Dabi István: (...)

a nevetés és a sírás
nem ellenségek
hiszen nemegyszer
nevetéssel titkoljuk a sírást
és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

http://youtu.be/YzTDC0bCye4

Bliss - Remember My Name

Dabi István: (...)

megjelent a hold
egy magányos fa fölött
és gúnyosan rám nevetett
“te ugyanolyan magányos vagy
mint ez a fa és én”
olvastam fénylő arcán
bár a nagyváros tömege tolongott köröttem
rákacsintottam
és eltűntem
jól tudom
minden éjjel felkeres
és vagy gúnyos
vagy szánakozó tekintettel
követi magányos lépteimet
amíg el nem tűnök
szobám elfüggönyözött ablaka mögött

Dabi István: (...)

nem tudtam
hogy a fák beszélnek
de egy este
megpillantottam
két ölelkező akácfát
és hallottam
suttogták a nevem
akkor megértettem
hogy a fák
hasonlóképpen élnek
mint mi
éreznek
és beszélnek
azóta nem merek
ránézni
erre a két akácra

Dabi István: (...)

a fák az utcák a házak
ugyanolyanok
de a nyelv
az életmód
nem látjátok
nem halljátok
ezt a külső
különbséget?
mert belül
az ember
        egyforma
egészségre
barátokra
szerelemre
boldogságra
          vágyik
a társai között
akar élni
a vágyait
és szükségleteit értő
         emberek között

Dabi István: (...)

hallgassátok meg
               ki nem mondott gondolataitokat
olvassátok el
               le nem írt szavaitokat
mondjátok ki
               a csak csírázó érzéseiteket
bátran
szégyenkezés nélkül
hiszen sokan mások
is így gondolkodnak
és így akarnak beszélni
               olvasni
               hallani

Dabi István: (...)

ebben az összekuszált életben
a mindennapi gondok vadonában
nincs időnk oldalra pillantani
hogy lássuk embertársaink
                           fájdalomtól
                           (igazitól?
                           Képzelttől?)
                           eltorzult arcát

Dabi István: Úton

amikor nem tudod
hová és kihez
visz a vonat
a fekete szörny
egy másodpercre
megpihensz a semmi ölén
átölel az ismeretlenség köde
meg nem kérdi senki
ki vagy hová mész
minek
hiszen csak a vonat a biztos
és alatta a sínek

Dabi István: (...)

gondoltad-e egykor
sok éve
hogy az ismerőseid és barátaid között
magadra maradsz
csak azért
mert másképpen gondolkodsz
és mások véleményét
nevetségesnek tartod
mindenki elfordul tőled
és egyedül maradsz
a meleg kályha mellett
és irigyen nézed
az utcán kart karba öltve sétáló párokat
nem is sejtve
hogy mindez képmutatás
mert az ajtó mögött
véget nem ér a civakodás
és az imént még vidáman beszélgető emberek
elhallgatnak örökre

Dabi István: Aki néz - nem mindig lát

 Átnéz
   az ablakon - látja az utcát
   énrajtam - mintha nem is lennék

Benéz
   az ablakon a szobába - kíváncsi nagyon
   énhozzám - meglátogat egy percre

Belenéz
   a lábasba - már éhes
   a szemembe - de semmit sem lát ha nem akarom

Felnéz
   a hegytetőre - csodálja az ott ülő sast
   énrám - csodálja a tudásomat

Kinéz
   az ablakon - az utcát figyeli
   énbelőlem valamit - terve van velem vagy fél tőlem

Körbenéz
   nem tudja hol is van

Lenéz
   a szakadékba - lezuhant roncsok hevernek ott
   engem - de akkor miért néz rám?

Megnéz
   de fel nem ismer

Ránéz
   egy pillanatra s elfordítja a tekintetét

Szétnéz
   erre-arra tétován

Utánanéz
   mert nem biztos a dolgában

Visszanéz
   még egyszer utoljára
   és elgondolkodik:
érdemes volt ennyit  nézni?


VALÓJÁBAN SEMMIT SEM LÁTOTT

Dabi István: Hit

hinni
önmagunkban
az ész teremtő erejében
az értelemben
           ami az életet irányítja
           s a különböző fajok és népek együttélését
az önmegsemmisítés szakadékába
                                   zuhanó Földön
és hinni
hogy leugrik
              a saját gyermekeit halálra ítélő Bolygóról
egy Óriás
hogy megtartsa
                 egy évezredekig tartó pillanatig
ezt a lefelé gördülő
                      Gömböt

Dabi István: (...)

egyszer berepült egy kő a szobámba
a zárt ablakon keresztül
a kő puha volt
mint egy madárszív
a belsejéből
monoton hangok
szólítottak fel
lázadásra
a világ ellen
amikor kinyitottam az ablakot
a kő galambbá változott
olajfa ággal a csőrében
és emberi hangon
szólt a világűri
örök békéről
azóta havonta egyszer
meglátogat a furcsa madár-kő

Dabi István: Önarckép

apám - a szótlan belenyugvás
anyám - az eleven ész
húgom - a munka
s én - a zagyva élet
se hitem
se célom
s hitvesem a fátylas bűn

csak vágyam
és titkolt álmom
és életem - a szerelem

barátaim - az éjszaka magányos vándorai
kedveseim - a nagyvárosi neonok
és álmom - a titok
és életem - a láz
lakom a csendet
        a kihalt utcákat
        az elhagyott parkokat
        és a halszagú part is az én tanyám

s fekhelyem a fázós homok
        egy szigeti pad
        vagy idegen ágyak tolla melegít

elemem - a tűz
és színem - a vörös

fák füvek és pipacs
     mindenütt pipacs
     és láng
     és tűz

életem - a művészet
művészetem - a szerelem
szerelmem - a tűz
a tűz vörös
és vörös a láz

apám - a szótlan belenyugvás
anyám - az eleven ész
húgom - a munka
s én - a zagyva élet szerelmese vagyok

Madár János: Tenger és csillag

                       Lélegzetünk a víz csobbanása.

A folyók szemünkké lesznek.
Hegyekhez hajlik minden ág.
A fákon madarak ölelkeznek.

Homlokod igézetében csönd
morajlik és megtartó kegyelem.
Arcod gyönyörű emléke zúg
egekhez árvult szívemen.   

 Ákos: Valami véget ért

Kovács Anikó: Hűség (kettős arckép)

-részlet-

Én most eljátszom azt, hogy könnyed az élet,
és velem ne is törődj, én jól vagyok, ne félts…!
…játszom, és te elhiszed, már nem éget ítélet:
megbékéltem. De fellobbant, és ég itt e mécs...

Most eljátszom azt, hogy a csend - jóbarátom,
erre vártam, s most boldog, gondtalan vagyok.
…de azt, hogy torz a mosoly a körtéri plakáton,
csak én tudom, és azok a zöld, rakparti padok.

Most eljátszom, hogy nem csak hamu vagyok,
de szabad akaratból született, villongó parázs,
szikra, amely bármikor - ha szólsz -, felragyog,
és leszek mosoly, szelíd szerető, égi szárnyalás.
...
Most eljátszom azt is, hogy minden rendben van.
Nem sírok, most nem illik - csak nézlek szótalan,
s bizakodom, hogy végére értünk mégis az útnak,
mert csak neked hiszek azok közül, akik hazudnak.

Szabolcsi Zsóka: Ha csak...

Ha már Neked sem,
sem magamnak,
ha a csendnek sem,
ma, sem holnap,
ha már nem tudok,
ha már nem merek,
ha már dúdolni is
elfeledek,
ha csak foszlányok,
ha csak emlékek,
ha csak morzsák is,
még élnek,
ha csak hangokból,
ha csak szavak,
ha csak dúdolom:
ha már..., ha csak...

N. Horváth Péter: Mit?

Mit adnál utolsó emlékül ma este,
ha tudnád biztosan, még egy nap, s meghalok?
Nem nyílik alkalom utána, helyette
kitalálni új pózt, vagy még egy mondatot.

Mit adnál ma este utolsó emlékül,
hogyha életfogytig mennél nagyon messze?
Ha az éles helyzet szót és fényt másképp szűr
minden mélyén csak a lényeget keresve.

Utolsó emlékül ma este mit adnál,
ha kettőnkhöz méltón próbálnál szeretni?
Nem nézve, mekkora kockázat, milyen kár,
mennyire álmatlan álom jut velem ki.

