Octavian Paler: A játék

Még van egy kagylóm és néhány kövem,
hogyan építhetnék belőlük tengert,
partot, ahol ülnék a homokban,
és hogyan győzzem meg magam,
hogy jártam egy ilyen parton,
mikor boldogan követtem egy madarat,
mely ma már aludni sem hagy?
Egy kagyló, néhány kő,
és egy furcsa név,
amit senki nem ért,
és bennem a remény, elérni azt,
hogy egy napon ne érthessem meg én sem.
Az ünnepnek vége,
üres lelátók előtt várom büntetésem,
de délben még láttam egy felhőt elégni,
és hallottam a dalt,
mitől térdre borultak a vadlovak is,
mondják, nem csak mese az a part,
én láttam a felhőt és hallgattam a dalt,
és boldoggá tett a Nap,
mielőtt legyőzött volna.

P.Tóth Irén fordítása

 Vangelis - Song Of The Seas 

Octavian Paler: Hiányzó lépés

Csak egy lépés választ el minket.
Nem tudom, e hiányzó lépés
az enyém
vagy a tied.
Te állsz az egyik partján
én a túlsón
és közöttünk folyik az éj.
Hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz
és hogy maradjunk annyira távol
csak egy lépés választ el minket
s a hiányzó lépésen át
folyton folyik köztünk az éj.

P.Tóth Irén fordítása

Octavian Paler: Egyedüllét

Ti, akik hazatéréskor
"jó estét" kívánva
zárjátok az ajtót,
nem tudjátok, milyen
belépni szótlanul.

P.Tóth Irén fordítása

Octavian Paler: Napjaink paradoxona

Napjaink történelmi paradoxona, hogy
nagyobb épületeink vannak, de kisebb lelkünk;
szélesebb autósztrádáink, de keskenyebb agyunk.
Többet költünk, mégis kevesebb, amink van;
többet vásárolunk, de kevésbé örülünk.
Nagyobb házaink vannak, családunk mégis kisebb,
több a kellékünk, és kevesebb az időnk;
több állásunk van, de kevesebb eszünk,
több ismerősünk, csökkent ítélőképességünk;
több szakértőnk, több problémánk,
több orvoslás, gyengébb egészség.
Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk,
meggondolatlanul költekezünk,
keveset nevetünk,
túl gyorsan hajtunk,
túlontúl idegeskedünk,
túl későn fekszünk, túl fáradtan ébredünk,
keveset olvasunk, sokat tévézünk és
keveset imádkozunk.
Megsokszoroztuk gazdagságunkat, elvesztettük értékeinket.
Sokat beszélünk, ritkán szeretünk és gyakran gyűlölünk.
Megtanultunk létezni, de nem tudunk
élni.
Éveket adtunk az életnek, de nem életet az éveknek.
Eljutottunk a Holdig meg vissza, de nehezünkre esik
átmenni az úton, vagy megismerkedni
egy szomszéddal.
Meghódítottuk a világűrt, de nem a bensőt.
Nagyobb dolgokat vittünk véghez, de nem jobbakat.
Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet.
Meghódítottuk az atomot, de nem előítéleteinket.
Többet írunk, de kevesebbet tanulunk.
Többet tervezünk, kevesebbet alkotunk.
Több számítógépet gyártunk, hogy több információt
tároljon, hogy annyi másolatot készítsen, mint eddig
soha, de egyre kevesebbet
kommunikálunk.
Ez a gyorsételek, és lassú emésztések
ideje; nagy emberek, és kicsinyes természeteké;
gyors profitok és felületes kapcsolatoké.
Mostanában két jövedelmünk van, de
több válóperünk,
szebb házunk, de szétrombolt otthonunk.
Ez az idő a gyors kirándulásoké,
az egyszer használatos pelenkáké,
lyukas garasos moralitásé, egy éjszakás kalandoké,
túlsúlyos testeké, és bármilyen állapotot előidéző
bogyóké,
boldogságtól a nyugalomig és a halálig.
Ezek azok az idők, mikor túl sok a kirakat,
de belül semmi.
Olyan idők, mikor a technológia elviheti neked
ezt a levelet, és mikor
eldöntheted
hogy megosztod-e ezt az álláspontot,
vagy kitörlöd ezeket a sorokat.
Ne feledj több időt tölteni szeretteiddel,
mert nem lesznek melletted örökké.
Ne feledj egy jó szót szólni a gyerekhez, aki
tisztel, mert nemsokára nagyra nő és elmegy
mellőled.
Ne feledd el megölelni a melletted lévőt,
mert ez az egyetlen kincs amit szívből adhatsz,
és nem kerül
semmibe.
Ne feledd azt mondani "Szeretlek" szerelmednek,
és azoknak az embereknek, akiket szeretsz,
főként szívből mondani.
Egy csók és egy ölelés enyhíti a fájdalmat, ha
őszinte.
Ne feledd kézen fogni szeretteidet, és megbecsülni
a pillanatot, mert egy napon már
nem lesznek melletted.
Legyen időd szeretni, legyen időd beszélni, szánj
időt arra, hogy megoszd másokkal értékes
gondolataid.

P.Tóth Irén fordítása

Octavian Paler: A pech

Vannak utak, mik rég minket keresnek.
S hozzánk akkor érnek, ha máshol vagyunk,
őket keresve éppen, csak más utakon.

