B. Szabó Károly: Szavak

Nyelvemre nehezednek a percek.
Mesélnék én,
de alszik rég a gyermek.

  

Jan Garbarek - Rites

B. Szabó Károly: dac

mert míg merni merek:
álmodból álmokat
szemedből fényeket
csihol a képzelet

mert még igaz lehet:
arcomon árkokat
megriadt ráncokat
simít el két kezed

B. Szabó Károly: szüntelen

virrasztva fájok veled
reámhulló közeled
mélyén fénylő
éjjelek

égő lágy
vággyal
féltelek

B. Szabó Károly: Ne félj

Csöndünkbe alvadt alkonyon
fellobog még a fájdalom
s tikkadt titkokat rejt az éj.
Hordozzuk egymást konokon.
Azt akarom, hogy már ne félj.

B. Szabó Károly: Kialvatlan álom

Hogyan is kellene
még egyszer utolszor
fáradt szavakkal díszíteni arcod;

hogyan is kellene
vigyázni a varázst,
szemeid lehunyt fényét
a csodás csattogó csendben;

hogyan kellene
elhinni végre az égre sírt,
maroknyi múlton merengő
könnyek íztelenségét;

hogyan bírni
világtalan vágyak viadalát
testedtől forró fekhelyen félve?

B. Szabó Károly: Carpe Diem

Megtanítottál.
A téltől félni napsütésben.
Pillanatban parázslani.
A holnaptól rettegni.
Ölelni, mintha utoljára.

Emlékezni mindenre,
majd ha már nem leszel.

B. Szabó Károly: Mégsem

Féltelek.
S nem bocsátlak el.
Ha nem is kell már, hogy védjelek.

Különös íze lett
a sohanemheggedőfénynek.
Furcsa érteni, hogy elmentél,
hogy élted már nem véd meg.

B. Szabó Károly: Hűség

Mások az ízek, mióta nem érzem szád ízét.
A fények, mióta nem a te szemeddel látok.
Tétován élek. Félek. S átvérzem a világot.

B. Szabó Károly: Hiány

Ahogy a csend megalvad
és minden elhallgat:
csak rólad beszélnek,
de keveset érnek
a romok nélküled.
Bús, konok szédület.

B. Szabó Károly: jelenlét

hogy itt voltál már emlék
percek csikordulnak
nélküled a nemlét félelmei
tódulnak résnyire szűkülő
szavaktól szűkülő szemem
köré csak a zuhogó igen fon
örökké dobogó életet

B. Szabó Károly: Elégia

Meddőn markolom a mihaszna szavakat.
Hiányod száraz porként pereg ajkaim között.
Füst fecsegi világgá fényes fájdalmam,
hogy távol vagy.

Szemed éltembe szakadt fénye feszít
s én szenvedem szótlan szerelmem sokszor fájt napjait.
Minden, ami adatott, rám aggatott kínja e világnak,
a sok behavazott bánat feltáruló ölként sikolt
s fagyos számra csiholt szelíd mosolyba hull.

Miért ez az édes bú, az idő cudar csikorgása,
miért kísért a csókok csendes ragyogása,
s miért, hogy öledbe haltan sem találom helyem?
Megtépett, szép ígéret, hogy jó leszek és újra élek,
élek, mint még soha. Mostoha ítélet,
hogy reggelente rád eszmélek,
s hiába kérlek, maradj még velem.

Jan Garbarek: Red Wind

Jan Garbarek -Red Wind

Bartalis János: Most jöjj el, Isten...

de tört szavakat tudtam csak mondani.
Féligkészeket, értelmetlenül.
Csak sóhajtani tudtam, Uram.
Mint a nyári rét vagy a fűz.
Ne rójj meg most -
ha egy életen keresztül
kerestem a lázas szavakat,
ékéül a Te templomodnak
- s hiába kerestem.

Üres a kezem. Itt állok,
Azt hittem, az élet csúcsán
fénylőbb világot látok.
Hogy fenn a magason, túl mindenen,
amit csak kerestem, mind elérem.
Megtalállak téged.

