Egyed Emese

közelebb jön hozzád a csöndrigó
tenyeredből szavaid elfogadja
tenyeredből száll sóhajnyi magasba
úgy tűnik el hogy észre sem veszed

Gary Moore - The Loner

Gary Moore - The Loner

Egyed Emese: Csak nagyapó egyedül

Ő, tudom, figyelemmel és komolyan
végigolvasná ezeket a leveleket,
egymás után tenné le őket maga elé,
elgondolkozva pillantva utánuk.
Csak ő nem kérdezné, kihez szólnak,
kit rejt a válaszok kézírása.
Amikor elolvasta mind,
hosszú, csupa ín karjával vonna magához,
megfakult kék szemével egyszerre nézne reám
és a semmibe, tekintete nemcsak az öregségtől
rejtőznék párába: kislányom, unokám –
lehet, hogy többet nem is mondana;
sárga ujjai közé venne
egy kicsit görbe cigarettát, át-
nyúlna a négyszögű asztal fölött
az öngyújtóért vagy az üveg
hamutartóért.

Egyed Emese: Hívogató

A remény neve áldott.
Az élet neve áldás.
A bizonyság egyetlen
ma született kiáltás.

Az árvák társra lelnek.
A szorongók erőre.
Szembenéznek a csönddel.
Nem térnek ki előle.

Valaha lányok voltak.
Ma hajló karú fűzek.
Fiúgyermekek voltak.
Ma gyerekgondot űznek.

Emlegetik a jászlat.
Új ragyogást kívánnak.
Ringatják kisded álmuk.
Pihenj, meg, Krisztus, náluk.

Egyed Emese: Várok

Még kincseim rejtőznek kő alatt,
gyökér alatt, kiszáradt vízmederben.
Világhír, vásár tőlem elhaladt;
várok a szóra: nincs más csatatervem.

Még árnyék fedi szőlőtöveim.
Némák a hársak, zsibbadt rózsavesszők
bőre alatt gond; várak kövein
gyönge sugár keres tükörnek tetszőt...

Várok, hiszen a békesség is eljő,
ragyogása ír fejfámra nevet.
Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő.
Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret.

Egyed Emese: Két madár

Már elrejtőzik előlem a hold.
Hullámra hajtja homlokát az alkony.
A lombok közül bizalmatlanul
figyel egy láthatatlan vadmadár.

Elárvult kezem a kezedre vár;
értelmetlen a parti susogás,
egyedül vagyok, felém fordul távol
és elereszt: idegen már a szempár...

Hold lágy ujjai vigasztalnak engem.
Visszavezetnének, de ha elvesztem,
nem érdekel sem fény, sem visszaút,
idő teste kígyózik, szellő szemhéja rebben,
és lezuhan a madár a szívemben,
csillagok, mécsvirágok a szenvtelen tanúk.

Egyed Emese: Ulisszesz

Ha itt-tartanálak is elvesztenélek,
te nemcsak ajzásra: pengetésre termett,
szépségre vágyó lélek;
megtisztít tőlem a távolság, elold
sok húsba vágó köteléket,
a fényben szalmabábok,
sorsnak vélt ál-világok
égnek,
te magad jobb s szabad leszel.
Elvándorolhatnak a fecskék.
Szirének, megunt szemű nők
zsákmányukat máshol keressék!

*
Ó, szabadítana, hazaszállítana
erős két szárnyán a mi erdőnk
csodakék griffmadara;
messze nevetnél rácsot, ármányt,
sürgetnéd a szélvészt, mintha várnád,
hogy lesodorjon bárhova, mert a kedves úgyis
vár rád!

*
Mitől védhet meg s mennyire vigasz
sok értelmetlen parancsszó között,
meddig él, meddig ad morzsányi örömöt,
mettől nyűg, mettől szenvedés
(s ha rádtalál, elüldözöd?)
a szeretet

Egyed Emese: Confiteor

Bűnös a hó. Őrzi a nyomokat,
rokkan a napfény terhe alatt, és
bűnös a villám: elevenbe ütött,
lángra gyújt felleget, lelket, időt,
és bűnös az éjjel: elbújhat a vágy,
nem látszik a szenny, csillog a magány
és a csillag, bűnös a fű,
nőni akar, a varázserejű, s nőni fog:
töri az út burkolatát,
kardja kibomlik: szép a világ!
Bűnös a pinty! Csöpp hangjaitól
nap szíve kondult, hold szíve szól
és zajlik az élet, mint hóolvadás:
bűnös vagyok, szeretlek, confiteor.

Egyed Emese: Hóbagoly

Félelmeidtől távol
fehér fohász világol:
könnyű, alaktalan.
Csatáztál a világgal,
pajzsodon vasvirág, gally
s a sárkány vére van:
a békesség fehér kuvik,
este ébred, melléd búvik,
hallgat a szerelemről.
Pihés csöndje virraszt, ha kell,
rossz álmod ellen átölel,
hóba és tűzbe göngyöl -

óhajtja vidám kedvedet,
s hogy titkon szólhasson veled.

Egyed Emese: A vers

kút messzi ligetekben.
A hang madár: elhalkul, tovalebben,
s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,

szent csöndbe, titokba temetkezik.

Az ember versbe mártja kezeit.
Hamuba? Friss vizekbe?
Minden fölöslegeset elveszít,
emelkedő vagy zuhanó a kedve,
imádság jön, dal vagy elmélkedés,
elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -

Ha nem hagyott is el: messze van Isten.

Messze vagy, Isten.

Vers fölé hajolva kereslek.

Egyed Emese: Gally

Megelégszem a gondolattal.

Elmúlni minden pillanattal.
Visszatérni lomb közelébe.
Vissza. Véletlenül.
Végtelenül.

Jobb vállamra jósok madara ül.
Bal vállamon eltévedt szellő szunnyad.

Álmunkban: felismerjük másmagunkat.
Máslétünket.
Be - nem következik.

Nem akarható, létre nem jövő.
Nem engedi a világ magát lenni.
Napok, dolgok irányába terelni.
Voltam talán. De nem leszek soha.

Ábrákon áll bosszút az ostoba.
Eltűnik a bölcs
szó, vizekre száll le:
korai pára üvegcserepekre.

Ha visszatérnék: csak, ha nem zavarlak.
Ne riadj fel, ne titulálj tolvajnak.
(Ezerszer suhan el a gondolat, lásd:
elhessegettem. Gally roppan a kertben.)

Szeicz János dr.: Már távolról nézem

Mi létezik, az múlik is, hiszen
haldoklanak a fényes csillagok,
mikor a reggel újjászületik.
Emlékeimmel én is így vagyok.

Szívem ábrándjai bár szöknek,
dal fakad még múltam sóhajából,
ám unó szavakból font versnek
nem jutott forró romantikából.

A múltba visszanézve kérdem:
miként veszett el annyi jó napom?
Rég kiszáradt tollam csak hever,
nem fűti többé semmi a dalom.

Kicsiny világom szegletéből
néha hiszem, a mindenséget látom,
de mikor porszemként elmúlok,
életem két szám lesz csak fejfámon.

Távolról nézem már e létet,
nem izgatnak rejtélyes holnapok,
amit még látok és tapasztalok,
magamba zárom, s bölcsen hallgatok.

Eric Marienthal- Lost Without You
Eric Marienthal- Lost Without You

Szeicz János dr.: Emléked örök

Az égen szürke fellegek futnak,
a sápadt hold a csillagokra vár,
addig bujkál a felhőlepelben,
amíg a földet éj borítja már.

Nappal szilaj színei a tájnak
fáradtnak tűnnek az alkonyatban,
mint a kopott életem, fakulnak,
s szürkülnek az emlékek agyamban.

Ahogy távoli dal csendes estén,
vagy pihenni térő szárnysuhogás,
úgy hull rám az édes, fájó emlék,
úgy fakad fel, mint egy hegyi forrás.

Elengedtelek, és mégis itt vagy,
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.

Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.

Szeicz János dr.: A lélek üszkei

1.

Úgy hittem, magányom
az egyedüllétből fakad,
kerestem hát a társaságod,
kínálva tiszta barátságot,
talán feltöri a magány
pszicho-zárkáját baráti szavad.
De te riadtan elfutottál...
most hiába hívnak társaságba,
már belém égett végleg a magány.

