Vas Lajos

"Soha nem lehet elveszíteni, akit szeretünk, én tudom, hogy soha!"

Queen + Paul Rodgers - Say It's Not True 

Queen + Paul Rodgers - Say It's Not True

Vas Lajos: Soha és örökre

   A kora tavaszi hűvös eső csapkod, fecseg a cserepeken. Az ólmos felhők szinte a házak tetejére ülnek, leszorítva a füstöt, sejtelmes, ködös világgá gyúrják a tájat.
   Ablak mögül, fűtött helyen elviselhető a borzongató idő, bár ilyenkor csak a szerelem és a gondolatok képesek szárnyalni. A szerelem a maga vakító palástjába bújva most szendereg egy kicsit, összekuporodva várja a holnapot, mert mindig van jövője. A gondolataim elveszett időkben járnak, kört körbe repülve és csapongva, mint a madarak.

    Tegnap, húsz év, nem számít, mert mind, mind már a múlt. A Colosseum romjai között pont úgy nem hallom már a tömeg üvöltését, mint ahogy nem hallom már a tegnap elhangzott biztató szavakat, a nevetéseket, vagy az életeket marcangoló súlyos problémákat. Elfoszlottak, de bennem megmaradnak az emlékek, míg fizikai korlátaim végképp be nem omlanak, és magam is emlék leszek valaki emlékezetében.
Felötlik előttem egy ismerős, penge élű, szakállas arc. Olyan gyöngédséggel kezelem az emléket, hogy megborzongok bele. Teste már hamu, lelke az égben, a földön maradt emlékezete én magam vagyok. Csendes szavai, mély szeretetről tanúskodó ajándékai, mozdulatai, történetei, ő maga az én múltam, nézése az én tekintetem. Fülelve hallgattam lassú folyású anekdotáit, a csattanós történeteket fanyar humorral, megfontoltan, mély iróniával adta elő. Hozzám, hozzánk kötődtek a szavak, elbeszélése közben mozdulatokká váltak a történetek, mesélt a keze, teste és a szemei. Többször hallottam már őket, néha elmondta az egész történetet, néha egy-két szóval csak utalt valamelyikre, de ekkor már mindenki tudta miről beszél.
Olyan hangulattal, meggyőző erővel bírt, hogy néha két-három mondatával már a kacagást röpítette hallgatósága közé. Csibészes mosoly kísérte a történeteket és néha éles humorával önmagát sem kímélte. A könyvek felé tolta ezzel az elmém, mert a mesékben is a szavait kerestem. A nagy mesélőtől így kaptam meg az olvasás igényét és szeretetét. 
Egyszer ezüstpénzeket kaptam tőle, mindegyikhez egy lágy hangú mese tartozott. Királyok, háborúk, vitézek keltek fel sírjukból, csak azért, hogy ámulva hallgathassam a hőstetteket. Ezek után szívesen olvasgattam a numizmatikáról is, szívembe markolt a kézzel is megérinthető múlt. Különleges varázsa van számomra annak az érzésnek, hogy olyan tárgyat érinthetek meg, amelyet előttem ember kétezer évvel ezelőtt vett kézbe először.        
Nincsenek már meg ezek az érmék, kötelességemnek tartottam felnőtt fejjel tovább adni őket. Magát az érzést féltékenyen őrzöm és tudom, akinek tovább adtam a pénzeket, ugyan így érez! Hosszú az út addig, amíg a tárgyak keltette érzések már akár tárgyak nélkül is fennmaradnak.  
Kinézve az ablakon, már látom, hogy a felhők között néhol áttör a nap, furcsán, varázsossá világítva a ködös tájat. Ő itt ül mellettem, szinte látom a mosolyt az arcán, ahogy aprót bólintva jelzi, tetszik, amit lát. Mozdulatai az én mozdulataim, szemeimből ő is nézi a világot.     
Soha nem lehet elveszíteni, akit szeretünk, én tudom, hogy soha!

