Birtalan Ferenc: Míg megnövök

Engem ne emeljen a magasba senki,
ha nem tud addig tartani,
míg tényleg megnövök.
Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Mehdi - Falling Leaves

Birtalan Ferenc: Összezáró idő

          az ember érzi
          semmi nem a régi
          körülötte jövők ragyognak
          de sehogy sem érti
          miért nem érdemelt jobbat

Százszorosodik minden veszteségem,
bűneim tornyosodnak,
s ha csaló vagyok is ébren,
vallok az álominkvizítoroknak.

Bizony, kellett volna mondanom
– ma ne fojtsanak a versek –,
amit már soha nem tudok:
szerettelek, szeretlek.

Csak a hiányod hordozom,
s megértsem: nem büntetés ez,
hány év, míg végre felfogom:
te kísérsz a végtelen egészhez.

Tudod, mint rég a kisszobában,
szorongva, féltve foglak én.
Köves gyűrűt fordítok ujjadon,
részed vagyok, és te az enyém.

Kezem reszket kis melleden
– hófelhőkben a Rózsadomb –,
nincs múlt, jövő, és nincs jelen.
Kezek ölelőn, ölelőn a comb.

Azt hittem, minden egyszerű.
Minek a szó, ha ott vagyok.
Elbuktam, mint egy rossz vigéc.
Megfagyunk, hol a szó halott.

Hó hullt, vártam az esti buszra.
Nem kellett kesztyű, sál se kellett.
Ragyogva hittem, mindenki tudja:
ezentúl téged énekellek.

Így lett igaz.

Persze rég semmi lettem.
Te vagy az egyetlen vigasz
vezeklő énekemben.
Éjjel te hevíted a testem,
nappalok utánad botladoznak.
Ki megtalált, kit megkerestem,
ki után nem lehet lenni rossznak.
Ki után történhet bár akármi,
nem marad,
csak az összezáró időre várni.

Birtalan Ferenc: Határkövek

Miénk volt minden álom itt,
ha értünk jött az este.
Közös volt félelem, kenyér –
de nincs még semmi veszve.

Birtalan Ferenc: Belőled él

Hogy mennyi év, és mennyi még,
s isten ki tudja, hol van?
Éltünk, s élünk még annyian,
és minden igaz és valótlan.

Testünknek nincs jövője, múltja.
Épít, lebont a bölcs anyag.
Nem létezik se volt, se újra,
csak a szigorú vagyok, s a vagy.

Nincs büntetés és nincs ajándék.
Szememből villan rád a Nap.
Mögöttem belőled él az árnyék.
Vakságaink halálosak.

Hogy mennyi év, és mennyi még?
Ugyan, ki válaszolhat?
Tartózkodási engedélyt,
nekünk sem küld a holnap.

Birtalan Ferenc: Menekíts

száll röpül a nyárfa magja
ne hagyj itt ne hagyj magamra

nincs szavam a nemlevésre
csak a vagyra csak a mégre

testem fárad földre göbbed
röptesd újra újra röptesd

érted vagyok legyél értem
adj hitet a szenvedésben

fölöttem az ég ha megdől
menekíts a félelemből

benned halok értem élj itt
teremtéstől teremtésig

Birtalan Ferenc: Azért

mert jó szagú vagy
       mert ének
mert ünnep a
       hét közepén
mert kidobolnak az ujjaim
       az asztalokon
mert te vagy a ritmus
       a percenként hetvenkettő

Birtalan Ferenc : Egy vers

kéne egy vers a szerelemről
hogy minden jó arról kellene
izzó sorokkal mint a láva
orgonából zúduló zene

kéne egy vers talán rubinból
minden tiszta arról kellene
azon át néznénk föl a napra
rubinversből szerelem szeme

kéne egy vers a csókjainkból
és reményből abból kellene
őrült tavaszok nyílnának
minden rügyből várnám hogy gyere

kéne egy vers az álmainkból
persze szél madár is kellene
ringatnánk egymást fönn az égen
az ég mi lennénk se én se te

