Zelk Zoltán

Most éveknél hosszabb napok
meredek útján ballagok,
zümmögve szállnak perceim,
hordják, gyűjtik emlékeim.

Hát legyen kaptár e füzet,
megtölti az emlékezet -
ti adjatok vígaszt nekem
mesék, emlékek, szerelem.

Ken Verheecke - Fire In The Sky

Zelk Zoltán: Szerelmesek

Aki szeretett a földön,
akit szerettek a földön,
annak nincs halála!
levetkezve minden elmúlandót
igaz-pucéran ölelnek –
csontjaink boldog föltámadása!

Zelk Zoltán: Arcomba hajolt

Arcomba hajolt két szemed:
gyönge ág verte homlokom
s hulltak alá a levelek
cirógatón az arcomon.

Ajkadról fölrebbent nevem,
lehelet hízelgett felém…
szemedbe hajolt két szemem:
aranymezőn ődöngtem én.

Aranymezőn ezüstfa áll,
alatta három őz hever…
a fán alszik három madár
s a szél homokból sátrat ver.

Enyém e táj: enyém szemed,
pillád alatt barangolok…
s ha ellep boldog döbbenet,
lehajtott fővel hallgatok.

Keserü évek míve ez:
szelíd gyümölccsé ért szivem
s mint lombot szellő, éji nesz,
úgy ringatja a szerelem.

Mosolyod szellejében ring…
roppant virág most fönn a menny
s reánk boritja szirmait,
ha összehajlunk csöndesen.

Zelk Zoltán: Rekkenő

Ablaktalan falak között –
de mindenen átsüt az arcod.
Nem véd az árnyék, sem a tél –
úgy tűz a nap, akár az arcod.

Zelk Zoltán: Úgy szeretlek

Úgy szeretlek, mint egy verset
s e vers legyen dícséreted,
szemed színéből szeretnék szőni
e dícsérethez rímeket.

Mint drága, régi mesterek
tűnődését hűs verssorok,
úgy zárja ékszerként magába
e vers tűnődő mosolyod.

Szertehullnának szavaim,
de összefogja két kezed:
Te vagy a forma és a ritmus
s Te vagy a szín, a képzelet…

Mellettem állsz, s mégis, mintha
messze lennél: rád gondolok.
Formállak magamban, mint egy verset
s dúdollak, mint egy dallamot.

Zelk Zoltán: Nem emlékszem

Mit is akartam mondani

Soha még olyan fontosat
Olyant amitől az utak
Az utak meg a téli kertek
A kertek meg a madarak
Olyant amitől
                      Nem emlékszem
Csak arra hogy a hóesésben
Az utak kertek madarak

Pedig soha még olyan szépet
Soha még olyan fontosat

Zelk Zoltán: Hogy mondjam el?

Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő ablakát –
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Zelk Zoltán: Miért?

Ha tudtam is, hogy boldog nem leszek,
azt nem tudtam, hogy íly boldogtalan,
ezért, hogy tátogok csak, mint a hal,
– ha szólni vágyom – s nem hallik szavam.

Így állok itt. Ez múltam és jövőm.
S ezért nem értem, miért épitett
körém az isten országot, mezőt,
erdőt, hegyet, s fejem fölé eget?

Zelk Zoltán: Itt, e földön

Mint a rab, ha kenyéren-vizen,
élek már csak emlékeimen –:
mászni hegyet, meredély valót,
nem bírja szivem a kaptatót.

Ha tudnátok, mily nehéz nekem
úgy botolni át az éveken,
bolyongásom akármerre visz,
álmok tejútján a földön is.

Én akartam? így akartam én?
Te tanuskodj, te mondd el, remény,
az igazat, úgy, ahogyan volt –
mintha esküt, a tiszta valót.

Felelj, volt hívebb társad neked,
ki megosztva minden percemet,
ha bokor volt szállásom, ha pad,
hálni nem magammal hívtalak?

Mikor sorsom besötétedett,
kimarva egy tenyérnyi eget,
körmömmel véstem rá oly jövőt:
itt, ezen a földön eljövőt.

Társam voltál, tanuskodj, remény:
égre is földet festettem én,
kiáltozva: Itt, csak itt, csak itt
járom a lét hegygerinceit!

Nem vagyok vak, látom az egek
mélyén az aranyörvényeket,
ha sikoltva hullnak csillagok…
pávafarku üstökös lobog…

De énnekem szívemig az ér,
ha piacra zörög a szekér,
kerekek közt, a szekér alatt
porban, hóban a hűség szalad –

ha csörömpöl már a villamos,
vén utcákat fiatalra mos
a kelő nap – járdaszéli fák
tollászkodnak, akár a libák –

ha négy húron fölsírva bolyong,
városszéli hegedűn, a gond
s szombatesték vidámabb dala,
hat kormos nap piros taraja –

ha a földi mennydörgés dörög,
kugligolyó a deszkák között,
nézni öreg prolik virtusát –
fehér bajszu, édes ifjuság!

Ti voltatok igazi köröm.
Nékem a merengés börtönöm.
Mért élek hát, mint a számüzött,
egekre szállt esztendők között?

Én lettem magamhoz hűtelen?
Nem és nem és nem és sohasem!
Mit igértél annyi éven át,
te váltsd be szavad, végre, világ!

Életet adj, ne emlékeken
tarts, mikéntha kenyeren-vizen…
– mondanám még, de a szó dadog –
amíg élek, élni akarok!

Zelk Zoltán: Két sor

Be összebogoztam árnyékomat!
Lesz-é időm annyi még, hogy kibontsam?

Zelk Zoltán: Szakadék

Két perc tátongó szakadéka közt
zuhanva is fölnyújtom még kezem.
Vagyok. Jelentkezem.

Nagy Horváth Ilona: Zene

 Hagyom, hogy átjárjon a zene
és együtt sajduljon csodát
sejtjeimben a tegnap emlékével.
Sodródom és áradok vele…
hangok játéka - ajkad a bőrömön,
ritmusa ajkamba harapni késztet.
Megelevenedő részlet…
Tenyeredbe simított arcomat nézed,
miként festi át
a megtalált végtelen s a lassan újrainduló
lüktető idő.

Simply Red - You Make Me Feel

Nagy Horváth Ilona: Fogalmazlak...

Álmom szelíden melléd simul,
úgy hallgatom szép lélegzeted:
kéregre loppal nőtt
mohapuha csend,
idebent gondolatok erdőnyi sejtelmes
susogása ring.
Érverésem lázas ütemén alszom
el megint, bennem mindenütt zúg,
ünnepel, kering a létezés egyszerű csodája:
vagy,
vagyok,
vagyunk.
Mint falevelek meghitt esti
pusmogása, neszez a távol.
Előttem pillanattá szitált esztendők,
hetek,
jöttél, mint akit vártak,
természetesen, ég felé mint
nyúlnak reménytelve mindig az ágak:
elérlek.
Létezés…
Egyszerűen szeretnélek
mondani:
bárhol érjen az álom,
csendnek melléd szegődöm,
s szelíden hallgatom szép lélegzeted.

Nagy Horváth Ilona: Szürreál

Szép vagy,
hajunk összemosná az este,
távolság semmi,
hasonlítani kezdünk
azt az érintést keresve,
mi csók lenne,
ha összeillenénk.

Kérlelhetetlen,
mint a fény.

S akárhogy tördelem,
rakom ki
a hajnalt,
mind te vagy,
ki nyakamba
megfontolás nélkül
jó reggelt suttogsz.

Most jó így,
indulunk.

Viszed magaddal
dadogó lélegzetem,
nálam maradtál mégis,
meg-megdobbansz idebent.
Csillan a boncasztal,
véletlen, messzi tárgyak.
Puha fehér most a csend,
elalszik lassan
bennem a félni akarás…

tőled.

Vársz,
visszajövök,
várlak.

Nagy Horváth Ilona: Valami szép

Te erős voltál,
engem széttépett a reggel,
s hol utunk kétfelé ágazott,
hasított belőlem még egy darabot
a felismerés,
nélküled megyek tovább.
A szó, szerelem,
új köntösbe öltözött.
Már tudom, igaz,
az élet néha a legszebb álom,
és tőled az.
Csendre intem árvult
jajszavát a szívnek,
indulok én is.
Még visszanézek ránk...
Ott lüktetett minden pillanatban
valami szép és visszavonhatatlan:
megtaláltál, megtaláltalak.

Nagy Horváth Ilona: Óriás

Mint áttetsző szárnyak lélekfinom verdesése,
óvakodva érint a csend,
hajam szagolja ölembe bújva az egyedüllét,
- odabent éjmély űr motoz -
óriás leszel… bólint,
és meghitten vállamra hajtja szöszke fejét.

Tanulni kell még a fények szeszélyes,
fürge természetét,
ajkamon súlytalan világú lenge szók.

*
S míg a pillanat szűkös álmain merengett,
kevésnyi udvarán
fehér falú kis templomot emeltek
a napsütésben megbúvó halk emóciók.

Nagy Horváth Ilona: Kékfeslő

Hang búvik észrevétlenül elő.

Talán csak Szentivánéj-mélyi álmodás,
derengő holdvilág ölén ringó szapora szívű, tintakék, hatalmas óriás,
mi lusta nyújtózással ébred, s indul,
ez a monoton zaj,
ez a dörömbölés a mellkason,
roppant léptek törvényszerű zaja:
az éj követe jő az égszemű  lélekért,
teremteni új távolt,  összegyűrt világaink közé rekedt
közömbös, hűs tereink mozdulatlanná  dermedt,
rég elvetélt fényét emelve űrnyi tenyerén a messzi csillagokig.

Emlékeimből kört rakok, tündérles épül az ébrenlét szűk határain.

Legömbölyített élek őriznek belül,
allúziók morajló csendje hord elém a szemhunyásnyi létben,
zsibongó gondolatom minden szegletén
sietve épülsz, óriássá látlak, zendülő idő köszön az elmúlásnak,
hiszen csak árny a csend.

József Attila

 

 A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila: A Dunánál

Korányi Tamás előadásában

*

Oláh Ibolya: Magyarország

Oláh Ibolya: Magyarország

Köves József: A szobor előtt

Búcsúzom, Attila.
Kalappal kezedben
ülsz a lépcsőn s nézed
milyen új végzet
hullámzik a Dunán
annyi sok rossz után.
Szomorú arcodnak
új törvényt alkotnak
e nincsen-háza házban
beteges, őrült lázban.
S lám, már téged
is félretennének.
Hát  megint ilyen
lett minden, büntetlen,
mint mikor ott maradtál
a hideg síneken -
(mielőtt megszülettem).

