Parancs János: Mementó

szavakkal a szavakkal közölhetetlent
valami olyasmit amit el se mernék
mondani néked     amit végig se gondoltam még
a legegyszerűbb eszközökkel a teljességet
mondják el suta szerelmünk emlékét
kapcsolatunk tragikus szövevényét
egymásrautaltságunk örömét szégyenét
a tömör és jeges magányt       az olykor
mégis föl-fölcsillanó reménykedést
amit tapintatosan mindig elkerülünk
amiről sosem beszélünk     figyelmeztessen
arra ez a vers     szóljon arról ez a csend

Brian Crain - Sunshine and Blossoms

Parancs János: A rögeszme

mintha a szavakon múlna
olyan makacsul keresgélek
pedig oly régóta már
hiába találnék rá
a megfelelő szavakra
segíteni nem tudnának
szárazon csörgő magház
erőtlen és kedveszegett
pislákoló mécsláng vagyok
hitetlen suta próféta
kit elhagyott az Úr

Parancs János: Visszatekintve

ostoba voltam, reménykedő, és lángolt a vérem,
föl-föllobog még most is, keserűen és hiába

Parancs János: Ha kérdezel

Mit mondhatnék?
Üres a szivem.
Mintha a semmiben
lebegve úsznék.
A látszat más.
Jövök-megyek,
mintha határozott
célom, feladatom volna.
Társaságban forgolódom,
kiváncsian nézelődöm.
Törekvő, elszánt férfiú,
mintha még választhatnék,
hogy erre vagy arra indulok.
Úgy teszek, mintha még
mindig reménykednék,
pedig már jól tudom,
nincs hová megérkeznem.

Parancs János: Hajnalban fölriadva

már nem tudom
már nem is érdekes
talán egy csapda volt
talán valakire vártam
és féltem éjjel a sötétben
éjszaka mindig félek
verejtékezve ébredek
álmatlanul hánykolódom
hiányzik a megnyugtató szuszogás
a gyerekkori testközelség
a másik test meleg nyirka
a kárhoztatott ólmeleg
amiben önfeledten lubickoltam
a zsenge vágyakozás sutasága
az ártatlanság bája és önzése
a feltétel nélküli adakozás
amire én már képtelen vagyok
hiányzik a test ajzott remegése
a közvetlen érintések varázsa

Parancs János: Ahogy a vitákat látom

Az emberi érintkezés formái
korunkban már elviselhetetlenek.
Az egymást kizsigerelni szándékozók
bájolognak és ravaszkodnak az előtérben.
Szaporodnak a viszolyogtató jelenetek.
Őszinte szó nyilvánosan már nem hangzik
És nem lenne fül sem, mely befogadná.
Mégkevésbé, aki azt komolyan venné.
Szétroncsolódtak a közvetlenség pályái:
a barbár szándék leplezésére szolgálnak
már régóta a szavak. Ám az üres nézőtér
előtt folyik tovább zavartalanul a gyatra
színjáték: a kötetlen párbeszéd mímelése.

Parancs János: A kapu előtt

az utolsó pillanatig reménykedem
valami váratlan isteni csodában
minden észérv tapasztalat dacára
mert a zsigereimben hordom
szinte semmit sem tehetek ellene
megbénít és megbabonáz
egy ismeretlen delejes erő
egy soha el nem hangzott ígéret

Parancs János: Kopár partokon

elfeledtük,
semmit sem tudunk
a szerelem lüktető hiányáról,
amikor kaszáló pókláb,
a kietlen csarnok kövén
magányosan verdeső madár,
a hóban dermedt rigófütty a szív

elfeledtük,
semmit sem tudunk
a szerelem sóvár álmairól,
ahol sziromhullajtó tavaszi esőben
bársonyos fuvallat kószál
a szelíd lankák hajlatain,
ahol a menekülő hölgymenyét
apró lábnyomait megőrzi gondosan
a gőzölgő, puha föveny

elfeledtük,
semmit sem tudunk
a szerelem víg játékairól,
pajzán és rafinált cseleiről,
semmit a patakzó öröm forrásáról,
semmit a fürge gazellalány,
semmit a parázna nőstény párduc
halált lebíró hatalmáról,
szertebogárzó, bódító varázsáról

Parancs János: Azt mondják...

Azt mondják,
nem lehet ma verset írni,
üresen csengenek a szavak,
varázslatos hatalmukat
megtörte és szétzúzta
örökre a zord valóság,
s csak a józan értelem,
a logika metsző kése
fürkészi most az ismeretlent,
a dolgok kusza szövevényét,
a rejtekező lét titkait,
minden más eszköz hamis,
tévútra visz, örvénybe ránt,
ahonnan nincsen szabadulás,
azt mondják, a költészet
káros, fölösleges szenvedély,
se haszna, se tisztelete,
hiábavalóságok hiábavalósága,
nem érdemes bíbelődni vele,
az elmúlás igézetében élve,
ha sorolja eszelős reményeit,
a szétporló virágszálról beszél,
a percnyi létezés alakzatairól,
az éhségről és a szomjúságról,
amik így is, úgy is gyötrőek,
és sajnos, csillapíthatatlanok

Ilyés András Zsolt: Remény

Fekszem a réten.
Nézem, melyik felhőre
fogok kiülni.

Yanni - Marching Season

Fülöp Kálmán: Vizek mosolyából

Borostyánkő álmot
sarjadzik a hajnal

gyolcs harmatot
zörget az
oszló sötét

langyos a Küküllő
s bordó hullámain
mossa a pillanat
gyarló gyermekét-

halak éhe
vágya
csalitok
tucatja zuhan
kőrismélybe

csak ne most
ne most...

talán holnap

talán
soha-soha félve
vizek mosolyából
gyúrok holnapot...

Demeter Zsolt: A hit

-részlet-

vessetek rám követ és én akkor is hiszek népem hűségében,
a fák idő verte kérgében...
hiszek az utak köveiben,...

hiszek a mindennapi rohanásban...
hiszek a napban...

hiszek az egyedüllét felhorzsolt csöndjében...
hiszek a félhomály fülledt illatában...
hiszek az ünnepben ünneplő harangokban...
hiszek a vasárnap virágos kertjében...
hiszek a betűk rabságában a betűszerelemben...
hiszek a titokban, amiben élünk, amiből élünk...
hiszek a csillagzúzmarákban, a jéggyöngyfüves rétek szerelmében...
hiszek a Nagytaták, Nagymamák akaratában...
hiszek az újév, újfények, újarcok sarkában...
hiszek...
       adj erőt kiállni a próbát

Nagy József Levente: Bekerítve

Magamba rejtőznék, ha félek,
De nincs ahová menekülnöm.
A világ kifordított lélek,
S benne a hiány – Isten lakik.

Albert-Lőrincz Márton: (Játszani rímmel)

Oly korban játszani rímmel, mely rendet mímel, de kivet a sorból,
                                                                          ha magaddal törődsz
s nem beletörődsz, nem okos dolog, higgyétek el, nem játék, nem vicc.
Bizony mondom, illemtelen (kivetnek a sírból, eltüzelik a keresztfa tövét,
                                                                        s te játszadozol a rímmel).

Oly korban játszani a rímmel, mikor a tótágas rendes dolognak számít,
és Máriához fordulni fohásszal ismeretlen cselekedet (vagy deviáns) …
pedig a földön (lemászván a fáról) van hely bőséggel s elég.