P.Tóth Irén fordítása

Octavian Paler: A költő

Hirdesd a várnak, a földnek, hogy létezik eső!
Az embereknek, hogy hinni kötelező! Egy költő
ki némán áll egy kiégett ég, egy felperzselt rét előtt
és nem képes dalolni, esőben bízni,
eszünkbe juttatni, hogy az eső virágoztatja
a szenvedő földet,
tehát egy költő, aki nem prófétája a reménynek,
és lángoló ajkakkal sem érzi szükségét a világ esőit
megénekelni,
nem érti, miért a vers a remény egyik főalakja.
Mire jó egy költő szárazság idején? -
Hogy fohászt küldjön az esőhöz akkor, mikor
legnagyobb szükség van rá, mikor hiányzik
és fáj,
mikor éget a Nap és kezeink kétségszagúak,
mikor legkisebb fuvallatra homokfák szóródnak,
mikor az emlékek tévedésízűek, és a remény nehezen
kimondható szó,
és mikor az esőénekest kiközösíttetik és
megköveztetik, istenek és emberek megfigyelhetik,
mert őrültség és bátorság is egyben
megénekelni az esőt, mikor az emberek égre meredő kezekkel
megfeszülten állnak, mint a Golgotán.
Ki hirdesse az esőt,
ha nem a vers? Kinek legyen mersze kopár égen
esőfelhőket látni,
és vállalni kockázatos jövőt, ha nem a versnek,
mely már ott állt a görögökkel Trója falai alatt,
és Dante-val együtt a Pokol zeg-zugait járta?

P.Tóth Irén fordítása

Makay Ida: Tárgyak csöndje

Úgy jössz, ha jössz még, mintha akkor,
azon az utolsó napon,
áldozó, súlyos alkonyatból,
amikor vérré forr a bor.
Ne vigasz légy, ne az ígéret,
és az se légy, a kegyelem,
aki már tudom a sötétet,
s neved se mondom majd az éjnek,
nyisd meg szemem a mindenségnek,
Mint tárgyak csöndje, légy velem.

Koolsax

Makay Ida: Kérdés éjszaka

Majd megjelensz-e álmon innen is,
földerengsz-e vágy alatti mélyből?
Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem
a mozdulatlan-tömbű szenvedésből?

Lesz-e igém, hogy szólhassak veled,
vagy így maradsz-e örökre bezárva
a tiltó- meg a tagadószavaknak
irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?

Fejem fölül, ha elforog az ég,
teremthetek-e arcodból napot,
adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek
a csillagpercre járó évszakok?

Ha megidéz az óra, az utolsó,
ha bűneimet már nincs hová rejtsem,
leszel-e akkor kegyelem, föloldó,
a legutolsó mentség magam ellen?

Makay Ida: Hiába kérdezed

Ne hidd hűségnek, jóságnak se mondd,
hogy így ölellek, egyre görcsösebben,
s ha nem mozdulok most már soha el,
azért lesz így, mert másként nem tehettem.

Ha tudnád, hányszor elfutottam volna,
és hogy kiáltva megtagadjalak,
hányszor megnyílt a szám. Milyen parancsra
maradtam hát? A szó miért maradt

kimondatlan? Hiába kérdezed.
Nincsen érve a néma értelemnek,
ha van válasz, az állat tudja csak,
aki reszketve szűköl bennem-benned,

mert az Időn csak ez mentette át
tagolatlan jaját a rémületnek,
hogy megérezzem, nem mozdulhatok:
pusztulnom kell, ha egyszer eleresztlek.

Makay Ida: Gyökér

Vagy, mint a vadcserjegyökér.
Te kötsz meg: elporló földet,
belőlem élsz, s makacsul éltetsz,
nyaraim törvénye, zöldellsz.
Fölfénylesz sötét sejtjeimben,
ismerlek testnek és igének.
Dobban a minden ritmusa.
Csillagrend lüktet: szívverésed.

Makay Ida: E jelben

Jel vagy rajtam, végleges bélyeg.
E jelet hordom, s viselem.
Ha megtagadlak is, elárul,
átégett minden sejtemen.
Kimetszhetetlen tetoválás.
E jelben lüktet életem.
S ha vakul már az ég szememben,
ez ég, s világít. Ez a jel.

Makay Ida: Babona

Rögeszmés játék. Megterítek
neked naponta. Árva asztal.
Lobban a szomjúság, s elizzik
a mindig üres poharakban.
Neked zuhog a víz a kádba,
szintjén - akár a vágy - már átcsap.
Az ajtók mindig nyitva vannak.
Mióta nem jössz? Mióta várlak?!
Rovásba rejtlek, falra írlak
         titoknak,
         jelnek,
         babonának.

Makay Ida: Asszonyvallomás

Nekem öröktől szentség volt a férfi,
az Oknak, Célnak tudtam mindig őt.
Anyám karján is apám szoktam nézni.
Az Istent hozták hozzám mindig ők.

Mert ők adják az életünk a vágyba,
királyi ágyban és palánk alatt,
Mert férfi fektet az örök nászágyba,
és tőle szent a végső pillanat.

Kozma László: Erdélyi nevek

Csudáló, Délhegy. Mint harang-nevek,
Kondulásuk szívemben remeg.

Mint ha vihar sóhajtása száll,
S harangzúgástól hangos a határ.

Veresbükk, Tisztás, Magos, Sikaszó
Jövőt jelent most a tiszta szó.

Libán, Cigánykő. Erdélyi nevek.
őrizd meg, hogy megőrizzenek.

Erdély

Kozma László: Az nem lehet

Az nem lehet
Hogy többé ki se ejthesselek
Kolozsvár, Várad, Csíksomlyó, Enyed.

S őrzök magamban régi temetőket,
Őrzök magamban ezernyi nevet
Kidöntött fejfát, tört sírköveket.

Mert nem vész el, míg bennünk megmarad
Fohászként mondom ki a szavakat:
Fehérvár, Csucsa, Vásárhely
Arad.