Ápolhatsz gyöngéden makacs illúziót
bizalmad "gazdagabb lelkekbe" helyezve,
nyitott kérdésével ott egy rejtett fiók:
Mit kérhetnék tőled, s mit adnál ma este?

P. Tóth Irén: Én

Szemeim -
csukott ablakok,
pilláim -
leeresztett függöny.
Füleim -
süketté lett falak,
életem -
csendbe burkolt börtön.

Nem mondhatom el
senkinek a titkot...
Ne tudjon rólam senki,
semmit.
Született,
élt,
meghalt -
talán csak ennyit.

Bencze Marianna: Zsoltár helyett

-részlet-

Látod, Uram, szertelen teremtményedet,
mint veszejti el minden művedet,
teszi sivár éjjé fénylő napodat,
hogy majd beléhasad a szilárd boltozat.

Mindenhatónak vélt tudatlanságba’,
jó és rossz tudás fájának gyümölcsét
esztelen habzsolja,...

saját húsából, véréből lett önmagának
oktalan mohósággal okozza vesztét,
hiún elfeledve a pokolnak rendjét,

hogy büntetlen nem történhet semmi sem,
belőle is csak por, meg hamu lesz,
s ha nem marad utána senki, se élő, se holt,
nem lesz ki elmesélje, hogy az ember hol volt, hol nem volt…

Jószay Magdolna: Eljönnek értem

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.

B. Szabó Károly: Hűség II.

Álmaim elvadultak.
Hiányod maradt csak
égre kiáltott múltnak.

Csak papírra vetni még
bús féktelen daccal
távolod, míg arccal
a csendnek csepegnek
a napok.

Csak papírra vetni még.
S nevetni, hogy ennyi elég.

N. Horváth Péter: Nincsen

Nincs kiért és nincs miért.
S ha már nincsen senkiért,
érdemes a semmiért,
mikor már nincs, aki ért?

Kovács Daniela: Menekülnél vissza

Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
Mámorból születtek, s mind csöndbe fúlnak.
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak.

Lángjuk szent láza fellegekig emel,
mindig többre-vágyó lelked mosolyog,
s egyszer csak, mint álmodban, úgy zokogsz fel.
Hiába szöknél. A vén idő forog.

Lezuhansz. Kettétörsz. Százszor jobban fáj,
hogy jelened újra józan és rideg.
Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?

Zsefy Zsanett: Hozzád halkulok

az óra fárad
hangja halkul
pergő faleveleket sodor a szél
fölém szökik báli rongyban
a csillagokkal terhes ég

a tegnap hangos
virágtól gazdag
rétjének köpenye szaggatott
száz sebből vérzik
a hajdan-szép volt

pipacs szára pőrén hajol

sír a mennybolt
koldus a fénye
takargatja mit rám hagyott
nem oszlik vágya hogy
szakadjon tájra

lelkem mélyéig
átfagyok

Tornay András

Nem az mondja el, hogy mit érek neked,
amikor nálam vagy.
Többet jelent az, hogy merre, s hová indulsz,
amikor bezárod az ajtóm.

Madár János: Szólnék hozzád a fénnyel

Ajkadig emelném a hajnalt.
Szülőföldünk harmattól megtisztult
kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak
élein szivárgó tájszólásainkat.
Szólnék hozzád a fénnyel,
tavaszra kitárt ég anyanyelvén.
Csak mélyülne szívünkbe
a tenger. A végtelennel tündökölve
élnénk fölgyújtott csillagok között.

Csabai Andrea: koldus álmok

néma botjára
támaszkodik az est
koldus álmokat
ringat az ég
csillagfény csendek zokognak
Isten visszatartja
lélegzetét

árnyéka mögé
bújik a Hold
a fák dacolnak a széllel
üres arcú házak felett
minden mállik
szerte széjjel

hideg ágyban
ébred a hajnal
koldus álmokat
ringatott az ég
a Nap kibontja
jóságát
és az Isten

kiengedi lélegzetét

Nemeskéri-Orbán István: A templomhegyen

(Háromszéki templomok)

Megtestesült Isteni akarat,
Ahogy a templom tornyában
A városok s a falvak felett,
Érces hangján szól a harang,
S áhítatra hívogat.
Meredek út visz a hegyre,
Kaptatónak vágtak utat,
Sírok között megállva, pihenve,
Szemem a régmúltba' kutat.

Kémlelem, találok-e ismerős nevet,
Kiről tudom, hogy mit tett,
Hogyan telt jámbor élete,
Miként fed el a kő családokat,
S az emlékezés virágai mutatják,
Hogy akik élnek, visszajárnak-e
Leróni soha nem múló gyászukat.

Fal veszi körül a templomot,
Védelmet nyújtott egykoron,
Mikor vihar dúlta a tájat,
S védelmet nyújtana ma is,
Tudom, s mindig megigéz a hely,
A templomhegyre, hogy ott lehessek
Egy imára felkapaszkodom holnap is.

Cecilia - The Prayer

Cecilia - The Prayer

Nemeskéri-Orbán István: Talán az ima

Imára kulcsolt kezek kérik,
Hogy legyen végre vége,
Vagy kezdődjön el valami más.
Imát mormol a hitetlen is,
Mert érzi, hogy olykor nem segít,
Csak az ima, vagy a káromkodás.
Az Istenhez fordul segítségül,
Mindenki aki fél, ... mert mindenki fél,
Onnan merít erőt, ha szül,
Ha öl, vagy ha meghalni kész.
Kész meghalni a hitért,
Akkor is, ha az egész tévedés,
Életét dobja oda,
Nem tudja, hogy az élet
Nem eldobni való,
Mert az élet maga a csoda!
S akkor miért nem hagynak élni,
Miért hajszol a hajcsár,
Rabszolgaként,
Kinek lesz öröm a véremen
Felhalmozott tengernyi pénz?
Imádkozom én is, kulcsolom kezem,
Mindennap elmorzsolok egy imát,
Azért, hogy legyen végre vége,
Vagy kezdődjön el... valami más!

Nemeskéri-Orbán István: Lacrimosa

Könnyben úszik az egész világ,
Van, kit öröm ért,
Másnak bánat szakítja meg szívét,
Ruháját tépi, szaggatja,
Az égre nézve, keresi Istenét.
Valami elszakadt, valami megszakadt,
Özönvíz áztat, büntet talán,
Most házakat mos el,
De sepert már el hazát,
Kő sem maradt, nem látjátok ? –
Könnyben úszik az egész világ.
Szerelmeket szakított széjjel,
Anyjától fosztotta meg gyermekét,
A férfiak mind gyilkos indulattól haltak,
Senki sem tudja miért, miért, miért?
Víz, hamu, sárgörgeteg, fegyverek,
Elég már,elég,elég!
Elégünk mind a nagy pusztulásban,
Elégtek őseink a poklok tüzén,
Tüzeket gyújtunk, hogy éljünk,
Könnyeket csal a füst, a fény,
A fény körül örömtáncot lejtünk,
S hamis könnyeket csal a csalfa lét,
Sok lesz a tűzből, s jön újra sötét,
Könnyben úszik az egész világ,
Öröm nem jut már, csak szenvedés,
S mind segítségért kiált,
Vagy halk mormogó imával
Hívja, keresi Istenét.
De hiába, könnyben úszik az egész világ,
Isteni könnyek mossák az életet,
A könnyáztatta földön a sár,
Mint teremtő temető mindent befed,
S hiába hullajt könnyeket az egész világ,
Mindent elragad e könnyekből álló förgeteg.

Nemeskéri-Orbán István: Siratóének

Hadak dobognak e tájon ezer éve,
Csizmatalpak tapossák a szebb jövőt,
Elárult népem építi újra és újra
Magának a remélt elkövetkezőt.

Azt hittem, jobb lesz, ha elmegy
A századokig rabló keleti horda,
De jött helyette újabb, napnyugatról,
S most ő tette kezét sovány nyakamra.

Tört itt kopja, csillag és kereszt,
Volt árulás és felesleges hősi áldozat,
Ma már tudom, hogy soha nem ereszt,
Hiába várom szabadságomat.

Rablók osztották legszebb tájainkat,
S ránk eresztik föntről mocskukat,
Mérgezik a múltat, a vágyainkat,
Irigység leheli ránk mérges csókjukat.

