László Noémi: A fák fölé terítve

 Kihagyott lélegzet után
vissza nem térő álom.

Makacs, monoton dallamok
messze futó fonálon.

A volt folyton lenni akar:
mindenki élni hagyta,

ma zümmög, holnap zakatol,
kirobban a szabadba,

megfeketül levegő,
tegnapi lesz az íze;

mi pedig csendesen fogyunk
a fák fölé terítve.
                                                   Alexandre Desplat - The Wonder Of Life
                                                  Alexandre Desplat - The Wonder Of Life

László Noémi: Mennyire szép lesz

Mennyire szép lesz
abban a hitben
aludni el
hogy valamire vittem

mennyire szép lesz
tág mezőben
hol a fűszál sem
felelőtlen-

hol zord az észak
szorgos a hangya
nő a szerencse
nagyra nagyra

világ sírköve
mélyen mélyen
mennyire szép lesz
békességben.

László Noémi: Koszorú

1.

Nem nyelvemben: én hibáimban élek.
Állnak időm lapján, mint könyv a polcon.
Élek: figyelmem rendszerint megosztom
közöttetek, félelem, inger, érdek.

Bennetek ázik minden idegrostom.
Egyszer kilábalok, csak azt remélem.
Elapad minden gyáva szenvedélyem.
Éhen halok, vagy véget ér az ostrom

és eltűnünk, hibáimmal az élen.
A mindenségre szomjas cseszlehad
átpréseli a határon magát

és reméli, nem múlik észrevétlen:
homlok mögött, medencecsont alatt
évszázadokig villan át.

2.

Évszázadokig villan át
e földön az, hogy rajta állt a talpam.
Hogy hátat fordítani nem akartam
s nyugodtan léptem át a kapuját,

hogy rög legyek a ragacsos talajban,
fegyelmezett, csendes, hideg,
vagy napsütötte, átmenetileg,
amíg egy élet átcikázik rajtam,

amíg egy bolygó árnya átlibeg
földem egén, hogy lássák: megszülettem,
fázom, magányos vagyok, enni kérek,

ragaszkodom, míg él bennem ideg,
kíváncsi, hajszolt, vakmerő, ügyetlen –
így morzsolódom míg nyugodni térek.

3.

Így morzsolódom, míg nyugodni térek
és mellkasomban fészket rak az emlék.
Homokszem, folyton ragyogni szeretnék.
E nyughatatlan kívánság a lélek,

mondják sokan, és rögtön elhiszem,
mert szertefoszlott minden, amit hittem,
hátha kibírja ez, hogy átsegítsen
a végesen, az értelmetlenen.

És morzsolódom, rendületlenül,
minden időkben valaminek híve,
az idő mégis fölébem kerül,

nem mintha ez cseppet is keserítne,
fekszem nyugodtan, fekszem emberül,
nemes szándékaim fölé terítve.

4.

Nemes szándékaim fölé terítve
elismerem, hogy mindenem esetlen.
Nyakig gázolva az esetlegesben
hívom a hitet: lépteim segítse,

tartson előttem, mögöttem teret,
hogy úgy érezzem: valamerre tartok,
hogy száraz ág vagyok, mégis kihajtok,
ha erős bennem az igyekezet,

hívom a hitet, ami nem süket,
csak épp nem élő és hallása nincsen,
nem ütött szállást szép emlékeimben,
nem dajkálgatta félszeg röptüket,

így múlok el, mint eddig annyian:
magam, magam.

László Noémi: A költő álma

Nagy tóba érek egyszer. Vékonyabb
leszek az őszi ágnál, csendesebb
a fellegekből hulló éjszakánál.

Eltűnök,
mint földeken az első kósza hó.
Oda jutok, ahova ár sodor,
ahol a bokrosodó szél leejt.

Nagy tóba érek egyszer. Mindenütt
sima és mozdulatlan lesz a táj,
mint mélyen alvók keskeny ajaka,
ha múltak nem zavarják.

Nagy tóba érek, mélyre csobbanok,
míg valahol egy isten szendereg
és lassan, nagyon lassan lengeti
álomba süllyedt karját.

László Noémi: Kolozsvár

Mi is történhetett, hogy itt maradtam,
s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs,
körhinta, metró, fürdő, katedrális,
csak hársfaillat hosszú alkonyatban?

Mi is történhetett veled s velem,
hogy nem rohantam más várak falához,
hogy leheleted sosem volt halálos,
hogy fölfogtál a síkos végeken?

Mi voltál? Időm tengerén a bója?
Embernyi, hűs hely tűző napsütésben?
Lőrésem, árkom, féltett büszkeségem,
ostoba harcok fehér lobogója?

Mi voltam én? Vergődő, vak madár,
borzasan csüngő tüskeág a ködben –
de összefontad két karod fölöttem,
és könnyű lettem, mint a hangaszál.

László Noémi: Küldött

Üveges ég alatt, tál-éjszakán
félelem tavából mert ki anyám.
Takaróm ajkának párája volt,
keresztelőmön orgona szólt:

utazó fénysugarak muzsikája
taszító-vonzó térküszöbön,
aludtam idegen égi kövön,
jég zuhogott és küldtek alája,

hajnali puszta rejti utam
tanulok szavakat, nyelvet felejtek,
amit az elmúlt világról sejtek,
süllyed az álom kútjaiban,

süllyed az álom, emberi foltnak
lenni a lenti táj kapuján,
mint kik a holtak őrei voltak,
járok a mások sorsvonalán.

