Szent-Gály Kata: 129. -- feltámadt --

(Lk 24, 5)

az vagy
aki voltál
     és mégis mennyire más

az leszek
aki voltam
     és mégis mennyire más

http://youtu.be/bfWwtsWC44g

Mercy Me - I Can Only Imagine

Somogyi Imre: Magdolna könnyei

Halovány arcán könnyek árja
Patakzott végig két szeméből,
Amikor drágakenet ömlött
Az alabástrom szelencéből…
Amikor Jézus lábainál
Bűneit bánva haját tépte,
Akkor is könnyek közben szállott
Nyugalom s béke a lelkébe!

Sziklasír előtt nagy-nagy csendben
Fénysávos hajnalhasadáskor
– Mellette finom aromákkal –
Könnye hull most is mint a zápor…
Leroskad, mint a letört rózsa,
Ő most a sírnak néma őre,
Hullnak könnyei, mint gyöngyszemek
A sötét, hideg sziklakőre.

Üres a sír… Ó, hol a Mester?
Vigasztalan, kietlen látvány…
De nemsokára ujjong lelke
A föltámadott Krisztus láttán!
S aki bűneit elfedezte,
Aki a szívnek mélyét látja:
A szomorú, gyönge asszonynak
Kishitűségét megbocsátja…

Magdolna könnye Jézus lábán:
A bűnbánatnak bizonysága, –
Testvér, könnyek közt lehelj csókot
A golgotai keresztfára!
Magdolna könnye ott a sírnál:
A szeretetnek drága éke, –
Testvér, sirass meg minden percet,
Amit a Jézus nélkül élsz le!

Ernst Lange: Békesség néktek!

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.

De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!

Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.

Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!

 Túrmezei Erzsébet fordítása

Gere Irén: Akadozó imádság

 "...és bocsájtsd meg a mi vétkeinket,
    miképpen mi is..."! igen mi is megbocsájtunk,
    ...igen megbocsájtunk önmagunknak, mert
    muszáj bűntelennek érezni önmagunkat,
    pedig vétkeink tengernyiek maholnap...
    "...és ne vígy minket a kísértésbe..."
    ...de mégis! jobb ha megkísértesz
    újra, meg újra hogy megtanuljunk
    ellenállni és elkárhozni...,
    úrrá lenni és megalázkodni...
 


"...de szabadíts meg a gonosztól...",
    mert embernyi gyöngeségünk óriássá nőhet,
    hiszen parányi hitünk szalmalángját naponta
    kioltja egy-egy apró, éji fuvallat...
    és taníts meg élni, túlélni önmagunkat,
    hogy érezhessük: nem hiába jöttünk!
    dolgoztunk, gyűlöltük, szerettünk!
    "...mert tiéd a hatalom..."
    megkínzott, próbára tett emberségünk fölött,
    melybe régesrég a Sátán költözött -
    kacag bennünk, rombolva munkál lelkünkbe,
    hogy ne lehessünk többek önmagunknál!
    ...pedig "Tiéd a dicsőség"...,
    s ezt be is kell vallanunk az éjben!
    "...most és mindörökké"
    Ámen!

http://youtu.be/sKrCE6HoC0U

Josh Groban

Anna Ahmatova: A megfeszítés

Ne sírj, anyám, mert feltámadok!

1

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: "Miért hagytál el engem?"
Anyjához:"Ne sírj, mert feltámadok..."

2

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

Rab Zsuzsa fordítása

[Lehullott a Jézus vére…]

- magyar népdal -
Lehullott a Jézus vére, a szent keresztfa tövére.
A szent angyalok felszedték, alázatosan tisztelték.
Mond’á Jézus az angyalnak, vidd fel mennybe szent Atyámnak
Mondjad keresztfámról küldtem, fogadja kedvesen tőlem.
Ez a világ drága ára, sebeim kinyílt rózsája.
Kit nagy fájdalmamban szültem, véres könnyekkel öntöztem.
Menj Kálvária hegyére, Jézus szenvedő helyére,
Nézzed a Jézusnak kínját, Szűz Máriának fájdalmát.
Nincs már hátra csak egy órám,
Bevégződött minden munkám,
Elmúlt a keserű pohár, mely világ kezdetétől vár.

Seres László: Könyörgés az emberért

(" Én dicsőítettelek téged a földön
elvégeztem a munkát,
melyet énrám bíztál..." )
(János e. 17 )

Atyám! Eljött az óra!
Dicsőítsd meg a Te Fiadat,
Fiad is dicsőít majd Téged,
s hull a szóm a vérző a hóra
szívbe martan, mint éjbe a pirkadat,

hogy elűzze  a sötétséget.

Adtál hatalmat s erőt,
földre küldted egyetlen Fiad,
hogy dicső neved hirdessem ott.
Adtál nyájat, hozzá legelőt
s rám bíztad, óvjam bárányaidat.
Testet adtál szellememnek, ami sosem volt.

Itt születtem e földön,
pásztorok vigyázták álmom
kietlen pusztában s igédnek
hitét véremmel hirdettem,
hogy tövises utam végig kell járnom,
születnem, meghalnom, hogy hozzád visszatérjek.

Az EMBERÉRT könyörgök,
nem a világért, mit ott hagytam
vak sötétben fenn a Golgotán.
Nevedben őrzöm ma is az embert,
mert életem neki adtam,
hogy egyek legyünk,

ahogy Te bennem Atyám.

Azt kérem e végórán,
legyen minden EMBER itt velem,
lássam az ellenem vétkezőt,
mikor csillagfény borul rám
s szemeim lehunyom fenn a kereszten
...és szeress, ahogy szerettél

a teremtés előtt.

Túrmezei Erzsébet: Golgota

Roskadozva, révülten kíséri.
Arca egyre halványabbra válik.
A Golgotát akarja elérni.
Vele lenni ... végig ... mindhalálig!

Gyökeret ver keresztfája alatt.
Nincs erő, mely elszakítsa onnan.
Jaj, a könnye régesrég elapadt.
Nézi néma, fagyott fájdalomban.

Míg a kereszt irgalmas Királya
letekint az elalélt virágra.
Minden szaván piros pecsét a vére:
Ímhol fiad! Mintha búcsút venne!
Édes fiát veszítse el benne,
s találjon rá Megváltó Istenére!

Dsida Jenő: Út a Kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.

Sík Sándor: Jézus és a kereszt

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

A palota előtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.

Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett
Szemén és homlokán s a töviskoszorún.
És karjait kitárta, szelíden, szomorún,
És magához ölelte a rettentő keresztet.

S. Farkas Zsuzsanna: Húsvéti gondolatok

Jézus…
míg a Golgotára cipelted kereszted,
kínjaid között gondoltál-e ránk?
Vagy csak arra: ó, legyen vége már,
ha így rendeltetett…

Vér és veríték, kereszten kínhalál.
Mondd, megérte értünk tenned ezt?
Bármerre nézek, oly sok a vétek!
Ez is így rendeltetett?

Sorsom felett én rendelkezem,
vagy előre kiosztott minden szerep?
Járj előttem, mutasd utam, hogy tudjam:
nekem mi rendeltetett.

Borisz Paszternak: Mária Magdolna II.

Ünnep előtt rendet tesz az ember.
A maradék csend-szárnyék alatt
kis vederből illatos kenettel
megmosom legszentebb lábadat.

Könnyeimtől már semmit se látok.
Vak kezem sarudat nem leli.
Két szememre hullnak, mint a hályog,
leeresztett hajam fürtjei.

Lábad szoknyám szegélyére téve
gyöngyös nyakláncommal fonom át,
megmerítem könnyeim vizében,
ráborítom hajam burnuszát.

De úgy látok a jövôbe, mintha
megállítanád szemem elôtt.
Mint a látnok, jósszavú Szibilla,
megjövendölhetném a jövôt.

Holnap lehull a frigyláda leple.
Mi csoportba verôdünk. Talán
azért zökken ki a föld remegve
lábunk alatt, mert annyira szán.

Sorba rendeződik a kíséret,
szétvágtatnak a fegyveresek.
Mintha vihar röptetné az égnek,
úgy nyilamlik fel az a kereszt.