S belülről is egyre rág a gyűlölet,
Egymást esszük, mint veszett vadak,
Mindenki jót akar a maga módján,
Mégis mi szenvedjük az őrült álmokat.

Nemeskéri-Orbán István: Siratom az alföldi fákat

Sírnak az öregedő alföldi fáink,
Siratják messze szálló magvukat,
Nem terem új hajtás e vidéken,
Nem fonják körül haldokló anyjukat.

Öreg nyárak és akácok állnak a szélben,
Mind, mind honfoglalói e tájnak,
S bár őseik megragadtak a sárban,
Most úgy mennek el fiaik, hogy fájnak,

Fájnak a görcseik, s széjjel szakadnak,
Magvukat vesztve könnyek közt zokognak,
Ma azt beszélik maguk közt,… még állva,
Nem jön már senki az alföldi tájra.

S én csak hallgatom alattuk járva, hogy
Sírnak, nyögnek, hajlanak majd törnek,
Százados életük adják át a rögnek,
Sírok velük, de sokan csak röhögnek.

Nemeskéri-Orbán István: Anyám kérte, hogy kiáltsak

A Küküllő mentén járok
anyám szíve hajt előre,
évek óta nincs már velünk,
kivittük a temetőbe.

Lába nyomát érzem, látom,
a szeme az én világom,
fogom kezét, amint mutat,
ahogy jelöli az utat.

A Küküllő mentén járok,
hegyet, erdőt, fákat látok,
amelyeket Ő is látott,
kövön járva úgy imádott.

S ma a nyomába én szállok,
kőre állva én kiáltok,
lelke ott jár, álmodozva,
itt hagyva e szép országot.

A Küküllő mentén járok,
szeretem e szép világot,
kőről kőre lépve járok,
anyám biztat, hát kiáltok.

Tornay András

Ott van Isten a szélben
Ha értem, és ha nem értem
Betakar majd puhán, szépen
Ha kérem, és ha nem kérem
Tudom, nem kell sosem félnem
Horgonyom a reménységem
Szelídítem szelídségem
Megalázom keménységem
Arra kérem; bennem égjen
Gyöngyházfényű menedékem
Rejtsen jól el – erre kérem
Ma újra, ismét hazatértem.

Acoustic Alchemy - Silent Partner

Acoustic Alchemy - Silent Partner

Tornay András

jó távol lenni, ha gondolnak rád
jó éhezni, ha szerető kezek táplálnak
jó megtöretni, ha van, aki bekötöz

Kiss Benedek: Isten szabad ege alatt

Ismét itt,
Isten szabad ege alatt,
ahol a légben
balettozgatnak a madarak,
ahol fellegek
paravánjai magaslanak –
hát ismét Szent György-hegyen.

Szőlő virágzik,
illatként leng életem,
szőlővirág-illatot hordoz a szél,
hogy kormos szívem beléremeg,
bozsgatja lebírhatatlan vágy
s szerelem.

Ó, Istenem,
aki vagy s nyilvánvaló vagy most
mint a fény:
érezlek, s érzem magamat is –
én vagyok – én.

Érzek és gondolkodom,
s feléd lök most minden áram,
bár hiúság vásárán
nyalókát árulok,
s nem több, mint por,
mi marad utánam.

Ám azt szeretném,
ha ez a pillanat is
megmaradna,
amikor boldog voltam
megpernyésedetten is,
s hittem, hogy nem hagytál –
nem hagysz magamra!

Kiss Benedek: Úgy szeretnék megbékélni

Istenem, hogy tudok örülni én
minden helyénvaló szónak!
Minden egészséges
szónak, mert szavaink is
egyre romolnak.

Istenem, milyen boldog vagyok,
ha egy-egy átlátszó szívbe belelátok!
Emberek, őrizzük,
őrizzétek
az eredendő tisztaságot!

Istenem, ne hagyj magamra
szentséges-nagy vágyaimmal!
Úgy szeretnék megbékélni,
vihar-pörgette levél
lelkemben az iszonyattal.

Bonifert Ádám: Csak néhány jó szót

Tudd meg, nem várok semmi többet,
csak néhány jó szót,
napjaink gondokat őrölnek,
s rágjuk magunkban a valót,
olykor indulat présel össze,
s bántó, sértő a beszéd,
nincs békítő, jó hang közte,
s közelítő híd felém, feléd.

Értsd meg, csekély, amit kívánok,
csak néhány jó szót,
hogy ne legyen még mélyebb az árok,
s ne határoljanak el karók,
szavakat, melyek átölelnek,
melegítenek szívben, lélekben,
fagyott érzéseket eltörölnek -
s hadd higgyem, mindez nem véletlen.

Ha nem látszik az égbolt fénye,
ha teljes derű nem lehet,
egy napsugár is elég végre,
hogy űzzön árnyékot, telet,
ha nem esik áztató zápor,
elég egy esőcsepp is nekünk,
ne felejtsd, erre vágyunk sokszor -
jó szavak között legyen helyünk.

Bonifert Ádám: Mivé lehet?

Hány titkot kell a sírba vinni,
kettős burokban eltemetni
mert nem oszthatod meg senkivel?

Hány gondot tudsz magadba zárni,
gyógyító elmúlásra várni,
kutatva, sorsod hová terel?

Miből lesznek a hallgatások,
mélyen ülő sziklába vágott
búvó patakként csorgó kínok?

Mivé lehet feszítő csended,
kötőszálad ha elvesztetted,
s szaporodnak benned a titkok?

Hollósy Tóth Klára: Adj, Uram!

Adj, Uram, az emberednek békét,
hozzá illő, értelmes életet,
kölcsönözd neki a mennyed fényét,
ne adj kérlek már büntetéseket!
Adj értéket a gondolatának,
csendbe rejtsen mindent, mi rászakadt,
hogy bánatát ne mondja el másnak,
hagyja magának mind a gondokat!

Teljesítsd kérésem, meg ne tagadd,
oszd szét mind a nekem adott kincseket,
ne hallja senki, soha jajszavam,
de, kezem ne tedd, hogy elengeded!
Add meg emberednek, mi elveszett,
ha kell, hát viselhető terheket,
tégy vállára olyan kereszteket,
miket viselni képes gyermeked!

Pár évet adj nekem még, Uram!
ne taszíts kérlek még a pusztulásba,
ne apaszd ki soha tudat-kutam,
értelmesen éljek, ne hiába!
Majd adj nekem jó halált, Istenem,
amikor üt az utolsó óra,
Örök forrás! Könnyíts életemen,
s kérésemet váltsd, kérlek, valóra!

Hollósy Tóth Klára: Aki szeret, gyenge

Az ember néha oly sokat szeretne,
de a sorsa azért se adja meg,
pedig az élet oly könnyű lehetne,
hogyha nem lenne ennyire balek.

Nem jól akar, csupán csak vágyakozik,
egyre bántja, felőrli önmagát,
akaratától sosem visszakozik,
mégsem nyeri meg soha a csatát.

Lehet szeretettel jól megrakodva,
amelyből szívesen adni is tudna,
de ki szeret, gyenge, nem kell senkinek!

Az kell, aki erős, elérhetetlen,
ki szerelmes, elveszett, menthetetlen,
boldog sem lehet, csak átmenetileg.

Falu Tamás: Gyémánt

A sorsom igen egyszerű
Hasitok kristályüveget.
Ablak rámába teszed ezt,
Látod mögüle az eget.

Száz ablaknak száz üvegén
A lelkem lassan elkopik.
Gyémántnak való temetés:
Álmomat fénylik álmaik.

Száz ablaknak száz tükörén
Az életemmel rajt' lakom.
...Kinek jutok eszébe én,
Mikor kinéz az ablakon?

Falu Tamás: Fák

Beszélgettél már fákkal este,
Mikor aláhull a sötétség?
Távoli ház és messzi égbolt
Mikor kigyújtja gyönge mécsét?
Oh, én sokat járok közöttük,
Titkára vagyok egy fasornak,
Enyém a hárs első virága,
És ősszel nekem panaszkodnak:

Kedves nem járhat kedveséhez,
Csak inthet felé üstökével.
Csak karjaikkal táncolhatnak
Szerelmetes májusi éjjel.
Vágja őket vihar és fejsze,
Elhamvasztja vad pusztító tűz.
Kívülről hársfa, nyárfa, nyírfa,
S belül mindegyik szomorúfűz.

