Szabolcsi Zsóka: Haiku

Levelek szállnak,
már hűs őszi éjszakák
árnyai járnak.

Diana Krall - Autumn Leaves

Szabolcsi Zsóka: Haikuk

 (szubjektív válogatás)

Tegnapok és mák
holnapokká válnak, így
forog a világ...

*
Álmaim terhe
napról napra nehezebb.
Ráébredni fáj.

*
Nyugtalan percek
tehetetlen törpülnek
örök idővé...

*
Teszem a dolgom -
egyre több sóhaj kerül
néma papírra...

*
Sűrű tömegben
érzem igazán, milyen
magányos vagyok...

*
Az én te nélkül
csak üres szó, mint ahogy
a te én nélkül.

*
Nem fáj semmi sem,
éneklem. Sajgó szívem
hazudni tanul.

*
Éber álmokkal
átszőtt fátylát teríti
rám az éjszaka...

*
Mozaikképek:
az ész vetít, a lélek
megelevenít...

*
Tükörképemet
keresem a szemedben,
ragyogsz. Könnyezem.

*
Egész életünk
várakozás, boldogan,
boldogtalanul...

*
Pókháló selymén
elakadt álmainkat
ki álmodja meg?

Szabolcsi Zsóka: Mindennapi maszkjainkban...

Ál(h)arcaimban
talán magam elől is
elrejtőzködöm.

Álarcaim bizony vannak. De kinek nincsenek? Kimegyek az utcára, s a rám jellemző öltözködési stílussal megszokott része vagyok kisvárosunknak. Ilyennek látnak kívülről. Szomszédasszonyaim nem is törik a fejüket, milyen lehetek belülről. Van, aki igen. S próbál megfejteni. Mit lát? A külső maszkot. S mit érez? Van belső maszk is? Ugyanolyan vagyok otthon? Ahány helyzet, annyi maszk? .... Megtetszett egy kalap. Felvettem, s más ember lettem tőle. Gőgösen vonultam pár percig, aztán megijedtem, mert azt hittem, mindenki engem néz.
... bakancsot húztam, s utána máshogy mentem az utcán.
... sálat kötöttem lazán a nyakamba, s laza léptekkel indultam a lépcsőknek.
S közben mindig én voltam.
Mosolyogva beszélgettem, vidáman köszöntem.
S közben sírtam belül.
Ki vagyok én? Hányféle vagyok? Hányféle maszkot cserélgetek naponta? S este, mikor itt ülök a papír mellett, akkor is van rajtam álarc? Ilyen vagyok? Látott már valaki maszk nélkül? Ő ismer? Én ismerem magam? Vagy eltűntem az álcák között? Álarcokban vívott álharcok jellemzik utam. Vergődő gyöngyházlepke, pókhálóba esett áldozat, levegőért kapkodó hal, hervadásra ítélt virág, álmodozó naiva, reménytelen szerelmes, boldog boldogtalan, magányba zárt főszereplő, síró bohóc, személyiségzavarral küzdő vezéregyéniség, a zseni maszkját hordó középszerű, időhiánytól kapkodó, mindenbe belekóstoló többgyermekes családanya, íráskényszerrel megáldott - megvert emberke, motyogó őrült s békét áhító kíváncsi gyermek - igen, ez vagyon én. Maszk nélkül.

Szabolcsi Zsóka: Ugye, csak nő írhatta ezeket a sorokat?

"Csak könny vagy.
Az emlék fájdalmas üzenete."

A nők minden korban jelen voltak az irodalomban, s különösen otthon voltak a költészetben. A nők máshogy gondolkoznak, máshogy éreznek és máshogy fogalmazzák meg érzéseiket.
Miért van kevesebb nő az alkotók között? Mert a férfiak elvárták a nőktől mindig, hogy elsősorban családanyák és feleségek (valamint házvezetőnők is) legyenek. S ezeket a feladatokat nehéz összeegyeztetni a művészi hajlammal, s azzal az életformával, mely általában a művészeteket jellemezte. A társadalmi elvárások, a rang, az illem szabályozták, mikor hogyan viselkedhet a nő. Pl. ha a színjátszás történetét nézzük, a nők sokáig nem szerepelhettek drámai előadásokon. Pedig az ókortól kezdve napjainkig sok lány vagy asszony szerette volna papírra vetni érdekes gondolatait, fájdalmait, örömeit. A bátrabbak meg is tették ezt, így mi is megcsodálhatjuk az egyéni képalkotás, művészi elrendezés és verstechnikai jártasság remekeit, a női költők különleges hangulattal rendelkező alkotásait.
Az ókori költők közül kiemelkedik a görög költőnő, Szapphó. Verseinek képanyaga jellegzetes női gondolkodást tükröz:

"Édesanyám, nem perdül a rokka,
oly szakadós ma szál!
Vágy nehezül rám."

