2013. október 31., csütörtök

Dylan Thomas: S nem lesz rajtuk úrrá a halál...

- részlet -

S nem lesz rajtuk úrrá a halál,
Eggyé válik csak mind, ki meghal,
A nyugvó Hold s a szél lakóival,
Egy-fényű lesz a csillagokkal.
...
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Ha kell, tenger-áramok alatt
Hosszan, zokszó nélkül nyugszanak;
...
De hírnevük, átfúrva százszorszépeket,
Napra tör, míg lesz Nap egyáltalán,
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.

Rossner Roberto fordítása
Secret Garden

Gősi Vali: Bölcsek hagyatéka

Már csend van újra bennem,
szelíden fáj a hiány.
Lepergett lombú fák alatt
hallgatag kőhalomba zárt,
hűvös magány
tanítja évek óta,
ami a holtak bölcs hagyatéka:
ahol szeretet él,
ott nincs halál…

A sírokon gyertyaláng remeg,
felhők közt fáradt fénymosoly
dereng - aranyló glória…
Kósza emlékek sorát,
sok meghitt délutánt
idéz a csönd-varázs.
Lelkemből mély fohász fakad
az életért, imám az égbe száll
a Bölcsekért…

Gősi Vali: „Veszteségek ajándéka”

“Veszteségek ajándéka…” - olvasom újra és újra Singer Magdolnának, a Jaffa Kiadó által, 2012-ben megjelentetett kötetét… Olvasom, és sírok – ma, tizenkét évvel a fiam halála után végre – nem először – örömkönnyeket: de hiszen az én mondhatatlan veszteségeimnek is micsoda felbecsülhetetlen értékű ajándékait birtokolhatom: túléltem a gyermekem halála miatti leírhatatlan hiányt, megtanultam újra élni, van egy csodálatos, harmincöt éves lányom, aki boldog családban él, közel hozzánk, és életünk legkülönlegesebb ajándékát kaptuk tőlük, Mirát, az unokánkat, aki immár hat éve hozza el nekünk a naponta megújuló és egyre erősödő boldogságot…
És Singer Magdi döbbentett rá még egy fontos dologra – már búcsúzáskor, amikor - valami alig palástolt, kétségbeesett tanácstalansággal a szemében halkan azt mondta: segíts a férjednek… - hogy Istenem… Évek óta ugyanazt az űrt álljuk körbe, ugyanazzal a hiánnyal küzdünk – a férjem, a lányom és én – és én mindebből csak a saját jeges fájdalmamat érzem, alig figyelek a többiekére…
Azóta tudom, ebből az egyetlen, fontos mondatból megértettem: nem szabad magukra hagyni szeretteinket tehetetlen fájdalmukban, gyászukban, még akkor sem, ha mindenki egyedül gyászol. Észre kell vennünk, ha néha nem tudnak mit kezdeni a kegyetlen, mardosó fájdalommal, dühvel, amivel különösen gyermek, testvér elvesztésekor kell szembenéznünk.
Ma már újra életem csodájának tartom azt a fájdalmasan is gyönyörű negyven évet, amit éppen az idén ünnepelhetek életem első és egyetlen szerelmével, aki néhány napja ismét bebizonyította: nincs nála csodálatosabb ember… - simogató kezével Ő zárta le örökre Édesanyám szemét, és mellettem volt négy évvel ezelőtt is heteken át, és nemrégiben is egy hónapon át, hogy szüleimet méltó módon kisérhessük a végtelenbe… Kell-e ennél nemesebb, értékesebb ajándék az emberlétben?
(Elárulom – gyakran írok neki – nagytitokban – szerelmes verset, kicsit ódivatút, de annál őszintébbet, és Ő – nagytitokban persze – mindig elolvassa… Az alábbi is egy ilyen:

“A hűség dala
(elképzelt dallam)

“Majd álmaidban visszatérek néha,
mint édes emlék, múlthozó varázs…
Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,
s én ég-selyemben suhanok feléd.”

Szóval, verseket írtam – több százat, az olvasók szeretetükkel árasztanak el nap mint nap… Elfogadhattam és élvezhetem különleges, igazi értékekre tanító, másoknak önzetlenül segítő emberek barátságát, akik akaratlanul is segítik őrizni drága fiam emlékét, segítenek ma is, hogy elfogadjam: a halál nem végállomás, hanem újabb fejezet nyílhat általa az életünkben. A mérhetetlen földi veszteségek - gyakran felbecsülhetetlen szellemi hagyatékkal áldva életünket – ajándékokat is tartogatnak számunkra, csak le kell hajolnunk értük, el kell hinnünk: számunkra is tartogat az élet ajándékokat…
Veszteségek ajándéka… Először megdöbbentem e címtől, ma már tudom, értékes kincs, ajándék lehet Singer Magdolna könyve mindazok számára, akik a könyv elolvasásáig talán hallani sem akarnak gyászmunkáról, gyászfeldolgozásról, hát még ajándékról…- de nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, hiszen veszteségek és ajándékok állandó körforgása nélkül – elképzelhetetlen a földi lét. Így vallok erről egy versemben:

„Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,
a végtelen majd kegyesen fogad,
hol nem számít már testünk gyengülése,
és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:
testvér, barát nem lesz idegen,
békességbe merül minden lélek,
a végső, nyugodt partvidékeken.”

Részlet Singer Magdolna: Veszteségek AJÁNDÉKA című kötetének ajánlójából. A kötet 2012-ben jelent meg a JAFFA Kiadó gondozásában:
„Ajánlom a könyvet minden kedves olvasónak, hiszen a könyvben „olyan emberek mesélik el élettörténetüket, akiket súlyos csapások értek, de hosszabb-rövidebb idő után felismerték, hogy ezeket hogyan fordítsák önmaguk megerősítésére, fejlesztésére. Ezek a történetek erőt adnak, utat mutatnak nekünk.
… Ha ez sikerül, akár mások támaszai is lehetünk, olyanoké, akik még nem tudtak rálépni a megerősödés ösvényére.”

