csipkézi a múlt ágait.
Szívemre szállt az októberi bánat,
hajamba hullt egy tetszhalott bogár,
avarba süllyedt fénylő glóriámat
temeti ősz és elsiratja nyár.
Füzesi Magda: Istennek a hegyen
Félmosolyod tüzében
felragyogott a Hargita,
fél tenyeredben élt a fény,
és éltem volna véled
bármilyen félholt féltekén.
Istenem, társad voltam
ama fénykörben és havon,
ama csíkvízi szép haboknál,
ott, ama hátsó udvaron.
felragyogott a Hargita,
fél tenyeredben élt a fény,
és éltem volna véled
bármilyen félholt féltekén.
Istenem, társad voltam
ama fénykörben és havon,
ama csíkvízi szép haboknál,
ott, ama hátsó udvaron.
Füzesi Magda: Útkeresőben
„Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod…”
(Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol)
Belebújtam az alkonyatba,
alagutat ástam az almafába,
gyökereiből szívtam
a tavaszig érő életet.
Arcul csapott egy rózsaág,
mert összeziláltam
a megfagyott kertek
szép nyugovását.
Ki vagyok én?
És a tetszhalott tél
meddig emészti
a felcicomázott
őszi vidéket?
Mert elmegyek, el e világból,
Isten jelére,
de addig
megkeresem azt a mezőt,
hol boldog a lélek, ki benne pihen…
Aztán csak álltam,
a szürke ég már összeért a tájjal,
egyenes törzsű fenyők riogattak.
Honnan való bennem e rémület?
… a tölgyek rokonának lenni?
Nyárfák haját lobogtatni?
Akácok selymét simogatni?
Tépni hársvirágot,
katángkórót, orgonaágat…
Az Olt tükrében
sohasem látott büszke tekintet:
„Ez a világ nem testálódott…”
Fejüket rázták a vén remeték,
és valami
végtelen elszántság
szikrázott a tiszta mezőkön,
fel, egészen a Hargitáig.
de indulhatok, amikor kívánod…”
(Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol)
Belebújtam az alkonyatba,
alagutat ástam az almafába,
gyökereiből szívtam
a tavaszig érő életet.
Arcul csapott egy rózsaág,
mert összeziláltam
a megfagyott kertek
szép nyugovását.
Ki vagyok én?
És a tetszhalott tél
meddig emészti
a felcicomázott
őszi vidéket?
Mert elmegyek, el e világból,
Isten jelére,
de addig
megkeresem azt a mezőt,
hol boldog a lélek, ki benne pihen…
Aztán csak álltam,
a szürke ég már összeért a tájjal,
egyenes törzsű fenyők riogattak.
Honnan való bennem e rémület?
… a tölgyek rokonának lenni?
Nyárfák haját lobogtatni?
Akácok selymét simogatni?
Tépni hársvirágot,
katángkórót, orgonaágat…
Az Olt tükrében
sohasem látott büszke tekintet:
„Ez a világ nem testálódott…”
Fejüket rázták a vén remeték,
és valami
végtelen elszántság
szikrázott a tiszta mezőkön,
fel, egészen a Hargitáig.
Füzesi Magda: Sakkvers
Gyalog a jobboldalon
Mikor magam is játékossá értem
Leültem sakktábládhoz, Istenem,
Végiggondolván helyem és terem
Megléptem néhány sakkhúzást merészen.
Olykor kajánul felnéztem Reád,
Most vajon milyen lépés lesz a válasz,
És már töprengtem, mit lépek utánad,
És becsvágyóan vártam parolád.
Aztán csak ültem. Gondolkodni resten,
Miközben egyre múltak drága percek.
Sokféle táblán mások is feleltek,
Minden játszmában magamat kerestem.
Vágyódva vártam bársony nappalokra,
Békétlen jártam, míg sorsom betelt.
A Nagy Játékos nem szólt, nem perelt:
Minden cselem visszkézből összezúzta.
Sakkban vagyok, de bölcsen rád hagyom:
Hiába minden, nyerni balga szándék,
Hogy játszhatok még, tán az is ajándék,
Egy kis gyalog, ama jobboldalon.
Mikor magam is játékossá értem
Leültem sakktábládhoz, Istenem,
Végiggondolván helyem és terem
Megléptem néhány sakkhúzást merészen.
Olykor kajánul felnéztem Reád,
Most vajon milyen lépés lesz a válasz,
És már töprengtem, mit lépek utánad,
És becsvágyóan vártam parolád.
Aztán csak ültem. Gondolkodni resten,
Miközben egyre múltak drága percek.
Sokféle táblán mások is feleltek,
Minden játszmában magamat kerestem.
Vágyódva vártam bársony nappalokra,
Békétlen jártam, míg sorsom betelt.
A Nagy Játékos nem szólt, nem perelt:
Minden cselem visszkézből összezúzta.
Sakkban vagyok, de bölcsen rád hagyom:
Hiába minden, nyerni balga szándék,
Hogy játszhatok még, tán az is ajándék,
Egy kis gyalog, ama jobboldalon.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)