Ájultan a feszület tövébe
hullok, véres számba harapok.
Túl sokaknak tárod ölelésre
kereszted két ágán a karod.

Annyi hatalomnak, annyi térnek,
kínnak lenni kiért kell, kinek?
Van-e annyi élet, annyi lélek?
Annyi falu, folyó és liget?

Ez a három nap és három éjjel
olyan szörnyű semmibe taszít,
hogy amire eltelik, megérlel,
a feltámadásra megtanít.

Pór Judit fordítása

Végh Tamás: Nagyhét

Méltó időt most az igaz szó teremtsen, ebben
A gondjainkra lehajló, dér-szigonyú csendben,
Mikor csak a széles vállú szél sziszeg szigorúan
Szabados szívünk szegletein, ingerülten,
S a régi csontok a földben újra nehezülnek.
Közel az idő, amikor majd fölsejlik bennetek,
Kik itt éltek e szelídített kor könnyű kenyerén,
Fazonra igazított, motorizált embertelenségben:
Érettünk halt meg valaki egykor,
azon
a kereszten,
Azért, hogy méltatlanságunkat végleg eltörölje.
Közel az idő, s a régi csontok újra nehezülnek.

http://youtu.be/GiXGUkeVSEo

Mike Oldfield - Hibernaculum

Végh Tamás: Évek ívein át

I.

Ma nem,
és holnapután sem,
szakadék fölé
ívelő ég-üvegén,
sejtelmesen áttörő,
madárrajok után
felszálló porviharban
épülő életünk
sebhelyein, sem
tájfunok nyomán
támadó hullámok okán,
sem szaruhártyán megtörő
fényjelek rezonanciáján,
sem szeleken át
verdeső szárnyak
sikolyaiban, sem
orkánba roppanó
romokon
zokogó vándor
kezében lobogó
fáklyafény-lobogó,
sem szív-áldozatért
gyújtott gyertyaláng,
bokrosodó szívünk
barlangos
magányában
őrzött
egyetlen sugár.

II.

Ismerőseid aznap
visszaköszöntek,
és ártatlan arccal
fogott veled kezet
az északi szél.

Minden
a tiéd lett akkor,
mi egykor
idegen volt,

a remény.

Végh Tamás: Őrizd meg!

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot,
Nem kéne elfeledni a virágfonatot
Adél darázsderekán.
Befogadó, mélységes ölét,
Vágyának parazsát,
Mikor kopogó télbe is nyár szökellt,
S a kizökkent idő is helyreállt.

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot,
Nem kéne elfeledni
A sirályok csend-szárnyait
A lágymányosi híd felett,
Az aluljárók hajnali huzatát,
És a kávés lány
Reggel-szelídítő mosolyát.

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot.
Nem kéne elfeledni
Csillámló ezüstben fürdő fejeket,
Kora reggeli vonatok
Kopott hálószobáiban
Elomló lélegzeteket.

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot,
Nem kéne elfeledni
Percek pendülő rózsafüzérét,
Szavaink elomló sikolyát,
A virágfüzért Adél derekán.

Nem kéne veszni hagyni,
Nem kéne elfeledni...

Végh Tamás: És mégis...

„S dúlt hiteknek kicsoda állít
Káromkodásból katedrálist?”
(Nagy László)

Letagadnád szépséges
Szívedbe vetetett hitedet,
Hagynád, hogy mardosson
A kétség, s a gyűlölet ereje
Leteperjen, s pokolra vigyen,
Idegen terepre,
Ahol lomb nem remeg?

Hiába ülteted ott a fát,
Virágtól, gyümölcstől ága
Nem fog rogyadozni.
Nem szeded le azt ember,
Hiába vársz csodára.

Van bánat és van vigasztalás is,
Jó lehet, mi most rossznak látszik,
Van szeretet és megbocsátás is,
Van okos szó, ami nem lázít,
S csendre tanító áhítatában
Szívedben szólal a varázssíp.
Káromkodásból ima lesz,
És imákból katedrális.

Végh Tamás: Válasz

A szellem igaz embere
sose rest nekifeszülni korának,
melyben élnie adatott.
Kérdeznie, faggatnia kell
a csendrobbantó időt,
megtámasztani e folyton
düledező létkarám falait,
hogy földre leszállt isteneitől
kicsikarja válaszait:
Miért? Merre? Meddig?
Hogyan is tovább?
Mivé leszünk azután,
ha lelkünket többé már
nem szövi át
a szerelemfonál?

Végh Tamás: Késésben

Valami jelre várhat még a tavasz.
Tétovázva lépdel felettünk a fény
Reggelente, s mint elkésett vendég
Kapkodón biceg át a házak tetején.
Tarlódó bokrok tövén nyöszörög
Vacogva a szél, s egy átfagyott
Kenyérhéjon perel néhány veréb.
Nehezülnek még a csendek, így
Március elején, de rügyre-váró
Áhítat feszül már az ágak hegyén.
Tűnődik a tavasz. Dél körül azért
Érezni már a nap langyos kezét
A kertben éledő hóvirág szemén.

Anna Ahmatova: Virágvasárnap

Vártam rá, vártam hosszú éveket,
tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
Megállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.




Gyertyával vonul hallgatni misét
lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.

Fehér nárcisz lélegzik mézesen,
és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S "örvendj, áldott!" -- a vérem énekel.

Rab Zsuzsa fordítása

http://youtu.be/1p2kCHcCTAs

Dave Koz - Know by Heart

Bódás János: Virágvasárnap

Jeruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.

Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.

A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.

Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.
szemében könny, szívének fáj az ünnep,
s mellére hajlik bánatos feje,

de mégis Isten, kit csoda kísér,
melyhez hasonlót a nap sohse lát,
hogy úgy fogadjon egy koldust a nép,
mint diadalmas hadvezért, s királyt,

a nép mely porban csúszik, talpát nyalja,
azoknak, akik durván rátaposnak,
a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott
a megvetettnek, az alázatosnak!

*
Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ötödnapra a föld mire ébred!

Pilinszky János

 

Josh Groban

Charlotte Church- Josh Groban - The Prayer

"Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A Miatyánk viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével – s e szavak aztán szavak a javából! – nemcsak kifejezője hát az imádkozó lelkiállapotának, hanem szellemi szépségével magát az imádkozót is felemeli, gazdagítja. Ahogy a dalról mondotta Babits Mihály – „a dal szüli énekesét”!

Pilinszky János: Az imáról

Egy fiatalember levelében arról panaszkodik: nem tud imádkozni, nem érti, mi szüksége van neki, és mi szüksége van Istennek végeérhetetlenül ismételgetett szavaira?

Mindenekelőtt meg kell védenem a szavakat. A szó: az ember legfőbb, legszellemibb java. Honnét hát a lekicsinylő fordulat: csak szavak! – amivel épp azt akarjuk jelölni, hogy semmi értelme nincsen? E kifejezést nyilván a szavakkal való visszaélés miatt érzett indulatunk szülte, s annyit jelent, mint a forrástól elvágott folyó. A csak szavak látszatszavakat jelentenek, farizeus szavakat, nem létező szavakat.

Ennyit a szavakról. S most kapcsoljuk össze a szavakat az imádság szavaival. Az imádság ugyanis nem azonos a szóbeli imádsággal. Némán is lehet imádkozni, hiszen az imádás elsősorban állapot, a léleknek Isten felé való kitárulása. Ha azonban formát kívánunk adni neki, természetszerűleg legalkalmasabb erre a szóba foglalt imádság, a szavak eredendően szellemi természete miatt.

Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A Miatyánk viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével – s e szavak aztán szavak a javából! – nemcsak kifejezője hát az imádkozó lelkiállapotának, hanem szellemi szépségével magát az imádkozót is felemeli, gazdagítja. Ahogy a dalról mondotta Babits Mihály – „a dal szüli énekesét”!

Az ismétlésnek, „ismételgetésnek” is megvan a maga jelentése. Olyan ez, mint a szívdobogás. A szívdobogásból hiányozna az élet? Vagy mint a tenger hullámverése. Ebben ne lenne áhítat?

A szubjektív imánál – én úgy érzem – ez „az ismételgetett kész ima” éppen magasabb rendű. Hiszen Istennel való találkozásomban mit számít már személyiségem? Ebben a találkozásban nem szégyen gyermekivé válni, s gondolom, ez annál inkább sikerül, minél inkább személyiség, egyéniség valaki a világban.

