Tornay András

Hajnalok a télben
Gyolcsköteg a szélben
Otthonom az égben

Sting-Cris Botti-Josh Groban

Sting-Cris Botti-Josh Groban

Tornay András: Elengedlek

nem tudtalak megvédeni
nem tudlak már átölelni
de mesélek a reményről

nem gyújthatok lámpást
csak eltűrjük a bántást
de lefestem a hajnalt

kincsünk megint titok marad
bennem nem találod már magadat
de merítek a forrásból

nagyon fáj, hogy nem vagy velem
kit érintsen most a kezem?
de rábíztalak másra
aki jobban tud szeretni mint én

Tornay András

Isten
szeretete
kiegyenesíti
a
völgy
nedvességétől
eláztatott
lábnyomok
csavargásait

Tornay András

Van, amikor a leghatalmasabb sziklák is némák maradnak, az óceánok is elcsendesednek, s van, hogy az apró kavicsok sikoltnak és üvöltenek. A hangerejük nem azonos a tényleges erejükkel. Titkot rejtenek. Kérdéseket, válaszokat, örömöket és fájdalmakat, csodákat, imákat, veszteségeket és győzelmeket. Reményt és túlélést. Az Életet. Annak teljességében és gyönyörűségében. A feltámasztott, megújított, sziklasírból előhívott életet, amelyről másoknak kell majd leoldani a gyolcsokat.

Zsiga Lajos: az igaz szó

mikor ajkad kimondja
a szót
a valót
szemed égre néz
megtört fény alatt
int lelkedben
a vigyázó
bölcs akarat
ne hívd a múltból
a tépett tollú madarat

mikor ajkad kimondja
a szót
a valót
s mint kövek
elindulnak a szavak
összetörve mindent
elpusztítanak
lantodat vesd eléjük
vagy magadat

mikor ajkad kimondja
a szót
a valót
s keresztre feszít
a bűnös akarat
ne tépd le
a sötét égről
a csillagokat
építs szobrot
az igaz szónak

mikor ajkad kimondja
a szót
a valót
fiadért mondj
mindig igazat
kik vakon
az úton támolyognak
te mutass
nekik igaz utat

mikor ajkad kimondja
a szót
a valót
s ezért
koldusboton
reszket kezed
megalázhat ember
de Isten szeret
s majd kőbe vési neved
a nemzeted

mikor ajkadról csak
az igaz
szó szól
Isten megbocsát
s majd így szól
én bíztam benned
ember
te jó vagy
engedd el
a gonosz kezét
s szabad vagy

legyen hát hatalma
az igaz szónak
öntözzük meg
letaposott virágait
a múltnak
s magunkból
gyomláljuk ki
a gazt
s mondjunk mindig
igazat

Zsiga Lajos: a művész

magányos cédrus
gyökértelen hegy
pusztába kiáltó
próféciák között
keresztre feszített
büszke kegy

éghez láncolt
ruhátlan őrület
ki ha sírni kezd
az ég megremeg
a földön
fellobbannak
a tüzek
s a dicsfény
örökre égni kezd

művész az
ki ápolja a tüzet
lelkéből ad
hitet szépséget

Zsiga Lajos: hajnali gondolatok

mikor megtörik
a csend
s felkiált a pillanat
ájultan megszületik
az ember
békéből a harcba
csendből
a gyilkos zsivajba

lángra kap a parázs
az élet ajándéka
sóhaj álom rettegés
s mint űzött vad
az egész élet
egy menekülés
pillanattól
a pillanatig
a hídon az út
tart egy életig
hol korbács
hol vad ölelés

örömtánc
szenvedő vonaglás
a megtépett
csábos éjszakák
ruhátlan öntudat
síró csillagok
nézik
a szenvedés
tövises útját
hol nekifeszülsz
hol térdre rogysz
mint Sziszifuszi
a tőled
hatalmasabbnál

s ha kezedre egy
pillangó száll
lelked ráncai
kisimulnak
s elönti tested
a boldogság

csak ennyi lenne
a jutalom
hogy békét kötsz
a világgal
ami egy pillangó
szárnyain
jött el

az óriás,
aki te vagy
s a világ
a törékeny pillangó
furcsa játék
tébolyult dimenzió
s a boldogságtól
hogy megtetted
könnyet csal
égi szemeidre
az örök béke

Zsiga Lajos: Legyünk mi...

Síró hang tépi fel
Arcomról
A fagyott könnyeket.
Magam siratva el,
Sajnálva hitvány lelkemet.
Ólomszürkét sző
A köd:
Fátylával, majd ő takar el.
Nem kell- e világból
Már semmi
- semmi sem-

Tudom,
Te felém nyújtod
Kezed,
Mert egyedül nehéz.
Nekem is nélküled
Én jó szóval sietek
Feléd kedvesem,
Lelkedbe vinni
megőrzött békémet.
Milliárdnyi ember él
A földön,
Érzőn, s kegyetlenül.
Legyünk mi: egy híd,
Ami e vad világ fölé feszül.

S, ha ez a szivárvány útja,
Hát legyen.
Ne nézz vissza!
Már a múlt romokban hever.
De itt belül
Egy új világ születik
a fény oltárán
csak a szeretet fénye izzik
lassan- lassan
fénnyé válunk mi is

Zsiga Lajos: Tavasz

még álmodik szemed a párás felhők alatt
míg az erdőben a szél sóhajt ringat
délcegen kihúzza magát az ébredő pirkadat
mint balga ficsúr, ki készül az első randira
mikor majd szőke hajad a szél kibontja

ó tavasz édes tündér mindenki csókod imádja
lehetsz te nő, imádott anya az élet csodás pillanata
téged imádlak, s ha vérzik szívem csókod a gyógyírja
ölembe ülhetsz idők megkínzott asszonya
bár arcod élettől dús szemedben emlékek dúló harca
csitítanám én háborgó folyóid vad hullámait
gátként feküdnék a tomboló viharok elé
de csak lelkem és szívem nagy testem a törékeny életé
lelkem öltözik ünnepbe s szívem az örömé
mert tudom, te eljössz a virágok ünnepén
s kézen fogod, az elesettek s a szenvedők lelkét
te felöltözteted a természet koldus seregét
gondoskodsz a tieidről szivárvány ruhákkal
míg az ember letépi a másikét s megvetve kiált
ez is ..ez is … ez is az enyém korbács nyelvéből
méri kíméletlenül a sorstalanok fekete bélyegét
talán te hozhatsz békét szerelmem tavasza
rügyet bontó csókod új életek rabja
hiába zengi a passió dallamát a böjti vad szél
letérdel az ember a bűnbocsánatért
Tavasz! ó lopj az emberek szívébe békét!

P. Buzogány Árpád

Csillagok ültek ágak hegyére
kóbor angyal szárítja ingemet.
Világok hajnalán lesz-e, aki
majd szívébe engem is eltemet?

http://youtu.be/opP4PcZ7aN4
                                                                              Hans Zimmer Tennessee

P. Buzogány Árpád: jó lenne

jó volna boldognak lenni
szájadból szerelmet enni

hajadba szeleket fűzni
ujjadból remegést űzni

ringatni ragyogó csókkal
szeretni szédítő szókkal

omoljon szakadjon bármi
szüntelen egymásra várni

ringani szerelemtóban
megbújni ahol még hó van

bőrödre csókolni békét
meglesni álmaid végét

mindent csak teérted tenni
jó lenne boldognak lenni

P. Buzogány Árpád: Jobban nem lehet

Várlak, mint fényt az
           álmos reggelek,
mint pillangót a
           májusi meleg,
rád gondolok - másra
           nem érdemes,
minden gondolat
           csak téged keres.

Úgy várlak, hogy már
           jobban nem lehet,
magamban százszor
           mondom a neved,
nézem a széket, ahol
           szoktál ülni,
nem vagy itt, nem lehet
           hozzád menekülni.

P. Buzogány Árpád: Álmomban én is

Álmomban eljössz ma éjjel újra,
ajtómban állasz sírós szemekkel,
helyetted szólal bolondos vekker -
elpattant messzi hegedűk húrja.

Álmomban én is elmegyek hozzád,
úgy simogatlak könnyű kezemmel,
hogy beleébredsz. Nyitott szemekkel,
nélkülem tudd hát éjszakák hosszát.

Csorba Piroska: Elalszom én

Elalszom én egy csöndes kis sarokban
vagy zsúfolt várótermek padján.
Egy kis zugot, ha nekem adsz,
kifeszülök, mint a szivárvány.

Nem kell, hogy otthonom legyél,
elég, ha párnám vagy nekem,
nem kell, hogy halálig szeress,
csak gázolj át a perceken,

menekíts ki e zűrzavarból,
oldd fel a hazugság homályát,
ne hagyj el, vigyél magaddal,
mint griff, ki alvilágon száll át.

