Jószay Magdolna: Gyertyaláng

A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig –
istenem, hogy szaporodnak! –

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.

  

Tom Barabas - Endless Time

Péter Erika: Fényhiány

Esőben nem sírnak a gyertyák,
láng hal láng után
s az ólmos krizantémfejek
szirma lepereg.

Arcok tündökölnek,
majd újra ködbe vesznek,
s mi könnyezünk
elmúlt idők
oltára felett.

Mezei Marianna: Vakhit

A temetőt köd lepte
s a sírokat elrejtve
falat vonva elém
szétterült,
s hozzád igyekezve
mentem sietve
nem láttam semmit,
szívem vitt,

s bolyongva, elveszve,
téged keresve
hívtalak, bár tudtam,
nem vagy itt,
csak ködbe szakadt sóhaj,
mi szállt a fellegekbe
a hit, hogy találkoznak
egyszer lelkeink.

Zsefy Zsanett: Mindenben téged kereslek

...egy régi versem....Halottak napjára...

Szóhiányos csendes este,
emlékekbe temetkezve
versek felett elmerengek.
Mindenben téged kereslek.

Bíbor fényű alkonyatban,
délre húzó madarakban,
a búcsúzó nyárutóban,
mindenben téged kereslek.

Korhadó fák nyögésében,
a viharos őszi szélben,
fagyos éjek köpenyében,
mindenben téged kereslek.

Temetőben sírod felett
kinyújtanám mindkét kezem,
ölelnélek – nem tehetem.
Mindenben téged kereslek.

Rékasy Ildikó: Anyám

Mellettem ülsz, ha ébredek.
Szemed fölöttem mosolyog.
Széthajtod hajad lombját,
kivillan szelíd homlokod.

Messziről úszik be arcod:
egy óceánnyi múlt mögül.
Még csaknem fiatal vagy.
Pár kis sugár szemed körül.

De nem jöttél el tegnap.
Ma is nélküled telt a nap.
Behúzza függönyét az éj,
s nem hívtalak, nem vártalak.

Elsüllyedsz lassan bennem?
Arcod vonásaimban él.
Megrebben számon a neved:
egy gyors fohász a holtakért.

L. Burda Zsuzsanna: Gyertyák kísértésében

November volt,
és alig hóesés.
Angyalok szitáltak
fentről
a Hold és
a csillagok alatt.
Hűvös csend
bújt a fákon,
rozsdás avarban
hagytuk
lábnyomunkat.
Gyertyák kísértésében:
november elseje volt.

Csabai Andrea: Minden dallam

Minden dallam bennem él,
szüntelen öleli lelkem,
még a szél is az enyém,
vágy hajol a végtelenre.

Minden dallam bennem él,
muzsikál szívemen a táj,
még a Hold is az enyém,
és a csillagfényes határ.

Minden dallam bennem él,
suttognak az ősi hegyek,
még a Nap is az enyém,
bizseregnek már a neszek.

Minden dallam bennem él,
színeket bontanak a fák,
még az ég is az enyém,
örökre belém csókolták.

Stive Morgan - Loneliness

Csabai Andrea: Csöndre hajló

Álom ring egy csillagon,
rád tekint az ég,
csöndre hajló utakon,
fény a mindenség.

Csöndre hajló utakon,
fény a mindenség,
álom ring egy csillagon,
rád tekint az ég.

Álom ring egy csillagon,
földre száll az ég,
csöndre hajló utakon,
te vagy a  mindenség.

Csöndre hajló utakon,
te vagy a mindenség,
álom ring egy csillagon,
földre száll az ég.

Csabai Andrea: Minden lélegzetben

Puha csend ér az esthez,
összesimulnak az álmok,
ott élnek a szívedben,
ragyognak a sóhajtások.

Puha csend ér az esthez,
suttognak már a csillagok,
óda a szerelemhez...
hófehér rózsák nyíljatok.

Puha csend ér az esthez,
az égbolton zuhatagok,
és minden lélegzetben,
újjászületnek a napok.

Csabai Andrea: Földig hajolt az este

Földig hajolt az este,
az ágyad mellé letérdelt,
csendjében a szobádnak
minden imát megismételt.

Földig hajolt az este,
lámpafénynél téged nézett,
ragyogtál mint egy csillag
kit az Isten megigézett.

Földig hajolt az este,
körbenézett a világban,
átölelte az égbolt,
szusszanásod is átjárta.

Földig hajolt az este,
suttogtak az édes álmok,
s a szíved fölé rajzolt,
egy tündöklő fénypalástot.

Csabai Andrea: Csöndekre szelídült

Fák lombján pihen az este,
tó tükrén ringanak a csillagok,
a réten bogárka zümmög halkan
és a szél ásít egy nagyot.

Fák lombján pihen az este,
a hegyekre ragyog a messzeség,
csöndekre szelídült ölelésben
csupa szerelem lett az ég.

Fák lombján pihen az este,
a Hold kiteljesedik egészen,
hogy majd a hajnal hazataláljon
benned, minden ébredésben.

Csabai Andrea: Látnom kell minden valóságot

A csend választott mindig engem,
szabadon formáltam magamra,
lehettem bűnös vagy bűntelen,
a földön hevert, fölkaroltam.