Csabai Andrea: égpasztell

sírod idegen

sosem haltál meg
csak túl mélyen alszol ahhoz
hogy bárki felébresszen

az égre rajzolt téged
az Isten

Szilágyi Hajnalka: Zuhogó

Földre csorog az alkony. A hangok elhalkulnak, a szavak, mint tenger mosta, hideg kövek mozdulatlan hevernek előttem. Mennék utánad, indulnék hozzád, vinném az álmokat, meséket, rólam, rólunk, rólad, de kezem nem mozdul, lábam sárba ragadt. Hiába üvöltenék, úgysem hallanál, hisz te is szemben állsz ezzel az átkozott, gyilkos viharral.
Félsz? Félek helyetted, félek érted…
Nincs vesztenivalóm, hisz nincs már Istenem, nincsenek ígéreteim, se alkum, se gazdagságom, se szegénységem, csak háborúim, és bennük szótlan, magányos hőseim.

Árad a fekete csend, az égiek tenyeréből csillagvillámok hullnak az éjszakába, fals dallamot játszik az örvényekbe kapaszkodó szél. Öleletlen kucorodik hozzám az éjszaka.
Dúdolsz… Valahol. Valamikor. Soha nem hallottalak énekelni. Szemedben a múlt zuhog, én is benne bolyongok, egy idegen világ, idegen útján haladok, de szívedig soha nem érek el.
Emlékszel? Emlékszem helyetted, emlékszem érted…
Hisz a gyermeki álmok lélegeznek, élnek, de egyszer majd elmosódnak, elszakadnak, kettétörnek, meghalnak. Magamba lélegzem a mélységet. Megrajzollak. Olyan vagy most, mint a fáradt FöldAnya, kinek sáros egén a nappalok összefolynak a sötétséggel.
Álmodsz? Álmodom helyetted, álmodom érted…
Ahogy a kiszáradt fa szórja el leveleit, úgy a neked, hozzád írt verseim is milliónyi gondolatra hullnak szét. Földre zuhan a hold, súlyos fellegek közt a rég lejátszott háborúk újra eleven valóságok lesznek. Eltévedt soraim közt
feldúlt harctér a világ. Lövészárokban hasal a tegnap, célkeresztjében a holnap kiabál. Feltartja kezét, de nincs kegyelem, csak őrült látomások, árva félelmek. Tompul a hinni akarás, megrogy a térd, megfeszül a mostoha csönd.
Torzul az idő, hol tágul, hol szűkül. Világnyi vajúdás ez.
Fájsz? Fájok helyetted, fájok érted…
Az emlékezés is fájdalmas. A születés is. És a halál...

Fekete. Fehér. Igen. Nem. Nincs választás, se út, csak ordító szakadékok,hasadó hegyek, s lehullt falevelek. Omlanak az öreg falak, lávaként hömpölyög az esőszagú hajnal, a lángok egyre elevenebbek, éhesen falják a zord sötétséget.
Ázott macskaköveken sétálsz a nyárillatú reggellel, nézlek, ahogy átmész a túloldalra.
Körbeölel az idő. Ölelnélek én is.
Megvársz? Én várok helyetted, várok érted…
De nem nézel hátra. Lelkedben a mélységgel harcol a végtelen, lassan eggyé olvadsz a tegnapok elhazudott álmaival. Mindent magaddal viszel.
Újra.
Szemed keresem, titkaidat akarom megfejteni, de csak hideg árnyékodat érzem. Nézz rám, anyám, szólj hozzám, hozd vissza a hangokat, öleléseket, nélkülük vigasztalan üresek az éjszakák és a nappalok. Felhőkig nyújtózkodó házfalakra kúsznak a lopott fények, mögöttük elmosódó arcod árnyéka. Gyorsan leélted velem álmaid, nem hagytál időt lélegezni melletted. Már nem rajzollak meg, nem írlak verssé, csak szeretlek úgy egyszerűen, úgy csendesen magamban, hisz a játék ma is véget ért, s megint csak ezek a nehéz háborúk, és magányos hősök maradtak nekem…
Emlékeim papírlapon elmosódó pillanatok, szótlanságod szívedig gombolod. Pedig csak játszani vágytam ma is, mesélni, élni.
Veled.

Kovács Daniela: Ma a világ szíve

A temetőt ma is hideg futja át,
sírodra terül a mécsláng bánata,
s míg mormolok egy alig hallható imát,
úgy fájsz, mint tovatűnt nyaraink illata.

Ma a világ szíve sok emléktől nehéz,
és mindegyik felett sűrű pára száll,
némán tűröm én is, hogy minden ködbe vész,
s hogy lábaimnál folyik össze élet és halál.

Fuchs Éva: Anyám emlékére

Lángol a temető gyertyáktól lángol
Sírok peremén jár a "hiányzol"
sikító szelek tőrnek a fényre
józan okosság égi reményre.
Apóka mécses - anyóka sírján,
egyszerre élnek - egyszerre halvány.
Jár a krizantém, jár a nagy kertben,
Álmokat árul halál-ligetben
Őszülő rózsák állnak a sorban
Madárfészek egy csipkebokorban
Lángol a bokor, lángol a fészek
Szárnysuhogású csillagos ének
Kereslek téged - kereslek egyre
Fénylő arcodat mutasd meg végre
lángol a temető - gyertyáktól lángol
Itt vagy? Istenem, de hiányzol...

Zsiga Lajos: gyertyafény

fagyot olvaszt
a sóhaj
bozontos hajú reggel
álmos szemén
sírva nyílik a kapu
a lélek temetőjén
virágtalan sírokat
öltöztet ünneplőbe
az ember
krizantémok erdejében
megbújik a csend
gyertya fényénél
ölelkezik
a múlt és a jelen

2013. október 27., vasárnap

Tornay András: Mit érez?

Mit érez vajon a fa,
ha tavaszt hazudik neki az októberi hajnal?
Mit érez vajon a szél,
ha vihart ébreszt benne a mozdulatlanság?
Mit érez a dal, amit elfelejtettek?
És a vászon, amikor durva ecsettel festik puha ködfelhőit?
Mit érez majd a tél, miközben titokban oson az ablakom előtt?

Budapest, 2013. október 26.
George Winston - Thanksgiving

Simonyi Imre: Késő

Az utolsó levél a héten
hullt le a vén vadalmafáról
az utolsó szénásszekér
két hónapja  ment át a tájon
az első dér tegnapelőtt
hullt le a csíkoséri gyepre

az első cinkepár hajnalban
szállt ablakomba feleselve
s  tegnap  óta már az a bor
áll kancsómban asztalomon
mit szeptemberben szüreteltek.

Egy fájást beérlelt a nyár
s most az keresne valahol
egy zugot ahol kitelelhet.