Kozma László: Cél

— Szeretnék valamit csinálni —
Szólt a kő —, ami én vagyok.
És így született meg a forrás,
A forrás, melyben fény ragyog.

— Szeretnék valamit csinálni —
A forrás szól —, mi én vagyok.
És virág borítja a földet,
Mint fehér szirmú csillagok.

— Szeretnék valamit csinálni —
Szólt a virág —, mi én vagyok.
S libben. szárnnyal szállt a lepke,
Mezők álmából felcsapott.

Ki olt vágyat az emberekbe,
Egyszerre cél és akarat.
Szivárvány-szárny borul szemedre,
Lelkedben virágszál fakad.

És arra törne mind e földön
Kő, virág: véle több legyen,
És emberszívet is betöltsön
Sugárzó Isten-szerelem.

Kozma László: Szelíd kézzel

Erdély! Ki ölelt meg téged
Csak rabolták az aranyad
Török szpáhik vagy zsoldos vitézek.

Szelíd kézzel vajon ki becézett,
Simította fenyves-hajadat
S gyantás törzsét, ha már csonkig égett.

Ki hallotta, mit mond a patak
Ki akarta itt a békességet
Hol volt a termő, józan indulat.

Ágyútűzben dörögtek a bércek
Hol maradtak a simogatások
Erdély, Erdély, szétfoszló igézet.

Parancsoltak székely őrvidéket
Hogy védje itt a birodalmakat
Tűz-jelet és vak hősiességet.

Pedig itt a szegénység tenyészett,
Kényszerű volt a székely ravaszság
És elbuktak a parasztfelkelések.

Kerestem Erdélyt. Megkapott egy ének:
Kétféle nyelven együtt énekelték
Magyar, román lányok és legények.

Kozma László: A Váradi Biblia

Föltétel volt: megmarad a nyomda!
És azután, bár elesett Várad,
A betű szökött, tovább, Kolozsvárnak
Hogy az Igét híven sokszorozza.

Hullhat kőfal: hitben és reményben
Úgy mentették törékeny szekéren
Csak Tebenned, eleitől fogva.

Útjuk fölött szivárványos por száll
Sebzett ajkon megzendül a zsoltár
A menekülőt egy-hazába fogva.

Debrecen ád otthont az iskolának,
Szétszórt parázs lobogása átcsap
Nem jöhet kor, amely eltapossa.

Kozma László: Visszaveszem a temetőt

Nem a szerződést, amely határt szab,
Visszaveszem a Kálváriákat.
Nem az erdőt, kalászos mezőt,
Visszaveszem a temetőt.
Nem a patakot, mely aranyat hordott,
Visszaveszem az ember-sorsot.
Lehet keserűség, gyötrelem,
Lelket épít mégis győztesen.
Félredobták, szemükben mit sem ért,
Visszaveszem a szenvedést.

Kozma László: Határok

Határokkal szabdalod át
A földet.
De szétválaszthatod-e a mohát,
Szürkéjét sziklakőnek?
Elválasztod a forrást, patakát,
Erdőt és mezőket.
De nézd, a határon hogy szalad át
Az őzet.
A lepkét nézd, hogy suhan ott
Megtalálod-e a mozdulatot
Mely összeköthet?

Kozma László: Füvek, virágok

Füvek, virágok, illatok
Fáj minden, amit itt hagyok.
Füvek, virágok, illatok
Mind csodaszép és mind ragyog.
Ti bogarak és madarak
Fáj minden, ami itt marad.
De nem hiába fáj nagyon
Mert összerak a fájdalom.
Hirdetnek erdei neszek
Majd akkor, ha már nem leszek.
Keringő madártoll-pihe
Mely mégsem hull a semmibe.
Mezőkön meghajló kalász
S te gyalogút, te visszavársz.
Pirosló pipacs-rengeteg
Összerakja a léptemet.
Szivárvány, kékellő egek
Vonzottátok a lelkemet.
Felleg-árny, merengtem sokat
Összerakja a sorsomat.

Fehér Miklós: kérdések

Mondd, Uram, merre nézzek,
ahol látnom is érdemes,
s nem kell szemem lesütnöm,
nem tükröződik szégyenem?

Mondd, Uram, hogyan adjak,
hogy senkit meg ne bántsak,
hogy méltó legyek tekintetedre,
és megmaradjon az alázat?

Mondd, Uram, hol keressek
igaz embert, ki olyan tiszta,
kinek élete példám lehetne,
hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd, Uram, kitől várjak,
bűnös lelkemnek kegyelmet,
ha te is elfordulsz tőlem,
térden kúszva hová menjek?

Mondd, Uram, ha jóságos vagy,
s valóban végtelen hatalmad,
miért engedted Őt kereszten halni,
kin segíthet gyilkos áldozat?

Mondd, Uram, még kérdezhetek,
nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban egyre Téged kereslek,
kereslek, és nem tudom, hol vagy.

Bernward Koch - Simply Great

Fehér Miklós: Próbáltam én…

Kergettem én sok furcsa álmot,
Boldogságos bolondságot,
Nap fényében csillag létet,
Súlyának lenni hóesésnek.

Akartam én tiszta maradni,
Magamból csak igazat adni,
Szerelemben jól szeretni,
Boldogságon megosztozni.

Szerettem én szívből szépen,
Lelkem dala pacsirtaének
De díszes kalitkába zártak.
Fogolysírás nem madárdal.

Próbáltam én jónak maradni,
Mindenkinek önzetlen adni,
Kik elfogadták, mit adni tudtam,
Adósságukért rám haragudtak.

Kerestem én igaz embert,
Testre, lélekre oly igényest
Kinek szava biztos szikla,
Szélvihartól sem inoghat.

