"A szónak rendje van: üzen, tanít. Ne tékozold el hát soha! Becsüld erejét, színét, titkait." Bodnár Éva
2014. április 25., péntek
Zsefy Zsanett: még nem akarom
az ablakba(n)
gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron
néhány szirom
az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek
az ablakba gyűrt
időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
legszebb álmaim
simítanám ha karma
nem tépne mély sebet
közel az ég
a jel fehér
elbújnom nem lehet
szobámban tartom
túszul őt
az ablak
mint acél kapu
visszhangozza:
már múlt idő
hiába nem akarom
odakinn
elcsendesül
lassan az este is
harmatot hoz
a pirkadat
új napra fényt feszít
bent száraz szirmokba túr a kéz
remegve felszedi
elpihen szíve asztalán
amíg az idő engedi
az ablakba gyűrt időben
bújik egy csöpp remény
lesz kiben él tovább
a hit s a szenvedély
nem szántja földbe azt
mi bennem megfakadt
letörli a port is majd
mivel a szél takart
Annie Lennox -Why
Zsefy Zsanett: haldokló sorok
ma letérdepelt a szó bennem
gondolataim zsámolyán feledve magát
ahogy templomban az áhítat
simul padok sorára
a csendet meg se törve
mondtam hangtalan imát
szőttem volna selymét időnek
tettem volna kibontott lelkem
kortalan világnyi fénybe
kapaszkodónak
istenverte életek
semmi porhüvelyének
és neked dalolt volna
szeretetem zsoltárnyi hitet
de szétterült hajamban
vértelen pipacs
szívem kihagy
búzavirág-harmatos kékségbe
tovaszáll a szél borzolta múló-sorokból
hangzó imám
a madárcsicsergés csak bennem rak fészket
angyalok füléhez hiába ér el
köztük is elvész az égig szaladó utolsó fohász
temetőnyi némaság feszül körém
kinyújtott karjaimra fonódik
gúzsban tart minden következő hangot a fulladás
nincs torok mi messze jajdulná
már fogyó lapjaimon
girbe-gurba kavalkád lettem
foszló fecniken alig megszületett
máris haldokló sorok
én hitehagyott
lehet másban majd feltámadok
gondolataim zsámolyán feledve magát
ahogy templomban az áhítat
simul padok sorára
a csendet meg se törve
mondtam hangtalan imát
szőttem volna selymét időnek
tettem volna kibontott lelkem
kortalan világnyi fénybe
kapaszkodónak
istenverte életek
semmi porhüvelyének
és neked dalolt volna
szeretetem zsoltárnyi hitet
de szétterült hajamban
vértelen pipacs
szívem kihagy
búzavirág-harmatos kékségbe
tovaszáll a szél borzolta múló-sorokból
hangzó imám
a madárcsicsergés csak bennem rak fészket
angyalok füléhez hiába ér el
köztük is elvész az égig szaladó utolsó fohász
temetőnyi némaság feszül körém
kinyújtott karjaimra fonódik
gúzsban tart minden következő hangot a fulladás
nincs torok mi messze jajdulná
már fogyó lapjaimon
girbe-gurba kavalkád lettem
foszló fecniken alig megszületett
máris haldokló sorok
én hitehagyott
lehet másban majd feltámadok
Zsefy Zsanett: lelkemre fektetlek
utoljára még kibogozom
összekuszálódott szívdobbanásaimat
és lelkemre fektetlek
elcsendesedve figyelem
amíg megtalálod a ritmust
majd beleolvadsz velem az egyenesbe
az ekg-görbe felett együttérző szemek
a számon rajta-felejtett mosoly
s míg tagadom hogy elvágyok
már látom magamat ahogy rád várok
és őrizlek
"amint a mennyben, úgy a földön is."
összekuszálódott szívdobbanásaimat
és lelkemre fektetlek
elcsendesedve figyelem
amíg megtalálod a ritmust
majd beleolvadsz velem az egyenesbe
az ekg-görbe felett együttérző szemek
a számon rajta-felejtett mosoly
s míg tagadom hogy elvágyok
már látom magamat ahogy rád várok
és őrizlek
"amint a mennyben, úgy a földön is."
Zsefy Zsanett: láthatatlan (l)élek...
képtelen vagyok
képtelen
megmutatni arcomat
kénytelen vagyok
arctalan
maradni lélek-karcokban
így képtelen maradok
a kénytelen
(l)élek-harcokban
mert karctalan arcomat
lelkedbe
arctalan nem karcoltam
képtelen
megmutatni arcomat
kénytelen vagyok
arctalan
maradni lélek-karcokban
így képtelen maradok
a kénytelen
(l)élek-harcokban
mert karctalan arcomat
lelkedbe
arctalan nem karcoltam
Zsefy Zsanett: a megroppant lélek
ha az élet rokkan, a lélek megroppan,
s a kagylóhéj alatt csak a síkos sötét
-rongyos ruhában, szakadt világban-
záródik rád, mint a szemfödél.
a gyöngyszagú álmot óceán-ágyon
észre sem veszi a hajnal, ha kél,
a viharos széllel emléked lépdel,
csatázni vele hogy' is mernél?
egy apró pont vagy 'kit homokból loptak,
hozott a holnap a múlt szekerén,
elnyomott vágyak mind göcsörtös ágak,
nem hajtanak ki, ha nincs már remény.
messzire futhatsz vagy magadba bújhatsz,
börtönből menekült fogoly maradsz,
kagylóból vájtad ki utad a mába,
de a holnap is szűkölve magadra hagy.
s a kagylóhéj alatt csak a síkos sötét
-rongyos ruhában, szakadt világban-
záródik rád, mint a szemfödél.
a gyöngyszagú álmot óceán-ágyon
észre sem veszi a hajnal, ha kél,
a viharos széllel emléked lépdel,
csatázni vele hogy' is mernél?
egy apró pont vagy 'kit homokból loptak,
hozott a holnap a múlt szekerén,
elnyomott vágyak mind göcsörtös ágak,
nem hajtanak ki, ha nincs már remény.
messzire futhatsz vagy magadba bújhatsz,
börtönből menekült fogoly maradsz,
kagylóból vájtad ki utad a mába,
de a holnap is szűkölve magadra hagy.
Zsefy Zsanett: kezdetben a vég
olyan monoton ez a rend
hol mindennek két erő
törvénye szab határt
születés és halál
közte látszólag feleslegesen
ölt nagyságrendeket az idő
hiába hisszük
hogy végtelen a jövő
a kezdet szülte vég
stoptáblát állíthat
a köztük hiába-táguló
matériának
de addig
a párhuzamos világok
templomaiban is
ugyanaz az Isten lakik
minden imában
hol mindennek két erő
törvénye szab határt
születés és halál
közte látszólag feleslegesen
ölt nagyságrendeket az idő
hiába hisszük
hogy végtelen a jövő
a kezdet szülte vég
stoptáblát állíthat
a köztük hiába-táguló
matériának
de addig
a párhuzamos világok
templomaiban is
ugyanaz az Isten lakik
minden imában
2014. április 22., kedd
Böröczki Mihály: Kotta
Az öröm és a fájdalom
csak akkor pendül egy dalon,
ha már az Isten is dalol
a világűrben valahol,
így jár az ősi dallam át,
s míg lélegzed a dallamát,
úgy csókolja a szélre szád,
mint tavak partjait a nád.
Patrick O'Hearn - Sacred Heart
Böröczki Mihály: Útközben
Adhat-e egy kérdésre választ
– hogy mi voltam és mi helyett –
a legutolsó egyedüllét,
amit majd nem értelmezek.
– hogy mi voltam és mi helyett –
a legutolsó egyedüllét,
amit majd nem értelmezek.
Böröczki Mihály: Szóváltás fákkal
Mindig kétfele szelten
élt testem meg a lelkem,
s így összeért magától
a közel meg a távol,
mint bármi erdőféle,
aminek nincsen széle,
ami a végtelenbe
is belekerekedne,
pedig a sűrű fák csak
egy tisztás körül állnak,
s míg közibük eresztem
lombsusogásnyi testem,
és csöppnyi időt vesztek
a zajgó leveleknek,
mintha valami szárnyat
nekem is bontatának,
és egész halkan, lágyan,
hallom is mostanában,
és világosan értem
mit nekik elbeszéltem:
először lemaradtam,
utána túlszaladtam,
s amire visszaérek,
éppen elfogy a lélek.
Böröczki Mihály: Négysorosok
Elágazások
Van esélyem a mozdulatlanságra,
míg esélytelenül is lassulok,
többet tudok már, mint amennyit értek,
bár azt is értem, amit nem tudok.
Van esélyem a mozdulatlanságra,
míg esélytelenül is lassulok,
többet tudok már, mint amennyit értek,
bár azt is értem, amit nem tudok.
Böröczki Mihály: Álmodozásaim
Ázni esővel, szerteszállni széllel,
döcörögni egy szekér kerekével,
letörni száradt, megfáradt faággal,
lélegezni a friss föld orrlyukával,
fütyörészni a suttyós madárdallal,
leszakadni az ázott folyóparttal,
a semmit összekötni az egésszel,
és zöld lenni a fűszál örömével,
a reggelt keltve lenni egy a nappal,
és összegyűrődni egy irkalappal,
vagy – semmiben se ne legyek szereplő,
csak én legyek az egy helyett a kettő,
a játszótéren szálljak, mint a hinta,
az összes tollban én legyek a tinta,
én araszoljak nap-nap fokról fokra,
én hurkoljak gyeplőt a csillagokra,
és legyen álmom lélegző seregnyi,
hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi,
és lássam mint ég Isten csipkebokra,
a lélegzetemet is visszafogva.
döcörögni egy szekér kerekével,
letörni száradt, megfáradt faággal,
lélegezni a friss föld orrlyukával,
fütyörészni a suttyós madárdallal,
leszakadni az ázott folyóparttal,
a semmit összekötni az egésszel,
és zöld lenni a fűszál örömével,
a reggelt keltve lenni egy a nappal,
és összegyűrődni egy irkalappal,
vagy – semmiben se ne legyek szereplő,
csak én legyek az egy helyett a kettő,
a játszótéren szálljak, mint a hinta,
az összes tollban én legyek a tinta,
én araszoljak nap-nap fokról fokra,
én hurkoljak gyeplőt a csillagokra,
és legyen álmom lélegző seregnyi,
hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi,
és lássam mint ég Isten csipkebokra,
a lélegzetemet is visszafogva.
Böröczki Mihály: Egy ország(úton)
Itt írni csak virágról érdemes,
a virágról, a fűről, meg a fákról,
úgy hajdoklunk, mint aki pénzt keres,
s megszürkülünk a hosszú út porától.
Én dupla öllel adnám át, amim
e tapadt földhöz kint is, bent is láncol,
s vén Európánk utcasarkain
már fillérekért vetkőzik a vándor.
Odaoson, akárki integet,
rossz ölét-markát adva-kérve tárja
– én ráterítném tépett ingemet
mezítlenségét áruló hazámra.
Aztán – mikor hajnalt ígér a nap,
és két karját a természet kitárja,
s megengedi, hogy ráhajoljanak
a koldusok a millió virágra,
eszembe jut – ha fű, bokor nevet,
ki nézi-érzi, nem maradhat árva,
s kis görcsbe rándult, horpadt földemet
fölöltöztetem ünnepi ruhába.
a virágról, a fűről, meg a fákról,
úgy hajdoklunk, mint aki pénzt keres,
s megszürkülünk a hosszú út porától.
Én dupla öllel adnám át, amim
e tapadt földhöz kint is, bent is láncol,
s vén Európánk utcasarkain
már fillérekért vetkőzik a vándor.
Odaoson, akárki integet,
rossz ölét-markát adva-kérve tárja
– én ráterítném tépett ingemet
mezítlenségét áruló hazámra.
Aztán – mikor hajnalt ígér a nap,
és két karját a természet kitárja,
s megengedi, hogy ráhajoljanak
a koldusok a millió virágra,
eszembe jut – ha fű, bokor nevet,
ki nézi-érzi, nem maradhat árva,
s kis görcsbe rándult, horpadt földemet
fölöltöztetem ünnepi ruhába.
Böröczki Mihály: Botba fogódzó
Ha visszafelé kellene szaladnom,
és minden percről számot kéne adnom,
hogy mi maradt, s mi az, ami odavészett,
már én se raknám össze az egészet.
Rossz krumpliként kell héjában maradnom,
és várni, mint a puskában a patron,
mit lőszerré egy kontár hevenyészett,
és ráébredni, nincs éleslövészet.
Bár végül mindegy, mifélére nőttem,
valamit biztos kihagytak belőlem,
a jobb kezem már fogódzik a botba,
bár elakad a grádicson a léptem,
de dalba fogok akkor is, ha éppen
az Isten hasgat pengő darabokra.
és minden percről számot kéne adnom,
hogy mi maradt, s mi az, ami odavészett,
már én se raknám össze az egészet.
Rossz krumpliként kell héjában maradnom,
és várni, mint a puskában a patron,
mit lőszerré egy kontár hevenyészett,
és ráébredni, nincs éleslövészet.
Bár végül mindegy, mifélére nőttem,
valamit biztos kihagytak belőlem,
a jobb kezem már fogódzik a botba,
bár elakad a grádicson a léptem,
de dalba fogok akkor is, ha éppen
az Isten hasgat pengő darabokra.