S az „ismételgetett imádságnak” van még egy utolsó, nagyon is életszerű tulajdonsága. Magába szívja legkülönbözőbb hangulatainkat, sorsunk legváltozékonyabb óráinak emlékét, bölcsőnktől a koporsóig, legszemélyesebb emlékeinket ez a legegyetemesebb szöveg. Mert örök igazság, hogy ami bennünk a legszemélyesebb, az egyetemesben lelheti meg egyedül békéjét és boldogságát.

A tengerparton merengő ember profán jelképe lehetne az imádkozónak. Ahogy ő elvész a hullámok zajában, s épp ez „elveszésben” leli meg igazán önmagát, pihenésében erejét – hasonlóképp találkozik az imában a lélek Istenével.

Monoton szavak? Csak szavak?

(Új Ember, 1963. január 27.)

Pilinszky János: Az egyszerűek imája

Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!

Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.

Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban
egyszerű, de egyszerűségében – s épp abban – mélységesen gazdag.

Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb az imádságnál, hiszen épp arra való, hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.

De az olvasó megfelel az élet másik bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására.S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén a szentmisében játszódik le (napról napra, óráról órára a földi esztendők körforgásában).

*
Panaszaink árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a „tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.

Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.

(Új Ember, 1962. október 7.)

Kiss Tamás

 "Ha szorong: hallgat az emberi szív."

"Les fugitifs"-Vladimir Cosma

B. Szabó Károly: Végül

A kézen fogott magány kezét
is elengedjük néha?
És nem marad más csak
léha csördülése
az annyiszor csattant csendnek?
És engem végül ki ment meg?

B. Szabó Károly: Még

Hordozom halkuló hiányod.
Hűs hőségben
hős hűséggel.
Ajkad pecsétőreként
a lohadó lángot
s minden mozdulatodat.

B. Szabó Károly: Enyhület

-részlet-

Átfolyik rajtam hangtalan
az élet. Parttalan csobogás.
Bármerre is lépek lobogás.
Nincs hova menni. Hasztalan.
Tenyeredből újra kihullva,
jó most csak lenni elcsitulva.

Buda Ferenc: Szürkeszemű

Szürkeszemű, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemű, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.

Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.

Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó...

Buda Ferenc haikui

(Certitude)

Bármerre fordulsz,
mindig szembe fúj a szél,
folyton csak szembe.
*
(Magány)

Deres a lélek,
holdárnyéknál hidegebb
ez a sötétség.
 *
(Idő II.)

Telem közelít
tollpuha, könyörtelen
hózuhogással.
*
(Élet II.)

El–eltűnődöm
keserű csillag alatt:
mivégre éltem?

Buda Ferenc: Lennék kisgyermek

Foganni könnyü. Világra jöttem.
Suhogó kések között születtem.
S felnőttem én is. Mint más, dologra.
Akár az apám, s az anyám:
a gondra.

Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem,
arasznyi múltam el nem cserélem...
Mi volt, mi nem lett eddig,
mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

Valami mégis megszakadt félbe.
Egyszer egy évben játszani kéne!
Szánkázni télen, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznyeágon!

Lennék kisgyermek! Maszatos magzat!
Álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem! Hallod? - Te kis esendő!
Orcád, ha sápadt sírós kis kendő,
Játszani kéne! Elég a vasból!

Csördül a zápor, ezüstös ostor.
Teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk két iker-alma!
Játszani kéne, játszani, jól van!
Kis kacsa fürdik fekete tóban!

Nem megy a játék.
Kezemen vassúly.
Zubogó vérem verése lassulj!
Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem zörgő vaságyban...

/FOHÁSZ/

Álmatlan arcon símulj ki gyűrés!
Ujjunk ne vágd el, sikító fűrész!
Sátorozz, sötétség! Jó álom, jöjj el!
Kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel.

Tamás Tímea: Édesbús vers

messze a van és a lét
mindent elnyel ez az élet
kipányvázott lovak közt egyedül
sáros rögökön mendegélek
tudok kedves s negédes lenni
de poroszkálni már alig
a van-t végleg elvesztettem
s szeretném ha virradatig
rám találna a feledés
vagy legalább 1 édes álom
hol a be nem járt útjaimat
feldíszítve majd megtalálom

Tamás Tímea: Az az egyszeri...

most érzem azt a meleget
ami úgy takar magába hogy fázom
ami olyan mint éji kutyaugatáson
át- meg átszűrődő álom
ami úgy ébreszt mint a szivarfüst
mikor gyűrűként a szívemre feszül
mint gitár lehangolódott húrja
mit gyakorló kéz tépáz szüntelenül
mint nyíló gázrózsa kékes illata
az édesen szendergők feje körül
mint a kávéfőző keresgélő gőze
mi tétován pöfög s könnyezve menekül

Tamás Tímea: Tükörkép

"Ha vártalak (és sokszor vártalak)"
kék tengerszemek mélyére temetve
szótlanul tűrtem hogy a nap
arcomnak tükrét kettémesse
hogy szélfútta virágok hulljanak
szirmaikkal szemembe némán
hogy néma imákat bontsanak
lapzizegéssel küszködve bénán
egymást kétségek között kereső
karmolva kapaszkodó kezek
és barna faleveleket fodrozott
a szél az éjkék tenger felett

Tamás Tímea: Búcsúztatások

-részlet-

V.

Vakondmódra
"Míg a halál el nem választ"

leírni sem mered ezt a szót
félsz hogy mégsem támadsz fel
s túl nem éled magad
hogy csak ez az 1 élet marad
ami alatt már százszor meghaltál
s a feltámadás egyre nehezebben ment

csendesedni kéne
fűszál tövénél pihenni
vagy a gyökérmenti házat
kibélelni mivel is
jó kis hallgatással
titokmentes napokkal
néhány falevéllel
fájdalom nélküli órával

de a vakond nem úgy megy tovább
ő csak egy új nászt él a házzal
földdel gyökérrel röggel
s a göröngy alá is beszivárgó köddel

eggyé válik azzal ami a léte
(Istenem, mit meg nem adnék érte!)
várhatod majd sosem jön érted
soha nem hallja már a mesédet

Zelk Zoltán: Alkonyi halászat

Ágát a fa, mint a hálót ejti le,
csobban, rezeg az alkonyat vize.
Mikor a láthatárra emeli,
ficánkoló pirossal van teli.

 http://youtu.be/pKXYKmM2ALw

Sad Romance - Violin

Zelk Zoltán: Szívemben zúg tovább

Hegedűszó,  hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét a cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így élünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkben,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája,
hová talán el nem jutunk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végilis lehull,
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek.  Szemembe süt,
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.

Zelk Zoltán: Tűnődés

A csend, mint vastag porlepel
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő
nyugtalan szelek is aludni térnek
hegyek odvába. Csak a csavargó,
kit álmából kakasszó vert fel,
nyúl mogorva kavics után, mivel
elűzheti a lármázó, begyes madarat -
s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra,
mint billegő ág hull alá keze,
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel,
szemeit törölve, a messzi város felé indul.

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.

Mosolya lámpás, estéli szeleknek
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat -
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd
kezében a szerszámokat.

Zelk Zoltán: Hajolj fölém

-részlet-

Hajolj fölém, bárhol vagy is,
mert ha egy pillanatra is
elveszítem az arcod,
elveszítem az arcom.

Hajolj fölém, mert nincsen arcom,
ha nem hajol fölém az arcod,
hajolj fölém, ha kelsz, ha fekszel,
ha zuhany alatt állsz a kádban,
ha szatyorral a boltba mégy,
...
ha csüggedt bútoraidon,
mint eltévedt, ácsorgó fákon
tekerg a folyondár hiány,
ha paplanodra ejted könyved,
ha már az álom tengerfövenyében – – –

Hajolj fölém, ha alszol is,
ha sírkövet cipelsz Gelejre,
ha mint vásárban ottfelejtett
megállíthatatlan körhinta
forog a gyermekkori táj,
ha rajta halottaid ülnek,
ha látod, már felhőből foltoz
szoknyát lerongyolódott dédanyád:
akkor is hajoljál fölém!
hajolj fölém, mert nincsen arcom,
mert már csak arcod visszfénye az arcom – – –

Hajolj fölém!