2.

Számomra felfoghatatlan,
hogy döntő pillanatban
miért gyávul el a szó.
Máskor feleslegesen árad,
akkor is, ha hallgatni volna jó,
mert többet mondana a csend.
Azon gondolkodom,
elmondtam minden fontosat neked,
és értetted-e hallgatásom?

3.

Csak tudd, hiába mentél el,
van, ami most is velem telik,
ez az emlékek ideje,
és hidd el, az sem könnyű:
veled élni, nélküled.
A szavak és tettek, mint emlékek,
az idő síkján összecsúsznak,
s nincs már kedvem újra rendezni őket,
hagyom süllyedni elme-mélybe,
s hinni, ha volt, nem volt öncsalás.

Szeicz János dr.: Már nem mehetek

A hajnal lustán lépdel a háztetőn,
s a nap aranyló fénnyel festi az eget,
jönnek új, frissen dúdoló szelek,
érzem hívnak, de már nem mehetek.

Az ébredés szép álmot kerget el,
hát ablakomat szélesre tárom,
s beáramlik a hajnal hűvöse,
vágyam lobban, de már nem mehetek.

Azt hiszem, az élet úgy ért hozzánk,
mint a vonó, mely két húron zenél.
Sors játéka, elvesz, mást újra ad.
A hangod hív, de már nem mehetek.

Szeretni tiltja szívemet korom,
oly súlyos lett a csendem, mint a kő,
az idő mélyén még lidércfény csábít,
úgy vártalak, de már nem mehetek.

Szeicz János dr.: Már lelkemig ér a tél

Titkokat hord a téli szél
elsuttogja az éjnek,
borzong a ködbe ájult táj,
felhők felhőket űznek.

Szobámban meghitt lámpafény
dereng az esti órán,
párolgó illatos tea
és félkész versem vár rám.

Utolsó álmát álmodom
most már az ifjúságnak.
Még égő tüzet keresek,
s nyomát lelem hamvának.

Már elért lelkemig a tél,
mégis ég érte vágyam,
izzó betűkkel a nevét
alélt szívembe zártam.

Fagy karmolja az ablakot,
mit bent a pára lep be,
arra virágot rajzolok,
s nevét írom egy szívbe.

Paszternák Éva: Mi végre...?

 -részlet-

Sem ünnepelni, sem
örülni nincs okom,
- talán még élni sem, hiszen
túl gyakran elbukom,
s felállni néha fáj, mert
mankót nem lelek, de
...
- én mégis felkelek.


Ajtókon nem kopogtatom
le szívem bánatát,
sem azt a nagy tragédiát, hogy
születtem egyszer, egy
zimankós  hajnalon,
és nem tudom okát.
Keresni kell-e, tudja ég,
elnyel majd úgyis fenn a kék,
voltam, és egyszer nem leszek,
akkor majd ne keressetek,
- helyette most szeressetek.

http://www.youtube.com/watch?v=jeV6q_5stP0&feature=share&list=AL94UKMTqg-9DghpDvGP0V4ZXW9qS186BM

Dave Koz: I believe

Paszternák Éva: Egyre megy...

Elfáradtam. Már nem kopogtatok.
Árvábbak a bezárt ablakok.
Pedig ott vannak bent,
élnek, virulnak, csak nekem hoz
mély csendet a holnap.
Kirekesztésem veleje titok,
senkit sem izgat, hogy itt vagyok.
Vagyok, vagy voltam, egyre megy,
leomlott bennem egy újabb hegy,
közöny söpri majd a törmeléket,
lehettem volna még köztetek.

Paszternák Éva: Taníts...

Taníts meg engem Istenem,
tűrni a szívek vad telét,
állni a fagyban, mint a fák,
s várni a tavasz melegét!

Paszternák Éva: Köztes állapot

sem eső, sem hó
köztes állapot
sem ott, sem itt
nyugton nem vagyok
onnan elűznek
a haragos árnyak
itt meg a szívem
nem hagyja várjak
sehol én otthon
többé nem vagyok
ameddig élek
vándorolhatok
az éhes föld hátán
kopogtathatok

Paszternák Éva: Hasznára tán a szűk világnak

Már hiába pattan rügyet a szív,
a test ócska rongyot cipel,
gyűrődésében a könyörtelen
fájdalom, hogy rá már senki sem figyel.

Helyén oktalan kering a vér, csak
lüktet az ér és bizonytalan, hogy
a következő szívverésben az
utolsó hang is benne van.

S úgy haladt el észrevétlen az
idő hangtalan szekere, mintha
olajjal lett volna megitatva, csak
bent nyikorgott a kereke.

Szolgálat volt, hagyva tépni az ócska 
szakadt rongyokat, felesleges már
új ruhát venni és felcicomázva
előkotorni az elégett hiú álmokat.

Paszternák Éva: Zuhanás

A föld beissza halkan a telet,
lusta tócsák közt menetelek,
egy hóvirág keresi helyét,
s tán lábnyomunkban dugja ki fejét,
olyan lesz, mint múló üzenet.

Hogy ott jártunk akkor a havon,
február végi alkonyon, s az égre
sóhajtottunk egy nagyot,
de jó, hogy vagy,
de jó, hogy vagyok.
Közben vártak az üres hajnalok.

Visszaestem a földre s már
lent maradok.
Írni nem merem, sírni nem fogok,
s mint gyógyíthatatlan beteg,
visszaadom a gyógyszeres üveget
és kikövetelem végemet.

Kerüljenek a doktorok,
kíméljenek meg a kezek,
ne műtsenek rám szárnyakat,
ne is biztassanak,
zuhanni fáj...
csak két nap míg repülhetek.

Paszternák Éva: A vers él

Olvastam, írták: a vers halott.
Ezt nem hiszem el, nem lehet!
Nálam itt jár minden este,
talán csak mélyen elaludt.

Ott lapul kint a fák alatt,
zörgő-levélágyban,
de felébred majd a tavasznak
rügyfakasztójában.

Hontalan, tekergő kín-hidegben,
mint kit dobálnak oktondi szelek,
megveti őt a világ népe,
most a szemükre rímelek.

A rohanás egyszer tilosba ér,
a versből hullik a homlokodra,
volt ifjúságod üres szeszély,
és ennyit vihetsz a nyugalomra.

Kiszáradt a fiatalság kútja,
csak eső verheti mélyét,
és sárral fröcsköli iszaposra
a betongyűrűd szélét.

Kiss Benedek: Csillag

Sötétben élek, bár süt a Nap,
vaksin nézem a sugarakat,
homály, mindenütt csak homály –
tündöklenek a sziklafalak.

Tapogatom a homályt,
hogy gyúrjak belőle csillagot.
Elfújja Isten a homályt,
s a csillag az égen fölragyog.

Szívemben
a csillag föllobog.

Tört fénye, fotonja vagyok,
s mint egy sóhajtás,
elfogyok.

Kiss Benedek: Csengők mennydörgő hangja

Ködöt legel a szél a Badacsonyról,
s a hold kampója
Isten kezében ragyog.
Az ember ilyenkor nem a holnapra gondol,
bár karistolják szívét
a csillagok.

Foltos juhod voltam én, Uram,
bár jobban tetszett volna lennem
fehérnek.
Magasztal Téged mégis szomorúan
meghimbált csengőm,
ha már nem karének!

Csengőt raktak rám, s ez is  fehérség.
Kedvedre vagyok, néha azt gondolom.
Híred vigyázom, hisz Te a mindenség
fölött pásztorkodsz,
nemcsak a Badacsonyon.

Szavam bezártad, völgyön túl nem hat,
pedig hogy ráznék
világnagy harangot.
Maholnap a kiscsengő is
elhallgat.
De mi benne hallgat,
az is a Te mennydörgő hangod.

Kiss Benedek: Gyakori szókkal

Gyakori szókkal mondom
az Istent –
hisz lelkétől lelkedzett minden szavunk.
Gyakori szókkal nevezem
a Sátánt –
hisz egyre sátánodunk.

Sok szóval rontom
a Sátánt –
hisz nélkülünk mit sem érne.

Sok szóval áldom az
Istent –
hisz bennünk lüktet a vére.