Kerti Károly György: Télelő

Tűzifám van már.
A lélek rostélyára
jut-e tüzelő?

Kamarás Klára: Úgy kellene

Úgy kellene, mint őszi lomb a szélben,
hullani, hullni napfényben pörögve,
bíborban és aranyban tündökölve,
mielőtt eltűnünk a sárban mindörökre...,
de csak mint fáradt, szürke köd lapályon,
úgy borongunk az átokverte tájon,
és mindig akad vérző seb, mi fájjon,
s nincs már idő új dalra, új örömre.

Bittner János: Együgyű dal

Zörgő avarban sétáltam veled,
hajadban szőkén csillogott a fény.
Rád néztem, halkan azt mondtam neked:
nagyon sajnálom, hogy már nincs remény.

Szédülve álltunk kertünk zöld gyepén,
nevettél, együtt nevettem veled,
nevetve mondtad, nincsen több remény,
amikor megfogtam hideg kezed.

Tudod, a végén semmi sem marad,
hogy itt voltál, azt is csak képzelem.
Agyam felizzik majd a hó alatt,

csak arra kérlek, hogy sétálj velem
a fák között, a kerti tó jegén.
Mint álmomban, ha nincs is már remény.

Demeter Zsolt: Csillagfényben

este van és csendesség az úr
az alkony az erdőbe lépett
és hálót font napsugarakból
ráborította a fákra és hallgatag
néptelen árva lett a határ
a hold halványsárga fényben
vetkőzteti a fákat
meztelen testükre csillagot szitál

Szoliva János: Hull az ősz

Felvérzik a kert,
égnek a pipacsok.
Fodrozódik a levél -,
hull az évszak pernyéje.
Legbelül már havazik.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
nem nótaszó ez már, de búcsuszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közéig a rozsdaszínü áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk –
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmult ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserü sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. –
Ó, ha az ember is a büneit
igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között
úgy türni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. –
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Szeicz János dr.: Alkony

Nézem a pihenni térő napot.
Aranyló arca bíborra változik,
sok apró felhőcsomó az égen
búcsú sugarától lángolva izzik.

A végső perc varázsát csodálom.
Az elmúlásban is sziporkázó fényt
szóró alkonyi parázs nagyságát,
s a bukásban is tökéletes lényt.

Ehhez méltó búcsúzásra vágyom!
Agyamban és szívem reaktorában
sűrített tudást és indulatot
megmutassam egy végső sugárban.

De éveimnek múló porára
visszanézve, mint csúcsot érő vándor,
látom, a megtett út meddő, rögös,
melyen nem érhetek célt alkonyatkor.

Gere Irén: Közelgő ősz

Szárnyak csapkodása hallik,
néma mosollyal búcsúzik a nyár,
szemeim a jövőt kutatják.
Zápor szagú, friss reggelek
emléke kísért még!
Tarka avar zörren lábaim alatt,
kócos hajamban fészket rak az Ősz.

2013. október 26., szombat

Túrmezei Erzsébet: Tanulgatom a csendet

Nézem a tó fodrozó tükrét,
a felhők, fények játékát a vízen,
szeptemberi fák színesedő levelét...
és tanulgatom a csendet.

Nem az üreset, a némát:a beszédeset!
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben.
Tó tükrére, sirályok szárnyára,
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem.
Ölembe perdül egy őszi levél...
üzenetét betűzgetem.

Andy Williams - Autumn Leaves

Túrmezei Erzsébet: Meddig


Uram, tenéked sok a Pétered.

Sokak a nagycsütörtök éjszakáid,
S olyan kevés a csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De elkísér egész a Golgotáig.

Mert olyan könnyű azt kimondani
Egy izzó percben: meghalok veled,
De annyi minden visszahúzna még,
Ha ránk borul a szörnyű éjszaka,
Ha megérint a fagyos lehelet.

Talán csak egy kisgyermek mosolya,
Vagy a hitves könnyfátyolos szeme
Susognak a szélben ringó habok,
A halászbárka, otthonképe hív
Ó, legalább búcsúzni kellene.

Hamu alól az életösztön is felparázslik,
Ó, ilyen hirtelen?
Egy percre olyan szép lesz a világ
Átölel minden színe, illata
S már el is hangzott a: nem ismerem.

Uram, tenéked sok a Pétered.
Sokak a nagycsütörtök éjszakáid.
Hadd lehessék én csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De hű marad egész a Golgotáig.

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Messzire mentél, fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész, s a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne,
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd, bizony megtalálnád életed!
Bízd rá magad arra a harmadikra, mert az a szeretet!

2013. október 25., péntek

Túrmezei Erzsébet: Az alkalom

Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.

Túrmezei Erzsébet: Ha te nem lennél

Ha Te nem lennél, két riadt kezemből
kihullatnám az életem,
mint céljavesztett, hitvány semmiséget.
Ha Te nem lennél, meghalna az élet,
meghalnának a színek énnekem.
Déli verőn is dideregve fáznék,
hiszen Te vagy tündöklő napvilágom.
S bár tündérkertek ösvényein járnék,
elepednék, mint kopár pusztaságon.
Rettentő rommá összeomlana
énbennem minden, ami szent és drága:
lelkem elrejtett végtelen világa.
Szertehullana a harmónia,
sóhajokká lennének a dalok
és sikoltássá minden énekem:
hisz mindenem vagy, Uram énnekem.

Túrmezei Erzsébet: Nem mondott fel nekem!

Szolgálatára angyalok sietnek.
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
hogy meglátott, parányi porszemet,
s szolgálatába vett.
Szívemben ujjongva dalol a hála,
Kerek világon nincs jobb gazda nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
mert nem csak munkát, drága feladatot,
erőt is Ő adott.
Szentlelkét adta: segítsen, vezessen.
Sürgessen: soha ne időzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen.
Mindenre elég volt a kegyelem.
Ő maga járt velem.
Talált volna annyi hűségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet,
Csuda irgalmát áldja énekem,
hogy szolgálhattam hosszú éveken,
s nem mondott fel nekem.
Pedig megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
türelmét, irgalmát dícsérhetem ...
mert ezután sem mond fel ... sohasem!
Övé az életem!

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Túrmezei Erzsébet: Hátha még utolér!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg „a lelkük utoléri őket”:
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!

Túrmezei Erzsébet: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.