Zelk Zoltán: Kapkodok utánad

-részlet-
...
Csak lábujjhegyen járnak még a kertek,
föl ne költsék rigóikat, mikor
én már türelmetlen kezekkel
kapkodok utánad.

Befér négy fal közé a sivatag,
tizennyolc órán át homokban, porban
fekve, fölülve
kapkodok utánad.
...
Homályba öltözött-álcázott
előörsei lopakodnak,
s ahogy a tágasságot odakint,
a rám szabott rést is megszállja
az este, s mint aki hadakozik,
kapkodok utánad.

S ha már az éjszaka hínárosában,
ha már iszapos szájjal és szemekkel,
úgy is lelked boltívei alatt,
ezért a suhogás, amit álmodban hallasz –
kapkodok utánad.

Zelk Zoltán: Elhulló szavak

Elég egy szó, egy mozdulat, egy tekintet,
hogy szerelemmé érődjék bennem:
elmondhatatlan verssé.

Micsoda szél az, mit a halk lehelet
zudit arcomba! Micsoda vihar
zudul erdeimben!

Hajlongnak fáim s magasba röppennek
álomból riadt madaraim.
Sziv, hogy birod el e fákat!

s hogy birod el könnyed lépteit a lánynak,
ki megbontott hajjal jár-kél erdeidben,
benned jár és dalol.

E dal suttog most számban, sápadt
visszhang! s félszeg fájdalmam
csak pernyéje e tüznek,

mely lassan kihuny, s tán végső lobbanása
e néhány szó: néhány keserü gyümölcs.
Lányka, ha elmégy,

kötényedben vidd magaddal őket.

Zelk Zoltán: Az ágak boldogsága

Mikor nyolc hónapig tartó vándorlás után
s mindig hegyre föl
s mintha a föld csak köveket viritana,
mindig éles köveken,
keblemen egy tavalyi cipóval s egy kulacs vízzel
megérkeztem a völgybe,
ettem egy falatot,
ittam egy kortyot,
s mert már jártam ezen a tájon,
hát emlékeztem is,
megszámoltam a fákat,
a füveket,
s a csillagok földi visszfényét, a margarétákat,
aztán az első árnyéknak dőlve,
nyolc hónap után először,
csak úgy álltomban, elaludtam.

Mindez napsütésben történt, mint ébredésem is,
mert ébredésemkor éppen delet zúgott a nap,
de a fák még kócosan, helyüket keresve, futkostak
s a füvek és margaréták még nem mertek fölegyenesedni,
hát tudtam,
szelek és záporok vonultak álmaim fölött,
csak nem tudtam, meddig aludtam,
egy napig, vagy egy esztendeig,
de oly mindegy az.

S éppen mert mindegy, már készültem tovább vándorolni,
s ekkor
egy pehely az öröm tollazatából!
az ágak boldogsága az ember szivében is!
észrevettem,
egy sűrgő, ázott cinkepár
fészket rakott a vállamon.

Hát ne várjatok vissza még,
lássátok be, nem mozdulhatok,
mi lenne a tojóval, ha nem találná a fészket,
melyben a jövendőt elülteti?
mi lenne a hímmel,
ha megtérve a délután vermeiből,
a tojót elveszítené?
itt kell állanom,
mig a tojások át nem forrósodnak,
mig a fiókák csőre az első percet meg nem ízleli
és azután is
mindaddig,
mig röptükkel hidat nem épitenek
a levegő örvényei fölött.

És állván így a hegyek árnyékának dőlve,
majd azt is megtudom,
amit csak Ők tudhatnak odalent,
mit érez az ember, mikor az eső
a szívéig csorog.

Végh Sándor: Levél

Lásd!
Odakünn az éj mily nyugodt,
ahogyan szelíden kondul a harang.
Úgy ömlik rám a hideg gondolat,
miként alvókra a feszült álom.

- Fürdőzöm én e fehér fényben,
s hogy ne fázzak, Téged idézlek.-

Látod?
Ha bűn kovácsol örömet,
boldog hát mind, ki vétkes.
De a gondok ráncai közt,
ugyan ki veszi észre,
hogy vagy, és nézel?

Látom,
a ma is csak egy pillanat.
Fájdalma lepereg, pattog,
kínosan, keservesen.

Hát csak múljon is el,
örök barázdát húzva
szemhéjam alatt,
ahogyan pihen ész,
      értelem,
             akarat,
mert álmodni készülök.

Végh Sándor: Ima a „Titokban”

- részlet -

Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!

S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon….

Áldott az a kőépítményű szeglet,
amely irányodat töri felém,
vésett-írott emlékű az a aszfalt,
melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
akarom és az lészen saját örömünkre,
nem törődve sem sérelemmel,
másokkal, bárkivel,
a világgal, vagy mással.

Én pedig szeretni
akarlak, és foglak!

Hiába a töredékes mozdulások,
meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
melyek véletlenekké silányultak,
hiába a környezet, meg a rögök,
melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
ha te úgyszintén engeded,
velem óhajtod, kéred is talán,
teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
néha szédülsz, de jól esik nemde?,
kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!

*

Válasz az Ima a „Titokban”-ra valakitől

Olvaslak, s szemem harmatoz,
Veled érzek, rád szeretnék.
Hasonlót éltem át én is,
talán ugyanakkor, meg ugyanott.
Látni akartam őt, nem többet.
Közelébe menni, összepislogni,
mindössze ennyit!
A templom véres freskói
elijesztettek, ellenükre élek.
Toronyiránt haladtam, magammal
hadakozva, bűn-e így akarni?
Beszéltem, itt belül, minden fájt
és te nem hallottál….
A fekete tündérnek adtam
utolsó garasom, könyörületért.
Telhetetlen maradt.
Megkérdőjeleztem ép eszem.

Jöjjön, ki jobban
teszi nálad és nálam,
ahol az asztalod, ott az ágyam,
mert egyszer arra kértél, várjak rád,
hát rád teszem életem.
Ha újra kezdeném, újra így tenném,
szerelmesen-szerelmesed.

Végh Sándor: Ballada

Olajfák méz hangulata
lisztezi álomtitkomat.
Füzek hajló ágai
takarják teljes valómat.
de csak a kő csikorog!
.-.
Csikorog talpunk alatt, ahogy
helyet keresünk a gondolatnak.
Csak egy feszület áll őrt
a kápolna mellett, meg
a csend, a magány.
Kínzó gondolatok áradó
folyama hömpölyög elém.
Medre a szív, örvénye az akarat,
    és igen, a döntés elmaradt!
Filmünk pereg, de kockáit
kilúgozta a hirtelen jött nyár.
Gombóccá sűrűsödött, majd
elbukott szavakat nyelek.
De ha behunyom két szemem,
él képek nélkül is az érzelem.
És most mit tegyen?
Koszosát bogozza, s
mossa, mossa!
Hát? Javíthatatlan állapot!
A sárguló levelek között,
zörgésük fiatal szeptembert
idéz, meg ugyanez miliőt.

Ó keresztek megannyi csendje!
Ülök közöttetek!
Tépelődök a szeretet kövein,
melyeket vágyam szava
formált, s oldott.
Töröm zúzom önmagam,
de csak a kő csikorog!
.-.
Csak, csak fényes vízzé válok
mélyben rejtve halakat,
meg egy gyönyörű világot!
Merd ki! Folydogál folyama
hullámokat vetve a partra,
csendben célja felé.
Kiönt és elapad,
Hoz pernyét, és dönt falakat.
Bebú kövei közé, épp
hogy el nem hal.
De rejti, és élteti világát,
a halakat.

Tékozló vágyam csak ennyi:
Egy vacok, egy takaró kéz,
egy simogató töretlen álom,
s a hév,
melynek tüze elől van
hová menekülnöm,
ahonnan, lesz hová vágynom.

Végh Sándor: A keletkezés

Mi szeretnék lenni?