N. Horváth Péter: Így

Lámpám fénykörén túl csendes az éjszaka,

csupán asztalomon vakít a papírlap.
Ébren várja még a tintától, amit kap,
szavam rajta át a formába tér haza.
Így olvashatók el holnapom versei
egy-egy teremtéshez közelítő percben,
mit az illúzió odafentről elcsen,
s azonnal elkezdi értékét veszteni.

N. Horváth Péter: Nem varázslat kell

Gondoljatok ránk az utolsók között,
Hogy néhanapján lehessünk elsők,
Bár testünkké lett vasmarkú ködök
Takarják bennünk a gyönyörű belsőt.

Mint tenger mélyén rejtező kagylók,
Gyöngyként növeszti szívünk a vágyat,
Csitítgatjuk a nyugtalan alvót,
Mikor álmai tilosban járnak.

Mert, mikor úgy fest, hogy minden tiltott,
S képe jut csak az elérhetőnek,
Azt hisszük, kaput sohase nyittok,
Megértést várva, akárki zörget.

Mindössze adni szeretnénk nektek,
Valami igaz, belőlünk valót,
Amiből közös világ születhet,
Hol könnyen leszünk felvállalhatók.

Nem birtokoljuk a bölcsek kövét,
Legfeljebb van, mit más szögből látunk,
Mert más korlátok gyűrűznek körénk,
S minket még izgat, mi másnak már unt.

Nem varázslat kell, sem csodaszerek.
Ne ígérjétek tóból a holdat.
De aki minket emberként szeret,
Hű képmása a Mindenhatónak.

N. Horváth Péter: Mit higgyek?

Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne,
magamra hagytál a sorok közt felejtve.
Feszengek, mint zsidócska az üres boltban,
s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.

Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam,
lásd, a szereteted kongó, üres szólam;
mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet,
vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?

Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan.
Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban?
Talán találok még boldog búvóhelyet,
hová behúzódhat mellém, aki szeret.

– Félig ébren élek, félig eltemetve;
szeret-e, dajkál-e bárki is helyette?
Kitől számíthatok biztató szavakra,
vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?

N. Horváth Péter: Titok

Minden tetted
maga a figyelem,
vigyázó gondoskodás.
Mozdulataidban
a titkot figyelem,
nincs hozzá hasonló más.
Kezedben áldottá válik
a hideg kés,
siklik a gyümölcs húsán,...
pengéjén nem villan
gyilkolni kísértés,
szolgálni kíván csupán.
Amihez közöd van,
csendesen megtisztul,
s világos egyszerűség.
Szépséged: hétköznap
a hétköznapon túl,
amelyben száz ünnep ég.
Valami különös,
Hívatlan méltóság óvja,
ki melletted él.
Jöhetnek korszakok,
fordulhat a világ,
nincs több a szeretetnél.

N. Horváth Péter: Látsz-e?

Tetszik a maszkom?
Csupaszín festék.
Belátsz-e mögé, hol vagyok én?
Míg a manézsban adom a hetykét,
ne akkor tedd a szíved elém.

Tekintetemből néz rád a lényeg,
kékjében semmi produkció.
vedd végre észre,
úgy kérlel téged:
ne két bukfencért
légy hozzám jó.

N. Horváth Péter: Gyáva vers

Belefogódznék jó szavaidba,
ha még egy csöppnyit bíznék magamban,
s nem volna mindez halálos hinta:
Ha nem kívánom, miért akartam?

Ott várakozol szélesre tárva,
csupán be kéne vallanom: Élek.
De vaspáncélként őriz az álca,
résein nem fér ki, csak a lélek.

Nem tudok mást, mint rímekbe ölni
rádcsavarodó gondolatomat,
s bár érintése nem éppen földi,
megnéz és éjjel körülsimogat.

Itt tőlem többet nem lehet várni,
minden más bátor-butaság volna.
Ki gyáván okos, érheti bármi,
s ha "költő", akkor verset ír róla.

N. Horváth Péter: Megvéd a helyed

Jó érzés tudni, hogy itt élsz a közelben,
ha nem is nálam.
És nem adsz csókot, de nyakamba követ sem,
csak játszol bátran.
Kóstolod ízét egy holnapi szerepnek,
s bennem a roncsot.
Tanulod játékát: Ki, hogyan szerethet,
nézed, hol rontok.
Nem félsz, hisz nincs mitől, van köztünk távolság,
megvéd a helyed.
Azt mégse gondoljad, hogy ami hajt hozzád,
vénember-meleg.

N. Horváth Péter: Kedves fám

Kilátásom elé lassan lombok nőnek,
zöld ruha sarjad a nyújtózó ágakon,
májusra, akár a lányból érett nőnek,
minden kis részlete kibomlik gazdagon.
És nem lesz más hátra, mint az ég szemével
kéken megbámulni, mit magából mutat,
ifjú társaival szinte elém térdel,
lágyan legyezve az egyre forróbb utat.

N. Horváth Péter: A képírás lényege

A sötét vásznán festek egy képet
huszonhét éve.
Írom az érzést, ahogyan éget,
csábít  az égbe.
Hajnalok közé hullt vázlatokra
rajzol az álom
egészen addig, míg kidolgozva
szépnek találom.
Az ismétlődő kis részletekből
sejlik az árnya.
Annak, ki majd a lényegből kel föl,
s ébred magára.

Robert James Waller: Madison megye hídjai

"A minket körülvevő kétértelmű világban
csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság..."

Neil Diamond
Neil Diamond - The Story of my Life

Robert James Waller: Madison megye hídjai

-részlet-

Francesca

"...egyáltalán nem kerestem kalandot, de... alig vetettem rá egy pillantást,
már tudtam, hogy kívánom, még ha nem is annyira, mint amennyire végül kívántam.
...egy élettel ajándékozott meg, egy egész világegyetemmel, és különállórészeim egészek lettek.
Soha, egyetlen pillanatra sem felejtettem el.
Még amikor tudatosan nem is gondoltam rá, valahol mindig éreztem, mindig ott volt velem.
...megtanított rá, milyen nőnek lenni.
Derék, melegszívű ember volt..."

***
Robert

"Ezért születtem ebben a korban és erre a bolygóra..., hogy téged szeresselek.
 Most már tudom. Időtlen idők óta hullok valami magas, távoli helyről, régebb óta,
 mint ahány éve világra jöttem. És mindezek alatt az évek alatt feléd hullottam.
El kell mondanom valamit. Egyetlen dolgot, amit soha többé, senkinek nem mondok,
és kérlek, ne feledd. A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el
életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá."

Robert James Waller: Ezernyi út porából

-részlet-

Robert...érzékelte, hogyan halványul és múlik ez a különös dolog,
amit életnek neveznek, és pontosan tudta, mindez mennyire mulandó.
Csupán a képek maradnak, a korábbi ünnepek halk visszhangjai.
Milyen különös, magányos, csendes élet.
Kezdettől fogva olyan, akár egy ide-oda repkedő tollpihe.
Kivéve azokat a napokat...
Ki mondja, hogy minden tűz leég egyszer?
Néha talán megrebben, de sosem huny ki teljesen.
...
Ha csak még egyszer beszélgethetnének, hogy újra elmondja, mit érez,
milyen teljessé vált az élete erre a néhány napra.
Hogy köszönetet mondjon, ha másért nem is, amiért ránézhet és újra láthatja az arcát.
...
Nem vagyok biztos benne, mit tennék, ha újra látnám. Azt sem tudom, ő mit tenne.
A pokolba is, négy napig tartott az egész, talán már rég elfelejtette.
Talán nem vagyok számára más, csak egy kellemetlen emlék.
Robert Kincaid a szíve mélyén persze tudta az igazat.
Francesca Johnson és ő örökre egymásba fonódtak,
és emlékezni fognak erre, ameddig csak élnek. Ebben sosem kételkedett igazán.
Akármerre is járt az elmúlt tizenhat évben, az asszony mindenütt ott volt vele.
Tudta, biztos volt benne, hogy Francesca is így érez.
Mégis, olykor enyhítette a fájdalmat, ha elképzelte, hogy az asszony többé nem gondol rá,
ez tette könnyebben elviselhetővé a mellkasába fúródó nyílhegyet, ha rá gondolt.
Egyetlen nagy szerelem, egyetlen örvénylő pillanatban, amikor a szél a hátába került
és az univerzum vonakodott megtenni, bármire is készült. Egyetlen örvénylő pillanat,
amelyben az öreg vándor meglátta az otthon tüzét, ahol a vonatok megpihentek
és füttyszavuk elhalt.
Amikor egy kis időre abbamaradt a céltalan körözés Rilke ősi tornya körül.

