Szoliva János

 Puszta látvány,
ami megérint:
amit szeretek,
amitől félek.
Határon túli terület,
áttetszik a kerítésen.

Hallgató kertek,
udvarok csendje,
ahonnan indulni,
ahol maradni kéne.
Élni valahogy az elkésett időben.

Chris Spheeris - Solitary Road

Zsiga Lajos: mikor megfordul…

mikor megfordul
a szél
szembe fúj neked
felborzolja hajad
könnyes lesz szemed
nyílnak az ajtók
az úton
előtted,
de lassan. egyenként
becsukódnak
mögötted
amit építettél
várat, kunyhót
lángoló szerelmet
mindent visszakérnek
a múló évek
amit hoztál
magaddal csak
annyit vihetsz el
itt maradnak
a megérintett pillanatok
szavak sóhajok
az élet
szoborrá zsugorodva
amulettként
az emlékek szobáiban
hová lelked
néha visszatérhet
biztatni, az embert
hogy szép az élet

N. Horváth Péter: Pitypang

Őrizz meg engem tekinteteddel;
ne sóhajts felém, ne hűsíts széllel.
Vágyad, hogy érints, végleg temesd el;
mindössze csupán lelkeddel érj el.
Meg ne ölelj, mert azzal megölnél;
kiszökne üres titkom a gömbből.
Nem menthetsz meg, ha szeretni jöttél,
- magányom bentről bárhogy dörömböl…

Zelk Zoltán: Emlékül

Kedvesem voltál: minek tagadnád?
Ki tele korsóját nyújtotta
a szomjazónak s frissen szakajtott
hamvas gyümölccsel vidította
az éhest, nincs mért szégyenkezzen.

Nézz csak szemembe, milyen alázat:
eléd állok Te ezüsthangú,
köszönöm, hogy lehettem társad.
Hálát mormog a koldus szája
s remeg kezében nyűtt sipkája.

S elmegy. Magával viszi orcád,
koldus, ki ilyen alamizsnát
kapott – a szíve miért fájna?
S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
miként egy gyermekkori tájra.

Farkas István: Nem tudom

Már nem tudom,
mit akarok,
nem tudom,
mit keresek.

Nem tudom,
szerethet-e engem
még valaki,
s szerethetek-e én

úgy bárkit,
hogy el ne veszítsem,
s újra azt érezzem,
hogy jó élni.

Zalán Tibor: [Ősz van A lombok még az ágakon…]

Ősz van A lombok még az ágakon
kinek panaszoljam el a bánatom
Ki érti meg hogy minden mondhatatlan
A semmi ágáról is leszakadtam

Gere Irén: Vágy...

..csak megszületni,
napfényre jutni
sötét, hűvös méhéből
a magánynak...
meddő, árva örömöt váltani
közös bánatra-könnyre,
ritka kacagásra...,
- néha másra -
megérinteni gyöngéd ujjal
valaki márvány-szomorúságát,
..megríkatni szeretve-bántva
a sírni-vágyó sírni-gyávát...

Bernward Koch - Under Trees

Bernward Koch - Under Trees

Cserényi Zsuzsanna: Majd holnap

Még itt vagyunk,
létünk tevékeny oldalán,
ki tudja meddig?
Mennyi még a napsugár,
a hajunkba kócoló szellő,
hová érkeznek a szavak,
ha ott leszünk, ahol már
 nem hallatszanak?

Még itt vagyunk,
létünk küzdelmes oldalán,
még nyújthatnám  kezem  neked,
még elérhetném, hogy mélyebbre láss
túl azon, amit érzékel szemed.
Szórhatnék két kézzel kincseket,
annyiszor botlott lábunk elé,
hihetnénk, még egyszer szebb lehet,
csak fordulnánk egymás felé.

Még itt vagyunk e Földön,
hitetlen halandók, hullajtva átkot,
vagy gyáván suttogni  kedveset,
némán nézni a szenvedést,
belülre sírni könnyeket!
Hol hát az ember,
ha szeretni nem mer?
Csak áltatja önmagát: majd holnap.
Egy mondat!
Egy mondat csak, semmi más.

Paszternák Éva: Ember vagyok...

Ember vagyok,
érzékeny anyag
és megtörettem
emberek által,
kiégtem,
mint kemence lángban
kiég a formás, míves agyag.