Tudod-e, költő,
hogy itt az élet
ismét semmivé lett,
így ül szíved az ágán.
Mi megfizettük drágán
a hitünket az okos gyülekezetben
és álmodban: a rendben.
Mert a szabadság-szülötte
rend torzszülött e
vidéken, ahol gabona
helyett ma ósdi babona
terem és a leánysírás
bája után rovásírás
a módi, s helyetted ma már
a wassalberti dagály…
mint a szennyes ár,
közénk hatolt az új méreg,
s mint a fán, a kéreg
kis odvain az ártó gomba
szétrobban, mint a bomba,
beépül termésbe, virágba,
jaj, szobor, rút a világ ma,
hol már téged
is félretennének.

Hamis próféták hirdetik:
más lesz, mint eddig,
közénk verődik az éles ék, és
nem magyar már, aki békés,
aki zsidó, s aki cigány,
de él a módos zsivány
s övé a törvény,

míg majd egy örvény

nem húzza mélybe,
s akkor e szegélybe
visszatérsz te végre.
Nem búcsúzom, komor,
szomorú arcú szobor.
múljon el keserűség, bánat:

tudom, egyszer majd végleg

megleled hazádat.

József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

Gál Éva Emese: Szonett a szülőföldhöz

A szülőföld nem költöztethető.
Bárhová hurcoljuk magunkkal arcát,
emlékben másképp múlik az idő,
mint ott, ahol gyökerek fogva tartják.

Bár belénk épült, mint a sejtkövek,
hogy bástyaként óvjon a világ ellen,
hiánya fölsebzi az éveket
a hánykolódó lelkiismeretben,

mintha életünk újrakezdenénk
minden úttal, és minden költözéssel.
A pillanat csak létezni elég,
a folytonossághoz már sosem ér fel,

hogyha az a konok út megszakad,
amelyen hazajár a gondolat.

Flórián Tibor: A föld nem ad hazát...

A föld nem ad hazát,
a haza nemcsak kert,
nemcsak erdő
- levele lehullhat
s újra nő -
nem tó és nem völgy,
a haza a haldokló szívében,
s egy néma virágban is testet ölt.

A haza nemcsak nyelv,
a gyerek-szájú reggel
hiába köszönt rád magyarul,
ha idegenek lesnek rád
a kóbor éjben,
vadul.
Hiába állnak köréd,
nem védenek meg
emlékeid:
a hársak és a jegenyék.
Hiába zúgja föléd
hangos örömét
a magyar március,
az októberi jaj
is hiába sír,
s hiába szaval,
hasztalan hallod
a korbácsként suhogó
szavakat.

Hazát nem ad
egy ünneplő terem,
hol köréd állnak a magyarok.
Hazát nem ad
a cserkészek sátora,
sem az ünnepi ruha.
A zászló is hiába lobog
a színpad két oldalán,
s ha megszólal, valahol
a harang
- a messzi téren át -
még nem hordja köréd
a hazát,
csak hívását szórja rád,
hogy szétvesse
szíved falát,
és elindulj keresni
az elveszett Hazát!

Millei Ilona: Hazaszeretet

A hazát nem lehet jobban szeretni,
a hazát csak szeretni lehet.
Hazudik, aki azzal ámít: van
jobb- vagy baloldali hazaszeretet.

A hazaszeretet olyan, mint az álom,
megfoghatatlan, néha tétova,
hitek szerint nem porciózható ki,
és nem méricskéli, csak az ostoba.

Velünk nyugszik a hűvös, nyári éjben,
szőke füvek közt táncol hajnalig,
ő kelti fel a színeket a Nappal,
s holdezüsttel hinti vágyaink.

A hazát nem kell jobban szeretni
másnál, egyszerűen csak szeretni kell.
Ne higgyetek a pózoló hazafiságnak,
mert cifra, az gúny. Szót nem érdemel.

A hazát nem kell jobban szeretni
annál, mint mindannyian szeretjük magunk.
Amit magunkért teszünk, azt érte tesszük,
mert a haza mi mindannyian vagyunk!

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Szeicz János dr.: Ha szólsz

Lelkekben csönd van, halálos vergődés
gondja közt élnek a város peremén,
bosszúk sötét árnyai és átkok
lengenek falvaknak borús egén.

Panelházban, apró garzonokban
ismét proli a városlakó,
háziúr lehet egy kis faluban,
ahol megfagyhat, ha jön a hó.

A világ csúf bolonddá tett minket,
ha nem érted, önmagad alázod,
lator eszmék áldozata lettünk,
elnyomás lett ismét a világod.

Hátunkon a rablók orgiázva
szentté avatták a magánvagyont,
amit a zsebünkből szedtek össze,
s röhögnek, ha népünk egymásra ront.

Az ábrándos ostobaság árán
közös helyére enyém került,
tízezerből gazdag csupán egy lett,
új szolgaságba népünk így merült.

Te írástudó lásd el dolgodat:
ha szólsz, valót mondj és ne látszatot,
szólj igazat jelenről s jövőről
akkor is, ha törvény visszafog.

Zsiga Lajos: Zokogás

Mint űzött vad a kietlen pusztán,
Kinek lőtt sebéből vér zokog:
Könnyezve siratom én is,
E boldogtalan világot.
Hol ember az ember farkasaként
Falja fel egymást,
Nem számít, hogy bölcsőbe sír:
A jövőt ígérő ifjúság.
Ki holnap nélkül lesz öreg.
Kikért már a tegnapot feláldozták,
Hiába morzsolja az idő,
Bütykös ujjaival:
A borostyán rózsafüzért.
Imával gyalázzák a szent igét.

Kik csak álmukban laknak jól,
Honnét felébredni oly nehéz.
Szemükben csillagok - csillognak
Gyomrukban mar az éhség.
- Mit hoz a karácsony?
A hideg szél zörgeti az ablakot.
- Ne nézz ki kisfiam:
Minket a Jó Isten is elhagyott.

Mint űzött vad a kietlen pusztán,
Kinek lőtt sebéből vér zokog:
Nem biztos, hogy megéli a holnapot

Elekes Ferenc: Egy konzervdoboz oldalára

Eldobjam-e,
vagy írjak rá előbb egy pár sort?

Verset ne írj, nincs kinek
— így biztatom magam —,
őrizgesd még azt a kicsi lázat,
ne lelkesedj, nincs híved,
eladták rég a hazádat,
hiába mondják, ez a föld,
mely ápol s eltakar,
ne szokd meg, milyen az alázat.

Akár e konzervdoboz,
a demokrácia
rég kiment a garanciából,
valaki majd eltakar, hogy ne lásson,
csak az nincs, ki bajodban ápol.

Márai Sándor: A lélekről és a hatalomról

Minden régi bölcselet égető kérdése volt: „Mi van az ember hatalmában?” S egyhangúan felelték mind: „Csak a lelke.”
Ez a legrégibb, igen, az egyetlen igazság, melyet az ember értelme megismert és föltétlen igaznak elfogadott. Az idő, a tapasztalás, az érzékelés és a tűnődés nem változtatta meg ezt az igazságot. Csak lelkünk van hatalmunkban, semmi más. De ez a hatalom korlátlan. Nem sértheti meg senki, nem veheti el tőlünk senki a lelkünk fölött gyakorlott hatalmat, nincs az a zsarnok, nincs az a társadalmi rendszer, természeti törvény, mely megakadályozhatná, hogy lelkünkben szabadok legyünk. Ez a szabadság föltétlen. S ehhez a szabadsághoz odamérve minden más szabadság, melyet a társadalom, a hatalom és a pénz adhat nekünk, töredékes és viszonylagos.

Nemeskéri-Orbán István: Pólya vagy szemfedő

Néhányszor láng kelt ki a hamu alól,
hol évezrede parázslik a zsarátnok,
új életet keltő tűz mégsem lett belőle,
eloltja mindig egy örökölt ősi átok,

Röghöz kötik népemet újra és újra,
nem virágoztatja fel az áldott áldozat,
nem voltak válaszok, csak hazugságok,
oly sokszor temettük már a vágyakat.

Súlyos terhek rakódnak vállunkra,
megölt hőseinket cseréljük ismét,
nem tudjuk, hogy lelünk-e szebb jövőt.

A múltba révedve reméljük álmunk,
talán holnap pólyára cserélhetünk sok
hős halottunk testét takaró szemfedőt.

Ady Endre: Magyar jakobinus dala

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. ?
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)

Káli László: Hová tűntek

De hová tűntek a régiek? Az utcák és az emberek!
(Mint nagyapám kalapot emelő keze, elvesztek
mind a semmibe.) Az a kalap sincs már meg, persze.
Minek is lenne, ha egyszer úgysincs, ki megemelje.
- Meg hát… igazából az is kiveszett e világból, aki
előtt emelni lehetne.- Mert valljuk csak be, kezünket
szívünkre helyezve! Ha valami furcsa népszámolást
kellene végezni, vajon mennyi Igaz Embert sikerülne
találni? Ki nem sütné le a szemét, ki egyenes háttal,
tekintetében hordja becsületét? Így hát azt gondolom,
hogy jobb eltűnve a kalapnak, és jobb nagyapámnak.
Nem mereng régi dicső fényeken, és friss foltokon.
És hová tűntek a szénás szekerek? És a sok mezítlábas,
koszosan is boldog gyermek? A kék búzavirág, és a
pipacs, a szarkaláb? És a gulya, meg a gulyás? Ahogy
este vonultak utcákon át? Ma már csak kiállítási tárgy,
műemlékek! Halvány utánzata egy letűnt kornak, népnek.
Lecseréltünk utcanév táblákat, és neveket, amelyek
haragot tápláltak némelyekben. Közben észre se vettük,
hogy eltüntettük a régieket. Az utcákat s az embereket.

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
        mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
        sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
        bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
        lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
        s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
        lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
        könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
        messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
        és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
       és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
        tárogatószó.

Egyed Emese: Választottam

Magához szólít, készen állok.
Élnek s elmúlnak a virágok.
Sziklakövekből semmiség lesz.
Szelídülünk mennyei kézhez,
szokunk szokatlan gondolathoz.

