Hánytorognak roppant igéim —,
elgurulnak a távlatok.
Kisded szalmáján vacog,
örök árvaságom.
~*~
2014. január 28., kedd
Szoliva János: Vacog
Hánytorognak roppant igéim —,
elgurulnak a távlatok.
Kisded szalmáján vacog,
örök árvaságom.
~*~
Szoliva János: Háromsoros
Kitakarja, befedi a sebeket a szó,
vigasztal a csönd.
Az éjszaka megágyaz mindenkinek.
vigasztal a csönd.
Az éjszaka megágyaz mindenkinek.
Szoliva János: Időtlen
Hóember-tisztaságú tél,
fagyos magamat gombolgatom.
Időtlen remegés,
kőtáblán a parancsolat.
fagyos magamat gombolgatom.
Időtlen remegés,
kőtáblán a parancsolat.
Szoliva János: Ha van továbbja
Túl van rajtunk
minden kezdet -
A táncok is mögénk vesztek.
S ha van továbbja,
titokfolytatás
minden perc,
minden óra.
minden kezdet -
A táncok is mögénk vesztek.
S ha van továbbja,
titokfolytatás
minden perc,
minden óra.
Szoliva János: Szavakkal tapogatózol
Ahova térkép nélkül,
vakon is eltalálnál,
egyszer volt, hol nem volt...
Szavakkal tapogatózol
az ismert utcán:
mállik a múlt a ház falán...
Keresed a sánta kutyát,
hogy simogatnád,
ha csaholna-,
üres kutyaólban
holt kuvasz szaga.
S a gazda hol a pincéből,
ki borral kínál?
Lármás kocsmában apád
holtak nyelvén politizál.
Gyűjti a halált a temető...
Vonatok jönnek, mennek:
ködfátyolban ellebegnek
hol nem volt utasok...
Rád köszönnek ismeretlenek,
hagyod, hogy meséljenek.
Ki mondja meg nekik,
rokona vagy mindenkinek.
vakon is eltalálnál,
egyszer volt, hol nem volt...
Szavakkal tapogatózol
az ismert utcán:
mállik a múlt a ház falán...
Keresed a sánta kutyát,
hogy simogatnád,
ha csaholna-,
üres kutyaólban
holt kuvasz szaga.
S a gazda hol a pincéből,
ki borral kínál?
Lármás kocsmában apád
holtak nyelvén politizál.
Gyűjti a halált a temető...
Vonatok jönnek, mennek:
ködfátyolban ellebegnek
hol nem volt utasok...
Rád köszönnek ismeretlenek,
hagyod, hogy meséljenek.
Ki mondja meg nekik,
rokona vagy mindenkinek.
Szoliva János: Térben, időben
Vérből, tüdőből lehelet,
párásodik az ablaküveg.
Ablakon át a tér,
meztelen ágon akár a madár,
ahogy várakozik, ahogy repül,
levegőben ahogy megáll.
Térben, időben
ahogy a dolgok összeérnek,
ahogy helyét keresi minden.
Ahogy változik,
ahogy elforog a nap,
hogy más szövevényben
fölragyogjon megint.
Mögötted évek, napok,
kitöltöd a perceket.
Egy várossal öledben
hintáztatod a holnapot.
párásodik az ablaküveg.
Ablakon át a tér,
meztelen ágon akár a madár,
ahogy várakozik, ahogy repül,
levegőben ahogy megáll.
Térben, időben
ahogy a dolgok összeérnek,
ahogy helyét keresi minden.
Ahogy változik,
ahogy elforog a nap,
hogy más szövevényben
fölragyogjon megint.
Mögötted évek, napok,
kitöltöd a perceket.
Egy várossal öledben
hintáztatod a holnapot.
Szoliva János: Csak tudnám
Elnehezül a lélegzet.
A falakon átdől a rombolás.
Sehol már a tér.
Csak tudnám, hol vagyok,
és hol lakik az Isten.
Reggelig tart a meglepetés.
Bizonytalanság okán
az ébredés helyét
térképen nem jelölik.
A falakon átdől a rombolás.
Sehol már a tér.
Csak tudnám, hol vagyok,
és hol lakik az Isten.
Reggelig tart a meglepetés.
Bizonytalanság okán
az ébredés helyét
térképen nem jelölik.
Szoliva János: Hol megszülettem
Hol megszülettem,
hol nevet kaptam keresztségben,
hol a ház összeér a tájjal,
s határ közelít a Murával,
mi maradt belőlem ott,
ki őrzi a nevem?
hol nevet kaptam keresztségben,
hol a ház összeér a tájjal,
s határ közelít a Murával,
mi maradt belőlem ott,
ki őrzi a nevem?
Szoliva János: Záporoz
Mindegy honnan süt,
merre néz az ég -,
eltévedni könnyű,
akkor is, ha nincs sötét.
Félre vihet a délután,
s a felhőkből már esik is -,
záporoz a véletlen.
merre néz az ég -,
eltévedni könnyű,
akkor is, ha nincs sötét.
Félre vihet a délután,
s a felhőkből már esik is -,
záporoz a véletlen.
Szoliva János: Lassan át
Éltető megszokás,
ahogy nő a délelőtt,
és fogy a délután.
Örök halasztás
a holnap, a holnapután.
ahogy nő a délelőtt,
és fogy a délután.
Örök halasztás
a holnap, a holnapután.
2014. január 24., péntek
Tornay András: Sírni szép
Bízd a könnyeidre fájdalmaid.
A víz felszínén
a nehéz hajók is fennmaradnak.
A vigasztalás is teremtmény.
Könnyeid hordozzák
győzelmeid a kikötőig.
Nem szégyen a stáció,
csak akkor, ha visszafordultál.
David Garrett - A groovy kind of love
Tornay András
Elmegyek megkeresni…
Valami mégis mindig hiányzik az útibatyumból…
Belekiabálok a hideg dohos barlangba…
És csak a saját visszhangom hallom…
Hideg van…
Fázom…
Reszketek…
Valami mégis mindig hiányzik az útibatyumból…
Belekiabálok a hideg dohos barlangba…
És csak a saját visszhangom hallom…
Hideg van…
Fázom…
Reszketek…
Tornay András: még mindig nem tudjuk, ki is vagy
még mindig nem tudjuk, ki is vagy
ettünk a kenyérből
némán bámultuk csodáid
voltunk bölcsek és balgák
papok és pásztorok
péterek és tamások
pedig billegett csónakunk a megdorgált tengeren
voltunk elsők, és utolsók is
nyelvünk bilincseit is szétzúztad
mégsem tudjuk, ki vagy valójában
...és csak megyünk az úton
társakkal, akik évek óta próbálnak követni
de még csak fel sem ismerünk
születünk, majd gyászolunk
ébredünk és álmodunk
rombolunk és alkotunk
butuskán s őrülten játszunk csupán
de hogy igazán ki vagy te -
nem tudjuk még
ettünk a kenyérből
némán bámultuk csodáid
voltunk bölcsek és balgák
papok és pásztorok
péterek és tamások
pedig billegett csónakunk a megdorgált tengeren
voltunk elsők, és utolsók is
nyelvünk bilincseit is szétzúztad
mégsem tudjuk, ki vagy valójában
...és csak megyünk az úton
társakkal, akik évek óta próbálnak követni
de még csak fel sem ismerünk
születünk, majd gyászolunk
ébredünk és álmodunk
rombolunk és alkotunk
butuskán s őrülten játszunk csupán
de hogy igazán ki vagy te -
nem tudjuk még
Tornay András
Gyermeki hittel kell a forráshoz menni
és nem az onnan ódalgó vízhordókat kell figyelni
A FORRÁS a lényeg!
és nem az onnan ódalgó vízhordókat kell figyelni
A FORRÁS a lényeg!
Tornay András: Messze vagy Isten
Messze vagy Isten
Vagy csak más nyelvet beszélünk?
Gyermekként de ráncos kezekkel
Elkeseredetten tördelem járókám rácsait
Sírok, s magam sem tudom,
mire van szükségem jobban.
Hogy karjaidba végy?
Hogy megetess?
Hogy tisztába tégy?
Még nem tanultam meg beszélni.
Érted a gügyögésem?
Vagy csak más nyelvet beszélünk?
Gyermekként de ráncos kezekkel
Elkeseredetten tördelem járókám rácsait
Sírok, s magam sem tudom,
mire van szükségem jobban.
Hogy karjaidba végy?
Hogy megetess?
Hogy tisztába tégy?
Még nem tanultam meg beszélni.
Érted a gügyögésem?
Tornay András: odafent mindig fény van
(Versek a 3-as metrón - 2. rész)
a legnehezebben kisírható fohászok
vegyülnek szabadságszületések altatóival
a tiszta szemek egymásra ismernek, majd
megmarkolják fehér botjaikat
tapogatják az életet, biztos pontot keresve
itt lent mindegy, hogy mi a kérdés
csak egy a fontos: ne legyen fájdalom mit nem értünk
felfedezhetetlen titkok bújnak szabadságzsebekbe
átitat a rendszeres zajok csendje
egyszer majd szárnyalunk fent is,
csak ne felejtsük el angyali reményeink
hiszen odafent mindig fény van
Budapest, 2014. január 23.
a legnehezebben kisírható fohászok
vegyülnek szabadságszületések altatóival
a tiszta szemek egymásra ismernek, majd
megmarkolják fehér botjaikat
tapogatják az életet, biztos pontot keresve
itt lent mindegy, hogy mi a kérdés
csak egy a fontos: ne legyen fájdalom mit nem értünk
felfedezhetetlen titkok bújnak szabadságzsebekbe
átitat a rendszeres zajok csendje
egyszer majd szárnyalunk fent is,
csak ne felejtsük el angyali reményeink
hiszen odafent mindig fény van
Budapest, 2014. január 23.
Tornay András: A világ körülöttem ma reggel a föld alatt
(Versek a 3-as metrón - 1. rész)
zsíros hajú angyalok titokban csoszognak
nyomorpompa hódít
a szárnyas villamoson
kabátos meztelenség kuncogásában
szánalom bögrékben
napi katarzis remények füstölögnek
kódlabirintus és jelszódzsungel
szövetkezik a nagy társasjátékra
melyben önmagunk becsapását jutalmazzák
lassan porladó vakondkirályok
Budapest, 2014. január 14.
zsíros hajú angyalok titokban csoszognak
nyomorpompa hódít
a szárnyas villamoson
kabátos meztelenség kuncogásában
szánalom bögrékben
napi katarzis remények füstölögnek
kódlabirintus és jelszódzsungel
szövetkezik a nagy társasjátékra
melyben önmagunk becsapását jutalmazzák
lassan porladó vakondkirályok
Budapest, 2014. január 14.
2014. január 18., szombat
Balla Zsófia: Jégrajz
Ingó ágon madár kapaszkodik. S az utolsó levél.
Égbe csapkod, lobban a sárga folt, gyanútlan szárnyra kél.
Szorítja körmeit a göb madár, fejét behúzza. Vár.
Nem röpköd most, aki repülni tud - ki fél. Ő tudja már,
hogyan tép szét a szél.
Yanni: "In the Mirror"
Balla Zsófia: Agnus Dei
Elveszed-e bűneim?
Kos vagy, Bárány vagy,
sóvár fejeden
kürtös szarvak: a Sófár.
Bűneim gyapjasak, tereád szállnak,
Mennyei Atyánk, befed ez a vétség.
Ne ölje szíved félelem, kétség.
Bárány, Bárányka, csupa zokogás ez a hívás.
Emeld föl szívünk békességre,
ne hánykolódjon bent a tenger,
Isten nevében jössz, Te előtted
leborul a tenger ember.