Sosem akartam verset írni,
de az ihlet ott volt mellettem,
az apró fények gömbölyödtek,
sokáig leírni sem mertem.

Lehet csak a képzelet játszik
amikor a végtelenbe nézek,
de a szivárvány mindig látszik
utamon, akármerre lépek.

Nem tudom áldás-e vagy átok,
kérdéseimre nincs felelet,
és ha mégis jó úton járok,
előbb-utóbb válaszra lelek.

Látnom kell minden valóságot,
ha a mindenségbe merülök,
hogy majd a csend formáljon engem,
míg én az asztalomnál ülök.

Nagy Gáspár: Őszi kertek

Mennyi élet
s mennyi napfény
valahai
zöld reménység
hull alá a
levelekkel

város széli
őszi kertek
hogy pipálnak
füstölögnek
önmagukban

önmaguknak
bodorítják
fönn a füstöt
mint ezüstöt
égnek adják
leveleik
ezeregyszer
föláldozzák
füst bebújik
elmenekül
ködök alá
ne lássa itt
ha erre jár
hószakállú
vén november

Stive Morgan - Once Again Autumn

Szeicz János dr.: Csöndes őszi vers

Az elmúlásnak gazdag színeit
a lágyan hömpölygő köd fakítja
és magányukról suttognak a fák,
sárba hullott valamennyi lombja.

Szomorú, vajúdó őszi vers ez,
fakuló fényben a felhők alatt
sápadt levelekkel játszik a szél,
és halálba simul a gondolat.

Hűvös van, jó most a tűzmelegben
zsarátnokot nézve elmerengeni,
s végső búcsút inteni a nyárnak,
fénytüze nem fog már hevíteni.

Csönd van, cseppen a hűs eső puhán,
haldoklik az őszbe fordult világ,
itt Pesten vele haldoklik minden,
Zákányban a caminó is megáll.

Csabai Andrea: Őszi didergő

Rongyosra gyűri az eget az ősz,
kopaszodnak sorra a nyári fák,
esőcseppek koppanása visszhangzik,
hűvös hajnal borítja be amit lát.

Rongyosra gyűri az eget az ősz,
madarak csendjét őrzi a határ,
a libabőrös patakcsobbanásban
már csak a szél suttogja: itt volt a nyár.

Rongyosra gyűri az eget az ősz,
tócsába' toporog egy fénysugár,
hiába vesz fel kabátot az idő,
az didergőn halad mindenki után.

Böröczki Mihály: Őszi kép

Mint palettán a szétfutott színek,
ezerfélék az őszi levelek,
a zöld a sárga tónusába fut,
és esélytelen levél-háborúk
csodás világú, zizzenő zaját
hajladozzák csoportosan a fák,
a levegőnek levél-íze van,
s az őszi ízbe fúlva hangtalan,
a fák vetkőző ágát bámulom,
s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson,
a pőre szél az ághegyéig ér,
s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél.

Böröczki Mihály: Őszi tor

Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.

A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.

Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki – bár megadón áll az ősz elé –
egy ághegyet még kedvvel döf belé.

Jékely Zoltán: Ősz van

Levél, holt falevél földön, padon;
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,
ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk; muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél
a hold felé, mely hindogál az égen –

Szabolcsi Zsóka

(Suttogva)
Ez már tényleg ősz.
Örök ködbe merülő
lázas némaság.
*
árnyékká lettem
önmagam lépéseit
sem érem utol...

Drága Zsóka, nyugodj békében!

Szabolcsi Zsóka fotója 

 Bernward Koch - Back to myself 

Szabolcsi Zsóka: Haikuk

Ablakomon át
esőfátyol a világ.
Megtörlöm szemem.

*
Mint örök könnyek,
csendes cseppek peregnek
vigasztalanul.

*
Könnyes ablakok.
Ősz van, látod, a Hold is
zokogva gyászol...

Szabolcsi Zsóka: Könnycseppek az elmúlásért

Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.

Farkas István: Remény?

Álmaimból átmentett
remény éltet még
fáradt napjaimban.
Ebbe kapaszkodom, próbálom
hinni, hogy minden úgy lesz:
a vágyak beteljesülnek.
De egyre nehezebb.
Fogy az idő, az erő, a hit.
Néma lemondás hajtja
le őszülő fejem,
s szívem döbbenti a visszatérő,
súlyos gondolat:

Vajon hány perc, hány nap,
míg minden szertefoszlik?

Brian Crain - Last Light on the Mountain

Zsefy Zsanett: Lélekférc

A lelkem sajog, mert benne néhány öltés
elnagyolt kis férc lett. Enyém volt a döntés,
húzom-e szorosra vagy hézagot hagyok,
hadd járjanak ki-be ördögök, angyalok.

Minden szúrás után a szemedbe nézek,
picikét meghalok, lehet meg sem érzed.
Pisszenni sem merek, akárhogyan szólnál,
számomra te maradsz ima, bűn és oltár.

