2015. július 30., csütörtök

László Noémi: Csupán a múló évszakok....



Csupán a múló évszakok
örökké hulló függönyén keresztül
áttetsző buborék árnyékában
meghúzván magamat igyekszem
nem létezni s néha föleszmélek
úgy kéne összefűzni igaz szavakat
hogy tisztaságuk hűvös visszfényében
a látomások felragyogjanak.



A mai válogatásomat László Noémi Nonó című kötetéből hoztam.

László Noémi: Csendes vagyok...

Csendes vagyok. Immár meghallhatod
az árnyak lépteinek halk neszét:
itt ólálkodnak fekhelyünk körül
mákonyos álom magvát hintve szét.
Oly lenge lények: testük úgy mozog,
mint nyurga füst, melyben holt láng lobog
s míg andalító táncuk hallgatom
süllyed szememben sok-sok tarka lom,
s indul a szívből zsongó körmenet.
Szavaim szürke csuhát öltenek:
nem szólhatok, és testem sem kísért,
csak lángom izzik élő lángodért —
      így alszom el, és így borítja rád is
      csendjét az éj, e néma katedrális.

*

Míg alszol, álmom őszi kertbe jár,
hol ágak hegyén imbolyog a fény,
s az alkony ajka érintette már
mindazt, mi izzó szikra-tünemény;
míg ébrenlétem karja ringat el,
testedre gyűl szélfújta csend-avar,
lélegzetemben hómező leszel,
ereszkedő szemhéjam betakar.

László Noémi: Az idő malma visszafele őröl...

Az idő malma visszafele őröl
és látom álmos gyermek-arcodat
és kitisztul a valóság vizéből
a hétköznapok-kavarta iszap,
mert minden testben önfeledten ég el
anyagon túli, lelken inneni
(és gondolattal, érzelemmel, ésszel
és tagjainkkal nincs mit kezdeni,
hisz óramű a vérünk lüktetése
és szűz világnak áltörvénye űz...)
Nem tudni, lesz-e köztes ébredése
az álomnak, mit életünkbe fűz
      valónk, mely tűzfolyók ölén kering,
      s hogy ismerik-e egymást tagjaink.

*

Pokol ölel (a kínon túli Éden),
könnyel becéz, gyönyörrel megsebez;
keringünk tűznek-víznek bűvkörében:
az összeilleszt, elválaszt emez.

*

Vergődünk-ringunk koromfeketében.
A pillanatra nincs, aki tekintsen.
Kigyúl a Szépség önnön végzetében,
de hitele se, akarata sincsen.
Egyetlen isten él: az éjszaka,
mert megnyílhat az áldozathozónak.
Már csatarendbe álltak napjaink,
már nincs kegyelme mozdulatnak, szónak.
További medrünk elevenbe vág:
sodródunk benne mondhatatlan mélyre.
Követ az önként vállalt árvaság,
az eldobottak önző szenvedélye;
     meztelen árnyék mérlegeli sorsunk,
     övé a fény, mit öntudatlan oltunk.

László Noémi: Hajnalban köd üli a várost...

Hajnalban köd üli a várost,
fáradtan csüng alá a kéz,
cseréptetőkön jár a hold,
az álmatlan vándorzenész.
Kóbor kutyák tekintetében
kavicsok mossák arcukat,
egy uccahossznyi ébredésben
a szél szoknyák után kutat.

*

Mint hullongó pihék, oly nesztelen,
oly nyugalommal ülepedsz le bennem,
oly játékosan incselkedsz velem,
mióta égboltodnak földje lettem.

Hideglelős vagy olykor és sötét,
mint hosszú, ájult téli éjszaka,
ha levetkőzi holdfény-köntösét
s nem tudni, önként mennyit tartana;

de úgyhiszem, a könnyűvérű nap
bódító áramának is te vagy
első s utolsó lágy lehellete:

derengő hajnal s alkony bíbora
belőled él; veled sugárzik a
tilosba tévedt idő szép szeme.

*

Véreddé tettél, láttalak csitulni,
véreddé tettél, zúgni láttalak.
Ki önmagadban felkutatni mertél,
véremmé lettél: megtaláltalak.

Szememre hulltál. Szótalan tanultam
rejtelmeidben álmodni a szót.
Rejtelmeimnek vak vándora voltál,
útrabocsátottad az álmodót.