Senkihez vissza nem sírom magam,
kezdem már szeretni magányomat,
a feledés kő, kemény kavics,
útjaimra szelíden szórva
beborítom a lábnyomomat.
S a gödörré növekvő űrre majd
emelek belőlük halmokat,
alájuk rakva lenyugtatom
a fel-fellélegző hangokat.

Egyetértek az elkerülőkkel,
járnak az utca túl oldalán,
itt hűvös van, túl sok az árnyék,
amott a nap fénylőn vidám.
Ragaszkodom a magaméhoz
akár cipőhöz ragad a talp,
s elfogadom, ha beárnyékoz
egy másik, egy derűs, nevető arc.
Őszinte fehérség lakik nálam,
színesre kár lenne festeni,
ember vagyok, versem így kezdtem,
de nem tudok füllenteni.

Zsefy Zsanett: rám vár...

a féktelen időt zaboláznám,
míg térden áll a képzelet,
engedjem szabadon szállni,
hogy elnyelje a végtelen.
a prizma-szabdalta fénysugár
visszaveri,
sorba nem rendezi,
rám vár, hogy csokorba fogjam őket,
a sorsomat, enyhíteni.

a múlt pókhálójában lesben áll,
s kivár sóváran pislogó végzetem,
de áldozat a hálójában,
hiába hízeleg,
nem leszek.
lelkem befogad mindent,
de tagadja a hazug imát,
álszent mosoly nem fér el benne,
kiszorítja őket, s úgy áll tovább.

Jószay Magdolna: Segítség

Kellene hang, egy szó, egy jel,
de jég veszi körül a kőfalat.
Mindent adna és ára sincs,
mégse ér ide a gondolat.

Hiába sikít a néma lélek,
ég és föld összeér.
Már semmi sincs, mitől nem félek,
összeprésel idő és tér.

Gősi Vali: Csak táncolok

A semmi szélén táncolok
egymagamban, s hallgatom
a mindenség halk csenddalát,
egy fájó lét-melódiát.

Csak táncolok, csak lépdelek
a semmiben - most nem veled,
világon átnyúló kedvesem,
te sem vagy most már itt velem.

Magam vagyok - a semmiben,
talán az Isten sincs velem.
Most nem kísért'nek tegnapok,
A semmi szélén táncolok.

Lehet, hogy már én sem vagyok,
csak árnyam lép: árnyék vagyok,
és indulok a mély felé,
hol semmi nincs, csak fény, a FÉNY…

Kálnay Adél: Ma nem

Ma nem tudok verset írni.
Megfakultatok szavak,
s oly erőtlenül hullotok
elém, mint halni készülő
őszi madarak.
Mi történt veletek?
Hová lett színetek,
hová lett ízetek?
Szemlesütve álltok
előttem, s látom,
bűntudat gyötör.
Most kéne jönni,
szolgálni szépen,
kezem alá simulni,
mint hajdanán,
amikor könnyedén
szökkentetek papírra.
Egyszerre voltatok
csintalanok, komolyak,
tétovák és  magabiztosak,
s őszinték mindenek felett.
Hová lett hevetek,
mely égetett, mint a tűz?
Hová lett áradásotok,
mellyel sodortatok
az igazság felé?
Ma nem tudok verset írni.
A mondatok üres szobák,
konganak és süvít bennük
az ostoba szél, mely soha
semmiről nem beszél.
Ó szavak, selymesen,
lágyan hangzók vagy
keményen pattogók,
kezemben legyező és
ostor voltatok.
Csak nyúlnék értetek,
ám hiába, elbújtok
előlem szobátok
legbelső zugába,
s gúnyosan figyeltek,
mit teszek, ha csupán
levegőt markolok,
és rettegve kérdem,
mi lesz most velem,
ha jön a némaság,
ha hiába nyúlok a
szavaim után, mert
menekülnek előlem
mint sanda árnyak,
s nem hagyják többé
kimondanom, mindazt,
ami fájhat.

Hollósy Tóth Klára: Mulandó minden

A tisztások levélvert gyepén
a messzi ég hanyatló bíbora,
szalad a légtornász esti szél
beülni az erdő bokraiba.