Birtalan Ferenc: Mondjuk azt

majd mondjuk azt ha kérdezik
de lesz-e akit érdekel
s hova teszik ha nem leszünk
s marad utánunk bármi jel

majd mondjuk azt ha kérdezik
nem gondoltunk semmi rosszra
látni akartuk tudni csak
mondjuk azt istenbizonyra

majd mondjuk azt ha kérdezik
semmiről semmit se tudtunk
mi nem kértük hogy itt legyünk
de már nem volt hova futnunk

majd mondjuk azt ha kérdezik
csak szállni szállni akartunk
nézzék a vállunk csonkjait
most is az ég felé tartunk

majd mondjuk azt ha kérdezik
míg a szó a szánkra dermed
mondjuk majd mondjuk azt nekik
már nem adhatunk kegyelmet

N. Horváth Péter: És mégis tavasz lesz

Tavaszt bent rekesztő fagyok ülnek az égbolton.
A Nap gyémánt borotvája metszi a levegőt,
azt a kékes árnyalatok tengerébe veszőt...,
s mégis új évszakot sejdít minden mozdulatom;
az örök körforgást, mely sosem ismétel;
arcvonásaiban mindig mást és mást mutatva:
friss csodákat kürtölve ki minden alkalomra;
egy végtelen előadást folytatva, s kezdve el.

Stive Morgan - Magic World Of Illusions

N. Horváth Péter: Töredék - 20

Amikor kérnél, de nincs, aki szívből ad;
mikor a kéréssel át kell lépd önmagad;
mikor nem nyílik őszinte kéz,
rájössz, az alázat milyen nehéz...

N. Horváth Péter: Megfejtés

Van, hogy én a verset, de többször a vers választ.
A gondolat kiboncol, s felkínál magának
megkeresve hol van valódi kijárat,
s váratlan irányból önti rám a választ.

Apró részletekből bontja ki a titkot,
sokszor láz-gyújtásig kínzó kérdéseket;
s bármilyen oldalról, mindig bennük leszek,
a kulcs nélkül jövőknek mindörökre titkolt.

Darabonként rázom széjjel az egészet,
sosem állhat össze végleg a mozaik.
Teljes valósággá senki sem szabadít,
csak amit leírok, állíthat egésznek.

N. Horváth Péter: Ha egyszer...

…igen, ha egyszer úgy ölelne át,
ne legyen csak a pillanat műve;
nem visszafogva s őrizve magát,
hanem szabadon alámerülve...
Igen, ha egyszer úgy ölelne át,

vállalna válla áttetsző bőre...,
hagyná beszívnom nyári illatát.
- Éjjel is napfényt innék belőle. -
Igen, ha egyszer úgy ölelne át.

…igen, ha egyszer úgy ölelne át,
szelíden fogna két karja közre,
elsimítva a vágy mozdulatát,
- illúziómat sem összetörve...
Igen, ha egyszer úgy ölelne át,

…igen, ha egyszer úgy ölelne át,
megmaradhasson a későőszre;
míg tél fedi el mindkettőnk nyomát.
- Őt látom bennem tekintve körbe,
mert nincsen más, ki így ölelne át.

N. Horváth Péter: Töredék - 40

Tied a döntés Isten után;
bármit tehetsz, vagy nem tehetsz velem;
én csak kérhetek bízvást csupán,
- pontosan tudom, hol van a helyem...

N. Horváth Péter: Feladva?

Húsz éve próbálok üzenni – jöjjön el - …
Mégis, ki erre járt, s úgy tűnt, hogy ő az,
rácáfolt hamar a nemvállalt testközel,
mindössze torkom lett csöndes és száraz.

Könnyen azt mondhatják: Biztosan másra vár.
De akit én várok, annak más nem kell,
és amikor függönyt nyit felém a láthatár,
rám bólint józan, és megfontolt fejjel.

Állítják: Amiről lemondunk, teljesül.
És hogyha feladom, s végül beállít?
A nem várt érkező mit érez legbelül?
Ekkora hűséggel várhatnék bárkit.

N. Horváth Péter: Tiszta játék

Utunkat kiszámítani előre nem lehet,
vonulnak éveink, mint végtelen hosszú sor,
a napfény folyosóin lebegő porszemek;
s a függöny legördülhet köröttünk bármikor.
Úgy kéne játszanunk, hogy nekünk is jó legyen
és ne maradjon talány, vajon mit akarunk.
Akik fentről nézik túl az üveghegyen,
ha nem is értik, érezzék meg, mit takar szavunk.