H. Nagy Gabriella: Megérte

Mondd, hogy megérte,
mondd, hogy minden jó,
s megérte az út,
és minden kanyargó,
a szándék,
az akarat
és a szobában a fény,
mely szemedben megmaradt,
a képzelet,
mi magával ragadt.
Mondd, hogy megérte
a szív dobbanása,
a tárgyak bölcs némasága,
megérte az a pillanat,
ahol az óra
nem szaladt,
megérte az összesimuló két váll
szüntelen kacagása,
a hulló cseppek
mosolygós koppanása...
...csak mondd,
mondd, hogy megérte...

Takács Zsuzsa: [Tiltott nyelv…]

Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,
de ha már gondolkodunk is,
nem szabad megszólalnunk rajta.
Megszólalni és kimondani, milyen
következtetésre jutottunk. Mert lehet,
hogy következtetésünk hibátlan,
kétségbeesésünk mégis ostoba.
És akkor élhettünk volna úgy,
mint a fényérzékeny növények:
fölfelé törekedve. Élhettünk
volna úgy, mintha éltünk volna.

Béres Dezső: És kifakulunk egymásból...

…és kifakulunk egymásból
jövendő bolyongásainkban
mindig más és más utakon
küszködünk a frissen kaszált
rétek nyomorúság-illatával
nem gondolunk már a tejre
s az áldott emlőkre sem
halunk azért amiből születtünk
de holnaptól gyűlöljük az agg vitézt
a szerelmet
mert egykor kitaláltatott
de meg soha nem találtatott
a bátorság bennünk
hogy lépni együtt egymást ölelve
rádöbbenjünk:
hánytorgó gyomrunk nem
kozmikus magányunk
a felszín a tiltakozás
mélységekben az akarás
melyről gyávák vagyunk beismerni:
vágytuk egymást, egykor

Nagyálmos Ildikó: Utolsóelőtti levél

Őszvégi langyos esték után,
a másnapi feltámadásig…
pörögnek a száraz falevelek,
semmi sem az, aminek látszik.
Az utcák fénye kissé megkopott,
elálmosít az égnek tompa kékje,
fehér borom is megfogyatkozott,
beköltözött lelkembe a béke.
Fakó vállamon fogak fehérje,
villanás az idegek között,
játékaimnak már nincsen tétje,
nem harcolok a színfalak mögött.
Nem ígérek hosszú napsütést,
és nem vágyom a perzselő nyarat,
szenvedélyt, kéjt, őrült szerelmet,
csak pislákoló bágyadt sugarat.
És mégis szép ebben a lomha őszben,
ha kitárom az ablakszárnyakat,
nem engedem, markolom két kézzel,
a forróságból mi megmaradt.

Bodnár Éva: Bűnöm, ha van...

- részlet -

Bűnöm, ha van, bocsássa meg az Isten!
Bocsássa meg, hogy tiltott gyümölcsöt ettem!
Ő tudja csak keserves harcomat!
Az önmagammal vívott csatát, kudarcokat...
Ó, mennyi szenvedésért jutott csekély öröm!
...de azt is megköszönöm!
Bocsássa meg az Isten, ha vétkeztem!
Bűnöm csak annyi, én csak annyit tettem,
Titokban bár, de szívből szerettem!

Kőmüves Klára: Szerettem

-részlet-

Szerettem.
Ezt a sebet magamnak szereztem.
Legalább ne éreztem volna, hogy van ilyen!
Ilyen semmiből jött éretlen...
Szerelem?
Mit bánom én, ha annak nevezem!
Tudom, talán csak megtréfált az elme,
hogy ő az, akit ezer versed kereste.
Ő az első, akire mondtad, hogy
kezedbe kúszik majd a lelke,
s te táplálod, szüntelen szeretve.
Lehelve belé holtodiglan a jót,
magadon szűröd át a rosszat,
hogy ő kapja a jobbat.
Akivel álmodtad az ágyat.
Legyen bár rongyos vásznad,
vagy bársony, amelyből melege árad,
de benne ott a vágyad.
Az éjek álmainak ágya,
ahová a fáradtság segít,
vagy két kézzel markolt szenvedély ledönt,
de az a pillanat elönt,
s szívedben nyugtatón simít,
Kint déli szél süvít...
Nem kell érintés,
és nem kell, mi este jó, ha jő,
csak tudd, hogy bárhol jár...
Hisz szeret ő.
Örökké, meg nem hajolva a bűnnek,
ha szemei a távolba tűnnek.
Nem.
Nem szerelmet kerestem benne,
de ha jött, hát sokat köszönök.
Nyugalmat látni benne...
Miért kellett látnom?
Miért érintett, mi markolni nem mert?
Miért mondtam, hogy: vedd el, - ha nem szerettem?
Szerettem.
Szerettem elmerengeni a feltámadt,
elhalni látszó vágyban.
Szerettem, fürödni a lángban,
abban a reménysugárban.
A semmiről tovább beszélni,
míg már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
Szerettem remegő hangon szeretni téged.
Szerettem szégyellni az elakadt hangom.
Zavaros mondatom,
kavargó lelkem súgta szájnak,
s ez ostoba cinkos - Hát sejtette biztos...
Sejtette, hogy szeretem,
még akkor is, ha nem szerethetem.
Még akkor is, ha tudom,
hogy nálam sokkalta jobbat érdemel.
Még akkor is, ha én volnék, ki mindig térdepel...
Ki térdepelne összekulcsolt kezekkel,
ha baj, van: Isten, ne vedd el!
Ne vedd el azt a kincset,
amely szívemről vert bilincset,
csak segítsd!
Csak tereld utadra csendben!
Szeresd, de az életét ne vedd el!
Ha az enyém volna,
és testemből adnom kéne életéért...
Hát, vegyék, vigyék!
Mit érnék nélküle?
Halljak én, ha kell!
Legyek feküdve csontkertészet remekje,
mint élő halottja sétálni benne.
Nem.
Nem akkor kell,
amikor szemét a leghosszabb éj lecsukja.
Ma kell!
Ma kellett volna.
Szólhatok hozzád?
Szerettelek.
Az első perctől,
amikor ... álltunk,
szavakat kutatva,
Amikor más történt,
mint, ami motoszkált a tudatban.
Az enyémben.
A tiédben - tudom, nincs honom.
Bár ne lennék harcolni képtelen!
Bár kitartás jellemezné életem!
Bár ne szeretnélek ennyire!
Akkor mernék szavakat szülni fülednek.
Mernék...
Semmit sem merhetek,
mert annyira megszerettelek,
hogy a legjobbat akarom neked,
és szomorú,
az nem én leszek.
...

