Csapó Angéla: egyetlen

A kertben ott van minden elhullt május.
Egy szőnyeg a holnapután és a tegnap.
Az évgyűrűk letekerhetők néha,
mert minden szerelem egyszerre van.
A szívtől mért távolságuk állandó.
Egyetlen vonalba simulnak
a mindenség tenyerében.

Bernward Koch - Floating Feather

Csapó Angéla: Anna nem örök

Én nem leszek az arcodon árnyék,
nem leszek ránc a szemed alatt,     
nem szúrok egy nap aljasul beléd,
nem leszek nyílt seb, sem a varrat. 

Nem költözöm szemedbe - bár szívesen tenném  -
a mozdulatod is mind meghagyom neked,
nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék,
se a sötét titkod, se a szégyened.

Miattam  nyugodtan nézhetsz a tükörbe,
- ehhez értek- eltűnök nyomtalan,
nem csúszik szavad se,  életed se félre,
s a nyakkendőd is helyén megmarad.

Két szavad közt a köz, a csend leszek.
Ha meg is maradok - észre nem veszed.

Csapó Angéla: Vajon

És ezzel a céltalan,
bennem rekedt gyöngédséggel,
az ujjaimban ragadt
"gazdátlan" simogatással,
szavaid ízével, nem,
nem a számban,
valahol beljebb,
az ámulattal,
"azon, hogy élsz",
az elkoppintott gyertyalánggal:
mondd,
most mit kezdjek én ezzel?

Csapó Angéla: antiszonett

Az öröklétet nem igénylem, Kedves.
A szíved se add ide, csak osztatlan figyelmed.
Ne riadj meg, nem tervezek hosszabb távra,
Nem kell a mindig is, a soha még, az utána.

Nem kell, hogy belém halj, nyugodtan felejts el.
Jó az úgy, ha holnap az új nap nélkülem kel.
Ez itt nem romantikus, s nem fejlődésregény.
Nem vagyok se angyalod, se híved. Csak: én.

Nem vagyok senkid és nincs rám magyarázat,
de akarom, hogy bennem viszonozd a vágyat,
s ha már beléd akadtam és nincsen rád vigasz,
legyél. Ne az igazi, de legalább egyszer igaz.

Ne légy enyém. De ha ágyba bújsz velem,
viseld el, hogy a lelkem is meztelen.

Kovács Anikó

"Olyannak láss, amilyen valójában vagyok,
...
csak játssz, játssz,... kérlek, játssz tovább,
és igaznak, valódinak, egyetlennek láss."

Bernward Koch - Evoking Wonder 

Kovács Anikó: Appassionato

                                      (Túl szép lett megint...?)

Egy okot mondj, miért ne mondjam el,
milyen erővel viharzik bennem a harag,
egy okot mondj, miért ne akarjam,
és kitől kell kérnem,
hogy lélekben is mindig enyém maradj...?
Igen, tudom,
úrrá kell lennem az emésztő gondon,
mellyel a mai napot is ízeire bontom,
melyből hiányzol és nincsen békességem,
nincs, és nem is lesz,
míg kezed hűvösét újra arcomon nem érzem.

Ami dér még tegnap volt a fákon,
holnap már a márciusi fénnyel lecsorog,
én már tudom, én már előre látom:
magadban az én örömömet is hordozod.
Várlak, jössz majd a reggeli vonattal,
és veled izmaimba költözik az éltető erő, -
így nem törődöm hát a kora hajnali faggyal,
mely a megújuló föld méhéből tör elő.
Tudom, nem kellene szép szavakat írnom,
lenne versem bár nyersebb,
de nem lenne tőle igazabb,
próbáltam, de nem tudlak másként igazolni,
csak ha ennyire őszintén kiadom magamat.
Csupán türelem kell,
és a tökéletes perc majd ideér,
így hát várlak, - míg bibliát ír rólad a szenvedély;
...ennyit tehetek: várni kell, magunkban hinnem,
és tudom, érzem, úgyis ránk tekint az Isten.
Egy okot mondj ellenem, - ugye nincsen...?

Kovács Anikó: Zsoltár

Olyannak láss, amilyen valójában vagyok,
álmaidban kiszíneztél, nappal glóriát kapok;
én néha belebotlom e nagy fényességbe,
minden szavad - akár a Nap - nyújtózik az égre.
Titkom nincs, nem is volt, de ha lett is volna,
ma már mindenre jótékony, puha lepel hullna...
ne hagyd hát, hogy valaha is elfeledjelek Téged,
simulj körém, légy velem, add nekem a fényed, -
és csak játssz, játssz,... kérlek, játssz tovább,
ne vidd magaddal e szépséges, fénylő glóriát,
...álmaidban mindig ott legyek, ---
és igaznak, valódinak, egyetlennek láss.