A japán haiku mesterei között is rábukkanhatunk női költőkre. A haiku három sorával, szabályos 17 szótagos elrendezésével könnyedén bántak a hölgyek, és sajátos világ bontakozik ki ezekbõl a gyöngyszemekből. A látvány és az érzés szintézise jellemzi e miniatűr remekműveket.

"A hideg mélye
mint kifürkészhetetlen
tengerdübörgés."
(Kassenjo)

* 
"Ébredek, színes
Íriszt látok, amit
álmomban láttam."
(Shushiki)

  * 
"Hajnalka kúszott
kutunk láncára. Vizet
máshonnan hozok."
(Chiyo)

S ha egy korszakból nem maradtak fenn költőnek alkotásai, az nem jelenti azt, hogy nem is voltak, csak azt, hogy az illendőség nem engedte ezeket nyilvánosságra hozni.
A magyar irodalomban is vannak korai próbálkozások. Például Petrőczi Kata Szidónia verseiben a formai tökéletességet és a művészi képalkotást is megcsodálhatjuk.

"Felhőt szaporítok sóhajtásimmal, ó
Fogyatom életemet..."
"Ó könyörületlen, kemény és kegyetlen
Tigrisek és sárkányok!"

Bethlen Kata neve pedig önéletírásával lett ismert. Később a több férfiköltő által is elismert Dukai Takách Judit fejti ki érzéseit költeményeiben.

"Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet."

Természetesen szerte a világban születtek és születnek érzékletes verssorok a nők jellegzetes egyéni képalkotásával. Pl. 1600 körül az amerikai Anne Bradstreet (aki 8 gyermeknek adott életet) fogalmaz így a közvéleményről:

"Az ócsárló nyelvet mind megvetem,
Ki azt mondja, a költészetnek ártok,
És varrótű inkább illik nekem;
De a nőkkel oly megvetően bántok,
Hogy ha jót írok, mit érek vele?
Mondják: loptam, vagy véletlen műve."

Elinor Wylie és társai a nő sorsát ábrázolják:

"Ember vagyok: sorsom magány,
Asszony vagyok: kín fojtogat."

*
A. Rich:
"Mûszer vagyok, asszony alakban próbálom
képekké alakítani a lüktetéseket, hogy a test
megnyugodjék, s a szellem újra alkotódjék."

*
S. Plath:
"Cukrozzam napjaim eltett gyümölcsként?"

A XX. században hazánkban is egyre több nő ír a férfiról, a szerelmes társról, a természetről, az élet apró dolgairól. A szerelem és az összetartozás újszerű megjelenítése jellemzi Kaffka Margit műveit.

"Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem."
"Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam..."

Merész képzettársítások és a különböző formák érvényesítése jellemző a modernebb alkotókat.

"Zsombékos, vizenyős berekből
szívedbõl tépek bürköt, mákot,
markolatig vér kardvirágot."
(Károlyi Amy)

*
".... a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton."
(Szabó Magda)

*
"feszülünk a holnapi ijedelemtől..."
(Szécsi Margit)

*
"hózuhogásba, mélyülő homályba
merült szeme virága"
"Szétszórnám már virágom, hogy
gyümölcsöt teremjek."
(Beney Zsuzsa)

*
"Szavaink gyáva futása fölött telik a hold."
"én látom a dalt, hallom e néma kottát..."
(Pálfi Ágnes)

A japán haiku népszerűsége is megihlette költőnőinket. Beney Zsuzsa és Pálfi Ágnes leheletfinom képei a női lélek és szellem különlegességét tükrözik.

"Éjféli szél
levelek sóhaja a létezés
susogó ligetében."
(Beney Zsuzsa)

*
"láthatatlanul
íródik levegõbe
a pókok útja"
(Pálfi Ágnes).

A nő egyik fontos feladata, hogy szüljön, utódot hozzon a világra, új életet teremtsen. A költészet is szülés, a gondolatok, a bennünk érlelődő rezdülések világra segítése.  
"..vágyakra és szenvedésekre, csalódásra, vagy isteni sugallatra - mint apró, parányi életek -, kifejlődnek és vajúdva megszületnek a költemények." (Veiczi Irma: Költeményeim születése)
Miért ne lennének erre alkalmasak a nők? Hiszen e tetszőlegesen kiragadott példák is bizonyítják, hogy a nők érzékenyen reagálnak minden apróságra, s sajátos egyéni látásmóddal jellegzetes atmoszférát tudnak teremteni. A költőnők versei tükörképei a sokszínű, fogékony női léleknek.

Székely János: Kétely

Van értelme a képtelen malomnak,
Mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
Hogy újra s újra virágba borul?

Van értelme az eleven csírának,
Mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
Az esztelent – van abban értelem?

Van értelme loholni, futni annak,
Kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
Melyet nem olvas soha senki más?

Chris Geith - I Will Remember You

Székely János: Tükör előtt

Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomon az alkonyat hevét,
Nézzem szemedben hordozott halálom.