De csak sötétet látok,
bús világot.
Kevéske fényt és halvány
gyertyalángot.
Csermelynyi havasi patakot,
mely nem ringat üde csillagot.
Azt hittem, megtalállak Téged.

Mint gyermek mentem.
Nyujtottam kezem.
Most szóljál, lelkem.
Miben is hittem?
Fűpárnára hajtottam fejem.
A világon általmentem.
Most jöjj el, Isten.

Bartalis János: Erdő között

Itt vagyok: a lelkem seb.
Bús erdő: öledbe hajtom fejem.
Cirógass szellő-kezeddel, simogass
erdő-illatoddal.

Ím, a patak árja zúgva
lefelé halad.
A nap is lefelé zuhan,
de én csendesen felfelé megyek
a virágos erdőoldalon,
vad eprek között.
Egy vén fánál az időben megállok
és kérgébe bevésem búsan a nevem:
„Itt jártam... éltem... a földön.”
S a törzsébe egy véres szívet is karcolok,
mint ifjú szerelmesek,
és tovább haladok,
és megyek feljebb, mind feljebb
nem járt útakon,
egyre messzebb, messzebb,
míg a felhők tüzében egyszer csak
örökre elveszek.

Bartalis János: Áldás-megáldatás

1

Köszöntlek!
Két karom kitárom és áldani szeretnélek.
Mintha a föld papja volnék
– az egész földé.
Dús virágáradásban állok,
szelíd égbolt alatt.
A mezők szentje vagyok.
Kicsi porom, lehajlok
fölibéd néma arccal és megcsókolom
a porszemet.
Fáradt, nehéz föld-nyoszolyán fekszem.
Véres robot után elnyúlok csendes mezőben.
Testem földnek adom.
Lelkem hozzád küldöm el.
Repüljön, szárnyas jószág – égi repüléssel.
Valahol zengnek a harsonák,
s a titkos kürtök,
a dobok megperdülnek –
Valahol ver örök ritmusával –
a szív.

2

Bús idő repülése
üt szíven...
Évek nehezednek fejemre
és – siker nélkül.

A nagy, egész győzelem,
a teli-bús végtelen áldás
hiányzik életemből
és a – megáldatás.

Bartalis János: Párbeszéd a tengerrel

– Messze világból jöttem. És úgy állok
most előtted, mint szegény, alázatos
vándor.

– ? . . .

– Hab habra jön. Hullámot hullámra
küldesz. Fehér taraj-koszorú fejeden.
Mintha menyasszony volnál...

– ? . . .

– Gyöngyből van a koronád? Mirtuszból?

– ? . . .

– Futsz felém, szép menyasszony? kék arcod
ragyog. Liliomkoszorú a hajadban.
Elődbe szaladok – s te, mint füst elomolsz
a partoknál, mint szép álom, elszállsz.

– ? . . .

– Susogsz? Beszélsz?
Tenger-nyelven hozzám szólsz? Virágbeszédben
üdvözölsz?

– ? . . .

– Jóformán nem is mozog az ajkad
és mégis értem. Jóformán alig rándul
a szemed és mégis – tudom.

– ? . . .

Egy örök bölcsesség ráncot von arcomra.
Sötét koszorúm van. Viszem láthatatlanul
szívem közepén.

– ? . . .

– Itt ülök. Morzsolom a homokot.
Homok-tornyot rakok. Ledől.
– Dagály van? Mind közelebb jössz?
Incselkedel? Csalogatsz? Megcsiklandozod
lábam talpját.

– ? . . .

– Egy kagylót is sodorsz? Kidobod szíved
mélyéből. Csillogó gyöngyként nekem adod.

– ? ...

– Fájdalom? Az van a szívemben.
– Ez szíved rejtelmes beszédje?
Testednek csókja? Az élő élet?
A lélegző valóság?

– ? . . .

– Száz meg száz kincsed van s mind
az enyém. Ezer meg ezer futárod szalad,
és mind engem üdvözöl?

– ? . . .

– Ujjongva, rivalgva, tavasz-duzzadással:
most jössz Teljes-magaddal?
De mi lesz, ha elérkezik az apály ideje?