Kovács Anikó: Rezdülések

Mint tölgyfán a moha, úgy simulok hozzád;
vagyok legszebb sötétkék ruhád,
mit antik, faragott szekrénybe akaszthatnál,
te állandó hiány...
Elgurult dió: a legszebb íz te vagy, -
feltöröm, s lásd,
veled már a rideg, kopár ősz is öröm...
Suhog a csend,
akárha hűvös szatént vasalok;
pillantásod néha komor,
haragos,
mikor - ellenem - a hit csatázik benned,
és dúlt halomban fekszik előtted tegnapod.
Rejtegetted életed titkos könyvét,
mégis szétnyílt előttem a nyári fényben,
s mikor először hozzáértem:
cseppnyit becsukódtál...
De ujjaim tovább futottak a fedélen,
s te hagytál:
mosolyodat hoztad hozzám,
a szeptemberi nap íze vetett
vak vérünkbe
oldozó fényt;
s e naptól kékké vált a múlt,
kis utcák közébe szállt,
füstté lebbentve minden rossz emléket,
s vált olyanná a világ,
akár az égi ünnepélyek...
E naptól kezdve minden szép lett,
dúsan, pompásan áradó költemény,
meg csend és zeneszó,
a legszebb Adagio,
ahol a ma a mindiggel válaszol;
mert nekünk már minden perc
szent,
és ünnep,
ereinkben boldogan zuhog
minden vértest,
és ősi szinkópát dünnyög a világ,
amelyet mi
- magunknak -
teremtettünk meg...
Azóta óarany lidérctüzekkel álmodom,
a csendes, bódult némaság befon,
s galambok puha szárnya mozdul vállamon.
Egyetlen rezdülés vagyunk.
Csak egy gyönyörű, titkos rezdülés.
De én így is vállalom.

Kovács Anikó: Péntek éjjel

A ma este ezer emléket dajkál,
sok a szomjas kérdés,
mit elvermelek mélyen,
hiába csitít a langyos, szikra éjjel,
mégis árnyékba bújtat most a kétely...
És míg a Dunába csillagok csorognak,
és nehéz fellegekbe bomlik
szemednek sötétje,
a barna pillant szótlanságot
lakatol a számra,
és bennem valami gyönyörű kegyelem ébred.
Pedig ma fájt a nappal,
és most is fáj - nem tért nyugovóra:
nagy, lázas betűket firkál a szél a porba,
a hetyke szellő lágyan odébb tolja
könnyű vétkeimet, -s nézd...
már éjjel három óra.
Hallgatag ülök, az éj a fák között motoz,
- távolról felsír egy sziréna: tűz van?
vagy valaki most készül születni? ki tudja? - ,
majd feketével pettyez a csönd megint,
lila bólogatás az orgonák sora;
most minden nesz oly' közel:
- és mint Te, mikor búcsúzol tőlem...,-
a májusi hajnal puhán átölel.

Szeicz János dr.: Tavaszi hajnalon

Kiles a nap a horizont mögül,
s felzengenek a fénynek hangjai.
Fákon áradó madárdal csendül,
a könnyű szellőben szárnyra kelve,
csacsogva csapongnak üdvözletül.

Pillanatra szinte elvakultan
szokja szemem a rám zuhanó fényt,
könnyem csillan egy fénylő sugárban,
s látom friss lombokon lecsorogni
az aranyló hajnalt, áradóan.

Néhány perce még az éjszaka
hömpölygött ködsóhajjal a réten,
de tudtam, a bús álmok korszaka
elmúlik, nem emészthet meg a csend,
érik már bennem az új muzsika.

Nekem a tavasz mindig te voltál,
dalaimat te adtad, Szerelem.
Régi hajnalok érzése bujkál
emlékeimben minden reggelen,
s karom helyett most dalommal dajkál.

Stive Morgan - One Night With You

Szeicz János dr.: Amikor menni kell

Ragyog a gyöngyszín holdfény,
s mint csöndes zuhatag
hull alá a vén Dunára,
megfürdeti a holdsugárban
a karcsú hidakat.

A szobra mellé ülök,
csillan a víz fodor.
Sodródom, mint egy homokszem
a vén folyóban, de lelkem
már máshol kóborol.

Bár enyém ez a város,
születtem és élek
itt számolhatatlan éve,
mégis, szívemet kitépve,
új létet keresek.

Nem a táj változott meg,
belül bomlik minden.
Mi köztünk emberi kapocs,
azt az új rend széttapos,
és elüldöz innen.

Képed agyamba vésem
én kedves városom,
hogy az Elba partján ülve,
képed szívemre ölelve,
emléked megtartson.

Szeicz János dr.: Rőzsetűz

Hűvös est borzongatta a fákat,
a Holdnak bágyadt fénye tompán csillant,
amikor felült az almafára,
s ezüstje ágakon csorgott le hosszan.

Lágy csillagfényben úszott már a táj,
az est a kertre sötét leplét szőtte,
a rőzse tűz lángolt lábunk előtt,
és néha csípte szemünket a füstje.

A tűz misztérium ősi varázs,
s a parázs melege magához vonzott.
Már hányadik nyaram, mi itt lobog?
A barátok száma is hogy megfogyott!

A tábortűz körül sok rönk üres,
a kenyerünkön sült szalonna csöppje,
és emlékezünk csendes szavakkal,
a könny szemünkben most nem rőzse füstje.

Mi maradt a reggeli szépségből,
amikor minden színes virágban állt?
Gondolatok, amik megmaradtak,
melyekre az emlék ablakokat tárt.