N. Horváth Péter: Koldusébresztő

Ezen a lépcsőn már nem jutok a hegyre,
ülök a tövében, és megint koldulok.
Ugyanazt kántálom eszelősen egyre:
Felülről kizártak, adjatok egy zugot!
Sohasem jártam fönn, talán csak álmomban,
s mire fölébredtem, sár lett az aranyból,
és újra a templomkapuban állottam,
hallgatva, ahogyan a hajnali hang szól.
Zsolozsmás, korai misézők énekén
tűnődve, próbálom kérni a szenteket,
de mind égre fordul, egy se néz énfelém,
bárhogy fohászkodom, mint a kő, csendesek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mi Atyánk...

 (Mt 6,5-13)

Úgy éltünk Körötted, mint megfáradt vándorok,
s mint vízen a fény, ha térdre hull,
 végighullámzott szívünkön a csend,
az áldott, a szent, szavadra válaszul.

Soha senki nem beszélt még így,
s mi gyermekké lettünk, hogy titkaid fonalát
felfűzzük hitünk védtelen ágára,
mint levelük ölelik a vénséges olajfák.

Majd ránk borult az alkony, felfénylett az ég.
Te álltál a hegyen, mint örök jelenés.
Fölénk magasodtál, kitágult a tér,
 csak tágult időtlen, mint végtelen szívverés,

 mi tudtuk, hogy igaz e múlhatatlan perc,
és hittük, hogy valóság vár majd odaát,
mert Isten hajolt le Benned a szívünkig,
s Te elmondtad értünk a legszebbik imát.

Bernward Koch × Day Of Life

Sebestény-Jáger Orsolya: Emmaus

(Lk 24, 13–35)

A térképen nem találod már.
Elrejtőzött, mint fény a lombokon,
árnyékos alkonyon hűs homokba írva,
csak szívek rejtekén követheted nyomon.

De mellénk lép ma is, hogy mindvégig kísérjen,
Ki kenyérben nyújtva végül önmagát,
mert éhező szívünk asztalához ül le,
hogy morzsányi hiteddel átéld a csodát.

Sebestény-Jáger Orsolya: A harmadik nap

Átadták Őt a Templom főterén.
Némán állt ott, fejét szótlan lehajtva,
és penésszé porladt fölöttünk a fény,
 talán mert Ő is így akarta.

S láttuk a Golgotán a döbbent bitófákat,
 megannyi temetetlen, vérbe fagyott óra.
Szemünk ezután csak árnyékokat láthat,
a csillagporos ígéret nem válhat valóra.

Majd szótlan lapultunk az árkádos szobában,
mint ki már mindenről számot adott
majd megállt közöttünk e múlhatatlan percben
– Ki harmadnapon feltámadott.

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilátus

(Jn 19,5)

Bár nem akartam írni róla,
mégis vissza-visszatért.
Rezignált arcára vetült száz oszlop árnya,
s úgy vették körül a szürke kőfalak,
mint évezredes olajfák a néma Hold alatt.
Benne virraszt már a vigasztalanok magánya.

Kezében szánalmas törvény – a legfőbb Törvény „fölött”.
Rég bezárt körök rovását futja egyre. Rőt csöndje örök,
mint ladik sem fut soha folyón fel a hegyre.
Kitaszított árva, nem tűrik őt a fényes holnapok,
nevét a Könyvben mégis örökre őrzik a lapok.

Csak nézné Őt - de szava már nincsen,
nézné Őt megszépült szemekkel:
Ecce Homo – Íme az Ember
Ecce Deus – Ime az Isten.

Sebestény-Jáger Orsolya: Utolsó vacsora

(Jn 13)

Földre kuporodott az este,
s az árnyak a pőre porban poroszkáltak.
A mosdótálat kezedbe vetted és középre tetted.
Mint csata előtti csendben,
ültünk körülötted, mind a tizenketten.
Csak vágyaink szálltak szótalanul.
Ó nem lehet, nem lehet az,
hogy Te hajolj hozzánk a porba,
szolgai módra, mint az öröklét egyszeri vándora rég,
hisz az örök Ég mécsese most is csak Veled ég.
Ó nem lehet, hogy lábamat Te mossad meg, s nem pedig én a Tiéd.
Vagy kend meg fejem is olajjal, hát elfogadom –
mert Tiéd az ország, a dicsőség, és tudom – a hatalom.