Zelk Zoltán: Számadás

Amit csak szemmel érsz el:
Próbáld letépni kézzel,
Ami elérhetetlen,
Azt megleled szivedben.

Amit közel vélsz: messze,
Amit soknak tudsz: egy se.
Nincsen más, csak káprázat:
Hazád az, földed, házad.

A légben verj hát sátrat,
A semmiben törj ágat –
Ha földön gyújtasz lángot:
Vaknak gyújtasz világot.

Amit lélekkel érsz el:
Azt markold szemmel, kézzel,
Mert mit is érsz e léttel,
Ha majd koldusként mégy el?

Zelk Zoltán: Este

Gyönge az ág: leejti levelét,
mereng a táj: himbálja szellejét.

Sötét a föld: mint kedves vigasz áll
kavics tetején szentjánosbogár.

Ődöng a hold: tágul fehér szeme,
egy varjú fürdik sápadt fényibe.

Remegve néz rájuk egy álmos őz –
hegyek mögött lappangva kél az ősz.

Lappangva kél a gyilkos lehelet
s fölperzsel lankát, lombot, ligetet.

Zelk Zoltán: Mint égő lelkiismeret

Hiába óvja csönd a tájat,
a fák, a fák nyugtalanok:
egymáshoz bújnak az éji ágak
s vacognak, mint a rémült szájak –
hegyek mögött vihar dohog.

Tépett levél szárnyalt a hírrel
s továbbüzente ágnak ág,
futott, futott, mint fütty, a vészjel
s borzasan virrasztottak éjjel
a fölriasztott fák.

Igy tört reánk is ez az este:
rezzent szivünk, mint künn az ág –
s mint égő tűz felől a pernye,
vad hírek szálldostak kerengve –
arcunkba vert a füst, a vád…

A füst, a vád… hiába tartod
szemed elé most két kezed,
hiába rejted el az arcod:
a Szellem vivja ott a harcot
s a barbár rettenet.

Virraszt a fa, ha messzi társa
viharral küzd, ő is remeg:
virrasszunk hát kicsiny szobánkba
s virrasszon fölöttünk a lámpa,
mint égő lelkiismeret.

Hajnalodik. A kormos égen
aranyló sátrat ver a Nap –
ágyuk csaholnak lenn a mélyben
s a holtak tétova szemében,
mint tóban, ringnak a sugarak.

Zelk Zoltán: Reggeltől estig

Úgy ír verset a költő,
mint aki temetőben
szélrázta, huhogó fák
közt átfut éjidőben
s hogy rettegését űzze:
dúdol, vagy fütyörész.

És ennyi az egész.

Bella István: Nem verset írok

Mióta megtudtam, azóta
úgy fénylenek a levelek;
mióta megtudtam, adósa
vagyok mindenkinek.
     
Neked is fű. És neked is levél.
Neked is, gyatra gyom.
Megitattál, megetettél,
s levél sár, árny-alom.
     
Neked is föld. És neked is színek.
Részeim voltatok,
mégis egyszerre veszitek
vissza, ami vagyok.
     
Törlesztgethetném máshogy is.
Vénperc percentesen.
De félek, egyenkint elfogy és
semmim sem leszen.
     
Ezért nem verset írok itt,
de adóslevelet
romló testemről, amit
nekem hitelezett
     
egy árnyék, kiről csak azt tudom,
hogy fény, fű és levél.
S kinek meghalni tartozom
már az életemért.

Kulka János - Elmúlik majd...

Kulka János - Elmúlik majd...

Tamás Tímea: Félelem

tudod
rég nem félek sötéttől hidegtől magánytól
hazug szavaktól elmaradt csóktól virágtól
és attól sem amitől úgy félnek az emberek
hogy elhagy a kedves jaj ma már nem szeret
hogy mi lesz ha a jövő nem újat s csodát hoz
mi lesz ha állítnak majd falhoz avagy fához
attól félek – egyszerre veszted el arcomat
Ő – lehull a sarokba mint ócska kacat
s mikor hazamegyek esténként nézhetem
hogy a rozsda csendesen befutja a szemem

Gősi Vali: Titkon búcsúzunk

„Bokraink közt már az ősz barangol”,
harmatkönnyel búcsúzik a nyár,
halk neszekkel eloson szeptember,
hátrahagyva minden aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,
mélyükön a bánat elsimul,
íriszünkön a tompuló fények
szelídülnek - létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel
elmélázva, titkon búcsúzunk:
ébredünk-e újra napmelegre,
vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe
az éjek tűnő vágyat rejtenek:
foszló álmok, mézillatú esték…,
elfáradtam, Isten veletek!

*
(Asszociáció: Szergej Jeszenyin: Bokraink közt
c.versének idézett sorára.)

Báder Judit: Örök árva

Hideg verejték nyakamon
kötél illenék gyöngynek.
Tegnap hittem, Nap melegít,
Ma fekete varjak jönnek.

Homlokomra rajzolt jelek:
magad maradsz, örök árva.
Ha látna is másik lélek,
nincs, ki érted poklot járna.

Gyökereim földbe eresztem.
Álmaim szélnek menesztem.
Bánat, bánat nem találhat.
Fehér harang szól utánam.