Szerettelek, s most visszatér a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.

Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak,

Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta nagyra nőtt igéző árnyad,
S magadba néző bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.

„Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet” –
Ím visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét szembe vélem,
Tükör-voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.

Székely János: Túlságos csend

Nem hiszek semmit. Meg kell vallanom,
Olykor magát a Semmit sem hiszem.
Órám megállt, reményem elhagyott,
Magam vagyok, nem hiszek semmiben.

Nem hiszem el, hogy lét foganhatott
Üres ölén a mozdulatlan térnek,
S hogy ami rossz volt, megjavulhatott,
S hogy aki elment, újra visszatérhet.

Úgy látom én, mióta megvagyok,
Hogy aki hisz, az megcsalatott máris.
Sőt, hogy amiben hinni lehet, az
   Eleve irreális.

Hitetlenségem tartószálain,
Akár a pók a magaszőtt keretben,
A nemlétező Semmit hallgatom,
Megint magam. És soha ketten.

Székely János: Gyanakvás

Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Hát hogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?

Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
Kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!

De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
Hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
Még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.

Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
Hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
Amelyet egykor éretted kiállok.

Székely János: Őszi fák

Az éj növekszik. Rövidül a nappal.
Fél hat. Korán lesz lámpát gyújtanom.
Bújj ide mellém, ejtsd kezed öledbe,
Pihenj, testvérkém. Alusznak a tárgyak:
Aludj te is. Vagy csendesen, tűnődve
Nézz ki az ablakon.

Látod,
Az odakinti nedves-bús világot
Mint járja be a lompos őszi szél?
(Így suttog az, ki titkokat beszél.)
S a kék esőket,
Mint paskolják a bőrig ázott földet?
S az emberek
Félszeg, magányos árnyait,
Amint fázósan, szótlanul
Ődöngenek?!
Kabátosán,
Magányosan.
Minthogy ilyenkor, ősszel, kicsit mindenki fázós
És társtalan.

Jönnek,
Meg-megtorpannak, intenek, tűnődnek,
Oly búsan, mintha bűn nyűgözné őket,
Vagy holmi sanda álom;
És olyan szégyentelenül,
Minthogyha egyes-egyedül
Volnának a világon.

Siralom rájuk nézni is,
Mégis azt mondanám, hogy
Ne bánkódj!
Mert lásd, bármennyi is a gondunk és bajunk,
Hozzájuk képest valahogy
Mégiscsak megvagyunk.
Ezenfölül gondold meg azt is bölcsen:
Nem épp olyan reményszegettek ők sem.
Behordták már a gyümölcsöket. Tiszta,
Szép búzát öntöttek hombáraikba.
A mustból
Hasas hordókban nékik forr az újbor,
S nekik növekszenek
Titkos fájdalmuk messzire sikoltva
A gyermekek.

Csak tudod, az ősz, ez a vén vajákos
Zárja magukba őket,
A didergőket,
Messzire menőket,
Ez sápasztja a földet,
Ez zúdítja alá a kék esőket,
És mindenre, ami csak gond és bánat,
Ő most a magyarázat.

A rémítő,
Komisz idő.
Az évszak, amely bánatot esőz.
Az ősz.

De megállj, hiszen nemcsak ezt a tépett,
Kókadt vidéket
Szerettem volna megmutatni néked,
Amely úgy búsul magába omolva,
Megfeketedve, haldokolva,
Mintha méregbe mártogatták volna.
Nem épp csak ezt a pár iromba árnyat,
Nem is csak azt, amit mindenki láthat,
Hanem amott, a meggyötört,
Elázott és elaggott föld
Magasba szökkent lányait:
A fákat.

Igen, a fákat.

Merthogy a tunyán növekvő növények,
Annak, ki érti sejtelmes szavuk,
Titokzatos jelképeikkel
Többet mondanak el az emberekről,
Mint akár önmaguk.

A fákat.
Szóval a fákat,
Melyeket a falánk ősz
Csak nemrégen szedett meg,
S most átázott kérgükben
Gőzölve dideregnek;
Amelyek
A rájuk rontó szélben
Fázva görnyednek kétrét,
Aztán magasba szökve
Vetítik a felhőkre
Fekete ágaiknak szeszélyes szövedékét.
Felsarjadásuk helyén
Csöndes hűséggel állnak.
Csöndes hűséggel állnak,
Hajlonganak és fáznak.

Becsüld meg őket, kedves:
Jaj, hány szilaj viharnak,
Hány ősznek és keserves
Tavasznak kellett beléjük botolni,
Míg ilyen szépen megtanultak
Meghajolni!

Hanem olykor,
Ha fényes éj borul nagynéha rájuk,
Törzsük megifjul, gyökérzetük mélyen
Markol az őstalajba,
És csillagok övezik koronájuk.

Törzsük ilyenkor messzire világol,
És könnyeznek a boldogságtól,
És lombjuk csendesen remeg.
Olyanok éppen, mint az emberek.