Sír a nyárfa lombja reszketőn,
hangja szélhárfán idelebeg,
tartaná vissza a sürgető
időt, de tudja már, hogy nem lehet.

Búcsúzik a könnyes arcú ősz,
a fürkész fényű, lélegző élet,
a mindent feledtető hűs esők
végrendeletei a létnek.

─ Mulandó minden ─ zúg az erdő,
bólogatnak bükkök, jegenyék,
ágyat vet az ősz, ahogy a csend jő,
s bronzra festi a fák levelét.

Tornay András

minden lecsendesül
kisimul az emlék és a harag
kéz nyúl feléd - lépj be
ez itt az utolsó pillanat

s máris hazaérkeztél

Bernward Koch - Back to Myself

Bernward Koch - Back to Myself

Tornay András: Veled

amikor minden ígéret megkopott már
amikor a hideg is éget
akkor is veled leszek
lehet, hogy nem érzed
biztos, hogy nem érted

van gondolat, amit nem lehet jól időzíteni
van mélység és magasság, amely közt mégsincs távolság
lehet, hogy nem érzed
biztos, hogy nem érted
de ott is veled leszek

van éjféli napfény
lehet, hogy nem érzed
van májusi hóvihar
biztos, hogy nem érted
elég ha tudod: Veled vagyok

Tornay András: Folyamatok

megtapasztalsz
megvigasztalsz
megsimogatsz
megbocsátasz

megszólítasz
megvendégelsz
meglátogatsz
megnyugtatsz

megtalálsz
megértesz
megsemmisülök
megpihenünk

Végre. Teljesen.

Tornay András: Talált tárgyak országa

Elhagytam a szavakat
és te hangtalanul szóltál hozzám
Eldobtam a vésőt
és szélből faragtál szobrot nekem
Elszakadt ruhám és kabátom
te napfénybe öltöztettél
Világok süllyedtek zátonyokká
de kézmeleged hazáig simogatta lépteim

ma már bármikor nyitva áll a kapu
melyet gyémántoroszlánok őriznek bátran
hangtündérek hívnak
beléphetek leülhetek
belélegzem a békesség bíborillatát

Közelebb hozzád
csillagok csoszognak csillogó csűrjeidbe
Közelebb hozzád
Távolabb magamtól
megtaláltságom mámorában
örömtányérokból együtt
lakomázunk

Tornay András

áthallom a falakon
olvasom a sorok között
mennyire reszketsz és félsz
ebben az idegen világban

kiabálja, üvölti tekinteted
tapintom karcolt bőrödön
mennyire árva vagy
ebben a kegyetlen kirakatban

egyetlen vágyam, hogy
kivezesselek innen
s átszeressük egymást
az ünnep tornácaira

Tornay András: Tudom, hogy mindig velem vagy

A legnagyobb titkod, hogy
rejtőzködsz, s mégis itt vagy
tüzed lángol, s mégsem ég el soha
kezeid csillagokat óvnak pusztuló zuhanástól
csonkaságod megmutatva hívsz teljességedbe
néma minden hangszer, s
mégis szimfóniák születnek színeidből

A hajnal hallgatagságában
Az éjszaka nyugalmában
A múlt idő hibáiban
A jövendő álmaiban
A völgyben, a kanyarban
A földben, a magasban
Közelben és távolban
Könnyben és mosolyban
Tudom, hogy mindig velem vagy.

Tornay András

Komótosan kúszik az őszi napfény a falon
illatok és gondolatok versengenek
minden lehetőség térképszerűen sík
a hatalmas tér, s távolság vadonja szólít
hidak épülnek most is a felismerésből
meg kell semmisülni, majd győztesen
feltámadva megragadni az egyetlen kezet,
mely biztonságba vezethet

Tornay András: Szeptember Párizsban

Kegyetlenül gyorsan, s alattomosan bújt az ősz a város paplana alá
Titokban a tollpárna hirtelen hűvös aszfalt lett
Csak éppen annyira volt párás,
S nedvesen hideg minden,
Hogy úgy tűnjön gyászol minden háztető,
S egész éjjel keservesen könnyeztek a kémények

Minden leegyszerűsödik, megpihennek a kívánságok,
Elnémulnak a vágyak
Bölcsességbe burkolózik harsány hivalkodásunk