Éhed és szomjad bűvkörébe zártál.
Éhem az étked, szomjam italod.
Bogozd a sorsom, gondolatom bontsad:
bűvös körömet, ím, bezárhatod.

2015. július 27., hétfő

Nemeskéri-Orbán István: Holnap




Holnap új idők jönnek,
S ma kezdődik a múlt,
Egyszerű lenne az élet,
S mégis...minden,
Minden szörnyen bonyolult!



Nemeskéri-Orbán István: Otthon, itthon

Csak egy lépés
és már otthon vagyok,
otthon a bihari mezőkön,
otthon a havasi bérceken,
otthon a bácskai földön,
és otthon, ahol élek és vétkezem.
Otthon a Tisza forrásvidékén,
és ahol a Maros életre kel,
ott, ahol az Olt a Dunáig ömlik,
és otthon, ahol Édesanyám
gyerekként énekel,
otthon a Küküllő mentén,
otthon a Lajtánál,
és a Drávától délre,
és otthon ahol  egy apró
királyleányt fed síri lepel.
Otthon őseim lába nyomában,
és itt is otthon akarok lenni,
itt mindezeknek a közepén,
hol rám sütnek hamis bélyeget,
nem érzem, hogy szeretnek,
bár szeretek én,
édes hazámban lennék itthon,
s tudom nemzetem sosem fogy el,
bár most ismét fogyatkozik,
de aztán mindig új életre kel,
táplálja e sok csoda,
mit mindnek látni kell,
táplálja az ezerféle sejt,
mint testében rejt:
Magyar.

Nemeskéri-Orbán István: Százból gyúrt nép

Cigányok vagyunk mi mind,
Vérbő keveréke az isteneknek,
Itt főzte össze a keletet nyugattal,
Itt hintett fejünkre keresztet,
Itt a világ keresztútján,
Itt hagyott mindenki egy cseppet,
Véréből, fajából, bújából, bajából,
Itt adhatunk egymásnak  lelket,
Száz népből gyúrt bennünket az Isten,
Százszor száz gént hordoz népünk,
Nyelvünk közös csak, s a sorsunk,
S, ha maradt még … tisztességünk!
Jó és rossz mind itt van bennünk,
Szépek és csúnyák közöttünk,
De van hitünk és tehetségünk,
S eggyé kell lennünk,
Mert elsodor a közelgő áradat,
S nem marad belőlünk
Csak néhány feljegyzett adat,
Hogy itt élt egykor egy nép,
Kiket százból gyúrt az Isten,
Csak azért, hogy önmagán segítsen,
Hogy erős legyen !...
Hogy önmagán segítsen!

Nemeskéri-Orbán István: A mocsár

Most kiszáradva forr
az alföldi katlan,
felfoghatatlan,
miért nem lázad a nép,
miért nem rázza öklét,
s élesít kaszát,
vedli le évszázadok
tunya korát,
miért üli a holnap 
halotti torát
a mai nemzedék.

Még itt izzik
a homok a talpunk alatt,
parázslik a rög,
menekülne, ki merre lát,
kék színű,
üszköt hordó szóvirágok
lepik el az utcát,
zöldből feketére
sötétül a lét,
irigységbe
csap át az utálat
s isszuk
a sorsunk keserű
levét…

Holnap a folyóink
megunják
a sok belé ömlő
mocskot,
s elmossa gátjait
a végtelen ár,
s ha a sok szennyes
szerep mind eloszlott,
elfogy partjairól
az összes
felhalmozódott
gyűlölet,
de itt marad
a mocsár.

Nemeskéri-Orbán István: Ma ismét...

Ma ismét vigasztalanul esett,
A vidék sarában bandukoltam,
Érezve, erre milyen nehéz a sár,
Itt nem zörög villamos, busz nem jár,
A temetőbe vállán visz a halál.

Ma ismét csomagolt egy család,
Kevéske semmijük számlára tették,
S szótárt kerestek, hogy értsék a szót,
Itt már nem tudják fizetni
Sem a rezsit, se a rájuk rótt adót.