Őket akartam, látod, megmutatni,
Mert ők azok, akik a földalatti,
Ősidők óta rejtett kincseket
Nesztelen, konok életükkel végre
Felbűvölik a fényre.

Míg élnek,
Alkotnak, nem henyélnek.
S míg alkotnak, csak addig élnek.
Sorsuk így rendeli.
Nem tudnak nem teremteni.
Működik folyvást törzsük, koronájuk,
S ha megpihennek – az már a haláluk.

Anga Mária: Indulások

Az imádságok énekéből
valaki egy zsoltárt itt hagyott
felelet helyett,
útravalóként:
a térdhajtás alázatát.

Georges Delerue - Solitude

Anga Mária: Valami megjegyezhető

Létezik egy szoba, egy tópart,
vagy egy álom, aminek emlékét
végigcipeled életeden át,
minden léptedet azért számold,
hogy valami megjegyezhető
legyen, ami segít, hogy ezekre
a helyekre visszatalálj.
Mert az idő csak abban a szobában,
azon a tóparton, abban az álomban múlik.
Azért kell oda újra megérkezned,
hogy öregségedet is megtaláld, és
az  egyetlen ölelést, az összefonódás 
bárányi tisztaságával megélt gyönyört,
amiért minden tavasszal
veled együtt letérdelnek a fák,
és imádkoznak, Istent szólítják,
hogy adjon erőt, időt a megérkezéshez.

Anga Mária: Arcra borulva

Arcra borulva halkan dúdolok,
mint fáradó hangú siratóasszonyok,
kik gyolcsba tekert életükre fűznek dallamot.

Fekete kendőm szélben nem lobog,
csak tarkómra szegez zuhanó csillagot,
míg égi zsoltárok fénye arcomon átragyog.

Fejem fölött tavaszt repülő madarak,
lombot lopnak fénylő csőrrel, szárnyuk a nap.
Hozzák halálig tartó álmomat.

Csukott szememre a nappalok
megváltást hintenek, kegyelmet nem kapok.
Könnyeim fekete földbe hullt magok.

Arcra borulva halkan dúdolok,
mint fáradó hangú siratóasszonyok,
kik gyolcsba tekert életükre fűznek dallamot.

Anga Mária: Utolsó pénzemen

Órát veszek utolsó pénzemen,
hogy tudjam, meddig tart egy szívdobbanás,
meddig tarthatom
arcom az éjszakába.

Mert kevés a soknak hitt idő,
mert látod, minden kiszámított,
Megszámolom utolsó pénzemet.

Anga Mária: Hajnalt terítek ágyamon

Már csak a szemeddel szeretkezhetek,
egy véletlen tekintet lopott idején.
Hurcolódó meztelen-hideg testemet
kitagadják az évszakok,
míg elmerül szemem gödreiben
egy hirtelen induló könnycsepp.

Hajnalt terítek ágyamon.
Bíbora átvérzi bőrömet.

Anga Mária: Megálmodtam

Megálmodtam a szomorúságot,
mert a szomorúság is megálmodható.

Talpamat a földre feszítem,
mintha indulni akarnék.

De tarkóra emelt kezekkel állok,
hogy átbillenjek a gerincemen.

Megálmodtam a szomorúságot,
és már csak azt számolom,
hogy a tengertől
hány hullámnyi zuhanást lopott el
egy sirály.

Anga Mária: A szépek

Viszik a szépek a szerelmet,
arcukon nem feszül ránc,
egymásra néznek és nevetnek,
viszik a szépek a szerelmet.

Hófényben a szél
ezer darabban ég.
Testükben újra kivirágoznak a kertek,
viszik a szépek a szerelmet.

Anga Mária: Amit most írok

Amit most írok, az csak záradék.
Az elkufárkodott szavak
összefüggéstelen magyarázata,
a kihordatlan magzatok soha
nem hallott sírásának emlékére.

Itt vagyunk mind, akik most élünk,
elfogadott magányunkban, szinte boldogan.
Kifeslett reggeleinket takargatjuk
ágyunk melegével, s az évszakok
ragyogása szemünkre szürkül, mint az álmok.

Nagy István Attila

ez hát az utolsó
távol tőled menekülő szégyenemmel
bezáruló lélekkel

csak a napi munka unalma marad
a fogva tartott látomások
a megzabolázott képzelet
a kín és a gyönyörűség

Brian Crain - Flight of the Eagle

Nagy István Attila: Kiszemelt magának

Kiszemelt magának a fájdalom,
könnyben úszó tekintetét láttam,
a bánatot lassú mozdulataiban.

Állandóan engem keresett,
belém ütközött a forgatagban,
s a park árnyékos padján üldögélve,
a moziban, ha lírai képsorok
menekültek a brutalitás elől,
a sörözőben rám emelte a korsót,
nézett, mintha az élete,
a jövője lennék.