*

Hát hadd hulljunk Előtted térdre Uram,
ha talpunkat éri kezed, az áldott.
Lényed titkait pergeti a szél,
az egyszeri vándor, az örök zarándok.

Sebestény-Jáger Orsolya: A Gecsemáné kertben

(lK 22,39-46)

Nehéz árnyakat hint szét az éj.
 Forró a csönd – e fülledt földi katlan.
Settenkedő lábak surranó neszét
hordja a szél lankadatlan.

Vihar előtti csönd honol.
Nézd – mind szendereg már körötte.
Csak Ő virraszt, magánya égig ér:
az emberré lett Isten Szülöttje.

Hol vagytok mind, hogy kezet nyújtsatok?
Homlokát törölve, szólaljatok hát,
egy szót, egyetlen szót csak.
Senki sincs – csak Ő virraszt és a fák.

Súlyos esztendők terheit ha hordod,
szavát a szívedben messze vidd:
és lásd meg Őt – ott a fák alatt –
hogy éberen őrizhesd testvéreid.

Sebestény-Jáger Orsolya: Április

Roskatag felhők tornácán a Nap átszűri fényét.
    Álmos a délután.
Megrostált hittel lettem zarándok vándor-utamon
    az örök Golgotán.
Csak ülök a járdán, a járdaszegélyen. Mezítláb-hittel,
    akár egy kisgyerek,
s fenn az égbolt már egészen mélykék.
Aznap virágeső hullott a háztetőnk felett.

Szabolcsi Zsóka: Talánok…

S csak ülünk a tűznél, csendben várunk,
talán néha egymásra találunk...
néha még éhező lelkünk fénye
ragyogást vetít a mélykék éjre.

                                                                              Szabolcsi Zsóka fotója

Bernward Koch - Walking Through Clouds

Szabolcsi Zsóka: Messze jár

Hangtalan lépésekkel
már messze jár a nyárkaraván.
Koravén lomb zenél őszindulót.
Szerepek tűnnek fel, s tovaszállnak,
és mi csak nézzük merengve,
sikerül-e így is megmaradni
ködös távolt és az időt
legyőzve - jóbarátnak.

Szabolcsi Zsóka: Álmom

Álmom álom maradt valóban,
s valóm álmomban is valótlan...

*
Hiányodba zárva magamba temetkezem.

Szabolcsi Zsóka: Világodban

Mi is vagyok én a te világodban?
Meghúzódó árny árnyékodban...,
egy kis hullám tengeredben...,
vergődő lepke tenyeredben...

Szabolcsi Zsóka: Miért álmodom?

Mert minden gondolat Te vagy.
Mert minden sóhaj feléd lebeg.
Mert minden dal rólad szól ma,
Mert veled-nélküled szenvedek.
Mert csukott szemmel is látlak,
Mert örökké hallom hangodat,
Mert holtig élnek szavaid,
S tán sosem látom világodat…

Szabolcsi Zsóka: Ajándék

Egy nyári reggel
fényt dobott felém a szél
azóta őrzöm

Szabolcsi Zsóka: Emlékszem…

Titokzatos éjszaka volt,
a hold az árnyakra hajolt,
harmatot ittak a levelek,
szerelmet súgott a rengeteg,
éledtek erdők ág-bogán
rigók, cinke és csalogány,
szerenádot hozott a szél,
fű közt millió tücsök zenél...
hallgattuk az édes dallamot,
amit a természet suttogott,
a túlpart fái közt kelt a nap,
ébredő lelkekben tűz fakadt,
eljött a reggel, s fényeivel
felragyogott szemünkben a jel,
kéz a kézben, ma is érzem én
túl ezer álom hűlt helyén,
túl száz meg száz megélt csodán,
csalódás, öröm ág-bogán...
hull az idő, a napra éj,
emlékek hálója tűnt szeszély,
rejtélyek rejtik útjaink,
kóborló ősi vágyaink,
s titokzatos-bús éjeken
a csillag, a hold ma is üzen.

L. Burda Zsuzsanna: Néma éj...

 Csend van, elnémult a táj
sóhajok szállnak csak
valahol.

Lélegzet nélküli, halkuló
minden beszéd
a szó.

Gyertyák könnycseppekké
olvadnak bele,
a némaságba.