Túrmezei Erzsébet: Ősz

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elémírod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dícséretet.

Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!

2013. október 21., hétfő

Fülöp Kálmán: A dér porából


A dér porából hajnalok születnek,
s én ott a parton kutatom a fényt,
halodó mélyét ronggyá gyűrt egeknek,
hallom a felhők széltépte éneket.

Lennék reszketeg lantos, vén poéta,
megénekelnék mindent, ami szép —
az őszi pára illanó varázsát,
a halak hithű, tiszta életét.

Vagyok csak ember, itt, az emberek közt,
becsülöm, ami másnak is becses —
szerelmet vallok a székely hegyeknek,
s ha hív a távol, tudom, nem megyek.
Oliver Shanti - Well Balanced

Létay Lajos: Tán csillagok leszünk

Az Alvernán nyílnak a szilvafák,
egy pille kéken ringatja magát,
zümmög a sok fehérfátylas kökény,
mint útszélre ült mennybéli család.

Bizony, most imádkozni kellene,
vagy szép szavakat súgni legalább;
helyette csak bontom, csomózgatom
kis kedvesem virágszagú haját.

Ó, szép ez így! Oly könnyűek vagyunk,
hogy egyszer csak, ki tudja, merre szállunk!
Elröpít egy felbillenő levél;
könnyen megyünk - mért sírnátok utánunk?

Tán csillagok leszünk a klastrom tornyán,
tán pillangók vagy galambok, lehet;
s mi hozzuk nektek szürke telek múltán
a legelső ibolyás fényeket.

Komán János: Mezőn

Mindenütt embereket látok,
mintha összebeszéltek volna.
Napos napraforgóvirágok
mendegélnek ily csöndes sorba.

Az egész határ fényben ázik,
a zaj a fészkében szendereg,
egy-egy tücsök és méh lármázik,
mintha nem lennének emberek.

Annyit tapasztalt már e vidék,
hozzá illik a hallgatása;
a némaságtól féltem, kiég,
és eltorzulhat a képmása.

Mégis, amikor komor korok
sodrása hánytorgatja bajba,
s a kétségbeesés harangoz-
halljuk, hogy megered a hangja.

Székely János: Egy régi ház

Én nem tudom, miért jutott eszembe
A régi ház a körtefák alatt.
A régi ház, amely az új időkben
Éppoly kopott és jeltelen maradt.

Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
Mögötte élő forgalom cikáz,
De orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
A régi ház, az álmos régi ház.

Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
A körtelomb, s ha szél motoz körül,
Valami édes, mondhatatlan illat
Szivárog át az ablakok mögül.

Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
Dereng a tornác hármas oszlopán.
S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
És álmodik – és hasonlít reám.

Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
Vén házikó folyvást eszembe jut…
S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
S egy út, amely a végtelenbe fut.

Székely-Benczédi Endre: Jóllakottan

Jól érzem magam e völgyben. Ölel.
Állig emelt térddel fürkészem a jövőt.
A dombok csak foltok a függönyön.
Néhol szakadozott. Ott süt be a Nap.
Délelőtt. Délben Ő fürkészi az asztalt.
Ilyenkor a térdem alám kerül:
Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak!
Elviseltem egy fél napot emberül.
Engedd, hogy eképpen táplálkozzak.

Délután már én ölelem a völgyet.
Karjaim messzire nyúlnak.
Kitapinthatom a dombok arcát.
A dombok halántékán az erdőt.
Összeborzolnám azt is, mint mindent,
ha hozzáérek ... Mint a gyermek,
aki azt hiszi, anyja fölé nőtt. Tudom,
hogy látszat, de jólesik, hogy az alkony
velem is óriást játszat.

Demeter Zsolt: Nagybacon, a falum

Arca nem kendőzött. Hol poros, hol sáros
benne az országút, de csak út s nem utca.
              Kopogó-lépésű,
              Keményölelésű
              emberek laknak ott.
Templom-járó, öreg nénik
a múlt imakönyvét nézik.
Visszajöttem keblemre ölelni mindent.
Mindent, ami nekem kedves, ami kézen fogva vezet.
Megcsókolni mindent,
földet, a felhőt, patakot, hegytetőt,
füvet és fát, mezőt, hallgató kopjafát.
Visszajöttem, és elmegyek.
Utánam integet felhős kalapjával a Leshegy,
a kopasz Csókás domb,
Tatárvágás, a Kinyír szuronyok hegyén ülő béke,
szántó-vető barázdája.
A római úton botorkálok Alcsík felé.
Virággá válok hajnalhasadtára.
Bölcsöket ringatnak.

Bencze Mihály: A vízhordó dala

Előtted úszik, úszik minden emlék,
vágyadat, országodat is elvették.
Az őseid fejfáján varjú fészkel,
hártyavékony szabadságra is pénz kell.

Igy lettem én kisgyerekként vízhordó,
fájó koppanás a rozsdás rácsajtó.
Hátamon a bot, rákötve két dézsa,
mindkettőt még öregapám faragta.

Egyik tökéletes, a másik repedt,
forrástól hazáig cipeltem őket.
Hidegen, bádoghanggal vert a szívem,
reggeltől estig két krajcár a bérem.

A tökéletes edény után semmi,
maradt a sivár természet és ennyi.
De több pénzt hozott a konyhára, és így
anyám szemében büszkeség volt és frigy.

A repedt edény csak a felét kapta,
de nyomában virágos rét és padka,
s rajta jövőt álmodó szerelmes pár.
Oh, gondolat repülj, hát az élet vár!

Végtelen e tánc, apáról fiúra
öröklődik a vízhordás, s a nóta.
Egy emberöltő alatt sokat remél,
a két edény egymással helyet cserél.

Hát így lett virágoskert mindkét oldal,
gyermek maradt a lelkem, s az ősi dal
kottává nőtt. Az erdő mélyén tisztás,
Isten szemében napfény és a forrás.

Kozma László: Hargita köszöntése

Mi az a boldogság, mikor
Megpillantom havas hegyéled.
Hogy a lelkem ujjongva forr,
Mert újra itt vagyok tevéled.

És ha alkony-bíbor lobog,
Mint piros szirma hull a vérnek,
Mért van, hogy szinte zokogok,
Ha messzeség ködébe nézek?