Kiszemelt magának a fájdalom,
végül én is megszerettem,
s attól a perctől
egybemosódott ébrenlét és álom,
bárhová ment a kedves,
összeszorult a torkom,
vége volt mindennek,
nem tartott vissza a szerelem,
csak a gondolat, hogy én is
feljövök érte a síri világból
az éj közepén, csak az gyötört,
s nem voltam más, mint fájdalom,
gyönyörű szenvedés.

Láttam magamat kiterítve,
a lobogó lángokat a testem körül,
a maréknyi hamut
a semmivel összekeverve,
az egy-két gyászolót,
akik az órájukra néznek.

Egy arc ott maradt
a nyárittas temetőben,
hogy magához ölelje még egyszer,
ami szerethető volt bennem.

Nagy István Attila

Hirtelen rám szakadt a félelem,
s most itt vagyok a gondolkodó,
a tépelődő ember helyzetében.

Vajon mi vár éjszaka,
amikor ablakomig érnek a csillagok,
s az árnyékok végigfutnak a falakon,
elzárják a menekülés minden útját,
s nincs más lehetőség, mint önmagam?

Követem a csillagfényt,
amint utat rajzolnak
a tündöklő semmibe.

Nagy István Attila: Nem gondolsz

nem gondolsz arra
ami szívedhez még nem közelít
kitárod arcod a napsütésnek
lelkedet az örökké mozgó vágynak
még minden zöld és sárga
még minden piros és kék
még lángolnak a színek az álmok
végtelen hit hullámzik benned

de ha már arra is gondolsz
ami ököllel veri a mellkasod
térdre kényszerít az erdei úton
vagy esténként amikor
álmok után vadásznak az emberek
ha nem nyúl utánad a társad
hogy magához kulcsoljon
és bezárja a vágyadat örökre
akkor mindennek
vége

Nagy István Attila

olyan csend lett mintha a túlsó parton
néznék körül
s megriasztana az alkonyat

egyszerre eltűnt a fény
egybeolvadtak a fák
láthatatlan lett a madarak repülése
de a hold még megbújt a felhők mögött
a lomha mozdulatok
elcsendesültek

nem láttam semmit de belülre vetített
a nem szűnő gondolat
amely élesen kimetsz az időből
a félelemből és a hallgatásból
s tenyerére vesz a vágy
minden éjszaka

Stanislaw Gostkowski

Anyának


ha
van mennyország Te biztosan
ott vagy
biztosabb vagyok ebben
mint a saját tíz ujjam
létezésében



(már sok-sok éve...)

Secret Garden - Appassionata

Stanislaw Gostkowski: Csak ezt a mosolyt hagytad rám

Anyának

-részletek-

1.

hová menjek
mely irányba
kutyaként vonyít a szív
de hiszen élni
kell
...

7.

hogyan szóljak
Hozzád Anyám
mit tehetek még
mit adhatok Neked
az imán és
a szívtépő zokogáson kívül
az emberi tehetetlenség
állati fájdalmát kifejező
nyüszítésen kívül

8.

és a kezedben tartod az Úr gyertyáját
ami túl gyenge hogy megvilágítsa
utolsó utad habár örökkön
oly sok erőt adtál nekünk élni tovább
a kételkedés pillanatában most pedig
Édes Mama tehetetlenül fekszel mint
hópehely bár ily gyengéden soha sem
beszéltem Hozzád habár oly sok gondot
okoztam mindig olyan voltál mint a tavasszal
virágzó kert mint a csalogány májuséji
dala amikor gyermekkoromban
az öledbe hajtottam a fejem
kutyaként várva a simogatást most
szótlanul először kérsz segítséget
tőlem
és mit sem tudok tenni
amikor a karjaim közt haldokolsz
én vér a véredből
én ember az emberségedből
én fűszál a rétedről
én belőled
...

12.

még simogatom a hajad
a nyár megőszült pókhálóját az ablakon túl
fagyos a föld a gyerekek korcsolyán siklanak az iskolába
ismét közeleg a karácsony
fenyőfákat cipelnek ereszkedik le az alkony
a szemedben felgyúlnak a csillagok
remegő szempilláidról almák hullanak
hiszen a legszebb kert vagy
érzem ereid kacskaringós ösvényein
hogyan túrják ki sietve a vakondokok
az alvadt vér megfagyott rögeit és olyan
mintha maga a vér is leállna
élettől fáradtan keresve nyugalmat
mintha már maga a test is megtagadná az engedelmességet
de te még egyre élni akarsz még oly sok
a dolgod még olyan fiatal vagy
...

14.

most pedig Te magad érlelődsz
hallgatással egy távoli csillag fakó fényébe
zártan és minden másodperccel egyre
távolodsz egyre halkabban egyre sápadtabban
és úgy érzem mintha a világnak lenne vége
mintha felvágott ereimből folyna ki egyszerre
a tanácstalanság bágyadt vére mintha süllyednék
a gyertya sós fényébe kapaszkodva
mintha a föld alá tűnnék
a pokol fenekére az örök elkárhozás tüzétől
perzselten és mint ez a parányi pók
a padló legkisebb résébe szeretnék bújni
hogy ne lássak ne halljak ne érezzek semmit

15.