Valahol távoli zene,
sír a hegedű, bele zokog
a tájba.

Secret Garden- Cantoluna

L. Burda Zsuzsanna: Magamhoz ölelném...

Magamhoz ölelném a verset,
ha lehetne verseket ölelni,
a szívem felel, hogy lehet,
lehet a verset ölelve szeretni.

Átkarolnám a festményeket,
mert a táj is ölelhető,
lüktet bennem a szeretet
mindazért a sok festék illatért.

A csodák bennünk laknak,
ők az élősködő éltetők,
az embert festeni szerető
lakozik bennem, emberi erő.

Magamhoz ölelném mind,
aki élni segíti azt, akinek
alig van az életében a munkán
kívüli vigasz.

L. Burda Zsuzsanna: Magamba zárom...

Magamba zárom
az emlékek
varázsát.
Magamba zárom
az elmúló vihart.
Minden dörgést
és dübörgést.
Magamba zárom
az éjszakák
csendjét,
a nappalok fényét,
a zizzenéseket,
az összeveszéseket.
Magamba zárok
minden kibékülést.

L. Burda Zsuzsanna: Úgy szeress...!

Úgy szeress,
mint felhő a Napot!
Mint éj a csillagot,
mint holdvilág
az éjfélt,
hullámok
a habot,
mint Gránátvirág
Titanillát,
Lotz Károly
Kornéliát,
mint Munkácsy
Svent!
Szeress itt lenn
és odafenn:
ahogyan én Téged!

L. Burda Zsuzsanna: Gondolatok...

mosolygok a mosolyoddal
ha félsz én is félek
tenyeremből megitatlak
szívemmel emlékszem

el nem vehet senki
bennem simul arcod
lelkem tükre
őriz, örökre

L. Burda Zsuzsanna: Tenyerembe bújod a hajnalt...

Leszállt az est,
opálos már a hegyorom,
visszhangzik még a völgy,
oson a csend valahol.

Leplet borít az est,
fedi az öreg fűz ágát,
alatta madár csitul:
visszavárja párját.

Mégis, ha rámhajolsz a csendben,
ábrándos, forró a vágy,
tenyerembe bújod a hajnalt,
átalusszuk így a fényhalált.

L. Burda Zsuzsanna: Minden fűszálban benne az élet

Ezernyi virágsziromból állok,
amikor szeretnek, minden
szárnyammal szállok:
tudom holnapra meghalhatok.

Minden fűszálban benne az élet,
amit teszünk, az minden csak véglet.
átölelhetnek századok, ha nem
ölelnek, hát meghalok én.

Amikor legördül minden függöny
én némán mögötte állok,
A tömeg, hogy tapsoljon várok:
egy csendesen múló halált.

A rózsák a kertemben sírnak,
könnycseppek rózsasziromként
hullnak a bokrok köré a földre,
csak húznak egy takarót fölém.

L. Burda Zsuzsanna: Elmondanék minden titkomat

Szeretnék elmondani
mindent
A mindenekről
beszélni kell!
A néma harangok
szavai súlyosak!
Amikor hallgatunk,
azt mondják el.

Szeretnék beszélni:
- elmondani minden
titkomat -
A magasról le
a földig érni,
megszegni titkokat,
mit nem beszéltem el.

Aztán a földbe
kapaszkodva
tudni, hogy
van-e út
a sárból?
Felállni a Hitem
dobogóján,
az igazságot
ott mondani el.

Nagy István Attila: Az idő

Fészkelődik a hajnal.
Talpam alatt az ösvény pora.
Elindultam.
Vissza sose térek.
A fény mégis kirajzol
az időből.

Bernward Koch -Back to myself

Nagy István Attila: Kettős fal

Nincs erőm küzdeni,
mert félek az elbukástól,
önmagam szégyenétől.
Mi jöhet még?
Láztalan éjszakák
hűvös nyugalma,
a józanság fehér fénye.
Maradok hát, bekerítve
a kettős fal börtönében,
s ha hajnalban felriadok,
letörlöm arcomról a könnyet.