Kabdebó Tamás: Möbius-Strip

     Tátai Simon egy öreg, kifényezett Rolls Royce-szal érkezett Templomoshetyére, és megszállt a Kőszáli Sashoz címzett fogadóban. Hetye környékén nem volt hegy, csak lankák, sast sem igen láttak a háború óta, amikor a réti sasok odavesztek, de a néhai Belindek, az öreg fogadós, sasorrú, holdas saskörmű, fekete szakállúember volt, csárdának beillő szállóját önmaga tükörképéről, hajdani becenevéről nevezte el.
    Tátai már-már súrolta a hatvanötöt, mint amikor a növekvő gyerek a mérőléc alá állva hajával már érinti azt, de mivel egy perccel sem nézett ki ötvennél többnek, nyugodt lelkiismerettel csökkentette éveinek leírt számát tizenöttel. Lecsüngő, deres bajszának két végét a beszéd szüneteiben nyelvével, hol jobbról, hol balról, bekanyarította, kivillantva tökéletes felső fogsorát, amiről csak gyakorlott fogorvos tudta volna megmondani, hogy remek koronákból áll.
    Belindekné öt esztendeje vesztette el hites urát, azóta fölnevelte tizenéves fiát, aki éppen katona volt Kaposváron. Éva asszony hol tartott szeretőt, hol nem, s bár a Kőszáli Sasban gyakran volt szállóvendég, alapjában véve igen egyedül érezte magát. Szép barna nő volt, beszédes csillogó szemek ragyogtak magas járomcsontú arca közepében, hosszú haját nappal figurás kontyba kötve hordta, de esténként, a tükör előtt leeresztette. Gyorsan kalapáló madárszíve ilyenkor lecsendesedett: az izmos farát verdeső busa sörénybe még egyetlen ezüstszál sem vegyült. Ilyenkor egy javakorabeli, tehetős úriemberre gondolt, aki már nem fiatal, de még nem is öreg, akinek nincs kedve már megcsipkedni Ilka, a fiatal mindeneslány fenekét, mert szép, jó, hűséges felesége tejben-vajban, édes szerelemben füröszti, aki szeret lovagolni, és épp ezért ellátja a két korosodó hátaslovat, amelyek Belindek Lóránt halála óta túlszarusodott patákkal, le nem csutakolt csűdökkel csak a szérűskertmögötti réten legeltek.
     Este volt, amikor Tatai Simon belépett a fogadóba; az ivóban három atyafi szopta a savanykás bort, a fogadósné a pult mögött főzte a kávét. Az, hogy a belépő idegen és a tulajdonosnő szeme találkozzék, természetes volt, ám hogy a kétpillantás nézéssé hosszasodjon, majd kölcsönös bámulássá táguljon, már-már túl ment az illem határain.

„Mivel szolgálhatok, uram?” – kérdezte enyhén rekedtes hangján Éva, és leállította a kávéköpködő-gép sercegését.

Felelet helyett Tátai Simon nagyot sóhajtott. Akkorát, hogy az iddogáló polgárok közül egy megfordult székében ülve. Tatai beszopta bajuszának bal, majd jobbcsüngőjét, s e művelet közben felpattintotta ezüst cigarettatárcáját. Közelebb lépett a pulthoz, és az asszony felé nyújtotta az illatos Old Gold cigarettákkal töltött szelencét. Éva finom orrlikán behatolt a nemes cigaretta aromája, éles szemével pedig kibetűzte a tárca fedelének belső falára karcolt jókívánságot: „Még száz évig.” Elmosolyodott.
„Köszönöm, de nem élek vele” – mondta puhán.
Dizőzhang, gondolta a férfi, eldugott talentum Templomoshetyén. Elképzelte az asszonyt, amint a sarokba tolt kopott zongorához ül, és a megboldogult Karády Katalin vagy a jobblétre szenderült Várady Hédi slágereit intonálja enyhén kopott hangszálakkal, billentyűkkel.

„Tudja mit szeretnék?” – szólalt meg végül csendes basszus hangon, érc nélkül, mint ahogy a hangjukat kimélő még éneklő, még nem élemedő énekesek beszélnek.

„Mit?” – kérdezte vissza Éva, findzsakerekre tágítva bepárásodó szemét. Istenem, röppent át agyán a gondolat, mint a füstifecske, ha azt mondaná, hogy engem szeretne feleségül, lenne–e erőm még mórikálni vele?

„Egy lasszót szeretnék” - vágta ki a férfi, előrehajoltából hátralendült, kihúzta magát. Izmos, csontos ember volt, hat láb magas.

„Lovakhoz?” – kérdezte az asszony, magasan, a csodálkozástól elvékonyodott hangon.

„Az sem volna baj” – villant a férfi fogsora. - „Jóllehet most italra gondoltam.”

A nő kifelé fordította két dolgos tenyerét, teljes tudatlanságát jelezvén.
Simon belelendült: „A lasszó a kanadai magyarok kedvenc itala. Egy rész whisky, egy rész pezsgő, egy rész gyümölcslé.” Körülnéztében már megpillantotta a bárpult eme alkalmatosságait. Az ital nevét és összetételét azóta találta ki, amióta az asszonyt nézte.