Az útszélén árnyat adó fa,
alatta fáradt vándor, és egy tarisznya.
Vagy lehetnék
ágain a levél, hallgatva,
hogy közöttünk a szél miként zenél.
Még inkább lennék fészeklakó
fióka, ki tátott szájjal
csipogja kérelmét.
Vagy fáradhatatlanul lebbenő
madárszülő,
ki fészkébe éppen hazatér.

Lennék titok a fa tetején,
mely a világló háttér előtt
karmolja énjét a valóságba.
Vagy lennék gyökér, kitárt
karjaimmal tartva az eget,
imádkozva a fényért,
addig míg lehet.

Mi szeretnék lenni?
Keréknyom, mely a homokban
hosszú csíkján illan tova.
A vándor maga,
görbe hát meg egy faderék,
nézi: miféle térkép ez, ahogy
csüngő kezekkel simítja kérgét.
Örök kérdező lennék.
A fogva tartott máról faggatnám
öreg barátom, mielőtt rámdőlne
az idő. Csak egy fa lennék
azért, hogy árnyékában
újraéledjen az ismeretlen jövő.

Mégis, mi szeretnék lenni?
Egy ember, akinek az életben
egy pillanatra ottmaradt a nyoma.

Végh Sándor: Téli madárjaj

A fagyban, ha van
egy utolsó pillanat
-és van-,
egy halovány gondolat,
mely élet-közeli sutaság,
végső jajkiáltás, halandóság,
amely süket fülekre talál.

Remény és tavasz, ha van,
fagyott, csúszós köveken
ébred a kétség és gyötrelem?
-és van-,
álmodó szépség meg egy villanás,
a hajnal már vágyakozás,
s újra halljuk a tavaszi madárfütty
dallamát.

Halmai Tamás: Rózsák

Betűhíven a teremtett világot,
újra kiadni, versnek, madrigálnak,
freskónak álcázva az eredendőt –
a gondviselést tanúsító műgond
időt formázó mozdulata munkál
a kéz művében, a kézműves létben,

a rózsák szívében s az alkotásban.

   

http://youtu.be/ZS2QSye1yi4

Vladimir Cosma: Le Jaguar

Halmai Tamás: Túl

Nem látni át a lombokon,
nincs út járhatni a vízen,
átkelni testen és hiten
nincs mód, és megérkezni sem,
ha túl a déli dombokon
füvek tövében elpihen
a drága fény, aranyba von
gyöngyöt, göröngyöt a vadon
magasztos rejtekeiben,
szédülékeny magaslaton
lehet a létezés ilyen,
völgyet kitöltő tartalom
a ragyogás, északi szem
kedvében járni alkalom,
csodálkozni angyalkaron
vándor öröme, mennyien
se vándorok, se sebtiben
maradni készek a napon,
szamaritánus irgalom
a fény, ha napja elpihen
a bocsánat erdeiben,
túl az utolsó angyalon.

Halmai Tamás: Kalligráfus

Kilábalni a kegyelemből, mennyi
erőt kíván és hitet a játszótól,
hogy jellé válni ne féljen utóbb,
teljes például nem vártan maga
elé kiálló lélek, színfehér
árnyék, ha Isten és Isten között
kalligráfusi kéz von élőbb sorsot.

Halmai Tamás: Húrok

Nem tudni többet, nem akarni tudni,
az alvót éggel ki takarja be,
s ki lesz a fák bizalmasa, mikor
minden levélnek saját színe van,
a hangokat elengedik a húrok,
a búcsúzót a sírásra maradtak,
a sírást művészetre elcserélők.

Halmai Tamás: Készület

Munkával csillapítani a kínt
és reménnyel takarni el a romlást,
mosollyal emlékeztetni a jóra
és öleléssel arra, ami nincs:
derű, szeretet, alkotás között
az elveszettet megtalálni – vagy
hiányát szokva készülni a szebbre.

Halmai Tamás: Fénykor

Szobrok nézik a hegyről
a boldogtalan völgyet,
irgalmat és szerelmet
sodor gyönyörű múlás,
a nap szelte homályban,
a fák közt, aranytrónus,
nehéz tudás, világít,
reményen túli rend ez,
szétszéledő világban
sodor lassú tündöklés,
tenger hátán az erdő,
angyal vállán a tenger,
sodor gyönyörű múlás,
görnyednek üdvözültek,
a fény alatt, homályban,
rendelt időben épül
a test, sötét ajándék,
a ház, kegyes kövekből,
rendelt időben omlunk,
sodor gyönyörű múlás,
boldogtalan a völgy, de
szobrok nézik a hegyről.

Katona B. Katalin: Fázik az írók keze

Jön a tavasz a márciussal,                   
de még fehérlik a hó                   
a Sas-hegy tetején.                    
Toporgok a buszmegállóban                  
s eljátszom a gondolattal:                   
mi lenne,                   
ha valaki fölmenne                   
s írna a hóba valami szépet,                    
valami igazat,                    
ami beleéget                    
- onnan föntről! -                     
az emberek szívébe?
                     
Aztán kinevetem magam                    
magamban:                    
nem ír oda senki, semmit.                   
Mert, magasan van.                    
Mert, fázik az írók keze.                    
És különben is:                    
kit érdekel manapság                   
az emberek szíve?

Katona B. Katalin: Színek a fehérségben

Versek a hóban
  Versek a jégen
    Versek a dalban
     Versek a fényben
     Versek a szívdobogásban
   Versek a lélegzésben
  Versek a hóesésben
Színek a fehérségben

Katona B. Katalin: Befagyott a kék tó

Befagyott a kék tó.                 
Alszik az erdő, alszik a határ.                  
Fehér palástját magára húzva,                  
fű, fa,                  
bokor, bogár                  
álomba menekül.                  
Hideg szél bolyong a téli világban                  
s álmosan fuvoláz.                  
Az élet szentségére                  
csak a Jóisten vigyáz.                
Egyedül.

Jószay Magdolna: Tél vége

friss rügyet fakaszt
deres szívén a tavasz
haldoklik a tél

megszűnik a csend
feketerigó hangja
új tavaszt remél

http://youtu.be/jG1qqeJy0dA

KoolSax - Evasion

Jószay Magdolna: Szeretnék egyszer

Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.

Jószay Magdolna: Mit sem számít

-részlet-

Ugyan, mit sem számít, hogy meddig és hol vagyok,
vígan vagy szomorún, lassan vagy haladva,
s az sem érint semmit, ha égre kiáltok,
sírva vagy sem, erőm föl nem adva.

Ugyan, ha nekem fáj vagy nehéz a lét,
attól még a fű majd ugyanúgy kiserken,
s a Hold sem azért bújik esőfelleg mögé,
mert én úgyse látom, minek fényeskedjen.

Ugyan, porszem-létem csak annyit jelent,
mint érett kalásznak még egy búzaszem,
melynek, ha súlyát el nem bírja már
a kalász gyenge tokja, lepereg a szem.

Jószay Magdolna: Kerestem a szívem

-részlet-

Kerestem a szívem,
mindent tűvé tettem,
fehérré vált arccal
magamba rémültem:
...
kétségek, árnyak közt
félelmeim élem...

Jószay Magdolna: Gyűrött álom

Hallgatom, ahogy párnámon
meggyűrődik a csend,
nem jön álom...
Az elmúlt nap dülöngélő
dominóit fejemben
egyre rakosgatom.
Van, ahol összeáll a rend,
ám van, ahol ingatag,
újra borul...
feledés, röpke nyugalom
miért nem szegődik
hű társamul?
Mennyire képlékeny,
zajos minden s csak egy
láncszem vagyok...
elvárni láncszemtől, mire
a gyöngysor sem képes,
meddig hagyok?