Téged kérlek, nincs senki más,
emberarcát ki felém tartja,
esem, zuhanok nélküled
szakadékokba, mély kutakba.

Összetörik minden, mi ép volt,
egészben meg nem maradhat.
Ne dobj oda a falánk víznek,
se tátogó szájú halaknak!

Fogj két karodba és emelj,
zátonyra életem ne fusson,
összeroppant minden vihar,
a pusztulás lesz így a jussom.

Segíts! Valaki testbe öntött,
szabadulást senki sem adhat,
ólomlétem a porba húz,
szemem befagyott, üres ablak.

Ha nem segítesz, úgy egészen
felfal engem a félelem,
emelj magadhoz, tisztíts meg,
mint a bűnöst a kegyelem.

Csorba Piroska: Psszt!

Tenyeremben itt a csönd,
neked adom, ne köszönd!

            Akinél a csönd lakik,
            az soha nem szólhatik,

            száján néma, nagy lakat
            vigyázza a titkokat;

            az csak befelé dalol,
            nem hallhatják meg sehol.

Ha megunod, add át másnak,
s vége lesz a hallgatásnak.

Csorba Piroska: Még egy élet

Ha még egy élet jutna énnekem,
nem embernek születnék, Istenem
-- ebből sok az egy is: oly sebek
fakadnak e létből, s érdesek
a szavakból szőtt durva takarók;
fölsértenek, nem védenek.

Mindentudás egy állati szemben,
otthon világnyi kontinensen,
embrió álma, anyatej íze,
egy csecsemő szemének színe -
bölcső és koporsó súlya húz.
Semmi sem fontos, mit tanulsz.
A lényeg ott a csönd közepén,
lét végén, nemlét elején.

Jenei Gyula: (míg el nem tűnünk…)

esőillat, komorszürke délután, virágzó
fa habos-könnyű barackszíne. a fény
és árnyék pengéje kettévágja a képet,
amelyet az ablakból nézek. az érzék-
szerveken átüt a tavasz, felhőkön fakó
fény hasad. kezdjük újra! kezdenénk,
de nem lehet. ahogy az árnyékot a tűz-
falon a szomszéd ház teteje lassan
emeli, úgy szállnak magasabbra
egyre az emlékek színes léggömbjei
– amíg el nem tűnnek régi tavaszokban,
míg el nem tűnünk az égi locspocsban.

Jenei Gyula: Búcsú

évek mennek
velük megyünk
egymás kezét
elengedjük

emlék karcol
emlékeket
dúdolgatunk
egy éneket

nedvesedik
már az ingünk
a semmibe
általlengünk

általlengünk
egymás után
kicsit félve
kicsit sután

Jenei Gyula: Hajnali lebegés

-részlet-      
...
langy reggeli fürdő, a fény
furcsán hasad,
a víz ölel, a szó kihagy:
a szívben bent

sajdul, ami volt, ami lesz,
s már nem szabad;
ahogyan nő az öregség:
épül a rend.

Gere Irén: Félelem

 -részlet-

Szívemben
ez a félelem,
mint jégverem
fagyasztja meg
életem és
összes álmom, mely
- úgy érzem -
jár nekem, hogy
valóra váljon.


...a csend...bennem
békét teremt,
hogy még
élni tudjak
pár végtelennek
tűnő pillanatnak.

http://youtu.be/19aBQII6NpE

Omega - Ezüst eső

Gere Irén: Tudom

Tudom, majd
eljön értem
a Fekete Angyal
- szelíden, -
nem haraggal
tépi le rólam
koszlott gúnyámat
...azután számol
hármat, ...és
elvisz innen!
...
(milyen jó is,
hogy még van
miben hinnem)

Gere Irén: Gondtalanul

-részlet-

Nem tudsz tetten érni!
- soha nem csalok -
csak egy árva, magányos
csavargó vagyok, ki
kószál az éjszakában
új utakat keresve,
- néha segít, ha kell, -
és tovább lépdel merengve.
az életem már rég nem
az enyém, álmaim
összefolynak a valósággal,
- nem is osztom meg
mással,  hisz' kinevetne
aki látja, - hogy' sétálok
fedetlen lélekkel a halálba.
...

Gere Irén: Vigyázz rám!

felfal
ez az év
vigyázz rám
még egy kicsit
holnap talán
már nem
leszek itt...
felfal ez az év!

Gere Irén: Ha...!

Adnék neked emlékvirágot,
fél lepedőt, fél takarót,
egész világot!
...
Ha volnál!

Gere Irén

...és most mi legyen!?
Ha világosságot gyújtok,
meglátod rútságomat!
Ha sötétben maradunk,
nem tudod meg soha:
milyen szép a lelkem!

Gere Irén: Egyedül... újra!

Elhalkultak a mondatok,
lassan csend lett bennem.
újra egyedül ültem az éjben,
akárcsak  gyermekként
a galagonya bokor tövében...
lassú lépteivel a magány
megint közeledett felém -
fel se néztem, csak éreztem,
hogy' költözik újra belém.
nem féltem tőle, hiszen
régen megszoktam már:
úgy jön el mindig, ahogy
őszre tél jön, tavaszra nyár.

Gere Irén: Batátaim

Gyakran hívom segítségül
az álmokat,
hogy el tudjak érni
hatalmas csúcsokat,
mert ahol élek,
húz a föld magához,
mert ahol járok a
fejek hajolnak a lábhoz!
Gyakran ébredek arra,
hogy álmok szöknek
a kulcslyukon,
suhanó árnyukat
álmos szemmel
még sokáig bámulom.
Nappal-vak szemem
a csodákat kutatja,
de éjjel az álom
az utat megmutatja!

Gere Irén: Elmélkedem

Néha azt hiszem:
magamra lelten,
- jól feleltem -
megfeleltem.
érzem: szívem is
másképp dobban,
és ugyan ki
érthetné jobban
e változást?
aztán újra
szembe kell néznem
a valóság hideg
tekintetével.
arcomat kezeimbe
temetem,
de rájövök hamar,
hogy nem tehetem,
mert felfedném
gyöngeségem,
gyarlóságom,
- pedig nincs
is másom, -
mint hitvány
földi lényem.
- nem bűnöm,
nem erényem, -
csak lelkem
cifrátlan tokja!
mit tehetnék?
ki mondja meg
nekem: mi helyes,
mi helytelen,
mikor vagyok elvhű,
vagy épp' elvtelen?
mást mond az ész,
mást a szív szava!
járhatnék bolygók
útján, vagy
szivárvány ívén,
sétálhatnék
mezítlen lábbal,
mit számítana!
...
teszem, mit
a hétköznapok
sora diktál,
és belátom:
nem lehetek több
önmagamnál...

Mészely József: Visszatérő álom

Van még
minden megnevezésen túl
valami, amiért érdemes.
Amire még kevés a szó,
a kapkodó lélegzet,
az azonosító szándék.
Mintha átderengene
az esővel bevonalazott ablakon
valami körvonaltalan
káprázat ragyogása,
elsimított hullámgyűrűkbe
altatott ébredés,
hajótörötteknek
életet ígérő sziget,
lombok alatt lapuló,
testünkkel befoltozható
háló-árnyék.

http://youtu.be/oUMt0xkb2Qw

Maksim Mrvica-Claudine 

Mészely József: Szeresd azt

Aki hittel hiszi,
amit mond,
pedig emészti őt is
bú és gond,
de szolgál önként,
nagylelkűen,
az eszméinkhez
érdek nélkül hűen.
Szolgál higgadtan,
nem hőbörög,
árnyékán nem jár
táncot az ördög
és szemében ragyog
a magasság napja,
mert szívét
a hite dobogtatja

Mészely József: Az éneklő hajléktalan

Ott ül naponta
a nappal is kivilágított posta
előtti tágas és forgalmas tér
hol egyik, hol másik szegletén,
a piszkos szatyrába
gyömöszölt cókmókja halmán
görnyedtté töpörödve,
elcsüggesztően kajlán,
mint aki védtelen maradt,
kinek kezéből vértet, kardot
a kegyetlen sors véletlene
már végképp kiragadt,
mint aki nem vár már
megváltó víg napokra,
erőt ércező éjjelekre,
mint akiben az emlékek fénye
elhevert lusta lomhán,
a hajléktalanná semmiző lét
viharvert kacatján, roncsán…

És mégis, ahogy a minap
borostás arccal
s fátyolos hanggal
csupa szívből énekelt,
csenevész dalából
éltetően a hit zenélt,
és nem sajnálatért,
nem féltő szánalomért,
csak könyörgött
egy kis türelemért,
egy kis meghallgatásért…