Böröczki Mihály: Verstanaim
Sohasem hittem el, hogy tudok írni,
a ceruza volt, akit megkerestem,
a hegye olyan nagyra tudott nyílni,
hogy szirmait a papírra szerettem.
Így esküdtünk hűséget mind a ketten,
ő tanított meg örülni és sírni,
a fáját mindig óvatosra nyestem,
hogy tudjon engem holtomig kibírni.
A nyomtatott vers sem volt épp idilli,
és nem kísérte semmi olyan hír, mi
a napkorongig röptette a kedvem,
de olyan jó volt betűimmel vívni,
és legyőzötten friss levegőt szívni,
hogy minden fehér lapon újra kezdtem.
*
És Istenem, a legkímélőbb bölcső,
csak lökdösött és bizonygatta lágyan,
ha írsz fiam, még sosem leszel költő,
csak olyan, mint az ember általában.
A te világod új világot köt, sző,
de én öregszem, fárad már a lábam,
az ébrenléted egy-két emberöltő,
hát éppen annyit ballaghatsz utánam.
A szóra hallgass, helyetted is dönt ő,
a te szándékod mégse neked döntő,
nem lámpa vagy, csak lámpás a világban.
Lehetsz öröm, a végső kortyot töltő,
a végítélet napján a köszöntő,
de csöpp se vagy az utolsó pohárban.
a ceruza volt, akit megkerestem,
a hegye olyan nagyra tudott nyílni,
hogy szirmait a papírra szerettem.
Így esküdtünk hűséget mind a ketten,
ő tanított meg örülni és sírni,
a fáját mindig óvatosra nyestem,
hogy tudjon engem holtomig kibírni.
A nyomtatott vers sem volt épp idilli,
és nem kísérte semmi olyan hír, mi
a napkorongig röptette a kedvem,
de olyan jó volt betűimmel vívni,
és legyőzötten friss levegőt szívni,
hogy minden fehér lapon újra kezdtem.
*
És Istenem, a legkímélőbb bölcső,
csak lökdösött és bizonygatta lágyan,
ha írsz fiam, még sosem leszel költő,
csak olyan, mint az ember általában.
A te világod új világot köt, sző,
de én öregszem, fárad már a lábam,
az ébrenléted egy-két emberöltő,
hát éppen annyit ballaghatsz utánam.
A szóra hallgass, helyetted is dönt ő,
a te szándékod mégse neked döntő,
nem lámpa vagy, csak lámpás a világban.
Lehetsz öröm, a végső kortyot töltő,
a végítélet napján a köszöntő,
de csöpp se vagy az utolsó pohárban.
2014. április 20., vasárnap
Kosztolányi Dezső: Fasti
Húsvét
Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az Isten-ember.
Mészely József: Húsvét
A véres keresztje
mindig hírül adja:
Megújulhat minden,
ha szeretet szava.
Hiába öli meg
fagyszívű halandó,
feltámad, nem hal meg,
örök megújuló.
Hiába vérzik el
kezünk közt naponta,
de a szeretetet
sírmély meg nem fojtja.
Feltámadt! Feltámadt!
Fűben, fákon zöldell,
virágban parázslik,
s melenget reménnyel.
Feltámadt! Feltámadt!
Harangok is bongják,
hogy a szeretetet
bennünk ébren tartsák.
mindig hírül adja:
Megújulhat minden,
ha szeretet szava.
Hiába öli meg
fagyszívű halandó,
feltámad, nem hal meg,
örök megújuló.
Hiába vérzik el
kezünk közt naponta,
de a szeretetet
sírmély meg nem fojtja.
Feltámadt! Feltámadt!
Fűben, fákon zöldell,
virágban parázslik,
s melenget reménnyel.
Feltámadt! Feltámadt!
Harangok is bongják,
hogy a szeretetet
bennünk ébren tartsák.
Ady Endre: A szép húsvét
Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.
Miért tudjon Ő az embervérrül,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?
Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.
Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.
Miért tudjon Ő az embervérrül,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?
Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.
Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?
Juhász Gyula: Húsvétra
Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Hollósy Tóth Klára: Feltámadás
--„Békesség nektek, én vagyok”! –
zeng át az időn Jézusunk szava,
ki harmadnapra feltámadott
és azzá lett, ki volt; önmaga.
Megbocsátva bűnnek, bűnösöknek
tért vissza a világ védelmezője,
az Istenné lett istenember
hiába temették el, bízták a kőre.
Bárhogy vigyázott rá az őrség,
megvirradt, és a sír üres,
ki mennynek és földnek gyönyörűség,
az embernek megváltója lett.
Győzött az igaz, tiszta erény,
a makulátlan lelkiismeret,
úrrá lett a beteljesedés,
az „elvégeztetett” győzedelmeskedett.
Ki törvényt kiált, és bírál,
csak altatja az igazat,
ki mossa kezét, s egyre hátrál,
az becsületet tagad!
A rágalom mindig igaztalan,
embert, embertelenné aláz,
elszenvedője vigasztalan,
felemészti az önmardosás.
Embert nem ítélhet meg emberfia!
Ki elesik, segítsd felállni őt!
Akihez az élete mostoha,
segítsd a teherviselőt!
Bűnünk nehéz, szörnyű terhe
nehezedik Jézusom szívedre.
Kínzástól sajgó sebed szent vére
vezesse néped az üdvösségre!
Segíts Uram, s én köszönettel áldlak,
ígérj nekünk boldogabb holnapot!
Légy velünk útján a feltámadásnak!
Ragyogtasd fölénk megváltó mosolyod!
zeng át az időn Jézusunk szava,
ki harmadnapra feltámadott
és azzá lett, ki volt; önmaga.
Megbocsátva bűnnek, bűnösöknek
tért vissza a világ védelmezője,
az Istenné lett istenember
hiába temették el, bízták a kőre.
Bárhogy vigyázott rá az őrség,
megvirradt, és a sír üres,
ki mennynek és földnek gyönyörűség,
az embernek megváltója lett.
Győzött az igaz, tiszta erény,
a makulátlan lelkiismeret,
úrrá lett a beteljesedés,
az „elvégeztetett” győzedelmeskedett.
Ki törvényt kiált, és bírál,
csak altatja az igazat,
ki mossa kezét, s egyre hátrál,
az becsületet tagad!
A rágalom mindig igaztalan,
embert, embertelenné aláz,
elszenvedője vigasztalan,
felemészti az önmardosás.
Embert nem ítélhet meg emberfia!
Ki elesik, segítsd felállni őt!
Akihez az élete mostoha,
segítsd a teherviselőt!
Bűnünk nehéz, szörnyű terhe
nehezedik Jézusom szívedre.
Kínzástól sajgó sebed szent vére
vezesse néped az üdvösségre!
Segíts Uram, s én köszönettel áldlak,
ígérj nekünk boldogabb holnapot!
Légy velünk útján a feltámadásnak!
Ragyogtasd fölénk megváltó mosolyod!
Somogyváry Gyula: Húsvéti hármas-ének
Vasárnap
Föltámadott, ha még oly érthetetlen,
oldódj hát föl te döbbent ámulás!
Föltámadott és harsog már a hajnal,
köszöntlek halnal, szép allelujás!
Alleluja! Ha volna zengő hangom,
az égig szállna harsány éneke
és nem volna e széles nagy világon
riadóbb kürt és harsogóbb zene!
De ember nyelven csak dadogva szólal,
az allelujám gyöngye: visszahull.
Pacsirta zeng a kékpiros magasban,
be jó neki: őt meghallja az Úr!
Pacsirta, fönt, a sugaras egekben
trillázad föl e gyönge dallamot,
az igazság, a szent, megölhetetlen:
él, él, pacsirtám, él - föltámadott!
Föltámadott, ha még oly érthetetlen,
oldódj hát föl te döbbent ámulás!
Föltámadott és harsog már a hajnal,
köszöntlek halnal, szép allelujás!
Alleluja! Ha volna zengő hangom,
az égig szállna harsány éneke
és nem volna e széles nagy világon
riadóbb kürt és harsogóbb zene!
De ember nyelven csak dadogva szólal,
az allelujám gyöngye: visszahull.
Pacsirta zeng a kékpiros magasban,
be jó neki: őt meghallja az Úr!
Pacsirta, fönt, a sugaras egekben
trillázad föl e gyönge dallamot,
az igazság, a szent, megölhetetlen:
él, él, pacsirtám, él - föltámadott!
Végh Tamás: A feltámadás ígérete
A feltámadás ígérete átleng a sáncokon.
Tegnapi télből, könnyű, furcsa tavaszba
Oson át a szél. Hóna alatt remegő remény,
Sikoltva ébredő, kölyök-újjászületés,
Ráncolt ereink kifeszítő, dübörgő lüktetés.
Elsusogja: nincs is halál, sírba életünk
Sohasem jut, véglegesen nem száll alá.
A kereszthatárnál nem ér véget az út,
A túlsó partig visz majd tovább, s szélben
Hajló fűzerdők felett Isten arca feldereng,
S tökéletességre virradnak végre mindenek.
Tökéletes virradatban, Isten arcán könnyű bánat,
Könnyét törlik sarjú ágak. Elsóhajtott
Reményeink Hozzá, hazaszállnak.
Tegnapi télből, könnyű, furcsa tavaszba
Oson át a szél. Hóna alatt remegő remény,
Sikoltva ébredő, kölyök-újjászületés,
Ráncolt ereink kifeszítő, dübörgő lüktetés.
Elsusogja: nincs is halál, sírba életünk
Sohasem jut, véglegesen nem száll alá.
A kereszthatárnál nem ér véget az út,
A túlsó partig visz majd tovább, s szélben
Hajló fűzerdők felett Isten arca feldereng,
S tökéletességre virradnak végre mindenek.
Tökéletes virradatban, Isten arcán könnyű bánat,
Könnyét törlik sarjú ágak. Elsóhajtott
Reményeink Hozzá, hazaszállnak.
2014. április 18., péntek
Hétvári Andrea: Nagypéntek
az este köd-feszülethajlít levendulába
csönd-burkaimra hajnalt
testének glóriája
magánya mennybe kondul
elzsolozsmázott rendje
kihűlt kolostorokra
színez békét a pernye
áldozó fénye lobban
nehéz falakra hamva
szentképek hajnalára
gravíroz fényt, akarja
csipkézni bánatának
kibonthatatlan percét
és messziről felel rá
egy ite missa estrét
Jézus imája
Te erőt adsz
Bódás János: Nagypéntek
Előtte is voltak már nagy halottak.
Kihunytak messzefénylő életek,
de kín, vagy bánat, mikor ellobogtak,
nem vonta gyászba a Természetet.
Most föld remeg… hasad a templom boltja,
rémület fut át ember s állaton,
felhők vágtatnak a napot kioltva,
a Mindenség is csupa fájdalom!
Ez a halál csak így történhetett,
mert egy halt meg ma mindenek helyett,
kíntól a Mindenség ezért sikolt!...
– A Kereszt nő, már az égig mered föl,
s vallomás tör ki vad, pogány szívekből:
„Bizony, ez ember Isten fia volt!”
Kihunytak messzefénylő életek,
de kín, vagy bánat, mikor ellobogtak,
nem vonta gyászba a Természetet.
Most föld remeg… hasad a templom boltja,
rémület fut át ember s állaton,
felhők vágtatnak a napot kioltva,
a Mindenség is csupa fájdalom!
Ez a halál csak így történhetett,
mert egy halt meg ma mindenek helyett,
kíntól a Mindenség ezért sikolt!...
– A Kereszt nő, már az égig mered föl,
s vallomás tör ki vad, pogány szívekből:
„Bizony, ez ember Isten fia volt!”
Csanád Béla: Veronika kendője
Nem akartam én mást,
csak letörölni
a csapzott, véres arcot.
De van-e vigasztalás
végtelen szenvedésben?
Mit ér a gyönge kéz
halálba roskadónak?
Nem tudtam tenni többet.
Azóta hordom arcát
s felmutatom a világnak:
nézzétek,
ez az ő arca!
Ez az én arcom!
Mindnyájunk arca!
csak letörölni
a csapzott, véres arcot.
De van-e vigasztalás
végtelen szenvedésben?
Mit ér a gyönge kéz
halálba roskadónak?
Nem tudtam tenni többet.
Azóta hordom arcát
s felmutatom a világnak:
nézzétek,
ez az ő arca!
Ez az én arcom!
Mindnyájunk arca!
Baka István: Szakadj, Magdolna-zápor
Szakadj, Magdolna-zápor,
szoknyáiddal suhogva,
akácfa-Jézus Krisztus
lábát füröszd zokogva!
Verejtékező vállán
terülj szét csapzott hajjal!
Orcádba szökő véred
pírja Nagypéntek-hajnal.
Zuhogj – ha ily hatalmas,
csodát tehet a kín,
s Krisztus-sebek fakadnak
a meggyfák lombjain.
Nézem – s most döbbenek rá:
mióta élek, várlak.
Magdolna, drága tested
itassa át ruhámat!
Szakadj, Magdolna-zápor,
szoknyáiddal suhogva,
mint egykor Őt, fürössz meg
és bocsáss el zokogva!
szoknyáiddal suhogva,
akácfa-Jézus Krisztus
lábát füröszd zokogva!
Verejtékező vállán
terülj szét csapzott hajjal!
Orcádba szökő véred
pírja Nagypéntek-hajnal.
Zuhogj – ha ily hatalmas,
csodát tehet a kín,
s Krisztus-sebek fakadnak
a meggyfák lombjain.