Szente B. Levente: Városomnak másodkézből

fülembe harsog a vén Küküllő
királyi vért követelve lám –
kőszirmokat hullat
a keresztúri csönd

Simonfy József: Ez is

már csak szép dolgokat
szeretnék csinálni
hasonlót a csillagok
születéséhez
éveim körülállnak ahogy
az erdőt a fák

fölveszem a maszkot
a mai naphoz illőt
ez nem dal nem is ének
nem úgy élek
nem vigasz van ennél
rosszabb akik belepusztultak
akik semmit sem akarnak
neked terveid vannak
utazol párizsba kijársz
a szajna-partra
mint most a szamosra
étvágyad rengeteg
ez is egyfajta életszeretet
ne utáld a magad képére
teremtetteket

Albert-Lőrincz Márton: hódolat a nyelvhez

én nem tudok szólni úgy
ahogy nem tanultam
nem tudok rácifrázni
(rongyot rázni untam)
nem tudom megcsonkolni
(ne bántsd a nyelv is érez!)
nem tudok véle trillázni
(nem jó a bor ha édes)
én nem tudok kirakatért
boltolni adni-venni
szatócsinas ruhába bújva
suttogva alkudozni
élő szótagot megölni
ha hosszabb lefaragni
s beletoldani ha nyúlfark
egy szótagot egy hangot
(bár enyelegni tudnék vele
annyira hű s úgy szeretem)
nyelvem kötésében a szó
nyílhegy dárda parittyakő
és anyakéz is (simogató)
megdorgál megfog és befog
nem iga (engem biztat ő)
édes börtönöm nem bilincs
kulcsa van de zárva nincs
ha csonka lenne mint a hon
megérteném hogy meg kell szülni
de ép és szép és birtokol
nem szitál szét (mint trianon)
a nyelv nem pitykés kinőtt cucc
mit átszabhat a labanc ízlés
olyan mint égen a Nap
Keleten kel minden nap

Ráduly János: Szavak

Mi a versírás?
Szavak egyensúlyának
Éber őrzése

Mészely József: Vers a magyar nyelvhez

Benned minden
a helyén van még,
hiába röpködnek körbe, beléd ütődve
a divat hímporos lepkék.
Benned minden
a helyén van rég,
akár a szálfákban
a kezdet és a vég,
akár a szálfákban
a bölcső és a koporsó,
s mi köztük feszül, él,
hiába tűnik, hogy tétlenül toporgó,
hisz mégis csoda, erőt sokszorozó,
mely nélkül a lelkünk senyvedve,
csillagtalan esteként
csak önmaga árnyában heverne.
Te nyögés nélkül tűröd
a balgán emésztő végleteket,
a fullasztóan tomboló nyarakat
s a dermesztően fagyos teleket.
Te vagy, ki vihart állsz,
és gőgösen ágáló közönyt,
s mégis ringatsz levelet, virágot,
jövőt biztató lenge fényözönt.
Te derűsíted újra és újra,
hogy ne árvuljon el a kedvünk
s ne fáradjunk el élni,
hogy építsünk, szeressünk.
Faludys áhítattal mondom én,
lelkünknek te vagy a táp,
nélküled nem írna az időbe nyomot
az elme, a kéz, a láb…

Jószay Magdolna: Október illata

Az évszakoknak is illatuk van.
Vagy már csupán eleget éltem ahhoz,
hogy ezt tudjam?
Mert az érzékelések szorosan hozzátartoznak
a történelemhez...
ezer emléknek van köze látványhoz, illathoz,
dalhoz vagy ízhez!

Ha az élesen vakító őszi napsütésben
hajamba szálló ökörnyál súlytalanságát
nem érezhetném,
ha a fák gazdagon színes, pazar búcsúruháját
nem figyelhetném,
ha nem zizegne könnyű érintéssel talpam alatt
puha levélszőnyeg,
ha nem hallanám, hogyan károg a megérkező,
fekete bársonyruhás varjúsereg,
akkor is összetéveszthetetlen ez az aroma,
mely napfény, avar, enyhe füst,
érett szőlő, körte,
az őszi virágok és némi ködös pára
illatának hűvös keveréke.

Csipkerózsika-álomból ébredve,
süketen-vakon levegőt szippantva
tudnám, amit érzek, nem lehet más, mint
a sokszínű, csodás október illata.

P. Buzogány Árpád: Október fakó énekéről

Arany az ősz a fénytől,
derűsen kék az égbolt;
hosszú, megfáradt esők
miatt ilyen már rég volt.

Színe veszett a zöldnek,
fakó az egész határ,
széltépázott az erdő,
mint rongyos szárnyú madár,

mégis gyümölcse piros
vagy sárgul langymelegben.
Csendes völgyeink fölött
napmadár tovalebben,

szárnysuhogását halljuk,
nincs annak vége-hossza —
fanyar énekét egész
október visszhangozza.

Madár János: Ujjaid az égig érnek

Szélrajzolta táj –,
szeptemberek őszi álma.
Hull az időtlen falevél,
mintha a csönd is fájna.

Sebzett utak kanyarognak,
szívedhez feketül az éj.
A csillagok érted élnek,
ártatlan arcodtól ne félj!

Mire megvirrad homlokod,
világot markol kezed.
Ujjaid az égig érnek,
hogy elérjék emlékezeted.

2013. október 17., csütörtök

Mészely József: Ne engedd

ne engedd
fakulni a hamvas színeket
izzál fagyponton is
dacolj az elmúlással
mint a dérverten is
őrlángként pislákoló
őszi kikerics

ne engedd
szétterülni
az ólálkodó homályt

ne engedd
hogy hamuvá hűljön
a világító láng

ne engedd
hogy a kezed ne simogasson
a szíved melege ne ölelhessen

ne engedd
a semmi étkévé alázni
az éltető gondolatokat
David Lanz - Cristofori's Dream

Mészely József: Négysoros a reményről

mint a tenyerünkkel óvott
szélben repeső gyertyafény
csak hitünk melegétől
tápászkodhat táncba a remény

Mészely József: Ugye hiszed

Ugye hiszed, hogy nem szétporzó porszemek
az emlékezés bágyadt sugarában
felfénylő utak, arcok, események?
Ugye még nem sodródtak a sodrásban
salakká, amely mögül széthullott minden:
mélyült nyom, légző vonás, nyitott láncszem
úgy, hogy egybefűzni már lehetetlen?
Ugye, ha rájuk néz, látja is a szem,
érzi is a szív, érti is az elme,
hogy nem lebegnek be a feledésbe,
hanem új úthoz, archoz, eseményhez
szétmetszhetetlenül tapadó jelek,
fájva is gyógyulásra képes sebek,
s vér az életünket szövő erekhez?!