Rímmel játszani, ha a tájról szólsz, ahol a lélek bebarangolja a sziklás
                                                                                          ösvényeket,
s zúg a patak áradó vize egyik kőről a másikra hullva s széttöredezve,
                                                    faramuci számítás (parnasszusi ámítás).
Szólni kell Albert úrhoz. Uram, üressé lett az Istenszéke, hegyeink éke.
(Behívhatnak egy szívverő beszélgetésre!)

Nekünk a sors fonákul méri a napot, a jó napot, innen is meg túlról.
Csak hosszasan ne sütkérezni, csak el ne bizakodni, nehogy megégjen
                                                arcunkon az árnyékhoz szokott felhám,
s a pecsenyére lesült keleti arcról (takargatván) elröstelljük levenni
                                                                      ráncaink maszkját
a karneváli felengedésben, mert akkor soha többé nem leszünk
                                                                     felismerhető közkatonák.

Jánosházy György: Ne könyvekben...

Ne könyvekben kutasd a tegnapot:
érett ész holt betűben ne keressen,
az élő múltat nem találhatod
fáradt papírokban, kopott kövekben.

Lelkedben hordod múltad, önmagadban:
évezrek formáltak kívül, belül,
dús örökség a múlt, és halhatatlan:
ezt hagyod a jövőre örökül,

hogy munkáljon évszázadokig épen
új nemzedékek eszében, szivében,
fényénél önmagukra leljenek.

Ha goromba hozzád a sors, ha kedvez,
ápold s hagyd hátra örökségedet,
maradj mindig méltó „ember” nevedhez.

Szente B. Levente: Halkul a jaj

egyre csak némul
halkul a jaj
az utcák csöndjét
jól ismered
kedved sincs hogy
megszólalj
nejlon és papír
a szélben mind egyforma
szeméthegy épül
lelkedben tornyosodik
ami fájt s ami zavar

P. Buzogány Árpád: Világ tánca, kolduspénz

Tócsába hullt napok acélmarkában
vergődik ma a kedvem,
leégett tüzek langymelegével
a füst az égre lebben,

utánam vonító, megkötött kutyák
hangjára szívem dobban,
vér folyik késeken, rozsda meglepi,
kolduspénz gyűl kalapokban.

Árnyemberek nótáját fújja a szél
kerítéslécek között,
erre szemérmetlen táncot járni
a világ levetkőzött.

Beke Sándor: A szavak árnyékában

A legutolsó állomáson
beérkezik egy tehervonat
szerelvényében legszebb szavainkkal
de
itt
a
csipkézett ködben
liliom csend van
kiengedném a szerelvényből
kimondanám
az árnyékok arcát
de
nem
félelemből
csupán magunkért
nem teszem
még azt mondják
bazedov kóros vagyok
lelkemben
ádáz
szellemek
fenyegetnek
szívembe
eképp
üszkösödik
a
hallgatás
-
Szememből
könny
folyik ki
s
lefut
füveink homlokán

Kozma László: Havasi virágok

Az erdélyi ifjúsághoz

Dér dermeszti, vihar-szél pofozza,
Keményebb itt a virágok sorsa.

Ezer színnel mégis nyílni bátor,
S illat fakad tengernyi virágból.

Fénylő mosoly, amely biztat, árad
S foszló felhő iramlik, a bánat.

És a remény szivárványa átfog
Szirmotokkal, havasi virágok.

Elekes Ferenc: Tisztesség adassék

Sorok a székelykeresztúri iskolához

Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen:
nem volt egy fuvintás
piramis körülöttünk, se tenger,
se márvány obeliszk,
és hajót nem láttunk soha, se nagy hidakat,
és nem jutott nekünk
egy marék sivatag,
arasznyi oázis, pálma,
a megváltott világ, jaj,
messzi volt tőlünk,
fagyos szelekkel söpört
köves útjainkon
csak rozsdás pléhkrisztusok
zörögtek, s kéz nem kötött
babért senkinek.
Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen,
kik jöttünk gyalog egy hajnalon,
hallgatagon a Rez felől,
Firtos felől,
kiket apáink hoztak
meszesszekéren döcögve
holdvilágos éjjel,
úgy nőttünk fel itt,
hogy piramist rakni tanultunk
lóúsztató székely legények
virtusából,
s hűségből obeliszket,
hogy tisztesség adassék őseinknek,
és kemény hidakat vertünk barátságból
és elküldtük első szerelmeknek papírhajóit,
és lett oázisunk az iskola,
ahonnan világmegváltó hittel
indultunk el minden júniusban
fagyos szelekkel söpört
új utak felé és nem tudjuk még,
babérral térünk-e meg,
de visszatérünk,
hogy mindenért tisztesség adassék.

Szeicz János dr.: Kopott kő

Nézem a folyó örvénylő sodrását,
hűvös szellő leng át a parton,
majd megpihen a parti fűzen,
léptem  csikorog a kavicson.

Csillogsz, te hömpölygő víz csiszolta kő,
még az ősidőben téged
az ősfolyónak  őshulláma
szikla anyádról letépett.

Sorsoddal sodródó kő, hol volt hazád?
Vágyódol-e hazádba vissza?
Elfogadtad, egykor büszke bérc,
most partot érve, ez a haza?

Téged, aki a viharral dacoltál,
most szürke betonba öntenek
és templom vagy ház leszel, itt
szolgává tesznek az emberek.

A sorsod ismerős nekem, kopott kő,
sok emberkavicsot is görget
a történelem bőszült sodra,
s ki tudja engem hová vezet.
                                                     Kevin Kern - Childhood Remembered

Szeicz János dr.: Váci Mihályhoz

Te, a mesék legkisebb fia,
ki mindig azt kerested,
mit elmulasztani már többé
nem szabad!
Felejtés lett kereszted.

Éltél, mint a sokaság fia,
ki hűséges szívével
szolgált, betegen és fuldokolva,
amíg bírtad tüdővel.

Voltál szegények tanítója,
mondtad, élnünk úgy érdemes
szabadon, érzőn és igazul,
hogy majd a mindenség lehess!

Hiányzik hű szíved és szavad, mert
befon minket mindenütt a dudva.
Most értjük meg, amikor hallgattál,
erről üzentél nekünk csalódva.

Azóta lelkünkre fagyott a tél.
Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,
látva, ma is milyen sok ember él
lehajtott fejjel…
zavart értelemmel…
kérdezve, miért él?
Miért küzd, meddig még?
És miért nem elég?
Hogyan éljen e hazában
hogyha nem hihet már másban
legfeljebb csak önmagában?

Mondd újra hát, valami lesz talán…
ennyi undor és csalódás után.
Vagy azt keressük, ami nincs sehol?
Mert csupán ígéret a múltból,
hogy lesz valami, egyszer valahol…

Szeicz János dr.: Írástudóknak

Sok írástudó menekül
a magánélet börtönébe,
mint menedékbe, így merül
talán végleges feledésbe.
Hiszi, neki így nincs bilincse,
s nem számolja, mibe kerül
a hallgatás súlyos törvénye,
babérjain ha csendben ül.

Mai eszmék káoszában
alattomos homály így terjed
demagógok frázisában.
Sok szegény már halálra dermed,
munka nélkül odúkban tesped,
s voksát szórja elbutultan,
nekik kellett von’ segítened,
ha nem lennél bátortalan.

A Dunán még most is úszik,
mint régen,  kirágott dinnyehéj,
piros belét mások eszik,
hogy ne érje pár fogad veszély,
kevés maradt, de az  még fehér.
A víz közömbösen folyik,
s marad neked zöld dinnyehéj.
Zászlónk színét ezek teszik.

