Leé József: Négykezes

Kopottas hangszer. A billentyűzeten
átfázott kolduskéz  tétováz.
Csak néhány akkord
zokog fel fájdalmas vesztesen:
az ég tavába csobbanó fohász.

Az aggastyán hallgatja
döbbent csendesen,
lehetetlenül tördeli két kezét.
Elrejti arcát. Ember ne lássa meg
könnyezni nincstelen istenét.

Yiruma - My Memory  

Leé József: Csak rejtsen el

Itt van közel, eljön hamar
– üzent a tél.
A magamfajta fázni fog,
imádkozik,
s örül, ha épp megél.

Olyan nagyon ősz vége lett
ott kint és itt belül.
A csönd kísér, azt hallgatom,
a vers is elkerül.

Eljön megint, nagyon siet
– üzent a tél.
Gubbaszt a köd. Tar ágakon
lehullni vár
pár megkésett levél.

A magamfajta fázni fog,
– de álmodik,
s tán verset ír,
ha jön még rá jobb alkalom,

csak rejtsen el a tél elől
a csönd, a köd,
kísérjen el az égi oltalom.

Leé József: A szerelem erejével

Reszketsz.
Gyere, bújj ide az esernyőm alá,
ez megvéd majd a rád szakadó fergetegtől.
Karolj belém, s meglásd, ha nem eresztesz
úgy leszek rabod, hogy leghívebb őriződ is leszek.
Fogadd el azt, mit nyújtani tudok neked:
gyengeségem, gyávaságom és szürkeségemet.

Csak az én gyengeségem
képes sziklákat porszemmé alázva elgördíteni utadból.
Csak az én gyávaságom
mer érted szembeszállni bármilyen veszéllyel.
Csak az én szürkeségem
festheti át ezernyi színnel
a hétköznapok kifakult fényeit életedben.

Ne kérdezd,
hogy honnan a hitem, erőm, s önbizalmam.
Magam sem értem. Kaptam.
Egyszer – nem is oly régen volt még - szemedbe néztem,
s szemed tükrében észrevettem
vacogó kis lelkem riadt rebbenését.
De nem hagytál magamra, kirekesztetten.
Egy mosolyod elég volt, s lásd: más lettem.

Valami történt,
ami fontos, rejtélyes, érthetetlen
mégis szükségszerű. Egyszeri, megismételhetetlen.
Most gyere, bújj az esernyőm alá. Karolj belém,
s én – önként – lépteimet a tiédhez  igazítom.
Induljunk el együtt a Tejúton.
Már kiköveztem.

Leé József: A kavicsok közt

A kavicsok közt egy kék színűt kerestem.
Ki tudja mért? –
talán mert szürke volt az ég,
és jött az ősz, és közel járt az este.
Léptem előtt a szemem csak azt leste,
s fohászkodtam: adná az ég!
Ha egy kerülne, több is, mint elég.

A lábam túrt a színes tarkaságban,
előttem állt
egy elvesztett, egy szétgurult világ;
ezernyi kincs, gyerekkor lázas álma,
gyöngyházfényű, opálos, barna, sárga…
Én nem tudtam – a kék ily ritkaság,
s fohászkodtam: most segíts, Uram!
Lásd be végre, nem adhatom alább!

Mert itt az ősz, és közel már az este.
Elveszett – a gőgöm nem kereste.
Én azt hittem, a kék csak semmiség…
és közben lassan szürke lett az ég.
S fohászkodtam: még egyszer megbocsáss,
elismerem, hogy én voltam hibás;
egy kéket adj,
mi őrzi még a nyári ég színét!
Felveszem,
s a büszkeségem meghajlik feléd.

Leé József: Egy pillantás az égre

Szerettem volna szépen, rendben élni.
Hiába volt –
a rend mindegyre elkerül.
A Földön élek, és nézzek bár az égre,
mióta? mért? – de jól eszembe vésve:
ott fent az űr.
Szép és hideg. Lélektelen,
a káosz vesz körül.

Úgy kéne mégis, tisztán, rendben élni.
A földön lépek, cipőmre sár kerül.
Zoknim mosom –
lavórnyi langyos víz, tenyérnyi szappan,
az udvaron szárítni drót feszül.
Későre jár, s egy pillantás az égre,
jó lenne tudni: borul, vagy derül?

Jó lenne tudni – itt lent, magamra hagyva.
A nyári ég
ezer csillaggal ott felül.
Hát ennyi, kész! A zokni tiszta,
felcsíptetem, sorsát az égre bízva.
Sajátomat? – nem kérdezem.
Nem válaszol. Mióta? Mért?
Lélektelen.
Végeztem is. Állok tovább, se kinn, se benn.