– ? ...

– Itt ülök. Morzsolom a homokot.
Homok-tornyot rakok. Ledől.

Bartalis János: Szerelmes párbeszéd Theokritos módra

– Én szép szerelmesem,
én szép rózsafám,
szeress engem,
szeresd a te sápadt vándorod,
tisztán, odaadó szívvel.

– Szeretlek, szeretlek!
De ha az a sápadt vándor mindig
csak bánt engem.

– Ó, én mindig gyöngéden beszélek veled.
De nálad hamar eltörik a csupor.

– Mit csináljak, ha néha még
a leggyöngédebb szód is szúr?

– Akarom, hogy minden szóm csak simogasson
Felöltöztetlek a szavak bársonyába.
Leheletemmel csókollak.
Mindent kedved szerint csinálok.
Az erdőről hóvirágot hozok,
csak ne lássam könnyeidet
és durcás arcod.

– Ó, én szerelmesem!
Ó, én jó-jó Uram! Egyetlenem!
Én is mindent a te kedvedre teszek.
Sütök, főzök, varrok és vasalok reád,
s nem zavargok, amikor írsz.
És hűséges és alázatos szolgáló-leányod
leszek.

– Én is hűséges és igaz embered.

– Rólam eddig sem mondhattál semmit.

– Én rólam sem beszélhet rosszat senki fia.

– Én megörömösítem az életed.

– Nekem is az a célom.

– De akkor?...

– De akkor?...

        Búfát minek ültettél?
        Örömágat mért letéptél?
        Kedvesem. Kedvesem.

Bartalis János: Régi szép szókkal

Régi szép szókkal,
rozmaringokkal,
gyermekkoriakkal,
otthoniakkal
szólítgatlak.

Vadszőlős tornác,
boronás faház,
kicsi-kis udvar
a lelkem mélyén
takargatlak.

A mély Olt partján,
füzesek alján,
a fakó réteken
bolyongtam árván,
egymagamban.

Diákkoromban
– vézna, kis gyermek –
a vakációban,
futó napokban
voltam csak tiéd.

A forró nyárban,
sürgős munkában
szénát gyűjtöttünk,
gereblye nyele
feltörte kezem.

Sarló megvágott,
kéve is ledűlt,
ha erdőn felleg gyűlt,
zörgős szekéren
mentünk Brassóba.

Minden kis emlék
szívembe lángol,
ég és pislákol,
Örök tűz, amely csak
halállal alszik ki.

Mint a szerelem,
az édes gyötrelem,
mint az örök Kedves,
a feledhetetlen,
úgy világolsz.

A mély vizekből,
a feledésből,
édes szülőház,
sok régi emlék most
fel-felbukkansz.

Bartalis János: Új szavak hajnala

Minden szó fáklyafény a sötétben,
minden sor új igazulás,
minden vers: új, megteremtett világ.

Merész, bátor, igaz,
nagy, szent Hang,
tiszta csúcs, fehér, havas orom.

Az isten zsámolyánál ültünk.
Keringtünk az örök nap körül.
A fényben megfürödtünk.

De ah, most sorsunk éjszakája betellett,
nehéz, fojtó köd lázasan kavarog,
füst és hamu befog.

A szó kialudt, a fénylő szó.
A vers, a bátor, szent vers meghalt.
S talán föl sem támad soha.

Vagy jön a Reggel? S a nagy Hajnal már itt van?
Világ-hajnal: új szavak, tettek hajnala?...
Látom: már dereng az ablak alatt.