Isten árvája, áprilisi ezüst napocska.
Nem fog rajtad a fagy,
nem a bűn édes mocska.
Lépkedj halkan, fényesen,
szívünket emeld föl!
Lábam megtörik, az arcom
eltakarom tenyeremmel.
Uram, a kegyelem nem elég:
verj meg
szeretettel.
Bocsásd el bűneim, lehullván
irgalmazz: ne felejts el.
Kos vagy, Bárány vagy,
sóvár fejeden
kürtös szarvak: a Sófár.
Bűneim gyapjasak, tereád szállnak,
Mennyei Atyánk, befed ez a vétség.
Ne ölje szíved félelem, kétség.
Bárány, Bárányka, csupa zokogás ez a hívás.
Emeld föl szívünk békességre,
ne hánykolódjon bent a tenger,
Isten nevében jössz, Te előtted
leborul a tenger ember.
Isten árvája, áprilisi ezüst napocska.
Nem fog rajtad a fagy,
nem a bűn édes mocska.
Lépkedj halkan, fényesen,
szívünket emeld föl!
Lábam megtörik, az arcom
eltakarom tenyeremmel.
Uram, a kegyelem nem elég:
verj meg
szeretettel.
Bocsásd el bűneim, lehullván
irgalmazz: ne felejts el.
Balla Zsófia: Az eszemvesztés balladája
Nem emlékszem ma semmire, eszembe
nem jut se kép, se hang, se cím, se könyv –,
erőlködöm, s ép ésszel nem veszem be,
hogy az, ki él, beszárad, mint az enyv.
Az idő tombol, nem jön semmi enyh –,
szétszed, mi összetart, a vágy is elbitangol,
a szív apad, a test híg, mint a könny:
apály sodor, kihátrálok magamból.
Min nevettünk Macsettel, míg leültem,
s bőgött a korrupt főigazgató?
Hol az orosz pick-up, az aputól való?
A Kabalevszkij-lemez, melyből, felserdülten,
régen-halott apámnak hegedültem?
Mennyi kihullt kirándulás, kórházi emlék!
S fejemből úgy folyik el a cselekmény –
a könyveké –, mint tört kazettadobból
kifolyt szalag…Valaki veszve tombol:
töröl! Delete...! Kihátrálok magamból.
Azt vesztem el, akár szemem világát,
múltam egészét: nyűgöm s vízjelem.
Bár míg fakul, fényem szilánkja ágál.
Majd törlöm – ha már magam meg nem védhetem.
Emlék után kapok: hogy tűrjem el
maró savát? vagy azt, hogy szertefoszlik?
Ünőkő, Vlegyásza – kivel másztuk? S ha klappol:
mikor?…A múlt csak sár s víz, összeromlik.
Fellök az ár. Kihátrálok magamból.
Ahány történet, mind dohos; sok ügyre
emlékszem én, csak épp hiányosan.
Vettem hatalmi tébolyt jól szemügyre;
szerelmi düh evett – nincs alattomosabb,
se jobb! – nincs semmi perzselőbb, mi hűtne.
Hisz eszem vesztem attól, hogy eszem vész!
Mi elveszett, az is keresni hangol…
Mert így, ha élek is, nem én vagyok, csak szem,
kéz…!
Hová legyek?! Kihez szökjek magamból?
Ajánlás:
Herceg!
Ha tudnám, mit felejtek el – édeskevés
okom volna panaszra, már megbocsáss.
Eszed, ügyed elfogy, akár haragszol,
akár derülsz: elönt az idült nevetés.
Adj vissza, ég, magamnak!
Szárnyat bokámra, Hermész!
Isten velem. Kihátrálok magamból.
nem jut se kép, se hang, se cím, se könyv –,
erőlködöm, s ép ésszel nem veszem be,
hogy az, ki él, beszárad, mint az enyv.
Az idő tombol, nem jön semmi enyh –,
szétszed, mi összetart, a vágy is elbitangol,
a szív apad, a test híg, mint a könny:
apály sodor, kihátrálok magamból.
Min nevettünk Macsettel, míg leültem,
s bőgött a korrupt főigazgató?
Hol az orosz pick-up, az aputól való?
A Kabalevszkij-lemez, melyből, felserdülten,
régen-halott apámnak hegedültem?
Mennyi kihullt kirándulás, kórházi emlék!
S fejemből úgy folyik el a cselekmény –
a könyveké –, mint tört kazettadobból
kifolyt szalag…Valaki veszve tombol:
töröl! Delete...! Kihátrálok magamból.
Azt vesztem el, akár szemem világát,
múltam egészét: nyűgöm s vízjelem.
Bár míg fakul, fényem szilánkja ágál.
Majd törlöm – ha már magam meg nem védhetem.
Emlék után kapok: hogy tűrjem el
maró savát? vagy azt, hogy szertefoszlik?
Ünőkő, Vlegyásza – kivel másztuk? S ha klappol:
mikor?…A múlt csak sár s víz, összeromlik.
Fellök az ár. Kihátrálok magamból.
Ahány történet, mind dohos; sok ügyre
emlékszem én, csak épp hiányosan.
Vettem hatalmi tébolyt jól szemügyre;
szerelmi düh evett – nincs alattomosabb,
se jobb! – nincs semmi perzselőbb, mi hűtne.
Hisz eszem vesztem attól, hogy eszem vész!
Mi elveszett, az is keresni hangol…
Mert így, ha élek is, nem én vagyok, csak szem,
kéz…!
Hová legyek?! Kihez szökjek magamból?
Ajánlás:
Herceg!
Ha tudnám, mit felejtek el – édeskevés
okom volna panaszra, már megbocsáss.
Eszed, ügyed elfogy, akár haragszol,
akár derülsz: elönt az idült nevetés.
Adj vissza, ég, magamnak!
Szárnyat bokámra, Hermész!
Isten velem. Kihátrálok magamból.
Balla Zsófia: Ahol a másik véget ér
Ahol valaki véget ér,
odáig jut el a tenyér.
Köztük hajszálnyi fal, a mész,
melyet nem törhet át a kéz,
az érintés át nem hatol,
lecsúszik a zárt bőrfalon;
hol lét a rég-megéltbe fagy,
kéz meg nem tart, magadra hagy:
olyan leszel, akár a párduc,
levelek közt rohanva átjutsz,
a bőrödön csak égnek a boldog
érintések, szavak, a foltok.
odáig jut el a tenyér.
Köztük hajszálnyi fal, a mész,
melyet nem törhet át a kéz,
az érintés át nem hatol,
lecsúszik a zárt bőrfalon;
hol lét a rég-megéltbe fagy,
kéz meg nem tart, magadra hagy:
olyan leszel, akár a párduc,
levelek közt rohanva átjutsz,
a bőrödön csak égnek a boldog
érintések, szavak, a foltok.
Balla Zsófia: Földi csendesség
Itten, északon – hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,
mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.
Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.
Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, - haladunk a létem
tőanyagáig,
pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.
Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.
Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.
Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,
mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.
Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.
Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, - haladunk a létem
tőanyagáig,
pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.
Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.
Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.
Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.
Balla Zsófia: Három szonett a gyermekségről
I. Akkor és most
Minden idő, melyet elvesztegettem,
másnak érik, remízben vár sorára.
Minden idő, mit józanon megértem,
váratlan örökség – mégis van ára.
Bőrömben, mint kölcsönkapott cipőben
ődöngök – egy vásárban elvesztett gyerek.
A nyelvhez vagyok kikötve, mint csirke
spárgán a csaphoz, – néztem, hogy remeg!
Nem a hullámzó hús bánt most, a fodrok,
nem a rángó emlékezet aritmiája,
nem a röppenni kész mosoly, nem. Forgok
a megbocsátás útvesztőiben.
Ki csipog, bőg anyja után hiába?
Isten a dadám, éppen megveszteget.
II. Boldog árnyak
Hallom már, a tóból zene szivárog.
A tél kitol magából: születek.
A szüremlő, táguló fényre váltok.
Anyám vagy te? Te vagy a gyermekem?
Legyél mindaz, ami már nincs velünk.
Egy izzószürke, wolframszálas villany-
körtét s szétfutó higanygömböt hol lelünk?
Az ember kővé, kő a légbe illan.
Kiss Árpád apró doktor bácsink bármikor
tudott csokornyakkendőt kötni s nézd a bő
táskáját: csupa hűs csat, vastag marhabőr.
Cipőmön spicc és patkó… Sokféle idő
látogat engem s mint vadóc lovat, betör.
A tejfog múlt kihull. A jelen újranő.
III. Kolozsvár, 1958
Olyan a gyermek, mint a kecskebak.
Szopik, hempereg, anyjához bújik.
Mások sorsára, halálára vak:
rabszállítón fénylenek új gumik.
Mint most szívem a hűvös júniussal,
úgy teltem be házunkkal és a térrel,
a mésznek, hasábfának, csirkehúsnak,
vasnak szagával s nem tudtam mit érlel
a kor: százezrek buknak semmibe.
Én a csillár nyúlt árnyaitól féltem –
míg apámba sült új-világ-hite.
Két idő dülöngél: gyilkos és isteni.
A gyerekszobában ki sír? S ki vétlen?
Félelemben nem tud felejteni.
Minden idő, melyet elvesztegettem,
másnak érik, remízben vár sorára.
Minden idő, mit józanon megértem,
váratlan örökség – mégis van ára.
Bőrömben, mint kölcsönkapott cipőben
ődöngök – egy vásárban elvesztett gyerek.
A nyelvhez vagyok kikötve, mint csirke
spárgán a csaphoz, – néztem, hogy remeg!
Nem a hullámzó hús bánt most, a fodrok,
nem a rángó emlékezet aritmiája,
nem a röppenni kész mosoly, nem. Forgok
a megbocsátás útvesztőiben.
Ki csipog, bőg anyja után hiába?
Isten a dadám, éppen megveszteget.
II. Boldog árnyak
Hallom már, a tóból zene szivárog.
A tél kitol magából: születek.
A szüremlő, táguló fényre váltok.
Anyám vagy te? Te vagy a gyermekem?
Legyél mindaz, ami már nincs velünk.
Egy izzószürke, wolframszálas villany-
körtét s szétfutó higanygömböt hol lelünk?
Az ember kővé, kő a légbe illan.
Kiss Árpád apró doktor bácsink bármikor
tudott csokornyakkendőt kötni s nézd a bő
táskáját: csupa hűs csat, vastag marhabőr.
Cipőmön spicc és patkó… Sokféle idő
látogat engem s mint vadóc lovat, betör.
A tejfog múlt kihull. A jelen újranő.
III. Kolozsvár, 1958
Olyan a gyermek, mint a kecskebak.
Szopik, hempereg, anyjához bújik.
Mások sorsára, halálára vak:
rabszállítón fénylenek új gumik.
Mint most szívem a hűvös júniussal,
úgy teltem be házunkkal és a térrel,
a mésznek, hasábfának, csirkehúsnak,
vasnak szagával s nem tudtam mit érlel
a kor: százezrek buknak semmibe.
Én a csillár nyúlt árnyaitól féltem –
míg apámba sült új-világ-hite.
Két idő dülöngél: gyilkos és isteni.
A gyerekszobában ki sír? S ki vétlen?
Félelemben nem tud felejteni.
Balla Zsófia: A Bak jegye
Mamácska,
itt ülök, nézd,
Bak-jelben földre kötve
nedves rostos hidegben,
s napot szívok magamba,
hogy versben átevezzek
hozzád, Halak jegyébe.
Közelebb ez a két jegy,
mint mi, kiket a bolygó
szándékok szertelöknek.