Kiss Tamás: Emberré lenni

Jákob angyallal birkózott,
míg üdvét kicsikarta,
kemény kőpárnán álmodott
s győzött. Mert így akarta.

Prometheus nem kétkedett,
hogy égi tűzbe nyúljon:
meglopta inkább az eget,
hogy értelmünk kigyúljon.

Így jött az ég a földre le.
Ám most megvívni nem mer,
 - habár fegyvert szorít a keze -
de szűköl, fél az ember.

Ha már nincsenek istenek,
egek tüzébe fújva,
költők, hát ti segítsetek
emberré lenni újra.

Kiss Tamás: Csak sejted már

Amit leejtesz, koppan
lábad előtt, vigyázz,
ha lehajolsz, már nem ott van.
A tárgynak lelke van,
és elgurul, kuncog rajtad, kacag,
te ott maradsz egyedül,
és szégyelled magad.

Tíz ujjad szolgálja már
a két szemed.
Padlóra ülsz, és keresed,
ami örökre elveszett.
Látod, ez az öregség,
ez a szobányi egység,
e szűkre zárt kerekség.

Hol van lendülő két karod,
amivel nyitod ablakod,
hol két szemed,
hogy egy eltűnt világba láss,
mi nem fénylik, csak gomolyog,
eltünteti a mosolyod.
Nem kép, csak egy hang lebeg
az ég alatt, a föld felett,
a földre száll, és égbe kel,
a fán, az ágak résein
egy árva rigó énekel.
Csak sejted már, hogy lenge kék
fényárban úszik fenn az ég.

Kiss Tamás: Chorál

Szép szóval ígérgetéssel
kérték a szegénységemet
Nem nyithatom meg - mondtam
a puszta szájpadlásomat
nem adhatom azt amit én is
örökre ajándékba kaptam
amit holtomig
a síromig
némaságomig
oly féltve tartogattam

Szép szóval fenyegetéssel
kérték a szabadságomat
Nem csukhatom be - mondtam
a napsütötte tenyerem
his belőle madarak csipegetnek
így minden reggelre üres
azután testvéreimmel
felebarátaimmal osztozom
így minden estére üres

Kölcsön vagyok
amit egy kéz a másiknak
vigyázva visszaad
csontjaimmal
már egy másik évezrednek tartozom
Így ha nappal
szemem világát lecsukom
arcomra csillag-éj borul
tüzes nap köszönt rám este
ha felnyitom
Ha fáradok
fejem őrlő malomkövekre hajtom
s nem alszom el
csak álmodom

Komán János: Szürkületben

Adalék Az írásjelek lelke című cikkemhez

Az írásjelek világítanak.
A gondolatokat a vesszők fénye
teszi láthatóbbá,
a pontok csillagainak ragyogásai
szépségükkel elállítják a lélegzetet,
egy pillanatra megpihen a lélek,
s örömével észreveszi
a közeledő felkiáltójelek gyertyalángjait,
melyekből néhányat meggörbít
a kétkedő kérdőjel sóhajtó gondolata.
Amott a pontosvessző ébredő parazsa
figyelmezteti a szemed.
Fényszóró írásjelek lámpásai,
világítsátok meg az eszünkre boruló
öregedő szürkületet!

Brian Crain ~ Leaves On The Water

Komán János: Vigasztaló

Az, aki most van egyedül,
a magány elől menekül.
Őszül, de nem hagyja magát,
meleg tőle a nagykabát.
Ha mond valamit, lángja van,
ha hallgat, annak tüze van,
a lelke mindig lármafa,
a szíve madár, szárnyalna.
Dédelgeti a vágyait,
vigasztalja a vágyait.
Te soha, sohase feledd,
valaki téged is szeret,
valaki ott van melletted
akkor is, ha még nincs veled,
s valaki ott lesz melletted
akkor is, ha már nincs veled.

Komán János: Hiány

Aki végül magára marad,
annál nincsen keserűbb falat.
Elment, visszajön, mégis félek,
nem bírom az egyedüllétet.
A gyerekeink szanaszéjjel,
eljönnek hozzám minden éjjel.
Másképp üzen a hangok csókja,
mintha mindenik itthon volna.
Valamit rosszul választottam,
eltévedtem a válaszokban:
minden vágyam küszöbbe botlott,
minden szerelmem tévedés volt,
becsaptam magam, sajnálhatom,
hogy nyitott szemmel jártam vakon.
Nem tudom már, hogy hova menjek,
talán van egy zuga a mennynek,
ahol megtérnék, s megszeretnek.

Komán János: Még szeretni próbál

A hamis ígéretek országában
a győztes hiszékenyeket
becsapta a reményük.
Leírták a mezők panaszát,
messzi, mennyországba
került a kérvényük.
Akit még az imádság biztat,
vasárnap meghallgatja a papot,
aki, ha téved, másnap a hívek
nem veszik le a fejükről a kalapot.
Magányosak, mint a templom tornya,
kezükben gyakran búsul a pohár,
eltéved a lelkük a faluban,
és aki hazaér, még szeretni próbál.

Komán János: Amikor egy kútnak...