***
Francesca...szüntelenül arra gondolt, hogy egy napon még viszontlátja a férfit,
hogy Robert Kincaid valamiképp visszatér hozzá.
Az a gondolat mindennél inkább segítette megacéloznia az akaratát,
hogy lehetőség szerint olyan maradjon, amilyen annak idején volt.
Azt akarta, hogy a férfi felismerje; azt akarta, hogy ugyanúgy kívánja őt,
ahogyan annyi évvel ezelőtt.
...
Az ő szemében Robert Kincaid sok más mellett azt a fajta előzékenységet testesítette meg,
amelyet kihalni látott, bármerre is nézett. A férfi akárhány körmönfont tervet
kidolgozhatott volna az évek során, csak hogy újra felvegye vele a kapcsolatot.
Akkor is odafigyelt rá, amikor a családjáról beszélt és arról,
hogy miért nem hagyhatja el őket.
És biztos lehetett abban, hogy a férfi csak azért nem hallatott magáról,
mert nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy felidézi, ami kettőjük között történt.
Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha újra találkoznának.
Vajon ilyen idősen is úgy viselkedne, mint egy esetlen bakfis az első randiján?
Tétova és félénk lenne, ahogyan akkor, amikor először találkoztak?
Akarnának még szeretkezni, vagy csak ülnének a konyhában és emlékeznének?
Remélte, hogy szeretkeznének.
Bármennyire is próbált hű maradni a valósághoz,
akármennyire is igyekezett elképzelni a férfit olyannak,
amilyen hatvannyolc évesen lehetett, úgy látta maga előtt Robert Kincaidet,
ahogyan akkor, azon a forró délutánon, ahogyan kiszállt a teherautójából.
És mindig is ilyennek fogja őt látni, tette hozzá gondolatban.
E tekintetben alighanem úgy viselkedik, mint mindenki,
aki ilyen hosszú időn át szeret valakit.
A kép éleit nem a szépítő hazugság, hanem a gyengéd féltés és törődés lágyítja el.

Böröczki Mihály: Óvkodó

A házamon te vagy az ablak,
te nézelődsz, én bepillantlak,
s úgy ügyelek az élő résre,
hogy beszökhess a szívverésbe.

Az ujjaim rám simogatnak,
ha fázol, lázaimba kaplak,
és hogy a vackod baj ne érje,
úgy foglak, mint a szelek széle.

Egyébként minden megy magától,
a zöld mezőből idelátszol,
pedig még vastag hó takarja,

de ígéret vagy, mint a jászol,
ki meleget ád milliárdszor,
ha egyszer Isten úgy akarja.

B. Szabó Károly: apokrif

nem hegedő sebek által
rettenetes féltő áldással
átvérezve minden percedet
lélegzem a lélegzeted
bennem álmodod álmaid
szemem ha rád néz elvakít
verejtékcseppjei a várakozásnak
arcodon fénylő árkokat ásnak
és kezemben tartom kezedet
mert enyém vagy mert megjelöltelek
hangod párnám hűs kerevet
álmomban ízlelem nevedet
minden erőm csak érted ébred
és reggelente terád eszmélek
mert mindig itt voltál velem
s csak általad emlékezem
mert csak miattad ömlenek a szavak
újra századszorra is megáldalak

Ágai Ágnes

Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.

Jorge Bucay: Nyitott szemmel szeretni

-részlet-

Az igazi kapcsolat a másikkal, azzal, akiben hiszünk, és
akinek jelenlétében képesek vagyunk felülkerekedni
a magánytól és a magunkra utaltságtól való félelmünkön,
a létező legszebb emberi helyzetek egyikét teremti meg.
...
A szeretetet két ember építi föl, s a ház alapja az az érzés,
hogy másnak érezzük magunkat, talán éppen azért,
mert valaki teljesen elfogad.
...az ilyen helyzetekben leszünk egyre gazdagabbak,
miközben mintha hatványozottan élnénk, erő, életkedv tölt el.
...
A szeretet mint jó közérzet, átjárja a testet-lelket,
és még inkább, amikor megpillantom őt –
akit eszem ágában sincs megváltoztatni.
Társam természetének jegyeinél sokkal fontosabb,
hogy jól érzem magam mellette,
s hogy ő is jól érzi magát velem;
...
Megnyílni, és bízni benne, hogy a másik olyannak fogad el,
amilyen vagyok – ez a szeretethez vezető út.
Nem kell játszanom az erőset, hogy szeress.
Ha erősnek mutatom magam, sosem fogom megtudni,
tudnál-e szeretni olyannak, amilyen vagyok:
sebezhető, gyenge, esendő.
...
Minden bensőséges kapcsolat, amelyben meg tudunk nyílni,
amelyben megtörténik két ember találkozása,
önmagunk teljes és kölcsönös átadása
a létező legcsodálatosabb élmények egyikével ajándékoz meg.

Nagy Farkas Dudás Erika: Téli kép

Esik az eső,
ráfagy a tűztövisen
álló madárra.
Tavaszt vár velem együtt,
ébren és álmában.



 Bent tűz ég, de
hiába. Dermedésben
sorsára hagyott
madár és ember kiért
győzne mindennel szemben?

Nagy Farkas Dudás Erika: Hiány

Ne szégyelld,
ha megöleled utána a párnát,
ha melegét hiába keresve
fölsírod az éjszakát,
és ha az ürességet
neve kimondásával töltöd:
el ne hallgass!
Más tettben sincs több értelem,
se vigasz.

Nagy Farkas Dudás Erika: Télvég

1.

Lándzsák bújnak ki
a jégaljú földből. Zöld
kiáltás töri
a felszíni, cammogó
barnát. Jövünk, szól a fű. 

2.

Egy csöpp a fűszál
hegyéről: megmutatja
az érkezőt, és
engem, aki idevárja.
Földre hajtom homlokom.

3.

Kékes fényű a
téli délután, felhők
hozzák magukkal
az estét. Újra megfagy
a fű, foglyai maradunk.

Nagy Farkas Dudás Erika: Fiatalság

Visszagondolás
mossa el a jelent, és
hozza vissza őt

nekünk. Mert merünk
lélegzetvisszafojtva
várni rá ma is.

Nagy Farkas Dudás Erika: Rigó hangol

Hajnalban ébred,
hangja ágyamig ér el,
és új álmot hoz,

üdét, frisset. Más
nincs. Üres az ágy, félek,
tavasz lesz, mégis.

Kiss Tamás: Etűdök fuvolára

Béke

Egyszer tán eljön az idő,
hogy törvényt tenni sem kell,
nem azt nézi, ki ez, mi ő, -
magába néz az ember.

Kiss Tamás: Örök vágy

Csak egyszer láthatnálak
vizeken lebegő lélek:
márványba öntenélek.

Ha szavad egyszer hallanám,
amit fül még nem hallhatott:
beinnám, mint
útszéli fű a harmatot.

De olyan vagy
akár a világok álma
a te arcodra ki találna.

S miért, hogy így formáltál:
vakon is futni utánad;
hogy vágy vagy,
örök vágy vagy.

Kiss Tamás: Öreg fa

Meghajlik, gallya földet ér,
elenged lombot, ágakat.
Az ő ereje a gyökér
ott mélyen, lenn a föld alatt.

Kiss Tamás: Visszatérő

Mindig a kerteket szerettem,
a békés kis oltókéseket,
a bokrokat, vetéseket,
hol nyúl se fél, madár se retten.

De forrt a kor, akár a katlan
vad haragban. S már kora reggel
élesre töltött fegyverekkel
kellett figyelni szakadatlan.

Tilos volt domb füvére dűlni;
annyit jelentett énekelni,
mint nehéz páncélban repülni,

s vérben-vasakban megveretten,
dalolva kellett menetelni…
Pedig a kerteket szerettem.