Birtalan Ferenc: Addig amíg

addig feszítsd ki a szárnyad, amíg a halál nem támad
addig gondoljál a leszre, amíg be nem ér az este
addig vagy jó szerelemre, amíg hinni is tudsz benne
addig értsd meg mit kerestem, amíg téged sír a testem
addig legyél mindentérő, amíg én vagyok a végső

amíg én vagyok a végső, addig legyél mindentérő
amíg téged sír a testem, addig értsd meg mit kerestem
amíg hinni is tudsz benne, addig vagy jó szerelemre
amíg be nem ér az este, addig gondoljál a leszre
amíg a halál nem támad, addig feszítsd ki a szárnyad

Báder Judit: Nehéz egyszerűség

Titkon, búcsú nélkül lopakodott
sárga lábnyomokat rajzolva fák lombjaira
az ősz.
Kerítéstövében
szerelmet hazudott
vörösre csókolt vadszőlőnek,
most levélkönnyeit hírül viszi a szél.
Mind így jár, ki nem hisz az elmúlásban.
Nem tudja
szürke, mindennapi arcunk igazi ünneplőnk.
Hangzatos hitvallásaink mázoltarcú törpeként
guggolnak falak tövében.
Csöndjeink magasabbra érnek,
tiszta vízként folynak
jóra szomjazó gyökereink szívéig.
Anyaként engedő,
Szeretőként befogadó Föld.

Nehéz egyszerűség.

Sulyok Vince: A rózsa pillanata

A rózsa pillanata. Ez.
Ennél teltebb,
teljesebb már nem lesz.
Lobog fölötte a perc
kék éggel, fehér
felhőkkel, meleg fénnyel.
A rózsa perce ez.
Örökkévalósága.
Sziromlevél-csodái
holnaptól már
hullani kezdenek.
És hogy valaha szép volt,
hogy tegnap szép volt, csoda volt,
hogy tegnap volt,
arra csak én emlékezem.

S akkor hal meg
végérvényesen,
mikor én is elfeledem.

Brian Crain - Rain

Sulyok Vince: Önarckép - téli alkonyattal

Csak ülni itt csak ülni itt
nem béke ez és nem is nyugtalanság
kezem lehull fölhúzott kemény combjaimra
a könyv lefordul összezárul
S belemosódom magam is a szürkületbe
pupilláival táguló szem maradok csak
és székbe süllyedt
fekete lassú fáradt szívverés — —

Künn meg havak közt sodródik az alkony
szapora hóhullásban állnak a fenyők
águk se moccan
csak szálas kemény gerinceiket
szúrják a kavargó egekbe
ó alázat ó konok szép erő — —

Vibráló kék-fehér fényekkel
sovány arcomon csonthomlokomon
délután és est homály s hó között
ülök itt tájba s önmagamba temetkezve
a csönd mélységeibe hulltan — —
Bölcsektől őrültektől és fenyőktől
azt hiszem mindent megtanultam — —

Sulyok Vince: Magányosan

Hidak karfái nyújtóznak elém,
hogy rájuk üljek.
Fák állják utam: kedves,
hajlongó oldalukhoz dűljek.

Kutak kínálják vizüket:
ha kell, hogy innék,
s a felhők kérik bánatom, hogy adjam,
ők messze vinnék.

Hidakra dűlök, hűs vizet iszom,
támaszkodom a fának —
de mig nem látlak jönni az úton,
nem hagy el ez a bánat.

Utak porát lemosnám lábaidról,
két karomban aludnál.
Szeretnélek, hogy elhagyni soha,
soha se tudnál.