Kipke Tamás: Haiku

egyre kevesebb
az, ami hiányzik – de
az egyre jobban

Szabó Ila: Csak ülök

-részlet-

csak ülök
és már nem tudom
mit is akarok
az idő elfut nélkülem
én meg
maradok
vágyak tervek álmaim
már nem érdekel
és már
azt sem kutatom
hová tűntek el
arcok
hangok
illatok
minden idegen
másé már
a nyár az éj
csók és szerelem
csak ülök és már sehová
sosem érkezem
az idő kacag ravaszul
és elfut nélkülem
mindegy
nyerek veszítek
magam maradok
...

Egyed Emese: Csak gerleszó

Az pedig úgy volt,
hogy kerestük az álmot.
A tudás ellenébe,
a józan
életterv ellenébe vetülő,
sehova sem vezető, félelmetes,
de kísértő, de úgyis létező
világot;

kerestük, én is azt kerestem.
Az édes némaság karjába estem,
a fojtó némaság kútjába hulltam,

ott éltünk elmúltan.

Szövök, arany árnyékú felvetőn
vak ujjak tánca jár.
Szövök - egyenletes fonallá válok:
felsír a homály;

feltámadt a perc, tudom,
ne emlékeztess szüntelen, tudom:

tudom, hogy szétfoszlott a rét s a hegytetőm:
s hogy már
hiába várok.

Bakos Kiss Károly: Ősz, vendégszöveggel

„Távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.”
(Pilinszky János)

Ne mondd ne mondd…

Az évszak csupa líra
S a lombok gömbje oly
Szabálytalan
Hogy szeme szája
Ujja s verse van
S a kertben sűrű
Fáradt illatok…

A pályaudvar hídja még remeg…

De már a kényes őszi szél
dorombol…

Távoli kétes tájakon…

Hogy gázos ujjak
Gázos kézjegyek
Babrálgatnak benn
Az éles tárgyakon

S földre hull az öngyilkos levél…

„… a lombok gömbje oly
Szabálytalan
Hogy szeme szája
Ujja s verse van
S a kertben sűrű
Fáradt illatok…”

Ne mondd ne mondd…

Hogy meghalok.

Nagy Ilona: Ahogy a fák is…

Ó, hogy vágytam az elérhetetlent
vagy azt a „semmikis” elérhetőt,
csillagszikrákat az égjelekben 
és szavakon túli virágmezőt.

Megtanultam, hogy messzi a távol,
hogy a látható az még nem közel,
s csak annyit kapok a nagyvilágból,
amit egy karnyújtással érek el.

Bár sovány a van - mit szült az élet -,
s fájnak még Ők is, kik elmaradtak,
de büszkén állom a sziklalétet,
ahogy a fák is. Mert állva halnak…

A. Túri Zsuzsa: Ki mondja meg?

Ki mondja meg, merre menjek,
Mennyit bírok, mennyit merjek?
Ki segít nekem, ha szépen,
alázattal én megkérem,
segítsen nekem túlélni,
tenni, hinni és remélni?
Ki segít, hogyha már nincsen
Semmi álmom, semmi kincsem?
Kire nézzek, kihez szóljak?
Kinek lábához omoljak?
ki kísér el, ha elvesztem,
ki cipelné a keresztem?
Ki biztat, hogyha megállok,
fáradtan, én, vén zarándok,
éjfekete rémképekkel,
lelkemben ezernyi sebbel,
ki csitítgat, ki vigasztal,
ki biztat és ki magasztal,
ki mosolyog, ki hisz bennem,
ki mondja meg, mit kell tennem?

Nincsen múzsa, nincs tehetség,
Szenvedés van, múlt és emlék,
Rettegés kegyetlen mától,
Rettegés szörnyű haláltól.

Balázs-Danó Tímea: Eltévedtem

Egy aprócska, lakatlan szigetre
kellett volna születnem erre az életre.
Ott nem lenne min vitázni, értene az Isten,
természetes, tiszta, őszinte lenne minden.

Nem kéne semmit kérdezni, minden maga a válasz.
A fákon, homokon, tengeren nincs sem ékszer, sem álarc.
De itt a ˝művelt˝ világban valahogy semmi sem működhet,
Én nagyon, nagyon eltévedtem! Mondd, hova kerülhettem?

Demeter Attila: Tévhit

Ugye
még mindig azt hiszed
hogy azonos vagy
régi önmagaddal

pedig ősidők óta
tudhatnád
hogy nem léphetsz
nem ugorhatsz be kétszer
ugyanabba a folyóba —

s ma már
a folyó sem a régi...

Gere Irén: Diagnózis

játszanál...,
lyukas a labda.
...rózsából
csak a tüske...
...emberektől
a közöny...
kívül a körön,
gyökértelenül
a szélben,
lámpa nélkül
az éjben...
ez nem a
szakadék széle,
...a mélye!

José Daniel M. Serrallé: Tegnapról mára

Hogyha szerettél már nagyon
-- egy testet, egy dalt, egy éjszakát --,
akkor tudod, hogy az élet annál
szebb és boldogabb nem lesz soha már.
Akár a tébolyult vagy a látnok,
csak azt a lángoló délidőt
vállalod már, s hívod az emlékezet angyalát,
hogy tartsa meg így ezután.

De újabb évek jönnek,
s velük a délidő lassú
békéje, tájak csituló
szépsége, lehető világok
már-már megadón eltűrt jelenléte.
Szerelem-féleség, mellyel
be is éred akár,
bár ez a fájdalommal kötött becstelen
alku lesz csupán.