Ma ismét bezáródott egy kertkapu,
Nem rotyog pörkölt a gázon,
Eladó! Hirdeti falnyi felirat a házon,
Útra kel ezernyi társával versenyezve,
Kivándorol egy jobb életet keresve.

Ma ismét vigasztalanul esett,
S a vidéki nyomorban bandukoltam,
Tudom,  hogy éhen milyen nehéz a sár,
Itt szürkület után csak a mentő szirénáz,
S az örökre távozók könnyes sóhaja száll.

Ma ismét vigasztalanul esik…

Nemeskéri-Orbán István: Szám(ol)ok

Egy, csak egy cél, ami vezet,
A hit, ami életben tart,
Kimondani, ami kikívánkozik,
Majd szabadon rúgni az avart.

Kettőt is tűzhetnék célként,
Vagy kétszer kettőt, de minek?
Egyet is nehéz ma elérni,
A többit „az ördög veszi meg”.

Három szép szempár kérlelt,
S ki az ki őszintén szeret,
Tán Ő akivel közös az élet,
A többi néhány év s elfelejt.

Négy napja zsongnak e sorok fejemben,
Négy napja írom e dalt,
S mégsem sikerül befejeznem,
Negyvennégy év sem hozott diadalt.

Öt átkozott évet kérek,
S ötvenre még ötször ötöt,
Rohanva múlnak mostanság az évek,
Fejem fölé az ősz költözött.

Nemeskéri-Orbán István: Július

A hetedik a sorban, az ötödikből lettél,
Miután éji fényességet magadba temettél,
Játszod a nyár csillámló fényeit,
Éjszakáidon az ég csillagokkal telik.

Rák vagy és Oroszlán, két büszke szerzet,
Viseled a hozzád rendelt különös terhet,
Megosztod, uralod, ki benned született,
Készíted elő a közelgő szüretet.

Az Arvisurák szerint az Áldás hava vagy,
Itt, e féltekén az arany nyarat jelented,
Megkondul a harang, ha ismét érkezel
Neved Szent Jakabnak is csakúgy megfelel.

Itt, felénk csak forró nyár vagy,
Dőlő kalászok járnak utánad,
Tikkasztó nyár vagy az Alföld szívében,
Reszket a levegő minden ízében.

Nem mozdul semmi, csak várja a véget,
A nyáj itt e vidéken türelmesen béget,
S hiába jön majd augusztus utánad,
Elmúlik, mint te, elviszi gúnyádat.

Júliusról júliusra múlnak az évek,
Mit is kezdhetnének mostanság a vének,
Délibábot kergetve járunk a pusztában,
Éljük a júliust, s bízzunk a mában!

2015. július 24., péntek

Végh Tamás: Talán később



-részlet-

Talán eljön egyszer
A versek ideje is.
Egymásba indázik majd,
S összefonódik bennük
Ínséges időnk, s csendjeink
Fellobognak estelente.

Végh Tamás: Aki visszatér

Vedd fel fehér köntösöd,
Hólepel éjben, jégszagú szélben,
Hófehér szívvel tündökölj,
Tisztaszemű gyermekké légy,
Azzá, aki elment, de visszatér.

Vedd fel fehér köntösöd,
Képzelt időben, tettető erényben
Hullámzó szótól, ha habzik a lélek,
S fehérlő szavaid véreznek érted,
Azért, aki elment, de visszatér.

Fehéren, Uram, ahogy éltetsz,
Úgy kellene élnem, mikor szenved
Bennem a szándék, s hullt akarásom
Porba futó lábnyomain táncol a szél,
Pőrén, ahogy elment, de visszatér.

Nézz le felénk fehér köntösödben,
Ha gyászfelleg köpönyeg zuhogás
Tör alá az átmosdatott égből, s fél,
Aki élni maradna még. Add arcod
Az igazsághoz, lássa, aki visszatér.

2015-07-10

Végh Tamás: Szembesítés

Születések, életek, halálok,
Márciusok, áprilisok februárok,
Kivonatok, okmányok, bizonyítványok,
Oklevelek tanúsága, lepergett volt-létek
Szikrahullása az emlékezet köszörűkövén.

