Tornay András: Adventi hárfa harangok

Halkan szitálva lopakodik az este
s én csak most veszem észre, hogy
minden szemben
sóvárgást és könnyeket látok
itt az ideje, hogy felkészítsük magunkat az ünnepre

csendben permetpelyhekben már érkezik is
bekukucskál halovány ablakokon
angyalok készülnek csodaküldetésre
már foglalják a szálláshelyeket Betlehemben

s valahogy ebben a hitetlenül félreértett áruházi zsongásban
mégis megcsendülnek az adventi hárfa harangok
örvendjetek mert nagy öröm hírdettetik:
születéstől születésig sem vagyunk egyedül

Blackmore's Night

Ádventi meghitt várakozás

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, s megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”
Mise végére egészen bemelegedett a templom, majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –, bár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul...
Amilyen konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...
– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról –, csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom, megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni – már elmúlott.
– Na hál’ Istennek, hát akkor menjünk. – És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
***
– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony, a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom...
***
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a lángos, Szentatyám?
***
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

Túrmezei Erzsébet: Ahol ránk Jézus vár

Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.

S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk
-a csendben!

Pilinszky János: A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Ágh Tihamér: Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

Madár János: Itt élünk

 Mint a csöndtől fölriadt szarvasok,
itt élünk a hegyek elomló szívében.
Szálfák gyönyörű lombja véd,
évszakok hamva az égen.

Közel vagy hozzám és énekelsz,
homlokod fényes kelyhe az álom.
Lehunyt szemedben az éjszakát,
az egyetlen csillagot kitalálom.

Chris Spheeris - Psyche

Chris Spheeris-Psyche

Nagyálmos Ildikó: Sirály-versek

-részlet-

I.

A csend már nem fáj, jó nagyon,
Egyedül lenni ágyamon,
És várni rád, amíg lehet.
A szív a mellben megmered,
És megszakad a mozdulat,
Előre, hátra nem halad.
A test, a lélek egyre megy,
A szó a szájban megremeg.
Szólítalak, hogy hol vagyok,
Ma ördög, holnap angyalok
Vigyáznak, nehogy holt legyen
A mindig tartó szerelem.

És elhiszem, hogy jó nagyon,
Egyedül lenni ágyamon,
Pedig, ha tudnám, hol lehet
A mindig tartó szeretet,
A mindig édes mozdulat,
A test, a lélek, a tudat,
Szemed, nyelved, szád, karod.
Ölelj, míg nem vagyok halott.

Jószay Magdolna: Szívedbe álmodom magam

Ha vihar jön, sötét fellegekkel,
ha az ég háborúzni kezd el,
ha a szél cibálja a fákat,
és nagyot sóhajt szívemben a bánat,
    szívedbe álmodom magam.

Ha a világom már nem színes tünemény,
ha nem szólal meg bennem semmilyen költemény,
ha baljós napok komor búja lep el,
és szívem már semmire sem felel,
    szívedbe álmodom magam.

Ha a mindennapok feketének tűnnek,
ha kilátástalannak érzek lassan mindent,
ha saját szívem sajgón-fájón dobban,
és a szivárvány, jaj, de messze van...
    szívedbe álmodom magam.

Csurai Zsófia: legfahéjabb

körvonalak
tévutak nélkül
kikopott belőlem
minden józanság
felkavarsz mint egy gömbbe zárt ciklon
és rettegek hogy nincs is arcod
csak valami
lassú mámor ez az egész
mégis csupa nagybetűs szenvedély
ha egyszer
majd kibontasz magadnak

hát engedem
hát legyen

ebben az átizzadt sötétben
az a most
annyira igazi
hogy téged is felver álmodból
mert minden magam-érintésben
olyan sűrű a léted
hogy végre azt is elhiszed
a legtisztább kék
és a legfahéjabb illat
te vagy.

Oláh András: menedék

eltévedtünk
                  megadtam magam
a csillagtalan éjszakának
arcom megrongált vonásait
átrajzolta a szél
s szemben a zúzmarás halállal
szemed melege lett a menedék

Antalfy István: A csend

A csend ajándék, szép öröm.
Akaratlan bár,- átölel.
Ilyenkor érzed (érzed-e?)
Valaki hozzád mily közel.
Megérint láthatatlanul,
Tudod, hiszed: szívedbe lát,
S az éltető csendben Te is
Meghallod, megérted szavát.