Böröczki Mihály: Villódzik gyönyörű valóság

Megköt és felold a világom:
egyetlen mozdulatom is
rendem és összevisszaságom.

Törvényt teremtek. Ízt a szónak.
Kezembe fogódznak a tárgyak:
ismerünk, közülünk való vagy.

Őrzöm létüket. Létem őrzik.
Villódzik gyönyörű valóság.
Befogad. Visszatükröződik.

Ruder Jana: Megint egy dallam...

Megint egy dallam születik bennem lassan,
ahogy az eső omlik le szakadatlan,
szemem pásztázza a fellegeket,
égre feszített sóhajtásomat átölelik felhők és szelek.
Rálehelném - e bűvös csendre a hangodat,
hiszen bennem pihen még minden szép szavad,
s amit még el sem mondtál, én azt is tudom…
hosszú lesz az idén az ősz nagyon -
s amikor majd karjára teríti a telet…
ki tudja, megtalálnak–e még az énekek…

Joe Satriani - Always with Me, Always with you

Ruder Jana: Nyugtalan sorok...

Mindenütt falak
a sötét is szédül
fa lettem én is
levelek nélkül
érzem, hogy ma még
sírni fog az ég
felhők kiabálnak
nyugtalan a rét

repce vakítóan
kacag a Napra
összekulcsolt szavak
agyagba rakva..
s mindenütt falak,
nem hallom szavad

egy
gitár szól halkan
s távolról egy dallam
elindul lassan,
szívemben dobban

Ruder Jana: Mégis...

Mi már sosem leszünk azok,
akiket egy fedél alá rakott
az álmodozások szele-
olyanokká sem válunk
kik racionalitásuk
mezsgyéjén
sakkoznak maguknak teret.

Nem simulok bele a tájba.
Amikor lent a jó, az égre nézek -
s ha mindenki
fölfelé mutat,
lehajtom fejem.

Ez a szerelem.

Óvatosan pillantok rád.
Másra figyelsz.
Allűröktől mentes övezet.

Az esték játszótérre néztek.
Homokvárakat építettem - Neked.

Kis lapátommal egyengettem az utat...vártól - várig.
Kéktől a szivárványig,
alagút nélkül.

Hajnalok görnyednek súlya alatt.
Fuldokol a csend. Beleszédül...

Az évek lapátom alá görbülnek.
Már tudom.
Kiáltom és suttogom:

Sosem leszünk azok,
akiket egy fedél alá rakott
az álmodozások szele.

Mégis...

Homokváramban én is
homokszem vagyok...

Ruder Jana: Nélküled

Nélküled
nem találom a színeket
  a nagykaput sem tudtam betenni zajtalan.
Minden olyan hasztalan,
ami kezem közül kikerül, sivár...
hangodra vár
az ablaküvegre száradt holdsugár…

Ruder Jana: Múltból szakított...

Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,
amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ, oly sok éve már,
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek...
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablakomhoz letérdelt a tél
s tavaszi szonátám
már semmit sem ér.
Messze hajolnak el egymástól a hegyek,
s az utat - melyen hozzád indulhatnék -
eltorlaszolta az idő.
Közös perceinkre ráhull a köd,
elrozsdásodik a beszívott levegő.
Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad,
én mégis naponta építgetem a hidat,
bár megkopaszodott a remény,
már nem vagy idegen.
Meleg fényű takaró vagy a lelkemen.
Távoli harangszó, ami a csendbe rakott fészket,
s mozdulatokból fonott néma ígéret,
hogy múltból szakított sóhajom
lassan elpihenjen,
megszelídüljön a könnyem
simogató két tenyeredben.

Ruder Jana: Fájdalom...

Szomorúságom várából kiléptem,
amikor lelked a lelkemre hajolt.
Apró kis gyertyát
gyújtott bennem a szerelem
és néma fényével
áttörte a kérgesedő csendet,
majd könnycseppként legördülve
szakadékot vájt
halványodó mosolyomon.

Ruder Jana: Mellém bújik a bánat...

ködös, párás hajnalokon
mellém bújik a bánat
arcát arcomba fúrja
erős hangjával rángat,
hogy menjek el vele.. újra,
már lassan elhagyom a partot
aztán, mint egy csengő,
lelkemben megszólal a hangod...

Ruder Jana: Már és még...

Néha elvegyülök a szótlanok között,
de kezemmel már taszítom a ködöt,
amit szemem elé hordott a szél…
a reggeli fénynél, jobban érzékelem,
mi az, mi örökre fénytelen.
Néha hangosan kiáltok,
sok összegyűrt átok,
mit arcomba köp a tegnap,
keresi,  hol van a szebb nap,
s jéghideg jelenével összetöri  álmom.
Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,
hogy ostoroktól védjem meg magam,
mint rét végén nyíló apró kis virág,
mit a nyár foga lassan már lerág,
színtelenül haldokló vagyok.
Egy kicsit még  kapaszkodok.
Mielőtt e létből végleg elmegyek,
éreznem kell, hogy milyen  lehet,
amikor egy lélek  őszintén szeret.

Ruder Jana: Vagyok...

mint a kútkáván felejtett üres pohár,
fészkébe bújó törékeny kismadár,
ki repülni fél...
avaron síró halk zizegés,
szalmaszálon futó remegés

s mint dallamot felejtő öreg gitár
ki porosan sarokban áll...
lassan elmeszesedő gondolat,
elhalványult karcolat....

vagyok,
mint fényétől megfosztott selyem
falról lehulló vakolat...
örökös kárhozat

Ruder Jana: Ma visszanézek...

Ma visszanézek foltjaimra,
ütött, kopott köveimre,
melyekre hamut szórt a szél
a kerítésdrótra akasztott pillanatokból,
elmosódott lépteim zaját hallom,
a csend sem zenél..
kanyargós útjaimról,
csak tükördarabokat hoztam,
ragasztottam álmot, szavakat
s a sebekre tapaszt szorítva
néha mosolyogtam...
táncot akartam járni, gyönyörű keringőt,
de tévesen léptem..
a nevetést sarokba kötözve
loptam vidámságot,
ez volt a nagy vétkem...
Ma visszanézek foltjaimra,
de hallgatnak a hamuszürke utak
megfakult, vásott tekintetem
még képek után kutat...

Eltépődött, ráncos tegnapokból
ösvényt tör magának a vágy,
valahol egy szétszakadt mosoly sír,
még foltozásra vár..

Szabolcsi Zsóka: Szitakötőtánc

Szárnyak surrognak,
szivárványfátyol rebben:
szitakötőtánc.

  

Szabolcsi Zsóka fotója

Dancing Fantasy - Aisha  
Dancing Fantasy - Aisha 

Gősi Vali: Évszakok királynője

-részlet-

Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár,
ősz, és a tél -titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé
figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak
hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan -
muzsikál.
...
S míg lágyan suhanunk a múló idővel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tűnő idő is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az időtlenségből felriaszt.

Végh Tamás: Merlin búcsúja

Meghagyom néktek a szivárványos áldozatot,
kósza lelkek ábrándjait, varázslatos éveket.
Széppé szabadult irgalmát a nyári egeknek,
csönddé olvadó indulatát káprázatainknak.

Meghagyom néktek a főnix szárnyalását,
tavi tündérek selymesen omló álmait,
Lancelot veretes nyugalmát, túlpartokon
delelő álmok dérverte alázatát.

Meghagyom néktek a látás hatalmát,
fénylő érzelmek szabad áradását,
hitek és káromlások arany-hídjait,
ha örvénylő folyókon keltek át.

Meghagyom néktek a remete barlangját,
napnyugaton túl, hová nem ér a fény,
világtól, ha elvonultok, mert fáraszt a szó,
és áttetsző tündérfátyol a remény.

Zsefy Zsanett: Szerelmem, Nyár...

Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
a moccanatlan fákon ülő dalt,
ha susogja vagy intim pillanatban
rád érinti, már az felkavar.

Mert a nyár idézi a Szerelem ízét,
vezet kapcson bíbelő` kezet,
hamis mosollyal vetkezi le ingét,
hogy észrevétlen mezítlen legyen.