Mindenem visszaréved: az volt a réved,
Jelenbe ívelő múlt idő, s mára elmozdul
A belakott kép, nem ugyanaz, mint volt,
Tegnapig. Lebontod, s átrakod múltadat,
Akár a cserépkályhát szokás átépíteni
Leszolgált, munkás évtizedek után.
Ami megmarad így, s nem mar tovább,
Az igaz lesz holnapokon túl is. Azután
Már nem fáj, mint a túlhajtott szív.

Születések, életek, halálok,
Márciusok, áprilisok, februárok,
A pillanat igéző szárnyalása,
Hogy lehess, és jól emlékezz itt
Arra az áldó, állandó, s átadandó
Szeretetre, mely életük rétegeibe
Simult, s amellyel anyám, s apám
Hordozta szép létezését, s vitte terheit.

Végh Tamás: Hagyaték

Maradék hitünkkel, romos emberségünkkel,
Gyenge szeretetünkkel, békétlenségeinkkel,
Mindennel, aminek híjával van az életünk,
Ennyivel indulunk útnak, ennyi szegődött bérünk,
Ez zörög félelmeink mellett a tarisznyánkban,
Hálátlan szívünkben, mely újra bocsánatodra vár,
Ezzel vágunk az ösvénynek Feléd.

Tisztának csak az marad meg, ami elmúlt,
S tündököl hófehéren álmaink jelenében,
Gyolcsragyogású gyermekségünk idején.
Büszkemosolyú anyám ölelő karja, nevetése.
Ahogyan állunk egymás mellett.  Az voltál,
Az a kép, s az gyermek, jobb, ha nem feleded,
Az ígéretet, aki voltál, vagy, s talán leszel.

A feledhetetlen mélység szavai szólnak érted
Anyám, nagycsütörtök délután. Mindenki itt van,
Aki egykor hozzám, s értem szólt hajdanán.
Hagyatékuk az életem, tökéletlen szívveréseim
Szüneteiben hallható dobbanás, az ő szívük,
Lelkük lüktetése, s az a pillanat, ha megtalál,
Remélem útközben, s számadásra készen,
Ha pillantásod, mint Pétert, engem is eltalál.

Végh Tamás: Emlék

Földre hullott darabokban 
még pendül a nyár.
Madár tolláról
utak pora lepereg,
s az  ég harangja felkondul
a megsebzett csillagokig.

Visszacseng minden szó,
Újra derengenek mozdulatok.
Csigaházból csigaházba
Búvik előlünk az idő,
S véle dacos megváltásunk.

2015. július 18., szombat

Markovics Anita: Megérkezni


megérkezni egy pillantásoddal előkészített térbe.
már benne állsz.
úgy hívom: otthon.
hetek hosszú képzelgéseit hoztam magammal,
hogy alámerüljek benned
tekinteteddel
arcomon, karomon, hátamon.
még súgni sem.
csak lenni.
őszintén.
igazul.



Markovics Anita: Egyszerű válasz

A gondokat tegyük most félre.
A világ csak elkenni való máz.
Üzeneted érkezett:
szükségem van rád.

Én ma egyszerű vagyok és fáradt.
Csak azt akarom, hogy szeress.
Vess meg egy ágyat és úgy keress,
hogy megtalálj.

Egyszerű válasz
érdektelen dolgok után:
tiéd az egyetlen test,
amihez az enyém hűséget talált.

Markovics Anita: Nézlek

-részlet-

Láthatatlan szemekkel nézlek,
ahogyan írsz...
...
A papíron holdfény;
...
Alabástromokat rejtettél pilláid alá;
nem engedted, hogy bárki is lássa.
Férfiöklödbe szavakat szorítasz,
versnyi sóhajok hadát.
Nézlek.
Hónapok óta nézlek.
Hűs szoba vagy nekem;
szavaid puha folyondárjába dőlök,
és tudom:
hazaérkeztem.
Bár még sosem láttam az arcod,
de minden redőjét ismerem,
épp úgy, ahogyan tudom soraid,
gondolataid ölelkezését.
Sosem láttalak,
de mindig is bennem éltél...