De mégis vonsz magadhoz,
s én távol arra várok,
hogy egymáshoz ütődve
újra erőre kapjunk.
Állj pályánk metszetében
s szólíts a régi néven,
a másnak ismeretlen
szavakkal. Erre várok.
Csak te tudsz megtalálni.
Téged csak én kereslek.
Versem, nyitott kalitkám
madárnyelvét te érted,
e locska fecskehangot.
Mondd, vessem el felét?
Fenét.
No nézd, mi szépen
kapaszkodunk meg egy kis
cinkoska nevetésben.
Megjössz a hallomással.
Vártam, már régen várom:
tedd a fejemre foltos,
nyárfaüveg kezed,
ötágú koronámat.
itt ülök, nézd,
Bak-jelben földre kötve
nedves rostos hidegben,
s napot szívok magamba,
hogy versben átevezzek
hozzád, Halak jegyébe.
Közelebb ez a két jegy,
mint mi, kiket a bolygó
szándékok szertelöknek.
De mégis vonsz magadhoz,
s én távol arra várok,
hogy egymáshoz ütődve
újra erőre kapjunk.
Állj pályánk metszetében
s szólíts a régi néven,
a másnak ismeretlen
szavakkal. Erre várok.
Csak te tudsz megtalálni.
Téged csak én kereslek.
Versem, nyitott kalitkám
madárnyelvét te érted,
e locska fecskehangot.
Mondd, vessem el felét?
Fenét.
No nézd, mi szépen
kapaszkodunk meg egy kis
cinkoska nevetésben.
Megjössz a hallomással.
Vártam, már régen várom:
tedd a fejemre foltos,
nyárfaüveg kezed,
ötágú koronámat.
Balla Zsófia: Csupasz fák
Milyen szépek ők csupaszon. A fák,
ha már ellődözték a lombjukat.
Felrajzolódnak apró ízükig.
Szárnyrajzuk szenes térképet mutat.
Szemem, mint szeretőm testét, bejárja
őket, egy fészeknél úgy elmatat...
Öreg szépség, kialvó meztelenség
kovácsolt, vas inak közt nyit kutat.
A fa égnek mered, az ágyúcső.
Tavaszba hányja sortüzét virágja.
Egy ág csupasz nyila robog a menny felé,
hogy a vak sorsot fönn szemén találja.
ha már ellődözték a lombjukat.
Felrajzolódnak apró ízükig.
Szárnyrajzuk szenes térképet mutat.
Szemem, mint szeretőm testét, bejárja
őket, egy fészeknél úgy elmatat...
Öreg szépség, kialvó meztelenség
kovácsolt, vas inak közt nyit kutat.
A fa égnek mered, az ágyúcső.
Tavaszba hányja sortüzét virágja.
Egy ág csupasz nyila robog a menny felé,
hogy a vak sorsot fönn szemén találja.
2014. január 14., kedd
Cserényi Zsuzsanna: Mondd
minden emberi szó?
Ha feküdnék csendben, izzadtságtól
gyűrött ágyamon, s legyőzné
hangom a durva fájdalom?
Lennél-e a barátom, ha helyettem
csak bánat köszönne rád?
Ha látnád, belülről kínok tépnek,
már csak szemeim kérnének téged:
ne engedd a véget túl közel hozzám!
Lennél-e a barátom, ha hajam
csomókban tépné a sors,
már nem volnék más neked,
mint ostoba gond, sziklák húznák
le szíved, míg könnyeid arcomra érnek?
Keresnéd-e bűnöm a tegnapok között,
míg tenyerem fölött kószálnak ujjaid
kérdőn, bátortalan sután,
míg agyadon átfut: mi lesz ezután?
Lennél-e a barátom,
ki bátran mond búcsút nekem,
hogy mindketten higgyük,
találkozunk egyszer, ott túl a kék hegyen?
Chris Spheeris - Bellaire
Cserényi Zsuzsanna: Este
Őzlábakon fut a nappal,
Farkasa a szürkület,
Vörös fénnyel bukik a nap
A hófödte csúcs felett.
Fenyőerdő kék ködében
Ág reccsen, és szél susog,
Készülődnek fel az égre
A hold és a csillagok.
Farkasa a szürkület,
Vörös fénnyel bukik a nap
A hófödte csúcs felett.
Fenyőerdő kék ködében
Ág reccsen, és szél susog,
Készülődnek fel az égre
A hold és a csillagok.
Cserényi Zsuzsanna: A vers
-részlet-
A vers ...olyan, mint egy belső muzsika, vagy képes meghallani valaki, vagy nem.
Mindig mélyről tör felfelé, mint a fuldokló ember, minél közelebb ér a víz felszínéhez, annál tisztábban látja, a kék eget, a nap átszűrődő fényét. A legszomorúbb, legsötétebb versben is ott a dallam, amely elzsongít, gondolkodásra, megállásra késztet, elolvassa az ember, és még percekig ott marad némán abban a világban, ahová bepillantást nyerhetett.
A vers ...olyan, mint egy belső muzsika, vagy képes meghallani valaki, vagy nem.
Mindig mélyről tör felfelé, mint a fuldokló ember, minél közelebb ér a víz felszínéhez, annál tisztábban látja, a kék eget, a nap átszűrődő fényét. A legszomorúbb, legsötétebb versben is ott a dallam, amely elzsongít, gondolkodásra, megállásra késztet, elolvassa az ember, és még percekig ott marad némán abban a világban, ahová bepillantást nyerhetett.
Cserényi Zsuzsanna: Hogy örökre maradjon...
Szavakat ültetnék, bölcsen válogatva,
Vigyázva minden szép ősi magyarra.
Úgy vetném el a csírázó magvakat,
Mint hajdan kötényéből szórta
Gondosan a földjét szerető paraszt.
Haladnék a szántásban lépkedő ló
Után, majd végighúznám rajta féltőn
Takaró boronám.
Megvárnám, míg kikel, mint a búza,
Ha eljön a tavasz, zöld lenne tőle
Minden, mint a remény és meleg,
Mint a lelket ölelő vigasz.
Vigyázva minden szép ősi magyarra.
Úgy vetném el a csírázó magvakat,
Mint hajdan kötényéből szórta
Gondosan a földjét szerető paraszt.
Haladnék a szántásban lépkedő ló
Után, majd végighúznám rajta féltőn
Takaró boronám.
Megvárnám, míg kikel, mint a búza,
Ha eljön a tavasz, zöld lenne tőle
Minden, mint a remény és meleg,
Mint a lelket ölelő vigasz.
Cserényi Zsuzsanna: Lassan rögzülő kép...
Ilyenkor mind erősebben emlékezünk azokra, akik nincsenek már velünk.
Hiányoznak, amíg élünk, s megtanultuk jobban félteni azokat, akiknek még örülhetünk.
Elnézem apámat, ahogy
gyengül, s alszik többnyire
csendesen,
beesett arcán megül az álom,
míg nyitott szájjal levegőt vesz
zörgőn, érdesen.
Talán álmodik még harcot,
jobb világot,
festett deszkakerítés tövében
virágzó akácot,
május éjszakát,
s anyám kezében csokor orgonát.
Lehet, hogy fenn jár, mint
valaha fehér felhők felett,
s boldog pilótaként a Holdnak
integet.
Lehet, Gyergyóban jár,
Óriás fenyők között,
hegyet hódít, mint szokott,
míg kezéből ki nem lopta az idő
a maga faragta vándorbotot.
Álma sziklák tövében nyíló
havasi gyopár,
vagy anyám lányszemében megbújó
szentjánosbogár,
s egy hang a tücsöké,
vele itt és ott,
most és mindörökké.
Hiányoznak, amíg élünk, s megtanultuk jobban félteni azokat, akiknek még örülhetünk.
Elnézem apámat, ahogy
gyengül, s alszik többnyire
csendesen,
beesett arcán megül az álom,
míg nyitott szájjal levegőt vesz
zörgőn, érdesen.
Talán álmodik még harcot,
jobb világot,
festett deszkakerítés tövében
virágzó akácot,
május éjszakát,
s anyám kezében csokor orgonát.
Lehet, hogy fenn jár, mint
valaha fehér felhők felett,
s boldog pilótaként a Holdnak
integet.
Lehet, Gyergyóban jár,
Óriás fenyők között,
hegyet hódít, mint szokott,
míg kezéből ki nem lopta az idő
a maga faragta vándorbotot.
Álma sziklák tövében nyíló
havasi gyopár,
vagy anyám lányszemében megbújó
szentjánosbogár,
s egy hang a tücsöké,
vele itt és ott,
most és mindörökké.
Cserényi Zsuzsanna: Létezik egy világ...
-részlet-
Létezik egy világ - bennünk -, valahol legbelül. Némelyek, mint gondos gazda, naponta rendezgetik, rakják helyükre ott a dolgokat. Ésszerű, fontossági vagy érzelmi sorrendben. Egy biztos, hogy nincs benne logika. Nem hiszem, hogy az van legfelül, ami legutoljára történt, és azt sem, hogy az események pontosan követik egymást. Ám ez a világ épp olyan, amilyennek szeretnénk, és mindig van út visszavonulni bele.
Benne vannak az emlékeink, a vágyaink. Sokszor már keverjük is a kettőt, magunk sem tudjuk, melyik volt, és melyiket szeretnénk. De ott, abban a világban még az sem baj. A lényeg, hogy szép legyen, jó legyen gondolni rá. El lehessen bújni benne, mint kisgyermeknek a kicsi házban, amit az apja épített. Legyen egy hely, ahol újra lehet játszani: a gondolatainkkal, a szavakkal. Meséket lehessen szőni, melyeknek sohasem rossz a vége, nincsenek félelmek és fájdalmak.
Néha „koccan” a képzelet és a valóság - ilyenkor fel kell ébredni, és be kell állni a sorba. Ami belül van, azt átérezzük, átéljük, mint gyermekkorunkban a mesét. Ami kívül van, azt élni kell. Akkor is, ha tetszik, és akkor is, ha nem. Ott benn lehetsz tűzoltó, katona, orvos, gazda egy világvégi tanyán. Építhetsz hidat, restaurálhatsz templomot, felfedezhetsz és elnevezhetsz magadról egy csillagot. Lehetsz világhírű író, vagy költő, megfestheted a legszebb képet, amit valaha is láttál.
Kívül az van, amire az erődből és tudásodból futja. Amit megenged az anyagi helyzeted, amihez egy kis szerencse hozzásegít. És amit mások teremtenek számodra azzal, hogy lehetőségek, törvények közé szorítanak. Utak vannak, ahonnan letérsz, leszorítanak, vagy balesetet szenvedsz rajtuk.
Emberek vannak, épp olyanok, mint te. Vagy kicsit jobbak, talán kicsit rosszabbak. Elfogadnak téged, átnéznek rajtad, vagy megszeretnek, épp úgy, mint te őket.
Néha szárnyalsz, máskor meg „tök” eleged van. Na, akkor kell a világ, - ott belül. Csak nem szabad elveszíteni az arányokat. Az egyik kicsi, kedves, és a lélek melengetésére szolgál. A másik nagy, és tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, forog, mint egy óriáskerék, egyszer fenn, egyszer lenn…
Maga a valóság, amelyben te is létezel, együtt veszed a levegőt másokkal – békében -, ha lehet.
Létezik egy világ - bennünk -, valahol legbelül. Némelyek, mint gondos gazda, naponta rendezgetik, rakják helyükre ott a dolgokat. Ésszerű, fontossági vagy érzelmi sorrendben. Egy biztos, hogy nincs benne logika. Nem hiszem, hogy az van legfelül, ami legutoljára történt, és azt sem, hogy az események pontosan követik egymást. Ám ez a világ épp olyan, amilyennek szeretnénk, és mindig van út visszavonulni bele.