Sulyok Vince: Minthogyha

Minthogyha lenne választásra mód,
minthogyha másutt s másképp
is élhetnék, kívánnom kellene
s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb
és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék
egy másik kertben, más égtáj alatt,
másfajta virágok és fák között;
minthogyha én választhattam volna ezt is
itt, mintha nem egy messzi
Nagy Akarat tologatna az élet
sakktáblájában, apró kis figurát;
minthogyha sejtjeinkbe beépülve
(s beépülve mindenbe) nem létezne
valami Törvény, megmásíthatatlan
s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés
rövidke perceiben sejthetek,
villanásnyi időre csak: amíg
fejem — kínban — fölemelem a porból
s rácsodálkozom vizekre-egekre —
fényvillanásnyi pillanatra csak,
mielőtt porrá omlok vissza újból.

Sulyok Vince: Figyelsz a csendre

Figyelsz a csendre. Az erdő zúgása
egybevegyül a folyó morajló hangjával
s az őszi bokrok, vékonyodó ligetek
kesernyés illatával.

Figyelsz a csendre, jól tudva, hogy vége
tavaszodnak, vége nyaradnak
s hogy viszont többé egyetlenegy elmúlt
évedet, napodat se látod.

Kutakba kémlelsz bele, s örvénylő egek
kékfehér párafoszlányai közt
egykori arcod kutatod a víztükörben,
azt keresed, ami rég nincsen már.

Ami rég elmúlt már s meg nem ismétlődik,
az után nézelődsz folyton a vizek mélyén,
a fazúgásban és erdő susogásban
a világ végén itt, és végén életednek.

Tavaszod s nyarad mögötted már régen,
sebesen kurtul őszöd is.
Úgy tűnik, létedben egy út van csupán hátra:
a sötét út, a dalnélküli út.

Gál Éva Emese: Idézet

Tűnnek a boldog, nem létező tájak.
Hullám kövül a tenger felszínén.
Nem voltunk ott, ahová visszavártak,
soha nem vagyunk ott, ahol a fény.
Arcunk csonka idézet az időből,
mondat, amelyről lehullt egy regény,
szó, melytől jelentése visszahőköl,
hang, ami akkordjaiból kilép,
és menedékért esdekel a csöndtől,
hogy uralja hiánya édenét.
A szerelemnek nem lesz soha ára.
Hitünk már ronggyá feslett öltözék,
ami lelkünkkel testünk is kitárja
a ragadozó fohászok előtt,
hogy áldozati oltárosdit játszva
égesse föl magában a jövőt.
Tűnnek a boldog, nem létező tájak,
és élni még soha nem volt időnk!

A pót-időkben teljesül a látszat.
Énünk már gyöngébb annál, amit ér.
Soha nem leszünk ott, ahova várnak,
és elmúlik az utolsó esély.

Charley Langer - Gray Skies

Gál Éva Emese: Más

Átgondolom, mert át nem élhetem,
mivé lennék egy másik küzdelemben,
ahol nem magammal kell védekeznem,
és egy világgal együtt vesztenem.

Mitől fosztott meg a nagy rendező,
mikor a többletet hiánnyal mérte,
hogy ne törhessen tökéletességre
csak az, amit elvetél az idő?

Lám, minden rímben másként hat a szó,
nincs jelentés, amit ne marjon kétség,
mert hitek szerint változik az érték,
csak a harc érte örökkévaló.
Mivé lennék hát, mondd, mivé a másban,
ahol más élet szerint más halál van?

Gál Éva Emese: Maszk

Mondd, emlékszel-e hányszor hagytad cserben
magad, hogy kilépj abból, ami fáj?
A gyermek most is ott zokog a kertben,
és nem békül meg veled soha már.
A menekülés ismétlődött egyre.
Más ember él a letűnt képeken,
s arcod, ami szökéseid fedezte,
lassan önmagának is idegen.
Mintha maszk lenne tekinteted, bőröd,
mosolyod ránc, ami a maszkra hűl,
s a múlt vesztései a börtönőrök:
rab vagy, fájdalmatlanul, egyedül.
Kényszer rabja: menekítsd, amit menthetsz,
akkor is, ha a lelked ottmarad!
A kertben föl-fölzokog az a gyermek,
de nem magáért. Már téged sirat.

Gál Éva Emese: Severs

És egyszer minden ajtó zárva lesz.
Sehonnan nem indulsz, és sehová nem
érkezel meg, csak egyre kint rekedsz,
még azt reméled, hogy valaki vár benn,

de a ház egyre ismeretlenebb,
hiába kopogtatsz, magad se hallod,
emlékeid se tartanak veled,
világod hiányát mintázza arcod.

Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy,
nem változik se kint, se bent a semmi.
Nemlétedben a lét se lesne meg,
miért kellene neked észrevenni?

Szabad vagy! Ez se élet, se halál.
Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj.

Gál Éva Emese: Hiány

A hiány érték: egy világot őriz,
ami kihullt magából, elveszett,
míg a semmi nem ér föl az időig,
nincs benne élet és emlékezet.

A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet,
hogy magával méri a többletet.
Itt minden annyit ér, amennyit vesztett,
amennyi fájdalommal vértezett

az eljövendő vereségek ellen.
A végső szembenézés béke már,
ha kóborolsz a kiürült egekben,
s a világűr az egyetlen határ.