Szeicz János dr.: Idegen az éjszakában

Az éjszakai égen lebeg a városfény,
mint szmog, takarja a csillagokat.
Magányos emberek közt, meztelen lélekkel
és görcsös szívvel járja az utat.

Botladozik, mint a részeg, ki eltűnődik,
hogyan rontotta el az életét,
és magában motyogva faggatja sorsát,
míg el nem ragadja a sötét.

Mély révületben örvénylik szédült mámora.
Rágyújt, és a cigaretta fénynél
kérődzik viták és filozófiák felett,
miket, mint a port, hordott el a szél.

Emlékszik gátlástalan ígérgetőkre,
vakhitű nemzedék átkaira,
kik régen elfeledték a küzdelem célját.
És emlékszik saját álmaira.

Már csak aludni vágyik, mélyen, mint a halál.
Lélekben cserélne talán hazát,
de szíve itt vert gyökeret. Otthona lett
az utca, hol kábán várja a kaszást.

Szeitz János: Vallomás

Te őrzöd bennem a múltból,
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.

Kevin Kern - Bathed in Dawn's Light

Szeitz János: Vidám dalt szeretnék

Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Szeitz János: Látlak

Látlak!
Ez vétkem, a szerelem büntetése
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolság őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan rendje;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok körtánca;
A sejtmagok önfeledt osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...

Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.

Szeitz János: A remény

Új napra vált az éjszaka,
pihenni kér fáradt szemem,
Becsukom a könyvet, vissza
Térek rám kimért létembe.
Rád bízom, vezesd álmomat,
Ott még teljesül reményem.

Szeitz János: Kegyes kegyetlen sors

Vajon miért olyan kegyes
Hozzám a sors, hogy megadta:
Szeresselek?

És miért olyan kegyetlen
Hozzám, hogy Neked nem adta:
Szeress?

Szeitz János: Megtérek hozzád

Megtérek hozzád, mielőtt az álom
Elválaszt a világtól... csak nézlek
Magamba zártan s már nem találgatom
Hogyan, miként telt napod, míg éled.
A kép a sötétben, színeit váltja
A vágyak formálta hű emlékezet:
A mosolyod megőrzött báját, kezed
Egy félben maradt, kecses mozdulatát,
Ahogy a kacér szellő incselkedett
Könnyedén lebbenő hajaddal, míg rám
Hangod selyme vigaszt ígérve simult.

Szeitz János: Izzott a nyár

Izzott a nyár amikor megálmodtam:
Kószáltam reményes szívvel a mezőn
Élveztem az akácok méz illatát.
És nyár volt, amikor megtaláltam Őt.

A boldog percet kivárta életem.
Felejteni Őt, ha lennének is még
Csodára váró reményes éveim,
Megcsalva magam, Ellene vétenék.

Amíg éltemben megtart kimért időm,
Jönnek még izzó új nyarak s bár hullnak
A lombot emésztő őszi avarba,
Lelkem kelyhében megőrzöm őt.

Szeitz János: Vigasz

Mi adhatna vigaszt más,
Mint ez a magamba zárt,
Megkésve jött szerelem.
Viszonzatlan, de mégsem
Hamvad el, a búcsúzó
Nyár kegyes adománya.

Hanácsek Erzsébet: Rügyek, máglyák

Fénybe takarom arcom,
hogy hószaggatta lelkem
megtanulja a tavaszt.
Tulipánok lüktetnek ereimben,
százszorszépek csobbannak
világgá.
Tengert virrasztó pipacsok
lobognak.

És, ha elfáradnak
a fények,
belehalok az első,
édes rügyfakadásba.

Kevin Kern - The Enchanted Garden

Hanácsek Erzsébet: Születés

Éjszaka könnye a horizonton.
Szememben nyújtózkodnak az árnyak.
Tenyeremben mozdul a föld.
Ébredő kövek, fák, virágok várnak.

Megnyitják a teret. Széthull a csönd,
szóródik harmatos fényben.
Törékeny csillagok verítékeznek
a reggel fölé feszített égen.

Hanácsek Erzsébet: Váci Mihályhoz

Ha most visszajönnél,
nem éreznéd talpad alatt
szülőfölded termő homokszemeit.
A szegények hatalma nincs sehol.
Nincsenek szorgos földek.
Rétek öléből hiányoznak a boglyák.
Kúp alakuk szívekben leng csak.
Elárvult tanyák fáznak
éjfekete árnyuk himbálózik
megrekedt pocsolyákban.
Sívó homok takarja
rongyos szegénységét.
A paraszt fájó szavára bokor fordul
– büszkeségből nem könyörög holnapért.
Ha most visszajönnél,
látnád, hogy a hazugságnak
állítanak emlékművet.
Hiába szólnál demokráciát.
Szegények mindenese –
Csontodat nem emeli föl kegyelem.
De mégis...,
ha most visszajönnél,
homokba fúlt almafavirágok
énekelnék a holtaktól fölemelt fényt.
Ha visszajönnél,
most még hangosabban szólnál,
hogy „valami nincs sehol”.

Hanácsek Erzsébet: Elmozdulás

Közel hajolok az éghez,
arcomat visszaverik a hegyek.
Sziklák repedéseibe vágyom,
gyásztól szenvedek.

Már eloldozta
kezemet a szél.
Elárvult szívemben
anyám beszél.

Hanácsek Erzsébet: Perforált lapon

Kifeszített éj.
Holtan született árnyék
játszik a kezünk között.
Fekete virág nyílik
a máglya fölött.
Parázslik
a szétforgácsolt nyárfaliget.
Példaképünk a Hold lehet.
Csak ne lenne annyi ruha
csillagokra aggatva!
Lobogtatja szemünk előtt
a szél, fújja, fújja.
Viharfelhőt kavar
az ég.
Lombokba szakadt villám
csattan.
Megreped az ablaküveg.
Szétszóródik.
Mint sivatagi homok.
Parányi szemcséiben
Újhold mosolyog.
Perforált lapon
kezdődik a visszajátszás.
Madárkereszten hagy jelet
az égi áldás.
Lépésben újrarajzolódik
a hajnali emberkép.
Felület és mélység.
Felület és mélység.
Egyetlen mozdulatba sűrűsödik
iszap és sár.
Iszap és sár.
Fény és játék.
Utolsó pillanat.
A szobám.
Anyám
gyöngyökké hullt keze –
a piros-fekete
színpadon.

Vitó Zoltán: Reá váró tűnődés

Lassan el kell indulnia; -
lassan meg kell érkeznie; -
lassan el kell távoznia; -
lassan itt kell maradnia...

Brian Crain - Dream of Flying

Vitó Zoltán: A törvények könyvéből

           Nő és férfi közötti kérdésben
engedni általában az szokott,
akiben több a szeretet;
s mivel a szeretet több benne,
a szeretetből többre is van szüksége;
s ezért megalkudni is ez szokott,
            és nem az,
aki sem engedni, sem megalkudni
nem képes érte...

Vitó Zoltán: Szerény mottó

Csak két esetben légy velem:
ha a szívem bánatot hordoz,
vagy szabadító öröm oldoz, -
csak erről szól az énekem:
e két esetben légy velem!

Vitó Zoltán: Megérintlek

          Ó, bocsásd meg nekem,
hogy most még csak lesem,
sejtve fürkészem rejtett lényedet;
tanulom titkon törvényeidet!
          Szomjazom - s tanulom.
És nézd csak!, már tudom:
hogy mikor megérintlek;
az első pillanat
az mindig megtagad.
          Az első mozdulat
finom jelzés, hogy "megvéded" magad,
hogy békélő bőröd által határolt
gazdag, független tartományaid
őrző elve, hogy önálló marad,
ismeretlen követet nem fogad!
Tavaidban még a Félelem arca,
a nem értett Szeretet vak kudarca.
Igen, az első rezdülés -
az még védekezés.