Zsefy Zsanett: már soha másképp

ezerszer is elátkoztalak
és ezerszer öntöttem szoborba
arcodat

körbecipeltem akár egy trófeát
a tökéletest
a bronzból elevent

csak lélegzetvételkor éreztem
néha hogy gipszporral lett tele
a tüdőm s szemem előtt táncol
felkavarva
pedig vihart sem keltettem

*
azt hittem tökéletest alkottam
elfelejtettem hogy én is csak
újraélesztett szikra vagyok
szunnyadó tűzből mentettek
ördögökkel szövetkezett angyalok

*
elhittem

hogy a rossz
behunyt szemem káprázata
eltűnik ha nézlek
akár a háztetőkre vackolódott köd
ha rátelepszik a nap
és én semmit sem ronthattam meg benned
amit magamban nem akartam

hogy örökre befoghattam
és szétszórva
osztogathatom a napot
szívből tenyérből
akár félszavakon át

hogy az árnyék
csak más dimenzióban követhet
és itt mindig úgy ragyog
hogy nem is ismerik az éjszakát

illúzió

csak a halál biztos és végleges
addig hullámfodrokként
egymáshoz simulva
vagy viharban törve
ha partot érünk
marad a képzelet

de abban is megtartalak

hisz úgy illeszkedünk mi az időben
mint puzzle darabkák
mint a keresések
s találkozások pillanatait
agyunkban visszajátszó
filmrészletek

*
már nem hagyhatlak el
mert itt élsz
minden csendben
és bennem visszhangzol
szóban
kulcszörgésben
távozásban
közeledésben
tüzeket szítva is szelíden

bár ezerszer elátkoztalak
és ezerszer is áldlak
nem szabadulhatok

érzem tovább hordozlak
hajnaltól hajnalig
sötétből cipellek sötétedésig
amíg csak ébredsz
amíg csak élek maradsz
és én maradok

Michael Bublé - Close Your Eyes

Michael Bublé - Close Your Eyes

Zsefy Zsanett: Korai epilógus

Szeress a fényben,
jeges sötétben,
a földön,
s ha már
nem vagyok.
Kihunyt parázsban,
egy apró ráncban,
homlokod mögött
bent lakom.

Minden szigetnek,
folyónak, hegynek,
földje s a partja
én vagyok.
Csendes magányban,
tömegben, lázban,
de mosolyodban is
ott bújok.

Szeretlek fényben,
jeges sötétben,
a földön,
s ha már
nem vagyok.
A lét csupán álca,
törékeny pálca,
mi Isten kezében
kihajthatott.

Zsefy Zsanett: ha volna még időm

a feledés ráncaiba sminkelném
minden búmat
kis plasztika s máris
szebben mutatna a szürke múltam
kövek között hagynám lapulni a parton
vagy egyenként dobnám vízre
messzire hadd ússzon

ha volna még időm
átírnám minden versem
beleszőném azt is amit meg se leltem
kanócvégén hagynám a bánatot múlni
de nem engedném soha
fényeim kihunyni

ha volna még időm
rád is szánnék néhány percet
többet adnék benne
mint egész életemben tellett
hagynám beérni
mi egyszer megfokadt
pislákoljon másnak
a gyötrő bűntudat

ha volna még időm
nem adnálak másnak
fityiszt mutatnék
a szajha elmúlásnak
lefizetném a csóró révészt

ha volna még időm
s ha korrupt lenne a révész...

Zsefy Zsanett: soha

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...

Zsefy Zsanett: Halasztási kérelem

A hajnal átnyúlt felettem.
Szobám faláról
takarómra igazgatta
a napsugarakat.
Csak lassan húzta félre
az éjszaka függönyét,
miközben lesöpörte
a párnán nyújtózó álmokat.

Haragudtam rá.
Este szedhetem újra össze.
Lehet nem is találom meg mind.

Közben még az is elveszhet,
amiből Isten
csak nekem nyújtott
és megengedte, hogy velem
egésszé kerekedjen.
Mint régen.
Amikor még volt bennem
hit.

De túl világos már minden.
A Nap hét ágán
hét sárkány okád tüzet.
Míg rég-ismerős szavakra várok,
a múlt csendesen lángol.
Eloltani mégsem vágyom, mert
nélküle senki leszek.

Az égen egyre több
az ismerős csillag
- távcsővel egy sem látható -.
Ujjbegyemben
múló percek babrálnak.
Elmaradt érintések.
Be nem gyógyulók.

A zsibbadás végigfut
a nap gerincén
lépéselőnyt adva az éjnek.
Utat vág nekem is a ködben
a csillagfoltos messzeségbe.

*
Mostanában esténként
felhőtekercsekre üzenetet írok

Istennek,

és az égig érő fák hegyére tűzöm:
Bár az idő és a tér
körötted végtelen,
én még maradnék
egy keveset. Jó itt nekem.

(Remélem bírom.)

Zsefy Zsanett: éjjel az erdőben

a csönd csapdába csalta a hangokat
majd néma foltként velük tova suhant
a szemvillanás is sötétbe merült
a didergő éjszakában elszenderült

árnyak lopóztak éhesen fák között
holdfény bújócskázott a felhők fölött
villám csonkolta korhadó rönkökön
redőzött ruhájában a szél beköszönt

néhány gomba kábultan pöffeszkedett
míg illatuk lengett az avar felett
majd elolvadt a sejtelmes éjszakában
a földszagú erdő csendes magányában

Szeicz János dr.: Varázslatos hangok

Mint a lebegő sóhaj,
a csönd oly megfoghatatlan,
minden szem a karmesteren.
A pálca mozdulatlan,
majd lendül a karja,
s a csönd feloldódik lágyan
a zene hullámain.