Mégis együtt voltam veled
együtt érlelődtünk

16.

A világ összes gabonájában
a világ összes csillagában
a világ összes halában
a világ összes kövében
a világ összes tengerében
mindenben...

17.

és érlelődtünk habár a tenyered
oly erősen fogtam hogy a szívem is
mint az űzött vad a torkomban vonyított bár
levegőt alig kaptam csupán szőlőszemekként
hullottak szememből a könnyek
...

19.

hiszen szerettem az Anyámat
és most csak ez az ujjaimon átfolyó mosoly
maradt nekem
...

21.

ha
van mennyország Te biztosan
ott vagy
biztosabb vagyok ebben
mint a saját tíz ujjam
létezésében
...

24.

Te pedig fekszel mint egy királynő
csak egy pillanatra
aludtál el
orcád halovány lehunytad a szemed
galamb vagy ami egy pillanat múlva elrepül
a szádat csókolom
hideg

25.

gyengéden csókolom a homlokod
mintha mosolyod szilánkjait szeretném összegyűjteni
mintha a hangodat szeretném hallani
zokogok


26.

honnan kerültek ide a szegek
honnan került ide a kalapács
könyörgöm
ne beszéljetek a halálról
ne beszéljetek a koporsóról
ez csak álom

27.

hiszen az egész életünk egy nagy
álom a sírás mély kútjában születtünk
még mélyebbre hullva itt ezen a földön
csak vendégek vagyunk ez a föld csak
szálloda egyesek jönnek mások mennek
csak nagy álom vagyunk
...

29.

Oh nem Anya
Te örökkön mosolyogsz
elégedett vagy a sorsoddal még most is amikor
a hideg verembe eresztenek mintha mosolyognál
a zokogás-felhők mögül felkelő napra
zöld szöcske vagy
májusi szél
hajnalpír
...

33.

de hiszen
élni kell a szív felvonyít
mint a bánatos eb
merre menjek
Anyám

Dabi István fordítása

Alex Quien

Apa, félek..., hogy elvesztem a hitemet.
Nem Istenben. Nem Allahban.
Az emberekben…

Nadja's Theme

Alex Quien: Nadiah szemével a világ

    Apa, félek – súgja – félek, hogy a világ megváltozik. Hogy már soha nem lesz olyan, mint amikor megszülettem. Félek, hogy már sose fogom megismerni azt a kabuli kis utcát, ahol azon a bizonyos éjszakán anyával találkoztál. Hogy nem járhatok a nyüzsgő és színes piacon, amiről annyit meséltél esténként, amikor rám tört a szomorúság. Félek, hogy nem találkozhatok az öreg hazara árussal, akiről annyi vicces történeted volt. És félek, hogy nem ismerhetem meg azt a férfit, aki az életét kockáztatta, hogy Pakisztánba szökhessünk.
    Apa, én félek. Félek, hogy sohasem láthatom már a homok színű házakat a lemenő nap fényében vagy az utcán sárkányt eregető gyerekeket, az eltakart arcú lányokat, amint iskolába mennek, mert nem lesznek iskolák és az emberek rettegve lépnek az utcára. Félek, hogy nem látom a házak felett a kék eget, mert házak sem lesznek. Félek, hogy már soha nem fogom megismerni, milyen érzés lehet az arcomat a sivatag felől fújó homokkal terhes, meleg szélbe fúrni.
    Apa, én félek. Félek, hogy örökre megváltozik a világ, amelyiket még meg sem ismertem. A sok csodát, amiről meséltél, a hatalmas ókori emlékeket, amiket képeken láttunk, és mindig azt mondtad, egyszer elviszel oda. Már nem ismerhetem meg soha. És félek, nagyon félek, hogy már sose fogom megismerni a népem múltját és a sajátomat. Hogy nem fogom megtudni, ki is vagyok én, honnan is jöttem, és miért születtem erre a világra. Félek, hogy minden semmivé lesz, mert valami kihal, valami nagyon fontos elveszik a világból. És nem tisztelik a hagyományokat. És nem tisztelik az életet sem.
    Apa, én félek. Félek, hogy másként néznek rám. Másként kezelnek. Apa, tudom, hogy én más vagyok. Idegen ebben az országban, amelyet otthonomnak tartok, és mégis betolakodóként bánnak velem, amikor rám néznek, mert csak egy muszlim lány vagyok. Nem ember, csak egy muzulmán. Egy csavargó. Egy senki.
     Apa, én félek. Félek, hogy nem marad semmi, csak a fájdalom, a bánat és az érzés, hogy nincs többé az élet. Nincs az az élet, amire születtem. Félek, hogy elvesznek az álmok. Az álmaink. Hogy el kell hagynom a világot, mert már nincs semmim és senkim. Félek, hogy bár meg sem mozdulok, kívülálló lettem, valaki, aki nem illik sehova. Haza nem mehet, mert már nincs olyan, hogy haza, nincs otthon, csak félelem, rettegés, megaláztatás és halál van. És nem maradhatok, mert nem kellek, nem illek ide, kívülálló lettem. Egyik pillanatról a másikra változtam át valami félelmetessé, megvetendővé. Nem érdekli őket, ki vagyok, milyen álmaim vannak, mit érzek, mire vágyom, mennyit tanulok. Csak betolakodó vagyok. Egy menekült, aki nem illik sehova. Egy felesleges darab a kirakósba.
     Apa, én félek. Félek, hogy elveszek. Hogy eggyé válok valamivel, amit nem is ismerek. Hogy eltűnök, elfelejtek önmagam lenni. Már nem egyetemista vagyok, aki fél életét itt élte. Aki dolgozik és tanul. Már csak egy színes bőrű lány vagyok. Egy menekült. Egy ingyenélő. Egy rákos daganat a társadalom testén.
     Apa, félek, nem tudom, meddig vagyok képes ezt a terhet cipelni. Félek, összeroskadok. Félek, nem leszek többé. Félek, hogy elvesztem a hitemet. Nem Istenben. Nem Allahban.
Az emberekben….