Benne vannak az emlékeink, a vágyaink. Sokszor már keverjük is a kettőt, magunk sem tudjuk, melyik volt, és melyiket szeretnénk. De ott, abban a világban még az sem baj. A lényeg, hogy szép legyen, jó legyen gondolni rá. El lehessen bújni benne, mint kisgyermeknek a kicsi házban, amit az apja épített. Legyen egy hely, ahol újra lehet játszani: a gondolatainkkal, a szavakkal. Meséket lehessen szőni, melyeknek sohasem rossz a vége, nincsenek félelmek és fájdalmak.
Néha „koccan” a képzelet és a valóság - ilyenkor fel kell ébredni, és be kell állni a sorba. Ami belül van, azt átérezzük, átéljük, mint gyermekkorunkban a mesét. Ami kívül van, azt élni kell. Akkor is, ha tetszik, és akkor is, ha nem. Ott benn lehetsz tűzoltó, katona, orvos, gazda egy világvégi tanyán. Építhetsz hidat, restaurálhatsz templomot, felfedezhetsz és elnevezhetsz magadról egy csillagot. Lehetsz világhírű író, vagy költő, megfestheted a legszebb képet, amit valaha is láttál.
Kívül az van, amire az erődből és tudásodból futja. Amit megenged az anyagi helyzeted, amihez egy kis szerencse hozzásegít. És amit mások teremtenek számodra azzal, hogy lehetőségek, törvények közé szorítanak. Utak vannak, ahonnan letérsz, leszorítanak, vagy balesetet szenvedsz rajtuk.
Emberek vannak, épp olyanok, mint te. Vagy kicsit jobbak, talán kicsit rosszabbak. Elfogadnak téged, átnéznek rajtad, vagy megszeretnek, épp úgy, mint te őket.
Néha szárnyalsz, máskor meg „tök” eleged van. Na, akkor kell a világ, - ott belül. Csak nem szabad elveszíteni az arányokat. Az egyik kicsi, kedves, és a lélek melengetésére szolgál. A másik nagy, és tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, forog, mint egy óriáskerék, egyszer fenn, egyszer lenn…
Maga a valóság, amelyben te is létezel, együtt veszed a levegőt másokkal – békében -, ha lehet.
Cserényi Zsuzsanna: Reggel
Álmosan nyújtózik a reggel,
Gyűrött párnák alól az éjjeli
Álom rebben, múlik hirtelen,
A halványszürke csendben.
Ablakhoz simuló hajnal ringat
Ölében harmatcseppet, majd
Elejti, s mint a könnyek, csúsznak,
Gördülnek az üvegen lejjebb.
Elmosódva a párás légben, egy
Templomharang kondul éppen,
Homály kapaszkodik az égig érő
Nyárfa ágain, a tejszagú szélben
Gyűrött párnák alól az éjjeli
Álom rebben, múlik hirtelen,
A halványszürke csendben.
Ablakhoz simuló hajnal ringat
Ölében harmatcseppet, majd
Elejti, s mint a könnyek, csúsznak,
Gördülnek az üvegen lejjebb.
Elmosódva a párás légben, egy
Templomharang kondul éppen,
Homály kapaszkodik az égig érő
Nyárfa ágain, a tejszagú szélben
2014. január 12., vasárnap
Kozma László: Kós Károly menedékház
+(330+x+220).jpg)
És egy hajlatba házat álmodott.
Napot hívó, tágas ablakot,
Melyen át a vándor messzi néz.
Ostromolják havak, viharok
De áll a ház, és fala be nem dőlhet,
El nem veszhet: az a titka, hogy
A szélcsapástól ő marad erősebb.
Erdély képekben
Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!
Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
mint az enyém
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
Beke Sándor: Márton bácsi forrása
A havas könnye szivárog le a dombon,
fenyő-gyökerek között
kanyarog az útja,
s az avar fedte földi alagútban
a kövek sokasága tisztára mossa.
Az út mellett, ahol felszínre tör,
erdei madarak énekelnek,
s az ezüst vizű hűs forráshoz
leszáll a játékos mókus a fáról,
s ha idetévedt,
a havas lelkét issza belőle a vándor.
Az éji sötétben sudár fák
strázsálják nyugalmát,
fenyők őrzik békés csobogását.
S ha csöndes éjeken
az öreg gazda hazalátogat az égből,
leül a forrás mellé —
a havast ünnepli szívében.
Szeméből zenélő vízcseppek születnek
a havasi emlékekben.
fenyő-gyökerek között
kanyarog az útja,
s az avar fedte földi alagútban
a kövek sokasága tisztára mossa.
Az út mellett, ahol felszínre tör,
erdei madarak énekelnek,
s az ezüst vizű hűs forráshoz
leszáll a játékos mókus a fáról,
s ha idetévedt,
a havas lelkét issza belőle a vándor.
Az éji sötétben sudár fák
strázsálják nyugalmát,
fenyők őrzik békés csobogását.
S ha csöndes éjeken
az öreg gazda hazalátogat az égből,
leül a forrás mellé —
a havast ünnepli szívében.
Szeméből zenélő vízcseppek születnek
a havasi emlékekben.
Beke Sándor: Ember a havason
Ilyés Márton emlékére
A havason élt.
A hegyet őrizte,
a fenyvest, s az üres házakat.
Amikor pihenni mentem
hétvégi nyaralónkba,
félénken közeledett a kerítéshez.
Koccintani hívtam,
de ő inkább kísérőmül szegődött
s a csapásokban megmutatta
a vadnyulak, az őzek
s a medvék nyomát.
A halk zörrenésekre figyelmeztetett,
s a madárdalokra,
a havas lélegzetvételére.
Amikor hallgatott,
szíve azt dobogta,
hogy a Hargita szent,
magasztos épület:
falai a hű székelyek,
ablakai a meggyötört lelkek,
cserepei a szakállas fenyvesek.
Halk szóval vallotta,
hogy ez a hegy lelkiismeret:
havasi virágcsokor a lélek asztalán.
Este, amikor kiültem a teraszra,
észrevettem, hogy a kerten túl,
az öreg házában petróleumlámpa ég —
de most sötét az ablak.
Mióta elment,
éji neszek táncolják körül kis tanyáját,
s kertjében teli tüdővel lélegzik a havas.
Kezében petróleumlámpát lóbál,
s azzal világítja nekünk
holdtalan éjeken az ösvényt,
a másik kezében havasi virágcsokrot tart,
s ő az, aki a Szent Hegy fölött, az égen,
hargitai nótát dúdol a csillagoknak.
A havason élt.
A hegyet őrizte,
a fenyvest, s az üres házakat.
Amikor pihenni mentem
hétvégi nyaralónkba,
félénken közeledett a kerítéshez.
Koccintani hívtam,
de ő inkább kísérőmül szegődött
s a csapásokban megmutatta
a vadnyulak, az őzek
s a medvék nyomát.
A halk zörrenésekre figyelmeztetett,
s a madárdalokra,
a havas lélegzetvételére.
Amikor hallgatott,
szíve azt dobogta,
hogy a Hargita szent,
magasztos épület:
falai a hű székelyek,
ablakai a meggyötört lelkek,
cserepei a szakállas fenyvesek.
Halk szóval vallotta,
hogy ez a hegy lelkiismeret:
havasi virágcsokor a lélek asztalán.
Este, amikor kiültem a teraszra,
észrevettem, hogy a kerten túl,
az öreg házában petróleumlámpa ég —
de most sötét az ablak.
Mióta elment,
éji neszek táncolják körül kis tanyáját,
s kertjében teli tüdővel lélegzik a havas.
Kezében petróleumlámpát lóbál,
s azzal világítja nekünk
holdtalan éjeken az ösvényt,
a másik kezében havasi virágcsokrot tart,
s ő az, aki a Szent Hegy fölött, az égen,
hargitai nótát dúdol a csillagoknak.
Csiki András: Másodszor a Tordai-hasadék felé
Ahová nem lát még a szem,
Csak a láb visz,
Mert tudod, hogy a szépség rejtőzködő,
Arra tartasz most,
Számolsz a hideg széllel,
Számolsz az esővel,
A járt utak végével
És mész, kutatni a vant,
Tagadni a nincset,
Kincsre lelsz – tudod,
Bizonygatnod nem érdemes,
Aki hisz az megtalálja,
Aki nem, az keresheti,
Orra előtt sem fogja meglátni,
Szemeit kiszúrva sem fogja megtalálni;
De téged visznek a lábaid,
Biztos irányba,
Kétség és megállás nélkül,
A viszontlátás izgalmával,
Farkaséhes szemekkel,
Minden hangra kiélezett füllel,
És ablakot vágsz magadon, jókorát,
Beengedni a fényt,
Mely napszakoktól elválva szikrázik örökké,
És már ott vagy,
A Hesdát zenél,
S a sziklafalon örömöd magasra kúszik,
Egészen, egészen magasra,
Egyenest fel az égig.
Csak a láb visz,
Mert tudod, hogy a szépség rejtőzködő,
Arra tartasz most,
Számolsz a hideg széllel,
Számolsz az esővel,
A járt utak végével
És mész, kutatni a vant,
Tagadni a nincset,
Kincsre lelsz – tudod,
Bizonygatnod nem érdemes,
Aki hisz az megtalálja,
Aki nem, az keresheti,
Orra előtt sem fogja meglátni,
Szemeit kiszúrva sem fogja megtalálni;
De téged visznek a lábaid,
Biztos irányba,
Kétség és megállás nélkül,
A viszontlátás izgalmával,
Farkaséhes szemekkel,
Minden hangra kiélezett füllel,
És ablakot vágsz magadon, jókorát,
Beengedni a fényt,
Mely napszakoktól elválva szikrázik örökké,
És már ott vagy,
A Hesdát zenél,
S a sziklafalon örömöd magasra kúszik,
Egészen, egészen magasra,
Egyenest fel az égig.
Mészely József: Sepsiszentgyörgy
Fölötted is izzik, nyugszik a hold
és a nap csillogó tallérként kel,
harangjaid orgonás hangjára
búgón a hegyorom-visszhang felel.
Kebeleden aranyló szalagként
ragyog rohanva a kanyargó Olt
és éjszakánként ezüstként izzik
mikor pancsol benne a telehold.
és a nap csillogó tallérként kel,
harangjaid orgonás hangjára
búgón a hegyorom-visszhang felel.
Kebeleden aranyló szalagként
ragyog rohanva a kanyargó Olt
és éjszakánként ezüstként izzik
mikor pancsol benne a telehold.
Goron Sándor: Alkony Szent László városában
1. ejtőernyőként
hull reánk
az alkony
Várad
a fényeit
mutogatja
halkul a szó
halkul egyre
virágzik a kín
a sebre
2. tebenned bízunk Szent Király
már nagyon régóta
s most mégis úgy vagyunk itt
elnehezült végtagokkal
mint az aki az ördög foglya
mire ítéltetünk még
e lassú pusztulásban?
ó vétkünk vétkünk
mi igen nagy vétkünk
didergés a lázban
3. elolthatatlanul
ég bennünk
gyertyája
a jövőnek
ó Várad
te utódainknak is otthona
pislákold fényeid
a magasba
bim bam
bim bam
zúgnak a harangjaid
életünk harangjai
s hetedíziglen
emészt a fáma
ó Várad
te mostoha
te árva
hull reánk
az alkony
Várad
a fényeit
mutogatja
halkul a szó
halkul egyre
virágzik a kín
a sebre
2. tebenned bízunk Szent Király
már nagyon régóta
s most mégis úgy vagyunk itt
elnehezült végtagokkal
mint az aki az ördög foglya
mire ítéltetünk még
e lassú pusztulásban?