Persze minden meg tud változni - egyetlen hajnal elég hozzá
S sosem ott jövünk ki a körforgalomból, ahol behajtottunk
Részvét nélküli búcsúkönnyek mázolják arcom ráncait
Ismeretlen városban önzetlen csók a leghatalmasabb, s legritkább drágakő

Idegen szavakban a szeretet némasága a legforróbb gyógyforrás
És észrevétlenül gyermekké változunk

Nem tudunk dönteni
Vagy már nem is fontos a döntés
Nem tudunk elfogadni
Mert folyamatosan adni szeretnénk
Átölelnek s mégis árvának érezzük magunkat
E varázslatban most világszirmok és virágrészek simulnak egymáshoz nesztelen
S minden felénk nyújtott kézben biztonságot keresve megkapaszkodunk,
A jelenlét ajándékcsodájáért gőgicsélünk

Zokog az ég, zsákmányt habzsol a köd
Elázott levelek kuncognak nyomorunkon
A néma járdán most minden lépés hangosnak tűnik
Gyászol minden háztető, s egész éjjel keservesen könnyeztek a kémények

Fülöp Kálmán: Verset suttog fülembe...

Tüzet csihol
a reggel
s a végtelen kitárul

még érintetlen
fehér
az árva sziklabérc

kezem fázik
agyamban
egy vers ritmusa táncol

s a távolság ködében
bomlóban
már a férc

ne kérdezzétek
miért
zokog e törpe fenyves

a háttér üres
magányán
sok gondterhelt fenyőfa

felém lombozza
tisztán
a szikla édes álmát

s verset suttog
fülembe
a büszke Hargita.

Yiruma - Dream

Yiruma - Dream

Fülöp Kálmán: Szimfónia

Utat
vágok
a végtelenbe
zöld
berkek
mélyét
faggatom
fakó
hullámok
édes
szimfóniáját
füzek
lombjára
aggatom.

Fülöp Kálmán: Mindent merek

Naponta
érhet félelem.
Legyűrő a perc,
megáll az ész.

S mert létezel,
Uram, nekem,
életem vagy
és mindenem,

nemlétemben
is élsz velem.
Nem félek hát
ha bármi jön,

kénes pusztít,
vízözön,
szétszaggathatnak
emberek, én

Veled ma
mindent merek.

Fülöp Kálmán: Átláncolnám

Átláncolnám,
ha lehetne,
a csendet
s engedném
érni még
ma délután —

úgy érzem,
messze,
nagyon messze
mentem s
már nem
hiszem, hogy
kaland volt
csupán.

Fülöp Kálmán: A legszebb verset...

A-nak szeretettel

A legszebb verset hozzád írtam
s mert faggatott a barna csend,
az éjszakát beszédre bírtam,
a szavak súlya égetett.

Így simogattalak zokogva,
de értelemmel s fontosan,
vigyázva minden mozdulatra,
beszéltem hozzád hangosan.

Ott voltál hangok izzásában,
a perc felszálló hamvain,
s a legvörösebb orgonának
tavaszt ígérő szirmain.

A legszebb verset hozzád írtam
s mert hallgat most a barna csend,
neked nyújtom e néma csokrot
s benne átmosott életem.

Fülöp Kálmán: Verőfény

Voltak szép idők, amikor
a harangszó fényt csírázott,
s hangja napjaim keresztjén,
a vén mezőn átkiáltott.

Ott a Verőfény-pataknál,
csobogó víz fakó tükrén,
székely lányok hamvas ajkán,
fénylett a dal, felhők csücskén.

Édes volt a találkozás,
piros-fekete vasárnap,
a vén pad ha beszélhetne,
szépet regélne a mának.

Ma már csak a vak Verőfény
őrzi Nagykend ősi titkát,
s minden szombat harmat-éjén
ölt magára ruhát, tisztát.

Fülöp Kálmán: Vándor voltam

Voltam vándor,
s menekültem.

Önmagamtól,

mástól

távol,

szakítottam
boldogságot
vadvirágok
mosolyából.

Árnyam kísért
hű barátként,

rám kérdezett,
s válaszoltam.

Utam során
olykor-olykor
csupán vele
társalogtam…

Fülöp Kálmán: Lapozz

Szélnyitotta könyv
az életem, lapozz bele,
véletlen olvasóm,

s ne tedd le úgy,
hogy bele sem olvasol.