Nézem – s most döbbenek rá:
mióta élek, várlak.
Magdolna, drága tested
itassa át ruhámat!
Szakadj, Magdolna-zápor,
szoknyáiddal suhogva,
mint egykor Őt, fürössz meg
és bocsáss el zokogva!
Gál Éva Emese: Nagypénteki gondolatok
Cipeled
halálod kellékét
válladon.
Ha megrogysz, és fölállsz,
tudod: ez még az élet.
Amíg élsz, végig se gondolod,
miért van csúcson a halál,
miért jön mélyről az ítélet,
és mégis, miért
a csillagos ég töviskoszorúja
ejt sebet minden homlokon,
ami gondokat ágyaz,
míg a stációk közt mérhető idő
csak útpora a gyásznak.
Minden csönd kevés,
hogy leitassa
arcodról a véres verítéket,
Emberiség! Miért
a történelem a vétked?
Mindegy, hogy perc,
vagy ezerszáz év
a léted töredéke,
míg háborúnként űz megsemmisülésbe,
ahol már senkié a béke.
Látod? Jézus halála
mítosz neked, érted hozott
nagy, szent áldozat,
míg te csak a semminek
áldozhatod föl magad,
mert nem marad utánad
senki, akit megválthatna
megsemmisülésed.
Magadtól váltanád meg magad,
de e kettősséget
nincs hit, ami fölérje,
és Golgotád, a Föld
se bírja már sokáig,
hogy életeddel törj az életére.
Pedig neked
megfeszülnöd se kellene,
csak föltámadnod végre.
halálod kellékét
válladon.
Ha megrogysz, és fölállsz,
tudod: ez még az élet.
Amíg élsz, végig se gondolod,
miért van csúcson a halál,
miért jön mélyről az ítélet,
és mégis, miért
a csillagos ég töviskoszorúja
ejt sebet minden homlokon,
ami gondokat ágyaz,
míg a stációk közt mérhető idő
csak útpora a gyásznak.
Minden csönd kevés,
hogy leitassa
arcodról a véres verítéket,
Emberiség! Miért
a történelem a vétked?
Mindegy, hogy perc,
vagy ezerszáz év
a léted töredéke,
míg háborúnként űz megsemmisülésbe,
ahol már senkié a béke.
Látod? Jézus halála
mítosz neked, érted hozott
nagy, szent áldozat,
míg te csak a semminek
áldozhatod föl magad,
mert nem marad utánad
senki, akit megválthatna
megsemmisülésed.
Magadtól váltanád meg magad,
de e kettősséget
nincs hit, ami fölérje,
és Golgotád, a Föld
se bírja már sokáig,
hogy életeddel törj az életére.
Pedig neked
megfeszülnöd se kellene,
csak föltámadnod végre.
2014. április 17., csütörtök
Kárász Izabella: Ima az utolsó éjszakán
Atyám, Te látod gyötrődésemet.
Megpróbált szívvel tekintek fel Rád.
Hozsánnát zengő nagy néptől idáig
Könnyem öntözte e földnek porát.
Köröttem csend van, alvó tanítványok.
Olajfák fölött a hold megtörött.
Hosszú az út még, amelyet kimértél –
Meg kell halnom a két lator között.
Josh Groban - To Where You Are
Hollósy Tóth Klára: Az utolsó vacsora
Magára maradt a társai között,
a meg nem értés adott elhatározást,
bolyongni kezdett az olajfák között,
istenember volt, akarat-szilárd.
Búcsúzott Jézus, végső vacsorával
vendégelte meg apostolait,
riadtak voltak, mint rebbenő madárraj,
mohón itták a Mester szavait.
Köréje gyűltek hittel és hitetlen,
szilárd volt benne az elhatározás,
hogy halálával megváltsa őket,
mint valami gyógyír folyt köztük át.
A tanítványok bámulták csodálva,
sosem láttak ennyi szeretet, s kínt,
tisztára őket Krisztus vére mosta,
a Megváltó csodát tett megint.
A félig ember, mintha kicsit félne,
meglepte őt sok komor gondolat,
a nincs tovább, a nemlét réme,
minden élőt, míg él fojtogat.
„Legyen meg az akaratod Uram!”-
sóhajtott végül a kínos éjbe,
győzött a halálon maradéktalan,
az isteniség halhatatlan fénye.
Urrá lett magán, s a végső harcon,
Krisztus az életen győzedelmeskedett,
révbe ért atyjánál a túlsó parton,
mert vezette őt az igaz szeretet.
Hazaért Jézus, s mi adósa maradtunk,
figyeli tettünk atyja oldalán,
segíti e földön emberi harcunk,
hite erőt ad, bennünk él tovább.
a meg nem értés adott elhatározást,
bolyongni kezdett az olajfák között,
istenember volt, akarat-szilárd.
Búcsúzott Jézus, végső vacsorával
vendégelte meg apostolait,
riadtak voltak, mint rebbenő madárraj,
mohón itták a Mester szavait.
Köréje gyűltek hittel és hitetlen,
szilárd volt benne az elhatározás,
hogy halálával megváltsa őket,
mint valami gyógyír folyt köztük át.
A tanítványok bámulták csodálva,
sosem láttak ennyi szeretet, s kínt,
tisztára őket Krisztus vére mosta,
a Megváltó csodát tett megint.
A félig ember, mintha kicsit félne,
meglepte őt sok komor gondolat,
a nincs tovább, a nemlét réme,
minden élőt, míg él fojtogat.
„Legyen meg az akaratod Uram!”-
sóhajtott végül a kínos éjbe,
győzött a halálon maradéktalan,
az isteniség halhatatlan fénye.
Urrá lett magán, s a végső harcon,
Krisztus az életen győzedelmeskedett,
révbe ért atyjánál a túlsó parton,
mert vezette őt az igaz szeretet.
Hazaért Jézus, s mi adósa maradtunk,
figyeli tettünk atyja oldalán,
segíti e földön emberi harcunk,
hite erőt ad, bennünk él tovább.
Dsida Jenő: Nagycsütörtökön
A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.
Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.
Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
Rainer Maria Rilke: Az Olajfák kertje
Ment felfelé a borzadt lomb alatt
vak homályba az olajfák hegyén,
porlepte arca csüggedt a gond alatt
a két kezébe temette szegény.
Ez lett végül. És ez itt a vég.
merre keresselek, hogy rád találjak,
mért akartad, hogy mondjam még,
hogy vagy, mikor már sehol se látlak.
Nem látlak sehol, nem talállak,
e kőben sem vagy, sehol sem látlak,
elbújtál előlem, pedig várlak.
Egyedül emberi kínnal terhesen,
csak a szürkeség, s a végtelen,
szörnyű, nem látlak, és kereslek.
Később mesélték, angyal jött hozzá -,
Miért angyal? Ami jött, az csak az éj,
közömbösen járt a néma lomb között,
s egy álmából riadt tanítvány fölött,
Miért angyal? Ami jött, az csak az éj.
Nem volt rendkívüli, csak sötét az éj
százával érkezik ilyen, s tűnik el,
alvó kutyák és kövek hevertek szerteszét
ó szomorú, ó valamilyen éj,
mely vár csak, vár, míg újra hajnal lesz.
Ily’ imádkozóhoz nem jön angyal,
nem lesz naggyá az éj sem, nem emeli föl,
egyedül marad, elvész a sok közt,
és ha még az apja is veszni hagyja,
akkor elveszett, kiveti az anyaöl.
Hollósy Tóth Klára fordítása
vak homályba az olajfák hegyén,
porlepte arca csüggedt a gond alatt
a két kezébe temette szegény.
Ez lett végül. És ez itt a vég.
merre keresselek, hogy rád találjak,
mért akartad, hogy mondjam még,
hogy vagy, mikor már sehol se látlak.
Nem látlak sehol, nem talállak,
e kőben sem vagy, sehol sem látlak,
elbújtál előlem, pedig várlak.
Egyedül emberi kínnal terhesen,
csak a szürkeség, s a végtelen,
szörnyű, nem látlak, és kereslek.
Később mesélték, angyal jött hozzá -,
Miért angyal? Ami jött, az csak az éj,
közömbösen járt a néma lomb között,
s egy álmából riadt tanítvány fölött,
Miért angyal? Ami jött, az csak az éj.
Nem volt rendkívüli, csak sötét az éj
százával érkezik ilyen, s tűnik el,
alvó kutyák és kövek hevertek szerteszét
ó szomorú, ó valamilyen éj,
mely vár csak, vár, míg újra hajnal lesz.
Ily’ imádkozóhoz nem jön angyal,
nem lesz naggyá az éj sem, nem emeli föl,
egyedül marad, elvész a sok közt,
és ha még az apja is veszni hagyja,
akkor elveszett, kiveti az anyaöl.
Hollósy Tóth Klára fordítása
Borisz Paszternák: Nagyhéten
Még éji köd köröskörül,
még oly nagyon korán van,
hogy csillag számolatlan ül
az égen, csillog, fényesül,
s az egész föld, ha csak tehetné
a Húsvétot átszenderegné
buzgó zsoltározásban.
Még éji köd köröskörül,
s míg hajlik a hajnal az égre,
mint aki örökre nyugodni tért,
nyugszik tetőtől-talpig a tér —
s mintha a langyos napkelte
beletelne még ezer évbe.
A föld most még mezítelen
és úgy szeretne éjjel
harangozgatni szertelen
és zengeni a kórus énekével.
És Nagycsütörtöktől egész
Nagyszombat éjjeléig
partot törnek a vizek és
a tenger felörvénylik.
Csupasz erdőben csupasz az ág,
és a feny fák rendje,
mint imádkozó sokaság
néz fel a Golgota-hegyre.
S a városban, a kis, kopár
tereken ácsorogva
meztelen fák csoportja vár,
s beles a templom rácsán lopva.
S nyűgözi őket félelem.
Érthető ijedelmük —
kiszöknek helyükből a kertek,
a földek rengenek, remegnek:
az Egy Istent temetjük.
S az Ur Ajtaja csupa fény.
Fekete palást, gyertyasor, ének,
arcok, pirosra sírt szemek —
s hogy felt nik a körmenet,
s a Gyolcslepellel közeleg,
a kapunál bámuló félszeg
nyírfák az útból félrelépnek.
És az udvaron körbejárdal
s az utcáról tavaszi kedvet
és tereferét hoz magával,
s jóillatot: szentelt kenyér
szagát, vegyest a föld szagával.
Március havát szórja szét
a kéregető nyomorékseregnek,
mintha valaki
a szent ládának javait
osztaná szét a koldusok közt.
Az ének eltart hajnalig,
s magukat kizokogván
elcsendesednek és alig
szűrődnek ki a fényekig
az ige és a zsoltár.
Éjfélre minden él elcsitul, s a várt
tavasz zsibongva éled —
az id lassan mind enyhébbre vált,
és le tudjuk majd győzni a halált
a Feltámadás erejével.
Gömöri György fordítása
még oly nagyon korán van,
hogy csillag számolatlan ül
az égen, csillog, fényesül,
s az egész föld, ha csak tehetné
a Húsvétot átszenderegné
buzgó zsoltározásban.
Még éji köd köröskörül,
s míg hajlik a hajnal az égre,
mint aki örökre nyugodni tért,
nyugszik tetőtől-talpig a tér —
s mintha a langyos napkelte
beletelne még ezer évbe.
A föld most még mezítelen
és úgy szeretne éjjel
harangozgatni szertelen
és zengeni a kórus énekével.
És Nagycsütörtöktől egész
Nagyszombat éjjeléig
partot törnek a vizek és
a tenger felörvénylik.
Csupasz erdőben csupasz az ág,
és a feny fák rendje,
mint imádkozó sokaság
néz fel a Golgota-hegyre.
S a városban, a kis, kopár
tereken ácsorogva
meztelen fák csoportja vár,
s beles a templom rácsán lopva.
S nyűgözi őket félelem.
Érthető ijedelmük —
kiszöknek helyükből a kertek,
a földek rengenek, remegnek:
az Egy Istent temetjük.
S az Ur Ajtaja csupa fény.
Fekete palást, gyertyasor, ének,
arcok, pirosra sírt szemek —
s hogy felt nik a körmenet,
s a Gyolcslepellel közeleg,
a kapunál bámuló félszeg
nyírfák az útból félrelépnek.
És az udvaron körbejárdal
s az utcáról tavaszi kedvet
és tereferét hoz magával,
s jóillatot: szentelt kenyér
szagát, vegyest a föld szagával.
Március havát szórja szét
a kéregető nyomorékseregnek,
mintha valaki
a szent ládának javait
osztaná szét a koldusok közt.
Az ének eltart hajnalig,
s magukat kizokogván
elcsendesednek és alig
szűrődnek ki a fényekig
az ige és a zsoltár.
Éjfélre minden él elcsitul, s a várt
tavasz zsibongva éled —
az id lassan mind enyhébbre vált,
és le tudjuk majd győzni a halált
a Feltámadás erejével.
Gömöri György fordítása
Pilinszky János: Nagyhét
-részlet-
Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.
Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.
Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.
„Ez az én testem, mely értetek adatik…”
S hasonlóképp a vacsora végén:
„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”
Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.
Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.
Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.
Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.
Új Ember, 1963. április 7.
Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.
Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.
Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.
„Ez az én testem, mely értetek adatik…”
S hasonlóképp a vacsora végén:
„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”
Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.
Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.
Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.
Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.