„Hát az lehet” – mondta az asszony, és a poharakra mutatott. - „Melyikben?”

„A duplás pohár megteszi.”

Mialatt Éva az üvegekkel foglalatoskodott, Simon a bárpultra hajolt, és jól meggusztálta őt. Erős végtagok, de így szeretem, mondta önmagának, és elég hall- hatóan cuppantott. Az italköltemény kész lett, átvette, nyelvével csettintett.
„Ez igen!”

„Ez a magyar pezsgő biztos nem olyan jó, mint a maguké ott..., honnan is jön?”

„Ottawából. Az Kanada fővárosa. Vettem egy kis birtokot, hazajöttem.”

„Nyugdíjas?” – kérdezte Éva. Szeme megpihent a férfi bőrzakóján, zefir inggallérján.

„Ahogy vesszük” – felelte Simon.

„Fizikát tanítottam egy ottawai középiskolában húsz évig. Mikor idén, az év elején elértem az ötvenet (a lódításnak két formája van: az öregítés és a fiatalítás), úgy gondoltam, körülnézek idehaza, ha minden jól megy, letelepszem.”

„És ha nem?”

„Akkor eladom a birtokot és visszamegyek.”

„Családja nincs?”

„Van egy lányom. Az is tanárnő. Kanadai feleségemtől elváltam, nem akart velem jönni, mert torkig volt a magyarokkal.”
Néha én is torkig vagyok, gondolta Éva, mondani nem merte. Aztán egy merész ötlete támadt, és az italra mutatott:
„Megkóstolhatom?”

A férfi szó nélkül az asszony szájához emelte a poharat, úgy fordítván rajta, hogy a nedves karimarész érje a nő ajkát, ahonnan ő már ivott. Olyan ez, mint az első csók – gondolta a nő, aki minden érzékével figyelt.
    Összemelegedtek, noha a fizikai távolságot egy időre növelni kellett. Zajos öttagú társaság jött, italt rendeltek, a legfiatalabb – legjobb esetben tizennyolc éves gyerek – megjegyezte, hogy valaki elfelejtette kikapcsolni odakint a Rolls-Royce parkolólámpáját.
    Tátai Simon kiment, Éva az ajtóig kísérte, hogy meglesse az autócsodát. Templomoshetyén nem járt még ilyen királyi, angol kocsi, noha egy nővadász kósza olasz megállt egyszer itt egy Bugattival. A társaság a pultszékekre telepedett, Tátai a legtávolabbi sarok üres asztalánál húzta meg magát.Nem telt bele tíz perc, és elébe penderült az asszony:

„Vacsorával megkínálhatom?”

A férfi bólintott, ő pedig nem tette hozzá, hogy ez a fogadó és nem vendéglő, és fokhagymás rántottánál, valamint kocsonyánál többet még föl nem szolgált, ám mivel a férfi bólintott, a nő gyorsan hátraszaladt, felmelegíttette a lánnyal a kettejüknek főzött borjúpörköltet, galuskával.
„Majd mi kolbászt eszünk” – vetette oda a mindeneslánynak.
Kivett két gyönyörű kovászos uborkát az üvegből, három ecetes paprikát, félmaroknyi savanyú káposztát.Mire kihozta az ételt, még többen lettek az átfutó vendégek. Simon megszagolta a gőzölgő borjúpaprikást:

„Mennyei” – mondta kurtán, és nekilátott.
Komótosan evett, félúton kenyeret kért, és „valami jó vörösbort.”

„Szereti a félédeset?” – kérdezte Éva.

„És maga?” – vetette fel szürke szemét a férfi.

„Nekem a kékfrankos a kedvencem” – vallott Éva.

„Ne késlekedjék vele” –villant mosolyra az enyhén duzzadt férfiszáj. - „Ha lesz ideje, megosztjuk majd.”