A gondolat ha elkalandoz,
a lélek hogyha keresőben,
s ha az esendő test is végre
éled: a pillanat erőtlen,
és a hely gyarló, vagy úgy tűnik.

A látogatót hazaküldik.
A kopogásra nem felelnek.
Legyél, ha úgy kell, legyél mégis
Tűz-víz-föld: társa félelemnek,
Elfogadásnak. Hozzád tartok.

Hadd érjek közeledben partot.

Evanescence - My Immortal

Evanescence - My Immortal

Egyed Emese: Téma

találkozunk egy harmadik helyen
kiszikkadt ajkú mocsarak között
lidérc a kétely nyomukba eredne
hálót ereszt a reggel a füvekre
de égre röppent ezüst bíbicek
furulyáznak mert békességre vágyunk

találkozunk a rejtelmes vizeknél
homályűző fehér utak között
nem marad jel hogy örömünk jelentse
nem oldódik fel alkonyatok terhe
lékbe kiált a szélfejedelem

találkozunk egy harmadik helyen

Egyed Emese: A többi

Elalszik majd a hívás, mint a gyertya.
Hidak pillérét hó rajzolja körbe.
Hajnalseprűkkel szavaink behordja
az olvasztóba felejtés-anyó!
Könnyedhez készít illatos kalácsot;
meggyógyítanak házi jótanácsok,
s kerül majd, hogyha elmerengenél,
halaszthatatlan megtennivaló.

A járdasziget békéje vagyok,
nem kezdet, nem cél utazásodon.
Kitalálható történet vagyok,
égabroszon szétmorzsált holdkenyér.
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya:
volt-nincs. A többi
kínzó hófehér.

Egyed Emese: Az út

Gondolataid, mint az esti árnyék,
nem nőnek többet, elmosódnak már,
alaktalanok, mint elképzelt tájék:
nincs összefüggés, semmi sem talál,
vagy inkább nagyon is talál minden mindennel,
és te magad sem különbözöl itt
a láthatatlan kavicstól, fatörzstől;
önérzeted üvegcserepeit
nem sepri össze nyírágseprűje
hajnali fénynek, szíved terűje
egy rőzselánglobbanást ha megér,
de csillagtüskék koszorúznak téged!
S szavaidon átüt a könny s a vér.

Egyed Emese: Grammatika

A legtovább egy versben élek.
Nézd, szövögetem verskunyhómat
aranyló sásból, ingó nádból,
fosztott mentából, hársvirágból.

Leghamarabb versben halok meg.
Elfogadom a vágyak végét.
El a magányt, a zúgó csöndet.

Téged eloldlak, megkötözlek.
Legtovább álmaim pörögnek,
mint lassan földre szálló pernye.
Mint lekeringő hársvirág, mint
kusza percek kusza terhe.

Legkevésbé magam vagyok, vagy
leginkább könnyek tagadása.
Te vagy, te vagy a tűnt kiáltás.
Te vagy az is, aki kiáltja.

Egyed Emese: Szerződés

elhervadt a szó
már nincsen lombja csak a pillantásnak
érfalú termek visszahangzó
csöndje megbontja becsapja
darabokra töri a kastély ablakait

elhervadt a szó
illendő kertek ígéreteit
fülledt színpompás szerződéseit
megszegte áthágta megsemmisítette
a szarvas-zuhanású fagy

lánggal jelölte

és füsttel elfödözte
a visszafojtott indulat
karóit verte földbe

s olasz kőpártán szélputtók fütyülnek

de hiába a szó
a szó elhervadt

Egyed Emese: Képekről

Vajon a parti fák,  a parti csönd,
vajon éhes énekesmadarak
reménykedése, sietősebb röpte,
imádságaink, sóhajtások közbe',
a szorongás a sok bú-baj között...:

vajon a Gondviselő kameráján
mi időz el a mai szent napon?
Képben vagyunk-e?
Áldásban leszünk-e?
(A lélek üzenetét hallgatom.)

Egyed Emese: Közben

Palló, szivárvány, szenesvíz, varázsszó,
(most fut a híre), visszavonulások,
köd a beszédben, köd a pillantásban,
mesék foszlánya,
vágy,
vágytöredék,

rossz helyre tévedt láb,
bal pillanat.

(Kitalálta valaki
a szerelmet.)

Egyed Emese: Égtájak

Felhőt hajtani, fészket, bölcsőt tartani, palló
léceit koptatni: szél jár, szó csavarog,
őrzi a titkot, bontja a zengő hajnali színt, a
lassú ábrándot: sír a hegyen valaki.
Sír; vagy imádság csöndje enyészik, lázad a lélek,
kék ragyogás ölel át: áldott kék nyugovás,
már a hidegből ránk örökített félelem elhagy,
s égi örömből kél csönd és szárhegyi szél.

Egyed Emese: Hárshántó kert

halk szavú bölcsek
összezavart beszédű patakok
gyökeret törzset
a titok félbehagyott
megfejtését keresik

lesik a távol hajlatát
pejt fakót deresig
számlálja ménesét a faág

és a fa perceneteit a kétely a szú
a vasorrú homály
mert rosszul csírázik a béke a szó
az elvetett táj

                    * * *

eljössz-e vizemhez te tölgyfa-lakó
eljössz-e felhőtelen reggel
elvész a beszéd a lugasba való
megtelik a vidék gyerekekkel

fészkeit a darázs vak odvait a hárs
elrejti mégis előlünk
idegen a kezed tétova léptedet
nem ismeri föl a kertünk

lassan emelkedik szürkébe rejtezik
mint búcsúzó társ
gyökeret törzset vasölelőset
nem talált elveszít

Beke Sándor: Az én Miatyánkom

Az ágy szélén ülök
s mondom:
„Mi Atyánk,
aki a mennyekben vagy”,
hol fent
a Mount Everesten,
az égi Csomolungmán,
a mennyország kupoláján,
csillag-cserepek résein át
fürkészel szerteszét,
s akkor,
amikor nem is gondoljuk,
csillagképek között sétálsz
foszforeszkáló
sétapálcáddal esténként,
hol lent,
az égő Nap alatt,
a harmadik bolygó
göröngyös,
színpompás padlóján,
a homályos
elmék birtokán,
ember-birodalmakon
szemlélődsz
tétlenkedve látszón,
s mégis,
gondterhelten,
teljes odaadással
keresgélsz valamit
a sok millió lélek
kosarában.

Olyan vagy,
mint egy halhatatlan
tudós
a világegyetem
dolgozószobájában,
aki mindig kutat
és tanulmányoz valamit,
de én tudom,
Te az arcodat
keresed az emberben,
s keresteted
Magadat velünk,
emberekkel.

Ha elfáradsz,
a lelkek szürke
romjai között leülsz,
pihenőt tartani.
„Mi Atyánk,
aki a mennyekben vagy”,
Mi Atyánk
itt a Földön,
s a lila világtereken,
hol vagy most,
mindenütt vagy?
Kereslek,
de nem talállak.
Bújócskázol velem?

Te vagy
az emberben
a mindig hiányzó,
s a mindig jelen levő
örök elem,
mindig ott,
ahol nem várnak,
mindig ott,
ahol hívnak,
mindig ott,
ahol nem ismernek
és megtagadnak,
mindig ott,
ahol eltitkolnak
vagy takargatnak.

Miért vagy itt,
Istenem?
Miért nem tűnsz el,
ha azt mondják:
„nincs isten”,
„nem vagy fontos”
és „nincs szükség reád”,
miért vagy egyszerre
itt is és ott is,
a földön, az égen,
a mindenségben?
Bajban elgondolkodik
az ember,
mintha
forró kövön ülne,
kucorodik-töpörödik,
fáj a karja,
feje, lába,
és összekulcsolja két kezét,
a kezét,
amivel pofozott
és lekenyerezett,
a kezét,
amivel a Bibliára
hamisan esküdött,
amivel
szent ígéreteket tett,
s közben szájával
az igaz ellen szólt,
s nevetett.
Fázva és égve
a forró kövön,
szégyene parazsán
tétovázik,
kimondja bátran:
„Szenteltessék meg a Te neved”,
Te mennyország-matuzsálem,
kozmosz-karmester,
égi pásztor,
bölcs és lélekbe látó
barát,
ó, végső menedék,
neved szenteltessék,
s jöjjön,
„Jöjjön el a Te országod!”

Az ország a tiéd
odafent,
az átlátszó légies,
a tiszta, a szép,
a lilakék,
a sejtelmes égi.
Olyan legyen
az ember lelke is,
áttetsző kristály,
csillag-gyöngysorokkal
ékes!
Legyen meleg
és finom,
mint idelent
a sivatagi üveghomok,
és legyen mély,
mint a tó,
melynek krátere
ismeretlen
és olyan tág,
hogy a föld
másik végéig érjen.

„Jöjjön el a Te országod”
a zölden,
a barnán,
és sötétkéken
forgó Földön,
és szívéből
észlelje rajta az ember
a világtörténet
kezdő pillanatát,
a hat nap alatti
gyors teremtést,
érezze s lássa
a mindenfajta
szülemény-csodát,
fogja fel s élje át
az időt
s teret pörgető
alkotást,
a világtörténet
minden percét,
a rég eltűnt
ember-katonát,
a fejlődés varázsát,
minden átalakulás
szomorú és boldog
pillanatát,
az utat,
a fát,
az árkot,
a pocsolyát,
a kerti tó vizét
az új ház előtt,
a várat a dombon,
hegyoldalban
a keringő emlékeket
a temető fölött,
a rommá lett múltakra
épült hangyabolyt,
a világvárosok
aranyragyogását,
a kisváros fényeit,
a falu csendjét
s a nyugalmas tanyát.
A vizet,
tengert, folyót, patakot,
és ami körülvesz,
a ritka,
értékes levegőt
a legnagyobb csúcson
a tengerszint felett,
a játszóteret,
a hinta-palintát
a gyümölcsfák között,
a kertet,
az erdőt,
a pusztát,
s a jégország
izzó fehérségét.

„Legyen meg a Te akaratod,
amint a mennyben,
úgy a földön is,”
s az akarat
legyen mindörökké
a Tiéd,
mert érezzük
a megbomlott harmóniát:
amint az emberi lelket
rejtett,
gonosz idegenség
szállta meg,
s az észnek
egy földközeli
testbe öltözött
őrült szellem
mondja tollba
az emberveszejtő utat:
a Rossz fejedelme,
az irgalmatlan Sátán,
vagy talán
maga a
Démonkirály.