          Majd észrevétlenül
érintésem a szívedig hatol, -
valami ősrejtélyű változás
varázsa villan - ismerős a táj! -,
egy újabb pillanat:
folyamod mélyén földereng a Nap,
s fénylő fővárosodban
a Jóság Hullámhosszán
felsejlő impulzus lövel,
idegek és erek ösvényein
karodba áramol, -
          s egyszer csak látom én,
hogy' indul el felém
egy fényív-mozdulat, -
          s már hajlok rá kezedre,
amint értőn, s egyszerre
húgomul és anyásan,
asszonyul is leányként,
félő felismeréssel
csendben megsimogat...

Vitó Zoltán: Együgyű vallomások

             Amikor hó van és fagy,
én akkor is fürjes tavaszban járok, -
de csak ha velem vagy:
Tenélküled hideglelősen fázok;
öt-lépésnyi szobám kietlenül nagy;
rámdermednek tarajos jégvirágok...

          - Hallasz csengve didergő dallamot?:
Semmi! Ne félj!: Csak a magány kolompolt;
s hol nincs már semmi íz,
számban a kortynyi víz
ajkaid égő hiányára gondolt -
s koccanva megfagyott...

Vitó Zoltán: Elmondom Neked ezt...

                                1.

      Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kivetetten,
bennem a barna vadon befelé folyt könnyeken ázott, -
éjemben hangod kicsi, félénk fénye cikázott
s rég-feledett kis rejtekeken gyúltak pici fények...

                                2.

      Elmondom Neked, ezt is tudd: Amikor sebezetten
jégrőzsés közönyökkel megvesszőzve hevertem, -
hangodon - édes dallam - szólt egy cinke-madárka,
s kélt a remény: tán nem leszek eztán annyira árva...

                                3.

      Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kosaradban
nékem harmatosan leszedett, friss málna piroslott, -
bennem málnás kerteknek finom illata áradt
s zöld klorofillnak friss lélegzeteként a remény, hogy
lelkem villám-szántott, tölgyerdős talajának
irgalmat termő, teli szíved lesz a gyümölcse...

                                4.

      Néked mondom el, ezt is tudd: Mikor árnyak osontak
s lépteimet fürkészték: "merre?", "kivel?", "mikor?" és "hol?", -
szép szemed erdei őzike tiszta tekintete láttán
félve inalt, menekült tova mind, ama sanda besúgó...

                                5.

      Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kinevettek
s égő testi hibámért dölyffel semmibe vettek, -
nem kétlettem: a Jósorssal valahol Te frigyet kötsz;
tudtam, hogy Csoda kell s hittem, be is érik a nap s jössz
zerge-iramlással, romolatlan, zsenge hiteddel -
s esdem majd: "kezemért nyúló kezedet sose vedd el!",
s esdesz majd: "kezedért nyúló kezemet ne ereszd el!"...

                                6. (Ének!)

      Elmondom Neked ezt is...     Néked mondom el azt is...
Nyárfa sugár-örömével     s fűz-szomorún a panaszt is.
Bús szíve parttalan árad,     szólni ha szomjas az ember;
így sorolom Neked, Édes,     hogyha bírod türelemmel.
Éjet napra tetéznék     s halmoznék napot éjre;
lázban verdes a szívem:     csak Te maradj vele végre(!) -
s vár feleletre a lélek:     "Ó, Te ne hagyj el, - az Égre!"

Vitó Zoltán: Csak annak hiszek

(Garai Gáborhoz)

Kit tett már némává a döbbenet;
kiben meggyaláztatott minden oltár,
mert hangja, ereje sírni se volt már;
hogy az ember milyen hitvány lehet

Aki ha szól, védtelen, s hittel szól bár,
ám akit a csalódás földre vet,
s küszködve szül csak újabb éneket:
de hite újul benne, - s szava zsoltár.

Kétkedem én abban, kit nem visel meg,
ha közönnyel, szóval, korbáccsal vernek
bárhol, bárkit, - s túltéve az egészen
magát, produkál; mindig napra-készen. -

                         Annak hiszek, -
ki "odaér"; - nem törtető kolompos
- minden másodlagos - a mű a fontos;
                         annak hiszek, -
mert fájdalma azt is késlelteti,
amiért jött: - hogy higgyenek neki.

Vitó Zoltán: Költő

Hogy mért fakad olykor derűm borúra?:
- A vágy s a félelem, az kényszerít:
Ez írni űz papírra, kőre, hóra,
s az szüntelen csak egy képet vetít:

"Ó, jaj, ha meddőn száll el ez az óra!"
Izzó tüzű, emésztő láng hevít:
Mi lesz, ha ismét nem lelek a szóra(?!),
amely perzselve majdnem szétfeszít...

És vakmerő kezem az égre nyúl,
tollam a végtelenbe megmerítem,
érzem, hogy már a testem is kigyúl,

lelkem lebeg a csillagok felett,
a gyors időt megállni kényszerítem,
s így születik - ha más nem - egy szonett.

Vitó Zoltán: Kiáltás kis dalokért

Töményen ég a fájdalom;
halálba űz, ha még hagyom
a rút teher,
a rút teher.

Ha tudnék most sóhajtani,
egy röpke dalt elmondani,
az volna jó,
az volna jó!

Hagyd most a hosszú éneket:
ilyenkor csak rövid lehet,
hisz' nincs erő,
hisz' nincs erő!

Ha szúr az öldöső magány,
egy kis dal is feloldja tán
a bánatom,
a bánatom.

Ady, Vajda, Vitéz Mihály!
Ti tudjátok, nekem mi fáj,
ó, szóljatok,
ó, szóljatok!

Ti kínzott-lelkű mesterek,
tanítsatok meg engemet
dalt zengeni,
dalt zengeni!

A kis dalok varázslatát,
lélekenyhítő balzsamát
azt kérem én,
azt kérem én!

Hogy lássanak, ismerjenek,
megértsenek s szeressenek
az emberek,
az emberek.

Mi oly rég elmondásra vár,
azt elmondhassam végre már
mindenkinek,
mindenkinek!

S ekként, ha értelemre lel,
ezer kis dalban égjen el
az életem,
az életem!

Cserényi Zsuzsanna: Találkozzunk

Ott, hol tündérmeséket sző a nappal,
s könnyű harmatban térdel az érkező hajnal,
az éj álomszárnyakon lebben,
madárdal ébreszt majd minden reggel.
Hol a könnyű a szellő arcon simogat,
s aranyból építi házát a felkelő nap.
Hol a szó, mint ölelő kar,
szelíden békít, lágyan betakar,
a félelmekből védőhálót sző az értelem,
színes terítő lesz a végtelen.

Brian Crain - Rain

Cserényi Zsuzsanna: Ha nem vagy velem

Az éj a társam, a sötét,
s benne csillagok lyuggatta
fények, sehol egy lélek,
ki ébren volna még.
Osztódik magányom,
már száz számra találom
magam körül,
míg szikrázó fagyban
jéggé kövül számon a szó:
ilyenkor hallgatni jó.
Mint a denevér,
bennem fejjel lefelé él
egy halvány mosoly,
hogy Te mégis,
meleggel vársz valahol…

Cserényi Zsuzsanna: Egyszer, és mégis

Egyszer még leülnék veled
a platánfák alatt egy padon
megkérdezni, milyen volt
nélkülem, feledve mindent
századszor szabadon?
Tépett-e szerelem még egyszer
ezer darabra téged,
Csaltak-e csillagot szemedbe
nappal, újabb ölelések?
Gázolt-e más veled térdig bűnben,
csak egyetlen percért:
halálig hűen?