Alex Quien: Hajnali művész

 Időette kabátjában kuporgott a padon a hajnali derengésben. A levegő csípte, a szél karcolta az arcát, melyet bozontos, őszszínben játszó szakállával igyekezett melegen tartani. Vaskos kabátja alatt csupa luk ruhája egy hajdani szebb életről mesélt. A reggeli napsugarak vonzották a park zsúfoltabb részére, ahol szemet szúrhatott mindenkinek. Mégsem szúrt. A nap legnagyobb részében azonban még ennél is láthatatlanabb volt. Kísértetként rótta a város néptelen utcáit, hogy mások szemetei között kotorászva kincseket leljen. Majd csak jó lesz még valamire – mosolygott rá, egy-egy kidobott kacatra, aztán gyorsan, mintha csak tiltott dolgot művelne, elrejtette kabátja ezer zsebének egyikébe. Az évek során rengeteg holmit szedett össze. Mások emlékeinek eleven tárházává vált. Kidobott, megfakult fényképeket, félbeszakadt történeteket magában rejtő könyveket, régmúltból üzenő képeslapokat rejtettek a titkos zsebek. Amit kezei közé kaparintott, többé nem adta ki onnan. Aztán az éjszaka hidegét kiolvasztó hajnali napsugarak fényében elengedhetetlen füzeteivel, könyveivel megjelent a parkban.
Az emberek észrevétlenül mentek el mellette. Alig volt néhány közülük, akik felfigyeltek az öregre, amint reggelente a padon ücsörgött. De ő látszólag nem törődött a körülötte zajló világgal. Nem könyörgött alamizsnáért, nem kért segítséget. Nem ivott papírzacskóba rejtett olcsó lőrét, nem szívott félbetört, kukából kihalászott cigarettacsikket. Csak egy dolgot tett. Ült a hajnali napsugárral megvilágított padon és olvasott, firkált, motyogott.
Olykor, ha az időjárás nem engedte, hogy hódoljon ennek a szenvedélyének, a közeli buszmegálló várójában kuporgott. Kabátjába burkolva bújt meg a sarokban, kezében nélkülözhetetlen, szamárfülessé gyűrt lapokkal. Olvasott, vagy csonka ceruzájával tüsténkedett a papírokon. Ha valaki észrevette, ügyetlenül, de barátságosan rámosolygott, és folytatta tevékenységét.
Sokáig nem tudtam, mit is firkál a papírokra. Sokáig elképzelni sem tudtam, hogy az utcán bármi más is létezhet a reménytelenségen kívül is. Aztán a délutáni forgatagban megláttam az öreget, amint egy turistáktól nyüzsgő téren gyűrött papírokra firkált képeit árulva kereste meg mindennapi betevőjét. Képein a hajnalban munkába igyekvő emberek, rég volt életekről mesélő képeslaptöredékek, könyvekből vett illusztrációk elevenedtek meg. A képekről számomra is ismerős alakok, pillanatok köszöntek vissza. Hajnali jelenetek, életképek, sorsok. Aztán az öreg egy összegyűrt lapot nyom a kezembe, mosolyogva jelezi, tegyem csak el nyugodtan. Némi aprót halászok ki a zsebemből, a tenyerébe teszem, rámosolygok, és a papírlappal a kezemben odébb ballagok. Mielőtt a kukába hajítanám a koszos lapot, rápillantok. A képen felfedeztem magamat és a fiamat, amint az iskolába igyekezve elballagunk egy hajnali napfényben fürdő pad mellett, ahol egy öregember furcsa hóbortjának hódolt.

Alex Quien: Homokozóban...

Óvoda után elmentünk a játszótérre. Lányom nekiiramodott a homokozónak, és letelepedett a közepében. Nem sokan voltak rajtunk kívül, csak néhány anyuka hintáztatta csemetéjét, ügyet sem vetve ránk. Leültem lányom mellé, és segítettem kipakolni a táskát.
Előkerült minden, amire csak szükség lehetett. Kislapát, vödör, homokozó játékok. Játszottunk. Építettünk ezt, meg azt. Aztán a lányom halálos komolysággal kivett mindent a kezemből, és közölte, ma ő főz nekem vacsorát. Hát ez remek! - mondtam neki. Képzeletben hátra is dőltem a karosszékemben, és vártam a közös elhatározással kiötölt sülthusimat.
A lányom nagy elszántsággal dolgozott. Megfelelő mennyiségű homokot lapátolt a kis műanyag edénybe, lapítgatta, simítgatta, megszemlélte, majd még egy kicsit igazított rajta, végül az egész művet a kezembe nyomta.
Felemeltem, szigorú tekintettel megvizsgáltam, kicsit meg is szagoltam, hogy a gyerek lássa, komolyan veszem a dolgom, végül úgy tettem, mintha megkóstolnám. Lányom türelmesen várta ízlik-e. Csettintettem a nyelvemmel, ahogy illik. Minden lehetséges módon jeleztem, mennyire oda vagyok a főztjétől és tekintetében láttam, pontosan erre számított. Büszkén kihúzta magát. Én meg gondoltam, nem leszek mohó, és megkínálom. A lányom kerekre nyílt szemmel meredt rám, majd összeráncolta apró szemöldökét, lassan megrázta a fejét, és komoly hangon közölte:
- De apa, én nem eszek homokot!

Alex Quien: Egy kifli egy mosolyért?

Hónapokkal ezelőtt láttam először, amikor a szemetet vittem ki a konténerbe. Eleinte észre sem vettem, csak a motoszkálásra figyeltem fel. Azt hittem, egy macska. Még morgolódtam is, hogy majd szépen szétszedi a szemetet, én meg takaríthatok. De nem a szemét csalta oda. Még csak nem is az egyéb kidobott limlomok, holott lett volna mit találnia a konténerben. De őt nem érdekelte semmi. Ami őt vonzotta, sokkal erősebb, sokkal makacsabb kísértés volt.
A szemben lévő pékség ablakán kisurranó édes illatok csábították minden reggel. Pontban hatkor, amikor a pék kinyitotta az üzlete ajtaját, a kovászolt kenyér savanykás illata árasztotta el a sötétségbe burkolódzó sikátor minden szegletét. Ezzel egy időben, a hajnali derengéssel érkezik meg ő is. Ütött-kopott ruhájában, fázósan sápadt arcával és kifürkészhetetlen titkokat rejtő szemével bújik meg a konténerek mögött. Nem csinál semmit, csak ücsörög a városi mocsokkal telítődött aszfalton, hátát az idő koptatta falnak támasztva, lehunyt szemmel élvezve az illatok kavalkádját.
Amikor először meglátott, elfutott. Bárhogy igyekeztem a közelébe kerülni, mint riadt madár röppent kifelé, és nyelte el a reggeli forgatag. Csalódottan álltam ott, reménykedve, bízva, hogy csak képzeletem játéka volt, nem a képtelen és kegyetlen valóság. De másnap reggel újra ott gubbasztott a kukák mögött, az illatok nyújtotta képzeletének világába merülve. Próbáltam láthatatlan lenni. Láthatatlanságomban kifürkészni a tíz-tizenkét év körüli kisfiú megrendítő titkát, melyet szétnyűtt ruhái, sápadtul megnyúlt arca rejtett. De képtelen voltam a közelébe kerülni. Ismét kudarcként ért, amikor elnyelte az ébredező város.
Aztán ma reggelig nem is láttam. Kezdtem elfelejteni. A hajnali derengés zizegősre dermesztette a faleveleket és a papírszemetet a kuka körül. A szél pirosra csípte a kisfiú sápadt, beesett arcát, és ujjait, melyet koszlott pulóvere nem fedett. Tekintetünk találkozott, amikor zsákkal a kezemben kibotorkáltam a sikátorba. Riadtan felpattant, elhátrált a falig. Tanácstalansága, félelme kézzel fogható volt. Csapdába esett. Hogy mi tartotta benne, nem tudtam kitalálni. Simán elfuthatott volna, mégsem tette.
Hirtelen az idős pék tűnt fel az ajtóban, kezében egy láda ropogósra sült kiflivel, amelyet a küszöbre helyezett. Biztos voltam benne, hogy a gyereknek ez már sok lesz, és kereket old, de tévedtem. Továbbra is rémülettől bénultan állt a fal mellett, ijedt tekintetét felváltva járatva köztem, a pék és a halom kifli között. Az öreg néhány darab kiflit egy szalvétára helyezett, majd a láda előtt a betonra tette, és visszaosont a meghitt meleget rejtő üzletébe. A kisfiú vonásain lassan terült szét a felismerés, szeme kerekre nyílt, hidegtől pirosra csípett arcáról eltűnt a fáradt gyanakvás. Óvatosan ellökte magát a faltól, és a láda elé lépett, nagy ívben kikerülve engem, szeme sarkából figyelve, miként reagálok. Meg sem mozdultam. Nem mertem.
Leguggolt, beleszimatolt a levegőbe, megmarkolta a még meleg, szalvétába csomagolt ajándékát. Amikor felállt, maszatos arcán boldog mosoly ragyogott. Aztán sarkon fordult, és amilyen hirtelen jött, el is iszkolt a nyüzsgésbe. Néztem, ahogy elnyeli a forgatag. Visszafordultam a kivilágított üzlet felé. Tekintetem találkozott a pékségből kipislantó tulajéval. Barátságos kacsintással jelezte cinkosságunkat. Aztán hozzám lépett, egy halvány mosoly kíséretében a kezembe nyomott egy meleg, ropogósan friss kiflit, és visszaosont az üzletébe. Magamra maradtam a hűvös szélben. Borzongósan összefontam karjaimat magam előtt, és beleharaptam a kiflibe. Melegség áradt szét az ereimben. Elmosolyodtam. Milyen kevés is elég a boldogsághoz.