„Legyen meg a Te akaratod”
a világegyetemben,
ahol már
régóta rend van,
megszokott helyükön
állnak őrt
a csillag-katonák,
akik nem hajladoznak,
csak fényüket küldik
Feléd,
és kórusban zengik:
„Miatyánk”.

„Mindennapi kenyerünket
add meg nékünk ma”,
szórd a fényt,
őrködj
a termés fölött,
vigyázd
az éltető aranymagot,
a hullámzó kalászt,
s akinek több terem
a földjén,
adj annak
adakozó lelket,
s vidd be
a szegények kapuján.

„És bocsásd meg vétkeinket”,
a bűnkamrákban
felgyűlt
titkos arzenál
ajtajára tégy
bűvös lakatot,
hogy ne tudja azt
kinyitni senki se.
A köveket
vedd le a szívről,
hogy szívünk
doboghasson nyíltan,
szépen, szabadon.
A kő súlyától
mentesítsd a vállat,
hogy ne érezze,
s ne ismételje mindig
az ember:
„Ezt a terhet
vajon még mindig
és meddig
kell hordoznom?”
A szemellenzőt is
vedd le
szemeinkről,
hogy tisztán lássunk,
s elnyomhassuk
a lélek mélyén kussoló,
kegyetlen fenevadat.
Köszönjük,
Uram,
a bocsánatot,
a szabadságot,
a megtisztulást,
„miképpen mi is
megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek” —
tisztává tett
a beszélgetés Veled,
a gyógyító hitvarázs.

„És ne vígy minket
kísértésbe”,
hálójában vergődtünk
eleget, sokat,
nehéz volt ellenállni
a rabbá
alázó csábításnak,
de ez az ima
útját állta
a rossz szándéknak
és jó útra terelte
emberi akaratunk.

Azért még
felfohászkodom:
„de szabadíts meg a gonosztól!”
És hadd,
hogy a sötéttől eltávolodva
reggel
gyermekszívvel ébredjek,
s tiszta legyen
minden tettem,
szándékom
és gondolatom.
Ámen

 Andrea Bocelli & Katherine McPhee - The Prayer

Andrea Bocelli & Katherine McPhee - The Prayer

Beke Sándor: Azóta

Miután meghaltak,
elkerült a lajtorjás szekér is a háztól…
Azóta megromlott a világ,
ezt most
hiába mondom magának,
nagymama…
A szeretet ott csüng,
mint az ottfelejtett szalmakalap
az ajtó háta mögötti
festett fogason,
melyet nagytata faragott,
mielőtt fogságba vitték volna
Kijevbe.
Leakasztanám a fogasról
és odaadnám valakinek,
nagymama…
De kinek?

Beke Sándor: Szép pihenés

November elsején
kint jártam a temetőben,
a sír mögött
a vetkőző bokron
csipkebogyó ragyogott még
az őszi napfényben.

…Szeretném,
ha most is élnének…
Mit nem adnék azért,
ha akkor,
amikor megérkezem,
nagytata és nagymama
a kapuban vagy az ősi házban
köszöntene!

…A temető szélén
— mintha aranyból lett volna —
egy-két gyümölcs
ragyogott még az almafán.
Messze a fenyők
— mint óriáskatonák —
egyenesen és némán őrködtek
a hideg havason.

A temető mindig megnyugtat,
mert arra gondolok,
ilyen szép pihenése
nem lehet másnak,
csak annak,
aki szeretettel szerette a népét,
a földet, a fát és a házat.

Beke Sándor: Nagyapám sírjánál

Az ökrös szekér
olajfestményekre költözött...
Ki beszél itt
júliusi szénaillatról '44 előtt,
a fecskemadárról,
abból a nótából,
amit az öreg
annyira szeretett,
az öregedő szilvásról,
fogságról
a befagyott Dnyeper vize mellett,
csontos karjairól,
amivel férfiasan átölelt,
mint egy hazatért katonát,
s arról a képről,
a 118. szám alatt,
ahol állt és integetett,
ha repülni készültünk,
mint a villásfarkú fecskemadár.-
Ki beszél itt?
Az emlékek suttognak csak,
sisteregnek fájón
mint a kozmosszal beszélgető
gyertyalángok.

Beke Sándor: Az utolsó fénykép

Éreztem,
ez lesz az utolsó találkozásunk,
ezért nagyanyámmal együtt
a csűr elé állítottam,
hogy lefényképezzem, nagyapámat.
Kezébe nyomtam egy üveget,
hogy vérbeli székelyként
szalutáljon az utókornak borosüveggel.
Későn vettem észre:
a borosüveg helyett
borvizet adtam a kezébe.
„Perla Harghitei” — hirdette a cím
magyarán „Hargita gyöngye”.

Beke Sándor: A csikókályha

Fekete csikó, meleg a háta,
testében lobog tüzelő lángja,
kürtő csöve prüszköl,
s helyben galoppol négy kicsi lába.
A nyári konyhából
indulni szeretne,
ki, a gyerekek közé,
a fehér, havas utcára.

Este, telente öregek gubbasztanak
a szobában, s míg fáradtan
duruzsolnak az ágyon,
hallgatják a csikókályhát:
ő lábával egyre csak kapál,
s öntvénytetején,
a gőzölgő lábos fedele
— akár a réztányér —
szaggatottan muzsikál.

El-elszunyókál,
prüszköl egyet-kettőt,
jelzi, hogy megjött az étvágy,
jól tudja: nagytata,
ha alszik is, éber,
leszáll a recsegő pamlagról,
s a faládából bükkfát vesz elő,
kínálgatja az éhes paripát.

Kezét a kürtő felé tartja,
s míg eltűnődik,
gyöngéden meglapogatja
a kicsiny paripát,
de mindhiába kíván
szép álmokat,
a csikókályha nem akar elaludni
a zimankós téli éjszakán.

Ilyen éjjeleken még jobban
lángra lobban a lelke:
az öntvénytető repedésein
kiszökken a fénye,
s hullámzani kezd
a tapaszos falon, de reggelre
az öregek álmával együtt
eltűnik örökre.

Beke Sándor: A tiszta szoba illata

A „tiszta szobában” takarítottam,
felmostam
sárga tojásfestékkel a padlót,
gondosan megpucoltam
az apró szemű ablakokat,
az ablakok közé rekedt
legyeket szemétlapátra sepertem,
letörültem a port a képkeretekről,
kimostam a színesre szőtt
keskeny parasztszőnyegeket,
egyedül a nagytata
és nagymama szekrényét
nem bolygattam.
Mindent úgy hagytam,
ahogy ők hagyták,
s szerették.
Az ünnepi bőrcsizmákat legalul,
a vállfákon
a fekete posztókabátokat,
a kabátok fölött a polcon
nagytata fehér ingét és a kalapját,
báránybőr sapkáját és kesztyűjét,
nagymama virágmintás fejkendőjét,
csipkés kombinéjét,
minden alsóneműjét,
úgy, ahogy ő hagyta,
szépen kivasalva.

Nagyon vigyáztam,
hogy fölöslegesen
ne nyitogassam a szekrényajtót,
végül csukva hagytam,
hogy a régi illat
maradjon a szekrényben,
s a ruhák
mindig elém idézzék őket,
ha a tornácról
a „tiszta szobába” belépek.

Beke Sándor: A tornácról

A fatornácon ülök
egy régi asztalnál.
Hátam mögött nyitva van
a hűvös tisztaszoba ajtaja,
ahová nagytata
néha-néha feljárt
kancsó borért,
nagymama meg kivágott
egy nagy szalonnacsíkot
a gerendára felakasztott
tábla szalonnából.
A falon függ
fekete díszláncon az a járom,
mellyel az ökrök
szénával megrakott szekérrel
indultak a mezőről
az ég felé
a júliusi láthatárról.
Mintha élő múzeum
lenne itt minden:
a favillák a petróleumlámpa
mellett pihennek,
a krémszínű falhoz
szegzetten állnak.
A szellő arcomba fújja
a szőlőfa recés leveleit.
A ház sarkánál megrepedezett,
füstös kemence.
A fehérre meszelt pajtáról
hull a vakolat:
mészrétegek alól
üzennek az évek,
mintha történelemkönyvet
lapozna itt a szél,
álmukat alusszák
az idő fejpárnáján
a tovatűnt századok.

Az egymásra csúszott
mohás kövek fölött
a kerekes kút is megdőlt,
s a szín
lyukas deszkái között
nagytata utolsó felvágott
tüzelőfái lélegeznek.
Tücskök cirpelnek
a magas fűszálak között
az udvaron.
A kertben nem bégetnek
a korai bárányok,
de ismét
virágoznak a szilvafák,
s édes illatot árasztanak
a csűr mögött
a cseresznyevirágok.

Nagymamát keresem.
Mintha most jönne
az udvar felé,
képzeletben megnyitom
előtte a kertkaput.
Surcában frissen tépett
zöld füvet hoz a kiscsibéknek,
és ráncos kezében
szorongat egy kis csokor
múlt századi kerti virágot.

Beke Sándor: Király és királynő az ősi házban

Nagymamának és nagytatának
tornácos parasztháza volt,
a bejáratnál
virágos kapuzábéval,
az udvar végén
ereszes csűr köszöntötte azt,
aki a portára jött,
a sarjútartó alól a fehér istállón
cifra járom nézett le a falról
a virágzó portára.

Nagymamának
parasztbútorai voltak,
s a magasra vetett ágyon
hímzett rózsák nyíltak
kendervászon takaróján.
Télen, a szoba közepén,
fonókerék kattogott este,
a nyári konyhában nagymama
zománcozott pléhtányérba
tálalta a vacsorát.

Esténként,
ha fáradtan leültek,
a ládás fapadon
egymás vállára hajtották a fejüket,
s míg dorombolt a tűz
a mosakodni való víznek
az érckályhán,
sohasem álmodtak beszéd közben
se szebbet, se többet
a természetes megvalósításnál.

Nagymamának
nem volt velencei tükre,
ő maga ritkán nézett tükörbe,
de olyan szép volt az ősi házban,
mint egy királynő
a kastély udvarában.

Nagytata
soha nem ült rokokó karosszékben,
és nem füstölt
török cseréppipából sem,
de király volt a szőlőlugasban is,
vagy ha a mezőt szemlélte
a ház tornácán.