De mivégre ennyi kérdés?
Hisz hajunkba fehér szálakat
szőtt az idő, s ha álmaim még
visszahoznak néha, csak
a platánok kérge vedlik
léha  lassúsággal a megrekedt
csendben, levele suttog,
a pad már deszkáira hullott.

Egyszer mégis leülnék veled
a platánfák alatt egy padon,
mert tartozom egy vallomással,
nem voltam boldog soha mással!
Úgy soha, mint veled.

Jó volna, mint hajdanán,
fecsegni,  gondtalan szépen,
szemünkkel fecskéket kutatni
a nyugtalan égen,
várni, míg mosolyunk összeér.
Sohasem kutatni mi jön majd ezután,
egymásba olvadni tűzzel,
mint szerelmünk hajnalán.

Cserényi Zsuzsanna: Vallomás

Börtönöm vagy, váram, házam, hazám
a lelkem, eszem. A lábam vagy,
mely tovább visz, dolgozó kezem.
Étel a számban, víz, ha szomjazom,
egy simogatás, az örök oltalom.
Szemem, mellyel látok egyre távolabb,
fülem, mely érzékel hangokat.
Nélküled légvételem sincs ma már,
részem vagy, mint élet és halál.
Kergeted bennem a vért nappal,
űzöd, ha álmodom, homlokomon

verejték vagy, kínzó hajnalon.
Lovam vagy, kutyám, fenyőm
fenn a kék hegyen, te vagy a közel,
s épp úgy: te vagy a végtelen!
Belém nőttél, mint mozdulat az ősi,
ahogy madár a fészkén tojásait őrzi.
Hangom, ha kiáltok, bátorságom
ha kiállok: üssetek!
Csendem, ha lelkem béke tölti meg!

Én? Rabod vagyok, szolgád, urad,
királynőd, ha kell!
Leszek mindig, ki lehajol érted,
s a porból magához ölel.

Cserényi Zsuzsanna: Szerelem

A szemeddel kezded az ölelést,
Ahogy kékje átvillan a ruhán,
Amint megtapad rajtam csillogón,
Majd homályba borulón, puhán.
Már indulok, pedig még nem
Tártad ki felém ölelő karod,
Még nem is mondtál semmit,
Én máris beléd halok.

Cserényi Zsuzsanna: Könnyek szavakból

Hiányzol, ebben az őrült malomban
hol apróra törnek a hétköznapok,
ahol a lélek gyűrött,
a szív tetszhalott. Hiányzol!
A testemben kiáltom
a fejemben hallom,
mint üres fahordóban kondul hangom!
Szakadt betűkre tépett szavak
süllyednek üres térben
vörös  könnyeket sírva,
haldokló fehéren!
Bár támadnának még,
s számolhatnám a szót,
mit sötétben
suttogva ragasztanék a szádhoz,
míg testem testedbe hal,
s csak a múló idő ás árkot,
lopva kettőnk közé.

Végh Tamás: Emlékévek után

József Attila!
Szeretünk téged, nagyon szeretünk.
Soha nem voltál naprakészebb,
Soha nem voltál időszerűbb.
Mégis fecsegő felszínt idéz
Ma mindenki, aki rólad beszél.

Mi, álmodozó nyomorultak,
Csak nézünk csendben magunk elé
A márciusi szélben, a város peremén,
Ahol élünk, vaksin botladozva,
Tévedhetetlen reménnyel.

Peremén a sorsnak, él az arasznyi nép,
Ki még földig hajol, dicsérve istenét,
És félve urát, a pénzt.

A félelem fortélya ugyanúgy igazgat,
Mint régen, s elhallgatott információkat
Sustorogva tépáz a száj.
Mindenki mindenen kommunikál,
De nem lesz kapcsolat.

Szánalmas kísérletté vált ez az emberöltő.
Lelkünket vasmarokkal szorítja
Kozmikus hiány, tobzódó, tétova vágy.
A walesi bárdok máglyára mentek,
Csak te maradtál széttépni a nosztalgiát. 
Légy pajzsunk a hamisság ellen!

110 éve, ezen a napon született József Attila.

Ágnes Vanilla - Óh szív! nyugodj!

Végh Tamás: ... évforduló

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"fecseg a felszín s hallgat a mély"
s arcunkra hűlne bánat, lelkesedés,
álságos nosztalgia, félelem,
ha megengedném.

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"fortélyos félelem igazgat"
s ordas eszmék
langy lelkeket puhítanak
közönyös, lassú tüzeken.

Ma ugyanúgy, mint tegnap
magányától szenved
"az arany öntudat",
s ostobaságtól leverten
kiáltja:"levegőt!"

Ma ugyanúgy, mint tegnap
hideg, karmos eső hull
"lágy talajra, tulajdonra,"
könnyes lelkű amazonra,
szívünkre szitáló, "országos eső."

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"valami nagy-nagy tüzet kéne rakni"
hazudott hiteinket elégetni:
Ne húzzák tovább szíveinket,
hogy kibírjuk jövő nyárig.

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"ver az ér, visz az ár"
Szabados, habzó hullámokon
siklik előlünk, gyöngyfényű
arccal a lírai láng.

József Attila

"Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye."

Pilinszky János: József Attila emlékkönyvébe

-részlet-

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.
*
Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta.
...
(Kortárs, 1962. december)

Márai Sándor József Attiláról

Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abból az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumokat.

Márai Sándor: Csillag

-részlet-

Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
Mint távoli csillagok fénye, melyek
Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
Sugarukat felfogta.
Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
Már nem is én vagyok, akit látsz.
S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
Mint fénylő valóságra.
Csillag,
Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
...

115 éve, ezen  a napon született Márai Sándor.

Márai Sándor

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam
és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.
Láttam a földet, az eget, az évszakokat.
Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit,
a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem.
Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatos rendjén való és egyszerű!
Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett.
Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.
Más és jobb nem is történhetett velem."

Márai Sándor: A szívről

- részlet -

"... amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív."

Márai Sándor: A barátságról

- részlet -
"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság.
...
Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.
...
Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep."

Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség,minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék.
A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Márai Sándor: Meg kell várni a dolgokat...

Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nõk. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon...
Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Zelenka Brigitta: Ha újrakezdhetném

Ha valami égi csoda folytán
újrakezdhetném életem,
kopott gúnyaként levetni múltam
nem lenne bennem félelem,
mint aki elrontotta leckéjét,
úgy indulnék tiszta lappal,
ha újrakezdhetném életem
holnap a felkelő nappal.

Szívem kitárnám minden csodára,
nem futnék, rohannék vakon,
hagynám, hogy áldott májusi eső
permetezze a homlokom,
selyemfű-derékaljon pihenve
beszívnám illatát a nyárnak,
figyelném pillangók könnyű táncát,
ahogy virágról virágra szállnak,
s ha meleg ölén a nyári rétnek
elszenderednék talán,
rám borítaná féltőn palástját
a csillagos éji magány....

És lennék én megértő, féltő,
odafigyelnék minden szóra,
tüzet vinnék a didergőnek,
terelnék hittel a jóra,
kitárnék minden ablakot,
hadd érjen hozzám a fény,
s árassza el lelkem örök erejével
a szeretet, a remény....