Dublin, 2015. szeptember

Seres László: Életelixír

Ajándék mindaz
amit a szív ad
életelixír
-fel se hánytorgatja-
mikor az a másik szív
mint harmatot a föld
csendes alázattal
befogadja

 Chris Geith - Yesterday's Goodbye

Seres László: Örök szerelem

Nem kellesz, csak mindenáron.
Ingyen én se adom magam.
Szerelmünk így lesz egy álom,
s benne a vágy halhatatlan,
tűz-jel, ki nem alvó fárosz.
Bűnök nélkül is vétkesen
járul testünk oltárához.
Nincs kezdete, nincs vége sem.
A pillanat és öröklét
szárnyaló rabjai lettünk.
Titkon vágyott örömökért
mind a ketten megfizettünk.

Áfra János: Zajlás

Legyen a leghosszabb folyó,
ahogy lábaink egymást követik.
Kitartóan húzod magaddal
a tekintetem. Előbb lemaradok,
ám e kiszámított távolodásban is
csak a sodró várakozás vezet.
Kezeim a levegőben feléd eveznek,
csakhogy hátrafordulásod összezavarja
a szívbillentyűket. Az ütem borul,
és vörösbe csap át arcomon. Kivárok.
Aztán közel kerülsz hirtelen, mert lassulni
kezdesz, én pedig ettől hinni valamiben.
Hogy talán a főtér lépteket oszlató
torkolatánál nem válnak majd el
szándékaink. Te megállsz, bevárod
egy fánál ezt a másik  pár nyugtalan lábat,
hogy végre kiderülhessen, mit jelent,
ha lentünk hideg részei találkoznak.
Pihenünk, mintha fekve. Nézünk,
mintha rég. Másikon át a nyugalomba.
Óvatosan pillantasz le. Látod, egymást
takarjuk végre. Tört hajók szigete
az aszfalttengeren.

Áfra János: Összeroskad

Mintha már ezerszer.
Mikor egy percben több száz alkalom.
Sáros szánkónyomok,
birkózó angyalok a latyakos havon.
Felállunk, és egy isten
egymáshoz parancsolja két arcát.
Engedelmeskedünk.
Úgysem több, csak egy csók, hát
ilyenkor kérdezni nem,
csak hajolni, lüktetni, olvasztani magad.
Megszáradni a tényben,
néhány pillanatra törölni a gondolatokat.
Aztán ködös szavak jönnek,
és sanyargatjuk egymást kedves közhelyekkel.
Mint két leszakadó jégcsap,
elfolyunk, mire a tavaszi nap felkel.
Ilyen mondatok meg hasonlóak,
és máris minden ugyanúgy szivárog, mint rég.
Belőlem el a nyugalmad.
Te vagy, én vagyok, de mi leszünk-e még?

Madár János: Világ ékessége

Mintha minden
lélegzetet – – – –
hűs tenyeredből
– – – – adnál.

Állok ujjaid
görbületében
és nézem – – – –
– – – – – – –,

hogyan hullámzik
a legszebb
évszak is – – – –
templomaidnál.

Mert szent és
ezerszer áldott
része lettél a résnek.
Jövendölése

a nagy egésznek.
Világ ékessége,
gyönyörű katlan.
Az egyetlen kincs

kimondhatatlan.
Néma titokra
nyílik a szám. Sírás
és gond nem szól

hozzám. Fölemelem
a csöndet állig.
Hallgatok – – –
– – – szemedben

az ég magasáig.
Fölöttünk csillag
és felhő haladt.
Fekszünk a Hold

árnyéka alatt.
Roppants meg
– – magadhoz,
mert árva szívünk

éjeket dobban.
Egyetlen létemet
szorítsd véredhez,
szorítsd jobban!