Szeretettel és
békével van tele.

Nem úgy, hogy
megalkudtam volna

csak egyszer is
a nyíltan támadókkal –

ma is gyullad a seb
s késik a gyógyulás,

de szeretet nélkül
nincsen élet, és a

halál sem vár tovább.

Fülöp Kálmán: Őszre hajló

Ősz botorkál ajtóm előtt
fedetlen fővel, réveteg,
akár tomboló fergeteg
csapkod barnáló délelőtt,

látszatra tiszta égi kép:
szűz harmat, édeskés zamat,
kék ringlón csüngő pillanat
sebtében őszülő derék

fenyőkre zúduló szelek
és harmat ízű fellegek
csapkodják zordon homlokom

s csapongó éjszakák után
must színű nap figyel le rám
túl a sárguló lombokon

könnyeit hullatja a nyár.

Szeicz János dr.: A nyelv, amelyen szólok

A nyelv, amelyen szólok, egy sziget,
egy csoda a nyelvek tengerében,
ha megkaptam, már el nem hagyhatom,
szívemben él egy örök szerelem.

Mert szeretem a verset és a dalt,
birtoklom a szavak szabadságát.
Nem azért írok, legyen érdemem,
csak élvezem e nyelvnek a varázsát.

Miként a könny, úgy buggyan ki a vers,
nem képes önmagát megfejteni,
álom-tájon jár, túl az árnyakon,
a végtelent nehéz megérteni.

Én nem futok el végzetem elől,
vállalom és semmit sem feledek,
magamban hordom a múltnak titkait,
s a múló idővel szeretkezek.

Téged kereslek, fogd meg a kezem!
Bármilyen nyelven szólhatsz már hozzám,
csak érints meg, s én érteni fogom,
s hogy szeretlek, e nyelven mondanám.

Lara Fabian - You're Not From Here

Lara Fabian - You're Not From Here

Szeicz János dr.: Egyszer éltem

Csillag-kazalban, a fejem fölött,
a régi csillagot kerestem,
melyet bámultunk együtt, hajnalig,
régen-volt, gyönyörű szerelmem.

Énekem, mint mélyről szakadt sóhaj,
lelkemnek lázait idézi,
mint álmot, melyet őrzök, mert szökik,
múlt szerelmeim` kíséri.

Tudom, ábránd ez csupán, de őrzöm,
évek redőivel nem játszhatok,
s bár öncsalás, vigasztaló látszat,
mégis kagylóként őrzött titok.

Hiába várok, senki sem jöhet,
éjszakai álom is kerül,
megfoghatatlan már sziromkezed,
múlt emléke, ködben elmerül.

Milyen az élet, mindegy már nekem,
mint fagyos csillagok, kihűltem,
hogyan ér véget az sem érdekel,
voltam, s emlékszem, egyszer éltem.

Szeicz János dr.: Esti csók

Didergető az esti lég,
mélykékben játszik már az ég,
de fénycsókot lop a homlokára
a nap végső sugara.

A lopakodó este
csendben megáll egy percre,
felnéz, majd lassan tovahömpölyög,
s mindent befed, mint a köd.

Már sűrűsödik a homály,
a lágy kora esti árny
átölel puhán és hazakísér,
még otthonomba is betér.

Ahol hideg a vacsora,
és biceg az öreg óra,
(de Mendelssohn hegedűversenye szól
vigasztalón a rádión.)

Álmodozó álom rám les,
míg szobámban sötétség lesz,
mikor elnyúlok a hideg ágyon,
és ölelésedre vágyom.

Árnya vagy régi virágnak,
emlék vagy, mégis várlak,
hogy álmomban én is kapjak csókot,
miként az esti ég kapott.

Szeicz János dr.: Amikor a volt sincs

(Skizofrénia)

Tűnődőm, miféle
rejtély  tünde fénye
vezet álmaimban,
mikor hangod szólít,
kezed nyújtod felém,
s tétován átölelsz,
majd csalóka árnyként
tovatűnsz az éjben.

Nem ismerhetlek, hát
örök álom maradsz,
küzdök emlékeddel,
s mert érzem, létezel,
jövőm a múltba hull,
s ami volt, már az sincs.
Vagy kísért, mi nem volt,
bár lehetett volna?