Úgy rendezték, hogy legyen. Záráskor elbandukoltak, elautóztak a futó kuncsaftok (aki vezetett, az csak narancslét ivott), Simon a sarokban, fél üveg borral várt a sorára. Azt már félszavakkal, sebtiben megbeszélték, hogy itt tölti az éjszakát, a lány kivette bőröndjét a kocsiból, és elhelyezte az emeleti ötös szobában. A két fehérnép a földszinten lakott, az asszony háromszobás lakásában, a lány fürdőszobával ellátott szobájához a konyhán keresztül volt a bejárat. Ferinek, a kissé részeges vízvezetékszerelőnek is volt a konyhához kulcsa, ő volt a helybeli ezermester az alkalmi kertész, a virágok és Ilka locsolgatója. Évának már hónapok óta nem volt senkije. Lefekvéskor enyhe bizsergést érzett a hasa alatt. Tátai Simon valóban vett egy kis földet, húsz holdnyit, harminc kilométerrel odébb, melynek egyik sarkában lakható házikó és néhány düledező gazdasági épület állott. A tanya tőszomszédságában, Péterpál-pusztán állatorvos volt az öccse és agronómus az unokaöccse. Így hát megvolt az esélye, hogy itthon otthonra talál. Apja, az öreg Tátai, egy grófi birtok intézője volt a háború végéig, és ezutánis ugyanott kasznár. Bár Tátai Simonból fizikus lett odakint (hisz már idehaza végzett), szívében megült, újracsírázott a föld, az állatok szeretete. Jóllehet másnap elautózott „birtokára”, késő estére, ahogy ígérte, visszajött. Éva hitte is, meg nem is. Amikor meghallotta az autó fenséges perregését, kiszaladt, kitárta az ajtót, előrenyújtotta két kezét. Tátai Simon megfogta, megcsókolta mindkettőt. Nem ment tovább, nem akart hanyatt-homlok rohanni a házba.

„Vacsorázott, Simon?”
Az asszony készült is a viszontlátásra, meg nem is: ismét nekiadta volna saját vacsoráját.

„Igen” – felelte a férfi. Aztán: „Van magának egyáltalán kimenője?”

„Régóta nem hívott senki” – felelte Éva őszintén. - „De szabaddá tudom tenni magam. Az anyám a szomszéd utcában lakik. Fiatalos, talpraesett asszony. Kisegít. Tartja a kormányt.”

„Akkor holnap vacsorázzon velem.”

A rákövetkező napon tehát Éva beült a húszesztendős Rolls-Royce-ba, meg csodálta az ébenfa műszertáblát, a párnás üléseket és a frissítőkkel töltött minibárt, amit már Simon szerelt be a koros kocsiba. „W.C. nincsen?” Éva búgva, turbékolva nevetett. A vacsora csupa hidegekből állott.

– „Az evés igen, a főzés nem erősségem” – szólt a férfi; volt füstölt lazac és kaviár is.

„Édesanyja” – kockáztatta meg a férfi.

„Hazavár” – mondta az asszony –, „de nem kérte, hogy siessek.”
Simon elértette. Ittak. Szépen, komótosan magához vonta az asszony kerek, telt idomokkal ellátott kényelmes testét, megcsókolta lazac- és konyakillatú száját, és gombolni kezdte a nyakán a fehér blúzt.Éva megfogta a motoszkáló izmos, csontos kezet. „Kérem ne... ne.” Mindezt az enyhe mámor után kijózanodó számításból. Mert maga bújt volna már ki a szoknyából is. Megtette ezt férje halála után nemegyszer. Futó vendégnek is. Most azonban úgy érezte, ezt a férfit, aki lám, gazdag, impozáns, korban hozzávaló, meg akarja szerezni magának. Mindigre. Tehát ne siessünk, ne adjuk oda gyorsan, olcsón magunkat – Simonkám, hátrább az agarakkal. Tatai a bajusza bal végét rágta, aztán a jobbat is, a szimmetria kedvéért. Ültében felegyenesedett, két tenyerébe helyezte Éva jobb kezét.

„Akár el se engedném ezt a szép, formás, dolgos kezet.”

„Mit mond?” – buggyant ki a nőből, mert nem várt ilyen gyors sikert.

„Azt” – lehelte a férfi olyan halkan, hogy a kint ciripelő tücsök, a fában percegő szú, az enyhe szellő lebegtette falevélsusogás hangosabb volt nála, „azt, hogy legyen a feleségem.”

Nem játszotta meg magát, mert hosszú ostromot várt, Éva valóban levegőért kapkodott.Simon még mindig, de egy kicsit hangosabban, tagoltabban suttogott.

„Szeretem magát, azt kívánom, velem éljen.”

„Itt a tanyán?” Hozzátette volna azt is: a semmi közepén?

„Hoz-visz bennünket az autó. Kellő időben húsz perc az egész.”