Megértő könyörületért
esengett véznán is lüktető dala
és azért, hogy úgy, mint valaha,
szeretne újra légies lenni
és velünk együtt menni, menni,
tele táskával, szatyorral
emberi szóért hazatérni,
és jó lenne, ha megint a hajdani
zárba haraphatna a kulcsa,
hogy beléphessen újra és újra,
abba az ölelő világba
ahol fénylett hajdan számára
szerettei szemének ikercsillaga.
És, ha szabad perce akadna
s ülhetne csendben,
senkit se zavarva
felhúzott térdekkel
a puha fotelban, ágyban,
és nem így, mint itt az utcasarkon
a köpések fényétől szeplős koszban,
kalandos terveket
szőne váltig,
és bízna bennük,
hogy mind valóra válik,
és nem tartaná fogva
a kétségbeesés, a szégyen,
amitől minden ember
csak a semmi felé lépdel…

Miközben dala
rajtam átsugárzott,
testem lúdbőr
kúpokat bokrozott
s remegő kézzel pénztárcámban
az aprók után kotorásztam,
ő tovább dalolva
hozzám így fordula:
„Jaj, ne keresse,
lehet még rá szüksége,
hagyja a nehezebb napokra,
de szívből örültem ma
és először,

hogy megszólított valakit
e dalocska,
hogy valaki végighallgatta,
s amiről énekeltem,
látom, meg is hatotta,
mert e dalocskám az életem,
ez számomra a kegyelem,
s bár jól tudom, az életem
inkább rémes, mint érdekes,
üzenni azért mégis — hittel hiszem —
minden napszentültig érdemes.”

Vasadi Péter: Relatív

Ars poetica – S. Weilnek

Baj az, hogy érzel,
S elég homályosan?
Másképp alig lehet.
Érezz pontatlanul,
de rajzolj pontosan.
És éppen azt, ami
a leghomályosabb.
E szónak: érzem, nehezen
hiszek; micsoda ingovány.
Itt egy almáskosár.
Nem érez semmit.
Színültig telve van.
Turkálj, keress, harapj –
remekmű; látod? Élénk vörös.
Kínálja magát fényesen.
Megbámulom. De enni el-
felejtem. Nem ott találsz,
ahol éppen vagyok.
Megyek előre lassan,
S visszanézek. Egyszer.
Azután soha. Elmoshat
egy hirtelen csuszamlás.
Leválaszt létről, gondolatról,
most-ról, faágról, rólatok.
Tengerbe pottyant.
Ha tévedtem, mint egy
hajótörött, ácsorgok
partra vetve. Ha nem,
hányódok deszkaszálon,
s meg-megmerülhetek.
Mint máskor. S újra.
Ki érez itt hitelesen?
A tenger. Ő aztán tudja,
mit tesz az:
vég nélkül bukni föl.
Esetleg boldogan.

Vasadi Péter: Ismétlés

Elölről kéne mindent
kezdenünk. A múltat
tényleg végképp eltörölni.
Nyugalmasan, mert azt,
ami belőle szívünkbe
költözött, úgysem lehet.
Kuszán tekergő ereink
között lopakodva bújócskát
űz álarcos gonoszságainkkal,
s hol itt, hol ott, csontok
mögött szökik, fedez, megáll
egy emberhossznyi lángolás.
Érte s vele a múltat szentül,
üdvösségesen végképp eltörölni.
Hadd csillogjon a tengerlő
jövő, s mi, aranyfölületű
óriásvizén sétálgató mammutok
időtlensége résein talpalni
kezdenénk – végre – egymás felé.
Íme, ős-emberek:
se nyíl, se balta, lándzsa,
se haragos fölhördülés, hogy
te ki vagy? Egy másik? Hogyan
marad?
Az áradó lét lecsöndesít.
Megenged. Láttat. Kinyit.
Valóban:
„Kimondhatatlan jól van, ami van.”
De hogy mi van,
bizony, kimondhatatlan.
S az marad.

(Idézőjelben Pilinszky verssora.)

Vasadi Péter: Ébrenlét

Éjjel angyalok meg-
szállta erdőbe keveredtünk.
Álltak a fák közt
az el nem lobbant,
megszelídített villámok.
Éles kard a figyelmük.
Testük színjátszó türelem.
Néztük, mit akarnak.
Nem szóltunk, de meg-
értették s mosolyogtak:
Semmit.
két ujjuk közé fogták
a virágot, s nyújtották.
Irgalomtól karcsú derekak.
Szemükben végtelen tágasság
domborodott. De közepén a
fekete pont tőrhegy; látják, mi
embernek túl kicsi, túl nagy.
... Még ne, dadogom.
Jönnek előre. Átlátszik
rajtuk a fatörzs,
a karám léckerítése
s a csikók, gyönyörű
testű lovak, táncos
léptű szüleik, a föltartott
orral beleszimatolnak
a fénybe... A főangyal,
csutakos vörös hajú oda-
lép hozzám. Elhomályosodik.
Sugallja szabatos mondatait:
te jól tudod, amit én.
Mi tőletek is tanulunk.
Nem hagy cserben a szó.
Forrás vagy, ha iszol.

Komán János: Otthon

Édesanyámnak

Ágak markában őrzött fészek
hazája vagy a merészségnek,
bölcsője az örökölt dalnak,
melytől a lombok élnek- halnak.
Hazahívó szavaid szárnya
kapuként, biztatón kitárva.
A csillagos csend mosolygása,
kedved kékje borult a tájra.
Újuló remény gondos földje,
nélküle nem is lenne zöldje.
Dalod, ha búsult is, úgy égett,
hogy láttam a végtelenséget.

Komán János: Szivárvány-élet

Látod, a szelíd-szürke égen
egy meggörbített szövőszéken
az esőcseppek cérnái közé
a napsugarak vékony, szőke ujja
száz vetélő színes rongyait dugja!
Ajándékával becsapja a földet
az elérhetetlen szivárvány- szőnyeg.

Árnyékként kísértek vágyak és remények,
a vissza- visszatérő szivárvány- képek.
Csaló csodáiddal hitegettél, Élet,
s jól tetted, mert hagytad, hogy reméljek!

Komán János: Feladatok

Talpra állítani a reményt,
kölcsönt adni a bizalomnak,
fogjuk értelmünk józan eszét
a barátság elé csikónak!

Szárnyat adni az igazságnak,
a vágyaknak legyen madara,
s hívja vissza, bárhová szállnak
a csókokból épül fészek szava!

Legyen népe a biztatásnak,
és kedve, mely árvízként sodor;
adjunk hitet, mert hitre várnak,
hogy kitartásuk legyen komoly!

Nem lehet áruló az utunk:
jogokkal buzdítgat reményünk.
Vagy győztes trombitánkat fújjuk,
vagy hulló csillagként elégünk.

Albert-Lőrincz Márton: Jöjj el

Ablakainkon s ajtóinkon kopog a kortárs fohász,
ima suttog, mint egykor anyánk hangján az altató.
Ki engedi be az egyszemélyes létbe?

Sátrat ver az ember szemén a könny,
láthatatlanul végig patakzik az orr vápáján,
barázdát vág az arc pergamenén.
Ki nem látja ezt az egyszemélyes létben?

Ilyen a kor, a hajnal, az alkony!
Megszűnnek az ég törvényei,
páncélján lyuk reped,
szakadt palástban mutatkozik Isten,
a tenyerek ima-gótikája elmerevedik,
gépies fohásszal szólunk, – kihez? –
szidva-könyörögve,  szidva epedve,
szerelmet remélve megalázott gőgben,
a lélek görcsben,
a szomszéd kutyája
idegenként támad rád a kapuban.

Minden idők legjobbika, 
jöjj el, ne hagyj el,
sakál karmain alvó fakírok
talán mégsem vagyunk.

Albert-Lőrincz Márton: gyergyó szép orcája

ösvény végén a délután
átül a Nap csontos bal térdére
fény játszik árnyékot
árnyék fényt velem
míg rámfeketül az esthomály

vásott gereblyék fényes fogai
borzolják a csonka mezsgyéket
féltett pázsitrét szénából ágyat vet
téli télvégi istállómelegért
s tisztások kucorgó kopaszsága
fésült fényohaj alá símul

munkagyökerű  boglyák hívnak
s az arcra bronzráncokat satíroznak
és óriássá no az égig érő
fűfejű villák kemény szorítása
amint Nap szekerén terűt rak a székely
s maga is ráül

elbújik a dal
fölszikkad az ének
szénaszagösvények házakig érnek
haza indulnak a takarók

gyergyó szép orcája kiterítve
látni
a völgyben villanybrilliánsszemű
kökény kancák ügetnek felénk
ahogy apad az út
ahogy nyílik az éj
s ablakokká
fénnyé szelidülnek
mire hazáig érünk

Albert-Lőrincz Márton: (mondani akartam)

mondani akartam: élek
verset írtam
olvasd el kérlek
bátor voltam
de féltem is
elbújnék
nincs menekvés.
(kisercen vérem)
leírtam
átadom neked
légy az érem gravírozója
(hogy ver a szív!)
hozatsz majd ollót
mosószert szappant
a szárítókötél az udvaron lóg
(marad-e valami kiteríteni?)
nem rejtem el
mondod majd: vágjam ki
ezt meg azt a passzust
írjam át a logikát
az ötletet a küllemet
borítsam fel a rendet
rend legyen
(én nem lelkesedem)
tudom
a láz még nem elég
a részben bújik meg az egész
s tudom
a szárny is még kevés
a repüléshez
a szó a vershez

Kéri Katalin dr.: Sumi-e

– Japán tusfestészet –

Súlyos vonásokkal
Festett fekete tájak.
Egyenes háttal húzott
Sötét bambuszágak.