Csabai Andrea: partra vetett Idő

lassan csenddé formálódik minden
tompuló fények között
fák tűnődései lebegnek

apad a tó vize
utolsó álmukat élik meg a halak
partra vetett Időben
haldoklik az ég

hallgat az Isten
néma könnyeit
már a szél sem szárítja fel
és ahogy
lassan csenddé formálódik minden...

Ilosfalvy Róbert - Bánk bán

Ilosfalvy Róbert - Bánk bán

Beke Sándor: * * *

Az emberből csillag lesz,
a virágból szerelem,
a népből nemzet,
az imából buzgalom,
a hitből isteni oltalom,
a szeretetből áldás,
az alkuból árulás,
a gyűlöletből vérontás,
a lustaságból gazdasági omlás.

Ejnye,
és mindez
a mi életünkben
és a mi szemünk előtt történik —

Egyedül mi lehetünk
a vádlottak.

Nemeskéri-Orbán István: Új teremtés kell

Hitted volna, hogy a hites világ csal meg,
elejt és szárba szökken a gyom,
hogy a rossznál is lehet rosszabb,
s mindent eltapos az álnok hatalom?
Hitted volna hogy megcsal a szerelmed,
s elfelejtenek, hogy szíved csak azért ver,
hogy nemzzél új és új rabszolgákat,
kiket a tudatlanság tudatlanságra nevel?
Ki hitte volna néhány éve még,
hogy ilyen mélyre süllyedünk,
hogy a remélt jobb élet helyett,
egy falat kenyérért szenvedünk!
S te hitted volna tán, gyermekem,
hogy búcsúcsók nélkül távozol,
hogy minden, mi emberi, elvész,
s mikor mész, nem marad, csak az, amit átkozol?
Hitted volna, hogy amit demokráciának hittél,
csalfa szemfényvesztés csupán,
s a te véred lesz a pecsét a sok hazug,
semmit nem érő zálogcédulán?
Hihették volna, hogy jobb világ jön el,
mert nem látták a vakok a fényjelet,
hályogot vontak millió szempár elé ígéreteikkel,
kiknek éhbérért toljuk,
mi szerencsétlenek, az úri szekeret.
A tűzijátékot bámuló tömeg nem érzékeli,
hogy úgy vezetik, mint egy balga állatot,
orrába karikát fúrva rángatják,
mert nekik ez nem fáj,
nekik ez csak egy pillanatnyi állapot.
Hát hogy hihettél el ennyi szennyes hazugságot?
Miért nem mertétek Ti sem kimondani,
hogy semmi nem változik, csak az idő halad,
hogy egy új világhoz új teremtés kell,
s mindent, ami régi, le kell bontani!

Zsiga Lajos: Az igazság

Nyomorba korog a gyomrom
Gyomromba korog
Az átkozott sorsom
A világ homályos szűk folyosó
Az éhség végtelen égi mező
Hol csak álmok kergetőznek
Nem hullnak kenyérmorzsák
Mint mezőn a tavaszi eső.

Az igazság mindenkit utolér
Lehet az gazdag vagy szegény
Koldus vagy ünnepelt király
A föld csak egy színpad ahol
Mindenkire egy szerep vár
Játszd hát kiosztott szerepedet
Bűnöktől megváltott ember
De ne képzeld magad Istennek
Kinek hatalma végtelen.

Egyszer majd rádöbbensz
Farkasból lelked bárány lesz
Kit sorsáért ma megvetsz
Holnap testvérként ölelsz
Ki bocsát meg nekem, hogy
Embernek születtem?
Ki ítél el, hogy ezt néha vagy
Talán oly sokszor elfelejtettem?

Istenem! Bocsájtsd meg bűneimet
Azért mert koldus lettem
Azért is mert király vagyok
Bűn ez is bűn az is hogy
Oszthatnám szét az igazságot
Hogy ne szakadnék szét
Legyek csak fél szegény
Vagy csak legyek fél király
Ezt, hogy értené meg a nép

Vagy legyen egyenlőség
Annyi nekem mind neked
S békében élne Káin és Ábel?
Nem. A bűn itt van köztetek
Koldus vagy király mindegy
Ádám népének sorsa ez lett
A kárhozat az utolsó ítélet
Ahol majd mindenki elítéltet.

Ágai Ágnes: Ki nem akar magyar lenni?

Ez egy verscím?
Nem, ez egy kérdés.
Ebben a hazában
ki nem akar magyar lenni?
Minden magyar
magyar akar lenni,
mivelhogy az.
Nincsen nemmagyar magyar,
nincs magyartalan magyar.

No, persze
van kitagadott,
megkérdőjelezett,
bizonytalan,
kiebrudalt,
kikényszerített,
kihátrált magyar.

Ez egy huzatos ország.
Ki ide húz,
ki oda húz,
ki sehova se húz,
kit az ág is húz!

Magyar-Magyar Monarchia.
Sok király,
sok császár,
sok alattvaló
mindössze 93.000 négyzetkilométeren.
Régi dicsőségét
lámpással keresi az éji homályban.

A magyar
mindenütt magyar,
a lelke
és az akcentusa magyar.
Keveri idegen nyelvbe
bele magyar,
mert az neki
volt anya.

Magyarral
teli a nagyvilág.
Á, magyar!
Liszt, Bartók,
Puskas, Rubik!
És dicsőségesen megnyert
vesztes forradalmak!

A magyar viszi magával
a magyarságát!
A lelátókon: Ria, Ria...!
A pubban: Hogy az a jó…!
A magyar szíve
teli búval és bánattal.

Felismerni a magyart
cifra járásáról,
bejárja a Földet
és hazajön meghalni,
mert akkor már szeretik,
és magyarnak tartják,
igazi magyarnak!

Nemeskéri-Orbán István: Ma ismét...

Ma ismét vigasztalanul esett,
S egy kisváros sarában bandukoltam,
Érezve, erre milyen nehéz a sár,
Itt nem csörög villamos, s busz sem jár,
A temetőbe vállán visz a halál.

Ma ismét csomagolt egy család,
Kevéske semmijük egy számlára tették,
S szótárt kerestek, hogy értsék ott a szót,
Itt már nem tudják kifizetni
Sem a rezsit, se a rájuk kirótt adót.

Ma ismét bezáródott itt egy kertkapu,
Nem rotyog pörkölt sem a gázon,
Eladó! Hirdeti falnyi felirat a házon,
Útra kel ezernyi társával versenyezve,
Vándorol egy remélt új életet keresve.

Ma ismét vigasztalanul esett,
S egy kisváros nyomorában bandukoltam,
Láttam, hogy éhen milyen nehéz a sár,
Itt szürkület után csak a mentő szirénáz,
S az örökre távozók könnyes sóhaja száll.

Ma ismét vigasztalanul esett…

Zsiga Lajos:...néma jaj...

nem próféta szavai
kiáltva a pusztába
mely sziklákat
repeszt szét
ájultan vergődik
s a csendbe vész

én halkan súgom
füledbe, mint
hárfa hangja
hogy milyen
a pusztító
a szegénység

Végh Tamás: „méltatlan ugyan, de elhívott”

Kéne még egy szó,
A végéről való,
Szívből lélekig ható,
Álságromboló,
Féltve ápolt gondolat,
Józanító remény.
Kéne még egy bíztató,
Hogy a keskeny út járható,
Gyarlóságunk eldobható,
Rongycafat, nem ruha már.
Kéne még egy csendes intelem,
Hogy a figyelmes fegyelem
Holnapra itt többet ér.
Kéne még az indulattalan
Döbbenet szárnya felett
Elkiáltott Hiszekegy, hogy
Általunk, a jóra sóvárgó világ
Tükörbe nézzen legalább.

Kéne még egy zseb az ingemen,
Ahová gyávaságom beteszem,
Mikor a szószékre nézek, hol
állsz,
Mint hajnali égre, apám nyomán.

P. Buzogány Árpád: Az út, amit megjárunk

Ha már elfogy az út előlünk,
ha nem tudjuk, merre van előre,
ha már a májusi szikrázó fénytől
se kapunk jártányi erőre,

ha már botokká válnak
körülöttünk a zsenge ágak,
vadak lesnek ránk s minden
tüske csak visszafelé rángat,

ha a csillagokat is ellopják tőlünk
s a kenyeret kezünkből kiragadják —
csak a gondolat maradjon friss,
mint bolyban a szorgalmas hangyák.

Mert ha szólni tudunk még,
nem maradtunk szegények;
itt az is kincs, ha felhangzik
anyánk nyelvén egy ének ...

Majd csak a remény marad meg
s mellette mindennapi jármunk,
de ünnep az, ha kimondhatjuk
valamelyik gyönyörű álmunk

szabadságról és szeretetről
s aztán nagyot hallgatunk, mint a vének;
de az is ajándék, ha ezzel
legalább holnapig élek —

s ha a remény is már elhagy,
— nem simogatnak, nem vesznek ölbe —
a legszebb vágyakkal együtt zuhanunk
az anyanyelvből — az anyaföldbe.

Végh Tamás: Mert itt mi mind

Mert itt mi mind csak megyünk előre:
érdekből, dacból, ösztönből, értelemből,
szívszaggató vágyból, érzelemből,
míg csak telik rá az időnkből,
és sírnak utánunk az álmok.

Mert itt mi mind csak álmodunk a jóról,
tündérölelő, jégtiszta vágyról,
a helyről, hol lelkünk nem sebzett a kortól,
hol békésen beszélünk az elmúlásról,
és felfedi titkait előttünk az élet.

Mert itt mi mind csak megyünk előre,
szív, kar, láb, szem nem remeg,
mert vagyunk mi az egyetlenek,
kik reszketnek tökéletességük álarcában,
mert Istenüket hallgatásra ítélték.

Mert itt mi mind csak megyünk előre.

Mózsi Ferenc: „Ki gépen száll fölébe”

szépen szálldogáljon és
álmodjon föléje védő kart és
melengető takarót mert
hideg van és nemcsak a szívekben
és a fagyott tekintetekben hanem
azonképpen itt az égben is
mikor orcádra visszahullok
föl-földobott Hazám
szerelmetes barangolás ez
egy rongyosra lyuggatott
felhőtérkép fölött
visszatalálni oda ahová kell
mert elszakadni anyjától
vénen sem képes a gyermek
az idő tejfoga lassan jelzőkbe
zápul és emlékeinkből megered a hó
és csak hull a véletlenség záloga
míg a korán kelő lét fel nem szenderül...