Kovács Anikó: Életfogytig

Olykor - éjjelente - a fájdalom elapad,
s az emlékekhez fut
vad áradása zsongó álmaimnak
- patak menekül így korhadt pallók alatt -,
fölfeslik az idő,
billeg az árny szobám sárga falán,
csak lámpám fakó fénye
imbolyog ott talán…



Január vége van -
kint lassú szél pörög,
szigorúra barnul a késő-őszi rög,
s a málnavörös égalja
fáradtan nyújtózik fel
a téli magasba.
Most földereng kék, szép vénád
az erős, izmos csuklón,
s én ott vezeklek szemedben:
konok hittel hiszem: maradandón…

Kovács Anikó: Óda, tétován

(parafrázis Radnóti versére)

Régóta készülök elmondani neked a lényeget,
hogy kábán-áradó, zsibbadó létemmel szeretlek;
százéves, megkövült csigaház bennem az életed,
és oly cáfolhatatlanul józan - akár az egyszer egy.
A mályvaszín, kékbe hulló est hangoddal megtelik,
langyos éj paskolja a Hold ezüst-szín nyalábjait -
és mint kedves álmok, mit elfelejtünk reggelig -,
a süppedő sötétben tarkómon érzem hűsítő ujjaid.
Hogyan mondjam el, mily sötéten hallgat az éj
nélküled, az egymásba metsző vonalak, akár a te,
úgy az én kezemben is: érted s tőled bölcsen zengenek.
Késő van, elalszol, házak felett lassan megszületik
a fény - olyan vagy most, mint a kalászban szunnyadó
kenyér. De itt minden téged dicsér: a halványkék
porcelánedény az asztalon; a polcon az aranygerincű
kötet csak rólad mesél; még a sárgaszemű lámpa is
bágyadt fényét csak a semmibe veti, tudja jól,
halkulni kell, két szemedet az új reggelre még
nem nyitottad ki. Benned alszom én is, vigyázol rám:
talán marad elég időm elmondani, milyen az, mikor a
méregzöld repkény vígan fut körbe a platán derekán,
s a kölyökszelek megmártóznak a hamuszínű estben;
boldogan kering a vér áldott testedben, s hálás vagyok
minden élőnek, hogy most itt alszol mellettem.
Elmondhatom-e még, mielőtt mellemre nyirkos föld
nehezül, hogy nincsen erőm a lélek fölött – egyedül...?
Hogy te vagy nekem az egyetlen jobb sors záloga,
fehérbőrű nyírfaág, szerelmem rejtett csillagzápora,
ki hogyha nincs, ködbe vesznek a fénylő országutak…
Mit mondhatnék még? Olyan vagy, mintha sejtelmes,
mély kút aljára néznék - és csodálnom kell, ahogyan
pilláidra halkan és szelíden mélyül rá a sötétkék.

Kovács Anikó: Félúton

…lábam nyomát ma ott hagytam a téren,
mélyzöld homályba bújtak a rododendronok,
ablakokhoz koccant sovány reményem - kéken,
s nógatott a vágy: rejtőzködni szívedben akarok,
pitvarodat, kamrádat ölelni, akár a szívburok.
Csobog az est, bokrok közé fest ezeregy szépséget,
s engem poraimból támaszt föl egyenes nézésed:
mert árnyékod örökké ott ül az egyik piros padon,
- de mindig eggyel arrébb, mint ahol akarom…
A mély csöndbe szakadó utak egyre csak követnek,
gondolatban itt vagy - tán’ ma az istenek szeretnek -,
selyem a szél, a szívem tiszta, s arcodba temetkezem.
                                …érzem, az ördög incselkedik velem.

Kovács Anikó: Súgás a tavasznak

Tavaszt szórnék szét máris, ha tudnék,
elűzve a téli, rossz napokat - mindet,
elég volt a sötétből, tűnjön az árnyék:
zümmögő napsütést akarok - tüzet!

Látni akarom a friss rügyet, ha fakad,
hogy új ruhát kap a gesztenyefa ága;
te pedig bátran szívemre bízod magad,
hogy elvezesselek egy szebb világba.

Sok zöld levél halkan, zizzenve lebben,
nincs hang, mi súgna ennél édesebben,
fénylő s kegyelmes béke ébred bennem;

semmi sem fontos már, csakis mi ketten.
A parkban tán' enyhe szellő sem rezdül,
…s látlak, ahogy jössz az úton keresztül.

Kovács Anikó: Minden hiába

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
(Tóth Árpád: Meddő órán)

Már nem tudom, örüljek-e, vagy fájjon?
Magam vagyok. Nagyon.
Télen nincs, ami örömömre váljon:
nincs fény, virág, jókedv, élet, vagyon…
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
A konyhában üldögél a reggeli közöny,
megdermed a kávé az olcsó tejszínhabon,
jaj, nincs ehhez a világhoz semmi közöm…
Viaszos vászon asztalomon,
rajta az esti kifli morzsája szikkad némán.
Faricskálok lomhán egy dalon,
egyedül élek ezen a kihűlt planétán.
…este lesz megint, s balgán csak erre várok.
Vézna, szánalmas figura, én.
Nem vagyok már más, csak apró imádságok,
és ha lehetne, bánatom világgá küldeném.
Én, én.
Csak hallgatok sápadtan, riadtan, feketén…
S magam vagyok a föld kerekén.
    Írok-e még vagy nem – magam sem tudom:
    nem kell költőnek lennem, ha belebukom…

Halmai Tamás: Confessio

Verset suttogni fülbe:
gyermektenyérnyi
gyóntatófülke.

Halmai Tamás: Titkosírás

Amit az ágak hegye ír az égre,
olvashatatlan, mégis üzenet,
érthetetlen, de hinni gyámolít,
hogy a déli fény illusztráció
a kedvesek gondolataihoz,
s ha fölviláglik is a bensőséges,
csak a gyökerek titkosírásában.

Halmai Tamás: Madár

Mantrát, imát, gyónást, ráolvasást
a madár nem tud, de tudja a nyelvet,
eleven ige minden szárnycsapása,
Bábel előtti irgalomban él
kompassióban fával és füvekkel,
a rémülettől sürgetett időben
a türelmes nyelv benne vár sorára.

Halmai Tamás: Ex libris

Mintha kertet lapozna
szellő, szelíd gyümölcsöst,
gyönge, gyönyörű vándor
a kéz, úgy ér a könyvhöz,
mintha kolostor volna,
betűk bölcsője, jámbor
bűneink koporsója.