Pávai Patak Márta fordítása

Felipe Benítez Reyes: Kárhozat

Aki az aranyat birtokolja, a sár után búsul.
A fény gazdája ködöket kovácsol.
Aki istenét imádja, féli az istenét.
Akinek istene nincsen, fél a sötétben.

Aki szerelmére rátalált, nem is kereste.
Aki keresi, árnyékával találja szemben magát.
Aki útvesztőket rajzolt, egy fehér rózsát kér.
A rózsa gazdája útvesztőkkel álmodik.

Amaz meg, aki rátalált a helyre, elmenne onnan.
Aki nem talált rá, mindig szerencsétlen.
Aki szavakban rejtjelezte a világot,
ócsárolja a szavakat.
Aki a szavakat keresi, hogy rejtjelezzék neki,
szavakra talál csak.

Sohasem teljes a birtoklás.
Kósza a vágy, a gondolat.
Köd mindenünk, amink csak van,
mások élete az élet.

 Kincseink hamis kincsek.
 És mi kincsek tolvajlói vagyunk.

Pávai Patak Márta fordítása

Fülöp Kálmán: Önarckép

A tegnapból úgy jöttem át, ahogy voltam.
Csak arcom lett ráncosabb, hajam deres.
Külsőm, az változott, öregebb lettem –
lélekben maradtam szálfa-egyenes.

Rékasy Ildikó: Ars poetica

Nem csak közlésvágy; volt annál erősebb
késztetés is. Építeni, faragni,
anyaggal bánni, ez vonzott, hiába
tudtam: reménytelen; se kő, se fa,
sem ecset, semmi kézzelfogható
nem áll kezemhez. A formák, színek
világa elbűvölt, s egyszerre frusztrált.
Rosszkedvemben hálátlannak, frigidnek
szidtam magam, mint akit elhalmoztak,
s nem képes viszonozni, megköszönni:
passzívan csak befogad, elfogad.
El is veszíti meg nem érdemelt
kincseit, a sok míves, ritka holmit.
Emlékeim sápadó sziluettek,
körvonalak szétfolyó mag körül.
És akkor mentsváramra rátaláltam.
Megértettem, hogy tünékeny világom
– csakis a nyelv – újjáteremtheti.
Hisz alkímia, mágikus vegyészet
eszköze! Ha érzetek, képzetek,
gondolatok, tér- és időszilánkok
vegyi reakciója végbemegy:
a jelentésben újra felragyog
fénytörő prizmán át az univerzum.
Láthatom úgy is már a tejutat,
mint „tündöklő testvérét Kánaán
patakjainak”, hajnalban, ahogy
„a fűszálakon hálni tér a harmat”,
s „napsugarak zúgása, amit hallok”.
A világ könyve megnyílt, számtalan
oldalain újraolvashatom
mindazt, amit valaha megszerettem,
vagy épp kihagytam, léhán átlapoztam.
S talán a margón én is hagyhatok
– testis vitae – egy szerény „láttam”-ot.

Gősi Vali: A végtelenség tenyerén

   Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
   Megérint az égbolt szende csendje,
a mindenséggel míg együtt vagyok,
csillagfényben világlik a lelkem,
és énekelnek szelíd angyalok.
Áthallik az éteren a dallam...
a végtelenség tenyerén vagyok.

Maksim Mrvica - Still Waters

Maksim Mrvica - Still Waters

Gősi Vali: A hűség dala

Majd álmaidban visszatérek néha,
mint édes emlék, múlthozó varázs...
Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,
s én ég-selyemben suhanok feléd.

Besüt a hold, ezüst csillagéjben
táncra nyújtom újra két kezem,
a régi, kedves dallal üdvözölsz majd,
álmélkodva érkezésemen.

Átölelve tart’sz e fényes éjen,
lélegzetünk egy ütemre kél,
pirkadatkor búcsúcsókot rejtek
egy bársony ránc mögé az arcodon.

Meglelsz minden hajnalébredésben,
mosolyodban ott rejtőzködöm,
visszatükröződöm szemed fényén,
- hűséged e dallal köszönöm.

Zsiga Lajos: bízni kell

bízni kell: benned, benne és bennem
kételyek közt marcangolni lelked
félni rettegni ki veled – ki ellened
mint búza a kövek között őrlődni
míg magadtól is megrettensz
bízni kell: benned, benne és bennem
könyörtelen hitben nem elsüllyedni
a vak képzeletben, odaadni magad
csendben-alázatban rábízni életed
hogy rád bízhassák ők is az életüket
mint fákon a levelek ragaszkodni
egymáshoz egymásért mindörökké
csak bizalommal lehet

Zsiga Lajos: édes vád

becsaptatok ti hazug álmok
letépett függönyök mögött
kiszáradt folyók szomjas medre
kupacban az élet hordaléka
s nincsenek csillagok az égben
játszottatok velem kedvetekre
félve kinyújtott kezemmel
sohasem értem el kezeteket

becsaptatok ti hazug álmok
nincsen bölcsőben ringattatok
hittem, hogy repülni fogok
magamhoz ölelve a csillagokat
helyettetek rámszakadt az élet
mint hóvirágra az éji fények
körbevettek a borotva élek
rajtuk táncolva, rettegve élek

becsaptatok ti hazug álmok
szerelmet ígértetek boldogságot
helyettük vakság tört rám
mintha az erdő közepén állnék
s körülöttem kivágtak minden fát
magam vagyok, mint sokan árvák
már nem riaszt a lángtalan tűz
hisz odakint is fagyos a határ

becsaptatok ti hazug álmok
hajamon is a szín ruhát váltott
lassan elfogy minden ígéret
leloptok rólam minden szépet
ráncos leszek veszve a pompát
sírnom sem kell, könnyem sincsen
bánataimat is szélnek eresztem
álmaim csak ti maradjatok velem