Lehetne így is, földhöz ragadtan élni.
Későre jár –
az ébrenlét már álommal vegyül,
Ott fent az űr. A zokni tiszta.
Nincs vége még, a szív nem csendesül:
ha tévedés, ha mégis van, ki lakja?
Nem látom át –
ott fent a rend, a káosz itt, belül.

Leé József: Legalább

Ma leginkább szeretni kéne.
Mindegy, mit. Ami volt, s ami még lehet.
A tárt ölű, forró nyarakat.
Az aszott őszt. A didergő telet.

Holnap leginkább keresni kéne.
Mindegy, mit. Pompást, és nyűtt értéktelent.
Megértő jó barátokat.
Fakult emlékű férc-szerelmeket.

Végül leginkább eltűrni kéne.
Mindegy, mit. Amin változtatni nem lehet.
Az előbújó ősz hajszálakat.
A ráncokat. A reszkető kezet.

Leé József: Kellemetlen

Megláttam, - pusztán a véletlen műve volt:
fedél nélkül.
A lépcsőn hevert a szentem.
Hadd látom!  úgymond,
amíg a kávém kortyolom,
mit ér a versem?
S álltam, szoborként az aluljáró-trafiknál,
hová a sors, lám, okulni sodort.
Mellettem csapzott arcú, ideges tömeg,
a péntek délutáni lihegés loholt.

Lapult a vers a sok tipró talp között,
s lapultam én, a költő,
a rosszul öltözött.
Megszokott érzés, már szinte otthonos,
hogy mások léptein múlik a létezésem.
Van, aki átlép, van ki rám tapos,
de mért oly kellemetlen,
ezt még most sem értem,
s ez a helyzet olyan ostoba!
- hogy mennyi láb, és nincs egy kéz soha,
Ki fedél nélkül lehajolna értem.

Leé József: Vers(lak) cím nélkül

Nincs ajtóm,
Nincs hová belépned hozzám, barátom,
Sem ablakom, melyen át kilátsz,
S amin az eső kintről kaparász
Csendes vasárnap délutánon.

Életem maga a megnyitott tér,
S az eső a nyakamba csorgás.
Palackba zárt tablettás boldogság segít,
Ha rámtör a szorongás.

Falak nélküli sorsom szobáján
Akárki megvetőn, közönnyel,
Kopogtatás nélkül jár át.

Számukra mit sem jelent, tudom,
Fájdalmam, önérzetem, dacom.

Egy célom volt csak: a megtartó felejtés,
De kell legyen valahol menekvés
Túlélni. Mit is? Már magam sem tudom.
Templomba járok. Imádkozom.

Leé József: Versírás

Találtam egy szót.
Úgy hevert előttem,
Mint ujjak közül elgurult forint.
Nem kellett senkinek, hát lehajoltam érte.
Eltettem, léptem. S lámcsak: már megint!
Összeraktam, mint a dominót.

Illettek egymáshoz.
Gyönyörködtem bennük, s jaj nagyon
Játszani támadt kedvem, s gyűjteni.
Zsebretenni, reszkető kezekkel
S lehunyt szemekkel kitapintani.

Gyermek lettem újra, vagy így játszik a felnőtt,
Hisz nem kergethet már üveggolyót.
Szavakat gyűjtök hát: kérgeset és szépet,
Fásultat, buját, pirosat és kéket,
Szétszedhetőt és összeszerelendőt,
Szót követő szóhoz odaillőt.

Játék tehát. Varázslat, szinte álom,
Vagy inkább elalvás előtti zsibbadás.
Mélytenger csendje. Gyötrelem és mámor,

Repülés és jaj a zuhanás!
Hol most a valóság? Az előbb még megvolt!
Elgurult? sebaj, ha vége a játéknak,
Kinyújtom a kezem és újra megtalálom.

Találtam egy verset.
Nekem gyönyörű. Úgy látszik,
Minden anyának az a legszebb gyermek,
Kit maga szült. Ez az a derű,
Amiért vajúdni érdemes volt.
Most megmutattam. Mondd: Neked is tetszik?

Jószay Magdolna: Pünkösd

Itt sokan várjuk őt.
A szent pirkadatot,
a hajnal első sugarát.
Hittől gazdagon áldottak
nem külvilágnak szóló,
egységet teremtő
kérő lélek-dalát
őrzi a hegyoldal,
s rejt magában millió
szívdobbanást.
Mi remélve hívunk:
jöjj, Szentlélek,
egyre várunk...
soha nagyobb szükség
nem volt talán rád.