Amikor egy kútnak kiszárad a vize,
nincs már szüksége láncra és vederre,
de ha az embernek megmarad a hite,
ásson új kutat, és reá szerelje.

Bármilyen makacs, köves föld az élet,
én ezt a kutat mindegyre kiásom.
Az újrakezdés boldogsága éled,
ha megtalálom a saját forrásom.

Anyám lehetne az évszakok Hite...
Kérlek, ne hagyd el megbántott fiad!
Újratelt egy ember rossz-kancsó-szíve,
s kiönti legnagyobb fájdalmaimat:

fáj ez az ország, a sebe is sajog,
pedig csak félig tartom az enyémnek.
Még mindig nem érzem, hogy itthon vagyok,
s még most sincs elég híve a reménynek.

Fáj vaksi Törvénye, e béna szöveg,
az élet, mely hajcsár, mely önző hivatal;
fáj, hogy sosem voltam még ilyen öreg,
és nem leszek többé már ilyen fiatal.

Komán János: Kudarc

Már egész fiatal koromban
kilógtam minden közösségből.
Nem láttam senkit a nyomomban,
s nem vártam biztatást az égből

Én hittem egy olyan világban,
ahol a múltnak nincs jövője.
Megelégeltem, amit láttam,
s álmomban láttam, kitörölte

a forradalom új radírja
őket, akiket nem követtem,
névsorukat, mely föl volt írva.

Ők eltévedtek a tömegben,
én elvesztődtem a magányban,
amíg egy jobb jövőre vártam.

Kamenitzky Antal: Kitalálták

Kitalálták az éjszakát
maguk köré a csillagok,
a méltóságos égre fel
tengernyi földek -- a Napot.

Kitalálták az emberek:
Nap s csillag helyett -- szerelem;
vakság a csillagok szemén,
ostromló köd az egeken.

Bernward Koch - Following stars

Kamenitzky Antal: Kesernyés

Még itt vagyok, de
túl az alkonyon.
Már hó vagyok nem
sejlő lábnyomon.

Még fáj bennem, mi
mindig fájdalom
s hogy vállalásom
mégsem vállalom.

Még felcsillan, mint
hajnal homlokon,
az életkedv, mely
surran, eloson.

Kesernyés, mint a
füstös végtelen;
és, mint a füst, szét-
szóródik velem.

Kamenitzky Antal: Ha szólnál hozzám

Mint a mesék és zümmög misék,
mint messze lent nagy, ácsorgó folyók,
mint hervadt versek, halvány szikék,
mint semmiben halottak, boldogok,

úgy, mint a gyermekségem, messze vagy.
Rozsdás a lelkem, mint a bíbor ág.
Kertem mentén a hárslevél havaz
a földre öntve vére bíborát.

A hangod visszhang lelkem védfalán,
ha szólnál hozzám, visszahallanád,
vagy a falam érted lebontanám,

hogy hallhassa még egyszer dallamát.
Elült a méhzsongás, s a dallamok.
Mint borvízben a béka, meghalok.

Kamenitzky Antal: Ha feltekintek

A holdnak már a másik arcát látom,
idegen erdő méri rám az árnyát,
félelmetes az ismeretlen álom,
megismerhetetlen az, mi vár rám.

Mit siratnék a múltban, nem találom,
a pillanatnyit veszítem jövőmön.
Innen vagyok vagy túl minden határon?
Az örök némaság bennem dörömböl.

A profilom aprópénzen sem vennék.
A versem, mint a fáradt lomb, lehull.
Miért nem csalnak el csavargó esték?

A zsibbadt megszokás belém tanul.
Magasságot kerestem gólyalábon
s ha feltekintek nincsen láthatárom.

Kamenitzky Antal: Gyöngéden illesd…

Hazátlan felhők kéklő vándorútja
nagy ég, te messzi, parttalan,
a vágyainkat végtelenbe nyújtva
az Istent rejtsd el, – hogyha van!

Fáslizd puhán azúr kötésbe, gyenge,
áttetsző testét meg ne sértsd!
A szenvedés mindig hozzá esengne
s a gyilkos rákenné a vért.

Hadd fedje arcát éjszín felhő gyásza,
fülébe küldj patakzenét!
Kíváncsi, – hogyha lesné,- meg ne lássa!
Gyöngéden illesd reszkető fejét!

Szitok ne bántsa, sértés, gyászos átok,
kíméld, mert jó s gyámoltalan!
Nevében mondd, hogy: mindent megbocsátok!
Az Istent óvd az embertől – ha van!

Kamenitzky Antal: Téli fantázia

Míg a fogalom versben képpé dermed,
acéllá edzik kint a levegőt.
Ajtón zörög a tél fagyott kezekkel
és fájdalmában folyton felüvölt.

A fák ténfergő éji óriások,
egy lépés még s roppannak a tetők.
Álmom pincéjén menedéket ások.
A remény alvás közben hihetőbb.

De az idő csak szőnyeg, feltekerve
és belsején a múlt mintázata
a rosszul szőtt történelem lehetne,

valódi vagy csak annak látszata.
A hold az ablak függönyében verdes.
Egy isten kéne emberben a rendhez.