Új Ember, 1963. április 7.
Kányádi Sándor: Nagycsütörtökön
nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli
2014. április 15., kedd
Ana Blandiana: Mire felébredek
Gyönyörű hóval tele a szobám,
Mire felébredek,
A szőnyegen, a könyveken,
Bőrömön lepelként lebeg,
S fejem körül a párnán,
Akárha diadém -
Hatalmas pelyhekkel havaz
A mennyezetről padlatig,
Hullong szobámban lassúdan,
Mint nagy-nagy pitypangbóbiták,
S örökkévalónak tűnik -
S lám, torzonborz tollú madarak
Gubbasztanak a könyvespolcokon -
Míg ennyi hó lehullt
Mennyit alhattam én
Vagy időközben
meghaltam talán?
Felpattanok,
Rémülten
Menekülhetek,
De az a sok madár
Károgva rám nevet,
Szárnyaival mutatván,
Hogy a lenge hóban
Talpammal nyomot
Sem hagyok...
Farkas Árpád fordítása
Mire felébredek,
A szőnyegen, a könyveken,
Bőrömön lepelként lebeg,
S fejem körül a párnán,
Akárha diadém -
Hatalmas pelyhekkel havaz
A mennyezetről padlatig,
Hullong szobámban lassúdan,
Mint nagy-nagy pitypangbóbiták,
S örökkévalónak tűnik -
S lám, torzonborz tollú madarak
Gubbasztanak a könyvespolcokon -
Míg ennyi hó lehullt
Mennyit alhattam én
Vagy időközben
meghaltam talán?
Felpattanok,
Rémülten
Menekülhetek,
De az a sok madár
Károgva rám nevet,
Szárnyaival mutatván,
Hogy a lenge hóban
Talpammal nyomot
Sem hagyok...
Farkas Árpád fordítása
Patrick O'Hearn - Sacred Heart
Ana Blandiana: A növények nyelvét ismered
Tudom, csak azért jöttél, valamit mondj nekem,
Amit a felhők sem mondhatnak el,
Maradni nem tudsz,
Nincs meleg ruhád,
A növények nyelvét ismered - :
Azért jöttél csak, homlokomon hagyd
A jelt, mely így olvasható: -Jó éjszakát!
Fázol, és gyorsan távozol,
Itt hagysz engemet,
A földnek minden élőlénye eljön
Nézni a jelet,
S előttem térdet hajtanak,
Leveleikkel áldoznak a fák,
Gyíkok vedlik bőrüket,
De körülöttem fényesség marad.
És akkor,
Sértett lényei a földnek
Zúgolódva elszámoltatnak,
Zsörtölődve visszavonulnak a fák,
Elmentél,
Homlokomon hagyván az éj jelét,
De nem árultad el,
Jönnek-e valaha még éjszakák.
Farkas Árpád fordítása
Amit a felhők sem mondhatnak el,
Maradni nem tudsz,
Nincs meleg ruhád,
A növények nyelvét ismered - :
Azért jöttél csak, homlokomon hagyd
A jelt, mely így olvasható: -Jó éjszakát!
Fázol, és gyorsan távozol,
Itt hagysz engemet,
A földnek minden élőlénye eljön
Nézni a jelet,
S előttem térdet hajtanak,
Leveleikkel áldoznak a fák,
Gyíkok vedlik bőrüket,
De körülöttem fényesség marad.
És akkor,
Sértett lényei a földnek
Zúgolódva elszámoltatnak,
Zsörtölődve visszavonulnak a fák,
Elmentél,
Homlokomon hagyván az éj jelét,
De nem árultad el,
Jönnek-e valaha még éjszakák.
Farkas Árpád fordítása
Ana Blandiana: Valamikor szemük volt a fáknak
Valamikor szemük volt a fáknak,
Erre külön
Megesküszöm,
Fa-koromban magam is láttam
A madarak furcsa szárnyát,
Emlékszem - megcsodáltam -
Ahogy elhúztak előttem könnyedén,
De hogy szememet ők is
Észrevették volna,
Arra már nem emlékszem én.
S most hiába fürkészem a fák szemét,
Lehet, nem láthatom,
Mert fa már nem vagyok,
Vagy törzsükön, gyökereiken át
Tekintetük
A földbe szállt,
Ki mondja meg?
Vagy meglehet,
Számomra tűnt csupán...
S mióta világ a világ,
Mind világtalanok a fák?
De akkor mért van az,
hogyha mellettük elmegyek,
Bőrömön érzem ismerős,
Követő tekintetüket?
Hogyha a fák vakok,
mikor milljom pillájuk rebben,
Miért támad mindig kedvem
Rájuk kiáltni, hogy -
Mit láttatok?...
Farkas Árpád fordítása
Erre külön
Megesküszöm,
Fa-koromban magam is láttam
A madarak furcsa szárnyát,
Emlékszem - megcsodáltam -
Ahogy elhúztak előttem könnyedén,
De hogy szememet ők is
Észrevették volna,
Arra már nem emlékszem én.
S most hiába fürkészem a fák szemét,
Lehet, nem láthatom,
Mert fa már nem vagyok,
Vagy törzsükön, gyökereiken át
Tekintetük
A földbe szállt,
Ki mondja meg?
Vagy meglehet,
Számomra tűnt csupán...
S mióta világ a világ,
Mind világtalanok a fák?
De akkor mért van az,
hogyha mellettük elmegyek,
Bőrömön érzem ismerős,
Követő tekintetüket?
Hogyha a fák vakok,
mikor milljom pillájuk rebben,
Miért támad mindig kedvem
Rájuk kiáltni, hogy -
Mit láttatok?...
Farkas Árpád fordítása
Ana Blandiana: Jó volna
Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
Farkas Árpád fordítása
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
Farkas Árpád fordítása
Ana Blandiana: Vadászat
Nem szaladtam soha szavak után.
Amit kerestem
Nyurga, ezüstlő árnyékuk volt
Csupán,
Mit a nap vonszolt a füveken,
A tengerekbe taszított a hold.
Soha másra
Nem vadásztam én,
Csak árnyékára a szavaknak -
Micsoda fortélyos vadászat volt,
Vénektől ellesett,
Kik tudják: minden szónak
Árnya a legdrágább ék,
S nincs árnyéka szónak,
Mely eladta lelkét.
Farkas Árpád fordítása
Amit kerestem
Nyurga, ezüstlő árnyékuk volt
Csupán,
Mit a nap vonszolt a füveken,
A tengerekbe taszított a hold.
Soha másra
Nem vadásztam én,
Csak árnyékára a szavaknak -
Micsoda fortélyos vadászat volt,
Vénektől ellesett,
Kik tudják: minden szónak
Árnya a legdrágább ék,
S nincs árnyéka szónak,
Mely eladta lelkét.
Farkas Árpád fordítása
2014. április 13., vasárnap
Kárász Izabella: Jézus bevonulása Jeruzsálembe
Betfágéban még szavát sem hallották,
Jeruzsálemben már könnye pereg,
pedig körötte virág hull, s az élet
ujjong: királlyá teszi a sereg.
A megfertőzött templom már haragját,
korbácsütését váltja ki, pedig
virágvasárnap van, és itt a fényes
csoda-nap: Jézust ma ünnepelik!
Mily messze is van Tőle ez az ünnep!
Nyitott kapu… de nyitott szív sehol?!
Mindennél több, a szép szavaknál drágább
Jézusnak, ha szív nyílik valahol!
Virágvasárnap! Nyisd ki hát a szívek
zárt kapuját, hogy győzelmes szavad,
hozsannázásod, virágesőd tessék
Jézusnak, amíg csendben áthalad.
Jeruzsálemben már könnye pereg,
pedig körötte virág hull, s az élet
ujjong: királlyá teszi a sereg.
A megfertőzött templom már haragját,
korbácsütését váltja ki, pedig
virágvasárnap van, és itt a fényes
csoda-nap: Jézust ma ünnepelik!
Mily messze is van Tőle ez az ünnep!
Nyitott kapu… de nyitott szív sehol?!
Mindennél több, a szép szavaknál drágább
Jézusnak, ha szív nyílik valahol!
Virágvasárnap! Nyisd ki hát a szívek
zárt kapuját, hogy győzelmes szavad,
hozsannázásod, virágesőd tessék
Jézusnak, amíg csendben áthalad.
Loreena McKennitt - Dante's Prayer
Muraközy Gyula: Tanítvány a kapuban
Krisztusom, én várom az érkezésed...
A pálma kész, a harsonák is készek.
Virágok nyíltak a szívem tüzétől,
diadalkapum a mennyboltig ér föl
Kőszíveket nagy, boldog alázatban
utad elé, utat készítve raktam;
ujjonganak ha rájuk taposol...
S az én szívemben retteg a pokol.
S mint rossz, csavargó, urát sejtő szolga,
bújdosik az éj céda városokba.
A házunkat ünnepre ékesítve
figyelünk már közelgő lépteidre.
Hírül adtam, ahogyan parancsoltad,
a palotáknak és a rongyosoknak;
mindenki tudja már, hogy érkezel...
A gyermekkar hozsánnát énekel.
Mi meg a város szélére verődve
kezünk emelve kémlelünk a ködbe...
Vak koldusok nagy csöndben hallgatóznak;
ördöngös sír, ostor suhog a rossznak.
Lásd, Zákeus a lomb közt kuporogva
előre néz távol bélpoklosokra,
kik előörsként útkanyarulatnál
várják - tízen - ha könyörülni tudnál.
Krisztusom, piros ködökbe kiáltok:
jaj, hervadók a kétkedő virágok...
Hullámzik, zúg a nyugtalan tömeg,
ma zöld ágat dob, holnap tán követ.
A vámszedőt a háza lelke hívja:
vén láda otthon nem maradt-e nyitva?
Ha késel, holnap, a bevonulásnál
nem tudjuk, hol van eltemetve Lázár.
Vakok, akik feléd tapogatóznak,
a sír árkába botlanak be holnap.
A menő, rongyos, zúgó tömeget
benyelik újra kunyhók, műhelyek.
Szegénynek, ki szolgád, a karja fárad,
jaj, még elejti fényes harsonádat.
Uram bocsásd meg, sírva kérlek, kérlek...
Mint május-eső a gyenge vetésnek,
mint börtönnyitás elsorvadó rabnak,
mint hűvös patak lázas sivatagnak,
mint kárhozottnak egy csepp égi béke,
mint anyamosoly haldokló szemébe,
úgy kellesz most, úgy kérnek, esdenek, várnak...
Minálunk még nem volt virágvasárnap.
Kezünk remeg és húnynak már a mécsek...
Krisztusom, én várom az érkezésed.
A pálma kész, a harsonák is készek.
Virágok nyíltak a szívem tüzétől,
diadalkapum a mennyboltig ér föl
Kőszíveket nagy, boldog alázatban
utad elé, utat készítve raktam;
ujjonganak ha rájuk taposol...
S az én szívemben retteg a pokol.
S mint rossz, csavargó, urát sejtő szolga,
bújdosik az éj céda városokba.
A házunkat ünnepre ékesítve
figyelünk már közelgő lépteidre.
Hírül adtam, ahogyan parancsoltad,
a palotáknak és a rongyosoknak;
mindenki tudja már, hogy érkezel...
A gyermekkar hozsánnát énekel.
Mi meg a város szélére verődve
kezünk emelve kémlelünk a ködbe...
Vak koldusok nagy csöndben hallgatóznak;
ördöngös sír, ostor suhog a rossznak.
Lásd, Zákeus a lomb közt kuporogva
előre néz távol bélpoklosokra,
kik előörsként útkanyarulatnál
várják - tízen - ha könyörülni tudnál.
Krisztusom, piros ködökbe kiáltok:
jaj, hervadók a kétkedő virágok...
Hullámzik, zúg a nyugtalan tömeg,
ma zöld ágat dob, holnap tán követ.
A vámszedőt a háza lelke hívja:
vén láda otthon nem maradt-e nyitva?
Ha késel, holnap, a bevonulásnál
nem tudjuk, hol van eltemetve Lázár.
Vakok, akik feléd tapogatóznak,
a sír árkába botlanak be holnap.
A menő, rongyos, zúgó tömeget
benyelik újra kunyhók, műhelyek.
Szegénynek, ki szolgád, a karja fárad,
jaj, még elejti fényes harsonádat.
Uram bocsásd meg, sírva kérlek, kérlek...
Mint május-eső a gyenge vetésnek,
mint börtönnyitás elsorvadó rabnak,
mint hűvös patak lázas sivatagnak,
mint kárhozottnak egy csepp égi béke,
mint anyamosoly haldokló szemébe,
úgy kellesz most, úgy kérnek, esdenek, várnak...
Minálunk még nem volt virágvasárnap.
Kezünk remeg és húnynak már a mécsek...
Krisztusom, én várom az érkezésed.
Szabó Magda: Ókút
Hitélet
-részlet-
Imádkozni apám tanított, őtőle ismertem meg egyházunk énekeit is. Jól ismerte azsoltárokat, dicséreteket, hányszor láttam őt, ahogy leereszti a könyvét – szinte sose volt a keze könyv nélkül –, aztán minden előzmény nélkül egyszer csak valami szenténekbe fog szép baritonján. Ültem a lábánál, néztem rá, ő meg bámult a saját énekének a nyomába, mit látott ilyenkor, nem tudom. Ha most idézem távolba merengő arcát, saját asszociatív tevékenységem gyaníttatja velem, hogy amint számomra egyházi énekeink mindig az ő alakját hozzák vissza a múltból, ő talán a saját apját-nagyapját láthatta ilyenkor, testvéreit, vagy éppen önmagát kedves tarcsai templomában, a falusi parókiát, ahol született.