Imádkoztam én istenekhez,
Csalfa sorshoz, szerencséhez,
Zokogva szóltam néma falnak,
Nem jött válasz, a kő hallgat.

Már nem adok, nem is kérek
Könyörögve emberhez, éghez,
Nem küzdök és nem próbálok
Változtatni a világon.

Fehér Miklós: négysoros

mint molyrágta foszló fátyol
vetemedett szekrény mélyben
tenyeremben a simogatások
súlytalan lebbenő emlékképek

Fehér Miklós: hogy mondjam el

hogy mondjam el, ha nincs szavam,
dadog a lélek, görcsben ráng a szív,
bennem a gondolatok hangtalan
széthullnak, értelmüket vesztik.

próbáltam leírni, de kihullt a toll
kezemből, mint sorsomból az élet.
sziklának véltem, mi futóhomok,
hit nélkül maradtam – félek.

kerestem magamnak kapaszkodót:
istent, ki fogadja pogány imámat,
értő társat – engem tudót,
szerencsés percet Fortunával.

most itt állok a fekete folyónál,
a parton, ahol Charon a hajós,
még nem indult értem ladikján,
de tudom, megjegyezte arcom

Fehér Miklós: internet

meg kellene írni végre
a testetlen találkozást,
arctalan arcátlanságot,
rejtező kitárulkozást,
lélek-mezítelenséget,
gonoszkodó orv beszédet,
tértelen megcsalattatást,
mindent, amit e kor adott:
kép adta vágyhangulatot,
millió felugró ablakot,
hálót kötő pénztárgépet,
gyűlölködő rossz eszméket,
és néhány homályos-fényes
mélyről jövő tiszta képet,
amiért szemem rombolom.

Fehér Miklós: Origami

ma hajtogatni kezdtem
csákót repülőt kis hajókat
előttem íves szép papír
félretolva kedvenc tollam
faraghatnék rímes sorokat
lenge pille lebegéssel
csókot könnyet izzó vágyat
megható bús álomképet 
talán megríkathatnálak
minden cseppje jól is esne
de a szavak kuszasorban
szívemből messze meneteltek

Nagy Irén: Mégis

Mégis hiszem:
lesz még valami,
kékült ujjak közül
a vándorbotot
kiszakítani,
s feloldani
a szívekre
fagyott görcsöt -
Lesz még valami:
törvénye időnek,
törvénye a szónak.
Nem útravalónak
gyűjtünk igét, álmot,
dalokat, mesét,
nem útramenőknek
szabjuk köpenyét.
S hogy nem állunk
meg nem érdemelten,
nem állunk
mindig
útra készen,
mégis hiszem,
mégis remélem.

 Brian Crain - Promise  

Nagy Irén: Nyikó mente

Szonettkoszorú
1.

Mert nem folyhat visszafelé a Nyikó,
Még viszi a bút, hozza a derűt.
Egy ősrégi dalt, édes-keserűt
Dúdol este, reggel a „patak-folyó”*.

Időnként elhallgat, csupa figyelem:
Dobbantás zúg sok elsüllyedt kőből.
Lovat ugrat el az időből
Az egyetlenegy székely fejedelem**.

Lármafát gyújt a Nap, gond-baj ha van.
A parton a sok fűz meghajtja fejét.
Fenn otthonosan lebeg a nyári ég.

Szekér zörög haza, nyomán száll a por.
Ilyen biztos, jó föld nincs talán sehol.
Ezért jó nekünk itt lenni, Uram!***

*„Patak-folyó” — idézet Tamási Áron Bölcső és bagoly című művéből.
**Székely Mózes erdélyi fejedelemnek udvarháza és birtokai voltak a Nyikó menti Siménfalván.
***„Uram, jó nekünk itt lenni!” — a nyikómalomfalvi templom f őoltára felett található felirat.

2.

Ezért jó nekünk itt lenni, Uram,
Hogy újra s újra hazaérkezhessen,
S otthont találjon, ne csupán keressen,
Kinek gyökere itt, e földben van.

Jó nem tudni, mi a hontalanság,
Ismerősként állni a domboldalon.
Szemben a falu, körül a csend, s rokon-
Vagy jó barátként int egy búzavirág.

Jó, hogy harangszó száll a faluban.
A közel s a távol mind egy vallomás:
Ez a mi földünk, ez, és semmi más!

Harsányan rikkant egy sárgarigó,
Rászáll a bükkfára, mert oda való.
Helyén van itt minden, mind, ami van.

3.

Helyén van itt minden, mind, ami van,
Templomtornyok, régi malmok, temetők,
Székelykapuk, házak, cserepes tetők,
S tisztaszemű lányok a kapuban.

Az égen a holdat a nap váltja.
A templomban liliomillatú csend.
Itt áll a rend, itt nem sérülhet a rend,
Az ember, ha helyét megtalálta.

Kevés szavú, számtalan titkot tudó,
Kemény tekintetű szántóvető
Lépeget, közel már a legelő.

Hallgat a zöldes rét is, ahol más
Patakot, csermelyt táplál a forrás.
Ima vagy ének, mit dúdol a folyó.


4.

Ima vagy ének, mit dúdol a folyó,
Miközben földet ér a józan est.
Tükrén néhány csillag remegni kezd,
S sodrába kerül egy falevél-hajó.

Fényeket gyújtnak a szorgos asszonyok,
Házak közt vacsora illata száll.
A fák alatt az árnyék is megáll,
S ébredeznek arrébb könnyű illatok.

Nagy, sötétzöld tölgy áll a domb tetején,
Az elszunnyadó völgyet vigyázza,
S míg halkul-elcsendesül a lárma,

Érkezik az éber havasi szél.
A Nyikót is látta (mesél),
Megszületni fent az erdők hűvösén.