Éva a csodakocsira gondolt. Nem tudta, hogy Simon egy a roncstelepről vett, karambolozott kocsi karosszériáját hat héten át nagy gonddal állította helyre. Nem volt mérlege, fogódzója, sőt segéd fogalma sem ahhoz, hogy kalibrálja a férfinyugdíját, és Simon hazamentett tőkéjét az ő kis félretett millió forintjával miként integrálja, és nem is találgathatta még, hogyan differenciáljon egy hazaavanzsáló úriember igényei és a saját anyagi biztonságérzetéből kiinduló, már-már szárnyra kapó vágyai között. Mármint ha egybekelnének. Örült és egyben elbizonytalanodott.

„Mire a si... a siet...a sietség?” – dadogta.

A férfi bátrabb hangon felelt:
„Egy percet sem akarok többé egyedül maradni, miután megtaláltam azt a nőt, aki boldoggá tehetne.”

Éva szeme gyanúsan csillogott, de erőt vett magán.
„Tudja-e, milyen makrancos, erőszakos, milyen kiállhatatlan, milyen szeszélyes, milyen veszekvő tudok lenni?”

„Gyakran?”

Éva lenyelte őszinteségi rohamának utóvédjét. „Nem gyakran. Ritkán.”

„Éva” – a két férfikéz felváltva simogatta az asszony kezét, arcát, felhúzott lábfejét – „ritka rosszkedvét féllábon kibírom. Amíg elszívok egy cigarettát. Rágyújthatok, nem zavarja a füst?”

„Ellenkezőleg. Szeretem a maga dohányát. Rágyújtatlanul még jobban.”

A férfi elővette zsebkését, óvatosan felvágott egy Old Gold cigarettát, és az asszony tenyerébe szórta az illatos dohányt.

„Nézze, Simon. Vonzódásunk kölcsönös, de igazából alig ismerjük egymást. Nem lehet két külön életet így ripsz-ropsz összekötni. Maga majdnem a szomszédom, és az idő... Tudja, mi két dimenzióban élünk.”

Ábrázolásképpen Simon fölemelte a papírt, és hirtelen fölvillanyozva előszedte fizikatanári tudását: „Nézze csak, Éva! Hány oldala van ennek a papírnak?”

A nő követte szemével a férfi nikotinos mutatóujját: – „Egy-kettő.”

„Igen. Ez a két dimenzió. A mi két külön életünk. Most csavarok rajta egyet. Nos, a kisujjával – az elfér – finoman tapogassa végig a felületét... így ni... Lám, csak egy van. Egyetlenegy! A kettőből így teremthetünk egy, két külön élet dimenziójából egyetlenegy dimenziót!”

„És még azt mondják, a magas fizika érthetetlen. Bár a dimenziók egyesítését nem tanították az én gimnáziumomban.”

„Nem tudtak a Möbius-Stripről.”

„A megcsavart papírt így hívják?”

„A teret is aminek a modellje a papír, az élet.”

Egy hónapon belül összeházasodtak. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A negyvenéves nőnek méhrákja volt. Áttételes.
Másfél év alatt elköltözött egy új dimenzióba.
Hatvanhat éves férje követte.

„Megszakadt a szíve” – mondta az öccse.

Dervár Zita: Húsz év múlva

Húsz évvel ezelőtt kezdődött.

Húsz éve ismertem meg őt. Egy rövid, de szomorú kapcsolat után figyeltem fel rá. Nem is tudom, miért? Egy átlagos férfi volt, átlagos munkával, élettel. Mégis kiszúrtam őt, és azonnal meg akartam ismerni. Melegség sugárzott belőle és odafigyelés. Ő az, aki végig hallgatja az étteremben a kezdő pincérnőt, miért is borította az ölébe a levest, ő az, akivel ha beszorulsz egy liftbe, mire kijöttök az egész életedet ismeri, ő az, akinek az ember kérdezés nélkül gyónni kezd. Hamar rákaptam a társaságára, mint mások a kábítószerre. Rövid időn belül ő lett a mindenem, bizalmas jóbarát, tanácsadó, lelki szemétláda, és a férfi, csupa nagybetűvel.
Őrületes fellángolás volt. Ha mellettem volt, ittam minden szavát, ha nem, pokolian hiányzott. Lassan átalakult az életem, nyitottabb lettem az emberek, történések felé, kitágult az érdeklődési köröm, és rengeteg barátom lett.
Hozzá rohantam, ha valami nem sikerült, és akkor is, ha igen. Tőle kértem tanácsot, ha kihívás előtt álltam, és olyan jól esett vele vitatkozni is.
Kiegyensúlyozott volt a kapcsolatunk, nagyjából tudtuk mit jelentünk egymásnak.
Szerelmesek voltunk.
Soha nem ígértünk egymásnak mást, csupán őszinteséget. Nem is hinné az ember, néha ezt az egy dolgot is milyen nehéz betartani. Mégis, sokkal többet adtunk egymásnak, megkaptuk a másikat. Mindenkinél jobban ismertük egymást, a gondolatainkat, érzéseket, indulatokat. Úgy éreztem, minket az ég is egymásnak teremtett.
Talán tévedtem.
Pár év elteltével egy semmiségen összevesztünk, és kiköltözött az életemből.
Akkor nem értettem mi történt, összetört a szívem, elhanyagoltam a karrierem, a barátokat. Nagyon nehezen álltam talpra, és igazából sosem hevertem ki.