Szente B. Levente: Hazafelé

Nálunk naponta ingét vedli az ég -
azt mondják: már ilyen ez a világ

se zöld, se piros, kissé gyulladt, szürke, olyan,
mint az árnyak mögött kuporgó énem leginkább

mint öregedő kérges, tenyeremben a barázdák,
messzi futnak, egyenest az ég felé mutatnak benne a falubeli utcák

de esténként te csak emlékezz -
nézd, hogyan hajol föléd csillag és holdbeli tájarcom,
kinyújtóznak benne a piros-kék házak, míg lelkedben őrt állnak az út menti akácfák.

torkodban dadog a lélek és megszorul a szó:
hazát. házat. ennyit akartál?

Mészely József: Időalagút

Az égen félhold, hetyke csillag...
Be furcsa látvány, látomás volt!
Mintha ismét uralna minket
a rettenetes ottomán hold.

Körben olyan különös minden.
Az utcákon cserfes tömeg.
Tévesztő mezt visel mindenki.
-szinték csupán a kövek.

Kaméleonná lett az élet.
Pénzért akármi kapható.
Egy nagy bazár az egész város.
Ki ad, ki vesz, egyként csaló.

Fölbugyog, jön az áradás, jön,
Hamis a szó az ember ajkán.
Síppal, dobbal, mézzel és mázzal
jön a mordályégető Balkán. —

Az idő örök, feneketlen,
ásító, rideg, néma kút.
Röpíts e múltból szebb jövőbe,
iszonyú időalagút!

Elekes Ferenc: Hírek hervadása

E verset oly időben írom,
amikor egymást érik
a nemzetközi események:
hólé-árkaival olvashatóan
most írja alá lemondását
az idei tél,
és meg nem erősített hírek szerint
már megjelentek
a tűzveszélyes fecskék.
Ilyen körülmények között
ideje lenne
valami egészen világos ruhát
viselni, s jó hangulatokkal bélelt,
könnyed közérzetet.
És most már ideje lenne
megtanulni például angolul,
de hát a temetők tele vannak olyanokkal,
kik perfekt tudtak angolul,
ezen az alapon
semmit sem érdemes csinálni,
talán még úszni sem
azokban az állítólagos, áttetsző,
kék vizekben.
Erről jut eszembe:
néha azt hiszem, csupán az én ötletem volt
a tavalyi nyár,
ezért nem lett semmi a nagy viráglocsolásból
és származásuk miatt
a fákon aszalódtak a szilvák.
Nekem azért könnyű:
sokféle példát tudnék felhozni
erre-arra, mert olykor meghallgatom
az öregeket,
kik bor mellett mindig mesélnek nekem
egy kiadós történetet,
persze, háborúról, hadifogságról és nőkről,
de ezekből semmi sem igaz,
csupán a háború,
a hadifogság,
s a nők.
Fontos, hogy megérezze az ember,
mi az igazság,
amikor a mesék fehér foga villan,
s még ennél is fontosabb,
hogy csak a folytatható meséket
higgye el az ember, ugye,
a parittyakő is
elcsöndesül a trombitában, bizony,
a gyermek kinövi a színes ceruzákat,
s valami jövőt kezd szerelni mindjárt,
tessék megindokolni a nyugodt perceket,
hiszen az eső nem csak csapadék
és az időjárás sem lehet puszta hír,
mert nincs hervadása.
Nem csak a jövő,
a múlt is csupa meglepetés,
de kitalált tojáson nem ül meg a tyúk,
hát beszéljünk végre érthetően
e percben:
versem oly időben írom, amikor ideje lenne
valami egészen világos ruhát viselni,
s jó hangulatokkal bélelt,
könnyed közérzetet.

Boda Magdolna: hadd legyen ünnep

Kávéházban nem olvasnak verset,
inkább könyvtári fotelbe süppedve,
(mondják: főként a sznobok) vagy kádban
fürdés közben, vagy a reggeli teához,
ha a könyv épp kinyílt ott leesvén a polcról,
föltartják tekinteted
néhány percre a rövid sorok.

Minden tőlem telhetőt megteszek.
Neked, de csak neked, és csak ma,
hadd legyen ünnep.
Nézem a címjegyzéket,
hogy mivel tartozom,
leginkább persze magamnak.
A tengeri szél maradt csak,

mely kicserzi bőröm,
kiszárítja hajam,
sója kimarja ajkam
s mely oly populáris téma:
mutatja egy költészeti statisztika
A szél: kerget az égen egy
gyönge felhőt éppen,

utoléri egy rímben,
az felolvad a kékben:
nincs tovább;
csak pára, egy maszatos képben,
nem vers, csak fogalmazás.
Mélyről morajló hangok
kelnek ki a partnak csapódó habokból.

És hogy miért kell írni épp erről?
Hogy emlékeztessenek, amikor a szavak
végre előmerészkednek a csendből.

Jancsik Pál: Pacsirta

Fáradt szemem nem tud követni.
Jó volna veled mennybe menni.
Kék selymek közt Istent keresni.
Fényes titkaiba belesni.
Bő áldásáért esedezni.
Csapongani, helyben repesni.
Szárnyaló, boldog dalt szerezni.
S az életet, mint te, szeretni.

Bliss - Breathe

Bliss - Breathe

Szente B. Levente: Hadd maradjak...

Hadd maradjak az,
Ki voltam,
Szükséges fölösleg,
Idők hátán tenyered,
Bing-bangot játszó óra.

Vagy holdra vonyító kutya,
Nefelejcsvirág az ismeretlen kertben,
Szemed sarkában
Lopakodó felhő -
Kapu, melyen,
Ha majd úgy akarod,
Emlékeidben örökké
Hazatalálsz.

Iancu Laura: Valahol vár

Valahol vár még a tavalyi tél.
Biztos menhely, tűzfallal zárt liget,
Ahol a vonatfüttytől már nem fél
Ki itt most mozdulatlan integet.

Valahol vár még, ki útra indult,
Asztalt terít, beveti az ágyat,
Látja, amint a makacs ég feldúlt:
Összehajtogatja imáimat.

Ölembe hull a biztos félelem:
Szürke szemem örökké jönni lát,
Leszakadt égdarab a kenyerem,
Váróteremből rendezek hazát.

Elekes Ferenc: A nagy csönd

Milyen szépen jött be hozzám
ezen a hajnalon a Csönd,
puhán jött, tapintatosan, mint
aki nem akar zavarni,
lábujjhegyen jött, kis ujját
odatette a szája elé, lassan
lépegetett felém, föltűnés
nélkül, hogy is mondják,
amikor így jön valaki,
lopódzva szinte, de
nem tétovázva, andalgott
talán, hozzá sem ért
a kilincshez, nem is sejtem,
miképpen tudott bejönni
a becsukott ajtón,
semmi zörrenés a záron,
lába sem érte a földet,
nem botlott bele az
ajtónál felejtett cipőmbe,
helyén maradt az üres
váza is, amelybe valami
virágot akartam tenni
néhány hónappal ezelőtt, csak
kiment a fejemből, most
itt áll előttem mosolyogva,
nézzük egymást
zavartan, mondanám, fogadjon
örökbe engem, törődjék
velem, mert éppen
elárvultam a nagy
várakozásban, nem jó
a bizonytalanság, már
nem hiszek abban, hogy
jöhet valami más
moccanás, amiért
érdemes lenne megöntözni
a hervadó violát.

Mészely József: Útravaló (5. Óvó gondjaid sugara nélkül)

Óvó gondjaid sugara nélkül
a legszebb virág is elpusztul,
levelek zöld türelme elavarul,
a legtisztább színek is
árnyalatuk homályaiba ködlenek,
hamuvá sorvadnak a gyönyör tüzek,
elringyulnak a legszerelmesebb szüzek,
elillannak a legédesebb illatok,
elszíntelenednek az álmok,
csenddé foszlanak a hangok
s a vissza nem tér madarak
fészke is kihűl,
a nap nem bukik föl
a láthatár mögül,
a bársonyos nyúl
árnyékába szelídül,
a zsongító óbor is
a szőlőszemekbe aszik,
ha óvó gondjaid
sugara kialszik.

Demeter Attila: Mi lesz?

Mi lesz, ha egyszer
elnémul suttogásod
s megfáradt hitem,
akár az árnyék,
úgy tűnik el a múltban
mint sosemvolt ajándék

a magukra maradt,
földönfutó álmok
szétgurulnak,
mint elejtett üveggolyók
s elnyeli őket az éjszaka
fojtogató csendje…

Mi lesz, ha egyszer
megváltó mosolyod
helyett tétovázó szemek
távoli fénye
tekint rám, mint
kihűlt messzeségre

s homályba tévedt
hologram-arcodon
a szivárvány-fátyol
sejtelmes árnya többé
nem oldoz fel,
nem ápol…

Mi lesz?

Szente B. Levente: Ha majd fa leszek

Ha majd fa leszek,
Felnézek rád, ezt ne feledd.
Csak nézz bátran a szemembe,
Ahogy már az lenni szokott,
Mielőtt még minden elveszne

Ha majd fa leszek,
Alámállhatsz, átölelhetsz.
Napfény szítta testemről
Ha egy esőcsepp arcodon
Majd lepereg, csak annyit kérek,
Emlékezz –

Eső hull rám.
Ágkarjaimban égóriás, meg
Miegymás.

Nagyálmos Ildikó: Ketten

Itt ülök, felállni semmi kedvem.
Hogy mit érzek? Semmit. Az életem
s minden, amivé egyszerre lettem,
magamtól bátran kibérelhetem.
Lakhatok bennem, berendezhetném
olcsó kis lusta lakosztályomat,
téged is szépen odaképzelnélek
lakhatnál bennem, míg véres alkonyat
ülné meg szobámat, mind a ketten
bacchanáliában, szeretetben.
megölnénk egymást.
Felcserélt szerepben.

Még mindig itt. Még mindig egymagamban.
Nyújtózkodj bennem százezer alakban.
Legyél hős vagy bármi, legyél tűz, mi éget.
Szorozz be, ossz el. Beszélj hozzám. Kérlek!