Tornay András: csellógondolatok B-vel

-részlet-

a szeretet nem látható
hallani talán már lehet
(Bach)

befejezhetetlen a gyönyörűség
s mellette a szépség, csak játékos agresszió
(Bloch)
...


az igazi hangszer bútor is egyben
talán asztal, talán zsámoly, de
leginkább szekrény, melyből naponta
kell felpróbálnunk legkedvesebb melegítőnket

Párizs, Franciaország - 2013. január 11.

http://youtu.be/20cttr9slvE
 Adam Hurst-Elegy

Kálnay Adél: Ima

Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem
a hajnalokat, pára száll olyankor
a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű
fehérségben

Kérlek téged, hagyd meg nekem
az esőtől ázott föld szagát, hadd
szívjam magamba a fák friss
lélegzetét

Kérlek, engedd látnom, hogyan
nyugszik le a nap, ott felejtve
vörösségét a lassan sötétülő
égbolton

Kérlek, Uram, segíts meghallani,
amikor tiszta énekükkel egymást
keresik a könnyű röptű, szabad
madarak

Add meg, Uram, azt a nyugalmat,
amit csupán a fenyőktől ölelt
csendes tisztáson érezhet meg
az utazó

Engedd megérintenem a patak
kristályvizében a sima kavicsok
zöld mohával benőtt hátának
bársonyát

Ó, Uram, vegyél észre engem,
tétován járok minden úton,
fejem konokul földre szegem,
s elhagy erőm

Engedd, hogy meghalljam a
sírók panaszát, mert könnyüktől
áradnak a folyók és sósak az
óceánok

Vedd el tőlem az aggodalmat,
amitől árnyék borul napjaimra,
s éjszakánként színüket vesztik
álmaim

Kérlek, add, hogy soha ne érezzek
gyűlöletet azok iránt, akik nem
tudják, miért cselekszik
a rosszat

Engedd, hogy mindig tudjak
gyönyörködni a gyerekek
világra csodálkozó ártatlan
szemében

Kérlek, add meg nekem, hogy
rá tudjak hajolni a gyönge
öregek ráncokkal megírt
kezére

Ó, Uram, segíts felismernem
a zajban az öröktől fogva szóló
zenét, s a mindenekben fölzengő
harmóniát

Iancu Laura: Este

Homlokomon úszik a hold
Be’ szép az este egyedül

Emlékek, riadt álmok szállnak alá
Félnek a szavak a sötéttől

Benyitok hozzád – meg ne ijedj, Uram!
Csillagaid közt ne árvulj

Jószay Magdolna: A fákhoz

Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.

B. Szabó Károly: Vers

Talán csak egy tollvonás
kósza rajz az alkonyatban.

De talán mégis vallomás.
Az újra ébredő élet
felszakadó sikolya.

Péter Erika: Szómorzsák

Gyakran ölembe
hullnak a szavak,

összeszedegetem,
bibliapapírra
szórom őket,

felállni csupán
így tudok.

Nagy Farkas Dudás Erika: Játékok

-részlet-

Szavakat versbe
fogva ébreszt a reggel,
ablakom nyitom,
írnám: "fűről harmat a porba",
de tégla, beton.
...
Csendes napokat
keresek. Lassan nyíló
virág lett álmom.
Túl sok embert ismertem.
Senkihez nem tartozom.

A vers más. Álom-
ország. Rácsos kerítés
véd. Kint szilánk és
kőhalom, durvaság. Itt
jó, lehalkul a vendég.

Pilinszky János

Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Madár János: A magány súlya alatt

Alkonyi csöndbe hamvad a tűz,
ki sem látszik a fény a résen.
Hunyorog a kő, a vers,
megnőnek az árnyékok egészen.

Virradj, éjszaka! Sötét
fémek közt oly egyedül vagyok.
A magány fekete súlya alatt
szétfeszítik szívem a csillagok.

Nagy József Levente: Angyali érintés

megriadt gyermek egyedül a téren
szétgurult gyöngyei között kuporog,
s a kora esti lepkeszárnyú szélben
érzem a bódító zsályaillatot.

hányszor fűztem össze féltett kincseim,
s a sok színes álom mindig szétesett.
hideg fényű lámpa himbál, nyikorog,
s már nem szégyenlem, ha sírva ébredek.

egy angyalt várok, ki eljön, jól tudom,
homlokán majd ezüst holdkaréj ragyog,
az anyám az, a szeretőm, kishúgom.

a tenyerében gyöngyeimet hozza,
sebzett szárnyával megérinti arcom,
s magányomat a csillagokba mossa.