A vonók emelkednek
és szelíden kapaszkodnak
egymásba a hegedűk
szólamai, hajlongnak,
a duzzadó dallamfolyóra
építenek hidakat
a zongorafutamok.

Itt most a lélek kérdez,
keresi önmagát, kutat.
A magasztos dallamok
gondolatokká válnak,
az áradó érzések
ég és föld között szállnak.
Nyugtatják a lelkemet.

Andalító fuvolaszóval
tör át homályon a fény,
s a fényen át a béke
lantfutama a remény:
az élet mégis élhető.
Szivárványt fonnak fölém
a nemes dallamok.

 Mascani: Parasztbecsület - Intermezzo

                                                    Mascani: Parasztbecsület - Intermezzo

Szeicz János dr.: Amikor menni kell

Ragyog a gyöngyszín holdfény,
s mint csöndes zuhatag
hull alá a vén Dunára,
megfürdeti a holdsugárban
a karcsú hidakat.

A szobra mellé ülök,
csillan a vízfodor.
Sodródom, mint egy homokszem
a vén folyóban, de lelkem
már máshol kóborol.

Bár enyém ez a város,
születtem és élek
itt számolhatatlan éve,
mégis, szívemet kitépve,
új létet keresek.

Nem a táj változott meg,
belül bomlik minden.
Mi köztünk emberi kapocs,
azt az új rend széttapos,
és elüldöz innen.

Képed agyamba vésem
én kedves városom,
hogy az Elba partján ülve,
képed szívemre ölelve,
emléked megtartson.

Szeicz János dr.: Könnyek közt nevetve

Nézz rám és kacagj önfeledten,
mert csak egy bolond vagyok,
aki szívét úgy osztja el,
hogy magamnak nem hagyok.

Nézz rám és ne sajnáld barátom
az ostoba bolondot,
ki szétosztotta minden álmát,
s érte semmit sem kapott.

Tanulj és félj az ilyen sorstól,
mert a bolondság ragály,
ha sírunk minden szenvedővel,
és szánunk minden halált.

Mert ha végleg elosztom magam,
hisz bolondnak születtem,
és könnyek közt nevetek sírva,
lásd, csak ez maradt nekem.

Szeicz János dr.: Tout passe

Mint a gyorsan változó, hűtlen divat
a régi flancos ruhát,
úgy hagy el az élet,
s az emberek is oly gyorsan felednek.
Félelmetes a múló idő,
amelyben a barátok egyre fogynak,
s mely felemészti a jövőt.
Rémiszt a mindent ellepő magány.
Mert kényszerre sem hajolt gerincem,
lettem hát végleg felesleges,
sorsom kiérdemelt büszke szegénység,
ha hív Mors imperátor,
emlék sem leszek.

Szeicz János dr.: Csendesedj el

Érzelmeidet el ne áruld,
nem bízhatod azt senkire!
Fájdalmadat meg úgysem értik,
miért bíznád hát bárkire?

Örömödet sem oszthatod meg,
hogyha irigylést nem kívánsz,
nem bízhatsz, csak a csillagokban,
álmodban úgyis arra jársz.

Magányos lettél, mint a tölgyfa,
amely az irtásban maradt,
agyad még friss, de tested lomha,
régi ambíciód elfáradt.

Csendesedj el és nézz magadba:
hol vannak ifjú álmaid?
Vágyaid már halomra dőltek,
takarítsd el a romjait!

Szeicz János dr.: Csöndes őszi vers

Az elmúlásnak gazdag színeit
a lágyan hömpölygő köd fakítja,
és magányukról suttognak a fák,
sárba hullott valamennyi lombja.

Szomorú, vajúdó őszi vers ez,
fakuló fényben a felhők alatt
sápadt levelekkel játszik a szél,
és halálba simul a gondolat.

Hűvös van, jólesik a tűz-meleg,
zsarátnokot nézve elmerengeni;
s végső búcsút inteni a nyárnak,
fény tüze nem fog már hevíteni.

Csönd van, cseppen a hűs eső puhán,
haldoklik az őszbe fordult világ,
vele a lelkem is halni készül,
- elnémulok, és az idő megáll.

Szeicz János dr.: Novemberi indulat

Csillagkoszorút fon fölöttünk az éj,

kusza zászlórongyokat cibál a szél,
hideg felhők közt hold billeg az égen,
mint köpönyegen a vitézi érem.

A zord szél álmainkon is átszalad,
és ajkunkra fagynak az üres szavak,
szórja a valóság rossz szilánkjait,
elvakítottakat most látni tanít.

A megértés sokunkban még szendereg,
pedig lehetnénk akár jó emberek,
ha emberhez méltó az értelem,
s az élhető élet nem reménytelen.

De egyre nő most a borostás harag
még csak érlelődik bennünk az a nap,
mely az elvadult koron majd túlhalad,
s harcos fenyőink jó szélben hajlanak.