Nagy István Attila: Találós kérdés

Csak az él, ki társra talál.
(Hervay Gizella)

Összegző imára kulcsolom a kezem,
de nem tudom a szöveget,
mert hiszékenyen sodródtam a világban,
s többet hittem, mint rendelve volt.
Csak egyet kellett volna,
akkor most nem hajlanék a bárd alá.
Nem tudom, mi volt velem,
valaha még elhittem:
értelmet kaphat a létezés
abban a formában is,
ahogy én gondoltam.
Sokszor becsapódtam,
vagy magamnak hazudtam.
Most itt vagyok
imához készülő tenyerekkel,
remegő szívvel,
s nem tudom, kitől kérjem
az utolsó szavakat,
amelyeket rábízhatok
erre a márciusi éjszakára,
amely végleg kifosztja belőlem,
aki valaha voltam,
aki még lehettem volna.
A szerelem kitépte a nyelvemet,
engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
A boncmesterek talán megfejtik
ezt a találós kérdést is.

Nagy István Attila: Az elmúlás

Mennyire fáj ez a kétségbeesés,
a cselekedni nem képes indulat,
csak tűröm a rám zuhogó csöndet,
miközben várom a találkozás
alamizsna perceit.
Mert nincs bennem erő összetörni
az esztelen vágyakozást,
az ábrándot, hogy formává egyesülhet
az életem.
Nem kell kiülni többé a reménytelenség
árnyékos partjára,
miközben odalent úgy zúg a folyó,
mintha magasról zuhanna,
pedig csak kényelmesen hömpölyög.
Békességbe fut a világ,
ha elcsendesül bennem,
s talán még észre sem veszem,
hogy az elmúlás
szenvedélyesen
magához ölel.

Nagy István Attila: Most is veszítek

Ó, milyen szép lett volna,
ha az álmok valóra válnak,
kezed fogva, dallal fogaink közt
indulnánk a messzi világnak,

de helyette itt az üresség,
a csend minden percemen át
élesen csikordul, veled már
nem gyújthatok fényt, álmot.

Ó, milyen szép is lett volna,
ha vágyaidban tovább élek,
s nem kell tartanom tőle,
hogy elvesztem, el az egészet.

Nagy István Attila: Hányszor voltam

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,
olyan, mint akit a félelem űz,
s nincs menedéke sehol.
Hányszor futottam valami elől,
ami körvonalazatlanul égette a szívem,
de hiába volt minden.
Mert amit nem lát az ember,
csak belülre rajzolja a képzelet,
attól nem szabadulhat.
Ott voltál mindenütt,
s én úgy tettem, mintha nem így lenne,
mintha lenne más,
melletted egy szívdobbanás
az utolsó lélegzet -
nélküled.

Nagy István Attila: Időhiányban

ha annyi időm lenne, amennyit szeretnék,
hogy elmúljon belőlem a félelem,
s a várakozás fájdalmát
felváltsa a megelégedettség,
most nem születne ez a vers sem,
mert élhetném a jövőt is,
amely nem távolodna,
hanem fészket rakna a tenyeremben

ha annyi időm lenne, amennyit szeretnék,
kifutnék a bánat ódivatú házából,
megfürödnék a tavaszi fényben,
könnyű fuvallat szárítaná a bőrömet,
eszembe se jutna az elmúlás,
amely jelenvalóan él a dolgainkban,
mert ott állnál előttem és mellettem,
beszívhatnám a bőröd illatát

Nagy István Attila: Képzetek, álmok

Milyen képzetek, milyen álmok
bújnak a szempilláim alá,
amikor útra kelek az éjszaka
félelmetes alagútjaiba,
hogy megtaláljalak
ebben a századvégi,
ezredvégi labirintusban?

Talán beleraktad a táskámba
azt a híres gombolyagot,
s ha megküzdöttem
a látomással,
nem kell belehalnom
a győzelembe,
mert kitalálok.

Elvezet hozzád a köldökzsinór,
hiszen te hoztál a világra,
s belőled, általad élek,
mert nincsen más,
csak az a tekintet,
csak az az ölelés,
csak az az élni akarás,
amelynek igéit
tőled kaptam.

Kiss Benedek: A bátorságot meg kell szerezni

A bátorságot mindújra meg kell szerezni,
ahányszor felébredsz.
Nézz szembe magaddal, dolgaiddal –
nem vagy való már a mesékhez.

Többször nézz az égre, mint a tükörbe,
de aztán már a lábad elé láss.
Köszönettel szeld száraz kenyered –
nem juthat mindig kalács.