Három árnyalat csak
Az egész kerek világ,
Vízszínű, sötétebb,
És fekete árvaság.

http://youtu.be/Fk9IQNq883o

Zucchero - Diamante

Kéri Katalin dr.: Drótozottan

Nem jöttél.
Hangod párává símul
A foszlós nyári reggelen.

Nem jöttél.
Neved harmatként reszket
És kimondani nem merem.

Nem jöhetsz.
Az élet drótkerítés,
Csak hazugság, hogy végtelen.

Nem megyek.
És bámulok kifelé.
Kezem kidugni nem merem.

Kéri Katalin dr.: Run

Lovasok vágtatnak a lelkemben,
És őrülten csapkodnak a füvek.
Száz nyilát lövi ki a pogány,
Véresen reszketnek a szívek.

Vijjog, messze hangzik daluk,
Csöpp kis alakom ül rét közepén.
Belém is lemerül a dárda,
Még egy vérző vesztes a harc mezején.

Te már régen mondod,
Veszteni nem tud senki sem.
Én sem vagyok rá képes,
De végre: lelkem megpihen.

S mondd, a győztesnek mivel jobb?
Ha dicső zászlaját tépi szél,
Boldog, lehet-e szívből, igazán,
Vagy örömről csak beszél?

Aki legyőz minket, én nem irigylem.
Az ördöggel a verseny hiába.
Vesztesek vagyunk mi, mindahányan.
Kinek kell még szívünk maradványa?

Kéri Katalin dr.: Utazás

Repül egy gondolat,
Utánad oson,
Szalad a fák alatt,
Át a városon.

Suhan, libeg-lebeg,
Hempereg, talpra áll.
Halovány tollpihe,
csendes nyomodban jár.

Egyre száll feletted,
Mint bánatos madár,
Viszi a szívemet,
Engedd öledbe már.

Szalad egy gondolat,
Leheletkönnyű csak,
Repül a fák alatt,
Míg szívedre akad.

Kéri Katalin dr.: Balassi szerelmei

Sóhajtó mandulák, suhanó bő szoknyák, ölébe vesz az alkony.
Éjsötét szempillák, aranyló hajcsigák, hófehér ágyban alszom.

Magányos hajnalok, elszálló illatok, ébredek hűvös ágyon.
Tűz, gyönyör kialudt, szerelmem elárult, hűséges szívre vágyom.

Leheletszín az ég, csábít a messzeség, indulok éhes szívvel.
Virágzó almafák, habtiszta nyoszolyák várnak rám újra éjjel...

Kéri Katalin dr.: Mostar, 1993. augusztus

(Félek, félek.
Én nem vagyok hős.
Erőtlen a karom,
Csak félelmem erős.)

Egyre lőnek, csak lőnek.
A kilőtt rakéták,
Felvillannak a sötét égen.
Tűzijáték is lehetne,
Hasonló látvány volt,
Az is valaha,
Amikor békét
lehelt a nyári éjszaka.

Kihaltak, kopárak
A széles utcák,
Mintha könnyű álmot
Aludnának a
Vakációzó emberek.
Pedig csak most alkonyult,
A fájdalom odvába bújt,
S szintén nem találnak
Senkit a reménytelen reggelek.

Érik a szőlő, de a hegyoldal
És a múlt derűs nyárutója
Elérhetetlenül messze van.
Nem cseppen itt a bor,
Nem száll többet szüreti dal.
Egy falat kenyér csak álom,
Itt nincs győzelem, s
Sosem lesz diadal.

(Félek, félek,
Csak a halál erős.
Eltűnök, nem találsz többé.
Áldozat vagyok, nem hős.)

Gergely Ágnes: Szakura-ág

Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.

Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,

kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,

tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát

ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik fél évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –

futok, hajamban zörgő szakuraággal.

http://youtu.be/kwOjVxyioiQ

John Barry: Somewhere in Time

Káli László: Fogadj el

Én akartam! Istenem, mennyire el akartam mondani,
mindazt, amire nincs szó! Ami csak a tiszta érzés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam olybá lenni,
mint ahogyan a fény érinti bőröd! Csak az érintés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam szárnyakat,
hogy mindig magammal vihesselek a fellegek fölé!
De kevés a szó, a fények mind kihunynak egyszer,
s a Naptól kigyúlnak a szárnyak. Fogadj el kérlek
így, szótlanul sötétben kucorgó, egyszerű embernek.
S mint völgy a hegy lábát örökkön: csókollak Téged.

Káli László: Legyél nekem

Legyél nekem. Látod, két egyszerű szó fekszik
egymás mellett békésen. Sorok között akár
észrevétlen el is bújnak, elszaladsz felettük,
s e két szó így nem jelent többet, csak magányt...
.
Legyél nekem fény, mely vezet, legyél utamon
gránit kövezet! Félelmemben biztató szó,
perzselő hőségben hűsítő tó! Félelmemben
nyugtató ölelés, ajkamra szelídült forró csók!
Legyél nekem rügyfakasztó, virágos tavaszom!
Légy perzselő nyaram, aranyba öltözött őszöm,
s ha jéghideg kezét vállamra teszi majd a tél,
akkor az legyél, kinek utolsó csókját megőrzöm.
Legyél nekem a minden a semmi határán túl!
Az legyél, aki sosem voltál még senkinek sem,
és nekem sem volt más! De oly mindegy már,
mi leszel, és miként, csak legyél nekem, velem.
Legyél nekem, mert nincs a Földön senki, aki
elviselne engem jóban, rosszban, mindhalálig
szerelemben. De Te! És csak Te, senki más:
legyél születésem, és gyönyörű szemfedelem.
Legyél nekem! Miként a földön, a mennyben is
a mindennapi kenyerem, és mint miképpen
én leszek Neked a könnycsepp, mely örömben,
bánatban csillog szemed sarkában, s hiánya éget.
Legyél nekem a dal a csendben! Legyél szó,
a kimondhatatlanságig megvakult egyetlen
valóságban! Nem. Esküszöm, Már nem kérlek!
Már könyörgöm: Bárhogy, csak legyél nekem!

Káli László: Egy mondatban

Azóta, hogy a szűk kis utcák kopott macskakövein
nem koppan lépted, s a hajnali madárdal rég nem
mellettem ébreszt, és emlékké szelídültek bennünk
a boldogság percek, amikor testünk lángolva égett,
azóta úgy hiányzol, mint holtnak az élet, sötétnek
a fény, azóta épp csak élek, s lábam lógatva ülök
távoli múltat idéző emlékek kicsipkézett peremén,
miközben attól félek, hogy a mélységbe szédülök.

Kovács Daniela: Valahol ott vársz rám...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán.

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.

Valahol ott vársz rám minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.

Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet,
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.

Kovács Daniela: A Nő

A nő arcán ódonfény ragyog
még akkor is, ha épp összedől a világ,
ha szálakra tépi szívét a sors,
és ajkát forrja össze a bús némaság,
ha gyűrt homlokán száz ránc kesereg,
és a végzet tőle mindent megtagad,
ha hajszálait dérrel hintik meg telek,
a nő lelkéből mindig tavasz kacag.

A nő élő titok, sejtelem, talány
testet ölt száz, sőt, ezer alakban,
s még ha fojtogatja a kegyetlen magány,
hűsége marad örök, változatlan,
ha zokogsz, lecsókolja könnyeid nyomát
s kisimul ajkadon a bánat ferde csíkja,
ha átsírja is miattad a hosszú éjszakát
érted életét messze elhajítja.

Jószay Magdolna: Április

  Szürke fellegeket terelget a szél,
még csupán a naptár ír áprilist,
ám csak bennünket tréfál meg a tél,
a természet illata árasztja a frisst.

Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt,
hó alól merészkedik a tulipán,
a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt
napokat, heteket, de végzete, lám

utoléri lassan. Már csordul az eresz
s cikázva érkeztek az első fecskék,
a kabátoknak is gyorsan melegük lesz,
hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.

http://www.youtube.com/watch?v=Iq1C1g8OQJs&feature=related

Mike Oldfield: Ascension

Jószay Magdolna: Te vagy

Ki megment naponta
a keserűségtől,
az te vagy.
Ki oldja a görcsöt
önzetlenségből,
az is te vagy.
Ki segít, ha bír, a bajban,
ha lábam térdig sárban,
ki ott van és támogat,
mindig te vagy.
Ha már feladnám,
ha már eldobnám,
ha már ordítanék,
ha már messze szöknék,
ha már ásnám magam,
ha már vízár rajtam --
ki ott van és átérez,
az mindig te vagy.

Jószay Magdolna: Szeretnék egyszer

Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.

Jószay Magdolna: Nem futhatok le

Nem futhatok le
a Föld színéről,
a tények velem maradnak,
velem, hátul, elöl.
Nem csak rajtam bukik,
hogy nem tudok kivergődni,
a gátakat végképp
odébb seprűzni.
S nem csak azért, mert
már nem tudok futni.

Szent-Gály Kata: Mint senki más

Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek.

Szent-Gály Kata: Szemek

Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja,
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.

Szent-Gály Kata: Tavaszi kérdés

A frissen ásott föld szaga,
s az összetöppedő levél
fanyarkás, tompa illata,
kis pernyefüst,
és mindenütt
virág az ágakon
köszönt ma rám a domb felől,
s míg nagyra tárom ablakom,
átjár a fény kívül-belül,
s hogy élni jó: tudom!

Mészely József: Szóra érdemes

Ne nézd le soha,
mert szóra érdemes
a legapróbb gond is,
ami emberi.
Ha esélyed van,
csak általuk lehet
a bősz halálnak
ellentmondani.

Mészely József: Ábrándok

Talán úgy kellett volna születnünk,
mint a virágzó hársak a földből,
és nem annyi csillagpor-ígéret
teljesíthetetlen hevéből.
Nem kellene töprengve keresnünk,
vajon melyik is a biztos irány.
Társunk lenne a mohás magyarázat,
hozzánk simulva bársonyos puhán.
Csalódások nélkül érezhetnénk,
hogy mi vagyunk ez az eggyé lett pár,
mert otthonra lelne tenyerünkben
a szitáló fény, lepke és bogár.

Mészely József: Kérdések

Túl már az ötödik ikszemen,
mi jöhet még, édes Istenem?
Emel-e még az értelem hűs egébe
magasztosított lényed drága fénye?
Lebegtet-e még a képzelet
fátyol páraként a vizeid felett?
Ölel-e még hazává a honvágy
ámulni számtalan bérced, lankád?
Porol-e még fényesre árva csillagot
vagy szívem csak jégcsapként vacog?
Olvasztok-e még kilátót a vak homályba
vagy leheletem ráfagy a tél ablakára?
Pörget-e még engem a küllőző napsütés,
hogy támadó szélben ne legyek kórózörgés?
Zöldülök-e még reményt, mint a fák?
Habzok-e még virágot, mint az orgonák?
Meddig tart még magának a jövőm múltja?
Árad-e még friss vizet álmaim apadó kútja?
Vagy már csak örök szomjúság gyötör?
Megszáll-e még lepkeként a dús gyönyör?
Vagy csak az irgalmatlan bánatom
didergi el az együgyű fájdalom?

Mészely József: Anyanyelvem

Örökül
édesanyámtól kaptam,
hogy vigyázzak rá,
soha el ne hagyjam.
Édesanyám
nem csak szavakat adott,
de talpam alá földet is,
amelyen óvón állhatok.

Anyanyelvem olyan,
mint a sejtelmes mélység,
mint a fölénk boruló
véghetetlen kékség,
olyan áradóan illatos,
mint a kora nyári rét, a tisztás,
és olyan színes,
mint az álomkép villanás,
s patkó is, a szívembe sütve,
hogy velem dobogjon
mindig szerencséje.
Néha oly könnyű,
mint a szélben kavargó hópihe,
mely arcom lázrózsáját hűti le.
Néha, ha nyers a gondolat,
oly nehéz, mint a vaseke,
de akkor is, ha mar, gyötör,
sértése nyomán
az óriási bánat is
törpeként tündököl,
hisz csapongó,
mint a kamasz szerelem,
de soha, mégsem szertelen,
mert hordja a születés gyötrelmét,
a múlás kínját,
s a lelkünk minden áhítatát,
zsoltáros fohászát.
Néha úgy érzem, olyan ismerős,
mint az édes gyermekem.
Néha meg mindennap
csupa titok és rejtelem,
de mégis, mégis
csupa összhang és lüktető zene,
hogy érezzem, egy vagyok vele.

Vas Lajos: A kísérő

 

Van, amikor kell valaki, hogy kísérjen,
és fogja a kezed.





Ősz hajú, kopott arcú férfi lépkedett ráérősen a járdán. Furcsán szorított a mellkasa, kevés levegőt kapott, de ez már nem volt újdonság számára.
Megállt szusszanni egyet a kedvenc kocsmája előtt a késő délutáni napsütésben, aztán fellépkedett azon a három lépcsőfokon, amelyek már több száz lépését őrizték. Benn a csöndes kocsmazajban otthon érezte magát. Nem volt családja, itt már minden rezdülését ismerték. A pultnál kért egy konyakot, miután köszönés gyanánt intett mindenkinek, majd leült egy üres asztalhoz. Nem zavarták meg, tudták, ilyenkor egyedül szeretne maradni. Aprókat kortyolt az italból, csökkentette a nyomást a mellén és az íze is jólesett. Vissza- visszarévedt a múltjába, kavargó fájdalmak, örömök, maga az élet borzolta végig az érzékeit egy fuvallattal és a végén az Ő képe jelent meg kivetítve a retinájára. Az arcán a ráncok között megcsillant egy kis mosoly, mert bár fájt emlékezni, de jól esett. Sok ősz szállal és mély barázdával korábban valahogy azt a lányt a véletlen az útjába sodorta. A múlt pillangói szétrepültek benne és visszarévedt a tarka kavalkád szárnyain. Gyönyörű esküvő volt, imádta. Nem sokáig lehettek együtt, még mindig hallotta az orvos részvéttel teli mondatait, ahogy a hírt közölte. A lány képe, aki a felesége volt, mindörökké megmarad benne. Mostanában megint gyakran villan fel benne gyönyörű arca, pedig sok éve történt, hogy a vak végzet elhurcolta magával, és azóta egyedül él. Nem bízik, nem remél, nem szeret és nem gyűlöl, csak él és minden idegszálával kapaszkodik a hitbe, hogy szeretett kedvesével találkozhat még.
Sajgó gondolatai úgy szőtték át teste minden pontját, mint a pókháló és ő kitárta a lelkét a múltnak, egyszerűen, minden hiúság nélkül.
Valami koppant, ez visszarántotta a valóságba, a hideg, füstszagú kocsma- jelenbe.
Egy vékony arcú, meghatározhatatlan korú férfi húzta ki vele szemben a széket és könnyed mozdulattal leült. Már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de ekkor az idegen halkan, mégis érthetően beszélni kezdett. Az utóbbi percek szinte minden rezdülését, gondolatát elsorolta, személytelenül, de olyan pontosan, hogy beleborzongott. Mikor elhallgatott, a megdöbbenéstől alig találta a hangját, ezért csak rekedten, suttogva ennyit tudott mondani:
- Ki vagy te?
Figyelmesen várta a választ, de a keskeny, határozott ajak nem mozdult, csak az átható, borzongató, de érzelemmentes tekint állta a pillantását rezzenetlenül. Mint a villámfény, úgy söpört át rajta a felismerés, nem érzett félelmet, csak megkönnyebbülést és kíváncsiságot.
- Kívánhatsz valamit mára, azért jöttem, hogy teljesítsem! A Kísérő vagyok. – hangzott fel a kellemes bariton, majd kezével gyöngéden, lazán, hűvösen megérintette a még mindig döbbenten ülő alakot.
- Aztán együtt megyek veled, ameddig csak akarod!- tekintetében a bársony és az acél úgy ötvöződött, mint a puha aranyfoglalatba ágyazott legkeményebb gyémánt.
Hirtelen nem tudott megszólalni, majd önkéntelenül, kissé rekedtesen bukott ki belőle a szerelem, a vágyakozás és a remény.
- Őt add nekem!
A markáns, kékacél tekintetű erre megnyugtatóan mosolygott.
- Tudtam, hogy ezt fogod kérni. Gyere velem, és megmutatom neked Őt, akit elveszítettél!
A férfi felállt és elindult az ajtó felé. Merev tagokkal lépkedett, nem köszönve senkinek, halkan tette be az ajtót. A könnyed járásút súlyos léptekkel követte és a parkban, egy pad mellet megálltak.
- Ülj le! - mondta biztatóan, mint egy bizalmas barát, majd leguggolt elé és megfogta a kezét.- Semmit nem kell tenned, csak nézz a szemembe! – mondta és tekintetük találkozott.
Egy pillanat alatt otthon találta magát az ágyban, és fejét a felesége hajába fúrta. Mélyen beszívta a régen érzett, kellemes illatot, és finoman megérintette az olyan ismerős, de már nagyon régen nem látott alakot. Annyira meghitt, békés volt az érzés, hogy azonnal mélyen elmerült benne. Elöntötte a gyöngédség, a szeretet, kissé felemelkedett, nézte az alvó káprázatot és képtelen volt betelni vele. Hosszú idő után, megmoccant a felesége, felvillantak lelkének tengerzöld smaragdjai és találkoztak az ő égszínkék tekintetével.
- Nagyon régen várlak már! - majd a legragyogóbb mosoly suhant át az arcán, amit valaha látott és érzékien, hosszan megcsókolta.
- Ideje indulnunk! – lebbent fel könnyedén az ágyból, és ahogy felkelt, hívogatóan nyújtotta felé a karját. Megfogta a felkínált kezet, és ráérősen, lassan andalogva útra keltek. Hirtelen a Kísérő toppant melléjük, barátságosan intett és megkérdezte:
- Veletek menjek?
Belenézett a markáns férfiarcba, és átölelve a gyönyörű teremtést, akit nem rég kapott vissza, lassan megrázta a fejét:
- Köszönöm, nem! Látod, van már kísérőm. Segíts azoknak, akik egyedül kelnek útra, nekik nagyobb szükségük van rád!
A fejét elfordítva ismét belemélyedt a felesége szemeibe, és átölelve egymást, lassan folytatták útjukat. Sudáran, egyenesen állt még egy ideig és hosszan nézett utánuk, bár sok dolga lett volna, de megérintette ennek a téphetetlen szerelemnek az ereje. Egy pillanattal később a pad mellett megállt és látta, ott ült ahol hagyta, lehajtott fejjel nyitott, de már semmit nem látó szemekkel. Kicsit irigykedett, mert az élet nem lehetett az övék, de megkapták az örökkévalóságot. A felhők szétoszlottak és a meleg, reggeli napsugár végigsimította az ülő testet, hogy még egyszer, utoljára felmelegítse a már kihűlt, de még mindig izzó szerelemmel teli férfiszívet.