Minden ölelést
reménynek adtál.
Hű karom élén
kipirosodtál.

Szikrázó arccal
reám nevess!
Végtelen parazsat
belém temess!

Ha elhagy a láng,
meddig élek?!
Tűzben a tűz,
fényben a lélek

Madár János: Semmivé oldódik

Már átszivárgott rajtam ötven év,
mégis úgy érzem legbelül, fiatal vagyok.
A szerelemnek köszönhetek minden fényt:
életet, tavaszt, verset, mit itt hagyok.

Ha eljön értem a kegyetlen pillanat,
lázas türelemmel ítélkeznek a fák.
Összeboruló lombok közt fekszem,
kitakarnak majd holdas éjszakák.

Látszani kezdek egészen - szeretetért
könyörgő árva, aki voltam, aki vagyok.
A szegények legkisebb fia - néhány könyv,
őszinte vers, mit itt hagyok.

Nyomomban csak a csönd növekszik,
énekeimbe összezárva élsz velem.
Együtt, egymás nélkül, kitaszítva -
semmivé oldódik a szerelem.

Dobai Lili: Consolatio mystica

Zsoltár női hangra

mert te tudod Uram mindennek
idejét és helyét magadását elvételét
magasságát és mélységét

mert semmi sem olyan és úgy
ahogy teremtményeid vélik
gondolják elképzelik

mert mindenből nagyobbat
hatalmasabbat adsz
ajándékozol

megteríted asztalod és megkínálsz
szépségeidből gyönyöreidből

te szabod meg a szent időt és
megszenteled a helyét is
megmutatod benne magadat

arcod fényét egymás arcában
láthatjuk meg egymásra nézve
arcunkon felfénylik tekinteted

testünket a csillagok és az Ég
harmóniájára hangolod
hatalmassá teszel minket benne

a teremtés titkait feltárod és
egymásban mint hajlékodban
engedsz időzni

valameddig
töredéknyi időig

amit végtelenné tágítasz a
szomorúságban amikor
hiányod érkezik el

sivatagi idő tűzforróság és jég
hidegség láza pillanatonkénti
váltakozásban

forró könnyekkel hűt le
hiányzó valóságod

mert te tudod hogyan vigyél
szomorúságba boldogságba

te tudod útjait a bánatnak
idejét a szabadításnak mert

elküldöd Vigasztalásod Lelkét
lelkünkbe oltod hogy ne halni de

élni lehessen valahogy mégis
tovább
felix culpa
consolatio mystica

Dobai Lili: Szólevitáció

minden hajnalban
kicsordul az éjszaka kelyhe
szilánkokká csorbulnak a
álmok a reggel horizontján
felsüt a valóság könyörtelen
kegyelemként árad körém
áldás ás átok 'együtt ért
mindazzal ami' mi is
jöhet a teljességgel
nem lehet egy szavam sem
'Uram egy szót sem szóltam'
várakozom figyelek mi lehet
ami elválaszt és összeköt az a
kis vékony szál ami a
vétkek bűnök csomóival
egyre csak rövidül
Hozzád Feléd egészen Bennedig

hol maradsz
amikor átitat bennem
mindent vágyakozásod
utánam?

hiszed-e
amit mondok suttogok halkan
betöltöd-e amit kérek összecsuklottan
megteszed-e hogy fölemelsz egészen
magad fölé úgy hogy hullani
vissza sem tudjak
soha többé?

valóban eljön-e a
nap és felismerünk-e
benne téged és magunkat
teljességünk végtelen ragyogásában a
kín redőinek elsimulásában?

várok
és minden pillanat azzal
telik hogy ittlétté legyen és
árnyék nélkül beférkőzhessen az
öröm vetette fény a
lélek eresztékeibe

vajon tényleg te vagy-e
az aki minden eltévedt
bárány keresésére elindul és
vajon engem sem felejtesz-e el
megtalálni a léten legelőkről
eltűntek közül?

meglesz-e hogy
megérkezik aki ajándék és
egy csapásra betölti a
hiányt megosztja magát
megvilágít és megvilágosodik
léted egy szelete és
az is hog yvajon miért kerültél
egyáltalán ide

nem úsztam meg
hogy viszontlássam a
létvágta szenvedés nyomait
tükröződve másokon
másokét magamon

az örök
sivatag megmarad körülöttünk
bennünk is ami
változik és elviselhetővé
teszi pillantásod létünk
belsejében mélyen és
egyre mélyebbről mélyebbre

ajándékozz
meg magaddal ne vond meg
mindennapi létem kenyerét a
derűt a ragyogás lelkét juttasd
el valahogy hozzám ma is
valamiképpen