Almásy Zsuzsanna: Ma

Kinyílt virágok álmodtak pillangót
Bánatos harangok vártak zendülésre
Megrepedt poharak nektárral kínáltak
Felsejlő pillanatok ölelték az éjszakát

Elhallgatott történetek várták végüket
Ledőlt kémények füstjele szállt
Mosolyok tévedtek el a parkban
Égő hidak hideg parazsára léptem

Volt egy nap és lesz még ezer
Az évek napokká oldódnak
Körtáncot járunk egyedül
Tegnapi imákat mormolunk

Ma megint volt ezer nap.
Sejtekké bennünk oldódnak.
Évek járnak lassú körtáncot.
Imánk várja a holnapot.

Almásy Zsuzsanna: Levéljegyzet megnyugvásul

Vagyok.
Vagyunk.
Vártad - kapod.
Élünk és élhetünk.
Várunk és kapunk.
Fordulunk a télbe,
fordul velünk a föld,
fordul le a virág
a polcról... - felteszem
harmadszor éledünk újra
harmadszor nézünk egymásra
mint sosem látott emlékre.
Harc a hivatallal és
a gravitációval...
Régen írtam,
szétfeszít a kényszer.
Háborúban hallgatnak...
Hallgatni kell?
Soraid közé szökik a kezem.

A múlt átírható múlttá?
S az emlékeztetés foszló
árnyai a szélben hogyan tűnődnek és
miért másképp gyűrődnek,
hogy én nem,
egy más kristály prizmája tisztán szórja
a napfénybe az elvesző tegnapot?

Belül és köztünk béke.
Ezt is meg kellene írni végre...

Végtelen vonalaid kibomlottak
előtűntek vágyott arcvonásaid
kristálycseppben hallottam hangodat…

Megmutatta magát az eleven test
igazzá lett emlék csábított
vad illatod kedvemet kereste …

Hűvöstestű vágyakba zuhantam
pillanatonként éledő áramlások
forró öleléssel zártak magukba…

Pihenni tértem árnyékod mellé
fejem felett az örök csend szállt
vitte éjszakáim megtalált szerelmét.

Almásy Zsuzsanna: Őrjöngő percekben

Őrjöngő percekbe szorít az élet.

Messziről indul a gondolat
megint
elveszett álmaim keresik párjukat
eltévedt mondatok hallatják hangjukat
tükörsima tengeren, haragos hullámokon,
záporban viharban szivárvány alatt.

Homokba rajzolt jeleken taposok
hajam a szememben, széttép
a szél
csendet parancsol hallgató hangoknak
magányos álmokat üldözne el
messzire indulnak haragos vágyak.

Őrjöngő percekbe szorul a lét.

Bittner János: Virágének

Éltem madárcsicsergésben,
szélben tűnő csillagképben,
kitárt karral fényben állva;
néztem festett rózsaszálra.

A nap véres fent az égen:
szemed tüze a reményem
Havas utcán fagyban jártam,
karjaidban halni vágytam.

Elringat a kéklő tenger,
örökre eltűnök egyszer.
Nem várok már a csodára,
holnapomnak nincsen ára.

Bittner János: Zsánerkép

Magába zárt a táj, a hold ezüstje.
A Város végleg eltűnt álmaimból.
Nem izgat többé harsány fénye, füstje.

Az élet zümmög, vibrál és dorombol.
Látod te is, hogy mennyit ér a lélek?
A csönd sugárzik mindegyik dalomból.

A szigeten lassan folyik az élet,
mint az olaj az országúton át.
Hűsít a szél, a csillagfény megéget.

Az esti szélben hajlong egy virág.

Bittner János: Találkozás

Félúton álltam múlt s jövő között
A tegnap tükreit már összetörtem
A holnap még csak megszületni készült
Mint szürke ködfal, tornyosult előttem
Oly bársonyos volt, mint a macska talpa
A sűrü ködből egyszer csak kiléptél
És láttam: végtelen az ég hatalma

Mert tudtam, egyik isten küldött téged
Lábam alatt üvegcserép csikorgott
Mint hímoroszlán, megráztad sörényed
Vízkék szemedben önmagam kerestem
És úgy vizslattalak, mint egy vadállat
Arcod hamvas barackját megharaptam
Csodáltam tested, hangod, orrod, állad

Különös szavaidat ízlelgettem.
A ködfal hátrált, továbbmenni féltem,
Kezem megfogtad és magaddal húztál
Mögöttem a sötét eltűnt a fényben
Rád néztem, néha kicsordult a könnyem
Puhán süppedt az út, amerre léptem
Sokáig készültem, hogy megköszönjem

Demeter Zsolt: érintesz

elég nekem a szó,
elég nekem az is már,
elég, ha kimondom a neved –
egy rámnéző virág

elég nekem a gondolat,
elég nekem a képzelet,
elég, ha rámhajlik a lomb –
azt hiszem kezed

Demeter Zsolt: hétköznapok

delet kondult a harang
zengve-bongva az égnek
csengett szívem otthonába

csak belül
esett a tegnap
fölismert a holnap
ami vagyok születéstől:

háborúval és örömmel
minden felett: Isten

arcomon tiszta vízgöröngy
titka tanulhatatlan

Demeter Zsolt: Magyar költők éjszakája

ingyen osztogatom költő-kincsemet:
itt van, vigye a szívemet!
hiába tékozlom Isten szent sugarát,
bamba sötétség marad a nyomában,
senkinek sem kell magyar vers
nincs már Léda, se Adél, se dél,
a rágóguminak is nagyobb értéke van,
mint Parnasszus legszebb gyöngyének,
Bacchus és Pán újjászülettek
az újvilág gyöngyöző vizében,
festett szájú, olcsó Vénuszok kelletik
magukat rigófüttyre, bronz-pucér táncokra,
én csak öntöm szívem
és síratom a költők alkonyát,
szavaimban fölszáradnak a könnyek:
a csalódás méhében kell újra megfogamzanom.

bőrömbe égetem hitem rügyező ágait,
hiszek egy új vérszerződésben,
hiszek a kétszer kettőben, s ha több is,
elszámolják valahol, engem is megbecsülnek,
költő leszek újra,
és nem kell kincseimet ingyen osztogatnom
és kallódnom ott, ahol a potyautasok
whiskyvel szunnyadoznak.