                                                              Ismerős Arcok - Nélküled 

Ismerős Arcok - Nélküled

Szente B. Levente: Az igazak kardja

Legyen csak súlyos teher
az igazak kardja,
ölelje tűz, kinek karja
markolatát az égig tartja.

Kozma László: Ars poetica helyett

Mint éjnek tűnt tava, köd,
fölszállt szemeimről a vakság:
nem holt, ami volt, s ha igaz,
új fényre talál a jövendőn.

Bár társat aláz a kevély,
kit végzeteként hatalomra
emelt a tömeg fiait szolgálni,
e példa se csüggeszt,
van más, aki jól kalapál
üllőn, s felszítva a lángot,
megsorvaszt ércfalakat,
hogy tisztuljon az igazság!

S ha bűnbe esik az erény,
s megrontja a jót a gonosz,
csak látszat lehet ez csupán,
jóskenyerét tisztán szegjük meg
a jövőnek.

Átlépni egy kor küszöbét
vér s könny nélkül, makulátlan,
a balga reménye csal így,
jaj nélkül még anya nem szült!

Serkenj föl vers, s a szívem
vágyát, ha megejti a tettet,
mint rég Jerikó falait
sok harsona, rontsd le a földig!

Jancsik Pál: Összmagyar vers

Aszályok, árvizek, tűzvészek, viharok.
Járványok, dögvészek, rengések, zavarok.
Háború, pusztítás, átkok és haragok.
Egyfelől „kabarok", másfelől „avarok".
Tegnap a törökök. Holnap az arabok?
Közben a testvér a testvérre acsarog.
Örvények, ármányok, cselek és csavarok.
álmatlan éjjelek, áldatlan nappalok.
Túl sok a szegény, ki szenved és sanyarog.
Az édes anyanyelv sokszor már csak dadog.
Fojtogat magányod, hiába tagadod.
Persze hogy nem vagyunk mi sem csak angyalok.
Segítni késlekedsz, tartod a haragot.
Félted a bőröd, és őrzöd az aranyod.
De hagyjuk, bűneid gyakorta hallhatod.
Van elég, ki gyűlöl, fumigál, fanyalog.
Hiába, hogy a jót, igazat akarod.
Eszed és szíved és lelked is adhatod.
Gyötrődve, küzdve, de mégiscsak szabadok.
S ami még sorsunkban ellenünk kavarog...
Bírjuk még? Kibírjuk? Bírjuk ki, magyarok.

Nagy Irén: Felajánló dal

(magunkért)

Pusztákról jöttem. Nem kiáltani,
csak várni riadtan, s hallgatni tudtam ott.
Zúgó szelek, száguldó viharok
rémítettek, villám csattogott.
Ezer nyöszörgő, csapzott bokor
hajolt a földre, mélyre, mélyre,
gally hullott a
rozzant sövényre,
s bújt a vackára minden élő.
Ott voltam én is: egy rettegő
parányi lény.
Ült benn riadtan egy kopár
üregben szívem, égő szívem:
aprócska szentjánosbogár.

Pusztákról jöttem. Egy darabban
hoztam szívem ki,
aprócska bár: ilyen-amolyan.
Nem csillag. A csillag fenn és messze van.
Elhoztam mégis. S odaadnám
a fényért, hogy van,
a mosolyért, hogy legyen.
Égő pici láng fű között:
olyan, amilyen.
Nem szárnyaló sólyom,
vagy zúgó harang,
vagy síró sirály. Nem.
Csupán egy bogár, amilyen, olyan.
S nem csillag.
A csillag fenn és messze van.

Pusztákról jöttem. Nem kiáltani,
csak várni még, még hinni akarok.
Néhány dalt, néhány furcsa mesét
adni szeretnék,
adni tudok.

Aprócska szívem ráteszem, ha kell:
többet nyomjanak a könnyű dalok.
Égjen, mint csöpp szentjánosbogár,
alig villanón,
lenn a fű között.
Legyen gyertyaláng, vándor-öröm.
S ha sötétedne az ég kék tava:
hűs rengetegben kunyhó ablaka!

Albert-Lőrincz Márton: Poetica perennis

-részlet-

a költő nem politizál
árnyékboxol
a költői székfoglaló egy jó vers jó helyen 
s a költő lelke
ha kilehelte

a költő fényt vet és árnyékot arat
átbújik Mefisztó gyűrűjén
árnyékvilágot pátyol
beéri egy-egy aprócska bókkal
taxiba nem száll
zsebébe lyuk harap
megissza napi kávéját
naivan elámul az emberi kapzsiságon
a lényegét kaméleonizáló világon
szavakat keres a léthez
s a ringben marad ameddig lehet
...