Tamás Tímea: My name

My name is Nobody
mondta volna célzatosan
a ravasz Odüsszeusz ha
értett volna világunk
divatos-csipkés nyelvén,
 - hadd csodálkozzon az a
Küklopsz, hisz azért
teremtették, hogy Ő legyen
a butább - My name is
Nobody - mondhatnám én
is, szebben, patinásan,
romosan is kicsit
ha értenék, tudnék, hal-
lanék legalább Hellász
színesen szavaló szellemes
nyelvén - My name is
Nobody - mondom, érzem
és nemsokára Te is látni
fogod, hogy My name is
Nobody mert nem találsz
meg sehol - csak a hajnali
ébredésben, de nem  - inkább
az álom előtti édesen
ringató pillanatban - mely
veled van, lélegzik, simogat,
altat és éltet, de igazán
kézenfogni nem fogod tudni
                     soha

Tamás Tímea: A palackból

tegnap - te nem tudod -
füstleány voltam miután
elmentél és kihúztad a
kulcsot a zárból - huss
besurrantam és vártalak
a tárgyak még simák és
nedvesek voltak az érin-
tésedtől de nem húzódtak
el tőlem a  kis szürke
füstleánytól kifeszítették
maguk között a levegőt
és ugróköteleztek
velem mint valamikor
régen gyerekkoromban a
patak mentén a fények me-
lyeket mindig át kellett
ugrani - kedvesek voltak és
megnyugtatóan buták
ismertek ugyan néhány zajt és
néhány percet és szóltak
amikor csikordult a zár
meghúzódtam hellyel kínált
a legközelebbi palack hisz
azért jöttem hogy kilesselek
azért jöttem hogy lássalak
azért jöttem hogy hallhassalak
hogy szólj amikor nem vagy
okos amikor becsomagolod
elteszed reggelig estfélig
egy percig egy óráig azért
jöttem hogy megtudjam le-
veted és beakasztod a szek-
rénybe vagy te és ő egyek
vagytok mint ébrenlét és álom
és néztelek a palackból és
láttam okos szemed láttam
biccenteni okos fejed és fel-
szállni föléd az első füst-
karikát perctöredékek alatt
megtelt füstleányokkal a
szoba színesek voltak és
én a szürke nem tudhattam
meg mi az amit le félre
arrébb teszel mert előttük
el kellett érnem a
kulcslyukat

Tamás Tímea: Veled

a bánatod legmélyén szeretnék élni
meghúzódni és egyedül
várakozás nélkül, hittel
reménnyel, reménytelenül.

Tamás Tímea: Már nem fáj

Már nem fáj - mintha
Buddha lefogta volna a szemem
és tenyerén ringva álmodnék
valamit amihez nincs közöm
költözik lelkem sima szoborba
ölelek felhőt - arcod - esőzőt
és szinte kiszakad száz karom.

Alex Quien

"Lehunytam a szemem. Az utolsó kép, amit még láttam, mielőtt elaludtam, egy gyönyörű mandulavágású, csillogó szempár, egy széles mosoly és egy kérdés: 

- Szerinted átrepülünk a Napon?

…Nem emlékszem a válaszra, de azt hiszem,  igen. 

Átrepültünk a Napon…"

(Nadiah)

 Vladimir Cosma - Nadia's theme

*

Vladimir Cosma - David's Song

Alex Quien: Elvesztett álmok

Még alig volt 13 éves, amikor a nagybátyja férjhez adta. Így tudott tőle a leghamarabb megszabadulni. Különben csak nyűg lett volna a nyakán. Neki persze nem sok beleszólása volt. Sem ebbe, sem másba.
A férje azon a nyáron töltötte be a 72-t. Ő volt a harmadik és egyben a legfiatalabb felesége. A többi nő elfogadta, de be, soha nem fogadták maguk közé. Tudták, a férfinak új asszony kell, aki fiút szül majd neki. Ezzel nem vitatkozhattak. Mással sem nagyon.
Soha nem járt iskolába. Mint ahogy egyetlen muszlim lány sem járhatott akkoriban. A törvények, a vallás nem engedte. Amíg a szülei éltek, sok mindent megtanult. Írni, olvasni, és nem csak az anyanyelvén. Tanították angolul is. Szerette a könyveket. Épp ezért nem értette, nem tudta elfogadni, hogy nőként, pont a saját országában, nem csinálhatta azt, amit a legjobban szeretett volna. Dönteni a sorsa felett.
Egy éjszaka betörtek a házukba és elvitték a szüleit. Kirángatták őket az ágyukból, betuszkolták egy autóba, és elhajtottak velük. Soha többet nem hallott felőlük. A nagybátyja vette magához, de csak hogy gyorsan férjhez is adja. Elég éhes szájat kellett neki magának is betömnie, és a fiatal lányért pedig jó kis hozomány ütötte a markát.
Lassan szokott bele a mindennapokba. A megaláztatásokba, verésekbe, a munkába. A nappalokkal nem volt baj. Az éjszakáktól azonban rettegett. Amikor a férje meglátogatta a szobájában. Nem tudta elviselni az érintését, amely durva és erőszakos volt. Arcából, testéből ápolatlan, savanyú, dohány- és alkoholszag áradt. Amikor magára maradt, elkeseredett tehetetlenségének könnyei áztatták arcát. A napok múlásával egyre jobban és jobban undorodott férjétől. És saját magától.
Egyszer próbált meg elszökni. Elkapták, még mielőtt kiért volna a kapun. Férje elverte. Megtehette. Eltört a karja, az állkapcsa, a medencecsontja. Megértette az üzenetet. A fény lassan kihunyt a szemében, a tűz hamuvá porladt lelkében. Mire elfogadta sorsát, hosszú évek röppentek el mellette.
Három gyermeket szült. Egy lányt és két halott fiút. A második után a férje többé nem kereste. Végre megszabadult az éjszakákon át tartó rettegéstől. De addigra lelke már halott volt. Mint eltemetett gyermekei.
Tíz év telt el azóta, hogy férjhez ment. Tíz év, amely mély és kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. A sötét és kiábrándító hétköznapokban egyetlen reménysugár ragyogott. A lánya. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ugyanazon sors vár rá is, mint minden nőre abban az országban, amely annyi gyötrelmet és reménytelenséget rejtett magában. Tudta, de mégis napról napra újra éled lelkében a vágy arra, hogy megváltoztassa a végzetet. Már csak ez tartotta életben.
A férje ragaszkodott hozzá. Férjhez kell adni, mert épp jó korban van. Tízévesen, már elég érett ahhoz, hogy feleség legyen. Később már nem fog elkelni ennyiért. És ebbe nem lehetett beleszólása senkinek. A döntés a férj, az apa joga. Ha akarja, férjhez adja, ha akarja, megöli. Így rendelik a törvények, az évszázados hagyományok.
De ő akkor is tudta, az élete árán is megvédi gyermekét. Ha egy halvány esély van rá, akkor megpróbálja. Akkor mindenképp vállalja. Érte.
Éjszaka lopakodtak ki a ház hátsó ajtaján. Egészen a katonai táborig futottak. A kislány zihált, alig bírt vele lépést tartani, de ő nem hagyta lemaradni. Nem hagyhatta. Az a külföldi férfi már várta őket. Véletlenül ismerkedtek meg a piacon. Összeszedte minden bátorságát, és belenézett a szemébe. Rögtön tudta, csak ő segíthet nekik. Nem sokat beszéltek. A férfi azt akarta, ő is maradjon velük. Rajta is segíteni akart, de ő tudta, neki már késő. Neki vissza kell mennie, mert csak így tudja megmenteni a lányát.
A szíve szabályosan kettéhasadt a gyötrő bánattól. Ahogy közeledett a házhoz, amely börtöne volt, már tudta, semmi sincs, ami életben tartsa. Ha a férfi állja a szavát, a lánya új életet kezdhet, máshol, messze innen, ahol nem kell lehajtott fejjel, szótlanul tűrnie sorsát. És soha többé nem tér vissza. A gondolatra összeszorult a gyomra. Ha a férfi nem jár sikerrel…, ebbe még belegondolni sem akart. Hinnie kell abban, hogy megérte a kockázatot, amit vállalt. Hinnie kell abban, hogy lánya megtapasztalhatja mindazt, amiről ő már álmodni sem mert. Hinnie kell…
Belépett a kapun. A férje az ajtóban várta. Nem volt nála más, csak egy vastag bot. Egy bot, amellyel tisztára mosta a nevén esett csorbát…

###

Nadiah

"…De ő akkor is tudta, az élete árán is meg kell védenie gyermekét. Ha egy halvány esély van rá, akkor megpróbálja. Akkor vállalja. Érte. A férfi azt akarta, ő is maradjon velük. Rajta is segíteni akart, de ő tudta, neki már késő. Neki vissza kell mennie, mert csak így tudja megvédeni a lányát…"