Hollósy Tóth Klára: Úgy őrzöm

Úgy őrzöm ezt a fájdalmas szerelmet
olyan mélyen és olyan görcsösen,
mint tengerszem a hegykoszorús csendet,
ahogy homokos partot a föveny.
Ahogy az erdő mély öle a fákat,
ahogy a fák érő gyümölcseik,
ahogy a föld őrzi magán a tájat,
és rögei a föld elemeit.
Ahogy a hajnal az éjszaka neszét,
ahogy szerető anya magzatát,
ahogy burka őrzi féltőn a gesztenyét,
ahogy a föld a napnak sugarát.
Ahogy az este őrizi némán csöndjét,
/mert /így érdemes csak emlékezni rád.

P. Buzogány Árpád: Nap süt szemedből

Rossz nap sütött reám, még mindig éget,
perzselte arcomat kemény, hideg
fényével s nem kerestem én menedéket,
nem mondtam el, hogy fáj, ugyan kinek?
Virágokat kerestem én, kezedbe
adnám a legszebb illatos csokor
virágot, válogatva, néked szedve,
sziromlevélre válaszod csókold,
hűvös szemeddel lesd, a mondat végén
miért remegnek úgy a szép szavak?
Egy kis mosoly s ismét meghozza békém
a játszi fény, villannak friss halak…
Nap süt szemedből; ismét láttalak,
magamba zárlak, mint álmát a vak.

Bajtai András: Fém

Megfeledkeztünk
az apró kezekről a sötétben,
amik most egymásnak adogatják
a szenvedély hideg kulcsát,
pedig mi érdemeltük ki először,
mert a láztól verejtékező kilinccsel
ütöttük szíven az éjszakát.

A szerelem metaforája fém,
a fém nem fél a tűztől,
de a tűz félti a szerelmet.

Fém,
nem tudlak elengedni,
hol a kezem,
csak egy elveszett, forró kilincs
tör-zúz a fejemben.

Utaztunk.
Indulásunk előtt
egy állat jelent meg
ringatózva az ajtóban,
riadalmat keltve
a közös álomban,
amely kezdettől fogva
kék volt és múlt idő
a fém fényes ketrecébe zárva.

Az éjszaka nálad jártam,
fém,
hidegen, távolodóban.

Hosszan gyalogoltunk,
mire megérkeztünk a hídhoz,
aztán este lett,

fénylő erdők
rohantak át a sötét alagúton,
és egy pillanatra megint
minden a régi volt.

Történetünk utolsó,
kék fejezetében
megszólaltak a füst harangjai,
mert kigyulladt az emlékezet,
és tűz pusztított
felkarolt-délután-tájain.

A toronyszobában
valaki
ébredés után
elhajított egy sötét kockát.

A falak készen álltak
meghallgatni az egyetlen ígéretet,
ami a fém megtartó erejét hirdette volna,
de képzeletünk máglyáján
akkor már ott lobogott minden,
ami valaha kék volt,
és közös.

A fák elengedték kezünket,
és talán bent égtünk mi is,
a kocka pedig azóta ott gurul
a kék szőnyegen,
de már nem félünk a sötéttől,
mert egy vérből valók
vagyunk az éjszakával.

Fülöp Kálmán: Egy délután szobámba költözött

Az est a kertben vágyakat növesztett
és lágy sötétje h űs lombok között,
átszakította távolságok láncát
s egy délután szobámba költözött.

Sem hang, sem fény, halk suttogások árnyalt
színéből tompán, halkan érkezett,
kezét gondterhelt homlokomra tette,
tiszta volt s ezzel mégsem kérkedett.

Nem volt nehéz felismerni tüzében
a csillogást, mely gátakat szakít,
s az idő színes bársonyán, nevetve
magához láncol némán valakit.

Jó volt, hogy van, hogy lesz s marad sokáig,
egy álom volt, amelyből rügy fakad —
megállt a hold az alvó nyári kerben,
elbóbiskolt s aztán tovább haladt.

Egy vágyunk volt, hogy átlépjünk a fényen
s döntsünk le minden torz ítéletet —
Élt az idő és génjeink zenéje
a lombok között halkan nevetett...

Nagy Irén

"Aki egy szemernyi jót tett vele, kapott cserébe sok napnyi, kételkedés nélküli tiszta imádságot. Olyat, ahogyan igen kevesen tudnak imádkozni ezen a földön. Csupán az ilyen magányos, töpörödött, sokat megélt öregasszonyok azokból a régi, vaskos imakönyvekből, amíg élnek…
amíg meg nem halnak. Azután pedig… vajon mi lesz a világból nélkülük?…
Imádságtalanul."

Beyonce - Ave Maria

Beyonce - Ave Maria

Nagy Irén: Az öregasszony imakönyve

A Hargita lábánál megbúvó, félreeső öreg ház és telek valahogy kiesett az időből. Az idő múlásából, amelyik úgy jó ötven éve megállt a karókkal, rúddal megtámogatott rozoga kapu előtt, mert annál bennebb jutni nem tudott.
Az öregasszony egyedül élt itt, néhány évtizede özvegyen, családja, rokonsága szétszóródva a nagyvilágban. Az udvart egészen belepte a gyep, benőtte a fű, csikorgó szekérkerék, csordába ballagó állatok patája réges-rég nem tett kárt benne. A kerítés mellett s az omladozó disznóól körül csalán és kutyatej, a csűr oldalánál száradó kóróköteg, csendesség mindenfelől, csupán a tornác alatt kapirgáló néhány tyúk töri meg a nagy mozdulatlanságot.
A kékre meszelt, sárral gondosan megtapogatott kicsi házban a technika nem „fertőzött”, villanynak, rádiónak, televíziónak se híre, se hamva. Bent, a kopott asztal fölött drótra akasztott petróleumlámpa, s az asztal ablak felőli sarkán vaskos, régi imakönyv. Az öregasszony egyetlen társa, gondjában, bajában vigasztalója. Ha számtalan tennivalója engedi, mert ugye, olyan sok gonddal jár az élet, ide húzódik-menekül az imakönyve mellé, mert itt elfelejti minden nyomorúságát, és érzi, hogy megsegíti, megint megsegíti az Isten.
Ha nincs télire tüzelője, ha nem kerül, aki lekaszálná a sarjút a kertben, vagy pótolná a lehullott zsindelyek helyét hó s eső ellen, az öregasszony kinyitja a nagy, kék betűs imakönyvet,
és imádkozik. Összekulcsolja kibogosodott ujjú kezeit az asztal sarkán, és úgy beszél, fohászkodik ott, mint aki egészen biztos, hogy abban az egyben, a Mindenség Urában nem csalatkozik.
És az öregasszony nem csupán önmagáért és az övéiért imádkozik. Ha eljut hozzá a világ nagy bajainak, a bajok valamelyikének a híre, igen a szívére veszi azokat mind, s miattuk is fohászkodik. Minden áldott szent nap könyörög a bajba jutottakért, az úton levőkért,
az üldözöttekért, árvákért, éhezőkért, szomjazókért, betegekért, sorjában mindenkiért, akikért talán soha nem mondott még senki más imát. Két iszonyatos világháborút túlélt már, és naponta elmond egy imádságot azért is, hogy a harmadik, ha lehet, elkerülje ezt a világot. Jól tudja, milyen az éhezés, a szárazság, a terméketlen, ínséges esztendők. Ha szenvedésről hall, maga is szenved. Ha bajokról, nincstelenségről, érti, tudja, mi az. S mert más módon nem segíthet, hát imádkozik.
A mindennapi teendők, kapálgatás, takarítás, fahordás közben, ami nehezen és lassacskán megy már neki, és sok-sok idejét lefoglalja, szíve sóvárogva vágyakozik az asztal sarkához,
az imakönyvhöz, hogy megpihenjen, felüdüljön és erőt szerezzen.
Az imakönyve mellett elsírhatja-panaszolhatja minden bosszúságát, bánatát, magányosságát, mert érzi, hogy meghallgattatik. Ott nincsen egyedül, ott úgy érzi, a végtelen világmindenség Ura az ő társa, támasza, barátja. És van egy kép a könyvben, melyet az öregasszony a leginkább szeret.
Ez a kép a feltámadott, dicsőséges Jézust ábrázolja, s mikor erre a képre nyílik ki az imakönyv,
ő boldog, nagyon boldog lesz, s a szíve csordultig telik hálával, alázattal és szeretettel Iránta, ki minden emberért, őérte is olyan sokat szenvedett.
Félti, óvja hát az imakönyvét az öregasszony szüntelen, s nagy-nagy gondja az, hogy a vékony lapok már régen foszladozni kezdtek, s ő merev, kérges ujjaival nem bírja már eléggé gyengéden fogni, lapozgatni azokat, s mikor egy-egy lap elreped-hasad, napokig, hetekig bánkódik miatta. Ragasztgatja, csirizeli buzgalommal, de mégiscsak szakadoznak, kopogatnak, fogyatkoznak egyre, s ő keserű sóhajtással fordít tovább a könyvben, ha egy-egy leragadt, elkopott sort már nem lehet kiolvasni valamelyik szépséges imádságból.
Ott, az asztal sarkánál, a zsalugáteres apró ablak előtt az öregasszonynak nem kell szégyenkeznie jelentéktelen mivoltáért, sem gyenge ruházatáért. Akivel ott beszélget, az a végtelen irgalmú Úr nem bánja az ő toldott-foldott, megkopott szoknyáját, sokszorosan foltozott szürke harisnyáját, szakadt lábbelijét. Az a végtelen irgalmú Úr az ember szívét nézi, tudja jól az öregasszony, hogy ott legbelül mi van, csak azt…
Aztán van az öregasszonynak jó ruhája is egy rend, egyetlenegy. Gyapjúrokolya, ujjas, ép harisnya és fejrevaló, fekete. Hanem azt kíméli, óvja, tartogatja a nagy útra… Hiszen hát nem jelenhet meg az ember Örök Bírája előtt akárhogyan…
Ezért vigyázza, szellőzteti, porolja azt az egy rend öltözetet olyan gonddal, óvja molytól, egértől.
Hogy legyen… akkorra legyen.
Mert eljön az óra mindenkinek. S aki mindennap készül rá, azt nem éri váratlanul.
Se nappal, se éjszaka…
És úgy fekszik le minden este az öregasszony, hogy utolsó pillantása az ágy fejénél levő képre essen. Ahol ő töviskoszorús Jézus függ a kereszten, az arca csupa fájdalom… Az öregasszony őhozzá beszél esténként, tőle búcsúzik. Neki köszöni meg az eltelt napot, tőle kér nyugodalmat a beköszöntő éjszakára.
S a reggeli pirkadásban is azt a képet látja meg legelébb. Azután az imakönyvet az asztal sarkán.
És nem virrad fel soha nap az ő buzgó imádsága nélkül.
Az öregasszony esténként számba veszi mindig az eltelt napot, reggelente pedig az elkövetkezőt. Amint néhány szál forgácsból, az öreg gyümölcsfákról lehullt száraz gallyból tüzet rak, elgondolja, milyen tennivalója akad arra a napra. Kiért és miért kell imádkoznia, és mije van, amiből juttathatna másoknak is.
Mert olyan sok ezen a földön a nélkülöző, a szükséget szenvedő. Az öregasszonynak mindig a legnagyobb öröme volt, ha adhatott… Talán azért nem volt soha sem mije, mert mindig csak adott… Ha hébe-hóba felkeresték, és vittek valamit neki, azért örvendett, hogy megint van amit adnia. Valakinek, aki nála jobban rászorul. A néhány tyúk tojásait, a vén gyümölcsfák termését is gyűjtögette, tartogatta, el nem használta volna, hogy legyen, amit adjon, amivel mindent viszonozzon, hiszen ő semmit ingyen el nem fogadhat. S ha már semmi mást nem adhatott, adott imádságot… Aki egy szemernyi jót tett vele, kapott cserébe sok napnyi, kételkedés nélküli tiszta imádságot. Olyat, ahogyan igen kevesen tudnak imádkozni ezen a földön. Csupán az ilyen magányos, töpörödött, sokat megélt öregasszonyok azokból a régi, vaskos imakönyvekből, amíg élnek… amíg meg nem halnak. Azután pedig… vajon mi lesz a világból nélkülük?…
Imádságtalanul.