Kamenitzky Antal: Kérdések

Hol a szó, hogy megsegítsen? *
Versek:  segélykérő szavak!
Nem olvassa az Úristen,
nem olvassa a helyi pap.

Mi a szó, hogy megsegítsen,
életmentők az ötletek?
Kinek álmát menekítem?
A vágyak hová ömlenek?

Meddig él a képtelenség?
Bolondnak meddig tartanak?
És magamért mit tehetnék?

Pillantások is ártanak.
Hol a szó, hogy megsegítsen?
Melyik szó maga az Isten?

*Nyárádi Szabó Zoltán sora

Kamenitzky Antal: A szavak igaza

Ne lesd a mások titkát!
Tűnik piciny varázsuk,
a mese egyre ritkább,
s az Istent sose látjuk.

Titok dereng a versben,
a ríme kicsiny lábnyom
a bűvös rengetegben
egy elfelejtett tájon.

A múlt harangoz néha
régen kiégett tornyán.
Az ember mind poéta
s a vers sosem koholmány.

Ha nincs amiben hinned:
az Isten jó mesének,
az álom: páncélinged
és erőt ad az ének.

A történések ellen
titkos pajzsod a lélek,
ha meghátrál a szellem
s a szerelem csalétek.

Figyelj e fedezékben
a szavak igazára!
A sors bizony merénylet
s a szó a szív hazája.

Gősi Vali: Bájoló*

Ott vagy a fűszálak tavaszi táncában
éjente megteremsz csillagragyogásban
álmomban meglelem mosolyod derűjét
érzem ujjaidnak gyöngéd érintését

eljössz a hajnalok friss illatával
öltöztetsz a napfény selymes aranyával
megbújsz a szivárvány tündöklő ívében
megsimítasz lágyan szellő-érintéssel

látlak a tengerek kék verőfényében
feltűnsz a nyári ég azúr-kék színében
hallom a hangodat kövek csenddalában
újjáéledsz tavaszi rügyfakadásban

melegszem mosolygó arcod derűjében
megfürdök emléked balzsamos ízében
szemed csillanása felvillanó lámpás
hangod rezdülése gyönyörű szép áldás.

(*Radnóti Miklós verscímére)
                                                           
                                                              Szabó Balázs Bandája - Bájoló                                                  

Gősi Vali: Ülj mellém!

Versekkel élni

(Gondolatok naplómból - a költészet napja elé)

"A vers ritmusa a lét dallama - a boldogság, és a fájdalom muzsikája.
Nekem a vers a lelkem is."

Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, de túl ezeken megélje újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember maga is gép csupán.

A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét az eszeveszett gépezet pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná. A költő bizonyára azért fogalmaz másként, mint ahogyan a közbeszédben szólítjuk meg egymást – fennköltebben, lírai ihletéssel átszőtt szavakkal – hogy felélessze lelkünkben a megkövesedett, halottnak hitt érzéseket, amelyek átélésével újra érző lélekemberek lehetünk, és lelkünk szabadon szárnyalhat. Az ember lelke ugyanis szabadságra – sőt, repülni, szárnyalni – vágyik, de nem céltalan, eszeveszett száguldozásra, hanem szelíd, súlytalan, felszabadult szárnyalásra, ahogyan néha álmunkban érkezünk haza régvolt szülőházunkba. Így érkezhetünk talán akkor majd végtelen utazásunk örök mezsgyéjére, ahonnét az út már ugyanoda vezet… Oda, ahol a végtelen béke, nyugalom ölel végül magához valamennyiünket, úgy, ahogyan anyánk, apánk egykoron. Oda, ahol bizton érezhetjük majd a szó, a hazaérkezés mondhatatlan ízét.

Addig is, az odavezető úton kössünk barátságot a mával, a most- pillanatokkal, ne csupán túléljünk, éljünk! Fogadjuk el, amit kínál a sorsunk, szeressünk, sírjunk, mosolyogjunk, érezzük egymást, és tekintsünk ajándékként valamennyi megélt létpillanatunkra.
Ne féljünk a szomorúságtól, de az örömöt megélni sem, hiszen ezek igazi, mély átélése nélkül az emberlét csodája üres, céltalan, gépies száguldozás marad.

A vers, az irodalom segíthet e szárnyalásban, abban, hogy emelkedjen a lelkünk - föl, egyre följebb, az ég felé…

„A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?”

(Gyurkovics Tibor)

Valami ilyesmi történt velem is e lélek-úton – amelyre a versek, az irodalom mélységes szeretete terelt, meg valami különös késztetés, felsőbb hatalom, és bizonyára a legmélyebb fájdalom, a mély gyász szinte szükségszerű magánya, amelyben, valami különös kegyelemben írni kezdtem.
Akik ismernek, tudják rólam, hogy azt vallom: ezen az úton – a lélekúton – idejekorán a végtelenbe távozott fiam végig velem volt, és ma már biztos vagyok abban, hogy mindig velem marad, mert a szeretet halhatatlan, a sors legkegyetlenebb tragédiája – a gyermek elvesztése – után visszamaradó örök fájdalom pedig olyan szellemi hagyatékkal szelídíthető e felismerés során, amely semmivel sem mérhető kincs.