Végh Tamás: „méltatlan ugyan, de elhívott”

-részlet-

Kéne még egy szó,
A végéről való,
Szívből lélekig ható,
Álságromboló,
Féltve ápolt gondolat,
Józanító remény.
Kéne még egy biztató,
Hogy a keskeny út járható,
Gyarlóságunk eldobható,
Rongycafat, nem ruha már.
Kéne még egy csendes intelem,
Hogy a figyelmes fegyelem
Holnapra itt többet ér.
Kéne még az indulattalan
Döbbenet szárnya felett
Elkiáltott Hiszekegy, hogy
Általunk, a jóra sóvárgó világ
Tükörbe nézzen legalább.
...

Nemeskéri-Orbán István: Kő sem marad

„A víz szalad, a kő marad, a kő marad.”
(Wass Albert: Üzenet haza)

Azt írta:  a kő marad,
S hogy csak a víz szalad,
Most azt kell látnom:
Az elporlasztott követ
Éppen a víz mossa el.

Futó homokká lesz a kő,
A szél hordja széjjel,
Messze viszi a bölcsőtől,
Ott nem marad  csak 
Fekete plastik szemfedő.

Az elporladt kő nem takar,
Viszi a víz, szalad !
Temetni föld sem marad,
Koporsók úsznak
A sötét  ég alatt.

Kő sem marad,
Víz sem szalad,
A Haza is szétesett,
Mint a szikla széthasadt,
Az egész elporladt,
Az elmúlt száz év alatt.

Madár János: Végül

Az embernek végül se háza, se hazája.
Se világot megváltó szava. Nyelve alatt
csak elhagyott tájak. Szülőföld csöndje
és hava. Didergő lelke az égig ér,

élte – ha volt – csak ennyit ér.

Gál Sándor: végtelen feledés

1

akik utoljára maradnak mi lesz azokkal
mi lesz szívükkel arcukkal ha a szemek
írisze színtelenné dermed s nem lesz már
élő kéz elosztani a maradék vigaszt
egy pohár vizet emlékek mélység-tükörét
az egyszer-volt énekek is mind elenyésznek
nem készül koporsó sem méltó sírgödör
bizony látható immár ez a messzeség is
kibomlik az árnyak fekete kárpitja mögül
akárha képzelet s valóság ölelné egymást
nem a játék hanem a játékot követő végzet
melyben eggyé porlik dicsőség és hatalom
s nem lesz sem emlék sem emlékező ott

2

a jövőtlenség eposza árad
csend és üresség ölelkezik
kő se mozdul homok se zizzen
meghalt a halál kaszájába dőlt

a látomás elibénk dermedt
lett tükör a sötétség tömény öle
elnyelvén kérdést kérdezőt
s a holnapot amely el sem érkezett

érzed-é az árulás fenségét
s a bűn gyönyörét a pusztításban
hogy véled s általad teljesült be
a mindenség-szülte végítélet

3

napja világodnak nagyúr lehanyatlott
odvas harangok nyelvét penész lepi
hajnali szél sem sír már errefelé
voltak itt hegyek erdők lankás ligetek
élő források hozták a mélység hangját eléd
s válasz-szavadat sem kérték tőled örök adóstól
itt a mélység készülődik benne új kőkor
visszaomolnak a vulkánok ön-üregükbe
hull pernyeözön elapasztván a tengert
utód nélküli lét ez lett végtelen feledés
s mélység morajlását sem hallani már
s a magasságok csillagai is mind kihunytak

Komán János: Kalózok hajóján

Figyelmeztettem halk bizalommal,
a figyelmeztetés jó szándékával,
semmibe vett suttogással,
a suttogás segítőkészségével,
véletlenszerű harangkondítással,
a harangkondítás vészjeleivel,
újratanult imádsággal,
az imádság hitének erejével,
majd térdeplő könyörgéssel,
és rátok zúdított csillaghullással,
hogy léket kapott ez a hajó,
hogy ez a hajó egy temető,
hogy ez a hajó temető volt
már új korában,
mert kalózok hajójára szálltunk,
és ez is, az is
csak haszonlesőként lett barátunk.
Immár búcsúznak vagy el sem köszönnek,
hátat fordítanak vagy csúfolkodnak
az elcsábított és becsapott útitársak.
Immár láthatjátok, hogy ezek a kalózok,
ezek a barátok,
ezek a huncut és hazug politikai huligánok
titokban tartott,
rejtegetett mentőcsónakjaikba szállnak.
Immár láthatjátok, hogy csak a kelekótya hűség
maradt mellettetek,
és a számítgató hullarablók,
akik maradékra, prédára leselkednek.
A többség már visszatért a kifosztott, megalázott,
elárult, magára hagyott saját bárkájára.
Én is menekülök. Még maradt egy üres hely,
s nem engem, a kormányost várja.

L. Burda Zsuzsanna: Fejre állt világ!

Megfordul a Nap, a szél
mint vaskakast fordítja.
Holdat látni most, éjszakát...
Megfordított fejre állt világ.
Csend lett a zajos város felett!
Összeborultak a fák,
lélegzet nélkül élnek,
ők is szeretnék a messzeséget.
Megfakult sóhajok szállnak,
szárnynélküli szárnycsapások,
félelmek himnusza a csendben!
Elhaló a szó, a zene esengve
koldul, az érdem beáll a sorba,
most fordul a Nap
vált majd éjszakát,
elkerüli a Földet:
feledve év- szakát!
Ember-e az ember? - kérdezi valaki,
botlik a sötétség,
nem válaszol senki.