ó vétkünk vétkünk
mi igen nagy vétkünk
didergés a lázban
3. elolthatatlanul
ég bennünk
gyertyája
a jövőnek
ó Várad
te utódainknak is otthona
pislákold fényeid
a magasba
bim bam
bim bam
zúgnak a harangjaid
életünk harangjai
s hetedíziglen
emészt a fáma
ó Várad
te mostoha
te árva
Ritoók János: Brassó
Szikár kémények szürke füstje.
Égre jajduló gótikus vágy.
Házrengeteg fényablakokkal.
Fenyőfűszeres esti szél.
Zsibongó népű keskeny utcák.
Büszkén őrködő Cenk-tető.
Középkor-hangulatú tornyok.
És: Hello! Guten Tag! Bonjour!
De mi áramoltat át rajtam
olyan jóleső melegséget,
amikor tékozló fiúként
a szülővárosomba hazatérek?
Égre jajduló gótikus vágy.
Házrengeteg fényablakokkal.
Fenyőfűszeres esti szél.
Zsibongó népű keskeny utcák.
Büszkén őrködő Cenk-tető.
Középkor-hangulatú tornyok.
És: Hello! Guten Tag! Bonjour!
De mi áramoltat át rajtam
olyan jóleső melegséget,
amikor tékozló fiúként
a szülővárosomba hazatérek?
Kozma László: Ne kerítsd be a kerted!
Székelyudvarhely
Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.
Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.
Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,
Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.
És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,
Legyen pirosló ágad az erdő almafája.
Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.
Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.
Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,
Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.
És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,
Legyen pirosló ágad az erdő almafája.
Szente B. Levente: Kis falumban, eső előtt
A falu fölött hallgat a szél.
Kökénybokor moccan, ahogy a tüskék között,
tátott szájjal fészekaljnyi madár dülöngél.
A dombok mögött régi házaknak
kerítések dőlnek.
Összefogóznak, szinte ölelkeznek.
Áll még az öreg kút is egyik udvaron.
Káváján bár a vödör kilikadt, úgy kelleti magát,
akár egy szép új kulacs.
Esőre áll – felhők szállnak csöndesen,
egyre alább, s alább merészkednek.
Kezem már a kilincsen -
Hazajöttem.
Kökénybokor moccan, ahogy a tüskék között,
tátott szájjal fészekaljnyi madár dülöngél.
A dombok mögött régi házaknak
kerítések dőlnek.
Összefogóznak, szinte ölelkeznek.
Áll még az öreg kút is egyik udvaron.
Káváján bár a vödör kilikadt, úgy kelleti magát,
akár egy szép új kulacs.
Esőre áll – felhők szállnak csöndesen,
egyre alább, s alább merészkednek.
Kezem már a kilincsen -
Hazajöttem.
Nagy József Levente: Szárítókötélen angyal
az udvarra most ráhavaz
a sok-sok gyermekkori emlék
szólnék hogy közéjük mennék
de csönddé hullnak szét a szavak
anyámat látom — tereget
ezüstös pára száll a tálból
el- s visszaröppennek százszor
tornácra az éhes verebek
nyomát belepte rég a hó
jégcsapok rojtozzák a gyolcsát
égnek dő l az utcakorlát
s elvágtat a kopott hintaló
merre vagy anyám — jöjj elém
mint annyiszor ha megérkeztem
ölelj magadhoz — érezzem
hogy lelkedb ől lelket adsz belém
a Hold az éjre ráfagyott
szárítókötélen angyal ül
gubbaszt kicsit majd elrepül
és ölében visz egy csillagot
a sok-sok gyermekkori emlék
szólnék hogy közéjük mennék
de csönddé hullnak szét a szavak
anyámat látom — tereget
ezüstös pára száll a tálból
el- s visszaröppennek százszor
tornácra az éhes verebek
nyomát belepte rég a hó
jégcsapok rojtozzák a gyolcsát
égnek dő l az utcakorlát
s elvágtat a kopott hintaló
merre vagy anyám — jöjj elém
mint annyiszor ha megérkeztem
ölelj magadhoz — érezzem
hogy lelkedb ől lelket adsz belém
a Hold az éjre ráfagyott
szárítókötélen angyal ül
gubbaszt kicsit majd elrepül
és ölében visz egy csillagot
P. Buzogány Árpád: Boldogságot visz a csőrében
Egy madárka, apró, tarka
ághegyen billeg, jobbra-balra
figyelget közben az éber
s napot köszönti énekével,
a reggelnek ez az ára.
Kóbor kutya fekszik járdára,
el is szundít percek múlva.
Domb fölé ült a nap kigyúlva,
fénye a folyóra csorog.
Neki énekel sok-sok torok,
korán ébredező csapat
jókedve, hangja el nem apad.
Tovahussant már a sárga,
piros szárnyú apró madárka,
új dalba kezdett röptében,
boldogságot visz a csőrében.
ághegyen billeg, jobbra-balra
figyelget közben az éber
s napot köszönti énekével,
a reggelnek ez az ára.
Kóbor kutya fekszik járdára,
el is szundít percek múlva.
Domb fölé ült a nap kigyúlva,
fénye a folyóra csorog.
Neki énekel sok-sok torok,
korán ébredező csapat
jókedve, hangja el nem apad.
Tovahussant már a sárga,
piros szárnyú apró madárka,
új dalba kezdett röptében,
boldogságot visz a csőrében.
Ambrus Lajos: Nálunk
Ahol én születtem,
a kormos égerfák
alatti göbbenőben,
piros pettyes
halakkal
dobálózik a patak,
a parton fűzfabokor
pislog,
ha búcsúznak
a futó habok.
Pántlika-rét
szélén hegyek
nőttek égig,
pipáló levelek
méregzöldre
festik.
A falu katlanban
égetett bokály,
zománc-ajkán
a nap táncot jár.
a kormos égerfák
alatti göbbenőben,
piros pettyes
halakkal
dobálózik a patak,
a parton fűzfabokor
pislog,
ha búcsúznak
a futó habok.
Pántlika-rét
szélén hegyek
nőttek égig,
pipáló levelek
méregzöldre
festik.
A falu katlanban
égetett bokály,
zománc-ajkán
a nap táncot jár.
Kiss Székely Zoltán: Somos-tető reggeli szellőben
Somos-tető. Te nyájas arcú,
Marosra lejtő széles dombú erdőm,
hol Isten-váró gyöngyvirág csodája rejlik;
emlékeddel ébredtem ma,
s dobban bennem.
Kék egedbe kapaszkodó tisztásodra szállok,
cserefáid suhogásában fürödve,
s a vidáman kísérő kis galambcsapat
már messze jár a levegőben,
neszek s szerelem hulláma ver –
s te visszahívsz oda,
ahonnan gond s baj elűzött
és árnyak, csöndek rémülete vár,
hajdani édes, biztos menedéked
helyén lélek halála.
Nem ismerheted azt a földet,
ahol naponta mélybe hullok,
és félelmem bélelem titkos szavakkal;
nagyanyám kertre néző ablaka fölött
már fény motozza köd köntösöd szegélyét,
és nem az én örömöm alszik öledben.
Mert zord a kivetettség,
és amit benned is kerestem,
az összhang csábítása
korai halálfélelemmé változik
s a szerelem csak oltalom a bánat ellen;
ide vettettem,
némán járok hát a pirkadatban,
kenyérhéj keserédesül a számban.
Térj vissza, Somos-tető;
öcsém, az otthonmaradt rázogat,
ha árkod szűk egére nézek
az emlékek őszi kikericses lila rétjén,
ő már rég nem sejtheti, színlelt rettenésemből se tudja,
micsoda szél kavarja virágporod az Ebhát macskakövén.
Marosra lejtő széles dombú erdőm,
hol Isten-váró gyöngyvirág csodája rejlik;
emlékeddel ébredtem ma,
s dobban bennem.
Kék egedbe kapaszkodó tisztásodra szállok,
cserefáid suhogásában fürödve,
s a vidáman kísérő kis galambcsapat
már messze jár a levegőben,
neszek s szerelem hulláma ver –
s te visszahívsz oda,
ahonnan gond s baj elűzött
és árnyak, csöndek rémülete vár,
hajdani édes, biztos menedéked
helyén lélek halála.
Nem ismerheted azt a földet,
ahol naponta mélybe hullok,
és félelmem bélelem titkos szavakkal;
nagyanyám kertre néző ablaka fölött
már fény motozza köd köntösöd szegélyét,
és nem az én örömöm alszik öledben.
Mert zord a kivetettség,
és amit benned is kerestem,
az összhang csábítása
korai halálfélelemmé változik
s a szerelem csak oltalom a bánat ellen;
ide vettettem,
némán járok hát a pirkadatban,
kenyérhéj keserédesül a számban.
Térj vissza, Somos-tető;
öcsém, az otthonmaradt rázogat,
ha árkod szűk egére nézek
az emlékek őszi kikericses lila rétjén,
ő már rég nem sejtheti, színlelt rettenésemből se tudja,
micsoda szél kavarja virágporod az Ebhát macskakövén.
Kozma László: Haza hozd
Haza hozd szavad
Hegyen nőtt virág.
Mely tiéd marad:
Önmagad vigyázd.
Fehér szirmodat
Csak patakba nézd.
Erdő hívogat,
Napsugár igéz.
Havasok hava
Legyen a tiéd.
Lelked igaza
Ne add semmiért.
Erdők dala zsong
Ami több lehet.
Kék távol kibont
Fehér felleget.
Hargitára hozd
Messze integet
Fénylik a dalod
Sötét völgy felett.
Maros és az Olt
Együtt több lehet.
Dalban összefond
Vízesésüket.
Hegyen nőtt virág.
Mely tiéd marad:
Önmagad vigyázd.
Fehér szirmodat
Csak patakba nézd.
Erdő hívogat,
Napsugár igéz.
Havasok hava
Legyen a tiéd.
Lelked igaza
Ne add semmiért.
Erdők dala zsong
Ami több lehet.
Kék távol kibont
Fehér felleget.
Hargitára hozd
Messze integet
Fénylik a dalod
Sötét völgy felett.
Maros és az Olt
Együtt több lehet.
Dalban összefond
Vízesésüket.
Kiss Székely Zoltán: Jelentés a völgyedből
(Áprily Lajos emlékének)
Völgyednek lassan elfogy a fénye,
lilát bíborba kever szürkület.
Meggymézga csöppen. Chopin zenére
Teleki-virág integet neked.
Füttyentgető csízeid neszére
révült rigód alt hangon fuvoláz.
Bükkösödnek rég kibuggyant vére.
Kikerics bomlik: késő őszi láz.
Hója alatt pónyikalmafáid.
Gyümölcsük édes húsa ínyemen
remeg. Őszapóid nyírfáid itt
cincorogják körbe szerelmesen.
Pirók dallint – bús jelű varázsló.
Estbe barnul bagoly okarina.
Fenyődre száll kék tollú bókoló
szajkód: részeg kakukkod rokona.
Ökörszemek cserregő zenéje
hetyke hangokból mellényt szab reád.
Gyurgyalag-szivárvány száll a fényre:
hírt hozott. A völgyed vár. Vár reád.
Völgyednek lassan elfogy a fénye,
lilát bíborba kever szürkület.
Meggymézga csöppen. Chopin zenére
Teleki-virág integet neked.
Füttyentgető csízeid neszére
révült rigód alt hangon fuvoláz.
Bükkösödnek rég kibuggyant vére.