Eltelt tíz év. Volt néhány futó kapcsolat, semmi komoly, csak a munkának éltem.
És akkor egyszer csak ott állt az ajtóm előtt.
Nem hittem a szememnek.
Gyűlölni akartam, de nem tudtam. Örültem, hogy látom. Természetesen elmentem vele vacsorázni, és ott, valamikor két fogás között megkérdeztem miért hagyott el. Mert a veszekedés nagyon átlátszó volt, ennél azért jobban ismerhetett volna.
Azt mondta azért hagyott ott, mert túlságosan szerettem őt. Ő nem akarta, hogy vele éljem le az életem, én, aki húsz évvel voltam fiatalabb nála. Azt akarta, hogy találjak valakit, aki illik hozzám, és legyek boldog. Legyek boldog !?
Eszembe jutott az elmúlt tíz év, amitől megfosztott, amit együtt tölthettünk volna. De legjobban az fájt, hogy engem meg se kérdezett, egyszerűen egyedül eldöntötte, hogy nekem mi lesz jó.
Már sírva kérdeztem, és szerinted boldog lettem?
Nem - mondta halkan. Mint ahogy én is csak szerencsétlen voltam nélküled. Ezért jöttem vissza.
Vissza?!
És ki mondta, hogy nekem még kellesz?
Nem válaszolt, csak komolyan nézett a szemembe. Aztán felállt, és hazamentünk.

Még nyolc év jutott nekünk. Nyolc rövid évecske…

Már két éve elment, és én nem találom a helyem, hiába a munka, a barátok, szürke lett minden. Elvesztettem a társam, a másik felem.

A sírkőre csak ennyit írattam: Rövid volt.

Egyed Emese: Próbák

Kócsag a ködben elenyészett -
őrizd teremtő, gondviselő Isten
az egészet,
lásd,
próbák alatt a parányi test
gyönge,

te áthatod mint szél a nádast, át
a mulandót s nyomát tudod örökre,

te futsz futótűz szőnyegeken át
s hűvös marad a lépted, és a rögre

esőt hozol, hozod  kivirulásunk
s a békességet  hogy magunkba lássunk

Chris Spheeris - Embrace
Chris Spheeris - Embrace

Kozma László: Csillag a Hargitán

Így volt: mint a napvilágot,
Felkelni csillagot látott
Hargita alján a székely,
Növekedni szép reménnyel.
— Ni csak, milyen fénnyel teli,
Akárcsak a betlehemi!
Kiálltak mind megcsodálni,
Hittel a csillagot várni,
hogy egyre teljesedjék
Számukra is teljesebb lét.
Kapu ívére leszállott,
Mint a fényes faragások.
Hirdesse: „Ki belépsz itten,
Csillagával óv az Isten.
Jó szándékkal ha jössz, vándor,
Jut kenyérből, friss kalácsból.
De ha jó szándékod nincsen,
Ez a csillag eltérítsen.”

Beke Sándor: Ima a Hargitán

Az ősz ablakából nézem
a lelkemben
égve muzsikáló Hargitát,
a diadalmas hegytetőt,
a délceg óriást.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom,
hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják testedet,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.
Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya —
ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.

Mészely József

Tanulj meg örülni
a szomjas föld örömének.
Szinte hallhatóan repesve piheg
egy tikkasztó nap után
az áldó esőnek.

Gál Éva Emese: Vidék

Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.

Nagy Irén: Hazafelé alkonyatkor

Édesapámnak

Zizzenő széna, döccenő szekér
a dűlőúton kanyarog tova,
előtte a gazda mendegél,
bakancsán ujjnyi az út pora.
Hátrakulcsolt csontos két ökle,
ujjai közt ostornyelet forgat,
mögötte kocog két almásszürke
s nagyokat bólint minden bokornak.
Körötte nagy, hallgatag mező,
sehol közelben teremtett lélek,
ismeri a nyugvó nap, s a kelő,
fényt szór rá a hallgatag ég fent.
Halad az ember, halad a szekér,
föld müvelője Ő, föld Ura,
árnyéka csaknem az égig ér,
az estével együtt ér haza.