Mezei Horváti Attila

végtelenek közt lebegek
keresem
csendszavak sűrűjébe bújt holnapomat
nem találom

Thándor Márk: Vágy

Körülölel a csend,
Az itt felejtett lélek
mégis zajos idebent.

Járkálok zord falak között,
Egy jó s egy zaklató énnel,
Esőt váró, simítást vágyó,
Tárulkozó, szikes szívvel.

B. Szabó Károly: Téli rege

szívembe zárt fények
s eltitkolt remények
hullnak halkan
lankadatlan
hangjai a létnek

Ágai Ágnes: Sebesülten

Mikor a fájdalom
Megérik, mint a seb,
Éjente felszakad,
És nem lesz csendesebb.

Mikor a fájdalom
Megérik, és a seb
Tátongva nyitva áll,
A szív lesz üresebb.

Rainer Maria Rilke: Magány

A magány olyan, mint a régen
készülő eső, alkony ellenében
a tengerből kél, s át a messzi réten
honába föl, az ég felé tolul.
S az égbe érve a városra hull.
Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:
a magány akkor elfoly a vizekkel...

Kányádi Sándor fordítása

Antall István

"A magány...az emberen belül lakik, s ezen aligha enyhít a legboldogabb család,
a szeretetteljes baráti kör..."

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram
Milyen sok szó kell ahhoz
Hogy elmondjuk a szél
Egyetlen sóhaját, -
Fa mélységes hallgatását

Jószay Magdolna: Bírod még?

Kemény a tél most, mint az életem
Naponta érzem átfagyott keresztem
Reggelenként jeges markok szorítják szívem,
Vörös tűzkönnyek égetik szemem
       S az ólmos ködfátyol mögül mintha
       gúnyolódna egy hang:
            - Bírod még?

Ha éjjel zörget az északi szél
(Már egész megszokott, mint ez a tél.)
Előre félek az álmoktól, a másnaptól,
Újrakezdeni megint, míg utol
      nem ér egy fáradhatatlan, komor,
      cinikus, baljós hang:
            - Bírod még?

Újra és újra kezdem, mert muszáj
És szidom magam, amiért úgy fáj
De nem szólhatok róla, nagyon hosszú volna
Megértetni bárkivel azt, miért is szólna
      hozzám - szerintem - egy ellenséges,
      fekete árnyék-hang:
            - Bírod még?

Zsefy Zsanett: Valami hiányzik belőlem

Kerestem gömbölyű éjben,
széteső estékben,
fűszál hegyén, ringó harmaton.
Beleköltöztem, de
értetlen hajoltak rám
didergő hajnalok.

Karnyújtásnyira voltak
fényt-csorgató  füzekbe
öltöző nappalok,
de valami mindig
visszatartott, hogy égig,
időtlenül szívekbe nőjek.
Bimbó helyett rólam csak
tüskéket törtek.

Valami hiányzik belőlem.

Derű,  fájdalom, hegek,
sóhajok vibrálnak bennem,
s én érzésekre mégis szomjasan,
már gyökértelen töltöm be a teret.

A világ hogy' lehet,
hogy nélkülem is kerek?

B. Szabó Károly: Fohász

Szavakat kérni,
körömig égni,
örömig, töretett örökig.

Jó volna élni,
többé nem félni
szemembe szakadt
szikráját a fénynek
s arcomra ragadt
ráncát a létnek.

Hideg betűket
karmolni az emlékek falára.
Százszor fájt napokat tudni,
sosemvolt utakat futni.
Csodás csendek cselét törni
s reggelre végre megjönni.

Vajon ki kit űzött
a kitűzött célt el nem érni?
S miért kell folyton
feszülni, fájni, félni?

Nagy István Attila

Ma éjszaka küszöbömre feküdt
a bánat.
...
Azt hittem, itt voltam néhány évig,
de az álmomat is átaludtam.
...
Visszaadom magamat az időnek.
...
Néma vagyok: befelé imádkozom.
...
Áztatom magamat az esőben
senki se látja a könnyeimet.

Kiss Tamás: Magány

Nem tudom már miféle hithez,
mily felekezethez tartozom.
Agyam, szívem, és két égre nyúlt kar
az én egyházam, templomom.