Kikerics bomlik: késő őszi láz.
Hója alatt pónyikalmafáid.
Gyümölcsük édes húsa ínyemen
remeg. Őszapóid nyírfáid itt
cincorogják körbe szerelmesen.
Pirók dallint – bús jelű varázsló.
Estbe barnul bagoly okarina.
Fenyődre száll kék tollú bókoló
szajkód: részeg kakukkod rokona.
Ökörszemek cserregő zenéje
hetyke hangokból mellényt szab reád.
Gyurgyalag-szivárvány száll a fényre:
hírt hozott. A völgyed vár. Vár reád.
Fülöp Kálmán: Hársfalomb
Hársfalomb.
Átázott
szürke domb.
Érleli
titkait
már
a kökény.
Sóhajt küld
most a táj,
törékeny
ég szitál
s korai harmat
sír a föld sebén.
Megkésett
suttogás,
szavakba
gyűrt
parázs-
fehér napok
tüzén
tengődik ő,
ha egyszer
arra jár,
s ott éppen
ég a nyár
záporok
bársonyán,
szemedbe nő…
Átázott
szürke domb.
Érleli
titkait
már
a kökény.
Sóhajt küld
most a táj,
törékeny
ég szitál
s korai harmat
sír a föld sebén.
Megkésett
suttogás,
szavakba
gyűrt
parázs-
fehér napok
tüzén
tengődik ő,
ha egyszer
arra jár,
s ott éppen
ég a nyár
záporok
bársonyán,
szemedbe nő…
Bajna György: Ima a hegyhez
Eső mossa a hegyeket,
Tiszta lesz minden: patyolat.
Mint a rigófütty, mint a madárének,
És nem hallani disszonáns hangokat.
Ha bőségesen terül majd a bérci asztal,
Illatos kenyérrel és örök malaszttal,
Fény és illat pillangót marasztal,
Amit csak alávisz a bolondos röpte,
Hol kristály patakban olt szomjat a szarvas,
S a békés csönd oly végtelen, hatalmas,
Hogy térdre rogy, tőle erőtlen az ember,
Aki az Úrnak itt soha nem felesel.
Fény fürdeti újra a hívó hegyeket.
Végtelen kék égből kivésett a szikla.
Szilánkjai a hullócsillagok,
A varázsló vésőt maga, Isten fogja.
Tiszta lesz minden: patyolat.
Mint a rigófütty, mint a madárének,
És nem hallani disszonáns hangokat.
Ha bőségesen terül majd a bérci asztal,
Illatos kenyérrel és örök malaszttal,
Fény és illat pillangót marasztal,
Amit csak alávisz a bolondos röpte,
Hol kristály patakban olt szomjat a szarvas,
S a békés csönd oly végtelen, hatalmas,
Hogy térdre rogy, tőle erőtlen az ember,
Aki az Úrnak itt soha nem felesel.
Fény fürdeti újra a hívó hegyeket.
Végtelen kék égből kivésett a szikla.
Szilánkjai a hullócsillagok,
A varázsló vésőt maga, Isten fogja.
Sík Sándor: A Hargitán
Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.
Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.
Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.
Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.
Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.
2014. január 8., szerda
Buda Ferenc: Mondom
.jpg)
kézenfoglak meg ne üsd lábadat
s vigyázok hogy a csillagok s kövek
köszönjenek
Ha elmégy tőlem visszajöjj megint
falakon át figyelem lépteid
s ha csengő szól a kulcsot is viszem
kis szivem
Ha nálam leszel magadnál leszel
már reggeltől várom hogy érkezel
s ha itt vagy mindig azt mondom ne menj
hát maradj
Chris Spheeris - Embrace
Buda Ferenc: Botladozom...
Botladozom mint a részeg
alig látok pedig nézek
buta lábam meg-megtorpan
mint hajszolt állat a porban
szaladnom kell futni menni
s velem együtt fut a semmi
s velem együtt fut a minden
világ verdes a szivemben
kín-gondjaim omló füstje
szemem csípi forrón sütve
s arra késztet hogy köhögjek
és a könnyem sose jön meg
s röhögöm a magam kínját
s röhögöm a mások kínját
pedig úgy fáj majd szétcsattan
józan eszem vas-agyamban
Nem akarok menekülni
s nem akarok lemerülni
de ha fázom a hidegben
hadd bújjak meg szivetekben
Ne nyúljatok a haraghoz
szorítsatok magatokhoz
alig látok pedig nézek
buta lábam meg-megtorpan
mint hajszolt állat a porban
szaladnom kell futni menni
s velem együtt fut a semmi
s velem együtt fut a minden
világ verdes a szivemben
kín-gondjaim omló füstje
szemem csípi forrón sütve
s arra késztet hogy köhögjek
és a könnyem sose jön meg
s röhögöm a magam kínját
s röhögöm a mások kínját
pedig úgy fáj majd szétcsattan
józan eszem vas-agyamban
Nem akarok menekülni
s nem akarok lemerülni
de ha fázom a hidegben
hadd bújjak meg szivetekben
Ne nyúljatok a haraghoz
szorítsatok magatokhoz
Buda Ferenc: Szürkeszemű
Szürkeszemű, szelid este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemű, szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek –
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó…
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemű, szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek –
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó…
Buda Ferenc: Holt számból búzaszál
Vagyok szegény, világ adósa,
voltam vendég, fogadott vándor.
Havas hegyek, morajló tenger
dícséretükre fölfogadtak.
Szálltam haza világos égen,
köröskörül szemekkel teljes.
Dérrel sózott, ködlő lapályon
feküdt hazám, szívott magához.
Tarlók, fehér tanyák. December.
Pörölj velem, sivalló lélek,
hitem reggele, mosd meg arcom,
táplálj, taposs, tűzzel keresztelj!
Röst nem leszek vérrel fizetni,
hússal, csonttal csak itt adózom.
Itthon vagyok, öledbe fekszem.
Holt számból búzaszál kizöldül.
voltam vendég, fogadott vándor.
Havas hegyek, morajló tenger
dícséretükre fölfogadtak.
Szálltam haza világos égen,
köröskörül szemekkel teljes.
Dérrel sózott, ködlő lapályon
feküdt hazám, szívott magához.
Tarlók, fehér tanyák. December.
Pörölj velem, sivalló lélek,
hitem reggele, mosd meg arcom,
táplálj, taposs, tűzzel keresztelj!
Röst nem leszek vérrel fizetni,
hússal, csonttal csak itt adózom.
Itthon vagyok, öledbe fekszem.
Holt számból búzaszál kizöldül.
Buda Ferenc: Ne rejtőzz el…
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szivemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szivemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Buda Ferenc: Fohász a virradatban
Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem
nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon
nem tudom magam sem tudom
kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak
kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom
világosságra szomjazom
nincs egyebem
csak magam
oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat
pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj
Ámen
Ne hagyd hogy ne így legyen
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem
nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon
nem tudom magam sem tudom
kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak
kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom
világosságra szomjazom
nincs egyebem
csak magam
oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat
pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj
Ámen
Ne hagyd hogy ne így legyen
Buda Ferenc: Egyetlen…
Egyetlen sebezhető pont vagyok,
a világ közepe.
Számtalan egyenes és görbe vonallal
húzhatnak keresztül,
s szívemben a körző hegye,
amellyel a mindenséget mérem.
De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
bíró dolgai közül,
kiterjedésem továbbra is végtelen.
Nincs fölöttem hatalom,
mert keresztülnéztem a csontjain,
és megláttam a semmit.
Lábam viszi már az értelmet,
ami kiveszett az utakból,
az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
s keresztüllépkedek a köveken, sineken, fahasábokon
s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.
Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
szabad vagyok.
De téged teszlek rabbá:
szíved bejáratára szögezem
vasból vert virágaimat.
a világ közepe.
Számtalan egyenes és görbe vonallal
húzhatnak keresztül,
s szívemben a körző hegye,
amellyel a mindenséget mérem.
De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
bíró dolgai közül,
kiterjedésem továbbra is végtelen.
Nincs fölöttem hatalom,
mert keresztülnéztem a csontjain,
és megláttam a semmit.
Lábam viszi már az értelmet,
ami kiveszett az utakból,
az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
s keresztüllépkedek a köveken, sineken, fahasábokon
s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.
Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
szabad vagyok.
De téged teszlek rabbá:
szíved bejáratára szögezem
vasból vert virágaimat.
Buda Ferenc: Élünk hát,
élünk,
elődül s örökösül.
Arcra az arc, sors a sorsra
kormokkal ráüszkösül.
Halálra egymást emésztve,
kifosztva,
lélek lágy húsát
csontig
leostorozva
élünk,
hát élünk.
Hol vagy, te
múltbeli, tiszta,
te mondhatatlan,
megfoghatatlan,
hol vagy!
Szív zakatol, ki-kihagy,
kopik a csigolyaporc,
szerveink szétromolnak.
Hol vagy te,
hol vagy?
Csonk lábbal, csupasz tenyéren
csúsznék utánad,
világ széléről zokogva
visszakiáltanálak!
Ropognak, rogyadoznak a térdek,
a vállak.
Kő lüktet köröskörül,
közömbös,
idegen,
élettelen égitestek
keringve közrefognak.
Beomlott pincében vergődünk,
legalján romjainknak.
elődül s örökösül.
Arcra az arc, sors a sorsra
kormokkal ráüszkösül.
Halálra egymást emésztve,
kifosztva,
lélek lágy húsát
csontig
leostorozva
élünk,
hát élünk.
Hol vagy, te
múltbeli, tiszta,
te mondhatatlan,
megfoghatatlan,
hol vagy!
Szív zakatol, ki-kihagy,
kopik a csigolyaporc,
szerveink szétromolnak.
Hol vagy te,
hol vagy?
Csonk lábbal, csupasz tenyéren
csúsznék utánad,
világ széléről zokogva
visszakiáltanálak!
Ropognak, rogyadoznak a térdek,
a vállak.
Kő lüktet köröskörül,
közömbös,
idegen,
élettelen égitestek
keringve közrefognak.
Beomlott pincében vergődünk,
legalján romjainknak.
Buda Ferenc: Semmi
Csak semmim van, néha az se,
s számon nem jön egy panasz se.
Ökörnyálon száll a vágyam,
s megakad a tarló ágban.
Jóhírem valahol délen
békát fog a tengerszélen.
Elrepült, mert nem volt haszna,
Visszajön vajjon tavaszra?
Hadd maradjon, ott, ahol van,
tengerparton, úti porban,
hadd maradjon, hadd merüljön,
soha vissza ne kerüljön.
Körülöttem görbe gallyak
üzengetnek az avarnak.
Szél fütyörész, vele én is,
megy az idő, megyek én is.
Nincsen semmim, egy kevés se,
lehet, nem vagyok már én se.
Milyen jó a csupa semmi:
sohasem kell megkeresni.
s számon nem jön egy panasz se.
Ökörnyálon száll a vágyam,
s megakad a tarló ágban.
Jóhírem valahol délen
békát fog a tengerszélen.
Elrepült, mert nem volt haszna,
Visszajön vajjon tavaszra?
Hadd maradjon, ott, ahol van,
tengerparton, úti porban,
hadd maradjon, hadd merüljön,
soha vissza ne kerüljön.
Körülöttem görbe gallyak
üzengetnek az avarnak.
Szél fütyörész, vele én is,
megy az idő, megyek én is.
Nincsen semmim, egy kevés se,
lehet, nem vagyok már én se.
Milyen jó a csupa semmi:
sohasem kell megkeresni.
Buda Ferenc: Az a város
Az a város: világ, világom.