Bodnár Éva - CREDO együttes: Pünkösdi gondolatok

Böröczki Mihály: Pünkösd

A mindenségig elvezet a nyom,
a hetedik, jelölt vasárnapon,
a terjeszkedő gyűlölet helyett
jön világra az élő szeretet,
az égbolt végül megtelik veled,
a csillagokat egybe lükteted,
és lélegezni kezd valami jel,
de nem parancsol rád, hogy hinni kell,
csak sokszorosul, mint a pillanat,
ha milliárdnyi darabra szakad,
így ért Földet egykor a végtelen,
így születhetett meg a szerelem,
Pünkösd, a rózsa izzó színe vér,
de körülötte minden hófehér.

Gősi Vali: Bíbor ragyogás

Valami különös csend feszül fölénk,
sóhajos, igéző várakozás,
s mint harsány, újszülött beteljesedés,
elborít mindent a bíbor ragyogás

Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre,
fölrázva hosszan álmodók hadát,
múlik az árvák néma szenvedése:
balzsam az éteri hajnalhasadás.

Vedli a szürkület árnyék-ruháját,
omlik a földre a fény- üzenet,
enyhül a kín, ahogy árad az áldás,
a pünkösdre virradó lelkek felett.

Imre Flóra: Pünkösdi vers

Piros selyem, pünkösdi bizonyosság,
De megfakult a láng fejem fölött!

Milyen vad gyönyörrel nyílnak a rózsák,
Hogy kiáltják világgá az erőt!
Létezésük vaktüskés mámorában
Mennyire közel van a végtelen!
A lélegző, a keményen formátlan,
Nem a semmibe porló fényelem.
Milyen közel a megnevezhetetlen,
Aki – vagy ami – már nem puszta szó,
A nemlétbe nyúló gyökereinken
Túli, a félelmet eloszlató.

Az ázott földben lándzsaalakú nyom,
Ahogy szikkad, széttörik, nem vezet.
Üvegfalak közt járok minden úton,
Velem kétségek csak, és csak nevetek.

Bár igaz lenne, hogy valahol várnak!
Lángoknak ura, vajon hol talállak?

Túrmezei Erzsébet

Pünkösdig hallgattak. Vártak. Hallgattak.
Szívükben szunnyadt a húsvéti hír.
Nem mentek vele. Egy helyben maradtak.
Aztán pünkösd lett, és ütött az óra.
Zendült a szó: Lélek volt és erő.

És háromezren állottak
egyetlen prédikációra.
És egyház született.
Ma is megmozdul ezer és ezer szív
hogyha a szó Lélektől ihletett.
Lélektelen mennyit beszéltünk már mi...
Tanuljunk csendben a Lélekre várni.

Egyed Emese: Helyettem

Fűzágként, indulattalan,
árnyékként, árnyalattalan,
mint kicsi szél, ha hangja van:
hadd tűnjek hát el nyomtalan!

Hiába szóltok, ajkaim,
hiába szálltok, szavaim,
hínáros csönd zöld partjain
hiába dobogott a rím.

Aranyszín alkony, boríts el,
szellőszavú éj, sirass el,
helyettem él és énekel
a táj, titkos jeleivel.

Bernward Koch - Journey To The Heart

Egyed Emese: Gyűrű

Ha szükség lehet még szavakra:
varázslat legyen minden
megírt s meg nem írt versem hozzád,
vigyen, védjen, űzze a romlást,
hogy boldog legyél s boldogíts
mást –
Hogy örömmel s szakértelemmel
verj csillagporos új síutakat
s pihenjen meg szemedben minden,
ami út szélén elmaradt.
Ne félj.
Ne fájjon rámgondolni se.
Szavak szikragyűrűje tartott
s már nem tart minket össze.
S ha elkísér sem éget el.
S ha kihuny, úgy sem múlik el.
Segítsen hát,
s hogy segíthessen, tőlem most már szakítson el, ámen.

Egyed Emese: Glória

Magunkhoz tértünk téli bánatunkból.
Patak medrében újra tiszta, víz szól,
völgyek karjából élet zöldje sarjad:
nem sírunk már. Élünk a pillanatnak.

A nap megváltás fényes melegével.
A nap, a nyár felejtet, hitet érlel,
és glóriával ékesíti nyamvadt,
sovány, megcsúnyult lelkünk, tagjainkat.