Fenséges kép: amit látsz, elmúlt régen.
Minden messzeség, ami hív, halott.
A végtelen nagy kiteljesedésben
az idő már kijátszott, elhagyott,

s míg kísérted a jelened hiányát,
a távlatok bármerre vonzzanak,
a felismerés hideg szele jár át,
hogy életed csak hely és pillanat.

Gál Éva Emese: Közöny

Mennyi közöny épül körénk! A távlat
a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.

És azért sem mi vagyunk a felelősek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az időnek,
ha jövő helyett hazugság a tét!

Kívülről közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,

mert kívülről űzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élő tudja, mi az élet,
csak ő emelhet rá védőfalat.

Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!

Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az időt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.

Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,

hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.

Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.

Gál Éva Emese: Szó

lehet-e kiegyenesedni a szóban?
egy lehajtott fej mértékegységével
vagyunk kisebbek az égnél
az a futópont az otthon horizontján
minden szerkesztést meghatároz bennünk
az álom klinikai halálát
követő mozdulat nem a miénk
hóvirágot sarjaszt a béke
tegnapok reflexe a vers
mi kevesebb jövővel születtünk
mint emlékeink

Gál Éva Emese: Földcsend

Már nem fér a világ metaforákba!
A tehetetlenség hasonlatára
a képzelet egyre képtelenebb,
mintha szavak alá hullna az élet,
kimondhatatlanul sajgó igéket
éget mind mélyebben belénk a csend.

Ha mondom, sem azt mondom, amit érzek,
mintha a szó egy archaikus ének
dallama lenne, tőlem elmarad,
és mindhiába írom meg a verset,
csak azt hordozza, amit kifelejtett
magából a gond és a gondolat.

A percek mind alacsonyabbra szállnak,
már nem karcolnak eget madárszárnyak,
lassan emelkedik rájuk a föld.
Képzelj el szárnymozdulatot a földben!
Az élő szó fájdalma ily erőtlen,
ha elhantolják a csöndtemetők.

László Noémi: Indián nyár

elillanóban
fénye visszaint
előle csengve-bongva
rebbennek szét a hangok
míg elrendezed őket
mélységeid szerint
szakítsz talán időt
hogy elnézd azt a színt
ott azt az éji bíbort
amint felnő a fákon

s hogy elsimítsd a hűvös takarót
amit a szél a vízre
s a csillagokra rávon

Tom Barabas - Inner Peace

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor.
Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol.
Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan.
Mi történt, most miért nem visszakoztam.
Haj hull, térd fárad, szem világa tompul.
Már nem veszettül, nem is átkozottul,
csak egyszerűen látni szeretnélek.
Ráérek.

László Noémi: Hozzászokom a gyávasághoz

Az tartja bennem az erőt:
egyszer majd úgyis visszanézel.
Pontosan akkor, amikor
már nem törődöm az egésszel.

Így ébredek, így alszom el, ilyen bután.
Hozzászokom a gyávasághoz: elhiszem,
hogy semmivel sem áltatom magam,
csak bámulok utánad,

ahogyan feloldódsz a délutáni fényben.
Mint bárki más. Egészen szép vagy.
Nem fogadlak el,
és minden mozdulatod értem.

László Noémi: (***)

Miképpen ág levélre és gyümölcsre,
miképpen szénre, aranyra a föld,
fényre a hold-sötét, ha nincs betöltve,
sziklára szél, ha homokban süvölt,
miképpen árra, apályra a szikla,
miképpen ágra, levélre homok,
üstökös-szökevényre éj-kalitka,

úgy emlékszik rád minden dolog,
visel magán, magáért, maga helyett,
mert te lehetsz, te vagy az egyedül,
amiből életre-halálra telhet,
ami magasban-mélyben elterül;
visel mint első, utolsó szerelmet,
mert ami elvész, benned megkerül.

László Noémi: Egymás árnyékában

hívlak ha úgy hiányzom
neked mint nekem senki

az vagyok aki akkor
szerettél volna lenni

amikor az utolsó
történetet mesélted

magadról s nem magadnak
amikor utolérted az árnyakat

azóta az vagy aki utánam
becsukott szemmel lépked

vagyok az egyetlen ki
nyomon követhet téged

s mert egymás árnyékában
már nem tudunk csalódni

sosem leszek hibátlan
sosem leszel valódi

László Noémi: Fele magány

Fele magányom nem adom.
Ne hordj parazsat válladon.
Méreg a csókom, ne igyad.
Ne éleszd halottaimat.
Őszintét hogyha szólt a szád,
hazug szavam kegyét ne várd.
Viselt ruháid le ne vesd,
álmaim kútját ne keresd.
Ha nincs, ki álmát küldi rád,
a délibábot ne imádd;
míg muzsikád el nem apad,
ne faragj ködből madarat,
mi nincs se most, se máskoron.
Fele magányom nem adom.

László Noémi: Fok és mérték

Ezt ezután sem veszem komolyan.
Nem volt még két napom ugyanolyan.
Borultak színfalak, maradt a város:
titokzatos, lepusztult, a semmivel határos.

Maradni hol, mikor, ez itt a kérdés.
Szökésben élek. Szív és ész között
ritkán zavartalan az egyetértés,
bár olyan mindegy, mit mire cserélek.
Mindentől félek.