Elvisz oda olykor az álom,
utcáit, zugait bejárom.
Napja-holdja fejem fölött ég,
s talán itt-ott ráismerek még,
ám a hunyorgó régi házak,
ahol éltem apró gyerekként,
dülöngve mind elcsónakáznak,
múltam vizén árnyuk, ha látom.
Lelkük bolyong az égi fákon.
Elvisz oda olykor az álom,
utcáit, zugait bejárom.
Napja-holdja fejem fölött ég,
s talán itt-ott ráismerek még,
ám a hunyorgó régi házak,
ahol éltem apró gyerekként,
dülöngve mind elcsónakáznak,
múltam vizén árnyuk, ha látom.
Lelkük bolyong az égi fákon.
Buda Ferenc: Nem vagyok…
Nem vagyok senki rabja,
csak önmagam darabja,
s hogy más meg ne kötözzön,
magamat kell kötöznöm
magamhoz, mint a fészek.
Így fonódom hát össze
egésznek.
csak önmagam darabja,
s hogy más meg ne kötözzön,
magamat kell kötöznöm
magamhoz, mint a fészek.
Így fonódom hát össze
egésznek.
Buda Ferenc
"Számomra az írás: örökös túlélési esély és gyakorlat, de: sohasem verseny... Mások megelőzésére komoly belső késztetést érezni nem szoktam, így az sem sújt porig, ha mások megelőznek. Legyűrni való ellenfeleim tehát nincsenek. Egyedül magamat: a bennem (is) rejlő rosszat kell újra meg újra legyőznöm. Örvendek, ha olykor ez sikerül. Hisz ettől a rossztól: a mi mohó és ostoba voltunktól árva a Föld.
Tőlünk s így velünk árva."
Tőlünk s így velünk árva."
2014. január 6., hétfő
Kinde Annamária: Ott vár a rózsa
.jpg)
Télben hó alatt, a föld mélyébe rejtve,
sötét barlang falára karcolva,
ott vár a rózsa.
Messzi óceán mélyén a homokban,
...
A város éjszakai fényei mögött,
...
titkosan illatozik.
Kinde Annamária
(1956-2014)
Albinoni - Adagio
Kinde Annamária: Ne engedd a rózsát
A rózsát, a rózsát fogad közt szorítsad,
ne engedd a rózsát, távol van a part még,
vihar jön, mélyről morajlik a víz,
felhőket csodálni nem jó alkalom,
kivehetetlen, a szél mit beszél,
talán csak úgy sejted, a bőrödön érzed,
nem örömhírt hoz, hanem fenyegetést,
gazdálkodj erőddel, míg úszol az árral,
a rózsát ne engedd, a rózsát ne hagyd,
míg táncra kér majd egy hatalmas hullám,
hátára emel majd és száguld veled,
partra tesz lágyan a rend otthonában,
ott vár rád egy békés örök sziget,
fogad közt szorítsad a rózsát, ne engedd,
őrizd meg a rózsát az örvény felett.
ne engedd a rózsát, távol van a part még,
vihar jön, mélyről morajlik a víz,
felhőket csodálni nem jó alkalom,
kivehetetlen, a szél mit beszél,
talán csak úgy sejted, a bőrödön érzed,
nem örömhírt hoz, hanem fenyegetést,
gazdálkodj erőddel, míg úszol az árral,
a rózsát ne engedd, a rózsát ne hagyd,
míg táncra kér majd egy hatalmas hullám,
hátára emel majd és száguld veled,
partra tesz lágyan a rend otthonában,
ott vár rád egy békés örök sziget,
fogad közt szorítsad a rózsát, ne engedd,
őrizd meg a rózsát az örvény felett.
Kinde Annamária: Tanulni a rózsát
Tanuld a bársonyt, harmat csillogását,
ismételj naponta bűvös színeket,
törékeny tövises karcsúságot,
tanuld illatának dús áradását,
hajnali szélben ismételd naponta,
napfényes délben csöndes ragyogását,
alkonyba olvadó ringását tanuld,
gyakorold éjféli remegését.
ismételj naponta bűvös színeket,
törékeny tövises karcsúságot,
tanuld illatának dús áradását,
hajnali szélben ismételd naponta,
napfényes délben csöndes ragyogását,
alkonyba olvadó ringását tanuld,
gyakorold éjféli remegését.
2014. január 3., péntek
B. Tomos Hajnal: A zongorázó
+(280+x+280).jpg)
A bánat komoly
isten,
nyugtatja kezét
a fejeden –
mint hangszeren
babrál,
a fekete kottán
elmereng.
Néha leüt
egy zokogó billentyűt.
Yanni - Before I Go
B. Tomos Hajnal: Esti vers
Az elszálló mozdulatok
kezem röpteréről,
ajkam kis öbléből
induló szavak,
szemem partjairól
elúszó tekintetek
estére mind megtérnek
ólomvérként fáradt testembe.
Most türelmes hallgatóm
a függöny selyme
amint összehúzom –
kezem a takaró hűvösén
mintha homlokomból simítana ki
egy felgyűrődött csalódást,
s a könyvet
minden történés mögött becsukom.
Az egy főre eső
megnyugvás jogán
bebújok ebbe az ólomcsendbe
derékig,
álomig,
reggelig.
kezem röpteréről,
ajkam kis öbléből
induló szavak,
szemem partjairól
elúszó tekintetek
estére mind megtérnek
ólomvérként fáradt testembe.
Most türelmes hallgatóm
a függöny selyme
amint összehúzom –
kezem a takaró hűvösén
mintha homlokomból simítana ki
egy felgyűrődött csalódást,
s a könyvet
minden történés mögött becsukom.
Az egy főre eső
megnyugvás jogán
bebújok ebbe az ólomcsendbe
derékig,
álomig,
reggelig.
B. Tomos Hajnal: Madaramnak
Szívem röpteréből indultál
s már túl vagy a szemhatáron -
neked táguló levegős terekben
szavam s kínom ne húzza
ólomként a szárnyad.
Mégis tudd:
egy éjszaka,
már én is elmenőben
reád bízom
csonttá dermedt emlékezetem.
s már túl vagy a szemhatáron -
neked táguló levegős terekben
szavam s kínom ne húzza
ólomként a szárnyad.
Mégis tudd:
egy éjszaka,
már én is elmenőben
reád bízom
csonttá dermedt emlékezetem.
B. Tomos Hajnal: Gyökerek
Néha mehetnék,
vándorolnék,
el, ki az őszből
mint daru suhognék
egyre sebesebben
eliramló földek felett –
már másra,
új, meleg tájra
vágyva –
de pusztuló kertben
ág-boga remeg,
száz karral ölelne
a vén diófa –
s arcomra sír
egy levelet.
.............................
Már nem mehetek.
vándorolnék,
el, ki az őszből
mint daru suhognék
egyre sebesebben
eliramló földek felett –
már másra,
új, meleg tájra
vágyva –
de pusztuló kertben
ág-boga remeg,
száz karral ölelne
a vén diófa –
s arcomra sír
egy levelet.
.............................
Már nem mehetek.
B. Tomos Hajnal: Árnyat fénnyel szövögetsz
Növényként bókolsz,
kristályként ragyogsz,
felnősz az ázó ég alatt.
Árnyat fénnyel szövögetsz
a vakítóan fehér verandán.
Az évszakok öltöznek,
vetkőznek, s a felejtésben
bomlik az idő, mint a
fejkendőd. A könyvekbe
fogódzol, beléjük bújsz
percnyi nyugtot
remélve. Előlopakodik
a reggel, és arccal
a házad felé fordul.
kristályként ragyogsz,
felnősz az ázó ég alatt.
Árnyat fénnyel szövögetsz
a vakítóan fehér verandán.
Az évszakok öltöznek,
vetkőznek, s a felejtésben
bomlik az idő, mint a
fejkendőd. A könyvekbe
fogódzol, beléjük bújsz
percnyi nyugtot
remélve. Előlopakodik
a reggel, és arccal
a házad felé fordul.
B. Tomos Hajnal: Hegyen
az eszmélő idő
türelmével várod
mit terem a lépések
közti távolság
csontod völgyek sóhajától súlyos
vissza ne nézz
ima roppanna: szem dió
záruló állkapcsok között
ezüst veri ki homlokod
metsző tanúja kőnek, keresztútnak
érzed: valaki meglesi
sas-magaslatból
hangya-ténykedéseid
türelmével várod
mit terem a lépések
közti távolság
csontod völgyek sóhajától súlyos
vissza ne nézz
ima roppanna: szem dió
záruló állkapcsok között
ezüst veri ki homlokod
metsző tanúja kőnek, keresztútnak
érzed: valaki meglesi
sas-magaslatból
hangya-ténykedéseid
B. Tomos Hajnal: Titok
A valódi erdőkból
mindig zsebreteszek
egy-két képet:
bükköt vagy égerfát -
lassan egész erdőre való
csendet spórolok össze
rejtett agyszorosaimban.
Kútízű hajnalon
ide járnak, vegyülnek
királyi nászban
zöldfényű vadjaim
s mint vén, őszi agancsot
ledobják emberi arcomat.
mindig zsebreteszek
egy-két képet:
bükköt vagy égerfát -
lassan egész erdőre való
csendet spórolok össze
rejtett agyszorosaimban.
Kútízű hajnalon
ide járnak, vegyülnek
királyi nászban
zöldfényű vadjaim
s mint vén, őszi agancsot
ledobják emberi arcomat.
B. Tomos Hajnal: Diadal
Jó lenne egy kézbe,
hűs fémbe kapaszkodni,
mikor meglep,
füledbe perceg
alattomosan a tachicardia
Sarokból rádpillant
a holnap mint kórlap
csupa kusza tízparancsolat
diktálja a lehetetlen esélyt,
gyönge segélyt
egy gyógyszeres dobozban
(a pirosból naponta ötöt)
míg újra kiötöl
valamit a köldököd
mögötti vonaglás
– mit segít már a sírás –
körömmel szaggatott befeléfordulás
mikor fölrázod a manót
mert már a fájdalomcsillapítót
is megspórolták.
Csak nézed a holdat
éjszaka-hosszat
rádcsorog, fürdet,
mint jeges verejtéked
a tapadó pendelyen
s egy vers, a halott Attila
okos szava
segít át az őrületen.
Végül hozzászelídülsz
a rémülethez:
kiállsz meztelen
EGYEDÜL
a szörny ellenében.
Elvégre mások is
elmentek békében,
vagy durván csalódva
a mindenható kegyelemben.
Aztán puhán mint mohán
elfordítod fejed:
ne kelljen szembenézned
a vak tükörrel.
hűs fémbe kapaszkodni,
mikor meglep,
füledbe perceg
alattomosan a tachicardia
Sarokból rádpillant
a holnap mint kórlap
csupa kusza tízparancsolat
diktálja a lehetetlen esélyt,
gyönge segélyt
egy gyógyszeres dobozban
(a pirosból naponta ötöt)
míg újra kiötöl
valamit a köldököd
mögötti vonaglás
– mit segít már a sírás –
körömmel szaggatott befeléfordulás
mikor fölrázod a manót
mert már a fájdalomcsillapítót
is megspórolták.
Csak nézed a holdat
éjszaka-hosszat
rádcsorog, fürdet,
mint jeges verejtéked
a tapadó pendelyen
s egy vers, a halott Attila
okos szava
segít át az őrületen.
Végül hozzászelídülsz
a rémülethez:
kiállsz meztelen
EGYEDÜL
a szörny ellenében.
Elvégre mások is
elmentek békében,
vagy durván csalódva
a mindenható kegyelemben.
Aztán puhán mint mohán
elfordítod fejed:
ne kelljen szembenézned
a vak tükörrel.