5.

Megszületni fent az erdők hűvösén
Egyszerre ősi titok és csoda.
Szomjas gímszarvasok járnak oda,
S vizéből ivott az utolsó bölény.*

Figyel a hiúz, majd halkan eloson.
Arra cammog egy nagy barnamedve.
Ugrál a mókus, úgy tartja kedve,
Mintha még végtelen lenne a vadon.

Mint hegyi ember, fény jár szabadon,
Jó magasan, s miként óriás pipák,
Füstöl a sok baksa, ellobbanó világ

A tisztás szélén: ég élet sarca.
Hajnal előtt, hogy milyen a föld arca,
Szénégető k látták a havason.

*Az utolsó bölényt (Erdélyben) Farkaslaka határában lőtték ki 1814-ben.

6.

Szénégetők látták a havason,
Ahogy a tavasz éppen nyárba fordult.
Talpuk alatt nyirkos kavics csikordult,
S reggeli fény csillant a harmaton.

Távolabb dombok között kanyarog
A folyó; itt búza, ott kukoricás
Hullámzik a partján, s a mező de más,
A nap, a nyár, ha mindent beragyog.

Szép termés nő gondozott talajon.
A gazda földjére korán érkezik,
A szuszék s a magtár sorra megtelik.

Ölyvek köröznek most a vidék felett,
A Nyikót követték (fentről érkezett),
Hol egyre zúg a szél, zúg szilajon.

7.

Hol egyre zúg a szél, zúg szilajon,
Ha oda már az sz, s a tél beköszön.
Néma az erdő, hópárna a rögön,
Gyöngyszürke árnyék remeg a havon.

Takaros házsorok a hó alatt,
Ragyog a vidék, mint nap az üvegen.
Könnyű füst szállong, s csupán a türelem
Győzi le, a télből mi megmaradt.

Odébb kiáltás zeng, akár a remény.
Felröppen nyomában egy csapat madár,
S amerre a hang, az is arra száll.

Kazlak köré nagy hóhalmot hordott
A téli szél, s akár a sűrű gondot,
A felhőket űzi-viszi könnyedén.

8.

A felhőket űzi-viszi könnyedén
A langyos szél is, ha jön a tavasz.
A völgy hosszán végig rügyet fakaszt,
Cirógatva szüntelen, akár a fény.

Szép Nyikó völgye! — suhog, s fut is tovább,
Nyomában fölzeng, mint egy orgona
A rét láthatatlan zenekara,
Fű hullámzik erre, lomb zizeg odább.

Szőke Nyikó völgye: páratlan keret.
Ember, föld, tavasz: nagy találkozás,
Teremt s-együvé tartozás!

Hegy, erdő , domb, mez ő: harmónia.
Végig, ahol a Nyikó fut tova,
Madaras-gyümölcsös kert kertet követ.

9.

Madaras-gyümölcsös kert kertet követ.
Hamvas szilva roskadozó ágon,
S piros alma. Sehol a világon
Nem látni kékebben ragyogó eget.

Ahol a vidék és népe egy egész,
S becsülete van az adott szónak,
Mit a múltból példát mutatónak
Tovább kell adni, vinni, az nem kevés.

A jövő re nyitnak új s régi kaput.
Ízes a szó, a türelem adottság.
Fel nem váltható az ősi szabadság.

Hány legendát gyűjtött róla a Nyikó!
S viszi magával (olykor hallható),
Míg gyöngysorrá fűz sok zsongó, szép falut.

10.

Míg gyöngysorrá fűz sok zsongó, szép falut,
Ismeri népét, a kaszás-kapást,
Asszonyt, ki tanult még szövést-fonást,
S legényt, aki jól forgatja a gyalut.

Tevékeny nép, szépül a falu arca.
Tudott, ismert itt sok régi szokás.
Lüktet az élet, mint szívdobogás,
Biztos a kéz, sikert nem vált kudarcra.

Bár jóból és rosszból b őséggel kijut,
Otthon ez itt, id őt állón szilárd.
Hittel mindig újrateremti magát.

Hold, nap s a ragyogó kék ég alatt
A víz nem áll meg, zúg, csobog, halad.
Templomok, temető k figyelik, ha fut.

11.

Templomok, temető k figyelik, ha fut,
Vagy ha árad, pusztítva, mint a vész,
Házakat sodor, mindent elemészt,
S menekül előle, aki tud, ha tud.

Nem a pusztítás itt, ami megmarad,
De a kezet nyújtó, szép emberség,
S áldozatra képes, s tisztesség.
Mi győz a bajban, és az ár elhalad.

Nehéz idő , kemény-nagy munka vár még,
Míg felegyenesednek kerítések,
És szárba szökhetnek az új vetések.

Bár a hangja megint csendes, altató,
A Nyikó több annál, ami látható,
Ha szelídebben suhan, mint az árnyék.

12.

Ha szelídebben suhan, mint az árnyék,
Nem álmodik, éberen tanulgat,
Figyel, gyűjti magába a múltat.
Kövek alján sok mélyre rejtett emlék.

Volt idő: járt itt mongol, tatár, török,
Hajdani vár a csúcson örök tanú.
Körötte szendereg számos falu,
Fű sarjadt rég a tatárgödrök fölött.*

Hogy múlt idő k nyomát megkeressék,
Csillagok járnak magasan és mélyen,
A víz tükrén lenn és fenn az égen.

A parton remeg egy rezgő nyárfa,
Hallgatni vadgalamb szállt le az ágra
Hangját, mi időtlen s ugyanaz még.

13.

Hangját, mi időtlen s ugyanaz még,
Indulva és érkezve jól hallani.
Nincs olyan messzeség, hol e hajdani
Megújult dallamot elfelednék.