Ha várunk: nem csodára, csöpp örömre,
meghitt percekre, újuló erőre;
nem sírunk már: ég-arcú végtelenség
árasztja ránk csillagos békességét.

Egyed Emese: Érthetetlen

Ha ülsz, ha állsz, ha elringat az álom,
ha félbehagytad a szót, s nem tudod, hol,
ha nekivágtál – s eltévedsz a tájon,
ahol neked az isten se parancsol,

ha úgy érzed, hogy végre tiszta lappal
ébredtél, és nyugodtan élhetsz most már,
ha mégis fojt az éjjel, fojt a hajnal,
ha elmosolyodsz, pedig sírni tudnál:

a kedves úgyis ott van mindenedben,
nem kér, nem hív, nem követel magának,
csak érzed melegét sűrű hidegben,

csak érzed karjait, ha űz a bánat,
örömödben is érzed, érthetetlen,
hogy ivódott így beléd, meddig fájhat.

Egyed Emese: Most

Most, hogy kalandok nem vidítanak,
és nem szorítják szívedet szerelmek,
és nem érdekel, ami érdekelhet,
és rajtad kívül telik el a nap,

örömtelen az örömöd, tudom:
kiszabadulnál fásult világodból,
mint fény az alagút vakablakából,
fölülemelkednél a gondokon;

most szeretnél erőre kapni, így van?
Most meglepőbb az élet álmaidnál,
és jobban fáj a közöny, mint a seb.

Már sejted tiszta pillanataidban,
mi bántott, és még mi az, ami rád vár,
most mohóbb vagy. És tehetetlenebb.

Egyed Emese: A folytatását kéred?

Te
sohasem kérhetsz olyat, amit meg-
tagadnék.

De ne kövesd,
jaj, mégse kövesd a tévedt
téged követő fecskét!

Nem a part fele visz,
nem akar jót,
rosszat sem, nem akart
semmit – csak egyszer
szárnyára felvett (szárnyadra
vetted) – hogy is hihetted, hogy
vezethet?

Magát veszítve követni kezdett
el-ellobbanó szemével, ösztönével,
suhanó, ki-kifulladó röptével,
pihenni, magára lelni
arcodra zuhanó madárnyi
létével-

Egyed Emese: Semmiség

Csak a sóról mondok le, csak a vízről, csak
a levegőről, az álmodozásról
Csak az életadó tüzet borítom le, tudni sem
akarok a lángról

       Hallod az esti szorongást?
       Homlokodon dobol ujja.
       Ajkadon érzed a lepkét?
       Elűzheted, visszajön újra

Csak az imádság menthet meg, de az isten
messze tekint, zuhanok tenyeréből
Csak anyánk szeme ért, csak az ő szava ment föl

Csak a kékről mondok le, csak a mélység
szédületéről, ugye semmiség? Csak a sóról, a vízről

Csak a kedvesről

Egyed Emese: Pihenő

A szavak, tudom, nem pótolnak semmit;
felszínre hozzák, vagy mélyebbre rejtik
elsüllyedt gályák mesés kincseit,
s bekalandozzák a legapróbb sejtig
az idő porcikáit! Mi pedig
keressük elveszített és veszendő
értékeinket: közöny, némaság
hullámai takarnak messzi múltban
s messzi jövőben minden hófehér
vitorlát –
A szavak nem pótolnak semmit,
de jó tudni, hogy visszatérnek,
mint a dagály a kikötőbe,
s akkor a horgonyt felszedik –
A szavak élnek: szárnyas csapatuk
a kormányhídon pihent reggelig!
Játék, szabadság, szépség, áldozat
jött és tűnt el velük,
úgy hiányoznak!
Még akkor is, ha nem pótolnak semmit.

Egyed Emese: Életre kel

a szó,
az ide-oda pattanó
ígéret, a hamar lohadó hit,
a fájdalom, ami elér, hisz
veled együtt született,
sok félbehagyott terv, meg aztán
amit úgy hívsz: az életed
(észrevétlen betöltenek
és fogva tartanak,
hogy ami új, ami szabadulás
lehetne, más kaphassa csak),
a szó,
az agyonízlelgetett szeress,
hogy szerethesselek,
a tabuk testről és halálról,
ahogy megért, és ahogy vádol,
anyásan, ellenségedül, de
közeledben és hozzád nőve,
hús-vére töprengéseidnek,
de játéknak is, könyörgésnek;
a haszontalan és a jó,
a meggyalázott, félreértett,
de élő, életadó
szó

Egyed Emese: Séta

Megint kibomlott gallyain a nyár.
Virágzó élet lepi el a földet,
a Szamos elcsent piros labdát görget,
lányom szeme: két bujkáló bogár.