P. Buzogány Árpád: Ami engem illet

Látod, esőverte rózsákat melegít a nap, az udvar felázott földjén kavicsok csillognak.
Útszéli por nehéz szagát érzem, vízmosta homok telepedett a kövekre, és legörbülnek
a szőlőlevelek a nagy cseppek súlyától. Amikor itt voltál, boszorkányhajad átáztatta az eső,
csak álltál, rövid mondataimra rábólintva, kitartott tenyerembe hullt az eső.
Fölöslegesnek éreztem az erdőt, patakot, aztán magamat is. Vörösbort ittunk később, a lépcsőn ültem, a fényre apró lepkék gyűltek. Nagy csend húzódott lábaimhoz, a felhőlyukakon át halványodó csillagok figyeltek. Vallomások ideje lett volna, éjfél után, mégis szótlanul bámultunk magunk elé, mint rajtakapott kisgyerekek. Azt is tudtam, kire gondolsz.
Bort töltöttem, könnycseppek híztak a csendben, engem kerestek.
Más nőkre gondoltam, meg ismeretlen férfiakra, akik régóta tudnak rólad.
Ez csak egy steril szerelem. Reményekkel, álmodozással kezdődött, akár a többi.
Pedig a lefejezés árnyékában nőtt, elfelejtésre ítélt zsengeség, szemvillanásokkal, figyelmünkön alig fennakadó hangsúlyokkal. Üres képkeret, benne a te arcodnak kellene lennie, ha te is úgy akarnád. Tétova célzások, alig pukkanó szójátékok melegítik üvegtestét, csak óvatosan — nehogy megrepedjen. Harmatszagú, kemény levelű rózsák álmodják a júniust, hosszú esők táplálják finom gyökereit.
A megáradt patakok ellepték az átkelés testes homokköveit a partokon. A nagy vizek szétáztatták a nappalok és éjszakák szokott rendjét. Útszéli sár maszatolódik erős tenyerünkre. Markunkban tartanók a fátyolos holdat, kétségbeesett emlékezéssel keresem régi, eseménytelen esték hangulatát. Az eső már elmosta nyomunkat, te pedig szétrázod versbe kívánkozó, csillagszemű gondolataimat.
Kihűl a délután és én egyre irigyebb vagyok, hogy te másnak is létezel. Aztán újra kereslek, hogy része lehessek én is nyaradnak. A park fái ellopják a járdáról a fényt, meleget, nagy tüskéjű rózsák kínálják magukat ajándékul, a kirakatok előtt galambok tipegnek.
Csaknem kétségbeesem, ha kedvetlen vagy, ehhez nem lenne jogod, annyi jókedvű, kacér kacagást hallani a városban! Tompított érzékekkel jövök-megyek, alig pislog a lecsavart érdeklődés, napraforgószemű nők illata érzik. Hosszú hajú szelek járnak a járdák fölött, alig koppannak a cipősarkak mögöttem. Látszólag észrevétlen kerüljük el egymást, napszemüvegek mögötti érdeklődéssel.
Lassú szerelem növekszik bennem, még mindig, egyre. Nem ért(het)ed, miért van ez.
Óvatos kéznyújtás, visszatükrözött nézések. Elsatnyul-e, ha nem táplálod? Magam sem tudom, miért van így, mikor tünékeny fényét annyi árnyék éri. Mintha elköltöztél volna, hirtelen, bejelentés nélkül. Napok óta nem találkoztunk, még csak nem is láttalak, mint máskor, számomra idegen ismerőseiddel sétálva, átintve a túloldalról. Utána kipirulva, sietősen lépkedtem, semmilyen cél felé.
Eltelve ürességgel, hogy te itt vagy, egyre távolabb, hangodat sem hallom, nem nézhetek lopva rád, csak mások számára létezel, mesélsz nekik, én pedig céltalanul járom a hosszú utcákat, megfosztva létezésed örömétől. Kereslek mindenütt, ahol lehetnél, a legváratlanabb időpontokban járok ott, ahol eljárni szoktál,
mozdulataidat kutatom másokban. Nem is akarok másokkal találkozni, akikről eszembe jutnál újra meg újra. Olyan üres ez a város nélküled! Mit is kezdhetnék magammal — elnyílnak a rózsák, amelyeket neked vihetnék, másokkal törődsz, tudom, kire gondolsz, ki kedvéért vagy szép és jólöltözött. Aztán már csak azért kereslek, hogy emlékezhessek rád. Naponta bejárom a rád való emlékezés hosszú ösvényeit.
Másoknak miért létezel?

Elekes Ferenc: Szelek beszéde

Két ember ült egy-egy szép, kerek kövön. A bözödi határban. Az egyik én voltam, a másik egy nálamnál valamivel okosabb ember. Az ő nevét nem mondom meg, nehogy pletyka legyen a beszélgetésünkből. Mert beszélgettünk. Kiadósan.
Az egyik legtöbbször Bözöd felé nézett, a másik legtöbbször Bözödújfalu felé. De nem csak a tekintetük, hanem a véleményük is kétfelé ágazott. Ezért is tudtak kiadósan beszélgetni.
Azt mondtam egyszer ennek a másik embernek, nagy szerencséjük van a bözödieknek az ő szegénységükkel. Mert az tartja össze a falu népét, a szegénység. Egyik ember sem gazdagabb s különb, mint a másik. Ami kis nézeteltérés van közöttük, szépen megbeszélik.
A másik ember leszakított egy pitypangot, s azt mondta, ennek a pitypangnak több esze van, mint nekem.
Én minden mezei virággal, így a pitypanggal is jó barátságban vagyok, ezért nem sértődtem meg a durva példa hallatán. Csak megkérdeztem, ezt az állítását mire alapozza. Ekkor jó nagyot fújt a kezében lévő pitypangra, s annak szirmai a szemünk láttára szétszóródtak.
Azt mondja a másik, megfigyeltem-e, miképpen viselkedik a pitypang, ha reáfúj az ember. Mondom, nem kellett nagyon megfigyelnem, mert látnivaló, hogy szétszóródott az egész pitypang. És nem maradt belőle semmi. Most már csak annak a virágnak a szára maradt meg a kezében. Azt mondja, azt én csak képzelem,
hogy nem maradt belőle semmi. Mert épp a szétszóródás által tud fönnmaradni a pitypang. Ha jönnek az elsöprő szelek, a pitypangnak semmi baja nem lesz a szélfúvástól. Másfelé vernek tanyát és megmaradnak. Ezt a nagy okosságot nem a fejéből veszi, hanem egyenesen a történelemből. Mégpedig a népek történelmé-
ből. Mondom, minden apróságért nem kell mindjárt a történelemhez rohanni. Mert a népek történelmében mindenre találunk példát, s mindennek az ellenkezőjére is. Vannak népek, amelyeket úgy szétszórt a társadalmak szele, hogy nyomukat is alig lehet fölfedezni.
Azt mondja erre, ez azért van, mert nem tanultak meg mindent a pitypang természetéből.
Mondom, ezek a bözödiek semmit nem tanultak a pitypang természetéből, mégis megmaradtak. És jól megvannak együtt az ő szegénységükben. Erre az a válasz jő, hogy nézzek Bözödújfalu felé. Mondom, arra nincs mit nézni, mert ott már csak az a behemót tó van. A népeket onnan szétfújta a történelem szele,
s odalettek, mint az ő kezéből a pitypang. Erre azt válaszolta, hogy azok a szétszórt bözödújfalusi népek a szétszórtságukban is jobban összetartanak, mint a bözödiek az ő szegénységükben. Mindenki tudja a másikról, hogy hol van, mit csinál és segítik egymást, ha valamelyikük bajba kerül. Akárhol is legyen
ezen a világon. Én ebben igazat adtam neki, mert tudom, hogy ha csak egy kis ünnepük van az újfalusiaknak, abban a pillanatban összegyű lnek itt, a tó körül, akárhol is legyenek. De a bözödiek, ha egy kis ünnepük van, abban a pillanatban elmennek valahová, hogy megünnepeljék a szabad idejüket.
És kérdem ettől az okosabb embertől, szerinte mi lenne a megoldás. Mert az sem jó, hogy mindenki arra menjen, amerre lát, ha elkezd fújni valami történelmi szél. Azt mondja, ezt pontosan ő sem tudja. Talán azokkal a szelekkel kellene szorosabb barátságot kötniük a népeknek. Hogy legalább árulnák el, mikor, merre fújnak. Mondom, ez okos gondolat, de ki érti meg a szelek beszédét? Mikor még mi sem értjük meg egymás beszédét. Itt sem, ezen a két, szép, kerek kövön...