 Brian Crain - Night Bird Song 

Zelenka Brigitta: Már ősz

Ha már a napnak nyári tüze          
langyos meleggé szelídül               
s fázós reggeleken a puha köd       
az őszi tájon megül                       
halkul a madarak dala,                  
ezüst dér csillan a rét füvén,          

őszi szellő könnyű cipőben
lágyan oson a kert ölén,
bíborpalástot öltenek a lombok
kacérkodva a tovatűnt nyárral:
hátha még egyszer visszapillant
aranyló napsugarával?

Ilyenkor én is búcsúzom a nyártól
rakosgatva az emlékeket,
nosztalgiával melengetve
a színes ajándék-kincseket,
mint kagyló-csiszolta drágagyöngyöt
úgy őrzöm őket vigyázva-féltve
hadd legyen reménység-tartalék
fagyos,ínséges időkre,
mert ellentétben a bíbor fákkal
én már biztosan tudom:
a nyár elmúlt, vissza már nem jön
hiába alkuszom...

Zelenka Brigitta: Hit

Éjszakák kormára hajnal hasad,
madárkar zengi élet-himnuszát
s a felkelő nap langyos sugarával
felcsókolja a reggel gyöngyös harmatát,
majd ha alkonyatkor elpihen a Nap
s betakarja őt láthatár-magány,
ezüst fényporát széthintve a Hold
seregszemlét tart csillagok hadán.

Mint éjjelre nappal,fényre éjszaka,
úgy jön tél után kikelet,
kalász-érlelő nyár követ tavaszt
s ősz hoz bőséget, termést, kenyeret.

Az örök körforgás szent csodája
sziklává érleli a hitet:
az isteni összhang nagy-nagy titkait
Uram, egyedül csak Te ismerheted.
Te vagy a kezdet, Te vagy a vég,
Te vagy a szent bizonyosság,
hogy minden élet belőled fakad
s kegyelmed végtelen, örökkévalóság.

Zelenka Brigitta: Édesanyámnak

Lennék szerény ibolya az ablaka alatt,
tiszta forrásvíz, ami a kútjából fakad,
lenge szellő a nyári kánikulában,
arcát simogatva megbújnék hajában...
lennék áldásos, májusi eső,
mindig, mikor vár akkor érkező,
a végtelen égen ragyogó napsugár,
illatozó puha kenyér az asztalán,
hajnalhasadáskor lennék a remény,
idő szántotta ránc dolgos, két kezén
és sötét estéken ezüstsugár lennék:
holdfény világánál hozzá beosonnék...

minden kincsemet a lába elé raknám,
Istenem, ha volna, volna Édesanyám...

Zelenka Brigitta: Apám

Botját a kerti széknek támasztotta,       
s könnyű sóhajjal törzshelyére ült,       
kezét a kopott lájbin összefogva          
ránk nézett, s arca felderült,
            
nem szólt, csak ült derűsen-bölcsen,
körülötte nyüzsgött a család,
a kerti élet megszokott zajába
örömet szőtt a gyermekkacagás...

napcserzett arcán a féltő szeretet
megértő mosollyal üzent:
várjatok még a kóstolással,
a málna zöld, nincs itt a szüret...

szemével végigsimogatta lágyan
a vén almafa árnyas lombjait,
aztán elnézett messze, tán az Olton túlra,
követte szálló gondolatait,
talán a kisfiút kereste, ki mezítláb
tehenet őrzött a nyári réten,
vagy az ifjút, ki szerelméért
a határt úszta át minden héten,
ki tudja, hol járt ilyenkor...
nem kérdeztem, bár tettem volna!
hogy vigyen magával néha-néha,
bizony megkérhettem volna...

a bennem rekedt ezernyi kérdés
fáj, sajog máig szüntelen,
de nincs felelet, csak a homokóra
pereg, pereg lassan, csendesen...

Zelenka Brigitta: A Csendes-óceán partján

Valahol délen a nap sugara
millió gyöngyház csillámra hull,
a horizonton nyújtózó tinta-kékre
végtelen kék azúr borul,
rakoncátlan ezüstös csillagok
bolondos táncot járnak a tűzön,
táncparkettjük a fényesre csiszolt,
mély-türkiz, opál víztükör.

Csendes az óceán, de ha időnként
a parttal indul találkozóra
a felajzott hullámok kara,
szelíd öleléssel simul a homokra...

Elbűvöl a fenséges varázs,
a szédítő végtelen magány,
repes a szív, szárnyal a lélek,
tünemény ez, isteni talány.

És mégis, mégis egy örök gondolat
töretlen ver bennem tanyát:
hívjon bár vonzó messzeség,
szédítsen igéző káprázat,

hű szív nem cserél hazát!

Zelenka Brigitta: Szülőföld

Ki mondja meg, hogy honnan jöttem,        
mikor csillaghulláskor megszülettem,         
hogy hol tanultam járni, szólni,                 
pentaton hangsorban énekelni?                  

Miért magyarul értettem a mesét,
Elek Apónak miért tudtam nevét,
és Anyám kék szeme tengerébe'
tükröződött-e szittya ősök képe?

Ki mondja meg, hogy miért tudtam,
hogy otthon vagyok mesében, dalban,
ebben a különös, egyedi nyelvben,
mely végigkísért gyászban, örömben,
ott susogott szélben, zúgott zivatarban,
dörgésben dübörgött,
csattant villámlásban?

Ki mondja meg, hogy miért épp oda
- legyen bár sorsom jó vagy mostoha -
rendelt az Isten nekem szülőföldet:
csobogó patakot, vadvirágos rétet,
ahol hajnalonként a Kerek hegy alatt
zakatolva elhalad egy vonat,
s kisimítva lelked, elringat
a csendes nyári alkonyat...?

Bódás János: Húsvét

Ki mozdította észrevétlen el
a nagy követ, noha poroszlók lesték?...
– Az élet győzelmes ereje!, mely
egy fűszállal is sziklákat repeszt szét!

Az élet kelt ki, bilincsét levetve,
a sírból, hol a halál maradt halva,
s mennyei fény hull a megéledt testre,
melyen halálnak nincs többé hatalma!

A megnyílt sírból élet-illat árad,
s ma is, bár elsuhant sok hosszú század,
rémíthet száz halál, ezer csapás,

angyali szó zeng bíztatón belőle,
s milliók kapnak tőle új erőre!
– Ne csüggedj ember, van feltámadás!

Kevin Kern - Pastel Reflections 

Békés, szép ünnepet kívánok!

Lénárd József: Ott a hegyen

Már csendes a táj ott a hegyen. Fáj,
hogy elárulták az Emberurát.
Halottaiból nem hitték akkor
hogy feltámadott az a Szent Halott.

Megemlékezés csak, ma már kevés.
Húsvéti tettek mind szegényesek.
Vajon gondolsz-e a sok lélekre,
kiknek nem jelent semmit keresztje?

Nem volt fönt és nem volt lent,
csak a messzeség üvöltött.
Fényben vittük könnyeinket
Hozzá, a latrok között.

Feltámadt ki meghalt az emberekért.
S ők nem értették. Valami zúgott
lelkükben. Furcsa érzés, menedék
lett. Megérezték hogy ott az Úr volt

Apró árnyékfelhők között fényerők
a barlangbejáratra vetültek.
Gyolcson hagyták a halott lenyomatát,
s a lepellel üzenetet küldtek.