Mert ugyanott van, és nem változik
Folyása s a völgye: egy kapaszkodó.
Sok távoli vándornak irányt adó,
Hogy érezze, ki hová tartozik.

Zivatar, tikkasztó hőség mind jöhet;
Forrását tündérek és táltosok
Őrzik még, s vigyázzák a csillagok.

A havasból lefut a déli szél,
Még eddig nem hallott regét mesél.
Hallgatják új hidak és régi kövek.

*Tatárgödrök — a hajdani Kadicsa vár alatt lev ő, ma is látható árkok.

14.

Hallgatják új hidak és régi kövek
A hajnalban ébred kolompszót,
Mint a reményt: jobb lesz, ami rossz volt,
Mert borús időket jobb idő követ.

Ki rábírná, hogy más földet szeressen
A földműves, ki este haza ballag,
Varázslóvá kell válnia annak,
Hogy régi helyett új szívet teremtsen.

Hitet is tesz arról minden itt lakó:
Hiába folytonos a változás,
Törvényünk már az ide tartozás.

Amink volt, megvan mind, el nem veszett.
Aki itt élhet, haza érkezett,
Mert nem folyhat visszafelé a Nyikó.



Mesterszonett

Mert nem folyhat visszafelé a Nyikó,
Ezért jó nekünk itt lenni, Uram!
Helyén van itt minden, mind, ami van,
Ima vagy ének, mit dúdol a folyó.

Megszületni fent az erdők hűvösén
Szénégető k látták a havason,
Hol egyre zúg a szél, zúg szilajon,
A felhőket űzi-viszi könnyedén.

Madaras-gyümölcsös kert kertet követ,
Hol gyöngysorrá fűz sok zsongó, szép falut.
Templomok, temetők figyelik, ha fut,

Ha szelídebben suhan, mint az árnyék.
Hangját, mi időtlen s ugyanaz még,
Hallgatják új hidak és régi kövek.

Nagy Irén: Marasztaló

Hová rohansz a nagyvilágba,
hátadon batyu,
öledben gyermeked.
Mit adhat, ha nem lesz hazád,
helyébe a világ, neked?

Hogy elmeséld unokádnak,
ha majd az est
pár percet ád:
volt egyszer, volt, volt valahol
egy csodaszép Erdélyország?

Mit ér neked, ha majd fiad
aranyba foglalja
tán magát,
mit ér, ha megnyeri a világot,
ha elveszíti a hazát?

Itt lehetsz csupán, ami vagy:
magyar, székely,
ember, igaz.
E tájon vagy otthon egyedül,
hol minden szó, sa dallam vigasz.

Idegenben, gyökértelen
elkap az ár,
elfúj a szél,
s fájni fog sajogva a szíved,
álmodva ha oda visszatér,

hol csupa vadvirág a rét,
és sok kis ér
társat talál,
körötte őrtálló hegyív
mint ős, időtlen sziklavár.

Ha van hely, hová visszatérj,
minek bolyongni
hasztalan?
Hol megmaradni hivatás,
egy élet sem lehet céltalan.

Ne hidd, maroknyi csak a lét,
és porszemek
vagyunk mi itt,
millió porszemből a szél
vihart kavar, felhőt sűrít.

A vihar erő, hatalom,
sziklát ledönt,
tölgyet kitép,
hol halad, új utat sodor,
utat, mi jó, utat, mi szép.

Együtt lépjünk új útra most,
nagy ősök hitén,
nyomdokán,
mondhassa, utánunk ki jő:
Nekem is, nekem is van hazám!

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég

Uram, most megpihennék.
Napórák vágyait feledtem.
Szélcsend lennék a nyílt vízen,
sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd,
s mint nádiposzáták titkai
rezdülnék mélykék víz fölött, 
szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén,
macskaköveken a régi lom,
és elcsitulnának álmaim  
egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd, Uram,
ha magamból kilépve zuhannék,
alattunk hömpölyögjön lent
a szétáradó nyáresti ég.

Frederic Delarue - The Power of Silence...

Sebestény-Jáger Orsolya: Jeremiás

Vállaimra vettem az igazság világát,
                       legszentebb világát:
a fénylőt.
Te tetted rám, hogy magadhoz emelj,
                     mint elhintett magból,
az égig érőt.
Rőt utak között pörölycsapás vagyok
                         ­ házából elűzött
zord zarándok.
Köröttem puszta. Fölöttem tűz.
                 Már bennem lobbannak azok
a lángok.
S mint álmos anyagot formáltál kezeddel
                          ­ hűen hajolva a
hiú anyaghoz,
értő kezekkel tapasztottál össze,
                     hogy közeledni merjek
a csillagokhoz.

Így indulok.
Vállamra véve jármodat,
szavad Igéjét, szavad világát,
mely mindörökkön át
békességet ad
s védőn világít ­ akár a fáklyák.

Sebestény-Jáger Orsolya: Asztali áldás

Tőled e titkokkal átszőtt kosaram,
benne a kenyérnek csöndje van.
Jelenléted tudjam – ennyit adj –
és minden kenyérnek íze Te vagy.

Sebestény-Jáger Orsolya: Gyümölcseid

Gyümölcseidben legyen ott a nyár,
a bőség fényes, áradó zenéje,
s legyen benne az elközelgő tél,
amint szürkén fölfeszül az égre.

Még súrolják arcod fénylő vágyaid,
ha ajkad összeér egy ismeretlen ízzel,
és rejtett titkod száll, akár a szél,
mikor majd föléd borul az éjjel.