  Eric Marienthal - Lost Without You

Eric Marienthal- Lost Without You

Vas Lajos: Hazatérés

Nyilvánvalóan nem feltétlenül mindig a hazánkban vagyunk otthon.
 
Kora nyári nap volt. A tehenek panaszosan, nyújtottan el-elbődültek a városszélen, a gyerekek az utcán játszottak, a háziasszonyok fehér ruhákat teregettek a napsütéses területen kifeszített kötélre. Az autószerelő műhelye már nyitva volt, ketten-hárman beszélgettek, míg egy öreg férfi megfontolt léptekkel igyekezett a kávézóba. A pék félmeztelenül állt a kemence előtt, lisztes kezét a kötényébe törölgette. A nagy, lombos fák aprókat biccentettek a szélben, árnyékuk simogatta a koptatott járdát.
Már három éve tartott a háború, de ide nem értek el a harcok. A megszállók küldtek ki néha egy adminisztrátort, de az inkább a beszolgáltatás mennyiségét ellenőrizte, fikarcnyit sem törődött a kisvárosiakkal.
A csöndes, langyos békét lövések hangjai tépték szét. Kézifegyverek szaggatott kattogása, és mélyebb hangú, kurta csattanások hallatszottak, egyelőre csak távolabbról. A nők azonnal beterelték a gyerekeket a házakba, a férfiak sietősre vették a lépteiket hazafelé. Az autószerelő műhely ajtaját behajtották, még a pék is becsukta a zsalugátereit. A polgármester, aki harmincas éveinek közepén járhatott, belehallgatott a csatazajba, és már tudta, mi történt. Az ellenállók pár kilométerre úttorlasz emeltek, és onnan lövöldöztek a megszállók konvojára.
Szerencsétlen hülyék – gondolta -, ezeket a torlaszokat percek alatt elfoglalják páncélozott járműveikkel a katonák, és csak megtorlást eredményez ez az esztelen lövöldözés.
Hamarosan elcsendesedett a csatazaj, és begördült a városkába három féllánctalpas csapatszállító. Harcok nyomai látszottak rajtuk, koszosak és félelmetesek voltak. Hangos csörömpöléssel álltak meg, és sisakos, álcaruhás katonák zúdultak le róluk. Zord arcúak mind, késpengényi szájuk összeszorítva, szemük vörös a kialvatlanságtól.
Az első páncélosból egy főhadnagy szállt ki, szétnézett, majd magához intette az őrmestert.
- Hozzák ide a fiút!
Két mogorva katona odalökdösött elé egy tizennégy év körüli fiút, akinek átvérzett a kötése a bal karján.
A zajra előjött a polgármester, levette a sapkáját a tiszt előtt.
- Ismeri ezt a kölyköt?- kérdezte meg a polgármestert a tiszt.
Kicsit habozott, ahogy a fiúra nézett, de a katona haragosan összevont szemébe nézett és azt mondta.
- Ismerem. A keresztfiam.
- Hozza ide az apját!
Pár perc múlva egy középkorú férfival tért vissza a polgármester. A férfi riadtan tekintett a fiára, majd a katonákra.
A tiszt odalépett a férfi elé, a szemébe nézett hosszan, majd nyitott tenyérrel hatalmas pofont adott neki.
-Hogy vigyáz maga a gyerekére?- kérdezte. -  Elengedi banditának ezt a kölyköt? A torlasznál fogtuk el, lövöldözött a katonáimra. Remélem, tudja, hogy minden fegyveres civilt agyon kell lövetnem?
A férfi nem szólt semmit, csak elsápadt.
- Nem lövetem agyon, én nem harcolok gyerekek ellen. Először vigye orvoshoz, mert megsebesült. Annyit mondok, ha még egyszer a kölyök a szemem elé kerül, magát lövetem le!
A tiszt a polgármesterhez fordult és annyit mondott:
- Tankolják fel a járműveimet!
Hamarosan hordókat gurítottak elő, és megkezdték az üzemanyag áttöltését.
A polgármester odaállt a tiszt elé:
- Kérem, ebédeljen velünk!
A katona meglepődött, majd kimérten bólintott. Szokatlan gesztus volt ez a meghívás.
A megszállók elvették, amit akartak, nem kértek semmire engedélyt, és nem is hívták meg őket semmire.
A lakásban a polgármester bemutatta a feleségét és egy gyönyörű, fiatal nőt, az unokahúgát. A főhadnagy meglepődött, főleg, hogy a nő rámosolygott. Tudta, azért ilyen kedvesek vele, mert megkímélte a fiút. Szótlanul ettek, majd az ebéd végén a tiszt kissé kínosan érezvén magát rövid időre kiment. Élelmiszerekkel tért vissza, amit a házigazdának adott. Egy kis csomaggal odament a szép, fiatal nőhöz és átadta neki, majd meghajolt.
- Kérem, fogadja el tőlem, valódi parfüm.
A nő elpirult, szabadkozott, de a válasz megdöbbentette.
- A feleségemnek szántam, de az önök repülői lebombázták a lakásomat és meghalt.
Elfelhősödött a tekintete, de a hangja nem csuklott el. A nő átvette a kis csomagot, kicsit belefeledkezett a borostás, nyúzott, de jóképű férfiarcba, aztán válaszolt.
- Jöjjön vissza a háború után!
A férfi meglepődött, majd elmosolyodott:
- Ha életben leszek, visszajövök!
Udvariasan elköszönt, kinn az emberei közben végeztek a tankolással. Beszállt a járműbe, és búcsúzóul még intett, majd kigördültek.
Két év múlva vége lett a harcoknak, kiebrudalták a megszállókat. A nő néha gondolt még a helyes katonára, de mivel nem tűnt fel, azt hitte, elesett.
Kora este érkezett meg, civilben, sebesülésből lábadozva. Bekopogott a polgármester házába, aki meleg kézszorítással üdvözölte. A fiatal nő elészaladt, a nyakába borult, és megcsókolta.
A legyőzött hadsereg volt tisztje magához szorította a bájos jelenséget, és most először érezte azt, hogy vége a háborúnak, és ő ugyan egy idegen országban, volt ellenségei földjén, de hazaért.

Vas Lajos: Hozzád haza

Kapcsolataink bonyolultsága megrendítően egyszerű.