Kérdezd a kedvest: útra kelt-e már?
Kakukkfüves, fanyar bogyójú völgyek,
könnyű kezű, hajlékony lelkű hölgyek
öröme-csókja visszhangjára vár.

S ne hidd, szelecském, hogy a szárnyakat
rigók, poszméhek bitorolják mind!
Szállok én is, ha elvakít a nap.

Fellegmadár... Árnyéka meglegyint.
Nyelvem hegyén nyers íze megmarad
rügyeknek, fénynek. És várok megint.

Somos Béla: Akinek megadatik

Akinek megadatik a hosszú élet
áldja érte az Úr nevét
Válassza Szent Ferencet társul
hallgassa az ő énekét

Elvinni innen bármit? Nincs mit
Odaát minden kapható
Az egyetlen igaz itt a látvány
Ha szállingózni kezd a hó

Az egyetlen igaz itt: ha két kéz
találkozhatik valahol
S a legfőbb jó: ha elkerüli
házad táját a fájdalom

Az egyetlen szó, amit keresve
keres ki-ki egy életen
s cselekedtet kimondatlan
a szeretlek s a szeretem

Aki visszanéz a hosszú útról
s van kedve búcsút inteni
Azt hiheti: csak mese volt
amit el lehet felejteni

Bernward Koch - Softly Awakening

Somos Béla: Veronika-kendő

Átvérzik kezed alatt a világ
     ha volt hatalma valaha feletted
színe, illata újra rádtalál
     hiába hitted már, hogy elfeledted

Tebenned jár-kel, zugból zugba néz
     ismeri titkolt kacatjaidat
eltűröd tőle, olykor még remélsz
     kimondja végül rólad, hogy ki vagy

Mindig így volt e világi élet                               
     bizonytalan a késő télidő
Egyszer fázott, másszor lánggal égett                     
     csak sár, csak kő, nem múlt és nem jövő

A nagy sötétlő erdőben az erdőt
     aligha látod, járkálsz föl-le benne
amid maradt: a veronika-kendő
     nem tudod, miként került a kezedbe

Somos Béla: Adnám magam a semmihez

Adnám magam a semmihez
          Adná magát a semmihez
De nincs módom utat találni
          De nincs módja utat találni
Nem tudom odaát milyen
          Nem tudja odaát milyen
Lehet jó, rossz, lehet akármi
          Lehet jó, rossz, lehet akármi

Hogyha a szíve megszakad
          Hogyha a szívem megszakad
S eljönnek az angyalok érte
          S eljönnek az angyalok értem
Utána semmi se marad
          Utánam semmi se marad
Csupán a teste tettenérten
          Csupán a testem tettenérten

Nem tudom meg, holnap mi fáj
          Nem tudja meg, holnap mi fáj
Nem tudom: nap süt, hó esik?
          Nem tudja: nap süt, hó esik?
És nem lesz több holnapután
          se azután meg azután
A szívem elcsendesedik
          A szíve elcsendesedik

Somos Béla: Melyikünk hűtlen?

Melyikünk hűtlen?
          Aki ittmaradt
téblábolni a tétova világban
araszolgatva szürke napokat
életre ítélve halálra szántan

vagy aki elment
          örökös szótlanságba
elfelejtve a perzselő nyarat
nem tudva mekkora tél támad utána
s nem bánva azt se ha semmise marad

Somos Béla: Mit mulasztottam

Mit mulasztottam?
  Tudhatod: sokat.

Nem számoltuk meg a csillagokat.

Somos Béla: Mégis felel

Tudom, hogy nem létezel
     de kell valakihez szólni
kell hinni hogy kérdezel
     és illendő válaszolni

igen, te vagy a fájdalom
     te vagy a csend a csendben
amíg a csöndet hallgatom
     a csöndnek kell felelnem

te vagy az út az úttalan
     időtlen végtelenben
te vagy hogy ne legyek magam
     legyen (majd) hova mennem

te vagy a cél a céltalan
     földi vendégség-létben
hogy kezdete és vége van
     Mért igen és miért nem

Te vagy a Semmi: életem
     két pontja közé bezártan
Te: a kitalált értelem
     Te: én valaki másban

Apám, anyám ki tudja hol
     csúnyán magamra hagytak
Te vagy: aki nem válaszol(sz)
     s mégis felelsz magamnak

Al-saig Emília: Lélegzet-szegetten

... épp csak bomlik a fény...