Halmai Tamás: Irodalom

Kiismerni a gyöngyöket, olvasni
a kristályok gondolataiban
ikonfestők türelme, templomszolgák
hite segíti és bronzból a szentek;
a fényben fénnyé lesz az arca, nap süt
a tenyeréből, s azt mondja a könyvre,
irodalom, de irgalomra gondol.

Kovács Daniela: Gránitpilléreken

Híd vagyok. Volt és volna között.

Alattam sok rég szőtt álom szalad.

Sok zsoltárütem visszhangja mögött

még hallom, ahogy elönt a salak

minden vágyat, reményt, életörömöt,

majd lábam elé holtan hullanak.

Én maradok. Volt és volna között.

Célomat az Isten tudja csak.

*

http://youtu.be/vf0uW3M_zM4

Chopin -Nocturne Opus 9 No. 2

Kovács Daniela: Egyszer majd...

Egyszer talán, majd vén leszek és beteg,
az idő-ette ajkaimon ülni fog a múlt,
és hályog fedte szemem, majd könnyágyon remeg,
mert rólad szőtt emlékem már mind-mind kifakult.

Csak fel-felderengsz, de már színek nélkül
abban az iszonyú és néma semmiben,
s míg kémlelem az utam, mely messze-messze kékül,
szerelmünk az örökidő tenyerében pihen.

Mégis, ha eszembe jutsz, levelet írok,
majd összegyűrve, rögvest kályhába vetem
már sosem fogod megtudni, ha éjjelente sírok,
hogy neveddel ébredek, mert rád gondolva fekszem.

Pedig elfeledtem, arcod milyen volt,
s már alig rémlik szemedben a kérdő kerekség
csak azt érzem biztosan, hogy szívem vén bolond,
kérdőre von szüntelenül:”szeretlek-e még”?

Igen... Szeretlek! Már vagy ezer éve,
kenyérhéjként szorítlak éhezve zsebemben,
s bár tudom, hogy ezzel nincs a böjtnek vége,
hisz ízed már csak emlék - ám nélkülözhetetlen.

Kovács Daniela: Ha nem volna igaz...

Lehet, hazudnék, hogy jól vagyok, vidám,
akkor is, ha éppen könnyű láz ver le,
s ha bánat leng szívemen, mint kendő leng a fán;
akár egy tojáslopó, fészekdúló gyerek
hazudnék, hogy nincs baj, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy nem félem a halált,
válladat lesném: rándul-e vagy remeg,
s ha torkomra öklendene, hogy pokolian bánt,
visszanyelném mindazt, mi élő kínná dermedt,
és mosolyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, ha csönd rontana rám,
hogy lelkemből kitépve, épp versbe temetlek,
és pogány módra, édesszájú szókkal tagadnám,
hogy vágyam néz utánad, s épp némán követlek,
közönyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy sorsom alkonyán
szép emlékedből ácsolnék síromra keresztet,
bár hol lennél Te akkor? Tán másról, kacagván
új verset faragsz majd, a mieinknél szebbet,
s én örömöt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Kovács Daniela: Az örömhöz

Már vártalak. Mint ki célba tekint,
bejártam érted ezer lélekszobát.
Száz alakba bújva, újból és megint
minden tévedésből visszatérek hozzád.

Visszatérek. Titokba veszetten
érted legyőzöm a legdúlóbb vihart.
Álca nélkül, pőrén, leplezetlen,
mint akiben kívüled minden más kihalt.

Minden más. Ó, szilánkokra törjön
mindaz, mit nélküled elérni vélek.
Te százhűségű, s egyke hű a Földön,
e Sors-komédiában légy te igaz Élet.

Kovács Daniela: Vén ligetünkben járt az Élet

Magam vagyok, az éji csend
fojtogat némán, s dúlva dúl
a falakon túl Mozart zeng,
s mint vihar zúgni kezd vadul.

Sűrűl a dallam, árad, tódul,
mint eremben rohan a vér,
és pendíti keresztül-kasul,
hogy senkibb ő a senkinél. 

Én meg csak ülök hallgatag,
mint kint a hajlott testű fák
a hárfaszóból, mint patak
csurog a hűs szomorúság...

Ahogy a moll a légbe hasít,
úgy zokog, sír, őrjöng a szív,
viharzón bontja szirmait,
s hullámgyűrűként megnyugszik.

Magam vagyok, újra mély csend
ölel át búsan, eltűnődve
vállamra ül, ujjongni kezd,
s valamit mutat kinn a ködben.

Nem értem... hisz nincs ott senki
csak ablakok ív-sora ég,
de ő tovább rezegteti
kisszobám békés hűvösét.

Majd feltűnik egy hárs alatt,
nem áhítat, nem képzelgek,
az Élet, mint egy árnyalak
a dús fasor közt ellebeg...

szép ajkán ül egy vallomás,
hogy kínt rá pazarolnom kár,
csak nézzek rá, hisz Ő nem más
mint csók láza és dús mocsár.

Oly gyönyörű volt, csupa báj,
ahogy a ködből omolt ki,
s bár tudva tudtam, hogy majd fáj,
kedvem lett volna megcsókolni.

Kovács Daniela: Mire feleszmélünk...

Úgy szállnak olykor felettünk az évek,
mint dús kalász fölött a tikkasztó nyár,
míg megértjük szavát sorsunk ajkívének,
valaha volt hangja már rég messze jár.

Úgy suhan el mellettünk az élet,
ahogy tavaszodván sóhajt el a rét,
s míg szívünket átjárják az ígérő remények,
velünk együtt sorvad a sok büszke emlék.

Úgy robog velünk a száguldozó végzet,
mint vágtató vonat a táj homályán,
mire feleszmélünk, hogy nem élni vétek,
létünk felét leéltük álmodozva, árván.

Kovács Daniela: Vigyázz a szóra!

Vigyázz a szóra,
mit ígérsz szerelmesen,
melytől sír a tollad,
amíg verset írsz,
mely túlcsordul belőled
egyre hevesebben,
szívedben nincs jajszó,
Te mégis egyre sírsz.

Vigyázz a szóra,
mely súlytalanul lebeg
és ugyanúgy múlik,
mint mi sosem volt,
mely mint fájó búcsú
könnyágyon remeg,
majd emléke sem marad,
hogy egykor ostromolt.

Vigyázz a szóra,
mit elhallgatsz előlem,
hisz maradék szemérmed
némasága ez,
mely görcsös gomolyba
hullámzik velődben
és belülről rágva,
mélyen megsebez.

Vigyázz a szóra,
mit kimondasz félénken,
könnyen eltévedhet,
mint anyátlan kisgyermek,
céltalanul bolyong,
és elárvult féltében
halk vágyába bújva
tán Téged sem ismer meg.

Vigyázz a szóra,
mit könnyedén elejtesz,
és mégis kong, mert üres,
akár a csengő érc,
mely hasztalan születik,
s mit hamar elfelejtesz,
de belém ontja mérgét
mielőtt ködbe vész.

Kovács Daniela: Kettőtök közül...

Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,
s néma könnyeid mozdulatlanok,
szívedbe váj a mostoha sors karma,
a magas Ég felé mindkét karod tartva
jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,
de ha felfigyelsz szíved énekére,
tudni fogod; lehetsz gyönge, törpe,
belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,
s ha netán térdig elkopott a lábad,
míg számtalan, rögös utadat bejártad,
és mindkét talpad véres, merő seb:
kettőtök közül Te vagy erősebb!

Legyen benned hit és szilárd akarat!
Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.
Nézd csak meg a hitbe merülőnek
kudarca sincs, hisz súlya vész a kőnek,
takarhat kezével kínt, tövist, sebet,
de ajkai közül áldott dal ered.
Mikor azt hinnéd, minden hiába,
sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,
hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,
kettőtök közül Te vagy erősebb.

Kovács Daniela: Csöndes kétségbeesés

Az idő körülölel, mint határtalan tenger,
jajveszékel bennünk a múló órák szava,
olykor szeretünk, de szívünk szállni nem mer,
hisz, hol van Szerelmünk kacagása ma?

Hányszor gázolunk éjbe, árnyba, gyászba?
Messze vagyunk életünktől, az idő-homok pereg.
Amíg létezésünk nem ringat bölcsőt másba,
lelkünk hánykolódik, mint egy züllött beteg.