Mert a kenyérszeléshez is bátorság kell,
nem kell-e eltenni belőle valakinek.
Bátorság kell belátni azt is,
hogy nem mind a tied.

Bátorság kell az énekhez,
mert szurony-szironyosak az éjszakák.
Fújni, zümmögni, dünnyögni kell,
hogy hozhasson a fény még néhány csodát.

Verdi - Nabucco - Szabadságkórus 

Kamarás Klára: Az Úr magánya

Csak szépre vágytam a sötét magányban.
Magam voltam a káosz s egyben a rend,
de bennem a teremtés vágya lobbant:
betölteni a forgó végtelent.

Nézzétek meg, hogy milyen kék az égbolt,
s ha tavaszodik, rügyek bomlanak!
Ne szidjatok, ha zápor ver, ha szél fúj,
és akkor sem, ha szikrát ont a Nap.

Az ember volt a fő művem, övé lett
a szellem és a szabad akarat,
és mennyi gyűlölet kelt ki a magból,
mit vetettem évmilliók alatt.

Hát tehetek én a világ bajáról?
Rám lehet fogni minden bajt? Elég,
hogy tétlenül néztem, amint harácsol
a fékevesztett, gaz emberiség.

Azt hittem, szépet, szentet hoztam létre,
de feltámadt az őrült gyűlölet...
Már nem vágyom a Földön semmi szépre,
csak elsöpörni mind, a szemetet!

Ábel Andrea: Árulók

Mi bűne volt, ti mocskos szemetek,
áruljátok el, mi bűne lehetett,
annak a szerencsétlen hitehagyottnak,
kit hatvan becsületben töltött éve nyomorgat.
Koldulnia kell az utcán, él könyörületből,
a ti tisztességetekbe döglik, a ti kegyelmetekből.
És mit vétett az, kinek hiszékenység csak a bűne,
álnok szavaitok, s hazugság volt mi meggyőzte,
elvettétek hitét-lelkét, éhhalál várja utcái kövén,
jót röhögtök más nyomorán, gazdagodtok becsületén.
Gyerekek sírnak az éhségtől, szédülnek az iskolapadban,
az anyjuk már csak némán néz, s fölköti magát a lugasban.
Idegenben parádéztok, képviselitek e hazát,
munkátok, életetek lenne hallatni a magyar szavát,
de ti csak talpat nyaltok, bólogattok az idegen barmoknak,
nincs más érdek, csak a saját, csak ami zsebbe szorulhat.
Hazaárulók vagytok mind, árulója e Nemzetnek,
verjen az Isten, átkozottak, Isten verjen bennetek.
Reszkető kis öregeket hagytok magára kies tornácokon,
választhatnak ma mi a jobb, fagy- vagy éhhalál győzzön e világon,
emberség kéne csak, kevés, de ti nem vagytok emberek,
gazdagságotok sem örök, egy egész nemzedék kívánja véretek.
Van, kit eltaposhattok, s hiszitek ez így marad,
de nagyon vigyázzatok, árulók, a lámpavason már csak a szél ringat.

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak...

Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Ady Endre: A perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek -
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

Kocsis Tibor: Talán még nem

Nem tudom, hogy mondtam-e már,
háborúban meghalt Apánk.
A legkisebb testvér voltam.

Nem tudom, hogy mondtam-e már,
jegyre adták a kenyeret,
ajándék volt egy-egy szelet.

Nem tudom, hogy mondtam-e már,
bögrénk nem volt sose üres,
tej helyett lett rántott leves.

Nem tudom, hogy mondtam-e már,
szomszéd szomszédnak segített,
"Menj át, fiam, kérj ecetet!"

Nem tudom, hogy mondtam-e már,
lyukas volt a cipőm talpa,
átázott a hólé rajta.

Mondanom se kéne talán,
van autóm, kertes házam --
s múlhatatlan árvaságom.