Az öreg Pál lassan vezette Robit, a vizslát maga mellett. Az eb nehezen lépkedett, lassan, minden lépésnél megingott a dereka. Ősz, kifényesedett szőrét néha végignyalta a szája körül, ami szinte mindig nyitva volt, mert a mozgás folyamatos lihegéssel járt együtt nála. Fel- felnézett szomorú szemeivel, mintha megerősítést várna, hogy már nem mennek tovább, és végre lehemperedhet. Gazdája nem nézett rá vissza, csoszogva, lassan haladt a kutya mellett, vállai görnyedten himbálóztak rendszertelen léptei ütemére. A szája nyitva volt, nehezen szedte a levegőt, minden belégzésnél hangosan egészségtelenül sípolva.
Hamuszürke arcán kövér izzadtság cseppek csillogtak, közelről nézve, mint a nagyító, felnagyították a pórusait. Barázdált, borostás arcára fájdalom telepedett, mint állandó vendég, ami szinte felismerhetetlenné tette azok számára, akik a régmúltból ismerték. Volt még valami különös, sajátságos a tekintetében, egészen a megtört, barna szemek mélyén. Orvosok, vagy sokat tapasztalt ápolók ismerik csak fel ezt a tompa fényt, amikor a távozni készülő lélek még búcsúzóul visszatekint a sírgödör agyagos mélyéről utoljára, beletörődve a visszavonhatatlanba.
Megérkeztek végre a kapuhoz és imbolyogva megálltak. A férfi bizonytalanul nyomta meg a csengőt, kicsit reszkető kézzel, de röviden, illedelmesen. A halk berregésre idős úr nyitott ajtót, arcára rögtön mosoly ült ki.
- Szervusz, Pali! - üdvözölte, de ahogy belenézett az arcába, elkomorult.
- Szervusz, Gábor! - köszöntötte barátját kicsit rekedtesen, de határozottan.
Félreállt a kapuból, utat engedve, közben végigsimította a kutya hátát, csak úgy az ujjaival. Együtt sétáltak el a kertben a lugasig, ahol az árnyékban kényelmes székek álltak egy asztal körül. Az asztalon palackban vöröses színű bor állt, a lugason átszűrődő napsugarak sajátosan rózsaszínes árnyalatba burkolták a fényét. Komótosan, kényelmesen elhelyezkedtek a székeken, Gábor felemelte az üveget és töltött a ragyogóan tiszta poharakba.
- Kérni jöttem hozzád - mondta Pál, majd felemelte a borospoharat és aprót kortyolt a savanykás, de kellemesen hűs italból. A másik férfi elmosolyodott és csak annyit mondott:
- Bármit!
Lassan, erőlködve kezdett bele, hogy előadja a kérését, olyan emberek vonakodásával, akik az életben inkább adtak, és amikor kértek, vagy kaptak valamit, szörnyű zavarba kerültek.
- Tudod, Gabi, a doktornál voltam. Nagyon úgy tűnik, hogy a jövőt már csak napokban számolom. Itt ez a vén kutya - intett Robi felé, aki erre felnézett rá -, és nem szeretném, ha baja esne, amikor én már nem tudok gondoskodni róla. Kérlek, ha eljön az időm, vedd magadhoz! Ismered, nem lesz bajod vele, kicsi szeretgesd meg néha helyettem, mert hamarosan úgyis követni fog! Itt hagynám neked ma éjszakára, hogy megszokja a helyet, később így nem érezné magát idegenül itt. Holnap majd hazaviszem, mert nem szeretek nélküle lenni.
Gábor csak kurtán bólintott, mert a torkát valami szorongatta és félt, hogy megbicsaklik a hangja. Kortyolt inkább egy nagyot a borból, majd kimérten letette a poharat. Nagyot köszörült a torkán, majd megszólalt.
- Természetesen, hagyd itt nyugodtan Robit, és nagyon szívesen gondját is viselem, ha szükséges. Tudod, hogy szeretem. Szerintem túlságosan borúsan látod a jövőd!
Pál erre elmosolyodott és csak annyit szólt:
- Köszönöm!
Határozottan ráparancsolt a kutyára, aki azonnal engedelmeskedve Gábor lábához húzódott, bár kérdően nézett vissza. Az öreg Pál ekkor felállt, odament Robihoz és leguggolt. Végigcirógatta a fejét és a hátát, közben végig suttogott a fülébe csendes, megnyugtató és biztató szavakat. Lassan nyugodott meg szeretetének tárgya, lélegzése is szabályossá vált.
A kapuban kezet fogott a két idős férfi, Robi még búcsúzóul megnyalta gazdája kezét.
Gábor egész nap kényeztette Robit, aki szemmel láthatóan értékelte az igyekezetet, csak néha nézett vágyakozóan a kapu felé. Este a küszöb mellé puha pokrócot terített le, gondoskodva arról is, ha megszomjazna, legyen vize. Nehezen aludt el, teher volt a szívén és a lelke is sajgott.
Robi fájó szívvel feküdt a pokrócon, mint lényének egy része, úgy hiányzott a gazdája. Nagyokat szusszant és mélyen beszívta az éjszaka csábító, buja, meleg illatait. Elszunyókált, majd fel-felriadt nyugtalan álmából, amolyan félig éber állapotban hevert.
Hirtelen megérezve valamit felült, és fejét az ég felé fordítva panaszosan, szívet szaggatóan vonítani kezdett. Hosszan, elnyújtva, mint aki soha nem fogja abbahagyni, mert végérvényesen távozott egy lélek, a legszeretettebb lényből és belőle is kitépett egy darabot. Finom ösztöneivel megérezte az elmúlást és nem volt olyan erő, ami meg tudta volna vigasztalni. Úgy halkult, ahogy fogyott az ereje, ég felé fordított szemeiben lágy tűzzel ragyogtak vissza a csillagok. Végül már csak nyüszített, majd végtelen fáradtsággal leeresztette állát a pokrócra és még utoljára egyszer felnézett az égre. A nyári éjszaka messze ragyogó gyémántjai úgy hunytak ki a szemében, mint ahogy az élet távozott belőle vágtatva, vágyakozva gazdája után, akinek a teste ugyan otthon pihent, de a lelke már a végtelent kutatta.
Reggel Gábort a telefon ébresztette a hírrel, hogy a barátja elment. Felöltözött, és súlyos bánattal terhelve kilépett a házból. Azonnal látta, hogy a kutya nem él.
Hátraballagott az udvarban és kimért, darabos mozdulatokkal ásni kezdett egy árnyas sarokban, mert a barátság kötelezettségekkel is együtt jár. Szavát adta, hogy Robinak gondját viseli és ő ezen kívül másként már nem gondoskodhat róla. Este lett, mire eltemette Robit, fáradtan, kimerülten ült le a sírja mellett. Felnézett az égre és megakadt a tekintete két egymáshoz közel álló fényes csillagon.
Olyanok voltak, mint Pali és Robi, mert az életben is elválaszthatatlanok voltak.
Ekkor értette meg, hogy a barátság és a szeretet sokkal hatalmasabb úr, mint a halál, mert annak fittyet hányva kikezdhetetlenül és örökké létezik.

Zsefy Zsanett: Az az ölelés...

 Amíg emlékedet színezgettem,
szürkén tőlem ne szökhessen,
ráhajolt a tájra a pillanat némasága.

De a mozdulatlanság megrezzent,
pilleérintésnek vetted,
pedig csak egy rigó röpte
szöszmötölést szőtt a csöndre.

A neszre ahogy felriadtam,
pár pihét féltőn elkaptam,
abból készítettem fészket
a megtartó ölelésnek.

http://www.youtube.com/watch?v=K10-UYUcGH4&list=UUaGZpXAFZMINcVLMKHQPRDQ

Simply Red- You Make Me Feel Brand New

Zsefy Zsanett: lehetetlen

kimondani a kimondhatatlant
ami évek óta bent feszül
mert ahogyan szokta
a csend ismét kiszorított
és diadalittasan a helyemre ült

Zsefy Zsanett: A vers

..rejtély, rejtvény, sejtelmes titok,
szegett szárnyú madár, sas a hegyormokon.
Bíborszínű álom, illatos kikelet,
virágon pihenő színes lepkesereg.
Simogató szellő, dühöngő vihar,
száguldó fellegben villámtól égi hang.

Szellemnek kalács borral leöblítve,
sánta eb kolonca, koldus hegedűje.
Tegnapi kenyered, holnapi betevőd,
világmegváltóktól szennyes lepedőd.
Szerelmes vágyak ágya, temetője.
Halotti lepel. A lélek szeretője.

Egyed Emese: Sóhaj

próbáld halkabban újramondani
ízleld a szót ne lázadj holnapi
találkozásaid halaszd el

próbáld halkabban újramondani
nehéz kísérlet ez minden ami
megtehető jól van még egyszer

tudod a hangod is majd átveszik
más szalagra éléből még veszít
színébe csönd vegyül érdes jelek

hogy ezer közül felismerjenek
őrizzenek mindenki értse meg
más voltál voltál hangos terveid

kacatok immár Kolozsvár határán
hamujuktól füstöl a rókadomb
feltámadsz ott sereges varjak kárán

tán keress jobb szót
és halkabban mondd

Egyed Emese: Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető!
A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen
eldönteni), hogy szabad-e –
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!

Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb
                                               magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!

Egyed Emese: Posta

Mit is kereshetnék a közeledben?
Elvirágzott a hárs, a gesztenye.
A vízen félelmetes áradások
híre sodródik, napjaim vele,

álmodozások, illetlen konokság:
erről számolhatna be Istenem,
ha rólam szólna, ha kérdeznéd rólam.
De most a verssel megüzenhetem;

(írta ezt más is:) eszembe jutottál,
okot kerestem a találkozásra,
s összezavarodtam az első szónál;
hiába készültem fel, titkok társa;

hisz minden megváltozott hirtelen,
s az elgondolt elévült, és a tárgyak
szóba nem foglalható térbe zártak;

nem volt a könnyűségben gond, sem árnyék...
Tartóztatni sem próbáltalak: sejtem,
hogy nem lehet. S hogy jó a közeledben.

Szilágyi Hajnalka: (el)maradás

Esőszagú szavakat sír az ég,
hajnalra vetkőznek a fák,
águjjaik a semmibe kapaszkodnak,
… mégis, mintha a szívemet szorítanák
Falak közé szorul a csend,
ablakon koppan a lassuló idő.
Örvények, szélvihar, nyitott
szemű madarak. Odakint
majdnem feltámadás,
idebent zajló jégtáblák.

Álmaidban lakom, mint
valami külvárosi csavargó.
Versekbe rejtegetem életem.
Néha meglátogatsz, betűim
magányában bolyongsz,
kezeid közt böjtöl lelkem.
Felemelsz, megtartasz,
…nézel, nézlek                          
de hiába tanulom az arcodon
játszó eső szavát, a bomló tavasz
újra, és újra megbotlik szívemen.

A tegnap elfelejtett érintéseiből
hideg sínekre lépnek az öngyilkos
álmok. Ébredő szememben
gyűrött hangú reggel nyújtózik,
számban az éjszaka fanyar íze
keveredik édes illatoddal.

Mondd, még hány nap a világ,
s mennyi belőle a szerelem…
Lelépem, számolom. Visszanézek.
Keresem a karjaidból kizuhant
öleléseket, a ki nem mondott
bűneinket, meglesett titkainkat,
fiókba rejtett te és én rajzokat.

Nem mozdultunk, mégis elfogytak
az utak. A menet ma elmarad,
csak a hold sétál át árnyékunkon.
Arcodon a reggel zuhog. Nézel, nézlek…
...áldás a csend, bűn a hallgatás,  
ma újra tanulom az esőszagú jeleket

Szilágyi Hajnalka: Akkor és ott

…én láttam a hajnalt, ahogy
szemedben hullámzott. Az álmok
kiszakadtak. Áradtunk, sodródtunk,
mint egy folyó, minek se partja, se hídja.
Mezítelen szívemről öledbe hulltak
a szavak és a sóhajok.
könnyű és szabad voltam…

(akkor és ott)

Szerelem?- milyen banális szó…
Ébredés. Kiszáradt medrek. Madártávlatok.
Szeretés. Hiány. Vágányzár. Lekésett
ölelések. Valóság. Félbe maradt órák,
szavak. Hétköznapok, ünnepnapok.
Zuhanás. Repülés, benned, bennem,
dráma abban az egyfelvonásos világban.

(akkor és ott)

Földig ért az ég. Valami óceánt rajzoltál
körém, hegyeket, madarakat, a felhőkre
kusza vonalakat. Rám hajoltál, hogy
megtartsd a szárnyakat, a zuhanó rögöket.
talán féltettél, talán szerettél…

(akkor és ott)

Szembenéztem a világgal. A szél
csont-sovány ágkarokba kapaszkodott,
a reggelbe öltözött utcalámpák ébredő
fényében csak az éjszaka morajlott.
Esőarca lett az égnek, zuhogott a csend
körülöttünk. Nem volt már se óceán,
se madarak, se felhő, csak üres falak,
előttem, utánam hosszú telek,
omladozó felhőhegyek.
(…)

Késik a tavasz. Szívemen elvirágzott
álmok, mint valami félresikerült
falfirkák a csupasz házfalon. Két
lélegzet közt hallgatnak az érintések.
Lassulnak a szavak, fáradnak az ölelések.
Világunk a túlhordott álmokkal megtelt.
Szerelem?- milyen banális szó…
…de én láttam a hajnalt, ahogy
szemedben hullámzott. Együtt kelt
fel a nap és a hold,
(akkor és ott)
hol egyszerre voltunk közel és távol…

Szilágyi Hajnalka: ...el

Kapkodunk, keresünk, görcsösen
álmodunk, már nem számoljuk
lépéseinket, lábnyomunkat nem
követik se árnyékok, se fények.
Bűnbe estünk, árvák maradtunk,
elhagytad, elhagytam, elhagyott…          
s most egymagunk vagyunk
ezen a szigetnyi rajzolaton.

Arctalan lebegés, néma zuhanás,
valaki ellopta a Holdat…           
sötétségnek feszül az éjszaka.
Érintésed nélkül mozdulatlan
mindenség vagyok. Valami dal,
valami vers. Vázlat az életedben.
Évszakot váltok szívemen, de hiába
a levetkőzött érzések, ma sem
zajong a tavasz. A magasság
most fuldokló, ziháló mélység,
újabb hűvös éjszaka ül körém.

Zárd be az ajtót, kint tombol
az este, a szél átszakad a télen,
réseket hasítanak a sápadt fények.
Takarj be szavaiddal, takarj
be avarral, földdel, sárral, hóval.
Takaró alá gyűrt sóhajainkban,
vetkőzz hozzám, légy én, s leszek te,
ajkunkon harcol a kódolt szerelem.

A nappal csak ideiglenes kikötő
szívünkön, már nem bontanak
vitorlát a felhők, egyre távolabbra
csúsznak a partok, a napok, egyre
halványabbak azok a szigetnyi
rajzok, ahol egymásba lélegeztük
a mindent, a világot, egy őrült,
mindig-veled, soha-nélküled szerelmet.

Ujjaim letapogatják arcod,
szád köré szavakat súgok.
Vállamon az éj morzézik,
valaki ellopta a Napot…                
Magamhoz álmodlak, vágyakból
kiszakadó, rímtelen versekké
szeretlek, de szemed ma hallgat,
s csak a hiány vetkőzik le benne.
Homlokom mögött érzések
tolakodnak, ordítanak,
elhagytad, elhagytam, elhagyott,               
s valaki összegyűrte a szigetnyi rajzot…

Paszternák Éva: Azt játszom

Azt játszom, hogy élek,
édes-bolond játék,
nem adnám el létem
semmilyen világért,

csak most vagyok neked
markodban a gyöngyöd,
szemedben a fényed,
utadon göröngyöd.

Fájdalommal kezdtem,
csontomig panaszban,
a hold is didergett
a márvány-szín fagyban.

Sok gonosz reggelen
véresen futottam,
a gazból hirtelen
lovamra ugrattam.

Szorosan ölelem,
gyeplőm nehéz szárát,
anyám a nyergembe
rejtette imáját.

Paszternák Éva: Omladozik titkaim háza

Milyen otthonos voltam itt
sajgó lelkemben kutatva létem,
itt hol a halk szó volt a gitt,
hogy ne fújjon át a fájdalom,
mint ablakkereten hasított résen
sziszegő szél
rosszallja a rendet,
függönyt a titkokról árulón lenget,
de nem így a szegény én,
titkomból loptam magamnak csendet.

S ki rám értél, elfogadtál,
mint törvénytelen gyermeket,
kit megszült az anya kéretlenül
majd meglátogat, vagy félteget,
de ettől többet az ész-diktálta
világunkban már nem tehet.
Hittem, mint zizegő szalmazsákon
benned ringok csendesen,
törékeny csontú apró szárnyamat
a lelked tükréhez verdesem.

Tollaim nedvei szertehulltak,
ritkásan csepeg tinta a lapra,
amit az asztalfiókom mélyén tartok
édesen finom alkalmakra.

Paszternák Éva: Megint egy...

Megint egy újabb enyhe, szótlan este,
árnyék bolyong a maszatos falon,
a fény mögé bújva helyét kereste,
fent hasal lustán a deszkás plafonon.

Sárga csillagos, fekete homály van,
alszik a száraz, sápadt anyaföld,
egy moly muzsikál a vén citerában,
csészémből felszáll a bús teagőz,

langyosan, semmilyen ízzel, még meleg
csészémben fáradt kiskanál remeg,
a tea hűl, a szívemre tél ül,

befelé nézek, lesznek-e tavaszok?
Már csak a falak maradnak végül,
s a gőz-körjátékba beleolvadok.