Füst-lassú lebegéssel
ködös, áttetsző zöld ízűn
selyemhűvösen, szomorúfűz
alatti csendben
- ölében velem...
Tán megtorpant a Föld is
éppen. A szél, lélegzet-szegetten
pihen egy felhő tenyerén.

...oly mozdulatlan minden...

Merengő madár szelíd
szemén, ezüstöt álmodó
levél finom
moccanása rebben...

 KoolSax - Strange Night 

Al-saig Emília: Ígéret

Tekinteted nem tudom feledni…
a messzenézőt, bátort
megkísért
százszor, ezerszer elmúlott világból
akkor, ma, mindenhol és
máshol
mindig ott láttam fényleni
égni, hívni, vezetni
ki, e varjak-siratta homályból
kialudt léteim végtelen sorából
s mint akkor
most is csak érinthetem
égre tükröző fényedet
elérhetetlen
magamba-zárt lényedet
óvom, a valaha-majd-Veledért
a messzi együtt-holnapért
s élre teszem erőim, beváltani
sorsom Téged-ígéretét…

Al-saig Emília: Tusa

Görcs van kezemben
és ég a szám, a testem
mint íj, feszül, s alább
a Föld, min tapod a
lábam, úgy zsong, dobol
mint a vágy, mely
a lelkem hívó szavát
az Ég fölé sikoltja...
Úgy kiált vérzőn, térdre
rogyva szentségtörő imát
végtelen, lázas csendbe...
...s mégis, oly fehér e láng
mint a szüzek keble
ártatlan heve, csak érint
nem perzsel el, e lélegzet-
szegett, fény-tiszta kéjben, csupán
a vérem énekel, zsoltárja
elkövetni vágyott bűneim égeti
hogy álmaim kísértő
árnyad, ne riasszam el...

Al-saig Emília: Elízium küszöbén

...végül, szomjúság lettünk,
epedés, mi nem szűnhet szűken porciózott
egymásba kortyolástól, és
éhség, fekete-vörös morajlás
valami mélységes mélyből,
ami mindent felemészt és mohóság...
két öblösre görbülő kéz,
amiket telemerünk egymásból,
hogy végre megtöltekezzünk, és
csupa dacos, bűnbánó tolvajlás lettünk,
csupa elvevés, hogy abban a vad,
végső tapadásban, amelyben
mindkettőnk szíve csak azért
a rémülten remélt összedobbanásért
öklözi a másik szívét;
lehúnyt szemeink mögött egy pillanatra
megmutathassuk azt a
titkolt-titkolhatatlan űrt, amelynek
alakja bennem - már régtől a tiéd
benned - már régen az enyém...

Al-saig Emília: Ha lehullott minden levél...

...akkor majd előveszem azt a régi lábast,
a magasfalút, és telesuttogom
a legízesebb szavainkkal, meghintem
puha érintéseinkkel, ropogós, színes örömöket,
fűszeres mosolyokat keverek hozzá,
és egy csipetet abból, ahogy egymásra néztünk
itt és ott és akkor és legelőször.

Aztán, összefont ujjaink lánglobogása kell csak
és hogy kifussunk ide, a ház elé, a nagy
fenyőhöz, tűleveleiről az utolsó, őszi
fényszikrákat dísznek a szemöldököd fölé
lecsenni, és jó szagú, ünneplői
meztelenre vetkőzünk majd,
úgy foglak a tenyeremre venni,
hogy érezzem, mint leszel könnyebb
minden falattól, s míg táplállak, nézlek,
nézlek és nem tudok veled betelni.

Al-saig Emília: Marasztaló

Maradj még! Várj!
Még nem szerettelek ősszel,
göndör gesztenyék közt...
fényes illatukat végiggurítanám gerinceden,
míg néznénk egymást hosszan és szelíden.
S oly tisztán, ahogy csak könnyek születhetnek,
tenyerünkben a simogatás majd úgy terem...

Tán esne is, hát... essen!
És a nehéz pára
édes csöppekben, akár a gyöngy
dús, zöld és tört-ezüst színekben
felülne az ajkad vonalára...
reszketnénk, amíg lecsókolom mind
és reszketésünk csipkét ver a felhőn,
mely mögött a Nap, mialatt feljön
színes szelekkel ölelkezik...

Lásd... úgy szeretnélek ősszel
gesztenyék közt,
ahogy a fények hajlogatják íveik
táncos ujjainkon, míg összekulcsolódnak,
és a szép sóhajoktól sírnánk mind a ketten...