A portól, füsttől nehéz levegő mélységes szomorúsággal keveredve telepedett ránk. A sötét lassan fakulni, halványodni kezdett, miközben mi mozdulatlanul álltunk a kihalt, csendes utcácska végében. A kislány fekete kendővel elfátyolozott arcát könnyek borították, ahogy meredten bámult a semmi felé. Szabályosan fuldokoltam a bánatában, amely kézzel fogható volt abban a pillanatban. Apró tenyere hidegen, mereven markolta az enyémet, míg sorsunk lassan eggyé nem vált. Nehéz teher nyomta a vállamat, attól a perctől kezdve, hogy feltűnt az életemben. Amikor elterveztem a szökését, nem voltam tisztában a feladat jelentőségével. Nem mintha a tudat bármit is változtatott volna. Az anyja rám bízta az életét, lányába vetett reményét. Innentől kezdve én tartoztam felelősséggel érte.
Hosszú percekig álltunk így, a sötét és kihalt utcában, le sem véve tekintetünket a távoli sarokról, ahol a fiatalasszony fátyolba burkolt alakját elnyelte az éjszaka. Csak a kislány el-elcsukló hangon mormolt imája szakította szét a némaságot körülöttünk. Nem szóltam semmit. Ugyan mit is mondhattam volna, akkor, ott, neki? Hogy minden rendben lesz? Tízéves kora ellenére pontosan tudta, talán még nálam is jobban, hogy ami az édesanyjára vár abban a házban, amely eddig otthona és börtöne is volt egyszerre, az minden, csak nem rendjén való.
Megszorítottam a még mindig sírva imádkozó gyermek kezét, és az autó felé húztam. Az apró városka mögött a nap első sugarai aranyszínre festették a homokkal terhes levegőt. Ideje volt útnak indulnunk.
Az autó hátsó ülésén ültünk egymás mellett. A kulturális és nyelvi nehézségeink ellenére igyekeztem elmagyarázni neki mindent. Szerettem volna, ha megérti, mi történik vele, de nem figyelt rám. Maszatos arcát az üveghez nyomva nézte a kocsi mellett elrohanó tájat. Zord, komor sziklák, szürke, poros legelők, szamárháton utazó asszonyok, mocsokban játszó gyerekek, bagót rágó férfiak tűntek el mellettünk a semmibe. Az autó gyorsított, ahogy a főváros belseje felé haladtunk. Sofőrünk káromkodását lassan elnyomta a folyamatos dudaszó, amely az egész várost áthatotta. A kebab, az ürühús és a frissen sütött nan illata szállt a levegőben, nők rikácsolása, gyerekek sírása, nevetése töltötte meg az ébredező várost.
Néztem a kislányt, aki rémületén felülkerekedett gyermeki kíváncsisággal itta a látnivalókat. Hajáról félrecsúszott kendője láttatni engedte szép, mandulavágású szemét, olvasztott csokoládéra emlékeztető haját, könnyekkel áztatott arcát, gyermekien őszinte tekintetét. Összeszorult a szívem a tudatra, hogy az életét kockáztatom ezzel az őrült küldetéssel. Egy házasság elől menekítve a halálba is taszíthatom, egyetlen, félreértett pillanat alatt. És ettől megijedtem. Valóban képes leszek kiszakítani őt innen? Ahol a hagyományok, a szokásjog erősebb a törvénynél? Ahol minden mozdulatot a szent könyv szavai határoznak meg? Ahol egy nő élete a semminél is kevesebbet jelenthet?
Míg kísérőm a mindkettőnk számára szükséges iratok megszerzésén fáradozott, hogy a másnapi géppel átrepülhessünk a határon, mi egy helyi szállodában húztuk meg magunkat. Az egyszintes épületben nem volt se víz, se áram, se semmi, ami kicsit is a civilizációra emlékeztetett volna. A földre leterített pár szőnyeg és néhány párna jelentette az összes szolgáltatást. Várakozással és feszültséggel teli nap volt, amelyet az imára hívó mollah kihangosított, éneklően dallamos hangja szakított csak meg. A napi ötszöri imát leszámítva Nadiah a falnak támaszkodva, kendője mögé rejtett arccal, gondolataiba mélyedve ült. Annyira szerettem volna belelátni zaklatott lelkébe, hogy segíteni tudjak neki. Hogy megnyugtassam, nem érheti már semmi rossz, mert egy szebb és boldogabb világ vár rá, messze ettől a helytől. De vajon tényleg boldogabb lesz ott? Kit mondhatja biztosra, hogy így is lesz? Hogy ha kiszakítjuk a világából, meg fog tudni kapaszkodni egy másikban? Miért hittem, hogy olyan egyszerű az egész? Hogy csak átrepülünk egy földrész felett, és máris kisüt a nap? Elképzelni sem tudtam mennyire meg lehetett rémülve. Mennyire retteghetett a sok ismeretlen és idegen érzéstől, amely egyik pillanatról a másikra özönlötték el. Elképzelni sem tudtam, mert lekötöttek a saját félelmeim, a saját rettegésem.
Azt terveztem, hogy a határ másik oldalán keresek neki nevelőszülőket. Akkor nem kerülne túl messzire a kultúrájától, de talán elég messze lenne a családi vérbosszútól. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan ránk találnak. Éjszaka rángattak ki a szállodából az utcára. Nem láttam semmit, szememet bekötötték. Nem tudtam, hogy ő is ott van-e velem, vagy egy másik kocsival viszik, vagy… A gyomrom görcsberándult, hányingerem lett.
A folyosó kongott a cipőm talpától. Egyik faltól a másikig pattogva halt el a távolban. Betört ablakok, szétbombázott falak között haladtunk. Elfátyolozott nők siránkoztak az udvar közepén, miközben szakállas, turbános, felfegyverzett férfiak röhögtek a képükbe. Nehezen sikerült tudatosítani magamban, hogy a bíróságon vagyok. Az ember nem ilyennek képzeli el az ilyen helyeket. A filmekben, a normális világban, nem így néznek ki. Nem nézhetnek így ki.
Pánikba estem, miközben az egyik fegyveres folyamatosan lökdösött előre a folyóson. Az agyam kattogott, szavakat kerestem, gyenge nyelvtudásom apró morzsáit, amivel magyarázatot kérhetek. Amivel megmagyarázhatom, hogy tévedésből kerültem ide. A torkom kiszáradt, akárcsak az agyam. Képtelen voltam gondolkozni. A teremben több száz ember volt összezsúfolva. Mindenki egyszerre beszélt. Egy hosszú ősz szakállas, fehérturbános férfi szótlanul állt egy pulpitus mögött. Néha mondott valamit, de egy szavát sem értettem. Elé taszigáltak. Kérdezett, de képtelen voltam megérteni, pedig tudtam, hogy angolul beszél. Félelmemben a nevemet is kezdtem elfelejteni. Aztán hirtelen a puskatus a bordáimba robbant. Éreztem a fájdalmat, éreztem a nyilallást az agyamban. Gondolataim cikáztak. Kiszáradt számmal szavakat próbáltam formálni, de nem tudom, értették-e vagy sem. Aztán lassan kezdtem összerakni az elmondottakat. Amikor megláttam egy férfit, aki durván, erőszakosan beszélt, és közben felém mutogatott. Éreztem, hogy a talaj lassan kicsúszik a lábam alól. Elvesztünk. A férfi Nadiah édesapja volt. Az agyam, a testem kezdett cserbenhagyni. Nem éreztem, nem láttam semmit. Hallásom eltompult. Nem akartam elájulni, küzdöttem ellene, de a félelmem egyre nagyobb és nagyobb lett. Aztán megéreztem, hogy újra taszigálni kezdenek. Tehetetlenül sodródtam velük.
Egy fehér kanapén ültem. A turbános, szakállas férfi velem szemben vigyorogva terpeszkedett. Állkapcsom sajgott, bal szemem bedagadt, szinte alig láttam valamit. Tüdőm minden lélegzetvételnél tiltakozón nyilallt az oldalamba. Próbáltam nem tudomást venni róla. A férfira figyeltem. Tökéletes angolsággal magyarázott. Kiejtése lenyűgözött. Megtudtam, hogy Oxfordban tanult, matematikát. A forradalomra jött vissza szülőföldjére, és azóta is harcol érte, minden és mindenki ellen.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. De nem tettem. Csak ültem vele szemben, azzal a tudattal, hogy életem az ő kezében van. Egyetlen tollvonásába kerül a szabadságom. És ugyanennyibe a halálom. Feszülten figyeltem minden szavát, próbáltam felfogni, megérteni. Igyekeztem kitalálni, mit akar tőlem, miért nem hagyta, hogy ott a folyosón agyonverjenek, ahogy tervezték. Mit tervez vajon? Aztán kiböki. Húszezer dollár. Ennyi az ára az életünknek. Furcsamód megkönnyebbülök. Tehát még él. Ez akár előny is lehet. Meg sem rezdülök. A szemem szúr, az oldalam lüktet, de nem mozdulok. Nézzük egymást. Ő is feszült. Mosolya egyre merevebb, ahogy figyeli a legapróbb rezdüléseimet.
Tizenötezer. Összeszorított fogai között préseli a szavakat. Még mindig nem rezdülök. Agyamban egy hang egyre hangosabban üvölti, hogy nincs ennyi pénzem. Olyan hangos, hogy alig tudok figyelni a szakállasra. Egyre nagyobb a feszültség. Nem tudom, hogy órák vagy pillanatok teltek-e el. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott.
Tízezer, sóhajtotta, majd hozzátette, hogy kelljek fel, mert mutatni akar valamit. Nehezemre esett minden mozdulat, de a félelmem sokkal nagyobb volt, sem mint megpróbálni ellenkezni vele. Követtem. Ismét végigaraszoltunk a már jól ismert folyosókon, egészen a kis belső udvarig, át a siránkozó, hedzsábba burkolt asszonyokon, egy eldugott üres telekre. A kietlen pusztaságban elhaltak a távolról ideszivárgó hangok. Csak néhány sápadt bőrű, beesett arcú kisfiú ücsörgött egy romos épület nyújtotta árnyékban. Szemük üveges volt, ami a semmit bámulta. Képtelen voltam levenni a tekintetem róluk, de muszáj volt. A férfi tovább lökdösött egy kisebb csoportosulás felé. Közben magyarázni kezdett. Egy nőről, akinek a kivégzésére megyünk. Házasságtörés és becsületsértés ellene a vád. Mert hagyta, hogy a sógora megerőszakolja. Aztán hozzáteszi, azokra a lányokra is ez vár, akik ellenszegülnek az apjuk és a Próféta akaratának. Akik megszöknek egy férfival. Összeszorult a gyomrom. El akartam futni. Eszem ágában sem volt végignézni egy gyilkosságot.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Tehetetlenül tűrtem a csillapíthatatlan fájdalmat, égető dühöt, ami átjárt. Végül lassan bólintottam. A franc essen ebbe az emberbe. Ha a föld alól is kell, akkor is előkerítem azt a pénzt. Az alku megköttetett. Fizettem. Az összes pénzem, megtakarításom, keresetem a markában landolt. Nem csak azért fizettem, hogy megmentsem a magam és Nadiah életét. Valójában azért fizettem, mert rettenetesen féltem.
Hogy szégyellem-e magam? Nem. A repülő magasan szállt a felhők között, alattunk a Hindukus hóval borított csipkézett csúcsai tűntek el a semmiben. Hátradőltem az ülésen. Fáradt voltam. Az itt töltött idő záróakkordja némiképp kalandosabbra sikeredett a tervezettnél. Tudtam, hogy többé nem mehetek oda vissza, se én, se Nadiah. Megmondta a szakállas is. De őszintén szólva, nem is nagyon vágyom vissza. Lehunytam a szemem. Az utolsó kép, amit még láttam, mielőtt elaludtam, egy gyönyörű mandulavágású, csillogó szempár, egy széles mosoly és egy kérdés:
 - Szerinted átrepülünk a Napon?