Kováts Péter: Az én hazám

1

Az este sétálni mentem,
Csípősen hideg szél dalolt,
Morgós, szürke volt a kedvem,
Talpam alatt hó csikorgott.

Keserűen üres volt a lelkem:
Kuporgó hajléktalanok
forintját csörgeti zsebem,
pedig én is éhes vagyok.

Itt van már egy új közösség:
Csivitelő pláza-népség
E szétszakadt világban.

Hazugságok halmazával,
Jövőt felélő ábrándokkal
Tombol hamis csillogásban.

2

Pusztít sok új népbetegség:
Depresszió és droghalál,
Allergia, cukorbetegség,
ebola, herpesz és a rák,

Narkománia és kishitűség,
Önpusztító hatalomvágy,
S nem tudhatjuk biztosan még,
Hogy felszabadultunk-e már.

Mert oly kevés az igaz szó.
új uraink a nép nevében
feszítenek a bársonyszékben.

A hatalom birtokában
A nyomor már nem látható,
Már nem fontos a választó.

3

Nekünk a harc sosem lesz végső.
Létünk mindig a küzdés maga,
Harcunk célja a szebb jövő,
De sokunknak nem jön el soha.

A harc helyett talán végre
Összefogni és dolgozni kéne,
S visszaadni végre a szép,
Alkotó munka becsületét.

Mert hol is a pénz mostanában?
Csak a hamis csillogásban,
Semmiből jött, csinált sztárok

Ripacskodnak milliókért.
Munkád jutalma minimálbér,
S a létedet sújtó adók.

4

Sínylődik a munka világa,
Pénz helyett mindig átszervezünk,
S munkát vállal a nagyvilágban
Sok százezer emberünk.

Saját hibáit nem is látja,
Ki küzd a hatalomért.
Mindig a másikat okolja
Az elszalasztott ábrándokért.

Leszámoltunk a diktatúrával,
S a munkanélküliek hadával
Utolértük Európát.

Múltunk soha nincs kibontva,
S mint csóró távoli rokonra,
Úgy tekint ránk a nyugati világ.

5

Családok élnek új, cifra
Nyomorban, hitelekből telik
Csak házra és minden másra,
Rabszolgamunka e jólét ára.

Szomszédok egymást titkon lesik,
Kinek, miből, mire telik,
Új módi hív acsarkodásra,
Nem tanít senkit összefogásra.

Szobrokat döntünk újra és újra,
ítéletekkel csapunk le a múltra,
tagadjuk apáink hitét.

Mi tegnap hősies tett volt,
mára gyalázattá foszlott,
sújtva unokák életét.

6

Mint annyiszor, ínséges időkben,
Vak gyűlöletre horkan fel lelkünk.
Őrlődve bizonytalan létünkben,
Bárki ellen feltámad dühünk.

Ellenség lesz a származás,
A másság, a vallás, a nézet,
Bőrszín vagy hit, válogatás
Nélkül osztunk ellenségképet.

Rossz szóra már villan a kés,
Viskótetőbe lángcsóva tép.
Menekülőt golyó terít le.

S a gyilkos áldozat is egybe'.
Így lesz a sok balga ember
a politika játékszere.

7

Hitem szerint magyar vagyok,
Bár nem tetszenek a frázisok,
Ezen a földön születtem,
Szerettem, alkottam, éltem.

Féltem e gyönyörű Hazát,
Létét most gyűlölet járja át.
Nem tetszik a tízparancsolat?
Uraink majd írnak másikat.

Létünknek minden szegletét
Politikusi függőség
Uralja, s nem a bölcs tudás.

Kiskirályok világa jött el,
Kik megmondják, hogyan élj,
S ha nem teszed, jót ne remélj. 

Végh Tamás

  "Úgy hulljon a béke ránk,
Amint a novemberi égből
Hullik alá a könnyező remény.
Az igazi béke,- nem, ami csak
Annak látszik-, úgy jöjjön elénk,
Mint a tiszta ember, felemelt fejjel,
Zsoltárnyi csöndben, s még a leszálló
Éjjel előtt nyújtsa felénk csillagát."

Bernward Koch - The Enchanted Path

Bernward Koch - The Enchanted Path

Végh Tamás: Ádvent elé

I.

Úgy hulljon a béke ránk,
Amint a novemberi égből
Hullik alá a könnyező remény.
Az igazi béke,- nem, ami csak
Annak látszik-, úgy jöjjön elénk,
Mint a tiszta ember, felemelt fejjel,
Zsoltárnyi csöndben, s még a leszálló
Éjjel előtt nyújtsa felénk csillagát.