2013. október 11., péntek

Márai Sándor: Gyöngédség




Két napja lombhullás.
A fák hervadt karokkal lenyúlnak,
és megsimogatják a didergő földet.





David Lanz- Painting the Sun

Bittner János: Hitvallás

(Ars poetica helyett)

Azért jöttem, hogy engem megtalálj,
ha fázva ülsz a napok romjain,
ha körülötted bamba birkanyáj,
és eltévedsz a múltnak útjain.

Lelked, mint gyönge lepke szárnya leng,
a nap, a hold fejed körül forog...
Látnok vagyok, mély kút a két szemem,
kettős körében: nyugvó napkorong.

Az ujjaim nyomán forrás fakad,
hűvös hulláma csók a testeden.
Szavam zenéje téged simogat.

Az én erőmmel vértezd föl magad,
testem terített asztalod legyen,
ha rólad a hitek lefoszlanak.

Demeter Zsolt: Lombkedvesem

Sétálunk.
Az idei ősz fogócskázik velünk.
Megfoghatatlan
erdei csend omlik ránk.

Ébredő
arcodon pillanat-hajnalok
késett mosolya.

Csak megyünk,
árnyunkon tegnapelőtti
forró szavak táncolnak
körbe-körbe
pörögve veled
örökre.

Csak látnék egy mosolyt
mire hazaérünk
az ég vörösében!

Hideg van.
Rögös úton őszi erdőnek
őszi birodalma.

Fázom kinn és benn…
szürkülsz hozzám
lombkedvesem

Bánházy Péter: Tudd érteni…

Tudd érteni,
mit susog a szél
a bogos ágak között,
mit jelent az eső,
ha mossa arcodat,
mit jelent a könny
- s a szó,
ha neked zenél,
tanuld érteni a titkot,
melynek őrizője vagy.

Mert benned terem a világ
újra meg újra
minden reggelen,
s mint ki féltené,
mert röpte túl rövid,
szárnyalni mégse engeded
- vigyázod véle
a magadnak épített falat,
s tükrödet,
mely egyszer úgyis eltörik.

Tudd érteni,
mit susog a szél
a lőréseken át
- s a várfokon
csakazértis dallamot
miért fütyül
- nézz mély kút vizébe
s rád köszön a Hold
álmoddal,
melyet kajánul ellopott.

Tudd érteni,
mit perceg a szú,
mint őröl a nagy mozsár,
hová visz a lépcső,
mit őriz a rozsdás lakat,
s mivégre a titok,
ha már senkit se’
érdekel,
s kopott kacatok között
örökre elveszett marad.

Elekes Ferenc: Olyanná lenni kéne

A fák közé csapott
az ősz,
s mint sárga rozsda,
hullott a sok levél.
Azóta
ágak hegyére gyűl
a könnyező eső,
s a föld
nehéz ködöket húz magára
takarónak.
Jaj,
olyanná lenni kéne most,
akár a mag:
őrizni nyári hőségeket,
s hevíteni új tüzekre ismét
a termés-álmú
megfáradt rögök
bizsergő porcikáit.

Vékony Andor: Október csókjai

ébred már a táj
koppanó lassú léptek
az utca kövén
hűvös hajnalok nyomán
még enyhe napok jönnek

árvuló parkok
füvén százszínű foltok
új patchwork minták
lágy októberi csókot
igéz a keleti szél

vérvörös rózsák
szirmán még a nyár üzen
a kertek ölén
ritkuló lombok rejtik
a bóklászó csirregést

képek egy útról
őszi csokrok verssorok
elsodor a nap
a lenni tenni szavak
mielőtt megállhatnék

melléd értem rég
elfeledett pillanat
egy arc megigéz
hagyom ”köszönöm” köszönt
ma is minden leírt szó

Végh Sándor: A keletkezés

Mi szeretnék lenni?
Az útszélén árnyat adó fa,
alatta fáradt vándor, és egy tarisznya.
Vagy lehetnék
ágain a levél, hallgatva,
hogy közöttünk a szél miként zenél.
Még inkább lennék fészeklakó
fióka, ki tátott szájjal
csipogja kérelmét.
Vagy fáradhatatlanul lebbenő
madárszülő,
ki fészkébe éppen hazatér.

Lennék titok a fa tetején,
mely a világló háttér előtt
karmolja énjét a valóságba.
Vagy lennék gyökér, kitárt
karjaimmal tartva az eget,
imádkozva a fényért,
addig míg lehet.

Mi szeretnék lenni?
Keréknyom, mely a homokban
hosszú csíkján illan tova.
A vándor maga,
görbe hát meg egy faderék,
nézi: miféle térkép ez, ahogy
csüngő kezekkel simítja kérgét.

Örök kérdező lennék.
A fogva tartott máról faggatnám
öreg barátom, mielőtt rámdőlne
az idő. Csak egy fa lennék
azért, hogy árnyékában
újraéledjen az ismeretlen jövő.

Mégis, mi szeretnék lenni?
Egy ember, akinek az életben
egy pillanatra ottmaradt a nyoma.

Szebeni Attila: Négy sor

Poklot kell járni annak
Ki szívét égeti sorokba,
Csokorban nyújtva át másnak
Ingyen virágait a mának.

Joan Fortuny: Költészet

Ha írok, nem azért, hogy kitöltsem
az űrt létezésem határai közt.
A vers mindig úgy jelenik meg előttem,
mint
egy másik realitás.
Én vele társalgok
itt-ott keresve a helyemet
mintha ismerkednék a hangokkal s a környékkel.
De az, mit magadnak kapsz,
a mi kettőnk hasonlósága.
Valóban sokan vagyunk,
és az emberi sorsban
mi mindannyian csak jel, öröm és csend vagyunk.

Dabi István fordítása

2013. október 5., szombat

Paszternák Éva: Egy éber éj...