Markovics Anita: Fogódzkodó

nem kellene más
csak egy fogódzkodó a hegyen
egy kiszögellés, amin megvethetem lábamat
sóhajtana alattam az erdő
a széltől borzolt tájat kapnám nyakamba
a meredély túloldalán lennék szomjas
kulacsot nyújtanál
a nap hátam mögött lefelé menne, ahogyan iszom
sátrat húznánk
némán
mert ez a természet rendje
aztán egész éjszakán át csodálnám álmodat

reggel szétkenném a napfelkeltét bőrödön

Markovics Anita: ...csak a csend ragyog

alszik a város. moraja
láthatatlan jeleket karcol az éjbe.
hiányod vágtat a széllel.
lekuporodok egész' a szívem mélyére.
fázom. fázom, ha nem vagy itt,
és összeroppant a végtelen.
valahol, a távolban, lehunyt
szemed mögül felragyognak a csillagok.
véred hullámverését érzem...

...de lehet, hogy csak a csend ragyog...

2015. július 14., kedd

Szeicz János dr.: Nyitott tenyér

Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.

Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.

Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.

Szeicz János dr.: Plátói szerelem

Nincs érzéki ölelés és érintés sincs,
hiszen létezése csupán egy álom,
vágyom s idézem napfényben, éber éjben,
gyötrelmes boldogság, és mégsem bánom.

Éjszakák emlékében bujkáló remény,
szép, szerelmes álmok küldik a vigaszt
egy lenge árny képében, mely hozzám simul,
csalfa boldogság, csak árny, és nem igaz.

Senki sem lehet szebb, mint az álmaimban,
csodálhatom, s bár nem tudunk beszélni,
az elérhetetlenben nem csalódhatok,
ez fájó vigasz, mégis jó megélni.

Már rájöttem, a homlokom mögé rejtett
pillanat lehet csak egészen enyém.
Plátói szerelem, csupán fantázia,
ha bevallanám, már meg sem őrizém.

Szeicz János dr.: Tűnődés

Tűnődöm álmomon:
az alakod látom
gyakran álmaimban,
csábító a hangod,
nyújtod kezed felém,
ölelsz lágyan, puhán,
majd csalóka árnyként
ellebbensz tétován.

Meg nem ismerhetlek,
álom vagy örökre,
nem jöhetsz át sosem
valós létezésre,
jövőm múltba süllyed,
amim volt, már az sincs,
vágyamat kísérted,
s valósként hat a nincs.

Szeicz János dr.: Összehangoló

Egyszer talán meg fogjuk érteni,
a világunk nem csak egydimenziós,
nincs benne csak helyes vagy helytelen,
és hogy mit tegyünk, nem mondja meg a jós.

A délibáb csupán illúzió,
ellentmondástól mentes lét sosem lesz,
kockázat nélkül sincsen győzelem,
és nem lehetek mindig én a vesztes.

Ellentétből lehet harmónia,
fények és árnyékok együtt járnak,
nem válik el sosem a jin s a jang,
szilárd összhangja ez a világnak.

A két egymásnak dőlő gyengeség
a zárókővel nagy erővé válik,
boltívvel építik a templomot,
az tartja meg és nem csupán a hit.

Szeicz János dr.: Ő

Én már akkor is szerettem,
mikor még meg sem született,
nem tudtam, de Őt kerestem,
míg koptattam az éveket,
túl voltam férfikor delén,
nem hittem jöttében már,
amikor betoppant elém,
és elragadott mint az ár.

Sokat merengtem e csodán,
mely legyőz teret és időt,
a rokonlelkek vonzalmán,
mely segít megtalálni Őt,
felismerni a sok között
az egyetlen nekem valót,
kihez az örök sors kötött,
velem lélegzőt s álmodót.

Őt, ki lesz az édes társam,
kivel mindent megoszthatok,
akire oly régen vártam
végre a szívemre vonhatok,
drága fülébe súghatom,
hogy nélküle rossz volt nagyon,
akitől végre megkapom
azt, ami a legszebb vagyon.

2015. július 9., csütörtök

Sebestény- Jáger Orsolya: Foszlányok


Hogy szólni tudjak olykor, hallgatnom is kell.
Hallgatnom hosszan vízparti csöndeket,
hol hullámok rezdülnek, ha megmoccan a szél,
és madarak súrolják szárnyukkal az eget.

A tavon esténként már morajlik az ősz.
 Bíbor zuhan kékbe, ám e méltó halál
csak tollam hegyét érintheti meg,
szertefoszlik szótlan, mielőtt megtalál.