Kell, hogy így hulljon alá, mert
Itt az egő lobog tébolyodottan,
Amint a rőzse lángolt Giordano
Talpa alatt, s tegnap tegnapra hull.
Könny, eső, téglapor, pár deka
Liszt a hajléktalanoknak, mintha
Kiporciózhatnád az életet a náladnál
Sorsvetettebb nyomorultaknak.

Felkavart mindent az ősz, ezer
Ígéret pernyéje hull, csak egyre
Hull, mint a zavarodottak bálján
A konfetti eső a városházán,
Katalin napján, az enyészet
Hava múltán, hogy eltakarja
Álarcos hazugságait.

Semmi sem álom, semmi sem új,
Álmatlan enyészet hull, egyre hull.
Barnuló szíveket békít meg avarral,
Míg elold mulandót a mulandótól,
S a hulló pillanatot fest a pillanattal,
S csak hull egyre, hull számolatlanul.

II.

Ádventi úton jársz, s jó lesz,
Magadba szállnod. Fogod a világod,
Markolod, mintha a tiéd volna - az álmot,
Holott illendő volna elhajított tükrödbe
Tekintve, önvalódra rátalálnod, s nem
Hiányaid számlálgatnád, hanem a jót
Köszönnéd, amit mégis megkaphattál.

Azt, hogy még élsz. Sohasem úgy, mint
Mások ezerfelé, látszólag könnyedén.
S ha sokszor vasba ver a kétely, nos
Akkor nézz vissza ázott éveidre,
S lásd végre, hogy kincse mennyit is ér!
Emlékezz huzatos életedre, s a tükör
Meg nem csal soha. Tedd, amit kell
Őrizvén magadat, s ne légy ostoba!

Újra szólok: emlékezz, hogy milyen
Rongyos volt az ég kétezer nyolc
Decemberében, amikor negyven forinttal
Zsebedben vadultál neki a télnek, s mentél
Elébe minden nélkülözésnek, rutintalanul,
Mert akkor még sehol sem jártál. Csak azután
Jöttek csak azok az elvadult szeles évek,

Amikor zörgő targoncák, s egyéb gépek,
Deres vasak, s izzadó téglák között
Porladt a lélek, s mégis megtartattál,
S nem tudtad akkor, hogy mi végre.
Most mintha már sejtenéd, éreznéd,
Hogy nem kéne letérned. Nincs egyéb
Út, mert ebben a képben az emberi
Tényező a leggyengébb láncszem.

III.

Úgy hulljon a béke ránk,
Amint a novemberi égből
Hullik alá a könnyező remény.
Az igazi béke,- nem, ami csak
Annak látszik-, úgy jöjjön elénk,
Mint a tiszta ember, felemelt fejjel,
Zsoltárnyi csöndben, s még a leszálló
Éjjel előtt nyújtsa felénk csillagát.

Végh Tamás: Irányfény

Maradni hűségben,
Gyertyalángnyi szeretetben,
Köszönni erőt, reménységet,
Kérni békés időt, hitet, bölcsességet.
Viselni fájdalmat, tűrve
Farsangos korunk hitványságait,
Maradni magunkban, csended ölelve,
S bízva erődben, magunkra vigyázni.
Sáskaraj-éj zúg, feketül a szél.
Vigyázz, vigyázz!
Már hazafelé tartunk.

Végh Tamás: Nélküled

Nélküled, érzem,
foszlik az érdem,
vásik a szó.

Csend raja csörtet,
hogyha mögötted
hullik a hó.

Légy velem-értem,
s véled egész lesz
e léha való.

Végh Tamás: Őrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint… 

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra

Öregszel. Érzed
Vénül körülötted a csend is.
Észrevétlenül apróbbakat lépsz.
Meg-megállsz séta közben,
Hallgatni a sarjadó fű neszét.
Átkarolnak a fák.
Csendesülő szívzörejed
Elrejti a lombsusogás.
A maradék idő a tiéd.

Végh Tamás: Magának

Ars poetica-2014

Még elvárás veled szemben,
hogy tökéletes nyelvtani rendben,
pontosan és gyöngyen magyarul
igazítsd igazra, feszesre a szót,
mely erre a cudar világra szorul.

Végh Tamás: Őszi monológ

Ez sem lesz más, mint egy átlagos ősz,
Sajduló fénye már nem érlel veteményt.
Madárrajok húznak szürkülő fellegekben,
S elárvult földeket ringat a szél.

Romlatlanul zöldell a vadon még,
S a domboldal felett, mint végtelen film,
Tekereg szabadon az emlékezet,
S feledett helyeinken őrtüze ég.

Szederinda szárad, harmatozó
Hajnal szemhéja rebben. Augusztus
Emléke él még sápadhatatlanul,
A búcsúzkodó kertben.

Csendül a csönded bennem,
S már ez az ősz nélküled ér.
Ez már nem az a vers,
Ez már nem az a szél.