Mondhatatlan hálával köszönöm ezért fiamnak, hogy éppen hozzám, hozzánk érkezett 1974. július 24-én, és túl rövidre mért, de annál boldogabban eltöltött, közös éveink alatt együtt találtuk meg és élhettük át az igazán értékes emberlét értelmét: a szeretet örökkévalóságát, amely élete árán vált szellemi hagyatékává.
E napon is köszönöm mindenkinek: családtagoknak, tanáraimnak, barátoknak, ismerősöknek, íróknak, költőknek, a kedves olvasóknak, hogy velem voltak, és tanításaikkal, biztatásukkal, szeretetükkel, figyelmükkel megtiszteltek, támogattak és erősítettek hitemben:

„A lírai lélek sohasem magányos…” (Lesznai Anna)

Halottnak hitt szavak

Ahogy a hínár alatt
makacs kagylóban
megbújó
félénk gyöngyszemek
titkát sem tudja más,
csak a tengerek,
úgy rejti bánatom
lelkem tengermélye,
mely minden kínt
hosszan eltemet.

A bús titokban fogant
néma gondolat,
mielőtt végsőt hördül,
halálos kín alatt
még megszüli kárhozott,
véres magzatát,
nem bánva már,
hogy nem érti őt
a gúnyos, rút világ.

Utolsó sóhaja alatt
zihálva megszületnek
a halottnak hitt szavak:
féltett titkomról
feloldozást remélve,
esengve vallanak,
ahogy lassan, ernyedten
a szürke, gyűrött
papírlapra hullnak,
bennük új életre kél
a tűnő gondolat.

Gősi Vali - Halottnak hitt szavak 

Hollósy Tóth Klára: József Attilához

Arcodról régen lemállt a gond,
csak emléked szikrázik fehéren,
gyilkoltad soha felmentve magad,
kuporogtál Isten szent ege alatt.
te szerelemre, Rendre örökre étlen.

„ Te magad emésztő," szenvedő alak,
ki kerested folyton az igazat,
tudtad, csak a szegény jut pokolra,
folyton a lét taposó malmát hajtja,
nem viszi előre más, csak az akarat.

Te tudtad jól kié a haszon,
aki csak dőzsöl, mert neki kijár,
a szegény semmin él, ő lazacon,
a jóban dúskál, nem padlót sikál,
nem magát hajtja, mindig a másikát.

Nem öli semmiféle bánat,
akkor sem, ha gaztette kiderül,
csak magával törődik, senki mással,
mindenkire van nagy befolyással,
míg a szegénynek még halni sem sikerül.

Ki szeret, párra nem találhat,
kiszolgáltatott, mint ketrecbe zárt állat,
fájdalmát a semmibe kiáltja,
de bárhogy is sikoltja, cifrázza,
a végére úgyis megöli a bánat.

Egyetlen életed nem vigyáztad,
de nem, nem dobhattad el!
Én azt hiszem, ez csak látszat,
nem érdemelsz érte vádat,
véletlen volt, mely megeshet bárkivel.

Ránk hagytad, őrjítő titkodat,
szavad érctorkú trombiták szava,
átremegnek az emberszíveken,
Rendet akartál folyton, szüntelen,
hátha ledől újra Jerikó fala!

Aki szenved, beteg, odavan,
magába fordul, nem csinál ricsajt,
muszáj az életet kibírni,
nem lehet előle elmenekülni,
de minek is, úgyis alig pillanat,
Egyik ember sehogy, a másik vígan él,
az egyik robotol, a másik meg henyél,
és mindkettő egyforma földi lény!

Jól tudtad, hogy átlátszó a lét,
A VILÁG hazugság, fondorlat,
végezhet az ember teológiát,
meg sem közelíti az isteni logikát,
sok hazug között elvész az igaz.

Tudtad, ha közös az akarat,
egyik ember a másikra hat,
s ha vezeti a józan tudat,
aki jót akar és azt is mutat,
az nem építhet, csak légvárakat.

Mi járjuk még, járjuk e földi pályát,
tanuljuk a móres tudományát,
sötétben tapogatunk, mint a vak.
Az igaznak, soha nincs bocsánat,
az okok bár üvöltve kiabálnak,
nem látják a vakok, de mondják, lázítanak.

Úgy kellenek a megváltó szavak,
az erődítmény, a sziklaalap,
tartópillérei a jövőnek,
mint a mag, a földben megbújt élet!

Attilám! Folytatnám, de unnád,
megbocsáss, hogy háborgatlak szegény halott,
a csipkebokor még leheli parancsát,
felveri a csendben gubbasztó éjszakát,
elárvul a világ, ha tiszta fény nem ragyog.

Ez új haza olyan mostoha,
lenni, vagy nem lenni, az ember joga,
hullhat, borulhat a Rend megalázva,
de az ember igaz szomjúsága,
nem csillapulhat, nem múlhat el soha!

Cseh Katalin: Szabad gondolatok a versről

-részlet-

A vers önkitárulkozás, önkifejezés, az Én árnyalatinak fölvillantása.

A vers ünnep a hétköznapokban, képzeletbeli utazás szavak szárnyán
vagy a csönd fedélzetén.