Magának élne a halandó,
saját öklén rág, mint gyerek,
de hogy sír, hogy toporzékol,
ha maga van, s másé nem lehet.

Magam vagyok, körül sebekkel,
mint az értem halt Ács Fia,
de akinek másokért élni
s magáért kell meghalnia.

Orbán Balázs: Magány

A Végtelent akartam leírni,
De kiesett kezemből a toll:
Elnémított engem a fájdalom,
Amely bennem bujdokol.

…Mint félredobott könyvet a por,
A szürke napok ellepnek lassan.
Szívem száraz kút. Nincs vizem, hogy a
Világot megsirassam.

Csak megyek, magam se tudom merre.
Száz út van. Egynek sincsen vége.
S borzaszt az útjelző tekintetek
Rezzenéstelensége.

Hisz itt senki nem szól. Mindenki csak
Önnön éjszakájába mered.
S félnek. A sugárzó Fénytől félnek,
Miként a kísértetek…

A Végtelent akartam leírni,
De kiesett kezemből a toll:
Elnémított engem a fájdalom,
Amely bennem bujdokol.

B. Szabó Károly: halkulat

bár eltűrnek sok havat
hóban merengőket

mondd hogy nem szabad
de eltörnek a szavak
ha ki nem mondom őket

József Attila

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,

harmattá vált bennem a gond és teher;

...

A békességet szétosztja az este,

meleg kenyeréből egy karaj vagyok,

pihen most az ég is, a nyugodt Marosra

s homlokomra kiülnek a csillagok.

N. Horváth Péter: Szerelem

Mint az ágaktól búcsúzó megnyúlt esőcseppek,
úgy rezdülnek bennem a feléd vonzó erők,
ahogy szürkületkor fényjelek születnek
egy várost rajzolva ki a szemlélődő előtt.

Mert minden egyes csodát újra költ a holnap.
Hisz tudja, ez az érzés elavulhatatlan,
és szeretném, ha úgy éreznél hozzád tartozónak,
hogy sarokkőnek lássál, ha szétnézel magadban.

Jószay Magdolna: Minden, mi vagy

-részlet-

Minden, mit adtál,
szíves szép ajándék,
minden, mit mondtál,
vidítóan élénk
szín a szürkeségre.

Minden, mit hoztál,
örömet hintett,
minden, mit tettél,
gyógyírként cseppent
fásult kedvemre.

Minden, mit érzel,
csodálatos, tiszta,
nem tudom, kedvesem,
hogy adhatnám vissza...

Imre Flóra: Dea Dia

én nem tudom hogyan de boldoggá teszel
a szavad ott zenél bennem álomban ébren
jó éjt mondod s az éj csakis téged felel
ott úszom hangod mély világos tengerében

a szemed simogat a szemhéjamon át
gyöngéden melegít átizzít felragyogtat
testemen árad át minden molekulád
a nagy úrnő vagyok nem velem de bennem vagy

ahogy az anyagon átsüt az értelem
ahogyan izmokat fűt az artériás vér
gyönyörű életed telíti életem
és nincs szó mozdulat fény és sötét se másért

mint hogy kitárja ezt a léten túli létet
lélegzésemen át örökre lélegzésed

Válóczy Szilvia: Szerelmem irántad

Szerelmem irántad csendes,
S most is bennem ébredő…
Álmokat ültet napjaidba,
Vágyaid ringatva reszkető…

Szerelmem irántad mély,
Mosolyod gyűjti csokorba…
Lüktetve könnyeket hullajt,
Ha félt, hitet szór utadba…

Szerelmem irántad őszinte,
Tavak tükrében hordoz…
Buja fák árnyékában ölel,
Sosem volt vétkektől oldoz.

Szerelmem irántad szelíd,
Mint az égben úszó kékség…
Vigyázva őrzi lelked lángját,
Az az ezernyi valós szépség.