Sebestény-Jáger Orsolya: Úrvacsora

Nagyapám emlékére, aki szőlősgazda volt

A megrészegült felhőkön áttört a fény,
rézsút, mint nyári alkonyokon
s e roppant kehelyből szürcsöltük időnk,
azon a régen volt vasárnapon.

Borízű csendben koppantak lépteink
a pincében, hol lépcsőkön lefele
botorkáltunk a falat simítván,
mint ősi titkoknak megannyi mestere.

S pince mélyén áldott csönd súlya hullt,
döngölt padlóba sulykolva ó napot,
mikor Nagyapám szent mozdulatát
a múló perc örökre beitta ott.

Mint a rejtett múlt szent tudását
úgy vette kezébe a lopótököt,
egy kortyot nekünk is csurgatván,
kik gyermekként ámulva lestük őt.

Semmi íz nem adja vissza már
borának fanyar, füstös aranyát,
mely a pince félhomályán ragyogott,
mint tűzben ragyog fel a zsarát.

S nincs oly íz és nem is lesz soha,
csak az övé, ki rég máshol álmodik,
de égi vacsorán kortyolja az Úr
borának örök varázslatait.

Már másé a kert. Többé itt nem láthatom.
Évtizedek nyarába süllyedtek holt napok,
s a fény azóta idegen felhőkön át
zúdul rám és ő már nincsen ott...

Gyerekszemmel keresem azóta is,
hogy megsimítsam még egyszer kezét,
a dolgosat, a drágát, mellyel borát töltötte ki
és poharunkba a fényt...

Cserényi Zsuzsanna: Útravaló

A napban hagytam fészkem,
fájó születésem szikraként égető nyomait,
fényben, villanásban oldódó sötétet,
csak árvaságom hoztam magammal
fehér vászon lepedőre: este.
Sírtam, anyám magához ölelt,
az otthon volt a teste.
Indultam suttogó szavakon,
pislogó gyertyaláng után,
fehér vászonra hímzett színes virágokat,
karjában ringató anyám.

Kenny G - If

Cserényi Zsuzsanna: Belső béke

Valami bennem maradt
rejtve mélyen, mint porladó csontok
a föld alatt, nincs formája, színe,
nem mozog, nem vár senkire.

Hallgat, mint rejtelmes sötét,
melyben vibrálva izzik az értelem,
mint a gyökér,
melyet nem ás ki senki sem.

Cserényi Zsuzsanna: Itthon

Búcsúzik a nap, est bujkál
a lombok közt, a Mátra alatt.
Illan a nap, mint elfejtett nyári szerelem
még visszapillant, s csíkot fest
a parti fövenyen.
Alant száll a fecske, bogarászik éppen,
béka piheg mohos kövön
a Zagyva vizében.
Szellő sétál fenn a parton,
egykedvűen ringatja a nádat,
míg hazaérek, Éj királynő
köpenyébe burkolja a tájat.

Cserényi Zsuzsanna: Hoztam neked…

Hoztam neked napot,
Hogy fényben lehessél.
Hoztam neked szellőt,
Hogy szárnyra kelhessél.

Hoztam neked vizet,
Hogy soha ne szomjazzál.
Hoztam lágy kenyeret,
Hogy azzal táplálkozzál.

Hoztam neked békét,
Néhány szóvirágot,
Hogy elűzzék mellőled
A szomorúságot.

A legvégére pedig
Csak önmagamat hoztam,
S fele barátságom,
A másik fele itt van.

Cserényi Zsuzsanna: Vágy(álom)

Örömre várok, valami szép nagy boldogságra
csorduljon túl, mint teli poháron tiszta víz
legyen benne napfény, ezer szín zöld,
érett gyümölcs íz.

Szólítson meg, mint nagy írók szava,
simítson lágyan minden mélyedést
elgyötört arcon, homlokon,
ahogy a versek dallama.

Legyen kicsit Van Gogh, Szinyei Merse Pál,
Paál László vagy Munkácsy Mihály,
s hozzá szárnyalna barokk zene,
templomi orgonán.

Lehetne béke,
egy jó nagy fonott kosárral végre,
rajta takaró, fehér-piros kockás,
amolyan esti kocsmás
vacsorával, pohár vörös borral,
éjféli séta régi barátokkal Hatvanból
gyalog haza, mint régen.

Lehetne nyüzsgős, ahogy a Lőrinci vásár
Szent Anna napján a régi piacnál,
s vidám, mint mezítlábas gyerek,
ki kutyájával a réten hentereg.

Örömre vágyom, nagy-nagy szabadságra,
mint madarak  az  óceán felett
hullámokba ejtve minden bűnömet
állítanám az időt,
csak lebegnék, mint ökörnyál a szélben,
vagy duzzadó vitorla
könnyed hófehéren.

Cserényi Zsuzsanna: Szülőfalumnak

Voltam már annyi minden,
Mi többé nem lehetnék soha
Betakart az idő sziklával,
Kövekkel, ellepett a moha.

Ne kérdezd, merre jártam,
S tettem-e ellenedre bármit,
Hol gyűjtöttem magamra
Terhet, több tonnányit?

Csak álmodj velem minden nap,
Egy csendesebb világot,
Olyant, mint a nagyanyám
Még annyiszor látott,
Szellő szavút, bodros felhővel
Az égen, napba néző vidámat,
Árnyat gyűjtő nagy fákat,
Lenn a faluszélen.

Madár János: Cipeljük álmainkat

Eljegyezzük magunkat
a messziséggel:
szemünket
só kínozza,
lábunkkal bevérezzük a földet.

Arccal
a távoli hegyeknek
cipeljük álmainkat
egy
életen át.