A nyár tudja csak megmutatni arcod,
szemedben a földi színvarázst,
a Mindenséget, mit hordozol s míg alszom
elhiszem, hogy lesz még pirkadás.

Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
az esték hűsét takargató fény
míg átölel a színek között itt-ott
lassan fáradt kékkel földet ér az ég.

Lakatos István: Idő

Nem volt ősze, tele,
se tavasza,
csak nyara volt, heves,
forró nyara.

Június, július
múlt nélküle,
csak augusztusra gyúlt
fénnyé tüze.

De annak az egy hónak
ősze, tele,
tavasza, nyara volt és
reggele-éjjele.

Nem keltett örömet,
se bánatot,
vak elragadtatást,
csak azt adott.

Számon kívül maradt
múlt és jövő,
a perc ragyogta be,
az elszökő –

Nem volt ősze, tele,
se tavasza:
Ő volt a nyár, a néma
Idő maga.

Barna József: Július

Menj át a magányos, vén hídon, amikor
e kies tájon társul szegődik az alkony,
amikor rézsút fog földet a napsugár
és sárkánynap tüzétől vöröslik a láthatár.
Majd inog, nyikorog a korhadt tákolmány
és beléd kopogja lassú lépteid nyomán
a félelmet, hogy elragad a gyors patak,
ha szú ette pallója alattad beszakad.

De te csak menj! A túlparton öreg fűz áll,
meséid őrzője, gyermekkori óriás.
Vízmosta gyökerén béka ül brekegve,
törzsén tücsök hangol, hegedűjén ciripelve.
Meseszép tájra érsz a rozzant hídon át.
Fűszálakon lepkék tánca, – egy csokor virág.
A végtelen bugyrot old halszagú nádban,
s földre hág a fény egy tétova holdsugárban.

Száradó széna illatát hordja széjjel
langy esti szellő a sárga pitypangos réten,
s az égen is csillagrét, távoli kéken
meg-megrezzenve a patak sodor vízében.
Július van és mint minden júliusban,
lüktet, zsibong a nyár szívedben, agyadban.
A karfára dőlve áhítattal állsz ott,
míg részeggé itatnak az édes illatok.

Kiss Tamás: Esők éneke

Hallgasd ki majd egyszer barátom zenéjét a nyári esőknek
mikor a telt lombokról a sűrű kerti füvekről
a gyorsan alakuló fövenyre fut le az ár és onnan
gyönyörű rendben a kemény köveket agyagot kikerülve
összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal
panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik
A mélység boltívei alól pedig ugyanakkor komoran
piros-fekete hangon felbúg egy orgona hangja
s ott a te arcod előtt születik meg akár az erdők
szálfáin átsuhanó fuvallat - léted sorsod muzsikája
Nincs nála tisztább ének harmonikusabb dallam
e háromrészes bolygónk közbeeső közegében
Tekints körül testvérem ez örökké változékony világban
ahol mindent értettél helyére tettél megmagyaráztál
megtört szögekben mértél sugarat hajló végtelent
éltél - úgy hitted - érzékeidet kielégítő örömökkel
s most mégse felejtheted el honnét származol hova térsz meg
esők suhogása csermelyek szakadása között hiszen
hallod a tó mélyén a havasok csucsát
látod a futamokat ahogy az ellenpontokat oldják
ízleled szádban villámok légűri suhogását
orrodba vág lényed egyszeriségének döbbenete
érintheted az Örök-Nincsen kimondhatatlan édességét mert
a telített lombok a sűrű füvek gyapjai közül
lefut a nyári eső is a gyorsan alakuló fövenyre
s a lét gyönyörű rendje szerint a kemény köveket kikerülve
összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal
panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik

Kálnay Adél: Különös, nyári nap

Volt egy nap egyszer régen,
egy furcsa nyári nap,
könnyű habfelhők úsztak át az égen,
s én a kert végében álltam éppen
kedves szilvafám előtt.
Ráérősen álldogáltam,
vártam, hadd teljen el a délelőtt.
(Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!
Soha azóta nem találok annyit, pedig
kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,
azon a furcsa, különös napon…)
Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,
mi a jó abban,
hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,
van talán rá valami okod,
csóválta fejét és
elcsoszogott a kiskonyha felé.
Húzta őt a folytonos dolog,
meg sem várta, mit mondanék,
ha lenne válasznak bármilyen szavam,
de mindegy is, úgyse volt.
Szavam csak most van arról a furcsa,
különös nyári napról,
hisz most látom én, hogy az ágak között,
ott, ahová nemrég egy madár költözött,
valami moccanás vagy rebbenés készül
kilopni a csendet a levelek közül,
s a csenddel együtt a rend is halni készül,
a rend, amely kimondja,
hogy minden élőnek élni kell,
a rend, amelyről azt hittem, örök,
s most mégis, egy parányi lény
csendből, rendből kihullva,
akár könnyű pihe lefelé pörög,
s elém akar leesni éppen,
hogy lássam a kínt a szemében,
azért, hogy megtudjam, igen,
bármi, bármikor lehet,
mindez megtörténhet
egy szép napon majd veled,
hiába bízol oly nagyon
Istenben, hitben, jó reményben,
biztonságod fészkéből,
mint gyönge fióka,
bármikor kihullhatsz a porba…
Ám hirtelen, egy fényes villanás,
vagy talán egy szárny suhanása,
s a halni készülő fióka mégsem
hullott a porba le,
ott volt, aztán – ó, Istenem -
többé nem volt már ott sosem.
Döbbenten és ujjongva álltam ott,
nyár volt, csend, nagy meleg,
könnyű habfelhők az égen,
egy különös nyári nap,
egyszer, régen…

Jószay Magdolna: Hőség-hármasok

-részlet-

Hőségbe fúló levegő,
zöldből lett szomjazó, sárga fű,
tikkadó erdő.
*
Repedezett talaj,
esőt kiáltó kiszáradt rétek,
lankadó madárdallam.

Szakáli Anna: Nyári világ

Nyári világ heve ül a vízen,
tegnap korbáccsal verte a szél.
Ma ezüstös tükörragyogásban
hintve fényét, nyugalma visszatér.

Éles csillám vet szikra-sugarat,
bukdácsolva lép, táncol a víz,
hullám ölelte csónak mellett
lebegi tollat tutajként visz.

Cölöpön rándul a durva csomó,
kötél ring, ázik, vízre csap néha,
el-, visszarándul, iramló kígyó,
rezeg a dúc, nyikordul inogva.

Szétrebbeni küszraj villan,
vízbe csobban a fürge láb,
a délutáni zsongó zajban
röpke álom bókkal ölel át.

Zsúfolt a part. Ki él, mozog,
mint selyemhernyó az eperfán,
szorul egymás mellé a nép,
hagyni sem hagy többet maga után.

Távoli hegyek buknak a tóra,
ünnepi sötét öv keretezi,
arany színét a naphídnak
a tó tükre, kölcsön veszi.

Kék, zöld, smaragd a táj,
este ritvörös felhő és tó,
mikor vijjog a dankasirály,
mikor közel a napsirató.

Kovács Daniela: Ünneplőbe öltözik…

Rebbenő szárnyakon érkezik a nyár
már minden árnyék fénylyukassá vált
hálót sző körém a forró napsugár
táncolnak a szélben a kék petúniák.

Harmatért eped a lomb a bokrokon
a fülledt lomha lég szétterül a kertben
szédítő illatával a királyliliom
ambróziát csepegtet a tikkadt, száraz csendre.

Ünneplőbe öltözik a színes végtelen
rigók aranyéneke melengeti szívem
akár a mézes bűn, csábítgatja lelkem
vágyam redői között kényelmesen pihen.

Izzó kebellel átölel a meleg
így ölelkezve fekszünk lombok rejtekén
a szemhéjam alatt a nyári fergeteget
álommá szövi egy égi tünemény.

Tornay András

nincs köd, csak napfény
nincs bú, csak tánc
nincs sóhaj, csak szellő
nincs érdes, csak sima
nincs eleje, nincs vége

Simek Valéria: Az ég hajló ágán

Délben az ég hajló ágán
gyümölcse csonthéjába
zárva édesedik a nyár.
A természet menetrendje,
földszagúan hihető.
A lég megtelik
fecskezuhanással,
nyárfazizegéssel.
A megszokott ízek,
mozdulatok tapintható
bizonyossága. Virágporos,
reszkető nász. A kacagó
kedvű szél sem árulja
el, hogy itt a Föld
himnusza zeng.