Oláh Gabriella: Fohász

Hordozz ma tenyereden
féltőn, vigyázva, te élet,
talán hatalmas kezedbe
most én is beleférek.
Leejtettél sokszor
földre, porba, sárba,
jöttem a pokolból,
szép napokra várva.
Adj nekem tűt,
adj nekem cérnát,
ennyi csak, mit kérek,
mert tépett létemen
szakadnak a fércek.

B. Szabó Károly: Paradox

Csak itt és most.
A felhabzó idő és a táguló tér
tétova fókuszában.
Csak itt válhatsz végre
megfejthetetlen
felejthetetlen jelenemmé.

Tamás Tímea: Csak a szememmel

-részlet-

csak a szememmel
szerethetlek ezért minden
csillaghullás nélküli éjszakán
lehajtom a fejem hogy legalább
a szememben hazavigyelek

Szeicz János dr.: Téli este

A téli koraestnek
már rám borult az árnya
mire hazaértem.
B-dúr zongoraverseny,
a rádió játssza,
visz a zene szárnya,
és emlékezem.

Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.

Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.

Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.

Oláh András: utolsó kísérlet

még egy utolsó kísérlet
    hogy szavakba rajzold
    az üveghegyen túli boldogságot
    ahová álmaidat gyökerezteted
    ahol virágok illatába süppedve
    hervadsz a végső meztelenségig
    s ahonnan végképp nem lehet
    se előre se visszafele nézni

Vékony Andor: Válasz a válaszok helyett

Szavak varázsa
körbefon. Írsz, olvasom.
Lelkem válaszol.

Néha csak ennyi,
megérteni, őrizni,
őszintén égni.

Hosszú út során
vinni magunkkal tovább
őt, a másikat.

Hervay Gizella: Föld csillaga

Virágot szakajtottam,
égből-vízből
kerekített
véletlen szülte verset,
kékké szelídült parányi napkorongot.
Ne tűzd a hajadba cicomának!
Halállá válik, ha tóba ejted.

Óvd ujjaiddal,
nézd védtelen –
föld kinyújtott tenyere,
elporladt áhítatok emlékezete.
Az emberre vágyó természet
elvetélt mellékága,
törékeny játék-illat
válaszul a halálra.

El ne lökd,
ég-víz pajzsa,
ez elmúlás másik arca,
világ illata – élet;
föld csillaga,
hétfőn támadt ünnep harmata.

Tenger cseppentett vére,
szemekre nyíló béke,
a mindenségben kis fogaskerék,
gondolatnyi ég.

(Élet-halál partján a szerelem
játszani is ráért.)

Fogd hát kezedbe,
s egy gyereknek add oda,
színéből tanulja meg,
hogy ég s víz
illata vers:
föld csillaga.

Tornay András: Egyszer lesz olyan vers

Egyszer lesz olyan vers
melyben hirtelen elfogynak a szavak szóközök és betűk
lesz olyan vers amelyben az átkok áldássá lényegülnek
ahol minden gyom s hulladék gyémánttá nemesül
minden tisztaság illatba fordul
minden szándék szelíd szeretetet szül

addig csak zsengéket borítunk egymásra
de titokban legbelül már pengnek a húrok
ébredeznek a szendergő szimfóniák
születnek a sorok
készül már az a vers
eddig soha nem hallott szavakból szóközökből és betűkből
ma már titokban hallottam egy csendnyit belőle

Paul Alfred Kleinert: Ajándékképpen

Szavak hullongnak mint a hó
Némelyikük felolvad, mondhatni
folyékony lesz
Mások megmaradnak
– fagyott kristályok – tiszta szépségükben

És van úgy, hogy ezek
a szép kristályok
egy pillanatra
hogy elmerülhessünk e jeges szépségben
megtapadnak

verssé rendeződve
ajándékképpen

Tatár Sándor fordítása

Nagy Horváth Ilona: Neve van

Pulzáló karcsú vonal -
a virtuális papír
szívdobbanásai.
Leszámolt korok
ízetlen,
konok képei űznek,
űzöm én,
magam,
lebegve a semmiben;
meg nem rajzolt hátterek előtt,
a kép közepén
állok,
kénytelen főszerep.
Színpadok égtek,
a leszaggatott
függönyök megszaladt
nejlonpatakjain
szivárványt táncoltak
a statiszta
fények.
Nyíló lángvirággal
lettek porrá a
világot jelentő
deszkarétek.