Mészely József: Út

a vonuló
végtelen közönye
téged sem hagy
érintetlen
köveid koppanása
az elzötyögő kerekek
az elhátráló léptek
visszhangja
tünékeny neszezések
mosolyok
könnyek mögül
szertefoszló arcok
mozdulatok
emlékét őrzöd
az átsuhanó árnyak
mozgó foltjaid
erőd mindig
romokból épül újra
te vagy
a céllá taposott remény
nyomaid nélkül
jelenlétem az időben
a hiány
szorongó valósága
s vízért esdeklő
kiapadt kút az álom
- a hajnali igézet

Mészely József: Nem hihetek mást

Nem tudnak egymáshoz úgy hajolni a fák,
mint az arcok az archoz
és mégis merítenek egymásból
új erőt, hitet a harchoz.

Minden tavaszuk ékes bizonyság,
hisz úgy zsendülnek új erőre, hitre,
hogy nem hihetek mást, csak azt,
bennük kereng az Isten lelke.

Komán János: Kései költői kívánság

Megritkultak a merész szavak,
bölcsebb lett a hallgatás,
megszáradt, égne, várakozik,
akár egy öreg farakás.

A gondolatnak legyen lelke,
a versemnek öröme,
a bánata is mosolyogjon,
mintha velem törődne,

ne hagyjon soha remény nélkül,
higgye, javul a világ,
bár néha-néha jól elromlik,
tanítanak a hibák.

A kívánságom kívánsága
szerényebb a szerénységnél:
érezzem, ha tűzben égek,
mintha te is velem égnél.

Komán János: Alkotva hallgató

Elekes Ferencnek, Az eltérített felvonó c. kisregény írójának

Az én rostámban kevés vers marad,
a többi emlék, halotti beszéd,
lélek nélküli versem nyers falat,
kannibál eszi az ilyen mesét.

A szavak lelke, nyelvünk sóhaja,
a lélek szava, sóhajunk nyelve
kívánságának végső óhaja,
ha a sorokban örömöt lelne.

Ha jó a műved, szép lesz a bánat,
rajongva beszél, szép lesz a beszéd,
eltemethetik, úgyis föltámad,
s poros por lesz a rengeteg szemét.

Sajnos, az isten megkésve ítél:
teremtéskori feledékenység.
A bűnös tollak nem tudják mit ér
az alkotva hallgató bölcsesség.

Elekes Ferenc: Magány

Az én magányom különleges
magány,
nem olyan, mint a remetéé,
akit az Isten, ha elunja magát,
olykor meglátogat,

az én magányom a szekrény
hátsó lábának magánya, amibe láb
soha bele nem botlik,

az én magányom a rég kitörött
létrafogak magánya, amit már
el is felejtettek,

az én magányom különleges
magány,
nem olyan, mint a kupáscserépé,
ahová a varjak pihenni járnak,

az én magányom a sokak magánya,
akikkel  senki nem törődik,

az én magányom különleges
magány,

pont olyan, mint a te magányod,
vagy olyan, mint az ő magánya,
néha pedig
pont olyan, mint a mi magányunk.

Elekes Ferenc: Ahol élek

Itt vagyok most, fönt, valahol a magasban,
- ahol állítólag a haza is van -,
az út, amelyen jártam eddig,
lassan kicsúszott alólam,

nem jó a levegő itt, fönt, a magasban,
- ahol állítólag a haza is van -,
ellátni innen egészen Pestig,
csak nézem, hogy mit nézzek,

nem látok semmit, ami vonzana,
pedig állítólag itt van a haza,
csak itt, valahol a magasban.

Tornay András

Igazán nagy dolog
Igazán jelentéktelen helyen születik.

Tornay András

vasárnap reggel
az ébredező város
néma titokban születik újjá
igazi arcát most fedi fel lassan
boldogan, aromás álmosság
simítja a fák kérgének keménységét
halkan meglágyítja őket
egy-egy pillanatra

az első mosoly
a kiskutyák csaholása
meg nem történt emlékek vajúdnak éppen
gyűrött lepedőt simít az árva kéz
hihetetlenül szép mindez
szobrok szárnyalása
némaság szimfóniája
kövek lélegzése
szent kézfogások ezek

Áprily Lajos: Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

Yiruma - Passing

Yiruma - Passing

Áprily Lajos: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is,
hol gondolatoknak már zaja nincs.

Kérdéseimet is csendre intem,
halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:
a Mindenható, hogy rám találjon.

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.

Áprily Lajos: A sebek fájtak

A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

Áprily Lajos: Völgyek vándora

Sokat jártam hegyélen, hegytetőkön,
már csak a völgyben-járókhoz szegődöm.
Szívem kihagy, figyelem rossz zenéjét -
„Elvesztettem a magasság reményét...”

Áprily Lajos: Őszi tükör

A bükkösnek már rozsdafoltja van,
rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
jaj, csupa rozsdafolt az életem.

Áprily Lajos: Szürkületkor

S ha esti szélben megfakul a fény,
a lelkemben fogtok még fényleni,
mint olvasás után a költemény,
ti, boldog Isten költeményei.