László Noémi: Átváltozás

völgyről völgyre zsendice must
egyszeri íze a számban
bölcső nádas zsályabokor
amerre háltam

vágtat a szarvas
siklik a szán
sajka suhan a tavon
azután

zsellér ballag
szűköl az eb
tücskök éjjele: zönge zizeg

rozsda virágzik
meglep a hír:
északon üszkös a szűzföld

porlik a sáfrány
szikkad a láp
menekül aki bír

húron a visszhang: virrad a rég
földbe parancsolt álom
felfele kúszik az ében az ősz
hajszálakon

László Noémi: A távolságot érteni

A távolságot érteni nehéz.
Először túl sok, aztán túl kevés.
Sohasem éppen annyi, ami kell
ahhoz, hogy emberként viseljem el,
hogy ne nyüszítsek, sebbel ékesen;
hogy meg ne kövüljön tőle a szem,
s miközben nyújtják, sűrítik az évek,
ne zavarodjon meg rajta a lélek,
a fő ne adja magánál alább,
ne kopjon el, rozsdázzon be a láb,
ha túl sokat jár, vagy ha meg se moccan,
mert elakadt egy adódó szorosban;
mert hol a széles és szeles terek
határtalan legében tévelyeg
a test, hol fullasztó falak
tövében temeti el a salak,
mert hol a holdat áhítja magának,
hol elszegődik ólomkatonának,
feszül és görbül, épp csak azt nem tudja:
embertől emberig mennyire futja.

László Noémi: Mértan

Tehetetlenség ideje
vékonyodó csuklók – bokák,
a bőrnek csupán hetedik
leginkább rejtett rétege.
Megosztott térben csonka test
kizárt világ, bezárt világ.
Tétova geometriák
most vétik el a lényeget;
most vét a száj, a fül, a szem
másról beszél, mást hallgat el,
önkényes éleket figyel,
vigyáz túlzottan éberen,
túlzott készséggel elfogad
alkalom-szülte síkokat –
így incselkedhet itt vele
tehetetlenség ideje.

Farkas Árpád: Tartalékaink

Elgereblyézzük a hamurakást,

almát sütünk a maradék parázson s tököt.
Krumplit vermelünk, szelíden szuszogó homokba
rejtjük a murkot, a szilvalekvár fortyogó
krátereit eloltjuk, szalicilért szalasztunk
a boltba; fölöttünk celofán-ég zörög.
Gyermekeinknek kenyeret kenünk még az idei
zsírból, lábukra flanelharisnyát húzunk,
s megmagyarázzuk, hogy tél jön.
Tél jön.

Raul Di Blasio - Autumn Emotions

Farkas Árpád: Maradok

Mintha rég nem látott fiát: fölkap,
szorít mellére mohón a táj,
s telik meg orrom szúrós törekkel,
rothadó széna hónaljszagával,
tarló-borostás arca fölvérzi arcom,
gégémen járomcsontja,
ropognak, csikorognak ujjai alatt csigolyáim,
talpam s hajszálaim közt futkos az erő.

Percig, csak egy percig ne szeretne így engem!

Türelmének fojtó öleléséből mennybe,
lúdbőrző földeken eláradnék,
susogatnék erdőket lepedősen,
tengerré csődítenék patakokat,
virágokkal csordába verődnék.

Annyi józan ragaszkodás,
áradozásra és adakozó szerelemre pirkadó
hajlam már bennem,
hogy dübörgő halántékkel is
várok még
és maradok –

Farkas Árpád: Szőlőszem

Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.
Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.
Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis
arcomat mossák hűvös záporok.
S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,
nyirkos magányon szétfoszlik, ahol
kiforr a némán erjedő nagy éjben
a csönd, a szó, a béke és a bor.

Farkas Árpád: Erdei ház

Ablaka levélrésnyi ég,
páfrány a zsalugátere,
nagy madár szárnya tető,
megunja, s elröpül vele;
dörömbölnek a padlaton
alulról holtak, hűlt szerelmek,
minek mindég bolyonganunk:
nyughassanak, kik elpihentek,
áfonya s ménta lengje be
emlékek foszló illatát,
s szürcsölgessünk az elmúltakkal
aranylón illanó teát.
Nincs-ház ez, persze. Álmodom.
Szelek pörgetnek, évek,
de ha nem lesz majd otthonom,
s szállást keres az ének,
jó lesz majd benne laknom.

Farkas Árpád: Húszévesen

1

Panyókára vetett kabáttal
jöttem közétek; vonjátok végig
ujjatokat vékony bordáimon,
s felszakad
    forrón
       s meztelenül

a dal –

a pubertás pirosfülű csodáit
kinőttem; két évvel ezelőtti
álmaim már horzsolják vállam,
apám vágyaival traktál,
ingeit elhordom – –

Tüzeim tisztulnak: már záporban
is égek, van egy szerelmem,
kicsit emberré tett, s mert
véle sem csalnám meg ezt
az emberséget: tiszta maradok,
 mint esőben a csók –

2

Kinőtte már a Kor a pubertás
tágranyílt-szemű csodáit,
összehúzott szememben szúr
a lobogás: felelősen élni ezért
a Húsz Évért
        húszévesen –
aki így lobog ma,
        akár ősz fővel is,
kortárs énvelem –

Panyókára vetett kabáttal
jöttem közétek, vonjátok
végig ujjatokat vékony
bordáimon, nem kérdem már
kell vagy nem kell dalom

                  be nem gombolkozom!