…Nem emlékszem a válaszra, de azt hiszem, igen. Átrepültünk a Napon…

Erdélyi Gábor: A Csendem...

Suttognak
    a csendemben.
        Szép szavakat,
    szófonalat..
Szétnéznek
    a lelkemben.
        Nincs odabenn
    már semmi sem.
        Csak a csendem...

http://youtu.be/2B-EAPgFOmk

Gary Moore: One Day

Erdélyi Gábor: Ébredéseim...

Összenyomnak a reggelek...
figyelek, fázón, remegve
míg a bennem lüktető erek
életet préselnek sejtjeimbe.

Félig szűrt színekkel ébredek
nyitott szemmel mintha látnám
gondolataim hullámot keltenek
szobám áttetsző csendtaván...

Felhabzott fent a piszkoskék ég.
Megzavart hideg jégeső színe,
ha egy kis ragyogást adna még,
Én pőre testemen hordanám ide!

Csak az ősz várt itt kinn az utcán,
levelek bújnak össze kedvesen,
millió nászpár így eső után
egymáshoz tapadva nedvesen...

Nem akarom, hogy bárki lássa
mily sóváran figyelem a táncuk!
A tölgy levélnek hárs a társa...
Óvatosan lépek át rajtuk.

Mellettem suttogsz, tudom neved,
érző lényembe bújtál megint...
Üres zsebemben fogom kezed,
csaltam újra... csak a szél simít...

Erdélyi Gábor: Ki a barátod?

-részlet-

Akit nem érdekelnek rossz napjaid
mert tudja az embert ott belül
végighallgatva bármit
szerető szemekkel, rezzenetlenül.
Akivel a csend is áldás, és a beszéd az ima
tét nélküli játék az örömért

Gombkötő Péter: Megmosnám lábod

Megmosnám lábod, ha fáradt
Kivenném belőlük a terheket
Hideg ujjaidból a pattogást
Az inakba dermedt görcsöket

Meleg vízben fürdetném lábod
Becézném közben, mint egy gyermeket
Ölembe venném, simítnám a kék ereket
A pajkos pihéket, miket úgy szeretek

Fehér kendőbe törölném lábod
S lecsókolnám róluk a cseppeket
Megmosnám lábod, mert fáradt
Kivenném belőlük a terheket

Gombkötő Péter: Csatold le

Csatold le
Lábadról sarud
Vetkőzz le
Magadról
Minden szennyet
Erényt és kincset
A gyűrűt
A láncodat
Az inget
Ne szólj!
Csak csendben
Suttogón
Mezítlen vagyunk

Gombkötő Péter: Halkan járni az erdőt

Halkan járni az erdőt
Halkan járni a völgyben

Ott lenni éjjelében
Ott lenni mozdulatában

Mikor levelét szórja
Korcos levele zizzen

Ahogy cseppje cseppen
Ahogy ága rezzen

Kezem igézi
Kezem simogatja

Mosolya fölém hajol
Mosolyát nekem adja

Nyílik felém
Nyílik virága

Illata ellep
Illata árad

Szirmait szórja
Szirma a számon

Szellő elfújja
Szellő elvitte

Csak a madár látta
Csak a madár látta

Nem énekel most
Nem énekel most

Csendben van az árva
Csend titkába zárva

Alig rezdül az ága
Alig rezdül az ága

Kovács Daniela: Itt maradok újra...

Csöndes az est, és akár egy dajka
elringat, mint kedvenc gyermeket,
könnyű, puha, mint édesapám ajka,
míg fülembe súgta, mennyire szeret.

Majd lomhán ledől a liget határán,
kihúzva karját a fejem alól,
én itt maradok újra egyedül, árván,
itt, ahol hazátlan hiánya dalol.

Kovács Daniela: Egyedül hulljak

 Óvni vágytalak. Hisz én megszoktam
az élet darócának fájó égését,
ezerszer láttam álmomat a porban,
százszor szenvedtem szívem tévedését.

De Rád vigyáztam. Angyalként. Sőt, jobban.
Ha közeledett feléd egy gyilkos sorshullám,
az ős-vizek démonait bőszen visszafogtam,
forgó örvényüket magam felé húzván.

De látod? Önmagamtól megóvni nem tudlak.
Kínom malomköve Téged is megőröl.
Engedd el a kezem, hogy egyedül hulljak
szakadékom éles sziklapereméről.