Gyönyörű karácsonyaink voltak...
...de a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom.
Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék.
Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.
-részlet-
Imádkozni apám tanított, őtőle ismertem meg egyházunk énekeit is. Jól ismerte azsoltárokat, dicséreteket, hányszor láttam őt, ahogy leereszti a könyvét – szinte sose volt a keze könyv nélkül –, aztán minden előzmény nélkül egyszer csak valami szenténekbe fog szép baritonján. Ültem a lábánál, néztem rá, ő meg bámult a saját énekének a nyomába, mit látott ilyenkor, nem tudom. Ha most idézem távolba merengő arcát, saját asszociatív tevékenységem gyaníttatja velem, hogy amint számomra egyházi énekeink mindig az ő alakját hozzák vissza a múltból, ő talán a saját apját-nagyapját láthatta ilyenkor, testvéreit, vagy éppen önmagát kedves tarcsai templomában, a falusi parókiát, ahol született.
Gyönyörű karácsonyaink voltak...
...de a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom.
Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék.
Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.
Tornay András
Húsvét előtti napok
Sokan,
sokan,
nagyon sokan tanúskodnak ellene
... valahogy
mégsem egyezik amit mondanak
Húsvét utáni napok
Sokan,
sokan,
nagyon sokan nem veszik komolyan a
feltámadást ...
Sokan,
sokan,
nagyon sokan tanúskodnak ellene
... valahogy
mégsem egyezik amit mondanak
Húsvét utáni napok
Sokan,
sokan,
nagyon sokan nem veszik komolyan a
feltámadást ...
Pilinszky János: Virágvasárnap
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.
Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
És mégis… Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érezni a gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng-lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.
A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki – hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.
A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében? Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk „elvesztését”, ahogy ő vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Új Ember, 1964. március 22.
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.
Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
És mégis… Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érezni a gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng-lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.
A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki – hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.
A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében? Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk „elvesztését”, ahogy ő vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Új Ember, 1964. március 22.
2014. április 12., szombat
József Attila: A Dunánál
-részlet-
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
József Attila: A Dunánál (Koltai Róbert előadásában)
Végh Tamás: Ma
Szótlanul szól a szó,
S a dolgok régi, komoly rendje,
Mintha e túlbuzdult jelennel feleselne.
S a dolgok régi, komoly rendje,
Mintha e túlbuzdult jelennel feleselne.
Végh Tamás: Mai favágók
„tövit töröm, s a gallya jut”
(J.A.)
A költészet napjára
Mások aratják le mindig a babért,
Akik sehol sem voltak, mikor megfeszültél,
És tiéd lett minden fagyosan bíborló pirkadat,
Madarak röpte az alkonyi égen,
És angyalok tánca Isten elott.
Három napig nem ettél.
Mit tudják ezek, hogy ez mennyit ér,
Hisz kétsaroknyira már autóval járnak,
S a kopogó gond rájuk még nem talál.
Ilyenné lett a te néped most.
Fagyott lelkesedés zihál terített asztalainál.
Vissza hasztalan sietnél.
Körbenézve hinnéd: rossz helyen jársz.
Mégis otthon éreznéd magad e szélhordta
Díszletek között, mert a hold,
A gyártelep őre, megőrizte arcod.
A templom harangja simogatva kondul.
Odafenn az Isten is megjegyzett magának,
Mert olyan voltál, idelenn,
Mint aki nemcsak kenyéren él.
/Bár néha jó lett volna, ha marad elég…/
Attila!
Százhárom év bennünk torlódik.
Azóta minden töredék,
Te vagy csak egész.
Lángoló arcod nem hűti lavór víz,
Nem temet hamuba a feledés.
Nem fedi el reszkető kezedben
A kést, mert az már költemény,
Egyetlen remény, ihletett menedék,
Mert mi még itt vagyunk
E befejezetlen, félkész világban,
Hogy felmutatva méltóságunk
Hihessük-, nem volt hiábavaló
A megváltásunk.
Segíts, hogy merjünk magunk lenni,
Külön is egymást szeretni,
Soha többé nem feledni Istent,
Ha már örök életet
Szánt nekünk odafent.
(J.A.)
A költészet napjára
Mások aratják le mindig a babért,
Akik sehol sem voltak, mikor megfeszültél,
És tiéd lett minden fagyosan bíborló pirkadat,
Madarak röpte az alkonyi égen,
És angyalok tánca Isten elott.
Három napig nem ettél.
Mit tudják ezek, hogy ez mennyit ér,
Hisz kétsaroknyira már autóval járnak,
S a kopogó gond rájuk még nem talál.
Ilyenné lett a te néped most.
Fagyott lelkesedés zihál terített asztalainál.
Vissza hasztalan sietnél.
Körbenézve hinnéd: rossz helyen jársz.
Mégis otthon éreznéd magad e szélhordta
Díszletek között, mert a hold,
A gyártelep őre, megőrizte arcod.
A templom harangja simogatva kondul.
Odafenn az Isten is megjegyzett magának,
Mert olyan voltál, idelenn,
Mint aki nemcsak kenyéren él.
/Bár néha jó lett volna, ha marad elég…/
Attila!
Százhárom év bennünk torlódik.
Azóta minden töredék,
Te vagy csak egész.
Lángoló arcod nem hűti lavór víz,
Nem temet hamuba a feledés.
Nem fedi el reszkető kezedben
A kést, mert az már költemény,
Egyetlen remény, ihletett menedék,
Mert mi még itt vagyunk
E befejezetlen, félkész világban,
Hogy felmutatva méltóságunk
Hihessük-, nem volt hiábavaló
A megváltásunk.
Segíts, hogy merjünk magunk lenni,
Külön is egymást szeretni,
Soha többé nem feledni Istent,
Ha már örök életet
Szánt nekünk odafent.
Végh Tamás: Huzatban II.
Ma reggel újra Attilára gondolok,
Hogyan kellene pontosan és szépen,
- Ahogyan érdemes volna -,
Húzni, tolni, rakni, emelni, illeszteni,
Minden idomot, hideg tökéletességű fémet,
Hogy összeálljon végre kezeink alatt a Mű,
S feledni a munkaerőt, s az árát.
Tudom: nem kéne, hogy fájjon
Minden milliószor megtett öreg mozdulat,
Melyekhez hozzáedződtek rég izmok, inak,
A munkában eltöltött évtizedek alatt.
Tudom: nem kéne, hogy bántson
A felismerés, hogy reményeinkből
Nem maradt más, mint a konok akarat,
S a csontig koptatott, félholt öntudat,
Hogy dolgozni csak tisztességesen szabad.
Tudom: nem kéne, hogy égessen a szégyen
Amiatt, hogy mára már csak a tervezőé az érdem,
S aki a szerszámot fogta, becsületlen napszámos marad,
Kiszolgáltatott pária, kit mostanság darabra mérnek,
S akit a verejtékes kényszer naponta feszít fel
A megváltás reménye nélkül, a túlélés keresztfájára.
Így élünk mi most, kik egykor másra szegődtünk,
S alkotni, teremteni vágytunk a nap alatt, s képzeltünk
Hozzá méltó életet, hol jót adni, s kapni egyaránt lehet,
S hitet az új nemzedéknek, hogy élhető jövendőt
Nemcsak maguknak építenek.
Tovább hogyan lesz? Nem tudom.
Állok a fejszesuhogásos csendben,
S ma reggel ismét Attilára gondolok.
Tudom, hogy azért is rendben hagyom
Magam után ezt a napot. Amit végeztem benne
Azért holnap is kiállok, tiszta lelkiismerettel,
Méltó büszkeséggel, ahogyan érdemes.
Hogyan kellene pontosan és szépen,
- Ahogyan érdemes volna -,
Húzni, tolni, rakni, emelni, illeszteni,
Minden idomot, hideg tökéletességű fémet,
Hogy összeálljon végre kezeink alatt a Mű,
S feledni a munkaerőt, s az árát.
Tudom: nem kéne, hogy fájjon
Minden milliószor megtett öreg mozdulat,
Melyekhez hozzáedződtek rég izmok, inak,
A munkában eltöltött évtizedek alatt.
Tudom: nem kéne, hogy bántson
A felismerés, hogy reményeinkből
Nem maradt más, mint a konok akarat,
S a csontig koptatott, félholt öntudat,
Hogy dolgozni csak tisztességesen szabad.
Tudom: nem kéne, hogy égessen a szégyen
Amiatt, hogy mára már csak a tervezőé az érdem,
S aki a szerszámot fogta, becsületlen napszámos marad,
Kiszolgáltatott pária, kit mostanság darabra mérnek,
S akit a verejtékes kényszer naponta feszít fel
A megváltás reménye nélkül, a túlélés keresztfájára.
Így élünk mi most, kik egykor másra szegődtünk,
S alkotni, teremteni vágytunk a nap alatt, s képzeltünk
Hozzá méltó életet, hol jót adni, s kapni egyaránt lehet,
S hitet az új nemzedéknek, hogy élhető jövendőt
Nemcsak maguknak építenek.
Tovább hogyan lesz? Nem tudom.
Állok a fejszesuhogásos csendben,
S ma reggel ismét Attilára gondolok.
Tudom, hogy azért is rendben hagyom
Magam után ezt a napot. Amit végeztem benne
Azért holnap is kiállok, tiszta lelkiismerettel,
Méltó büszkeséggel, ahogyan érdemes.
2014. április 8., kedd
Gál Éva Emese: Esély
valami elhihető folytatáshoz!
A halálból is játsszunk életet,
váltsuk áldássá azt, ami megátkoz!
Ne kényszergessünk látatlan ködöt
a kételyekben térdeplő világhoz,
bármi is van a láthatár mögött,
és bárhogyan pusztul a magyarázat,
ha értelmünkből már kiköltözött.
Magunkból adjunk esélyt a világnak!
A ráción túl is van gondolat,
a hiten túl újabb fohászok várnak,
mert nincs olyan lánc, ami megszakad:
a folytonosság megbéníthatatlan,
míg van egy következő fokozat,
és bennünk még végtelen fokozat van
akkor is, hogyha múló perc a tét.
Teremtsünk Istent minden mozdulatban
a magát vesztegető emberért.
A halálból is játsszunk életet,
váltsuk áldássá azt, ami megátkoz!
Ne kényszergessünk látatlan ködöt
a kételyekben térdeplő világhoz,
bármi is van a láthatár mögött,
és bárhogyan pusztul a magyarázat,
ha értelmünkből már kiköltözött.
Magunkból adjunk esélyt a világnak!
A ráción túl is van gondolat,
a hiten túl újabb fohászok várnak,
mert nincs olyan lánc, ami megszakad:
a folytonosság megbéníthatatlan,
míg van egy következő fokozat,
és bennünk még végtelen fokozat van
akkor is, hogyha múló perc a tét.
Teremtsünk Istent minden mozdulatban
a magát vesztegető emberért.
Gál Éva Emese: Jelenések
A mi időnkkel elgörbült a tér.
Magunknak sem vagyunk, csak jelenések,
akiket ki- és betakar a szél,
míg el nem sodor, mint a törmeléket.
Néha még feltűnünk imitt-amott,
mint pengevillanás a kavalkádban,
láthatóan is láthatatlanok,
akikben múlt idejű folytatás van.
Jelenésünk még cél és akarat,
hogy mi szerepeljünk és ne a díszlet,
ami elénk gördíti a falat,
hogy zárja tőlünk történéseinket.
Történni végre! Ez az értelem!
Ha bukni kell, hát legyen ez a dráma!
Ne alkudozzunk cselekményeken,
ha nincs maszkunk szerep-változtatásra!
Egyenesítsük ki ezt a teret!
Legyen látható minden irány végre,
s mutassunk fel egy olyan nemzetet,
ami nem görnyed öngörbületébe!
Magunknak sem vagyunk, csak jelenések,
akiket ki- és betakar a szél,
míg el nem sodor, mint a törmeléket.
Néha még feltűnünk imitt-amott,
mint pengevillanás a kavalkádban,
láthatóan is láthatatlanok,
akikben múlt idejű folytatás van.
Jelenésünk még cél és akarat,
hogy mi szerepeljünk és ne a díszlet,
ami elénk gördíti a falat,
hogy zárja tőlünk történéseinket.
Történni végre! Ez az értelem!
Ha bukni kell, hát legyen ez a dráma!
Ne alkudozzunk cselekményeken,
ha nincs maszkunk szerep-változtatásra!
Egyenesítsük ki ezt a teret!
Legyen látható minden irány végre,
s mutassunk fel egy olyan nemzetet,
ami nem görnyed öngörbületébe!
Gál Éva Emese: Nem lehet
Nem lehet, mégsem lehet,
hogy ennyi teremtő képzelet
sorsa legyen a pusztulás!
Nem lehet, hogy véletlen eget
bitorol a szó, míg jelentése van,
nem lehet oly birtoktalan
az értelem,
hogy szolgasorsunk korbácsa legyen,
s az idő ültetvényein
céltalan fegyelem
hajtsa előre, tőről tőre,
sorsról sorsra az életet,
amíg bele nem fárad!
Nem lehet,
oly földhözragadt
a gondolat,
hogy centizze vele magát a távlat!