Bodnár Éva: Július

Már tombol a nyár.
A Nap forró tűznyelve megéget,
a jószág is csak félve jár,
árnyékban keres menedéket.
A hőség maga rekkenő,
hadrendbe állva aratnak a gépek,
Csak húzza lábát az idő,
Lelassul minden élet.

Gál Éva Emese: Évszak

A nagy havakat elnyeli a fű,
tengernyi tűhegy szúr a levegőbe,
és a fuvallat nem vérzik el tőle,
kitavaszodni ilyen egyszerű.
Most élni, fájni, érezni muszáj!
Az ösztön parancsol a gondolatnak,
a kis rügyekből dús lombok fakadnak,
és megkoronázza magát a nyár,
bár tudja jól, csak múló dicsőséget
teremthet a szerelmes verőfénynek,
az élet ő. Vele szövetkezett
a tavasz, az ősz és a téli álom,
hogy együtt ringassák át a halálon
az eljövendő évezredeket!

Zsille Gábor: Lágyabban, lágyabban

Lágyabban, lágyabban: megenyhülnek
a pirkadatok és az ablakok
kinyílnak sorban.

Minden évszakban a másik három
dereng, süt, a kályhák salakjában
a liget fái.

És minden szobában ugyanaz a
dallam, ugyanazok a mondatok
halnak el, kelnek.

Nyílnak és zárulnak: elhullajtjuk
a folytatást egyetlen gondolat,
taktus közepén.

Zsille Gábor: Félek , esni kezd

ne hagyj magamra, félek; esni kezd
és én rettenetekkel töltöm meg
ágyam, a szobát, kínnal töltöm meg
poharamat, az álom ellibben

arcomról, ne hagyj magamra, félek;
esni kezd, elsiratom a szádat,
látom elmerülni a szobákat,
kínnal töltöm az időt, emléked

marad csak itt; és félek, és félek

Zsille Gábor: Megvallanálak , meg én

Mint újszülött macskakölyök, vakon kereslek.
Megvallanálak, meg én, de oly unalmasak
e mondatok, hogy inkább kertekről beszélek
s filozófiáról, megspékelve csipetnyi
iróniával. Múlt éjjel, egy kiskocsmában
mindenhatóságodról vitáztunk, s jómagam
azon a véleményen voltam: a hétnapos
teremtéstörténet stimmel, ám megeshet, hogy
csapnivalóan biliárdozol. Ha csend van,
minden egészen más. Ha csend van, azt gondolom:
reggel verébcsapat voltál, délben nyikorgó
játszótéri hinta, vagy egy kislány éneke.
A kocsmából sörtől szédülten ténferegtem
haza, rettentő mellékutcákon, rettentő
alakok között. Angyalaid hordoztak, hogy
kőbe ne üssem lábamat? Magányos voltam
és annyira védtelen, hogy senki sem bántott.

Zsille Gábor: Amit kerestünk

„Was wir suchten, fanden wir nicht”
(Wulf Kirsten)

Amit kerestünk, sehol sem leltük,
a kézből evő, szelíd mókust elnyelte a föld,
a nagyon olcsó boltról kiderült, hogy megszűnt,
a park legrégibb fáját kitörte a vihar,
a folyóparti sétányt elöntötte a víz,
amit kerestünk, sehol sem leltük,
hiába utaztunk északnak, hiába keltünk korán,
futottunk csomagokkal a hajnali buszhoz,
az óvárost pénz híján mégsem újítják fel,
a középkori udvarházban senki sem lakik,
kapuján rács van, ablakán deszka,
a koncert elmarad, nincs fieszta,
a köztéri órák tétlen állnak,
a híres utcán mindent szanálnak,
árujuk nem maradt, csak selejtjük,
amit kerestünk, sehol se leltük,
a sarki boltot, a szelíd mókust,
a házat, hol olcsón eladó must,
a parti sétányt, a hajnali buszt,
elnyel, eláraszt, bedeszkáz, kifoszt,
eresz alól leseprűzött fészkek,
agyagos morzsái az egésznek
és csak árnyak maradtak helyettük –
amit kerestünk, sehol se leltük.

Zsille Gábor: Közösség

Kérded, miért van szükség
az egyházra, mi az, hogy közösség.

Felelem erre, hogy hétfőn,
Gyertyaszentelő napján templomban
voltam, egy lengyel pap misézett
és olaszul prédikált, a kórus
latinul énekelt, a körmeneten
egy fiatalasszony mellé kerültem,
nagyon egyszerű nő volt, a -ba rag
helyett azt énekelte, hogy -ban,
kézenfogva vezetett két csöppséget,
a kislány kezében hatalmas baba,
oly nagy, hogy szinte csak vonszolta,
a jobbomon ültek egy fejkendős néni
mellett, balra Teréz anya nővérei,
indiaiak, négerek, a pad szélén
egy szerelmespár, fátylas, fűszín
kalappal egy nyugdíjas tanárnő,
szomorú arccal egy lapszerkesztő,
összekulcsolt kézzel a felesége,
és ott ült még zsidó barátom, ki
harminckét évesen bérmálkozott
egy bencés monostorban, ott ült vele
a kedvese, kinek bátyja Rómában pap,
ott ült zsámbéki költőtársam, ott a sárvári
káplán, ott volt még Parancs János,
ki alig öt éve halott, Rónay György,
Kodály, Pilinszky is ott, Krakkó
sok ezer egyetemistája, egy feketehajú
kamaszlány a támlára borult,
a faragott angyalok szájából csend
csordogált ránk, a hajasbaba
szoknyája felcsúszott, műanyag combja
fölött elővillant a bugyi, ott ültünk
mind a hosszú templomi padon,
a czestochowai Szűz ikonja alatt,
felálltunk, hallgattunk, térdeltünk,
ugyanazt vallottuk, ugyanazt kértük,
ültünk a faragott oldalú padon,
szemünkben gyertyalánggal, kiszakadva
az időből.

Zsille Gábor: Válasz

Istenről miért nem írsz
verset, kérdezte tegnap
valaki, annyi témád
van, Róla sohasem szólsz,
pedig összehozhatnál
néhány himnikus strófát,
egy-két eredeti kép,
cizellált mondat, ennyi
az egész, de te hallgatsz,
tán félsz hitvallást tenni –
kavicsokat rugdaltam
közben, gesztenyéket és
kupakokat. Mindvégig
ugyanarról beszélek.

Zsille Gábor: Sorok egy cigarettadobozra

Megfejtettem a füstöt, érvénytelen a parázs,
minden arc mögé egy életet álmodtam,
minden csöndbe egy dallamot,
egyedüllétbe egy kézfejet

És láttam az elmúlást, láttam a hiányt,
csillagokon túli fényben a múltat,
perceink mészfehér csontjait, porát

Ha elmondható még valami, mondjuk el újra:
nem múlt el semmi sem, egyezzünk ki a hideggel,
érintetlen lapjaimat még megtölthetik a betűk,
még rokonaim lehetnek a felajzott fiatal testek,
minden kifosztott szempár az én szemgödröm lakója

Zsille Gábor: (Elveszejtett én szép kertem

álmomban arcomhoz hajol,
szemhéjam barkával fedi.
Magadra maradsz, suttogja,
felmagzott fűre pergeti
tenger szirmát a barackfa,
s a tíz tő pünkösdi rózsa
elnyílik egyetlen éjjel.
Alkonyatok enyhe rúzsa:
pára gyöngyözik a füvön,
a betonon csigák csíkja.
Párnámon kuporog, virraszt,
magadra maradsz, ásítja.
Ne menj még, dongja egy darázs,
az űrt soha meg nem szokod,
a hintaágy tehetetlen
béna, a körtefa zokog –

Álmomban arcomhoz hajol,
szemhéjam szirmokkal fedi.)