Egy éber éj mélyén a hajnalra várva
bebarangoltam szent tájaink,
a folyók ölét, a parttalan medret,
visszhangként szóltak mély sóhajaink.
Buta a nő, ha szomjazni hagyja,
kiszárítja gyökerét a szépnek,
és egyetlen nap kitépne mindent,
átadva azt a feledés tüzének.
Őszt csinál bent a fonnyadó lélek,
s lehullat magáról ezernyi szót,
amitől egykor egy istennő lettem,
mert férfira rajzoltam édes mosolyt.
Gurul a sorsom, elmúlt az ünnep,
aranyló por ül az emlékeken,
ujjaim hegyével érintem lágyan,
csillagos jel lesznek vén fejemen.
Yiruma - Because I love you

Ágai Ágnes

Nem mondhatom el
sóhajos álmaimat,
és apróbb kis vétkeimet sem,
csak álcázott fájdalmamat hordom
nélküledségem bús napjaiban,
és úgy idézlek föl meg-megújulón,
mint kiszáradt meder
a csobbanásos, friss hullámverést.

Szeicz János dr.: Éber álom

Már ébren vagyok, de álmodom még.
Pirkad az ég, a hajnal közel,
egyhangúan ketyeg az óra bent,
s kint tücsökhad buzgón ciripel.

Kóválygó álmok furcsa reggelen,
szél számolja a fa levelét,
szú perceg a szekrény oldalában.
Ébren vagyok, de álmodom még.

A belopódzó hajnalhang szobámban
a kert illatával összeolvad.
Már ébren vagyok, de álmodom még,
édesszomorú álmot rólad.

Oly ritka vendég vagy Te nálam, s bár
ébren vagyok, de álmodom még,
hogy el ne menj a hajnali fénnyel.
Mert álom vagy csak, múló remény.

Nagy Norbert: Minden ágon

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Tagjaim elerőtlenednek,
ha nem vagy mindig közelemben.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.

Ha néha egy-egy nap elragad,
tolvajlásába elkárhozom.
Égve felsercen a „nem marad!”,
pedig tudom, hogy nincs rá okom,

mert visszajössz újra és újra,
mint vad viharok után a Nap.
De ma még saját dalát fújja
e halott, nélküled-pillanat.

Egy fél ország nyújtózik köztünk.
Vad füvek, erdők, s beton éke.
Felsejlik, hisz oly nagy a csöndünk,
hogy aki elment, hazatér-e?

A tavasz kinyílt, lassan a nyár…
S csak ragasztgatom széttört álmom.
Mint fészkétől elárvult madár,
téged kereslek minden ágon…

Szikora Zsó: Jöttél

Tükröt tartottál elém,
lássam olyannak magam,
amilyennek te látsz
ott, a túloldalon.
Akartad, hogy megismerjem
azt, aki igazán vagyok,
s kiteljesedjek általad,
míg te bennem.
Emlékszel? Kacagtam rajtad,
s kétkedve ismételgettem:
ugyan miért is gondolod,
hogy ez neked menni fog;
és különben sem létezhet
olyan dolog,
ami új lehet számomra,
önmagamban.

Ma már csak mosolygok,
nélküled sokkal kevesebb
lennék, mint aki vagyok.

Zsefy Zsanett: egy kis kavics

-részlet-
csak egy kis kavicsot
sodort partra a tó.
halk koccanás jelezte
szikla tövében elhalón.
a lemenő nap
alkonyt hajolt ránk
sustorgó fák között.
...
nem értél hozzám,
csak léptünk egyezett.
kis rezdülések fontak körénk
szerelmes perceket.
az idő velünk haladt,
- hát álltunk jó soká -.
ujjainkkal intettük magunkhoz,

s azóta vigyázunk rá.

Zsiga Lajos: csak egy percet...

csak egy percet adj még
hogy felöltöztessem lelkem
hitvány csontjaim lehetnek
akár meztelen
csak egy percet adj még
hadd kiabáljam túl
a mennydörgést
letérdelve imát mondjak
Istenemnek
csak egy percet adj még
hadd nézzek a nappal
farkasszemet
míg kinyújtom kezem feléd
hogy mindent megköszönjek
csak egy percet adj még
míg könnyeim halvány fátylát
magamra terítem
aztán jöhet a sötét éj

Gősi Vali: Kolduslélekkel

Megint egy nap, hogy ráébredtél:
végérvényesen árva lettél,
be kell már érned ennyivel.

Ajtók csukódnak benned - előtted,
fukar könnycsepped tétován reszket,
kolduslélekkel létezel.

Kifosztott lettél, üresség benned,
nincs, aki tudná, mit kéne tenned,
hogy a rettegést elriaszd:

senki sem fog majd fölötted állni,
száraz szemedet végül lezárni,
ha érted is angyal érkezik.

Falu Tamás: Két társ

A csöndes esti köddel
És borúval borongok,
Elhagy az öröm lassan,
Mint falevél a lombot.

Kik lépteim kísérik,
Nincsenek már csak ketten:
A visszahozhatatlan
És az elérhetetlen.

Bodor Pál: A versek végén

A versek végén ott a mély s lágy
     anyaföld, mint a halálugrók
     alá terített ponyva, légzsák -
csakhogy a versek végén végleg
     eltűnünk, s nem rúg föl megint
     s megint
          rugalmas labdaként
                már semmiféle nagy poén.
A versek végén nem a rím
     Dobbant,
                hanem a véglegesség.

Olyat kell írni,
     hogy az ember
          jó magasból
          jó mélybe essék,
s amit ír:
     a zuhanása
     legyen nyílvessző-pontos görbe:
          anyanyelvből
          az anyaföldbe.

Szoliva János: Monológ

Nem is a tél hidege,
csak az a remegés,
az a vacogás, félelem:
a mindig változás,
az örök várakozás,
véges és végtelen közt
a megmaradás csak.

Gere Irén

Amikor kétségbeesett
versben tör ki a lélek,
akkor  már  valami
nagyon fáj, nagyon éget!
...és nincs óra, nincs
perc, hogy  ne  fájna,
nincs szó, nincs simogatás,
mely gyógyszerré válna!
     ....
Csak az idő, csak a csend
ami  lassan  gyógyít.....,
semmi  és  senki  nem
hozhat  gyógyírt!

Kovács Daniela: Mielőtt ágyát vetné

Ma olyan csöndes a rőt-arany ősz
bágyadtan játszik az ablak üvegén,
szobánk homályában hosszan elidőz,
hol ketten vagyunk: az emléked meg én.

Ránk néz, mosolyog, kacéran legyint,
örömtűz lobban csillogó szemén,
majd kacagása halkul, s búcsúcsókot hint,
mielőtt ágyát vetné a tar ágak hegyén.