Komán János: Bélbori táj

Homályt gondoz az alkony a titoktartó tájon.
Dombra kapaszkodó házak gondjait faggatom.
Őszinte hírt hordoz a szó, hát csókolja szájon
azt is, akinek búját boglyázták az udvaron.

Néma tetők lehelnek késett szusszanással,
fészket talált a tócsa, és kotlónak szálló nap
repdes kosarában, szinte kotkodácsol, szárnyal,
és kikölti sárga csibéit, a csillagokat.

A lélek forró lejtőjén emelkedő eszme
éber féltéssel pártolja a felelősséget.
A közömbösség most lyukba bújna szégyenkezve,
ha látná már, hogy a gyertya a körmére égett.

Az óvatos út elindul, gödröt, követ keres,
keres, mint folyton költöző tanár meleg szobát,
ha került végre egy addig kéretett szekeres,
aki sohasem fogta be még ingyen a lovát.

Mészely József: Szülőfalumnak

Ne hidd, hogy nem gondolok rád,
bennem is porzik minden utcád,
ha kocsi zötyög a göröngyeiken át.

Ne hidd, hogy elfed előlem a távol,
bennem is remeg fénye, lehetek bárhol,
ha fölötted csillag gyúl s világol.

Ne hidd, hogy nem gondolok rád,
hisz te ringatod a szülőhely lakát,
hol édes jelző illette az anyát s az apát.

Pallóid s fáid árnyában bennem is hűsül
s, hogy ne érezze magát nagyon egyedül,
patakod vize pisztráng-örömtől gyűrűsül.

Bennem is csapong, ha zsákmányra köröz,
a szemfüles vércse tágas udvaraid fölött,
s riadalmat kelt, mint egykor csibéink között.

Ó, harangjaid, bennem is konganak,
lélekben engem is ünnepre hangolnak,
ha gyertyás körmenetre ujjongva hívnak.

Bennem is könny-esőt csepereg az ég,
hogy duzzadjanak a zamatos körték
biztatni a darazsak dongó énekét.

Belém is hömpölygő köd tolong,
ha dűlőiden kopárul a domb
s telelőre zörget a nyáj-kolomp.

Ha benned rákoppintnak egy szegre,
az gyermekkorom édenét üti szívembe,
hogy lüktető rejteke megvédelmezze.

Elekes Ferenc: Talán az őzek

Nézem az apró falvakat,
ahogy a házak fogynak,
itt-ott még hull a vakolat,
nem kérdi senki, hogy vagy.

Kitántorogtak mindenünnen,
úgy mentek el innen,
vitték fél kézzel mindenünket,
vitték oda, hol mindenbő l több van,
cifrább a gomb az ingen,
olykor csörren a pénz a kalapban,
de egyéb nem jár ingyen.

Lassan egy nemzet így fogy el,
néhány öreg, s talán az őzek
nézik félve, nagy szemekkel,
nem maradt senki őrizőnek.

Bencze Mihály: Szülőföld

Pillám elválni készülő falevél,
élethosszat morzsolta a felhőket.
Homlokról a porba gördülő harmat,
csendesen úsztatott szögesdrót vonat,
rabmunkával siratom az ősöket.
Pillám a postán felejtett zárt levél.

Ott fenn pacsirta kottázza álmaim,
varjakat terem az ősi szántóföld.
Nincs sors, csak az aknára terelt vágyak,
örök körforgásban recsegő ágyak,
omló templom falába izzadt szent föld.
Ott fenn kereszt. A pacsirta szárnyain

színek oszlanak, földre borul a csend,
hol sercegő csillaghullásban állok.
És átfolynak rajtam az évezredek,
csipkedő verebek, leprás vérebek.
Nekem maradni kell, hát fénnyé mállok,
színek oszlanak, porlik a kő s a rend.

Mészely József: Egy hegyipatak forrásánál

csak egy gyönyörű álomban
lehet ilyen átlátszóan
érintetlen tiszta
minden
a szikla kövei
a leomlás előtti önfeledtség
boldog egyensúlyában ragyognak
a napsugár
sem útját metsző
gallyak rácsain át
ömlik melengetően rád
arcod tükörképét
sem torzítják szét
az egymást túllármázni
tülekvő csobogások
s az egymást hajkurászón
kergető hullámkörök

Bartalis János: Érzed-e?