M. Simon Katalin: Megbékélten

Amikor lehullott az első levél,
Földig hajolt érte az ág,
De hiába, elszállt a széllel,
Többé nem látta.
Visszahúzta folyton zizegő
Maradék sarja,
Tűrte némán,
Mint űz gúnyt vele az idő…

Egy reggel különös pompában
Levelei elhagyták mind,
Roppant az ág, s a jeges űrben
Álomba merült megbékélten.

Brian Crain - Morning Light

M. Simon Katalin: Féltés

Szép lovam, pejkóm,
zabolátlan lélek,
parázzsal tartalak,
mégis mindig félek,
elhagysz egy éjszaka,
vonz az égi fény,
ezüst meződön
már nem leszek én.
Telivér pejkóm,
a hűség erény ,
fájdalom gyötör
vágy éjjelén,
elhaló lépted
az éjben dobol,
hívnálak – hangom
néma sikoly.

M. Simon Katalin: Van-e, ki

Érkezésed lesi türelemmel…
Fájdalom sikolyának visszhangjában
Kiragad anyád testének melegéből,
Rohan veled kezdet és vég között,
A dimenzió széltét rád bízza keggyel,
Hosszát kiméri kedve szerint.
Van-e, ki önkényuralmát
Bírsággal sújtsa,
S lelassítaná a rohanó időt?

M. Simon Katalin: Virágének

Mit suttog a vadvirág,
Ha ránevet az ég,
Ha arcáról könnyet
Töröl le a kósza szél,
Ha mézízű csókkal
Csábítja a hajnal,
S ő repülni szeretne,
Mint madár, dalolva.

A nyár nevét suttogja,
Ha látja kék szemét,
Pirul, ha gyöngéden
Megérinti a szél,
Ha mézízű csókjával
Ébreszti a hajnal,
Ő kelyhéből itatja
Színtiszta harmattal.

M. Simon Katalin: Érints meg!

(Szeretettel nem látó barátainknak)

Színek, színek,
Bölcsőm mélyén
Körülvesznek,
Fényből fésült szivárvánnyal
Riadt lelkem átölelik.
Gyógyírt hoznak kínjaimra,
Bekerítnek átkot oldva,
Igézettel láncra vernek,
Síromba is elkísérnek.

Színek, színek,
Honnan jönnek,
Hogyha sötétségben élek
Tétován,
S tapintásom melegétől
Életre kel,
Beszélni kezd
Mindahány?

M. Simon Katalin: Zsenge álom

Hitte a zsenge, fénylő falevél,
A bolygó szél csak neki zenél…

Ághegyén ő merengve várta,
Szóljon már, szóljon a bűvös hárfa!

Jött a nyegle és halkan muzsikált,
A zsenge lélek itta bájdalát,

Míg a többi nevetve táncolt,
Ő a szél karjába vágyott,

Csak neki szóljon halkan a hárfa,
A betyár szél, csak őt ringassa!

Gősi Vali: Anyám emléke nyár

Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.

Kevin Kern-Gifts Along the Way

Gősi Vali: Végleges

Szemedbe nézek, és magunkat látom:
egyek vagyunk örök ifjúságban.
Múló időt rejtenek a ráncok,
dacolunk a leskődő halállal.

Minden szépség, jóság ami a tiéd,
ékesíti az én kincses szívemet.
Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,
mit számít, ki volt valaha öregebb?

Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:
magamat adom, érted létezem.
Tudd, hogyha mégis előtted halok,
holtamban is féltve őrzöm szívedet.

Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:
szövetségünk örök, döntésünk végleges.

Parafrázis: William Shakespeare – XXII. szonettjére

*

Shakespeare: XXII. szonett

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

Gősi Vali: Megszerettelek

Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem,-
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot…
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült
kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege…
Szerelem ez, tudom,- múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul,- várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj…!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.

Asszociáció Z.T. lírai soraira: „Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda.”

Gősi Vali: Követlek öntudatlanul

„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,”
lehet, hogy már halott vagy,
vágyaim kihűlt teste.

Az is lehet, hogy jobb ez így,
talán már sohasem látlak,
élek nélküled,- mégis veled:
te álomkép, én titkos társad.

Végül talán majd elfeledsz
örökre te is engem,
nem érdekel, hogy létezem,
vagy kinőtt a fű felettem.

„Napokra elfeledtelek,”
azt hittem, úgyis vége,
amíg egy éjjel elhozott
valami furcsa kényszer.