Itt
a mindenség törvényeit
lentről féltjük: nagyon-nagyon mélyről.
Az ég ma is a fényes kirakat,
bámuljuk, míg bele nem szakad
a szem abba, hogy látja:
mekkora világot
rekeszt ki magából
minden bolyongás kálváriája!
Milyen öncélú a pálya
egyetlen nap körül,
s mennyire sorsába kövül
az ember is, akit körbeudvarolnak
eszményi holdak,
míg a kör, melyből ki nem léphet,
a kételyt avatja föl
középpontnak!
Nincs világ másként!
Nem törli le senki az eget,
hogy helyet adjon másnak!
És nem lehet, mégsem lehet,
hogy ennyi teremtő képzelet
öltse föl gyászruhánkat!
hogy ennyi teremtő képzelet
sorsa legyen a pusztulás!
Nem lehet, hogy véletlen eget
bitorol a szó, míg jelentése van,
nem lehet oly birtoktalan
az értelem,
hogy szolgasorsunk korbácsa legyen,
s az idő ültetvényein
céltalan fegyelem
hajtsa előre, tőről tőre,
sorsról sorsra az életet,
amíg bele nem fárad!
Nem lehet,
oly földhözragadt
a gondolat,
hogy centizze vele magát a távlat!
Itt
a mindenség törvényeit
lentről féltjük: nagyon-nagyon mélyről.
Az ég ma is a fényes kirakat,
bámuljuk, míg bele nem szakad
a szem abba, hogy látja:
mekkora világot
rekeszt ki magából
minden bolyongás kálváriája!
Milyen öncélú a pálya
egyetlen nap körül,
s mennyire sorsába kövül
az ember is, akit körbeudvarolnak
eszményi holdak,
míg a kör, melyből ki nem léphet,
a kételyt avatja föl
középpontnak!
Nincs világ másként!
Nem törli le senki az eget,
hogy helyet adjon másnak!
És nem lehet, mégsem lehet,
hogy ennyi teremtő képzelet
öltse föl gyászruhánkat!
Gál Éva Emese: Földvers
Ez a föld
soha nem vetett ágyat
boldogságnak.
Hagyta
gyökerek bordáin vergődni az évszázadokat,
és füstökbe fulladni a lelket,
amikor koronatüzek
szolgáltatták ki
az erdőt a végtelennek.
A föld hallgatta,
hogyan sikolt az életnedv a fában,
nézte,
hogyan száll fölötte
az égett szárnyú szél.
Tudta, hogy arcát
hamu födi majd, nem ragyogó harmat,
s izzhat mélyén parázs,
fönt szürkeség beszél.
Ez a föld
nagyon fáj magának.
Nem kiáltanak égre lángoló ágak,
s üszkös gyökerek
sem markolnak
már életet benne.
A kiégett föld
csak önmagának fájhat,
lassan
semmivé szenesedve.
soha nem vetett ágyat
boldogságnak.
Hagyta
gyökerek bordáin vergődni az évszázadokat,
és füstökbe fulladni a lelket,
amikor koronatüzek
szolgáltatták ki
az erdőt a végtelennek.
A föld hallgatta,
hogyan sikolt az életnedv a fában,
nézte,
hogyan száll fölötte
az égett szárnyú szél.
Tudta, hogy arcát
hamu födi majd, nem ragyogó harmat,
s izzhat mélyén parázs,
fönt szürkeség beszél.
Ez a föld
nagyon fáj magának.
Nem kiáltanak égre lángoló ágak,
s üszkös gyökerek
sem markolnak
már életet benne.
A kiégett föld
csak önmagának fájhat,
lassan
semmivé szenesedve.
Gál Éva Emese: Nyomor
A nyomor álma fölött kő a csend.
Az alvókba a lelket visszafojtja,
mégsincs semmi lent és nincs semmi fent,
mert öntudattalan dimenziókba
révült valóság irányt, célt veszít.
A zuhanás vegyül a szárnyalással,
kijátssza a körforgás útjait,
és minden idő szembefut magával.
A nyomor álma tehát káoszi:
nincs rendje, nincsenek kiútjai,
minden súlyra súlytalansága cáfol,
s a súlytalanságot húzza a súlyt.
A nyomor távlat nélkül nyomorul,
és soha nem ébred fel önmagából.
Az alvókba a lelket visszafojtja,
mégsincs semmi lent és nincs semmi fent,
mert öntudattalan dimenziókba
révült valóság irányt, célt veszít.
A zuhanás vegyül a szárnyalással,
kijátssza a körforgás útjait,
és minden idő szembefut magával.
A nyomor álma tehát káoszi:
nincs rendje, nincsenek kiútjai,
minden súlyra súlytalansága cáfol,
s a súlytalanságot húzza a súlyt.
A nyomor távlat nélkül nyomorul,
és soha nem ébred fel önmagából.
Gál Éva Emese: Életvers a jelenkorról
Senki ne hitesse el velem,
hogy a szellem morzsánál többet ér
itt, ahol a napi félelem
a morzsánként elfogyó kenyér,
ahol az idő holnaptalan
sötétjébe már csak gond vakul,
és a szorongás, düh, fájdalom miértje
nyomorba süllyed el nyomtalanul.
Itt a világnak nincsen másik arca.
Hiába "küzdök", bízom", dolgozom,
munkám gyümölcséből csak a féreg
undorít a konyhaasztalon.
Bérem: versenyfutás a hiánnyal.
" - Miért nincs fogpasztánk, anyu?"
Tudom: idő verssel
más igékben szárnyal
de metaforát nem nyer,
ami szomorú.
Élem a percek bizonytalanságát,
a kiszolgáltatottság pinceálmait,
ahol felszín, napvilág, bizonyosság
lenne a tét, s csak homály vakít.
Mint akire ajtót, ablakot rázártak,
dörömbölök, avagy lázadok:
része vagyok ennek a világnak,
hát részenként teremtsen jogot
az életemhez, és munkám ellenében
adjon enni a gyerekemnek is!
A krumpli a fazékban minden éden,
de a mítosz hozzá már régen hamis.
És lelkemből is kiforgat a semmi,
s ha már lázadnom sincs mivel
talán nem is én lázadok,
de Ti, akik nem fogtok észrevenni,
csak milliókkal játszadozzatok!
hogy a szellem morzsánál többet ér
itt, ahol a napi félelem
a morzsánként elfogyó kenyér,
ahol az idő holnaptalan
sötétjébe már csak gond vakul,
és a szorongás, düh, fájdalom miértje
nyomorba süllyed el nyomtalanul.
Itt a világnak nincsen másik arca.
Hiába "küzdök", bízom", dolgozom,
munkám gyümölcséből csak a féreg
undorít a konyhaasztalon.
Bérem: versenyfutás a hiánnyal.
" - Miért nincs fogpasztánk, anyu?"
Tudom: idő verssel
más igékben szárnyal
de metaforát nem nyer,
ami szomorú.
Élem a percek bizonytalanságát,
a kiszolgáltatottság pinceálmait,
ahol felszín, napvilág, bizonyosság
lenne a tét, s csak homály vakít.
Mint akire ajtót, ablakot rázártak,
dörömbölök, avagy lázadok:
része vagyok ennek a világnak,
hát részenként teremtsen jogot
az életemhez, és munkám ellenében
adjon enni a gyerekemnek is!
A krumpli a fazékban minden éden,
de a mítosz hozzá már régen hamis.
És lelkemből is kiforgat a semmi,
s ha már lázadnom sincs mivel
talán nem is én lázadok,
de Ti, akik nem fogtok észrevenni,
csak milliókkal játszadozzatok!
Erdős Virág: Na most akkor...
..mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét,
ki pecázza kukából a halolajos kiflijét,
kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje,
kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje,
ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét,
ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét,
kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni,
kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni,
ki ne jusson ötről hatra,
kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira,
kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány,
kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány,
kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány,
kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját,
kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját,
ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát,
ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát,
ki merengjen el egy régi, feudális szokáson,
kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson,
kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze,
ki merjen a jogaiért kiállni, na persze,
kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel,
ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára,
ki költse egy komplett pesti panel árát dudára,
ki ápolja klinikán az egészséges körmét,
ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét,
ki lásson a Hun West Travel-irodával világot,
ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot,
ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is,
ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is,
ki rendeljen ülőbútort magának a neten,
kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki utazzon még a világ végére is kocsival,
ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival,
ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát,
kinek vigye el a bank a vakolatlan házát,
kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt,
ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt,
kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet,
kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet,
ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától,
ki keljen ki magából egy utastársa testszagától,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki járkáljon házastársi javallatra botoxra,
kit vigyenek akarata ellenére detoxra,
kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni,
kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni,
kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot,
ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot,
kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira,
ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira,
kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni,
kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban,
ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban,
ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt,
kinek sértsen már a puszta létezése szabályt,
ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát,
kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát,
ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját,
ki átkozza el a saját sose látott anyuját,
ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat,
ki rándítson haladtában szemlesütve vállat,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki csinálja új kecóját trendire és takarosra,
ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra,
ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire,
ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire,
ki tegye le egyik percről másikra a piát,
ki próbálja kivenni a lelencből a fiát,
ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket,
ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket,
ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni,
ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza,
kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza,
kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka,
kit viszont a vácrátóti köztemető árka,
kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén,
Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén,
Békésbe’ és Hevesbe’,
s ki menjen a levesbe.
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét,
ki pecázza kukából a halolajos kiflijét,
kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje,
kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje,
ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét,
ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét,
kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni,
kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni,
ki ne jusson ötről hatra,
kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira,
kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány,
kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány,
kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány,
kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját,
kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját,
ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát,
ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát,
ki merengjen el egy régi, feudális szokáson,
kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson,
kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze,
ki merjen a jogaiért kiállni, na persze,
kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel,
ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára,
ki költse egy komplett pesti panel árát dudára,
ki ápolja klinikán az egészséges körmét,
ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét,
ki lásson a Hun West Travel-irodával világot,
ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot,
ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is,
ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is,
ki rendeljen ülőbútort magának a neten,
kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki utazzon még a világ végére is kocsival,
ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival,
ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát,
kinek vigye el a bank a vakolatlan házát,
kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt,
ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt,
kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet,
kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet,
ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától,
ki keljen ki magából egy utastársa testszagától,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki járkáljon házastársi javallatra botoxra,
kit vigyenek akarata ellenére detoxra,
kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni,
kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni,
kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot,
ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot,
kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira,
ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira,
kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni,
kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban,
ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban,
ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt,
kinek sértsen már a puszta létezése szabályt,
ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát,
kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát,
ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját,
ki átkozza el a saját sose látott anyuját,
ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat,
ki rándítson haladtában szemlesütve vállat,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki csinálja új kecóját trendire és takarosra,
ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra,
ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire,
ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire,
ki tegye le egyik percről másikra a piát,
ki próbálja kivenni a lelencből a fiát,
ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket,
ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket,
ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni,
ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni,
na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza,
kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza,
kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka,
kit viszont a vácrátóti köztemető árka,
kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén,
Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén,
Békésbe’ és Hevesbe’,
s ki menjen a levesbe.
2014. április 6., vasárnap
Nagy László: Kitűnik származásom
A vértanúk vajúdva,
magukból dögönyözve
uszítnak élni újra.
Húsukból erjedt lángot,
kéklő lidérc-kelengyét
adnak, pólyát meg pántot.
Ad életet a nemlét,
nevel, mint egyetlenjét,
erős csont-almamáter.
S kitűnik származásom,
e láthatatlan kráter
fölött ha fölvirágzom.
Kor-Zár - Kitűnik származásom
Kor-Zár - Kitűnik származásom
magukból dögönyözve
uszítnak élni újra.
Húsukból erjedt lángot,
kéklő lidérc-kelengyét
adnak, pólyát meg pántot.
Ad életet a nemlét,
nevel, mint egyetlenjét,
erős csont-almamáter.
S kitűnik származásom,
e láthatatlan kráter
fölött ha fölvirágzom.
Kor-Zár - Kitűnik származásom
Kor-Zár - Kitűnik származásom
L. Burda Zsuzsanna: Ima az emberekért
Könyörgök, Uram! - itt a földön.
Hozzád szól fohászom, imám.
Szenvedő emberekért szólok:
Hallgasd meg szavam!
Tudjuk a rosszat feledni,
a megbocsátást
tanítsd meg nekünk!
A halottak emlékét szeretni,
legyen élő a barátunk,
ne a holt.
Tekints ránk, Uram!
Segíts az embernek,
emberként szeretni.
A rosszat feledni, ami volt.
Kérve kérlek:
Légy irgalmas velünk!
Hozzád szól fohászom, imám.
Szenvedő emberekért szólok:
Hallgasd meg szavam!
Tudjuk a rosszat feledni,
a megbocsátást
tanítsd meg nekünk!
A halottak emlékét szeretni,
legyen élő a barátunk,
ne a holt.
Tekints ránk, Uram!
Segíts az embernek,
emberként szeretni.
A rosszat feledni, ami volt.
Kérve kérlek:
Légy irgalmas velünk!
Nemeskéri-Orbán István: Összetartozás
Minden víz ide folyik
Az anyai ölbe,
Ebbe a békétlen,
Kies, termékeny öbölbe,
Minden út széjjel szalad,
Majd körbe, körbe,
Hogy összefűzze
A hegy koszorút,
Itt minden összetartozik,
Össze örökre!