Tamási József fotója

Tom Barabas - After the Rain

Madár János: Holdfény

Elkezdtünk énekelni, és egyre fényesebbek
lettek a tavak. A víz ezüstös tükre
fölött csillagok szálltak boldogan – – –,
mert megláttalak. Egekre nyíló szememben
megtörtént az egyetlen csoda. Mint a legszebb
félelem, a végtelen tündöklő fogsora. Csak
álltunk egymás lélegzetében és valami
furcsa érzés emelt föl a csönd fölé minket.
Hallgattunk a kövek hű tenyerében,
és hosszan vártunk, vártunk, míg egy távoli
sirály föloldozta megriadt szívünket.

Madár János: Szelíd alázat

Köd és szerelem,
pörög a megőszült orsó.
Hiába rejtőzöm szemedhez,
minden vers utolsó.

Madár János: Aki fájni tud bennem

Aki fájni tud bennem,
annak arcát csillagok őrzik.
Az ég-- tengerben virraszt
és megdőlt szívemmel elidőzik.

Jöhetnek évek, évszakok;
a megdobált fényre fény felel.
Máglyák romolhatatlan hamujában
alszunk, és a hűség hatalmas tűzre lel.

Öled eléget, de éjszaka szivárog
a mulandóság fekete résein--át.
Kirajzolódik tenyerünkben az árnyék,
és hajnal szelídít-- vérünkhöz-- hazát.

Új népet szólít minden mozdulatunk,
hisz oly hirtelen tornyosul fölénk a reggel.
Hatalmas fűszálak indulnak---- ellenünk,
---- bogarak nyomában visszhangzó sereggel.

Madár János: Jelet sem hagyok

Az éjszaka szívemig világlik.
Fekete, mint a kés.
Arcom már végtelen.
Tengerben ezüstlik
a rész és egész.
Mint a csönd,
úgy ragyogtat a félelem.
Csillagok verejtékeiben élek,
kagylók fénylenek véremen.
Hiába ág, ég.
A lombok messzi integetése fáj.
Elomlik a hótiszta mező.
Csak addig szeressetek,
míg egy árva fűszál engem is megtalál.
Aztán elleng kezemtől az ének.
A vers, a haza
már csak kifosztott lélek.
Örökségem a tél és nyár...
A Nap mindent árnyékomra hagy,
mert megdől lassan a táj.
Indul visszafelé az idő,
elejtett tárgyak évszaka.
Ujjaim még eltűnődnének egy kicsit,
de papírlapokra hull
a rettentő éjszaka.
Jelet sem hagyok magam után,
csak a virágok szívembe szivárgó örömét.
Méhek zsongása emeli égre
a szegények rongyos gyermekét
Anyaföld, Isten – minden a másé.
Megroggyant házam az elmúlásé.
Koldult kenyerem Keletre néz.
Morzsák hangyái telemásznak;
kertemben sem virág, sem méz.
Kipusztulnak lassan a tükrök fényei.
Fekete foncsorok mögé rejtőznek
a szerelem áldott lényei.
Csak te maradsz meg nekem.
Egyetlen élő kincs.
Pernyék havaznak.
A megtartó tűzhöz
már elegendő vérem sincs.
Az éjszaka szívemig világlik.
Fekete, mint a kés.
Arcom már végtelen.
Tengerben ezüstlik
a rész és egész.

Madár János: Eltűnik a föld

A vers, az ének
csillagok, csontok őre.
Fény hajlik minden szavamból
tengerre, mezőre.

Fűszálak édes árnyékában
beomlik a rög, sírni tanul.
Eltűnik a föld – – – –
szívemből hangtalanul.

Madár János: Lélek, harang

Szülőföldem volt ez a didergő táj.
Hazám már csak kihűlő csönd és alom.
Kövek szótlanságától fehérlik a Nap.
Néma lett minden irgalom.

Madár János: Tűnődések

Éjszakák hullámaiban
vérzik a hit.
Tengernyi szél lobogtatja
a mindenség ágait.

A fák koronáin
félénk csillag áll.
Lombok mély szövetében
keserű madár.

Szabolcsi Zsóka: Tompuló fényben

Holdfény kíséri
lépteim,
megyek és közben
hallgatok.
Felhőredők közt
pislognak
halvány és álmos
csillagok.
Villanó vágyak
porlanak
semmivé álmok
éjjelén.
Összeboruló 

felhőfátyol
mögött lassan
tompul a fény. 

Beethoven-Moonlight Sonata

Szabolcsi Zsóka: Egyedül

Hömpölygő folyó
papírhajón sodorja
emlékeimet...
...
Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában...
...
Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Szabolcsi Zsóka: Fehéren fehér...

Lelkemben vihar.
Néma kiáltások közt
villanó élet.
...
Néha csak a csend,
néha daloló jókedv,
néha csak a könny...
...
Holdtalan az éj -
begombolkozom ma is
kudarcaimba.
...
Néma tisztaság:
betűk helye papíron
fehéren fehér...

Szabolcsi Zsóka: Éld, csak éld...

megtöltöttem agyamat
csak ittam a sok betűt
csak tömtem magamba a sok szót
míg ki nem bukott belőlem mindaz
amit soha ki nem kellett volna mondani
magvas mondanivaló nélküli fakó életemmel
vajon kinek is lehetnék vonzó példa
éld hát csak éld vonalzó nélkül is
egyenesbe szabott gyűrött életed
míg meg nem leled a síneket
melyek nem vezetnek el
mégsem a végtelen és
a semmi origójába

Szabolcsi Zsóka: Haikuk

Alvó réteket
ködlepel burkol csendbe,
engem a bánat...
...
Mi az én utam?
Nem tudom. Megyek arra,
amerre az út.
...
Asszonyok sorsa:
életet adni, fájni,
hervadva halni.
...
Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?