Kassák Lajos: Harangszó

Feltámadott, mondják a népek és
Megsüvegelik,
Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is s a rügyek
kisarjadtak.
Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek
Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget
S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
Játszótársra
S ti is útszéli csavargók és mesteremberek
Akik hű követői vagytok valamennyien
A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az Ő árnya is visszhangja vagyunk
mi
s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük,
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten.

Paszternák Éva: Húsvét hajnali ébredés

Tisztító csend borult a tájra,
már a szívek is hófehérek,
feketék voltak a homlokok,
mikor a sírod elé értek.
A csend átváltott döbbenetté,
hogy nem találtak ott, csak
szemfedődet nézegették,
mert eltűnt a halott.
Talán éppen a poklot jártad,
hogy a mennybe vihesd ős atyáid,
s már feltámadásod hírét vitték
az asszonyok és tanítványid.
Beteljesült a szent ígéret,
üres lett a kölcsön sírbolt,
s a földre hulló  Bárány vérben
megtisztult mi eddig rút volt.

Jószay Magdolna: Nagypénteki harangszó helyett

Felleg ereszkedik egyre lejjebb,
szorong a lelkiismeret.
Szél támad fel, viszi a szemetet,
messze hordja a gyarló érzéseket.
Harangszó idején némaság honol,
hisz` a harangok most Rómába mentek.
Előbb egy csepp, kettő,
majd egyre szaporább...
suhogva hull a fénylő égi áldás.

Isten siratja az ő egyszülött fiát.

Kormorán - Miatyánk - Passió

Gellért Oszkár: Nagypéntekre

Ha én az Ő Fia volnék,
Minden katonára álmot varázsolnék.
Karomon altatnám,
Úgy eldajkálgatnám,
El is babusgatnám,
El is csitítgatnám.
Fegyverüket álmuk közben garmadába raknám!
S néznék rájuk megbocsátva, szomorúan, szeliden.

Ha én az Ő Fia volnék,
Minden vadat aztán oda parancsolnék.
Jönne tenger vadja,
Levegőég vadja,
Erdő-mező vadja,
Sivatagok vadja,
Seregestül gyűlne alvó emberszagra.
S mind csak nézne értelmetlen, csudálkozva, szeliden.

Ha én az Ő Fia volnék,
Megpróbálnám mégis: van-e egy akol még.
S az ember aludna.
Pénteken aludna.
Szombaton aludna.
Ájultan aludna.
Vasárnapra ébredőre talán élni tudna!
S elindulna, hazafelé, szemlesütve, szeliden.

Pilinszky János: Stációk

A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.

Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.

Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.

A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.

„Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.

(Új Ember, 1977. március 13.)

Böröczki Mihály: Közelítő sorok létezésünk kálváriájáról

KERESZTÚT

„A keresztút az a másfél kilométeres útszakasz, amelyen Jézus a keresztet hordozta. A mai keresztútjárás az evangéliumokból ered. A legelső keresztutat Jézus járta: a Via Dolorosán, a Szenvedés Útját az Utolsó Vacsora termétől Annás és Kaifás háza mellett a Kálvária hegyig. Onnan a Szent Sírhoz, Pilátus palotája mellett a Getszemáni kertbe, az Olajfák hegyétől a Kedron patakon át Sionig.”

JÉZUST PILÁTUS HALÁLRA ÍTÉLI

Emelt főd tűrte a halált,
s mint aki égbe nőtt,
úgy álltál, óva Barabást,
aki a földig bűnben állt,
s te Pilátus előtt.

JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

A kereszt ott volt válladon,
mint hit és nem teher,
tudtad, a mások bűne nyom,
s marad utánad annyi nyom,
hogy soha nem vesz el.

JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL

A test akármit szenved el,
a kínja oly kerek,
bár tudtad, ott fönn egy leszel,
de földre rogyva úgy ess el,
akár az emberek.

JÉZUS TALÁLKOZIK AZ ANYJÁVAL

És fájta tövis utadat,
sós könnyel Mária,
ő szenvedte el, hogy ki vagy,
hitt benned, s tudta nem szabad
a csodát várnia.

CIRENEI SIMONNAL VITETIK A KERESZTET

Nem érezted, hogy nem lehet,
túllépni a kínon,
a tövis sírt a seb helyett,
és vitte őrült terhedet
Cirenei Simon.

VERONIKA KENDŐJÉT NYÚJTJA JÉZUSNAK

És akadt egy, ki mit se félt,
bár leste vak szurony,
és Veronika kendőjét
két kézzel nyújtotta feléd,
a félbe tört úton.

JÉZUS MÁSODSZOR ESIK EL

Megint zuhantál, földig ért
másodra a kereszt,
de lelked újra visszatért,
s már alig érezted, miért
erőtlenül a test.

JÉZUS SZÓL A SÍRÓ ASSZONYOKHOZ

Az Atya vár, s el nem ereszt,
ti, síró asszonyok,
itt az a győztes, aki veszt,
a hóhért űzi a kereszt,
hát ne sirassatok.

JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL

Bár kő és tövis is gyötör,
de hegyre visz erőd,
és elesettségeidből
föl kell kelni és újra föl,
még a halál előtt.

JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL

Ha meggyaláztok, én hagyom,
az üdvösség fehér,
ez az utolsó alkalom,
új köntös ül a vállamon,
s a Bárányé a vér.

JÉZUST KERESZTRE FESZÍTIK

A testem mindent összeköt
kereszt két ága közt,
egy híd a mindenség fölött,
az ember, s Istene között,
s az üdvösség örök.

JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

E halál megváltást ígér,
a szeretet imám,
az igazi hit éltet ér,
s mi értetek hullt, az a vér,
az én Kálváriám.

JÉZUST LEVESZIK A KERESZTRŐL

Ragyog Esthajnalcsillagod,
tiéd, Szűz Mária,
Jézust másodszor tarthatod,
és öled mindent összefog
neved imáiba.

JÉZUST SÍRBA TESZIK

Krisztust temetni nem lehet,
nem számolja hibánk,
egy mennyországért szenvedett,
és Messiás nekem, neked,
s közös tragédiánk.

„Krisztust temetni a Kálvárián és a történelemben - kilátástalan vállalkozás, és az ember igazi tragédiája.”

D. Bencze Erzsébet: Keresztfád tövénél

Hosszú lesz, míg titkaimat
kereszted tövére helyezem.
Lámpást adsz kezembe,
az út végén megtalállak.
Vétkeinket felvitted a keresztfára.

Imám epedő szomjúság.
Szent Keresztfád előtt térdelve
az én torkom is kiszárad…
Látom összekötözött lábad
a gonosztevők serege között,
a halál porába csöpögő
drága véred, mit
értünk hullattál,
miközben gyilkosaid
köntösödre sorsot vetnek.

Megfeszített tested vélem
gyötrelmeimben. –
Nálad bocsánatot nyer a vétek,
gondjaim kisimulnak
bánatom felett.

Itt, a kereszt tövénél
értelmet nyer minden,
visszaadtad a reményt,
harmadnapra feltámadtál.
Sírod üres… Legyőzted a halált.
Te valóban élsz.
Te vagy a jelen, a jövőnk.
Isten fia, Megváltónk,
örök Üdvözítőnk,
valóban feltámadtál!