Kilenc részre vágott testbe
Visszatér a lélek,
S én szabadságra,
Egységre vágyom,
Eggyé válni látni,
Szétszabott világom!
Az anyai ölbe,
Ebbe a békétlen,
Kies, termékeny öbölbe,
Minden út széjjel szalad,
Majd körbe, körbe,
Hogy összefűzze
A hegy koszorút,
Itt minden összetartozik,
Össze örökre!
Kilenc részre vágott testbe
Visszatér a lélek,
S én szabadságra,
Egységre vágyom,
Eggyé válni látni,
Szétszabott világom!
Böröczki Mihály: A pásztor
Jó Magyarországom,
rád ringat az álom,
fölriadott arcod
hajnalomba várom.
Gyönyörséges tájak
űzöttként köröznek,
őre-vigyázója
vagyok börtönödnek.
Reggelt ring az álom,
s jő szabadulásom,
kereslek, kutatlak
hetedhét határon.
Hegyek, erdők, rónák
kapuit kitárom,
s szívemig terellek,
jó Magyarországom.
rád ringat az álom,
fölriadott arcod
hajnalomba várom.
Gyönyörséges tájak
űzöttként köröznek,
őre-vigyázója
vagyok börtönödnek.
Reggelt ring az álom,
s jő szabadulásom,
kereslek, kutatlak
hetedhét határon.
Hegyek, erdők, rónák
kapuit kitárom,
s szívemig terellek,
jó Magyarországom.
Böröczki Mihály: Énföldem
Engem már megtart a hazám
a Duna mindkét oldalán.
Kínálta Európa bár
szebbnél-szebb országainál
mindenét, ami gyönyörű
- én itt lettem a tájhoz hű.
Itt ölelt magához a hegy,
a zöldet virágzó Bakony,
itt skandált belém életet
keserűséges dallamom.
Testvéreim vadkörtefák,
akác, juhar, tölgyhadsereg,
és szívmelengő zöld fog át
ha köztük lélegezhetek.
Itt nekem folynak a folyók,
engem szólít a csobogás,
bejárhatom a földgolyót,
nem ád menekvést semmi más.
Itt másképp kék az ég nekem,
itt mást dobban a szerelem,
tenyérnyi csak, de úgy akar
- itt még az Isten is magyar.
Bár csonkította rongy viszály,
ezer jó éve mégis áll,
hát úgy segítsd meg, Istenem,
hogy boldogságos szép legyen,
földjébe békét vess nekem,
zöldelljen mindenségeden,
mert Dunánk mindkét oldalán
simul szívemhez a hazám.
a Duna mindkét oldalán.
Kínálta Európa bár
szebbnél-szebb országainál
mindenét, ami gyönyörű
- én itt lettem a tájhoz hű.
Itt ölelt magához a hegy,
a zöldet virágzó Bakony,
itt skandált belém életet
keserűséges dallamom.
Testvéreim vadkörtefák,
akác, juhar, tölgyhadsereg,
és szívmelengő zöld fog át
ha köztük lélegezhetek.
Itt nekem folynak a folyók,
engem szólít a csobogás,
bejárhatom a földgolyót,
nem ád menekvést semmi más.
Itt másképp kék az ég nekem,
itt mást dobban a szerelem,
tenyérnyi csak, de úgy akar
- itt még az Isten is magyar.
Bár csonkította rongy viszály,
ezer jó éve mégis áll,
hát úgy segítsd meg, Istenem,
hogy boldogságos szép legyen,
földjébe békét vess nekem,
zöldelljen mindenségeden,
mert Dunánk mindkét oldalán
simul szívemhez a hazám.
Buda Ferenc: Esti üzenet
Nyergeletlen szelek
suhognak zengenek
nyargalnak odakint
nyerítnek nyihognak
patkótlan patájuk csattog a pikkelyes
piros cserepeken
réz-sodrony sörényük verdesi a rácsot
vas-szemük bevillan
szájukban zabola
lábukon kaloda nincsen nem is lehet
féktelen fekete szédítő nagy szelek
felhőkbe harapnak
s rejtőző remete rögöket ragadnak
szálló porviharrá
lobogó suhogó
farkuk felkavarná
a földet a vizet
lágy fűszálnyi szellők lapulnak tipródnak
semmivé kenődnek
s zöldlevél-öltözet reszket a körtefán
reszket a barackon
reszket a szívem is
tágulva-szorongva
kimenni szeretnék
ledobni a csizmát
ledobni az inget
ledobni a gondot
és szőrén mezítláb szeleket megülni
messzi elrepülni
nem egyedül
veled
dehát hiába a szelek a szalajtók
zárva mind az ajtók
nem lehet
nem lehet
Sóhajok hurkolják szívemet szorosra
álom emelkedik
füst a húnyó tűzből
kinn a rengőhátú vágtató szél horkan
porszemeket prüszköl
lengő vaskengyele az ágakba akad
Hegyre hengergetem napjaim köveit
gondok göröngyeit
fiaim a szavak köröttem kocognak
tieid
s enyémek
kenyéren nőtt kölykek
sohasem enyésznek árnyékká nem-volttá
mert kínból születtek
s túlnőnek a többin
a gyáván
a törpén
a szolgán
a vakon
győzelmük már törvény
szikrázó acélként úsznak a salakon
s mindent ami piszok
magukból kidobnak
zendülnek tárt hangon mint szárnyas-nagy harang
orcájuk nem sápadt
ruhájuk nem szürke
s lehet eleinte kissé keserűre
sikerül mosolyuk
ám szemükben hordják el-nem-lophatatlan
áldott aranyomat
s nyereg alá törik az iramló időt
mivel nekik adtam
azt ami én vagyok
s azt amit a világ ellik körülöttem
Nyújtom a karomat
keresve tefeléd
tudom megtalállak
és te is megtalálsz
édes egyetlenem
ami még fekete úgyis kékre tisztul
kékre mint a szemed
csak fogd a kezemet
mi vagyunk csak ketten
meg a sajgó világ
új rendbe rázódó kormos rettenetben
írom a bibliát
térdemen a papír
fejemben a többi
picikét pihenek
nyári zivataros
vidám fellegeket hallok dübörögni
zöldül a rengeteg
nyújtózik a poros éj pokróca alatt
hazánk
Magyarország
Én pedig lefekszem
s éjféli árnyékból
hajnali tüzekből
hidat verek
hozzád
suhognak zengenek
nyargalnak odakint
nyerítnek nyihognak
patkótlan patájuk csattog a pikkelyes
piros cserepeken
réz-sodrony sörényük verdesi a rácsot
vas-szemük bevillan
szájukban zabola
lábukon kaloda nincsen nem is lehet
féktelen fekete szédítő nagy szelek
felhőkbe harapnak
s rejtőző remete rögöket ragadnak
szálló porviharrá
lobogó suhogó
farkuk felkavarná
a földet a vizet
lágy fűszálnyi szellők lapulnak tipródnak
semmivé kenődnek
s zöldlevél-öltözet reszket a körtefán
reszket a barackon
reszket a szívem is
tágulva-szorongva
kimenni szeretnék
ledobni a csizmát
ledobni az inget
ledobni a gondot
és szőrén mezítláb szeleket megülni
messzi elrepülni
nem egyedül
veled
dehát hiába a szelek a szalajtók
zárva mind az ajtók
nem lehet
nem lehet
Sóhajok hurkolják szívemet szorosra
álom emelkedik
füst a húnyó tűzből
kinn a rengőhátú vágtató szél horkan
porszemeket prüszköl
lengő vaskengyele az ágakba akad
Hegyre hengergetem napjaim köveit
gondok göröngyeit
fiaim a szavak köröttem kocognak
tieid
s enyémek
kenyéren nőtt kölykek
sohasem enyésznek árnyékká nem-volttá
mert kínból születtek
s túlnőnek a többin
a gyáván
a törpén
a szolgán
a vakon
győzelmük már törvény
szikrázó acélként úsznak a salakon
s mindent ami piszok
magukból kidobnak
zendülnek tárt hangon mint szárnyas-nagy harang
orcájuk nem sápadt
ruhájuk nem szürke
s lehet eleinte kissé keserűre
sikerül mosolyuk
ám szemükben hordják el-nem-lophatatlan
áldott aranyomat
s nyereg alá törik az iramló időt
mivel nekik adtam
azt ami én vagyok
s azt amit a világ ellik körülöttem
Nyújtom a karomat
keresve tefeléd
tudom megtalállak
és te is megtalálsz
édes egyetlenem
ami még fekete úgyis kékre tisztul
kékre mint a szemed
csak fogd a kezemet
mi vagyunk csak ketten
meg a sajgó világ
új rendbe rázódó kormos rettenetben
írom a bibliát
térdemen a papír
fejemben a többi
picikét pihenek
nyári zivataros
vidám fellegeket hallok dübörögni
zöldül a rengeteg
nyújtózik a poros éj pokróca alatt
hazánk
Magyarország
Én pedig lefekszem
s éjféli árnyékból
hajnali tüzekből
hidat verek
hozzád
Gál Sándor: akinek elmondom
néki mondom el az utánam jövőnek
néki aki mosolyogva lépi át
földi méretű kétségeimet
íme ez volt
a huszadik század
ez a ház ez az út
ez a tenger
s nézd
ez a tengernyi halott
reá hagyatkozom a holnap érkezőre
kinek pórusából forrás fakad
reá aki megérti a szavak között
küldött üzenet tiszta hangsorát
íme ez volt
a huszadik század
ez a csend ez a nyár
ez a hajnal
s nézd
ez a búzatábla
néki mondom el aki ott lüktet
a tenger estéli robajában
két nyugodt áramlat között
íme ez volt
a huszadik század
ez a zuhanás
ez az emelkedés
s nézd
ez a távolság közöttünk
néki aki mosolyogva lépi át
földi méretű kétségeimet
íme ez volt
a huszadik század
ez a ház ez az út
ez a tenger
s nézd
ez a tengernyi halott
reá hagyatkozom a holnap érkezőre
kinek pórusából forrás fakad
reá aki megérti a szavak között
küldött üzenet tiszta hangsorát
íme ez volt
a huszadik század
ez a csend ez a nyár
ez a hajnal
s nézd
ez a búzatábla
néki mondom el aki ott lüktet
a tenger estéli robajában
két nyugodt áramlat között
íme ez volt
a huszadik század
ez a zuhanás
ez az emelkedés
s nézd
ez a távolság közöttünk
Kaskötő István: Új tüzet gyújtok
Mérföldek ezrein túl, egy más világban,
lázadó szívvel gyújtok új tüzet,
míg ti tömjénes cifra körmenetben,
imádjátok petrifájd jobbját,
nem a nagy királyra emlékezem,
azt megteszitek ti, igaz hívek!
--mert divat most újra a szent imádat...
Kertemben örök-láng ég, amíg élek,
a felkoncolt ezerek emlékének.
A Testvéreknek ég e láng,
kik csak egy törvényt tudtak.
Éltek mint apáik
s áldoztak puszták szabad
népeként az ősi isteneknek...
Hitük erény volt, majd bűn lett
s a bűnösnek... pusztulni kellett.
Míg Vajk, az ifjú király,
gögös papok, idegen urak lábinál
keresztvíz alá hajtotta okos fejét,
már gyűltek a hittéritő hadak,
-- tán éppen Tesszár mezején, --
hogy karddal, karóval... nem bibliával,
új isten, új hit, új rend, új törvény
nevében pogány magyart irtsanak.
Azóta is, az ezer véres év alatt,
-- dicső történelem-- mondják,
a nemzet nevében ölte
magyar a magyart.
Mennyi szenvedés, mennyi jaj!
Égjen e láng... - míg élek -
elveszejtett pogány ősök,
karón pusztult jobbágy,
bogomil paraszt,
lázadó, vándor céh-legény,
bujdosó kuruc, Jakobinus barát...
mind megannyi jobb sorsra vágyó
testvér emlékének.
lázadó szívvel gyújtok új tüzet,
míg ti tömjénes cifra körmenetben,
imádjátok petrifájd jobbját,
nem a nagy királyra emlékezem,
azt megteszitek ti, igaz hívek!
--mert divat most újra a szent imádat...
Kertemben örök-láng ég, amíg élek,
a felkoncolt ezerek emlékének.
A Testvéreknek ég e láng,
kik csak egy törvényt tudtak.
Éltek mint apáik
s áldoztak puszták szabad
népeként az ősi isteneknek...
Hitük erény volt, majd bűn lett
s a bűnösnek... pusztulni kellett.
Míg Vajk, az ifjú király,
gögös papok, idegen urak lábinál
keresztvíz alá hajtotta okos fejét,
már gyűltek a hittéritő hadak,
-- tán éppen Tesszár mezején, --
hogy karddal, karóval... nem bibliával,
új isten, új hit, új rend, új törvény
nevében pogány magyart irtsanak.
Azóta is, az ezer véres év alatt,
-- dicső történelem-- mondják,
a nemzet nevében ölte
magyar a magyart.
Mennyi szenvedés, mennyi jaj!
Égjen e láng... - míg élek -
elveszejtett pogány ősök,
karón pusztult jobbágy,
bogomil paraszt,
lázadó, vándor céh-legény,
bujdosó kuruc, Jakobinus barát...
mind megannyi jobb sorsra vágyó
testvér emlékének.