Nemeskéri-Orbán István: Súlyos teher…

A járdán lehajtott fejjel surran a múlt,
huszonöt évet vesztegettünk el ide,
szabadságot akartunk hajdanán,
s most öregedve botorkálunk a semmibe,
elmehettem volna többször, régen,
de visszahozott anyám kérlelő tekintete,
itt ragadtam, s már itt is halok meg,
látnom kell: sokaknak nincsen semmije,
„Hunniában” nyomor vár reánk,
elvándorló ifjak hada viszi a reményt,
keletről nyugatra száll a sóhaj,
kevesen írnak itt új életregényt,
néhányan szisszennek csak,
ha lesújt egy-egy szókorbács ütés,
némán bandukol haza a szegény,
nem lesz itt már soha igaz(i) tüntetés!
oly’ szomorú erre a napi élet,
s bizonytalan a holnapok reggele,
felkelni muszáj, mert feljön a nap,
de, hogy merre induljak nem tudom,
csak megyek lehajtott fejjel a járdán,
a vörös betonkockákat számolom,
múltamat vonszolom csoszogva,
s az ellopott időnkért érzett
harmad-életnyi bánatom.
…
Eldobom mind, és tüstént itt hagyom,
ha nyílik még újra remény,
ha látom, hogy jobb, új idők jönnek,
s a szabadság lesz itt a fő erény!

József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Böröczki Mihály: Kiáltás

Nincs több időm, most kell kimondanom,
hogy főig nőtte hazámat a gyom,
itt árvíz és az aszály összefog,
majd minden utcán áru a sarok,
a nincs alighogy több a semminél,
és össze-vissza fú a kerge szél,
itt ingyen konyhán dőzsöl a szegény,
s az országházból kifut a remény,
hát ne szónokozz, dolgozz, bárki vagy,
a tátott szájból sose hajt ki mag,
bár másnak nő a képviselt haszon,
a két kezedben még bízhatsz vakon,
de ahhoz más íz, más dal kellene,
és roppanjon bár gerincünk bele,
de az legyen jó, aki jót akar,
és az magyar, ki bárhol él, magyar,
hát Erdély, Vajdaság és Felvidék,
és világ millió magyarnyi még,
kiáltsa ki, bár száz göröngyre nyög,
itt nálunk ezer éve mennydörög.

Váci Mihály: Csillagra néző

 
Az ember akkor néz a csillagokra
ha nagyon a Földön érzi magát,
és elszakadna innen egy sóhajjal,
mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.

Noisy Blue - Eyes On You

Váci Mihály: Napló

Ma is eléltem, mint a fű,
- a Földet átöleltem!
Milyen szívesen lenne hű
a szívem, e telhetetlen.

De elsodor a vérfolyam,
viszi a szívemet;
nem akart, vágy: - amolyan
szédülő révület.

Még megvagyok, mert összefog
a csontok erdeje,
gyökerek ujja közt homok,
- játszik a szél vele.

Ágai Ágnes: Tudom

Tudom, mire mit mondanál,
Tudom, adott esetben mit cselekednél.
Meghosszabbítalak magamnak,
szükségem van rád ahhoz,
hogy elviseljem hiányodat.

Ágai Ágnes: Igeidők

Szerettél. Szerettelek.
A múlt idő zónájába kerültünk.
Furcsa, idegen vidék.
Nem tudok tájékozódni benne.
Elsüllyedek.
Ránk nehezedik a volt,
nem fénylik föl a lesz.
Minden megtörtént már.
Ezentúl együtt soha semmi.
Ez a megfellebezhetetlen,
végérvényes bizonyosság!
Már minden csak visszafelé.
Már nem érezlek, csak emlékezlek.

Károlyi Amy: (Becsületből sok mindent megtettem...)

Becsületből sok mindent megtettem
igazán csak a szavakat szerettem
a lágyat, a bájost
sokszerű személyest
kegyetlenül zuhogókat
légvédelmi riadókat
kígyósíma csusszanókat
szinte szó nélkül mondhatókat
magam helyett szavamat adtam
és a szavakat befogadtam.

Károlyi Amy: Az érdemes

Évmilliókat átbolyongva
ezért, ezért kellett születnem,
egy cseppnyi esőkoppanásért
mitől a fűszál meg se rezzen,

ezért, ezért volt érdemes,
a többi mind csak ráadás,
túlméretezett képkeret
előkészület, megszokás,

a többi előszó és magyarázat,
csillag alatti jegyzetek,
de a középen az a szó
átüt koporsó fedelet.

Az a szó, mi is lehetett,
vagy szín volt, hangba forduló,
csak tudnám. Vagyis jól tudom,
az érdemes volt az a szó.