Áprily Lajos: Értem a szót

Én értem itt a madarak szavát,
ha jöttükről beszél a hangos ének,
ha sírják őszi búcsu bánatát -
S ha még dalolnék, ők is értenének.

Áprily Lajos: Újra itt vagy

S most újra itt vagy, s újra egyedül.
A remete-bút miért játszanád?
Ölelő, kedves fák vesznek körül
s a természet hű hozzád, mint anyád.

Áprily Lajos: Templom

Szóltam: Uram, az én imám merész,
a templom-ívük keskeny és nyomott.
És szólt az Úr: Fiam, légy építész,
magadnak építs bátor templomot.

Áprily Lajos: Töredék

Nyugtalan vagyok, mint a vad,
kit az erdőtűz megriasztott
----------------------------
mint lélek, ha szűkölve sír
és barangol az Acheronnál.

Nyugtalan vagyok, mint a hal,
kit a zuhanó part ijesztget,
mint jégesőben a gyerek,
aki bujkálva vet keresztet.

Áprily Lajos: Élni akarok

Még nem szabad meghalni. Nem.
Teremj agyam, lüktess, szivem.
Érhess időt, amely derít,
békességes kort, emberit.

Áprily Lajos: Ámulni még...

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem?

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdős forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

Áprily Lajos: November

1

Még fény ölel, remegő sugarak.
De szél jár és levelek hullanak.
El ne seperje innen senki se:
A teraszunk őszi poézise.

2

Hív a pirók. Egyhangú, bús a dal.
November hangja. Vajon hova csal?
Egy mélabús meseországba tán,
ahol ezer pirók süvölt a fán.

3

Hosszúra nyúlt az út, anyám,
sok volt a seb, s a béke késett.
S ma mégis, mégis köszönöm
világra szülő szenvedésed.

Zsiga Lajos: …novemberi köd…

álmos lombtalan bokorban bujkál a köd
avar alatt szunnyad az álmodó holnap
míg meztelen gallyakon pókok hálót fonnak
elveszik a ködben az idő is szürkévé olvad
november hídján hol a vége ködbe foszlik
rejtelmes előttem a végtelen mi át sem látszik
álomba ringatja a feltámadt szél a káprázat
néma csendjét
hiába keresem nem találom a hajnal
elvesztett kezét

George Winston - Alone

George Winston - Alone

Zsiga Lajos: Ősz asszonya

Nekem virágot hoz
az őszi szél
Lángot
az éj tüzes szekerén
Háborgó tengerek hullámain
Egy eltévedt érzést
mi szíven talált
Sebzett vadként
felriad a tudat
Ad vagy elvesz
majd a holnap

Beköltözhet-e
lelkem fészkébe
Egy didergő csillag
Mi átmelegítené
öreg napjaimat

s ha mégis oly erős lenne
a tűz
Hogy megperzselné szívem
Ősz asszonya
öledbe hajtanám fejem
Ott álmodnám tovább
minden versem

Zsiga Lajos: itt az ősz

deret csókol az ősz
a kökény kék szemére
fagyot metsz a hajnal
az októberi szélben
elmúlt a zsivaj
üresek a fészkek
kinek mennie kellett
az már régen elment
levetkeztek a fák is
éji néma csendben
ruhájukat hordja
a szél
mint eltévedt álmokat
a sötét éj
kigombolja ruháját
a vaksötét
mellém fekszik
az ágyba
majd könnyes szemmel
csókol

Szeicz János dr.: Felfoghatatlan

Számomra felfoghatatlan,
hogy döntő pillanatban
miért gyávul el a szó.
Máskor feleslegesen árad,
akkor is, ha hallgatni volna jó,
mert többet mondana a csend.
Azon gondolkodom,
elmondtam minden fontosat neked,
és értetted-e hallgatásom?

Kovács Daniela: Vigaszul önmagamnak

Dércsípte őszbe fordul már a táj,
pernyét söpör felém a jeges szél.
Valami nyomaszt, bánt... valami fáj.
Látod? Megint sírok valakiért.

Oly jó volna alkuvón nevetni,
s nem hordani senkit szívem alatt.
Babonás vágyat, reményt temetni.
Jaj, hogy siratnám akkor magamat.

B. Szabó Károly: Tíz év múlva

Már most megmondom,
melyik fiókban mit találsz majd.

Zsefy Zsanett: Miért kell a vers...

Mert szép a csend is, a ritka semmi,
de lehet képzelettel színesre keverni,
hangokat inni néma szájról,
gondolatokat szőni vajúdó vágyból.

Gősi Vali: Szavak

Feleslegesek a nagy szavak,
végül úgyis is csönd marad.
A hallgatásban ha feldereng
a fényes ég – a régi kék –
átragyog a pillanat
és visszatér a régi nap.
Nem kellenek a nagy szavak,
csak tiszták, szépek, igazak,
s ha néhányat a világ befogad,
didergő, szegény, halk szavad
örökkön szóló hang marad.

Kozma László: Ne kérj többet

Ne kérj többet. Ennyi épp elég,
A virág levelén a cseppnyi fényt,
Hogy a mezők zöldellő füvét
Mint szőnyeget, gördítem eléd.