Szente B. Levente: Az idő ellen
csak múlik az idő
szinte csörtet —
meggörbülök én is mögötte
mint rozsdás szög az ajtófélfában
akaratlanul meggyötörve
mert
beletörődtem halandóságomba rég
hadd vesződjek e világrend
bűzös mocsarában úgy mint mások
vagy akik soha még
mert
negyedszázad jutott nekem veszendőbe
hát azért sem engedek senkinek
áldjon isten vagy átkozzon ember
ha a hitemből egyszer is kimozdulnék
szinte csörtet —
meggörbülök én is mögötte
mint rozsdás szög az ajtófélfában
akaratlanul meggyötörve
mert
beletörődtem halandóságomba rég
hadd vesződjek e világrend
bűzös mocsarában úgy mint mások
vagy akik soha még
mert
negyedszázad jutott nekem veszendőbe
hát azért sem engedek senkinek
áldjon isten vagy átkozzon ember
ha a hitemből egyszer is kimozdulnék
Mészely József: Nem hihetek mást
Nem tudnak egymáshoz úgy hajolni a fák,
mint az arcok az archoz
és mégis merítenek egymásból
új erőt, hitet a harchoz.
Minden tavaszuk ékes bizonyság,
hisz úgy zsendülnek új erőre, hitre,
hogy nem hihetek mást, csak azt,
Bennük kereng az Isten lelke.
mint az arcok az archoz
és mégis merítenek egymásból
új erőt, hitet a harchoz.
Minden tavaszuk ékes bizonyság,
hisz úgy zsendülnek új erőre, hitre,
hogy nem hihetek mást, csak azt,
Bennük kereng az Isten lelke.
Zubreczky Antal: Tercinák
Íme, itt az idő , mikor le kell dobnod álcád.
Nem lettél világmegváltó. Tűz csak benned gyúlhat.
Látó légy, nem néző, amint Ő is rajtad átlát.
A valónál súlyosabb most az, mi nincs: a múltad.
Ne beszélj. Mondd ki a szónak kvintesszenciáját.
Vérből, fényből építs tutajt, amely hazaúsztat.
Nem lettél világmegváltó. Tűz csak benned gyúlhat.
Látó légy, nem néző, amint Ő is rajtad átlát.
A valónál súlyosabb most az, mi nincs: a múltad.
Ne beszélj. Mondd ki a szónak kvintesszenciáját.
Vérből, fényből építs tutajt, amely hazaúsztat.
P. Buzogány Árpád: Nem igazi ébredés
Csak színleli az éjszakát,
a város sosem alszik el,
nincs sötét és nem nyugodhat
egyszerre annyi agy, zsiger,
így a hajnal is csalóka,
nem igazi az ébredés,
mintha-sötétben vergődik,
álma sincs, csak szendereg és
zajos a reggel. Lakások
szemei egyszerre nyílnak,
tétova álmosság nélkül
mintha parancsra és írmag
se marad abból a lassú
eszmélésből, mivel új nap
érkeztét fogadják máshol.
Szolgái lettünk egy úrnak,
neve sietség, hangja bősz
csikorgás, fakó arcokon
ráncot gyűr, kedvet párásít
s a hűs harmattal nem rokon.
Színleljünk kedvet, éneket
dúdoljunk hamiskás képpel?
Figyelj a hajnal hangjára,
legyél bár álmos, vagy éber…
a város sosem alszik el,
nincs sötét és nem nyugodhat
egyszerre annyi agy, zsiger,
így a hajnal is csalóka,
nem igazi az ébredés,
mintha-sötétben vergődik,
álma sincs, csak szendereg és
zajos a reggel. Lakások
szemei egyszerre nyílnak,
tétova álmosság nélkül
mintha parancsra és írmag
se marad abból a lassú
eszmélésből, mivel új nap
érkeztét fogadják máshol.
Szolgái lettünk egy úrnak,
neve sietség, hangja bősz
csikorgás, fakó arcokon
ráncot gyűr, kedvet párásít
s a hűs harmattal nem rokon.
Színleljünk kedvet, éneket
dúdoljunk hamiskás képpel?
Figyelj a hajnal hangjára,
legyél bár álmos, vagy éber…
Gál Éva Emese: Önvédelem
Ahol nincs vigasz,
áltatás sincs: az élet
létezésbe sorvad,
s kiveti
a hit tartalmait
kiégett, kóbor mítoszoknak.
Az egyetlen fény az a távoli,
ezer törést is megszenvedett
ösztön,
amelynek tűnnek
az árnyékai
a végtelen
sötétbe forgó Földön,
mert a fényforrás meghatározhatatlan
sejtés szíve: rajta dereng át minden,
míg a magas ég kérdéseire
formát nem teremthet
a "semmi sincsen".
Ha fényt gyújtasz
lelked kanócából,
bárhonnan kérne szikrát a lángod,
a vigasztalan
feketeség ellen
mintázol egy lakható világot,
s bár öncélú
az önvédelem álma,
ha nincs más út,
akkor nincs más valóság.
A sötétség
űz külön hazába,
hol kilátás
a kilátástalanság
falára festett ország.
áltatás sincs: az élet
létezésbe sorvad,
s kiveti
a hit tartalmait
kiégett, kóbor mítoszoknak.
Az egyetlen fény az a távoli,
ezer törést is megszenvedett
ösztön,
amelynek tűnnek
az árnyékai
a végtelen
sötétbe forgó Földön,
mert a fényforrás meghatározhatatlan
sejtés szíve: rajta dereng át minden,
míg a magas ég kérdéseire
formát nem teremthet
a "semmi sincsen".
Ha fényt gyújtasz
lelked kanócából,
bárhonnan kérne szikrát a lángod,
a vigasztalan
feketeség ellen
mintázol egy lakható világot,
s bár öncélú
az önvédelem álma,
ha nincs más út,
akkor nincs más valóság.
A sötétség
űz külön hazába,
hol kilátás
a kilátástalanság
falára festett ország.
L. Burda Zsuzsanna: állj meg, Istenem...
Ibolyákra gondolok
a kék erdő szélre,
a hóvirágon túli
szürkeségre
lehajtott fejű
bandukolókra,
a csüggedőkre,
megalkuvókra
állj meg Istenem
egy pillanatra,
a fejünk felett
átnézőre
vess szemet Uram!
haragod sújtson arra,
ki a szegényt
szegényebbnek akarja.
a kék erdő szélre,
a hóvirágon túli
szürkeségre
lehajtott fejű
bandukolókra,
a csüggedőkre,
megalkuvókra
állj meg Istenem
egy pillanatra,
a fejünk felett
átnézőre
vess szemet Uram!
haragod sújtson arra,
ki a szegényt
szegényebbnek akarja.
Cserényi Zsuzsanna: Mélyszegénység
Imára kulcsolt kéz, egy vak kisgyerek
kartonpapíron ül hóban, sárban
csendesen kéreget.
Körötte hangzavar, nevetés, lárma
jönnek – mennek az emberek.
Van aki látja, s van ki úgy tesz
mintha nem, némelyik pénzt dob mellé,
s ő tűrni kénytelen.
Mintha múlt századi regénybe botlanék,
látnám az árvát Móriczét, amint gyertya lángjánál
melegszik éhezve, fázva,
míg a világ elfut mellette, otthagyja magára.
kartonpapíron ül hóban, sárban
csendesen kéreget.
Körötte hangzavar, nevetés, lárma
jönnek – mennek az emberek.
Van aki látja, s van ki úgy tesz
mintha nem, némelyik pénzt dob mellé,
s ő tűrni kénytelen.
Mintha múlt századi regénybe botlanék,
látnám az árvát Móriczét, amint gyertya lángjánál
melegszik éhezve, fázva,
míg a világ elfut mellette, otthagyja magára.
Millei Ilona: Vigyázz!
Ne higgy a hamis jelszavaknak!
Az új vezér mindig harcba hív,
s ha véred érte kiontottad,
ő félrenéz, röhögve legyint.
Mit reméltél? Hogy megjutalmaz?
A sok gesztenyét ő magának süti!
Nem érdekli egy új csonthalmaz,
nyomorúságod pusztán megnevetteti.
Azt válaszd, ki nem csak ígér,
de életét ő ajánlja fel neked,
s nem szavakban, mert mit sem ér!
Neki, csak neki nyújthatod kezed!
Az új vezér mindig harcba hív,
s ha véred érte kiontottad,
ő félrenéz, röhögve legyint.
Mit reméltél? Hogy megjutalmaz?
A sok gesztenyét ő magának süti!
Nem érdekli egy új csonthalmaz,
nyomorúságod pusztán megnevetteti.
Azt válaszd, ki nem csak ígér,
de életét ő ajánlja fel neked,
s nem szavakban, mert mit sem ér!
Neki, csak neki nyújthatod kezed!
Szeicz János dr.: Minden kopott
Szürkék s kopottak a falak,
a várost korrupció lepi.
Küllemre Balkán, mégsem az,
mert kedélye más, nem ünnepi.
Depressziósok népe ez,
a megszépített múlton mereng,
s mert jövőképe nincs közös,
pártviták verik szét a jelent.
Sok melldöngető szónokol
a voksokért, folyvást hazudva.
Szabad vagy ember, azt hiszed,
de képzelgés ez, utópia.
a várost korrupció lepi.
Küllemre Balkán, mégsem az,
mert kedélye más, nem ünnepi.
Depressziósok népe ez,
a megszépített múlton mereng,
s mert jövőképe nincs közös,
pártviták verik szét a jelent.
Sok melldöngető szónokol
a voksokért, folyvást hazudva.
Szabad vagy ember, azt hiszed,
de képzelgés ez, utópia.
Komán János: Kalózok között
Amikor a bizonytalanság
ködében él az ember,
mérni lehetne a szavak hőmérsékletét
és az őszinteség súlyát
a ragaszkodás mérlegén.
Olyankor úgy érzem,
hogy szükségem lenne
még több melegre
ezen a hűvös földi féltekén.
Nem tagadom, hibás vagyok,
mert kalózok hajóján
éltem le az életem javát.
Nem próbáltam elszökni tőlük,
és nem kerestem egy kedvesebb hazát.
Visszatartott a legnagyobb varázsló,
a legjobb tanácsos és a legjobb tanító,
a mindig talpra álló remény,
pedig ostorral vert hajcsárom, az élet,
mert olyan volt,
oly nyugtalanító,
mint egy befejezetlen költemény.
Csak részben értem a bilincshordás türelmét,
és azt, hogy a bilincsek urai
még most is „kedvesek” nekünk.
Honnan tudjuk, hogy kire szavazzunk,
amikor lánc nélkül - önként -
választani megyünk?
Itt mindenki az ördög cimborája,
még akkor is, ha angyalként tetszeleg.
Isten tudja, hogy mikor lesznek
becsületesek ezek az emberek.
A század betegségei lesben állnak,
a nagyobb piócák terjesztik a kórt,
s még nem tudjuk,
hogy ki fogja megmenteni
e lassan süllyedő kalózhajót.
ködében él az ember,
mérni lehetne a szavak hőmérsékletét
és az őszinteség súlyát
a ragaszkodás mérlegén.
Olyankor úgy érzem,
hogy szükségem lenne
még több melegre
ezen a hűvös földi féltekén.
Nem tagadom, hibás vagyok,
mert kalózok hajóján
éltem le az életem javát.
Nem próbáltam elszökni tőlük,
és nem kerestem egy kedvesebb hazát.
Visszatartott a legnagyobb varázsló,
a legjobb tanácsos és a legjobb tanító,
a mindig talpra álló remény,
pedig ostorral vert hajcsárom, az élet,
mert olyan volt,
oly nyugtalanító,
mint egy befejezetlen költemény.
Csak részben értem a bilincshordás türelmét,
és azt, hogy a bilincsek urai
még most is „kedvesek” nekünk.
Honnan tudjuk, hogy kire szavazzunk,
amikor lánc nélkül - önként -
választani megyünk?
Itt mindenki az ördög cimborája,
még akkor is, ha angyalként tetszeleg.
Isten tudja, hogy mikor lesznek
becsületesek ezek az emberek.
A század betegségei lesben állnak,
a nagyobb piócák terjesztik a kórt,
s még nem tudjuk,
hogy ki fogja megmenteni
e lassan süllyedő kalózhajót.
Gere Irén: Vannak helyek...
Vannak helyek, ahol
az álmok nem teljesülnek,
a galambok röpte is
lassabbá válik...,
az árnyak a vállunkra ülnek,
szárnyainkat éles
pengék lemetszik...
és szívünk többé át
már nem melegszik...
...vannak helyek...!
én is ott élek éppen,
ahol késélek villannak
meg csendes éjben...,
ahol az értelem
hátat fordít sunyin...
és hagyja, hogy átlépjen
bárki mások álmain...!
hagyja, engedi gyáván,
hogy a tisztesség
szégyenkezzen árván!
...vannak helyek...
.................
az álmok nem teljesülnek,
a galambok röpte is
lassabbá válik...,
az árnyak a vállunkra ülnek,
szárnyainkat éles
pengék lemetszik...
és szívünk többé át
már nem melegszik...
...vannak helyek...!
én is ott élek éppen,
ahol késélek villannak
meg csendes éjben...,
ahol az értelem
hátat fordít sunyin...
és hagyja, hogy átlépjen
bárki mások álmain...!
hagyja, engedi gyáván,
hogy a tisztesség
szégyenkezzen árván!
...vannak helyek...
.................
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
.jpg)
.jpg)

.jpg)

+(256+x+400).jpg)
.jpg)