Éhhalálra ítéljük vágyaink reményét,
amikor merész álmaink láztól remegnek,
ne csak csodáljuk az élet messze fényét,
e fénynek birtokában éljünk, emberek!

Kovács Daniela: Genézis

Kezdetekben volt a hallgatás...

Az új föld legmélyebb üregeibe
szőtte be magát barbár erőszakkal…

A napok, hónapok, évek zörögve elvonultak,
egyik a másik után,
de a némaság öröknek tűnt,
akár a hegyek gyomrában megbúvó csönd.

Majd megteremtette az Úr
az egymást kereső lelkeket,
majd a bút, csókot és örömöt…

…édes beszéd volt Isten gyermekeinek ajkán
minden néma mosoly,
túlviláginak tűnt szótlan odaadásuk,
s a tiszta színjáték, melyet szívük mélyének színpadán
rendezett az önzetlen odafigyelés,
de hiányzott valami, amitől testet öltene az érzés,
amikor ébredő vágytól remeg az emberfia lába…

És látta az Úr, hogy keserű forrásként buggyan ki,
betömhetetlen árkot ás, majd gyógyíthatatlan,
indázó sebet fakaszt teremtménye lelkén a némaság,
ezért puha kelméből megteremtette a szóruhát,
melybe az ember felöltöztetheti mezítelen gondolatait.

Kovács Daniela: Ismerős láz fűt

Nagyvárad csöndje halk csobbanással
ömlik szét a parkok illatos ködén,
szívig sajduló, bús csodálkozással
mered rám a Kőrös az ósdi híd tövén.

A folyó andalító, lassú, mély zenéje
régmúltat dalol; Gyula letűnt nyarát,
ahogy ül a páholy büszke ölébe,
s Annára gondolva elsírja magát.

Vénmagnóliának könnyei peregnek,
mikor Ady rímeinek csellója csendül,
ifjú évei semmi ködbe mentek
Várad flaszterének kőkezén keresztül.

Ismerős láz fűt, magammal viszem,
ez az egy, mit el nem vehetnek,
e gyönyörű tájat addig őrzi szívem,
míg ki sosemvolt majd én is elmegyek.

Astoria fölött megrezdül az azúr,
a múlt nyújtja felém langy-meleg kezét,
s mint Chopin etűdjében a zongorahúr
zokogva faggat: emlékszel-e még?

Hogyne emlékeznék? Én, világba tévedt,
- e csodák nélkül életem sem kell-;
mintha Apám szólna, mint egy végítélet
"még megvan az út, mely haza vezet el..."

Jószay Magdolna: Megnyugvás

Ránk zuhan feketén

az éj sötét leple,
szempilláink' nem tartja fenn
már az éles elme,
pusztán az akarat...
gyűrött az arc
és lassú a gondolat.

Gyűjtsük össze a béke morzsáit,

fényesítsük sorra a nap kincseit,
béleljük ki álmaink melegágyait,
s ha majd lábujjhegyen oson a hajnal,
terítsünk tiszta abroszt
az új naphoz.

Jószay Magdolna: Az élet apró díszei

Húzzuk össze függönyét a napnak,
kössünk masnit az ígéretekre,
díszben álljanak elénk majd sorra,
ha fény vetődik az emlékekre.
Nézd, itt a kezem, mit kezed
féltő melegébe vont,
lásd, itt a szemem, mit szemed
bársonysugarával körbefont...
s ha majd az új nap rózsabíbor
leplén betekint a szívbe,
elhúzzuk a függönyt, s legyen,
mi bennünket apró díszeivel,
vidám örömeivel
újra meghív
az élet ünnepére.

Jószay Magdolna: Lélekpár

A nap lenyugszik lassan a ház mögött,
      s már tudom, mit érzel.
A gondolat nálad jár, lelkeink között,
      s álmokat képzel.

Fogadj hát engem, ezért és így,
     ha léted ólom-helyzetbe kényszerít.
Vigaszra lelhetsz, ha másra tán nem is,
     a képzelet nyomasztó terheket enyhít.

A ház mögött lassan lenyugszik a nap,
     ki tudja, mit hoz és mennyit ér a holnap.
De álmod a tiéd és megnyugvást hozhat,
     s egy közös hullámhossz, hol békét találhatsz.

Jószay Magdolna: Míg nem késő

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.

Jószay Magdolna: Álmomban akár

Álmomban akár még futhatok is -
nem érzem a térdembe hasító villámot,
az ütemesen kattogó, kellemetlen recsegést,
a kapkodó légszomjat, s a szapora szívverést
a bordáim mögött...

Álmomban akár darázsfészekbe
ívelek a bordásfalon, térdem beakasztva
lelógok, majd könnyen átfordulok,
s nem érzem, hogy az idegek jajgatnak
a csigolyák között...

Álmomban sokszor feleléstől félek,
néha még siratom és magyarázom
igaztalannak tartott első négyesemet,
s megkönnyebbülve ébredek
rémálmaim fölött.

Pedig... kattog a térdem
recseg a vállam,
nem fókuszál a szemem
és becsíp a hátam,
a busz is elmegy,
mert futni sem tudok,
és rég nem a négyes már,
mi úgy fáj és siratok.

Jószay Magdolna: Jajgatás

Az évek, ahogy telnek, érzem, fáradok.
A gerinc mint tartóoszlop csak vicc,
ahogy iparkodik, s estére már alig látok.
Hétvége felé már csak a remény
csihol szikrát a fennmaradásra, hogy
elfogynak végre a hétköznapok.
Ám a remény hamvába hal, mint már sokszor,
nincs hétvége most sem, mint már annyiszor,
utolsó percben kardjába dől s minden felborul,
kelni hajnalban és soha nem lesz vége,
a terhek szaporodnak s végleg bealkonyul...
s hogy menni kell megint, sziklamerev
arccal, fásult lélekkel veszem tudomásul,
léptenként a csendben harsanva kattogó térdem
és görcsölő hátizmom jajgat válaszul.

Jószay Magdolna: Ránc

huszonnégy óra
gondterhelt homlokokon
új ráncot teremt

sötét hajszálak
kéretlen mákosodnak
múlt lesz a jelen

Jószay Magdolna: Néha szakad...

Néha szakad a pókháló.
De hol a pók? De ki a pók?
Gondos életmű kárba vész,
ha magnak a talaj nem való,
kezdheti nulláról...
újra és újra épít elölről,
míg él, küzd és nem adja föl.

Hétfő, újrakezdés...
ismét nyomot hagyok,
szövögetek és kezdek
most szebbet és nagyot!
Fájom az életet,
s őrzöm hitemet,
bár néha szakad
a pókháló.
De én vagyok a pók,
és ez itt a való.

Jószay Magdolna: Szombatonként

Szombatonként
halasztást és levegőt kapok,
lélekmentő árnyak sodródnak felém,
félelmeim elcsendesülnek.

Szombatonként
lidércből lassan átváltozom,
feketéből fehér lesz, s a sárból krém,
mely balzsama a szívverésnek.

Szombatonként
bezárok minden rést és kaput,
csak szív-ablakokon áradhat a fény,
enyém a világ s én végre élek.

Szombatonként
terheimtől megszabadulok,
kevés időre feltámad a remény,
színeket s álmokat remélek.

Szombatonként
rád is egész másképp gondolok,
és szebb is szememben minden teremtmény,
messze még a hétfő - nem félek...

Jószay Magdolna: Perceg

perceg az idő
ólomléptű lomha éj
álmokat kurtít

Jószay Magdolna: Gyűrött álom

Hallgatom, ahogy párnámon
meggyűrődik a csend,
nem jön álom...
Az elmúlt nap dülöngélő
dominóit fejemben
egyre rakosgatom.
Van, ahol összeáll a rend,
ám van, ahol ingatag,
újra borul...
feledés, röpke nyugalom
miért nem szegődik
hű társamul?
Mennyire képlékeny,
zajos minden s csak egy
láncszem vagyok...
elvárni láncszemtől, mire
a gyöngysor sem képes,
meddig hagyok?

Jószay Magdolna: Éj

Hold tengerében
hűvös álmot vadászó
fáradt képzelet.

Izzó csillagok
fényét homályosítja
a hiányérzet.