A vers tükör, melybe ha belenézek (beleolvasok), meglátom önmagam, és
önmagamban a gyarlóság mellett a magasztosat, vagyis az örök emberit.

A vers repülés vagy éppen zuhanás: magasság és mélység érintése.

A vers a vágyak, álmok, benyomások, érzések, érzelmek, gondolatok kifutópályája.

A vers a szó és a szavakon túli, a szavak mögötti végtelen és kiszolgáltatott
világ.

A vers áldás és átok, kegyelem és kárhozat, menny és pokol, az ellentétek
békés egymásba csitulása.

A vers a felnőtt lélek gyermekien tiszta és őszinte játéka: bújócska az elmúlással…

A vers ajándék, melyet meg kell tanulnunk elfogadni és befogadni. Ez a
folyamat egyszerre gyötrelmes és gyönyörűséges. A kisgyermeknek viszont
természetes, mert ő még lénye egészével a versben él, annak ritmusában, zeneiségében, szókapcsolataiban.

A költészet varázsa nem kívülről hat rá, hanem belülről, a lélek határain belül.    

A. Túri Zsuzsa: Szeretlek, tudod?

Szeretlek,
Tudod?
Mások eldobott álmait,
Megunt rongyait
Fel nem veszem
többé.
Elsodor a lét
Zavaros folyama messze,
Tőled sodor el
S válik hitem
köddé.
Szeretlek,
Tudod,
Lázas, beteg világomban
Amíg lélegzem,
Úgy szűrődsz át rajtam,
Mint csipkefüggönyön
a fény.
Szeretlek.
Tudod.
Messze kihunyt tegnapokban,
Elszürkült mában
Derengő jövőben
Hogy Te is létezel:
Remény.

 Republic- Szeretni valakit valamiért 

/"Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj"/

A. Túri Zsuzsa: Szabadon

Szabadon szárnyalni
Szürke hétköznapok felett,
Átrepülni a kietlen s vad tájakon
Veled,
Összebújva, összeforrva,
Egy anyaggá összegyúrva,
Minden vágyam ez.

A. Túri Zsuzsa: Összekapaszkodva

Valaki régóta követ
Az utamon,
Lépésről lépésre,
Keze a vállamon,
Valaha ismertem,
Valaha szerettem,
Úgy rémlik, kértem is,
Maradjon mellettem,
De az út rögös lett,
Hosszabb, mint gondoltam,
Én sem vagyok már oly
Vakmerő, mint voltam,
Bezárult a szívem,
De ő csak jön velem,
Szólnék, de nem tudok,
Küldeni nem merem.
Ki tudja mért van itt,
Ki tudja, mit vár még,
Ha szívéhez egyszer
Új utat találnék,
Megkérdezném talán,
miért hisz még bennem?
Miért nem enged el,
hogyha el kell mennem?
Összekapaszkodva
Lépkedünk és tudom,
sokáig így lesz még:
keze a vállamon,
szótlanul s remélve
hogy túl a közönyön,

megállok majd egyszer,
s mindezt megköszönöm.

László Noémi: Hajnali vers...

Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.
Magasra nő a félelem a láthatáron.

Felleg hajol fölém. Ma éppoly nincstelen.
Ha szólna, érteném. Lassan megismerem –
ahogyan téged – a legutolsó menedéket.

Stigma - Eternity

László Noémi: Vegyél magadhoz

Vegyél magadhoz, ahogyan a bort,
a reggel hűvösét, a kenyeret,
a keretbe nem foglalható tájat –
amint lehet.

Tegyél el apró dolgaid közé,
engedj időznöm ott egy keveset,
felejts el lassan, észrevétlenül,
amint lehet.

Felejts magadban, ne törődj velem,
viselj, mint bőrödön halvány heget,
hogy növekedjem majd a pórusokkal,
amint lehet.

Vegyél magadhoz, ahogyan a szó
még ismeretlen ízeit veszed,
takarj be gondod rejtett vánkosába –
amint lehet.

László Noémi

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás.

László Noémi: Egy szó

Kimondanám, ha nem tudnám: utána
csikorgó gépezet darálja fel
mindazt, mi vagy, voltál, leszel,
mindazt, mi lenni együtt érdemes –
ha megszűnik a lárma.

Kimondanám, ha nem látnám kegyetlen,
húsunkba mélyedő, égő vasát
a szónak, kampóival át meg át
szakított, hulló szárnyaink, jövőnk,
s hogy jaj, mit tettem!

Pedig e szó a közös párna íve,
megosztott étel, ital zamata,
az, hogy zuhanni is van már hova,
fény és erő és álmodó sötét
testünk alá terítve.

Pedig e szó légzésem, érverésem,
az óra hangja, áldott logikám,
hiszen ha létezel, rááll a szám
e szóra, s helyrekattan a világ –
s nem mondom mégsem.

Nem mondom, mert veszettül vágyom arra,
hogy karikába fonjam ezt a szót
lényed körül, míg nem mozgathatod
se tagjaid, se lelked nélkülem,
csak ülsz, belém takarva.

Nem mondom, így süt minden pórusomból
ahányszor gondolok rád, ez a szó,
e kimondatlanul gondolható,
gondban, örömben, kétségek között –
mint aki eget kóstol.