Majd csönd lesz megint: az elme pihen.
Ha rebben is egy szó – még alig hallani.
Álmodik a vers, mint madárszárny alatt
a ki-besurranó hangok hullámai.

Sebestény- Jáger Orsolya: Csöndes imádság

Taníts szólni, ha úttalan utakon
fáradt csöndjeim morzsolgatom.

Tanítsd látni, ki a parton áll,
mintha gyertyát gyújtanál.

Tanítsd meg: e hófehér lapon
leírt szavad: igazság, hatalom,

s mielőtt eljössz majd megint
tanítsd megbánni tévedéseink

Sebestény- Jáger Orsolya: Metamorfózis

Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér -
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.

Sebestény- Jáger Orsolya: A hárfa húrja

Hallom a nyitott ablakon át,
– mintha hárfán pengetné az élet –
a májusi lombok suhogását.
Vagy csak a tétova távolban zenélnek?

Uram, pendítsd meg bennünk
vénülő szívünk megfáradt dallamát,
s ha félünk: Te védj meg.

Pendítsd meg bennünk,
mert látod: észre sem vettük,
hogy elmúlt, elszaladt...

s a túlpartra lépve
súlyos terhünk tegyük le Rád,
már itt, a szelíd hársak alatt.

Hadd halljuk szívünk ablakain át
először talán, vagy újra és újra,
beért éveink csöndesült moraját:
csak Benned zeng a hárfa húrja.

Sebestény- Jáger Orsolya: Imádság

Az út, amin járok, égig ér,
bár sár veszi körül, hófehér.
Lábaim alatt, ha moccan a fű,
ámulva lélegzem – oly gyönyörű.

Mindennap megvívom e titokzatos harcot:
a legszebb gyöngyöt hoznám, kalligrafált, karcot,
hogy kincsemként adjam – s mind Eléd tegyem.
Másnak semmiség – nekem a mindenem.

Az út, amin járok, égig ér,
bár sár veszi körül, hófehér.
Lábaim alatt, ha moccan a fű,
ámulva lélegzem – oly gyönyörű.

Sebestény- Jáger Orsolya: Az idők vonulata

Az éjjel a feledésé:
sápadt színeken át szalad
álmaink kibomló hálója,
mit nem tarthat fogva a pillanat.

A reggel a vigasztalás:
szemed a fényt szótlan beissza,
hogy feledd a megszerzett tudást:
időnk nem térhet soha vissza.

A délután langyos álmodás:
rigók nesze lombok sátorán,
örök kötés – örök oldás
s mindenen át megannyi talán.

Az este az emlékeké:
már mind távolabb a földtől,
lábujjhegyen elrugaszkodva,
s kezdődik minden – máshol – elölről.

2015. július 4., szombat

Nagy Székely Ildikó: (Át)változás I.

Bohócmáz nélkül csengetek be,
csupasz testemre jól vigyázz!
Törpe-vágyaim között te vagy
a messziről jött óriás.

Karjaimmal úgy szeretnélek,
mint kisgyermek a nagy világot,
és szeretnélek ékes csenddel,
lennék kincsrejtő óceánod,

mely boldog, hogyha némán nézed,
s egy pillanat alatt kiszárad,
ha a kincset, melyet reá bíztál,
elárulod valaki másnak.

Csak megmaradnál annak, kire
ha kiszárad is, mindig várhat,
ha szeretőnek, élettársnak
nem is, hát vágynak, óriásnak.

Nagy Székely Ildikó: Te

Ember vagy, s én úgy szeretlek,
ahogy tán embert nem szabad,
föléd hajolva, mint a tolvaj,
lelkedről törnék ágakat.

Összefirkálnám minden képed,
mit másról fest a képzelet,
s irigy lennék Őrá, ki adja
a mindennapi életed.

De most, hogy itt vagy, tehetetlen
fejemben minden gondolat,
emberhez méltatlan szerelmem,
halálbiztos csak az marad.

S ha életembe, mint egy könyvbe
az utolsó szót leheli,
csak ámul rajta Alkotója,
még Ő sem érti, amíg írja:

"Vége. S még mindig szereti!"