Zsille Gábor: Feljegyzés

patakok is voltak
opálos felbolydult vízzel
városkákat átszelők
izgágák lusták
sétányok gyártelepek
sportpályák mellett utaztak
vagy középkori házak között
partjukon csalán állt aranyeső bodza
novembertájt aranysárgára vénült
lombbal pár nyírfa
s nyirkos erjedő avar
nyelte el a léptek
az iszkoló bogarak
a lehulló ágacskák zaját
voltak patakok voltak
élettől csobogók s holtak
hátukon csiborrajt cipeltek
vagy rezzenetlen tükörrel
tajték nélkül komoran
siettek tűntek
szép volt

Zsille Gábor: Második elégia

Nézd, a hegyek mögött tüll-fátyolban a nap.
Lomha fenyvesek, nyírfák pasztellszín kérge,
fatornácos régi házak, a dombtetőn
lovak és sírok, a templomtornyon óra.
Sápadtan tétova lengyel táj. Nem rideg,
csak hűs. Órákon át figyelheted a busz
vagy vonatod ablakából, változatlan
marad minden és semmi, semmi történés:
pusztán csak van. Egy sosem-hallott-nevű fán
mélypiros bogyók lógnak, a társán lilák,
térdig érő, seszínű fű bókol és kel.
Végül mindig hazatérek, és méteres
téglafalak között, vasbeton födémen,
halott fákon kuporogva s írva
leltározom, mit szemhéjam alatt őrzök.

Zsille Gábor: Az a rengeteg

Igen, a fákban, a fák koronájában,
az ágak és gallyak labirintusában,
a gallyacskák tövén, a rügyekben, igen,
a rügyek feszülő, pattanó kúpjában,
vagy a levelek mintás erezetében,
haragoszöld húsuk erős rostjaiban,
a lomb fodrai közt megbúvó árnyakban,
és a kéreg páncélja alatt bolyongó
nedvekben, az évgyűrűkben, a göcsörtök
és a csomók ősanyagában, a gesztben,
a gyökérzet torzonborz hajszálaiban,
hajlaton kapaszkodó eres karjában,
igen, a fákban ott rejtőzik mind a négy
őselem: üstökük a szél birodalma,
szoborként tornyosulnak a levegőbe,
levelükön csillog a hajnali harmat,
lombjuk minden esőcseppet feltartóztat,
mindhalálig sátrat vernek egy tenyérnyi
földön, bokájukról föld pereg, lábujjuk
közéből föld, és derekukban ott lobog
a világ összes kandallójának lángja –

igen, a fában, egyetlen árva fában,
ceruzánál is vékonyabb palántában,
havat sem látott csemetében, fél tucat
levelet lengető suhancban, e suhanc
egyetlen levelének darabkájában,
első kis rügyének esetlen héjában,
egyetlen fácskának egy porcikájában
ott az egész erdő, a föld minden fája,
ott a szél, a víz, a tűz, a hamu, a gyász,
ott az a sűrű, sötét,
az a rengeteg.

Zsille Gábor: Haiku

ugyanaz a park
de a fák törzsén már más
az alkonyi fény

Zsille Gábor: Újra

Szilva sötétlik az esti homályban,
az ízek, a régiek, újra megérnek
e kései nyárban, e tétova, hallgatag
alkonyatokban, a bokrok alól mikor
eltünedeznek az árnyak, a mély-lila
csokrok, a lóhere méhei, s már csak
a szilva sötétlik a hirtelen estben,
az illatok úsznak, a fák sutyorognak,
a tört cserepekre telepszik a gerle,
a pára a könyvlapot ívbe csavarja vagy
átvonalazza, az ízek, a régiek,
újra megérnek e lusta melegben,
a szilva, az alma lehuppan a fűbe,
a csöndbe, az őszbe – e tétova, hallgatag
alkonyatokban a szilva sötétlik,
a zsarnoki ujjak a még-üde lombokon
átfurakodnak.

Zsille Gábor: Esti séta

Látod, ez itt a terasz, a kert,
a nagyanyám ültette rózsabokor,
melynek tövéből egy széncinke
néhány zörgő levelet hátrakotor.

Látod, ez itt a magasföldszint,
a széles ablak, négy méter legalább,
táblája mögött ünnepeken
ott ültünk mi, az egész Zsille család,

apám, keresztapám, bácsikám
— lelki szemem egy csoportképet kattint —,
nagynéném és a házigazdák:
nagyszüleim. Sok éve halottak mind.

Látod, ez a nagyapám árnya,
ez itt a nagyanyám lépte a füvön,
látod, a csupasz faágakon
ott lógnak sóhajaik együtt, külön.

Látod, melletted állok most itt,
alattad lüktet a völgyben a város,
hullámzik fénytengere. Látod,
benépesült az udvar, a magányos.

Mészely József: Ritka pillanat

A Lajta fölött
hullámzó pára-fátyol,
függönyére az ébredő nap
szivárványt ácsol.
Ámuló suttogások
a partmenti füvek,
amit csak én hallok,
s a pára-gyöngyös füzek.

Brian Simpson - Waiting
Brian Simpson - Waiting

Beke Sándor: Álmod ágyán

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   ringatózom.
Álmod ágyán,
álmom vágyán
   tied vagyok.

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   megérezlek.
Álmod ágyán,
álmom vágyán
   kísértelek.

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   hőn szeretlek.
Álmod ágyán,
álmom vágyán
   fölkereslek.

Álmom ágyán,
álmom vágyán
   ha meglellek,
álmod ágyán,
álmom vágyán
   megőrizlek.

Szente B. Levente: Mert olykor azt álmodom

mert olykor azt álmodom
nem is alszom
nézlek csak szótlan egész éjjel -

mert amikor hajadban vagyok
ölellek és szorítlak
mint riadt fák gyökerei fogják az anyaföldet
látod - kisgyermekek viselkednek így az anyaölben
mint angyalok szárnyai között
ha fáj a feszülő fáradt őszi fény
kezed érintem s te
emlékül csak szorítasz nagyon

mert vállad meztelen
holdfény játszik rajta puhán
szépen és nesztelen
pontosan úgy
ahogy megszerettetted ezt álmaidban
velem

Czirják Edit: Ha majd...

Ha majd elhangzanak
a ki nem mondott szavak
a ki nem sírt könnyek nyelvén
könnyebbül a lélek
súlya alatt
terheket cipelő magad —
ilyenkor csoda születik
csillagvirágképen s csak
csodálkozol a csodavilág
csodálatos csillogásán
felvillanó csendülésen —
a lélekharang szólal meg
világcsoda-lélekhang
szelíd harang csak hallgasd
mit mondani akar...

Szilágyi Hajnalka:...CsendÉlet

Előtted a nappal, mögötted az
éjszaka hallgat. Körülötted  árvaságom
virraszt. Szótlanságodhoz fonódik
két karom. Közelebb húzódom,
az érzéshez, a szádhoz…                    
Érinthetetlen holnapokban kereslek,
de a távolban csak lopott csöndek
figyelnek, hol a földre hajló fák
lombjaira rongyos világok hajnalodnak.

Eggyé válik a Nap a Holddal, üres
órák kattognak a reggeli tornyokon.
Zajong a nyár felettünk.
csak bennünk fáj, sziszeg a csend…         
Fáradt álmok simogatják vetetlen ágyunk,
az ébredő fényekben önmagunkat látjuk,
a jelent, a jövőt…                         
ahogy a konok idő arcunkra
rajzolja a pillanatok vonulását.

Gyönge ághegyen, a kavargó szélben
mezítelen fények sírnak, ott hol
szárnyainkat hagytuk, hisz csak
zuhanni tanultunk meg. Rám hajolsz,
ahogy a hajnali fák az ébredő földre,
a sötétség a fény ölébe menekül …    

Szemedben bomló hajnalaimat látom.
Kócos nappalokat, csupasz esteket.
De hiába a repülni vágyó madárraj,
a halovány napra bújás, a végtelent,
mi ég és föld között húzódik, már
nem felejthetjük el. Számra súgod
a nyarat, ruhájából bújik ki a közel
és a távol. Belőled lélegzem,
árva Szerelem…                    

Arcunkra drámák íródnak Hajtók
voltunk, most vadak. Ma ölünk, élünk.
Holnap halunk. Árnyékai lettünk
a tegnapoknak. Tőmondatokba véssük
életünk, versek közt bolyongunk,
de nem vagyunk egyedül, ebben
a megrajzolt, szomorú hangú nyárban,
a ruhátlan Szerelem köztünk hallgat…  

P. Buzogány Árpád: Te vagy a legszebb ékszer

Elfogytak belőlem a szavak,
csak ülök a papír előtt,
az, hogy gondolok rád,
a szóláshoz nem ad erőt,
mély kutak fölött a szél
visszhangod kergeti még,
szemedbe temetett álmaim
parazsa bennem ég,
mindegyre gondolok rád,
olyan szép még ez a kényszer,
elmúlt heteknek nyarában
te vagy a legszebb ékszer,
fáj, ha magamban látlak,
nem tudlak temetni végleg,
hajnali álmok végén
mindegyre megidézlek,
egy hang és egy szó is téged
már újabb holnapokba ment át,
csak ülök a papír előtt
és szívom a cigarettát.