Fehér Miklós: Lehettünk volna

tegnap üzentél nekem
nem tudsz róla
falevél hullott elém
sután peregve a porba
nem csókot üzentél
sem sete-suta várakozó vágyat
nem álmokat vagy ígéretet
semmit ami fájhat
csak éle veszett
tompára koptatott élvezetet
elmosódott párarajzot
szeretem a kora őszi csendet
a levelek halálhoz színesedve
múlt időt zizegnek
arrébb az úton
egy hajladozó ember
a szeszélyes széllel morogva
komótosan sepreget
suttogó halomba
ezernyi alvadt
rozsda-rőt szerelmet

Gere Irén: Őszi, hajnali búcsú

Ősz van.
Lásd, az akácok félelme
nem volt alaptalan.

Kócos hajadban
sárga falevél pihen,
kezed a tűnő
nyár után nyúl,
talpad alatt
fagyosan koppan
a föld csont-háta.

Rég elnyíltak
tavaszunk legszebb virágai
és kezünk egymásnak szánt melegét
magának követeli
a hideg ajtókilincs.

Ősz van.
Újra és újra
eltűnsz előlem
a hajnal ködszekerén
s elküldöd - magad helyett
hozzám - a novemberi szelet.

Hollósy Tóth Klára: Levéltelen lesz…

Levéltelen lesz lassan a világ,
talpunk alatt hullt avar zizeg,
mint szirmát vesztett hervadó virág,
égre kiált az emlékezet.

Halk éjjeli zajok hallgatóznak,
a hold az ég párnájára dőlt,
az éjjel morajai ringatóznak ,
bús, bánatos, meggyötört a föld.

Megsárgult, szürke hétköznapok
silány, hívatlan, nyűtt vendége,
keresi velem a tűnt tegnapot,
a múlt laza hullámába lépve.

Kabdebó Tamás: Őszutó

Még zöldek a tölgyek s az örökzöldek, de a nyárfa, a nyírfa pucér.
Lám, a langy ki-kihagy, bekukkangat a fagy, a ritkuló fű csupa dér.
Sikkangat a szél, szaladnak a felhők, fent és lent a nyírfalevelek,
Űz az öregség meg a betegség, holott maradnék még itt teveled.

Jószay Magdolna: A platán és a virág

Sima, ezüsttörzsű platán
mintha fiaitól búcsúzna,
szabályos, óriás levelei
ezerszám szállingóznak róla.

Föld felett törzséhez bújva
védelemre szorul egy petúnia,
az őszi nap aranysugarait
már reggeltől borzongva várja.

Beterítik testét szelíd, baba-
lepedőnyi platánlevelek,
csupán apró, lila virágfeje,
mely a rőt avar alól integet.

Szépségesen és tudattalan
magához vonzza a tekinteteket,
mosolyt varázsol komor arcokra,
derűre csábít emberi lelkeket.

November deres hajnalát
halványan enyhíti az őszi nap,
s e virág átadja a túlélő reményt,
hitet, melyet ő már nem sokáig kap.

Lőrincz P. Gabriella: Ősz az Ő szemében

Nemes Nagy Ágnes emlékére

Csak figyelem
az út menti fákat.
Ők futnak haza,
én távolodom.
Levetkőzik a nyár-dísz
ruhákat...
meztelen testük
égi víztől ázik.

Egyre csak csodálom
a fákat.
Tőlük tanulom
a bölcs hallgatást.
Égig nyúló méltóságok...

Az út mellettünk
siet tovább.

Mészely József: Úgy indulj

Úgy indulj,
mintha valahol
nagy szükség volna rád,
mintha már
halaszthatatlan volna
az indulás.
De ha nem várnának,
akkor se tétovázz,
mintha nem is volna
másmilyen választás.

Bár számíthatsz számtalan
váratlan veszélyre,
úgy indulj,
mintha indulhatnál
véges elől
a végtelenbe.

Tornay András

Novemberi éjszakában elrejtőzve
Közel a fákhoz
Bandukolsz a tiszta sötétben
Kristályok vetik ki belőled
A beteg megoldásokat.
Csak az egyszerűségre vágysz
Csillagharmóniára. Holdcsendre.
Csípős, dermedt jégcsapokra
Melyek halk cseppenése figyelmeztet arra,
Hogy messzebbre mentél
És egyre ritkábban nézel vissza.
Hontalan hangtalanságban
Hangtalan hontalanságban
A válaszokat
-mint megtört, s elázott őszi levéldarabokat-
magad előtt görgeted
Óvatosan félreugrasz
Menekülsz
Valami felé, valami elől.
Megtisztít a séta
Megsimogat a titok
Nem vagy egyedül
Vigyáz rád a szelek mozgatója
A tavasz koreográfusa
S még mindig csörgedezik a lehető legnagyobb ajándékforrás:
Az Élet!

Szabolcsi Zsóka: Őszi hexameterek

Rebben a lenge levélke keringve leválva az ágról,
napfény csillan; a harmatcsepptől fénylik a fű is.
Dús ragyogással festi vörösre az ősz ma a tájat,
hűs csended betakar, gyönyörűség halk dala pendül.

William Butler Yeats: A két fa

Ó, drágám, önszivedbe nézz:
ott nőtt a szent fölségű fa;
sudara örömtől merész,
virágban remeg ágboga.
Gyümölcse szivárványszinű,
mennybéli csillag tűköre.
Gyökere biztos erejű,
az éj nyugalmát szövi be.
Zene kél ingó sudarán,
hullámnak ő ad ütemet,
zenével házasítja szám
s varázsdalt dúdolok neked.
Bikfic Szerelmek lengik át
a kulcsolódó ágakat,
dobálnak tüzes karikát:
kettőnk sorsával játszanak.
Hajukat, fürge táncukat
ha látod, álomtájon élsz,
betölt az édes ámulat:
ó, drágám, önszivedbe nézz.