Nagy Székely Ildikó: Vallomás

Rojtokban áll a délután,
szimatol, surranna utánad
esőköpenyben most egy lepke,
villám hátán a kerti árnyak

egymást falják, és lenn a tónál
habozva születik a semmi,
s csak járok rajta félcipőben...,
pusztítani, mohón teremni

vágyom, hát követellek némán -
toporzékolva, napkeletnek,
hogy meghalok, még el-eljátszom,
s csendtől csókolt, szép, csupasz ágon
hatol belém a fény. Szeretlek.

Nagy Székely Ildikó: Virágének

Szívem helyén pinceablak,
álmaimból isznak varjak,
napfény-kezek szeget vernek,
csuklóimból tavasz sarjad.

Fehér lepedőn siklom hozzád,
ásítanak a nárciszok,
mint altatót, nyelem le vágyam...
És holnap újra esni fog.

Lekéstem pár feltámadást már,
s ez az utolsó változat,
most összekuszált életemből
te fésüld ki az álmokat.

Így minden zöld lesz, mint az élet,
ünnep-fehér, mint lenn a fák,
s a pinceablakon benéznek
a boldog részeg orgonák.

Nagy Székely Ildikó: Hozzád

Mint annak, aki messziről érkezik,
s már elhullatta sorra rongyait,
úgy szűrődik át szívemen a város...,
a lomha, szürke házak rám lihegnek,
s az önvédelem parancsolta rendet
bontják a járdák apró fényei.
Türkiz, piros, pazarló tűzijáték.
Mint égő házból, mégis rohanok,
fejem fölött kék felhőútra lépnek
a hosszú, sápadt lámpaoszlopok.
Most évszázados, tiszta eső áztat,
a bársony sötét ad rám új ruhákat,
s mint rejtett mágnes, vonz kimerülésig
egy ernyő alá bújva mosolyog.

2015. július 2., csütörtök

Bódai-Soós Judit: Eső mosta






Ezüst könnycseppek
reszketnek tisztulást a
faág-végeken.





Bódai-Soós Judit: Esti séta

Csendet simít az estre
a Hold ezüst keze,
árnyak bújnak össze,
s ölükbe hull lépteim nesze.
Fénytócsát sír egy utcalámpa
rovarraj nyújt vigaszt neki.
Csak én vagyok magam,
kit elhagytak könnyei.

Csak én. Magam.

Bódai-Soós Judit: Csak adni kérek

Ne tégy mást, csak várj rám,
s ha vársz: megérkezem.
Nem kell pompa, márvány,
elég a csend nekem.
Szólj hozzám e csenddel
és hallgasd sóhajom,
érints meg szemeddel,
s ne fogd le két karom…
Nyiss rést lelked mélyén,
melyen át beférek,
– nem várok semmit –
csak adni kérek.

Bódai-Soós Judit: Érintenélek

Mögém lopódzott árnyék ölel;
karjában sóhajjá válok
s vágyat olt belém,
szorít,
amint
szívemben rád találok.
Érintenélek,
de tompa ujjaimmal
reményem harmatfátyolát
átszakítva
a semmit markolom.
Hiába küldted hozzám ölelésed árnyát,
én csupán fagyos hiányodat tapinthatom.

Bódai-Soós Judit: reggel

éjszakám
hajnalba tűnő
hallgatását az ébredés
riadt reménytelensége
ricsajra váltja
s a békén duruzsló szívmotort
vadul meghajtva
rémült zakatolást komponál
az álom zárt világa
marokban szétmorzsolt levél
amint a valóság
jeges kezével bőrömhöz ér
én nem akartam ezt
nem akartam az ébredést
visszafordulnék
de nincs visszaút
beomlott
s most szakadék tátong előttem
ugranék
de nem tudom
hogy a végtelenbe vetve önmagam
éjem nem lenne-e örök időkre
színtelen
álomtalan

Bódai-Soós Judit: Hangulat

A tűz már végre bennem ég,
karomban érzem éltető ígéretét,
s fényénél hallgatom belül,
ahogy a múltból nőtt vihar lecsendesül.

Bódai-Soós Judit: Magam írom

Én tollal kezemben alszom,
és álmomban írom napom.
A világot, melyben élek,
és mindent, mit benne érzek
csakis magamnak alkotom.
Belőlem fakadó való,
másra át nem hárítható,
rám szabott utamat járom.
Én tollal kezemben alszom,
és néha nappal álmodom.