Farkas Árpád: Hazatérés

A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem,
Zavartan kabátgombommal
babrál, s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori
gyermeket bennem.

Neki ad enni. Nógatja: játsszék!
Kóré-muzsikával duruzsolgat.
Örök anyai kérelemmel
adná kezébe csörgőnek a Holdat.

Ó, hogy menne is a gyermek
játszani, játszani – végre!
Rajzosra söpört udvarokban
pitykét röpítni az égre,
hintázni vaskérgű fákon,
csengő füvekre leborulni,
hunyóban, titkos pincemélyen
pici lányokkal összebújni...

...késő. Elmúltak mind,
amik voltak.
Nagyapám féltő térdein is
nyirkos gyökerek lovagolnak.

S mégis, minden konok
        ködökön átég
valami nyugtalan,
        vékonycsontú játék.

Az űz és az hív megtérni rendre,
apró pofonokat osztó
óvó szerelemre,
dérrel, derűvel
        mindig fényre állni,
szívdobogásnyi csöndben
        ismét eggyéválni,
ó, hogy csitítatlan nőne föl az égig,
ahol csak a szelek
        hűs csókjai érik –!

Szekeres Mária: Mint pókfonálon a világegyetem

Egy szó csak a Neved:

Belékapaszkodom,
Mint vadrózsa tövis
Ruhámba, mikor a
Kertet járom.
Vagy mint az a szalmaszál,
Mely csak jelképe ennek:
Neved mondogatom.
Neved mondogatom, s
Lassan fény árad, még
Csak homály, de már dereng,
S a csont, s izom feszül,
A lelkem megremeg.
Egy szó csak a Neved,
De benne életem,
Mint pókfonálon
A világegyetem.

George Skaroulis - Fragile

Szekeres Mária: A láthatatlan felelet

A csönd és
belső figyelem –
fájdalom vonatán
kérdező útitárs.
Nézem a tájat.
A perc összetett
képén nincs felelet.
Mentség és válasz
a kérdezés maga,
míg rám zuhan
finoman az eső utáni
ég, s a füvek lágy illata.

Szekeres Mária: Egy nap

a csönd súlya bennem.
ablakom nézem. déli szél jön.
ezer pöndörödött falevél hever,
kukákat borogat majd a szél.
a csönd súlya bennem:
vele egyesül a kert szívverése,
a mozgás csak a macskám és kutyám
életjele.
(a csönd – tetszhalott könyvek
üzenete?)
tárgyaim neszezése és dolgaim
ütemes zaja
koppan a csönddel és halkan
feljajdul bennem:
az evangélium szava.
honnan jössz és mit üzensz,
míg lábad elé teszem e napot,
keményen is Beléd simulva?
honnan jössz és hol vagyok,
ébredezve figyelve hangod?
Benned milliárd csillag ragyog,
s mégis: tekinteted  most rajtam pihen
a csönddel váltakozva.

Szekeres Mária: Angyal az idővel

valaki puhán lép felénk –
angyal lépked az éjben:
sötét felhők alatt a Fény.
angyal, némán, figyelve.
Beburkol a sötét
ezernyi lommal.
Az angyal lépte puha:
nesztelen üzenet
virágszirommal,
ki nem oltható fénnyel.
Az idő lassan betelik,
kinek így, kinek úgy, -
még most biztató reménnyel.
Igen, kezében reménnyel,
Fénnyel jár köztünk az angyal,
Valaki hívó üzenetével,
míg remegnek a csillagok,
s  belül a hatalmasok
a ránk zuhanni készülő
idővel.

Szekeres Mária: Halló csöndet

halló csöndet adj nekem a süket csönd helyett:
éledő virágot száraz bogáncsok helyett.

csöndedbe merülök már míg bennem szenderülsz
végtelen Istenem, ki Jézus arca vagy.

Békédet add nekem mindig a zűrzavar helyett,
melyet ó, nem Te adsz, én hívom elő, a gyöngeség,
prédára leső sötétségemet.

a csönd sokszorozza most itt
Fényességedet:
halló csönded süket csöndjeim helyett.

Szekeres Mária: Áttetsző szíveden

Hullhat a hó, fagyos zúzmara,
Tiszta téli lélegzet a hidegben…
Gondolatom s vágyaim vetítik
Ide ebbe a nyárba, harsogó
Zöldekbe ezt a téli érintést.
Mert bennem hull a hó,
Elválasztva a kinti, benti világot.
Magányom, mint folyadékban
Kicsapódott kristály,
Elválik a világtól, míg benne
Marad mégis. Lassan kövület,
Melyet csiszol ezernyi hullám,
De mégis megmarad, mint
Halhatatlan és érinthetetlen
Tekintet által.
Uram, bensőm egyetlen tanúja,
Magam elől is menedék,
Egyetlen szavad s a pillanat
Olvasztja csorgó könnyekké
Jégvirágaim áttetsző szíveden.