Gál Éva Emese: Csendben

élek csendben
szinte mozdulatlanul egy vergődő képzeletben
egy versben amiből minden hiányzik
ami látszik
egy virradatban ha minden véges
szürkületben ahol a penge fényes
egy gondolatban ami fél önmagától
országúton ha szakad a zápor

szeretném úgy szeretni a világot
hogy érezzem a szárnyas levegő tisztaságát
amikor megtagadom a szolgaságot
hogy érezzem az ég hatalmas tekintetét
ha a szívdobogás magasában állok
és érezzem fölötte azt a magasságot
ahová fölszáll minden gondolat
szeretném úgy szeretni a világot
ahogyan fáj és ahogy nem szabad

Bernward Koch - The New Day

Bernward Koch - The New Day

Gál Éva Emese: Ének

A földre hullt és összetört az ének,
ami lekottázta a messzeséget,
a világ némává zsugorodott,
és a hatalmát kikiáltó csendben
és mégis dallamokra emlékeztem,
melyek átölelik a távlatot,

s utat köveznek egymáshoz a lélek
fennsíkjain átsuhanó igéknek,
hogy találkozzon ezer gondolat,
s embert emberért éltető vágy, érzés,
hogy soha ne szűnjön meg a kísértés,
melyben szellem és szerelem szabad!

Most a dallamok szilánkjait mentem,
illesztgetem össze az életemben,
s nem tudom, lesz-e teljes énekem,
de te, ki fölhangoltad a világom,
s kitől fényévnyi messzeségre fázom,
megbocsátod-e a csendet nekem?

Gősi Vali: velem maradsz

(- körforgás -)
*
szívemben

a késő nyárból
csak a pillanat maradt
ahogy a víz tükrére
rácsodálkozott a nap
a hang
a csend
– a szinte már nemlét –
a szótlan együttlétben
rejtőző emlék
…
velem maradsz
a szívemben hordalak

*
áradsz

a délutánból
akár a nyári nap
de itt az ősz
az esttel
sárguló emlék
és a perc szalad
s te ott állsz a hold-ezüstben
a csillagok alatt
…
velem maradsz
a szívemben hordalak

*
talán a tél

a hó alatt bújó apró magok
a kis fürge rovarok
és a kő-nehéz bánat is
visszahúz marasztal
még nem menekít…
marad a fájón is szép
furcsa tél
valami hófehér
szerelem

velem maradsz
a szívemben hordalak

*
... vagy a tavasz

(ha meglátogat
újra majd)
az érti titkomat
mit úgy őrzök
(bár feszít)
mint mikor rügy fakad
nyomában levél és virág
végül megint széllel elszálló
mag marad

velem maradsz
a szívemben hordalak

Gősi Vali: Széthullt szirmok

*„Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.”
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, hiába pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő szemedet láttam,
és a cikázó fényt fakó arcod körül.
Csillagok fénye járt búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl sápadtan, némán álltam,
már hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad…
*”Mikor nem látsz, felsírok érted.”

*Faludy György: Szerelmes vers

Jószay Magdolna: Intermezzo

Szavaid a szívemhez szóltak,
       érintésed ma is ég.
Változni nem tud a változhatatlan,
       lelkem mélyén tudom rég.

Mindent, mit adtam, elfogadtad.
      Miért ne?
Intermezzo - ez voltam én…
      Mégse
találom önmagam. Hisz minden,
      mi voltál,
szívemben még lüktető
      szivárvány,
újra össze nem álló mozaikként
      birtokolja tudatom,
betölti, uralja
      minden gondolatom.

Jószay Magdolna: Égi szerelem

Szerelmet sugalló éji égen
felhőfoszlány sejtet ősi rejtelmet,
őrizve titkokba burkolt szépséget.

Maga a vágy az ezüstfényű Hold,
s mint parázsló eleven sóhajok,
ragyogják körül az égő csillagok.

Hollósy Tóth Klára: Álmokat szövök…

Minden emlékem, hitem már színtelen,
hogy élni tudjak, álmokat szövök,
a jelen perceit mind kiszínezem,
és újra régi magammá növök.

Belészövöm vígkedélyem, örömöm,
élénk, arany napszínét a voltnak,
repülök, szárnyalok az örömökön,
álmodik reménye egy bolondnak.
Így lesz a lélek ábrándjából jelen,
a valóból mese birodalma,
mert így élhetek csak békességesen,
s lesz lelkemnek kölcsönzött nyugalma.

Hollósy Tóth Klára: Áldott csendben…

Az erdő langyos őszi fényt ragyogtat,
hull a fákról a sok száraz levél,
szerte széjjel rőt aranyat potyogtat,
terítgeti szét színpompás mezét.

A nap bágyadtan, erőtlenül ragyog
az égbe nyújtózó karok fölött,
mosolyog, mintha üzenne: - Még vagyok!-
simogat a fényözönök között.

Az ősz, kaméleonként színét váltja,
akvarellje díszíti a tájat,
árnyalatai tarka szivárványa
átmenetet ad a színvarázsnak.

Áldott csendjében mereng el a világ,
- Nemlét dalol hal/l/hatatlan hangon,
vigaszt ragyog az Örökkévalóság,
ismerős, mióta élek, hallom - .