László Noémi: Hit

Nem bízom jól elhelyezett
okos szavakban, néma esküben,
súlyos ígéretekben, szívemnek nem
hiszek, nem bízom érces férfihangban,
áramütésben, sejtelemben, nem bízom
reszkető gyomorban, égési sebben,
látnoki lázban, szent megszállottságban –

csak az idő éles szemének
nyugodt pillantásában hiszek.

László Noémi: Hűvös igék

Táncol a lángban az elmúlt éjszaka árnya.
Hull a levél, és hull tenyerembe a pernye.
Perdül már a világ esze vesztett bábeli táncra:
meglazulóban a csillagos ég hevederje.

Lásd, ez a szédült táj, ez a kénytelen izzó
éji világ ragadott pár percre magához.
Nincs, ami mozgat, irányít, ésszerű nincs szó,
nincs követendő fénypont: süllyed a fárosz.

Nincs a szememben könny, sem öröm, csak e minden
pillanatomban égő fájdalom éltet:
bánom már, hogy előző életeimben
elveszítettem az áldó, hűvös igéket.

László Noémi: ha könyv, legyen

valami tartomány
betű és hang között
a kéz a szem világa
ha zúgva benned éled
nem hallgatod de érzed
ha csendtől csendig ér
rajtad keresztül
érted
valami indokoltan
időző érkezés
fölébed nő a fénye
mások lélegzetében
hogy késsen egyre késsen
mi másra volna gondja
hozzád sietne
mégsem
valami kupolákat
feszítő mozdulat
időtlen vonuláson
ha áthajolni vágyik
ha visszaint a fényből
egy elveszett világ
s megőriz mindhalálig

Egyed Emese: Tudom

Tudom, hogy jössz, hozzák már híredet.
Csörgő patak ismétli neved.
Tiszta magasság zengi, hogy reméljünk.

Vagy: nevetésünk.

Vagy gyermeki szavak tisztasága,
Visszhangos szó néma várakozásra,
Halk fényű csillag, hangos, hívó zsoltár,

vagy,
leszel,
voltál.

Volnék akár lángok emésztő körében,
patakzó könnyek vad éjjeli ködében,
úgyis jössz, híredet, szent ígéretedet
hozzák már:
szüless meg nekünk.

Szüless meg szívünkben, cipruság.

 Marc Enfroy - A Positive Spirit 

Egyed Emese

Fűre, virágzó
meggyfára hó hullt, vártalak,
zavarban volt a szívem is.
Megváltottál, megáldalak.

*
Nem látlak s úgyis látlak,
téged
követlek botladozó szóval

Egyed Emese: Játszik

Dehogy van reggel!
Félreérted.

Lángok közé ugorni
érted
Sodródni lélek
tutajával.
Eltemetődni rózsaággal,

megsemmisítő zokogással.

Dehogy van reggel,
ne eressz el!

képzelődés
a közeleddel

játszik

a fény

játszom a fényben
csak ezt a pillanatot kértem

Egyed Emese: Önként

Majd elhagyom nyugalmam önként;
házat, csöndet és gyermeket.
Fehér szavakból vertem ösvényt;
könnyű lélekkel elmegyek,

vakmerő szívvel, fénylő szemmel,
végre legyőzött félelemmel
valahová, ahova már
álmomban sokszor megérkeztem.

Eltűnt napok partjainál,
önmagán való végtelenben
fehér szavak ösvénye vár,
rejtelmek kéklő szárnya rebben,

s te sem tudod már, hogyan történt,
örvénylik a világ veled,
és elhagyod nyugalmad önként,
hogy megfoghasd a kezemet.

Egyed Emese: (Mit)

Mit akar hát mit takar
a szelíd szó
selyem-
sátor: arany köd
szertefoszló

Egyed Emese

A kút káváján megpihent a csönd.
Fényben-árnyékban napokig időztem.
Dalok születtek csönd és bánat közben.
Öröm-
dalok.
Rövid szavak a szélben.

Egyed Emese: (A vidámság a szemzugban lakik...)

A vidámság a szemzugban lakik,
az arc gödreiben, a szó gödreiben
a gond fedele alatt, a szótlanság
titokzatos árnyékában.
Velünk kel, velünk nyugszik,
várja, hogy szétáradjon,
mint a forrás a hóban -
mint a derű szívünkben

Egyed Emese: Április

Milyen hamar feledhető a gyötrő,
már csontjainkba búvó félelem!
(Ha nem fázom, tán nem is éhezem
– szavaim rigó mondja, nem a költő)
Égessük el gaz téli gondjaink!
Hamvukat szórjuk hűvös szél fejére;
felhőt, villámot kergetett, s alig
ült el, itt van, hogy magát utolérje.
Járom a kertet. Selymes bokrait
zsendíti már a nedvek keringése.
Késtél! – susogják gyűrött lombjaik,
Így örülök mindennek: késve, késve…
Örülök mégis. A karó kihajt.
A kő alól is kizöldülök majd,
legyen bár oknak-értelemnek vége.
Bízom; rábízom magam az Egészre,
összetaposnak százszor: akkor is!
Boszorkányság? Teremtés.
Április.