Követlek öntudatlanul
azóta álmomban, s ébren,
mint anya óvja gyermekét,
vigyázlak nappal, éjjel.

Evokáció Pilinszky János Miféle földalatti harc című versére

*
Pilinszky János: Miféle földalatti harc

Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

Gősi Vali: Majd megérkezel

„Majd megérkezel az alkonyatban”
és én várlak ahogy vártalak
az első pillanattól már akkor
amikor még sohasem láttalak
csak elképzeltelek: megidéztelek
csukott szemeim mögött
láttam ahogy valami állandósult
félhomályban felém imbolyogsz
lassan akár az árnyék és minden
alkalommal mintha hatalmas sűrű
ködgomolyag állta volna az utadat
amely szinte megszilárdult előtted
talán rést kellett volna vágnod rajta
hogy egyre közelebb érj hozzám
és én végre megérinthesselek

akkor még nem tudtam hogy éppen
felém indultál csak éreztem valami különöset:
valami reményteli meghitt benső békét
ami arra ösztökélt hogy kezdjelek el várni téged
aki kezdetben csupán az álmaimban léteztél
és mire megpillanthattam volna elképzelt arcodat
már hiába nyúltam feléd: eltűntél hirtelen
belevesztél abba a gomolygó sűrű
áthatolhatatlan álombéli ködbe és
– ahogyan néha valóságos életünk burka is –
mintha kilyukadt volna
a helyeden üresség tátongott
semmivé foszlottál

ám én nem adtam föl soha: újra és újra
megteremtettelek magamnak
magamban
újra és újra elképzeltem a lépteidet
az érintésedet a mosolyodat és várni kezdtelek
és ez tart ma is tart túl az időtlenségen
ott állsz az idők végezetéig ahová
a képzeletem teremtett és hiába
hogy közben emberöltők telnek el
én egyre csak várom hogy végül
valósággá váljon az az örökkévaló álom
amelyben elindulsz felém és egyszer
„majd megérkezel az alkonyatban”

*Jenei Gyula: Majd megérkezel

Gősi Vali: Rejtőzni tenyerében

Hányszor éreztem: nincs tovább,
legyűr, eltemet a dúlt világ!
Legyen túlélés e gyáva lét,
rejtsen inkább a vaksötét,
ha sárral fröcskölik arcomat,
és vad lárma nyeli hangomat!

A csend-vajúdta halk remény
felvillant mindig: van esély
emelkedni még fölfelé,
szárnyalni új, szép álmokért,
küzdeni úgy is, ha véget ér
egyszer e földi küldetés,

és valóság lesz a Végtelen,
ahol semmi sem reménytelen:
könyörülve tűnt létemen eléri
gyengülő kezem valami égi
hatalom, s úrrá lesz végleg
a vadakon: felemel, oltalmaz,
elrejt tenyerében.

Asszociáció Keresztury Dezső: Valaki tenyerében című versére

*
Keresztury Dezső: Valaki tenyerében

Sokszor nem tudtam, mi derül
   ki végre sok titok közül
      meglepetésül;
valóság lesz a képzelet,
    vad csatazajra ébredek,
       harcban ész nélkül;
belezuhantam, visz az ár,
   mihez, mert kell, okot talál,
      hogy fennmaradjon végül

a gyötrött test, mely elveti
   eszméletét: nem kell neki,
      mert csupa vér már;
visszaájul, vagy kirepül
   a fénybe vagy alámerül,
      sűrű, kövér sár
nyeli; új törvény dobja ki,
   új áramokba hullani,
      hol más fény, más sötét jár.

Kérdezhettem, hol is vagyok,
   mit is tegyek, mire a sok
      esély, hisz látni
néhány lépésre ha tudok,
   sodrások, labirintusok
      szédületében bármi
várhat, kő, iszap, parti rét,
   s rámveti háló-végzetét
      angyal, ördög, akárki.

Sokszor éreztem: vége van,
   megölnek, elvesztem magam,
      s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
   s a nap mindújra kisütött,
      valaki lenyúlt értem;
mindig úr lett a vadakon
   valami nagyobb hatalom,
      s elfértem tenyerében.

Gősi Vali: talán a vers

talán a gondolat
- a szép -
talán a vers segít
értelmes lét
felé
talán az út során kinyújtott
kéz
talán a csend-vajúdta
hang
becéz

talán
majd villanó remény
pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag
szivárvány-lelkeket
ha majd a csend
szökik
nyomában halkan
hang halad
utat talál
bekopog zord
szívek falán
talán
a
vers