Nemeskéri-Orbán István: A szög

A szög amit Jézus lábába vertek,
A jövőnkbe hasított sebet,
Fájdalmasan vérzik ma is,
S nincs hasznára senkinek.
Ki tudja mi lett volna  …ha...
Nincs értelme ,fájlalom,
Minden nap kiül az arcomra
A szög okozta fájdalom.
Azóta számtalan szög szakított
Soha nem gyógyuló sebet,
S minden nap újat vernek
Kínozva egymást az emberek.
Szögként hat a gyűlölet,
Szögként hat a rágalom, mint
A csontot törő fém  hangja ,
Hasít végig  az  agyon.
A tudott halál előtt
A fájó megaláztatás,
A gúny, mint korbács csattanása,
Mind, mind egy-egy árulás.
Anyák milliói siratják
A kínban megölt gyermeket,
Szívükbe hatol a szög, tán
A kín-fának is fáj ahogy recseg.
S hiába  sírom, mondom,
Mondom újra bánatom,
E bevert szög  miatt csak nő,
Csak nő a súly  a  hátamon.
Hiába adta  lelkét megváltóként,
Szenvedések között,
Az emberek közé a Földre
Béke vele sem költözött.
Mert az a  szög még mindig
Újra és újra  vérző sebet hasít,
Töri a csontot, szakítja az ínt,
Szüli a kínt, szüli a kínt…

Gyóni Géza: I. N. R. I.

Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.

Kíváncsi gyermek - hányszor álltam
Az egyszerű kereszt előtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedőt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.

...Egy asszony jött. Halovány képe
Maga az élő gyötrelem.
Csak odahullt a fa elébe
Búsan, szelíden, könnytelen.
S láttam, hogy arcán megcsillannak
Az enyhülő sziv könnyei -
Nem holt betű, élő beszéd volt
Már nekem az I. N. R. I.

Hogy gyönge szivbe tőrt ha vernek
Az álnok szivű emberek,
Megenyhit bánatot, keservet,
Ki mindnél többet szenvedett.
Csak menj elé hittel szívedben -
A szenvedőket szereti
A megfeszített Istenember,
A megváltó I. N. R. I.

Tornay András: Húsvét előtti napok

Sokan,
sokan,
nagyon sokan tanúskodnak ellene
... valahogy
    mégsem egyezik amit mondanak


Húsvét utáni napok

Sokan,
sokan,
nagyon sokan nem veszik komolyan a
            feltámadást ...

Szeicz János dr.: Húsvét előtt

Miként gyermek, a vad meséktől félek,
Mert színeiben fakult meg az élet,
Jövőnk előtt füstfelhők lebegnek,
Törpök nyakán új törpék lihegnek,
Hát nem a kor, de meddősége fáraszt,
Mely nem jövőre, csak múltra ad választ.
Húsvét táján feltámadást várunk,
Helyette csak a Golgotán járunk.

Buda Ferenc: Homlokom házereszén...

Homlokom házereszén
gondok ülnek feketén.

Velem loholva utamon
láncát tépte a nyugalom.

Kedves, kiskutya-örömök
csaholnak rám. Búm hömpölyög,

mint szép, kanyargó-nagy folyó.
Kutyának lenni volna jó.

Pirosan pettyes vígság
vagy villámtalan bánat,
ne várd, hogy elsimítsák
a vágyat teutánad!
Nem akarsz sok közül egy
lenni? Varrd meg hitem,
a szemedet törüld meg,
s légy hát
egyetlenem.

Kevin Kern - Safe in Your Embrace

Buda Ferenc: Egyetlen...

Egyetlen sebezhető pont vagyok,
  a világ közepe.
Számtalan egyenes és görbe vonallal
  húzhatnak keresztül,
s szívemben a körző hegye,
  amellyel a mindenséget mérem.
De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
  bíró dolgai közül,
kiterjedésem továbbra is végtelen.
  Nincs fölöttem hatalom,
mert keresztülnéztem a csontjain,
  és megláttam a semmit.
Lábam viszi már az értelmet,
  ami kiveszett az utakból,
az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
  s keresztüllépkedek a köveken, sineken, fahasábokon
s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.
  Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
szabad vagyok.
  De téged teszlek rabbá:
szíved bejáratára szögezem
  vasból vert virágaimat.

Buda Ferenc: Az ember olykor

Az ember olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.
Emlékezéssel szívig megrakodva
a kinti gerlebúgást hallgatom.
Hamuvá hull a hitvány cigaretta.
Altató fény hull az ablakon.
Falak ellen nincs eszköz védelemre-
szívom a kéklő füstöt émelyegve,
szétfoszlik az, akár a tűnt öröm,
s szálanként hull, fogyatkozik reményem.
De tűrni kell most könny nélkül keményen.
S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.

Falu Tamás: Minden

Tizenkét hóra osztalak,
Te vagy az év, a hét, a nap,
Te vagy a holdfény, napsugár,
Az ősz, a tél, tavasz, a nyár.

Te vagy a perc, a pillanat,
Az élet, amely elszalad,
Minden, mi eztán vár reám,
S ami jő, a halál után!

Falu Tamás: Romokon énekellek

Minden csillag lehullott,
összedőlt minden oltár
    kialudt minden mécses,
    minden szó elkopott már.

        Romokon énekellek,
        dalom is csak halott dal,
              körülkerítem neved
               lehullott csillagokkal.

Falu Tamás: Különös fa

Különös fa vagyok,
Feléd hajlít a szél.
Feléd suttognak ágaim,
Eléd hullnak virágaim.

Különös fa vagyok,
Tiéd az árnyam, lombom,
Koronám néked bontom,
Tiéd a rügyes tavasz,
S az álmodó telek.

Különös fa vagyok,
Minden évgyűrűmmel eljegyeztelek.

Komán János: Még itt vagyok

-részlet-

Még itt vagyok,
s csak azt akartam, nem többet,
hogy szeressetek,
és beszéljetek olyan szépen,
hogy érezzem a szeretetet.

Még itt vagyok,
s ha van még lelkem --
a levelek reszketése rázza,
tüzes záporban ázva - fázva--
talán elég,
...
Talán meghalok hirtelen,
s nem veszik észre hiányomat,
s nekem akkor is hiányoznak
azok a kedves emberek,
akiket szívből szeretek.

Nincs vége még! Ezt szeretném!
Mennyi szép aggodalom,
és mennyi bánatos szeretet!
Hogy szeretnék megfiatalodni a szerelemmel,
a szerelemmel, ahogy szeretlek!

Komán János: Csak én tudom

Ha hallgatok, nem én vagyok...
Olykor megbabonáztak...
A hazug hallgatásokat
nem említik a vádak.

Csak én tudom, hogy miféle
bűnt cipel a lelkem,
ha valamit a hallgatás
javára mérlegeltem.

Csak én tudom, hogy miféle
őszinteség a versem.
Az összetépett hallgatás
rongyát is kell viselnem.

Hogy ilyen néma szépséget
hordjak, tudom, nem kérted,
de ezt a nehéz bánatot
el kell viselnem érted.

Komán János: Nem vagyok itt...

Szeretnék más-magammal lenni,
akivel tudnék beszélgetni,
amikor már egyedül vagyok,
s akkor is, ha mellettem ülnek,
lelket adni a lelki űrnek,
hogy betölthessem a nagy hiányt,
ezt a belém költözött zsiványt,
aki a szívem rossz lakatja
kulcsára talált, fosztogatja,
és elvette a lelkem házát,
üressé száradt virágvázát-
azt is sérülten, beteg szívvel-
hagyta rám, üzent- gúnnyal-: „vidd el”!
Szeretnék más-magammal lenni,
egy józan szellemet szerezni;
boldog gondok szavának társa
mesehősök világát járja.
Nem vagyok itt, mert mást akartam,
eltűnök holnap az avarban,
s akik keresnek, megtalálnak.
Kedves más-magam, régen várlak.