Kovács Erika: Tudod...

nekünk mindig lesz egy pillanat
egy gazdátlan gondolat,
melyben rám találsz és én rád.

Ilyenkor csendben - lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ
miként suhan át
két szív között egy apró simogatás.

Talán lehunyjuk szemünk,
mert minden perc egy néma vallomás.
Kezeddel gyengéden átöleled nyakam
és arcomon
megkeresed őrült világunk lopott pillanatait,
majd lelkünk
egymást szorosan
még egy pillanatig megtartja...

azután kabátunk összébb húzzuk
ki ne essen magányunk
s tovább lépünk

egy másik pillanatba...

Kun Magdolna: Kinyíltam előtted

Kinyíltam előtted, mint kelyhét bontó virág,
hogy lelkem titkait egyedül, csak te lásd,
s azt is, mennyi fájdalom szórta magát szét
ott, hol görnyedt lett a váll, s meghajlott a térd.

Úgy nyíltam ki előtted, mint nevenincs árva,
kinek becéző szó volt az élet gazdagsága,
s ki nem vágyott másra, csak olyan boldogságra,
amiben a szívnek van még igazsága.

Kinyíltam előtted, mert bízván tudtam azt,
ha mindenki más elhagy, te akkor is maradsz,
s te majd akkor is követsz, ha létem illatát
sárgaföldbe temetik a homokkatonák.

Bartalis János: Most két nagy égő szemed

Most két nagy égő szemed von.
Von, mint a csillagok.
Két nagy örök csillag ragyog.
Mélységes éjszakámba betündököl.
A te ajándékod ez, Kedves.
A te boldog nagy ajándékod,
mellyel bearanyozod az életem.

Imre Flóra: Én szeretem a rejtélyeidet

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged

Jószay Magdolna: Nap és Hold

Nap, ha nem fénylesz,
kedvesem lelke lesz,
mely felmelegít…

Hold, ha nem szórod
ezüstös csillagod,
lesz, ki elandalít.

Holdfény, ha beszélnél,
te már mesélhetnél,
mennyire kell nekem…

Karjába simulnék,
érte bármi lennék,
hogy megszelídítsem.

Villányi László: valaki már

Ki gondolta volna születésed reggelén, hogy valaki már várakozik rád?
Egyetlen arcvonásodat sem látja, sem szemed kékjét,
nem képzeli velencei-szőkének a hajad (de álmában érzi finom bőrödet),
nem tudja milyen lehet, ha órája mellé fekteted órádat,
ha titkos üzeneteket rejtesz mindennapjaiba,
még nem hallja örömöd hangjait,
csak titokban meri hinni: eltünteted majd egy fél élet hiányait.

Molnos Ferenc: Botladozó sorok

valaki mindig vár
valami mindig más
Kristályból sugárzik
szét a ragyogás

valaki mindig lép
valami sosem áll
falról lelép a kép
s a fejünk körül száll

lehet hogy üde szín
lehet hogy villanás
megfoghat valami
és már nincs zuhanás

eső és fény szitál
odakint — ez a nyár —
itt már a hosszú útra
készül egy gólyapár

víz tükre fodrozik
— az Öreg-tó Tatán —
bogoznánk össze napjaink
elfut egyik a másik után

de a varázslat
— azt hiszem — mégis hat
ha egyszer megérint
a múló pillanat

Tornay András: Szerelmesvers

megtudnálak szeretni
hátulról is
elég lenne egyetlen
oldalpillantásod meglesni
s végre szabad lehetnék én is
ígéretek nélkül
áldozatok nélkül

szégyen nélkül
mindketten meghalnánk
s egymásban harmadnapra feltámadnánk
árulások ezüstpénzek
tagadások júdások és keresztek nélkül

fényt táncolnánk saját sírboltunkba

s e fénynél ha először megpillantanálak
azt sem bánnám...

ha nem lennél szép

Szeicz János dr.: Szeretnék…

Szeretnék utolszor látni még csodásat,
Holdfényen átszőtt álmokból varázst,
Boldogság-láztól révedő csodákat,
Szivárvány útján éledő parázst,
Amelyből készülhet áltató példázat,
Hogyan kell viselni élhetőn magányt.

Szeretnék újra, mint régen, szeretni,
Meglelni Téged, eltűnt Szerelem.
Minden bánatot, szenvedést feledni,
Nem látni Téged újra betegen.
Csendesen, kérőn, Istennek üzenni,
Szánja meg végre zaklatott szívem.

Szeretnék kapni még Istentől időt,
Egyszerűen Rólunk szóló versre,
Ami elhajtja a borongó felhőt,
És elmerít a múltba, révedezve,
Mert vágylak én, mint vén fa az esőt,
S így lelek Rád, "She", a szerelemre.

Székely-Benczédi Endre: A szív

..... számtalan dobbanás után
úgy döntött, hogy szóba áll
az istenekkel.
Dobbanás. Dobbanás. Szünet.
A szünet az istenek hangja?
A szünet a szív füle?
Dobbanás. Szünet. Dobbanás.
A dobbanás a szív hangja?
A dobbanás az istenek műve.
Szünet. Szünet. Dobbanás.
A második szünet a szív
szkizofréniája.
A dobbanás az istenek
türelmetlensége.
Szünet. Dobbanás. Szünet.
A szünet a szív szava.
A dobbanás az istenek hangja.
A szünet az istenek párbeszéde.
Dobbanás. Dobbanás. Dobbanás.
A szív érteni kezdi az istenek szavát.

Zsiga Lajos: Te hiányzol (!)...

szférák örvénylő
hideg csendjében
kitakart lelkem
csak terád vár,
Hiába húrjaim
szakadásig ajzva,
megöl a gyilkos
vershiány.

bekötött szemével
a pillanat
kivégzésre vár,
Az álom is feni
holdfényes szigonyát.
te hiányzol kedvesem
te derék múzsám,
mint karmesterre
a zenekar,
úgy várok rád.

hitehagyott tegnapok
gally nélküli oszlopok
melyre akasztva vannak
kegyetlen emberi sorsok.

tehozzád rohannak
a megfeszített holnapok.
égen a kín lángbetűket ír,
míg a sátán a téren
kitépett
lelkeket majszol,
néha engem is hajszol.

Múzsám!- gyere, hozd
lángoló kardodat,
tegyünk rendet itt,
ne alázza meg semmi
az ártatlan sorokat.

öleld át lelkemet!
röpíts a végtelenbe
talán igy elmúlik
minden fájó pillanat,
mi nélküled telik el,
a szürke hétköznapok
daróc pokrócaiban
takargatva
fájó sebeimet.

Gősi Vali: Ki váltja meg?

Csak betűk, szavak...
tűnő gondolat,
mégis, megannyi szín
- kín, mosoly, harag -
lélekdallamok,
és tenger könny fakad
a betűk, szavak
rejtett burkain,
és a könnyű, fehér papír
vigyázza időtlenül,
a hallgatag,
ólomsúlyú
és magasztos titkokat,
tartja a lélek kőszirtjeit,
az ember önként vallott
bűnét, vágyát, könnyeit.


Különös csoda,
hogy az ember az a Földön,
egymaga, aki olvas, ír,
és hallik is szava.
Talán az Isten segít
- ha hisszük tetteit -
aki e rejtelemmel alkotta
teremtményeit.

Vajon az ember - nélküle -
ennyi erőre képes-e?
S e különös, Isten-alkotta csoda,
- a teremtett ember maga -
ha képes is megfejteni,
a lélek titkos pecsétjeit,
s szavakban, dalban,
színekben megvallani
örömeit és vétkeit,
miért várja mégis az istenit:
hogy valahol, valaki
megváltja egyszer
a bűneit?
Talán az ember lelkében lakik
maga az Isten is…