- világtalan.

S milyen rég
elhalt
az utolsó taps
is bennem.

- világ, ha van,

kenyérre kell
a józan gondolat,
holnap holnapot
teremteni kell.

De mi lesz,
ha
a
világ ma van -

Pulzáló, karcsú
vonal.
A virtuális papír
szívdobbanásai.

Most mégis fölötted
a kurzor,
nézlek;
valahonnan egy vacokból
indul,
mit ha meglódult,
annyiszor
sarokba küldtem,
rögtön tagadtam,
pedig hányszor keltem
vele, és nélküle
feküdtem.
Neve van.
Ringatom.

Szól.
Pulzál,
szinte hallom.
Kemény vagyok,
szinte koppan.
színpadot ácsol,
s valahol darabokban
tán készül,
- meglop, hogy
adjon,
néven szólít,
hogy „ha” ne maradjon:
az érzékek irodalma.
Az elvétett betű törölhető,
a hang más.
Neve van.
Ringatom.
Szól.
Egy vacokból
indul.
Valami szín,
valami
zsongás.
Valami háttér,
örökföld-zene
a virtuális papír
óvatos,
tán félreértett,
de új
szépüzenete:
a világ
most
van.

Pilinszky János: Néhány szó a szavakról

 -részlet-

Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés.
Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak,
s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára.
 A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.

Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet,
ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete.
Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja –
előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul...

A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere,
s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés,
nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés.

Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is,
mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák.
A világ is „beszél”, csak meg kell hallanunk a szavát.
Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással.
Tehát újra csak: nyitottsággal,vagyis szeretettel.

De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje,
az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván,
hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk.
Ezért írhatta Pierre Emmanuel hasonló, de sokkalta gazdagabb elmefuttatásai során,
hogy „minden gondolat – emberi szó – erőfeszítése végső határán: imádság”.

S ugyaninnét Simone Weil nagyszerű definíciója a költői zsenialitásról, mely szerint
„zseni az, aki szereti az igazságot, még akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál”.

A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember
megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja.

A többi csak irodalom, és csak filológia.

(Új Ember, 1968. november 24.)

Parancs János: A nyelv dicsérete

Elbeszélgethetünk akármiről,
ha egyszer mégis megérkezel.
Nincsenek gyakorlati céljaim.
Nincsenek barátaim.
Önmagammal vitázom csak olykor,
hogy elüssem az időt.
S ugyanezért játszom:
sakkozom vagy kockázom,
anagrammákat rakosgatok.
Mikor hogyan.

Régóta úgy érzem,
alkalmatlan vagyok a normális,
emberi kapcsolatokra,
alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.
Többnyire nincs mit mondanom;
azazhogy nem akarok meggyőzni senkit,
nem akarok lehurrogni senkit;
mindenki olyan, amilyen.
(Én ilyen nem-társalkodó
alkat vagyok.)
Amiről érdemes volna,
arról úgysem lehet beszélni.
Legfeljebb tanúk nélkül,
kivételes pillanatokban.
A többi szócséplés:
áltudományos vita, vádaskodás,
dicsekvés, véget-nem-érő panasz.
A nyelv valami más;
a szavak titokzatos rendje
lélegző, eleven tenyészet,
ahonnan óvatos,
tapintatos segédlettel
tüzes nyíl röppen fel az égre.
Cikázva átsuhan
a csontmezők fölött,
bevilágítva egy pillanatra
nyomorúságos gubancainkat.
Ahogyan a gyapjas ködben
forgolódunk kiáltozva,
egymás felé tapogatózva.
Látszólagos találkozásaink ellenére
árván, a szégyentől fuldokolva.
Egyetlen esélyünk ez a nyelv:
a gondolatok folyamatos cseréje.
Hiába próbálkozunk ezzel-azzal,
rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian.
Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv,
egymás nélkül semmit sem ér a szó.