Gyötrő tükrödbe ne tekints:
kereng ott démoni csapat.
Tekintetedből ne teríts
dobajuk alá sugarat.
Mögöttük végzetes a kép:
örvényes éj üvölt, itél,
gyökeret hó alól kitép,
fekete már a falevél.
Rombolt vidék, homályba fúlt,
fáradság tükre, meggyötör.
Mikor az isten elaludt,
akkor készült e bús tükör.
Kiehült holló röpköd ott:
a nyughatatlan gondolat.
Lelkedre lesve tébolyog
törötten csüngő lomb alatt.
A hangját hurcolja a szél,
rázkódó szárnya meglegyint,
s jaj, drága szemed elalél;
gyötrő tükrödbe ne tekints.

Nagy László fordítása

Loreena McKennitt - The two trees

Loreena McKennitt - The two trees

William Butler Yeats: Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
s kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
s csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
s az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
s a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
szívemben csobog a dala.

Szabó Lőrinc fordítása

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel, s öreg, s est közelit,
s tűz mellett bólongsz, vedd le könyvemet,
s olvass, lassan, s álmodd vissza szemed
puha tekintetét, s mély árnyait;

s hogy hányan szerették az ifjúság
gyönyörét benned, hazug s hű szivek;
de egy férfi zarándok lelkedet
szerette, s romló arcod bánatát;

és suttogd el, búsongva, míg a rács
izzik, hogy szökött meg a szerelem,
s hogy vonta, túl az égi hegyeken,
arcára a csillagok fátyolát.

Szabó Lőrinc fordítása

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Szabó Lőrinc fordítása

William Butler Yeats: Fehér sirályok

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!

Szabó Lőrinc fordítása

William Butler Yeats: Az indián a kedveséhez

Réved a hajnali sziget,
súlyos ágakról csönd szitál:
lágy füvön pávák lejtenek,
hintál a fán egy papagáj,
s a mázas tengerre hullt képére kiabál.

Kikötjük magányos hajónk,
s örökké itt bolygunk tovább
kéz-kézben, hangunk súgva zsong
a réten át, a síkon át,
ezt súgja: elhagytuk a nyugtalanság honát,

miénk a legmélyebb magány,
tárt ágak sátra ránkhajol,
így lesz szerelmünk indián
csillag, tüzes szív-meteor,
s egy velünk a szárnycsapás fénye, az ár, ha forr.

s a súlyos ág s a kő-galamb,
mely száz napon át így zokog:
árny-lelkünk kószál itt, ha majd
a tollas úton est huhog,
s lábnyomunk a szunnyadó víz partján párolog.

Garai Gábor fordítása

William Butler Yeats: Egy régi dal visszhangja

Találkoztunk a fák közt
  a kertben ő meg én.
Jött hófehér kis lábbal
  a kerten át felém.
Kért, hogy könnyen szeressem,
  mint a rügy nő ág hegyén,
De ifjan és bolondul
  ezt nem hihettem én.

És álltunk a folyónál,
  hol véget ért a rét.
Vállamra tette akkor
  kis hófehér kezét.
És kért, hogy könnyen éljek,
  miként a fű, ha ragyog;
De bolond ifjú voltam
  s most csupa könny vagyok.

Vas István fordítása

William Butler Yeats: A vándor Aengus éneke

Fejem tüzelt, kimentem a
Nagy mogyoróbokrok alá,
Egy vesszőt lehántottam és
Szamócát kötöttem reá;
S mikor a fehér lepke szállt
S szikráztak lepke csillagok,
A folyóból bogyós botom
Egy ezüst pisztrángot fogott.

A földre tettem: de mikor
Szítani kezdtem a tüzet,
Zizzent mellettem valami
És hallottam a nevemet:
A hal tündérré változott,
Hajában friss almavirág,
Nevemet mondta s elfutott
A levegő fényein át.

Öreg vagyok már, jártam a
Sivatagban s a dombokon,
De kifürkészem, hova ment,
S kézen fogom, megcsókolom;
S virágok közt járok, s nekem
Termi majd örök ég alatt
Szép ezüst almáit a hold,
Szép arany almáit a nap.

Szabó Lőrinc fordítása

William Butler Yeats: Coole vadhattyúi

A fákon végső gyönyörűség,
kiszikkadt minden út,
az ég október csöndes derűjével
a vízre leborult.
Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó.
Emelkedik a tó.

Tizenkilenc ősz rámjött már, mióta
meglátva rajukat,
számolni kezdtem őket, s hasztalan:
mindannyi megriadt,
zajduló szárnnyal mind az égre tört,
ziláltan írta a kört.

Tündöklő lényüket ma hosszan nézem.
Szívemben fájdalom.
Azóta minden más. Ó, fürge voltam
a régi alkonyon!
Szárnyaik harangzúgása fenn
még nem ütött szíven.

Szántják kitartó szerelemmel
a hideg vizeket,
vagy égre szállnak - nem vénülnek ők,
örökké tüzesek.
Verő szívük ha hódítani kél,
velük a szenvedély.

De most fönséges ringásukkal
rejtelmes ez a tó.
Hazájuk majd micsoda káka lesz,
micsoda úsztató,
ha majd kitárult pilláim alól
nem látom őket sehol?

Nagy László fordítása