B. Tomos Hajnal: Keresek
talán egy botladozva
felém tartó kezet
szem zugába rejtett
óvó figyelést
mely hasonlítana
remegő éjszakában
ápolt gyertyalángra
vagy szél-érkezést mely
idő-poros arcomat
türelemre élesztené
világítótorony napfordulót
anyám szeméhez hasonlót
k e r e s e k
egy mozdulatot mely
emlékszik még a szépre
felém tartó kezet
szem zugába rejtett
óvó figyelést
mely hasonlítana
remegő éjszakában
ápolt gyertyalángra
vagy szél-érkezést mely
idő-poros arcomat
türelemre élesztené
világítótorony napfordulót
anyám szeméhez hasonlót
k e r e s e k
egy mozdulatot mely
emlékszik még a szépre
B. Tomos Hajnal: Álmok
Az összehordott álmok közt
úgy mozgok,
mint túlméretezett gyolcsingben.
sehogy sem telik
akaratból, dacból,
hogy magammal kitöltsem.
Letépni mégis félek,
hátha álomtól meztelenítetten
magamnak sem kellek.
úgy mozgok,
mint túlméretezett gyolcsingben.
sehogy sem telik
akaratból, dacból,
hogy magammal kitöltsem.
Letépni mégis félek,
hátha álomtól meztelenítetten
magamnak sem kellek.
B. Tomos Hajnal: Verébujjal
átfolynak rajtam az évszázadok –
egyik sem indít útnak
és nem hoz vissza –
mindig csak ugyanott
mosnak az évszakok
esetleg odavész egy-két szárnytollam,
összébb szorítom a csőröm,
benne a régi kavics,
nyelv alatti malom őröl
s a téli-nyári papirosra
fagyott verébujjam írja egyre,
írja a megmaradást.
egyik sem indít útnak
és nem hoz vissza –
mindig csak ugyanott
mosnak az évszakok
esetleg odavész egy-két szárnytollam,
összébb szorítom a csőröm,
benne a régi kavics,
nyelv alatti malom őröl
s a téli-nyári papirosra
fagyott verébujjam írja egyre,
írja a megmaradást.
2014. január 2., csütörtök
Bakos Kiss Károly: Hegyi út télen
Csöndlakta mély völgyek helyén,
Végtelen nagy hegyek fején
Örök fehér ragyogás van.
Távolodó pont inog a havazásban
Carlos Santana - Samba Pa Ti
Nagy Norbert: Ha majd...
Ha majd aludni térnek a percek,
amikben nem nyugvó lelkem perceg,
hova lesznek a meg nem írt versek?
Beleszáradnak végleg a tollba,
egy soha-kérdésre válaszolva,
s nem mondják többé, hogy: Szeretlek.
amikben nem nyugvó lelkem perceg,
hova lesznek a meg nem írt versek?
Beleszáradnak végleg a tollba,
egy soha-kérdésre válaszolva,
s nem mondják többé, hogy: Szeretlek.
Bittner János: A lélek útjai
Bár nem tehetem meg, de képzelem,
hogy megtehetném, és mégsem teszem,
mert arra nincs erőm, hogy megtegyem,
vagy megteszem, holott nincs rá okom,
hogy megtegyem, talán tisztem, jogom
sincsen hozzá, de én úgy gondolom,
ha nem tenném meg, ülnék csak leverve,
bosszús lennék, és már nem érdekelne,
hogy tíz év múlva emlékezzek erre
a percre, melyben éppen most vagyunk,
és lássam visszanéző önmagunk,
hogy egy meg nem tett tettet fájlalunk.
Mindezt elmondhatnám, de nem teszem,
mert nem tudom már elképzelni sem.
hogy megtehetném, és mégsem teszem,
mert arra nincs erőm, hogy megtegyem,
vagy megteszem, holott nincs rá okom,
hogy megtegyem, talán tisztem, jogom
sincsen hozzá, de én úgy gondolom,
ha nem tenném meg, ülnék csak leverve,
bosszús lennék, és már nem érdekelne,
hogy tíz év múlva emlékezzek erre
a percre, melyben éppen most vagyunk,
és lássam visszanéző önmagunk,
hogy egy meg nem tett tettet fájlalunk.
Mindezt elmondhatnám, de nem teszem,
mert nem tudom már elképzelni sem.
L. Burda Zsuzsanna: Maradj nekem!
Maradj nekem, mint fecskék
a tavasznak.
Szőlő a bornak,
lehullott levél
az avarnak.
Maradj nekem: mint út
a fasornak.
Te maradj nekem!
a tavasznak.
Szőlő a bornak,
lehullott levél
az avarnak.
Maradj nekem: mint út
a fasornak.
Te maradj nekem!
Kiss Benedek: Szerelmed csendes hatalma
Hisz tudod: lelkemben élek.
S tudhatod: tágas lakás.
Holtomig tartó bérlet.
Addig nem bírhatja más.
És örülök most, mert benne
(mintha központi fűtésem lenne
az idegeimben surranó láz:)
itt vagy te is, bár messze,
s lassúdan
föl-le jársz.
Lassúdan föl-le jársz,
vagy leülsz egy zugolyban,
hallod a szívdobbanást
s arcomat keresed: hol van;
hol van? nézel riadtan,
arcomra mert nem találsz,
arcomra mert nem láthatsz rá
onnan.
Jó az, hogy itt is velem vagy,
jó az, hogy itt vagy velem,
s míg e mágikus erő el nem hagy,
hadd mondjam, mit sose mondtam:
Mi ez, ha nem szerelem?
Szerelmed csendes hatalma
szerelmem növeli, látod,
távolból lobog föl nagyra
– s hány év is már ez a távol?!
S mennyi még?… Engem a vadság
mind szelídebb vizeken visz…
Hordozzam csendes hatalmát
létednek, kívánom, ott is!
S tudhatod: tágas lakás.
Holtomig tartó bérlet.
Addig nem bírhatja más.
És örülök most, mert benne
(mintha központi fűtésem lenne
az idegeimben surranó láz:)
itt vagy te is, bár messze,
s lassúdan
föl-le jársz.
Lassúdan föl-le jársz,
vagy leülsz egy zugolyban,
hallod a szívdobbanást
s arcomat keresed: hol van;
hol van? nézel riadtan,
arcomra mert nem találsz,
arcomra mert nem láthatsz rá
onnan.
Jó az, hogy itt is velem vagy,
jó az, hogy itt vagy velem,
s míg e mágikus erő el nem hagy,
hadd mondjam, mit sose mondtam:
Mi ez, ha nem szerelem?
Szerelmed csendes hatalma
szerelmem növeli, látod,
távolból lobog föl nagyra
– s hány év is már ez a távol?!
S mennyi még?… Engem a vadság
mind szelídebb vizeken visz…
Hordozzam csendes hatalmát
létednek, kívánom, ott is!
Csitáry-Hock Tamás
"...nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan.
Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A lelkemben."
Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A lelkemben."
Simek Valéria: A föld színei
A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.
Szeicz János dr.: Emléked örök
Elengedtelek, és mégis itt vagy,
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.
Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.
*--
Csak tudd, hiába mentél el,
van ami most is velem telik,
ez az emlékek ideje,
és hidd el, az sem könnyű,
veled élni, nélküled.
A szavak és tettek, mint emlékek
az idő síkján összecsúsznak,
s nincs kedvem újra rendezni őket,
hagyom süllyedni elme-mélybe,
s hinni, ha volt, nem volt öncsalás.
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.
Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.
*--
Csak tudd, hiába mentél el,
van ami most is velem telik,
ez az emlékek ideje,
és hidd el, az sem könnyű,
veled élni, nélküled.
A szavak és tettek, mint emlékek
az idő síkján összecsúsznak,
s nincs kedvem újra rendezni őket,
hagyom süllyedni elme-mélybe,
s hinni, ha volt, nem volt öncsalás.
Simonyi Imre: Éden, szalmaszál
azt most sem tudom megmondani néked
hogy az Éden merre van
de a múltkor — egy pillanatra —
nem lehetett túl messze tőlünk
emlékszel arra a szalmaszálra
amelyen függött valami?
(valami amiről utólag még kérdezted is
hogy vajon mi lehetett)
tudod arra a szalmaszálra gondolok
amelyet már csak akkor vettünk észre
amikor a hátunk mögött
egészen közel hozzánk
azzal a furcsa kettős robajjal
leszakadtunk róla
hogy az Éden merre van
de a múltkor — egy pillanatra —
nem lehetett túl messze tőlünk
emlékszel arra a szalmaszálra
amelyen függött valami?
(valami amiről utólag még kérdezted is
hogy vajon mi lehetett)
tudod arra a szalmaszálra gondolok
amelyet már csak akkor vettünk észre
amikor a hátunk mögött
egészen közel hozzánk
azzal a furcsa kettős robajjal
leszakadtunk róla
Pálinkás Krisztina
"A 'másik' akkor válik igazivá, ha magunkévá fogadjuk..., meghalljuk hívó szavát. Sokszor megyünk el pillanatok, tárgyak, emberek mellett, amik/akik igaziak, fontosak lehetnek számunkra, s mégis, csak egy szemvillanást vetünk rájuk, talán legyintünk is, majd tovább lépünk. Ilyenkor szalasztjuk el az 'igazit', akkor, abban a másodpercben."
Szemendei Ágnes
"Mikor megérkezik a szerelem, nem kérdezi, akarod-e?
Lassan kitölti a lelked, beleköltözik a szívedbe.
Lehetsz többször is szerelmes. De azt, hogy ez az igazi, hogy Ő az életedben az a férfi, akit úgy tudsz szeretni, mint soha senki mást, csak akkor, abban a pillanatban fogod érezni.
Lehet, hogy fiatalon, de lehet, hogy a lemenő nap fényében..."
Lassan kitölti a lelked, beleköltözik a szívedbe.
Lehetsz többször is szerelmes. De azt, hogy ez az igazi, hogy Ő az életedben az a férfi, akit úgy tudsz szeretni, mint soha senki mást, csak akkor, abban a pillanatban fogod érezni.
Lehet, hogy fiatalon, de lehet, hogy a lemenő nap fényében..."
Kelemen Zoltán: Január elején
Tavaszias mosollyal köszönt rám a Január.
Belém karol vidáman s az orromnál fogva vezet.
Csalókán langy szellő kacagva cibálja meg ingem.
Elsuhan a bokrok között s csalfán visszainteget.
Kis pocsolyából egy tükörkép kacsint vissza rám.
Két lépés közt szület újjá egy ezeréves dallam.
Széttárom karjaim, mint gyermek, mikor repülni vágy
s elhalkítom szívem, hogy csak a dobok hangját halljam.
Öreg platánok mormolnak imát az ég felé.
Hófehér felhők közt játszik bújócskát velem a Nap.
Lyukas zsebemből szöknek elhessegetett álmaim,
csak egyetlen egy a szívemben, mely titkon megmarad.
Belém karol vidáman s az orromnál fogva vezet.
Csalókán langy szellő kacagva cibálja meg ingem.
Elsuhan a bokrok között s csalfán visszainteget.
Kis pocsolyából egy tükörkép kacsint vissza rám.
Két lépés közt szület újjá egy ezeréves dallam.
Széttárom karjaim, mint gyermek, mikor repülni vágy
s elhalkítom szívem, hogy csak a dobok hangját halljam.
Öreg platánok mormolnak imát az ég felé.
Hófehér felhők közt játszik bújócskát velem a Nap.
Lyukas zsebemből szöknek elhessegetett álmaim,
csak egyetlen egy a szívemben, mely titkon megmarad.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)