Szeicz János dr.: A magány dala

Oly távol jársz,
az érintésed emlék már,
veled az élet múlott el,
s elszállt a fény,
minden remény,
szavamra most a csend felel.

A régi nyár
aranyló fénye nem ragyog,
szemed tüzével nem hevít.
Emlék ölel,
lágyan száll el,
s magányom mindent elborít.

Maradj velem,
hiszen a tél már oly közel,
gyújtsd meg még egyszer hajnalom,
emléked még
bennem úgy ég,
mint lappangó parázs halom.

Az éveim
fogynak és búcsút intenek,
csak álmaimat őrzöm meg
a papíron,
nem akarom
homokba írni neved.

Szeicz János dr.: Hiányzol

Hiányzol,
már párnám sem őrzi illatod,
kívánlak,
a lelkedet, az örökkévalót,
a testetlent,
az élet határán megnyílót,
a végtelent,
a lelkem fájón hiányzó felét,
kívánom
tudva, az már a léten túli lét.

Szeicz János dr.: Nyitott tenyér

Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.

Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.

Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.

Tamási József: Hajnal

Virrad
Térdig járok a hűs harmatban
És verseket írok a naplementéről

Chris Geith: Only the Heart Knows

Chris Geith: Only the Heart Knows

Tamási József: Ülni a folyónál

Semmi mást nem akarok
mint ülni a folyónál
és nézni a túlpartot

Talán még verset is írnék
papír és toll nélkül

Csak úgy magamban
a magam örömére
a szavak örömére

Tamási József: Az elhagyatottság hegyén

helyenként húsz centi vastag az avar
amelyben ballagok a hegyre
a kedvenc helyemre
ahonnét tiszta időben messzire ellátni
októberig majdnem minden estémet ott töltöttem
szúnyogok madarak őzek társaságában
nézve naplementéket 
a völgyeket északra a várost
most csend van és szürke vatta-puha köd
csak lépteim halk suhogását hallom
már több mint egy hónapja nem jártam erre
barna sárga levelek nyirkos szőnyegén
letört ágak kidőlt fák hevernek
egyedül érzem magam
ahogy majdnem mindenhol amióta élek
nálam ez természetes állapot de itt nem zavar
közben felértek a tágas hegytetőre
kelet felé tisztás aztán erdő megint de most nem látni
ösvények futnak mindenfelé vadcsapások
néhol még ott a reggeli dér nyoma a bokrokon a megsárgult füvön
alig várom hogy a hó is essen engem nem zavar
ahogy a sár és az eső meg a szél meg a hideg se
Kerouac sorai járnak a fejemben: „Semmi sem ismeri saját ürességét……”
mikor írok én majd ilyeneket
egyszer talán
de számít ez
nem

csak jó eljátszani a gondolattal
hogy költő vagyok én is

Tamási József: Hallgat a szívem

telihold-fényű a csend most bennem
hallgat
hallgat a szívem
bársonyos árnyak suhannak
az ágak sűrűjében

a szemük csillog
úgy figyelnek
csillog az ég is felettem
tiszta Isteni ragyogás a Mindenség
mégse gyújt lángot a szívemben

Tamási József: Vak tükör

tükröm vak kacat
nem látom benne az arcodat
meggyónnék de nincs kinek
magamra hagytak az égiek

Tamási József: Kis ház a folyóparton

egy kis házat szeretnék csak
valahol egy folyóparton
kertet tele fákkal a madaraknak
egy kandallót a szobába
ahol esténként verseket írnék a tűzről
és kellő bölcsességgel
életem elszalasztott lehetőségeiről

Tamási József: Ha

itt van az út pár lépésre előttem
ülök
és várom
hogy közelebb jöjjön

Tamási József: Tenger a könnyeinkből

itt tornyosulnak hazugságaink
betonból és acélból
földtől az égig
jobbra meg balra
ameddig a szem ellát
és azon túl

ezt alkottuk az évszázadok alatt
és ezt hagyjuk gyermekeinkre

és mi van a túloldalon

tenger a könnyeinkből

Mától - kisebb-nagyobb megszakításokkal - ismét hozom a válogatásaimat.