Érzed-e a hegyek illatát?
Az erdők lombja még méregzöld,
de itt-ott feltünedezett már
egy-egy arany tincs.
Muskotályszagok szállnak a légben.
Sárga darazsak röpködnek
a szőlős kertek felé.
A mezőkön törik már a, kukoricát,
gyűjtik a tököt,
szaggatják
a zörgő hüvelyű paszulyt.
A szőlőkben döngetik a hordókat,
kalapálják az abroncsokat,
zeng a hegy tőlük.
A Szamos mentén is megért
a szeder,
kaszálják a sarjút,
a réteken kigyúltak
a lilalángú tüzek:
az őszi kikericsek.
Érzed-e a hegyek illatát?

A földeket már szántják,
fordulnak a barna-fekete barázdák,
és hullnak a magvak
az elboronált földbe.
Sokhelyt kibújt már a vetés,
állnak sorban az apró katonák.
A föld párállik,
édes szagokat ejt,
az új kenyér zászlója leng.
Érzed-e a hegyek illatát?
Megyek a mezőn.
Nézem az egybeolvadt
tágas földeket,
ahol emberek mozognak
a gépek nyomán.
Járom a kerteket.
Az ökörnyál száll
az őszi légben.
Madarak húznak el felettem.
Szívem kinyílik,
Lelkem lobog.
Az ég leborul a földre.
Hangom a világba messzire
hallatszik.

Érzed-e a hegyek illatát?

Jancsik Pál: A platánfa

Az öreg platánnak nincs társa, párja,
száz más fa között áll és mégis árva,
egymagában a rideg, renyhe télben,
vedlett-csupaszon és zöldesfehéren.
Ránézni is élmény és sejtelem,
csöndet, magányt és rejtelmet terem,
az ágain szilvánok és driádok,
törzsérlő az Idő tekint reátok.
Micsoda korona, micsoda törzsök!
Milyen kemény bogok, nyilalló görcsök!
Fájában vad fájások, üszkös odvak
feszülnek és égetnek és sajognak.

Évgyűrűinek száma is talány,
és mégis álmodik a vén platán.

Álmodik zengő, mámoros tavaszról,
józan esőkről és forró nyarakról,
görcsöt oldó, enyhítő napsugárról,
nyüzsgő bogárról, röppen őmadárról,
keringő nedvekről, szélről, viharról,
üde levélről, lombzúgásos dalról,
olyan termésről, olyan virulásról,
amilyent — noha volt már nyara százszor —
ez ideig még sosem érhetett meg.
Álmában hitek, nagy erők remegnek,
robajló kedvek és merész remények...
Így tárja puszta karjait az égnek.

Én szülőföldem, hegyvölgyes hazám,
te vagy itt ez az álmodó platán.

P. Buzogány Árpád: Szavak

szavak
tükreink mint hűvös tavak
szavak
tisztábbak mint hulló havak
szavak mik jelentik a friss levegőt
eltűnő csodát égben lebegőt
szavak pazarolt drága kincsek
amit tilos szanaszét hintsek
szavak megannyi véres ékszer
szerelemben általuk égsz el
szavak sok színes csecse-becse
képes hogy lelked bánatba ejtse
szavak titeket őrizlek lopva
mint hasznos szerszámot alig megkopva
szavak ti vagytok múltunk éke
koldussá váltaknak is menedéke
szavak kimondott érzések vége
jelző tűz hogy bensőnk még ég-e
szavak remények csontig rágva
s kitaszítva a nagyvilágba
szavak az anyák erős fegyvere
haláltól is megvédnek vele
szavak gyermeknek zengő ének
s morcosak mint apró ráncos vének
szavak nyilakként sebet ejtők
gondolatokat mélyen rejtők
szavak ti árnyai életünknek
apró ajkakon látatlan csüngnek
szavak hordozói az imáknak
miket a fogak meg nem rágnak
szavak tibelétek halhat a lélek
köszönöm hogy általatok még élek
szavak mitől a lélek lángra lobban
mit is szeretnék tinálatok jobban

Kinde Annamária: Nyelvtelen

Ebből mi lesz? A nyelv, ha nem segít,
hiába írnánk hosszú verseket.
A költő is hiába posztmodern,
a nyelv, ha nem segít,
csak elvesző, haszontalan.
Ebből mi lesz? A nyelv, ha nem segít,
nem épül nagyregény,
se kisregény, novella, karcolat.
A nyelv, ha nem segít,
s a nyelvet nem segíti écesz*,
úgy író nem lehetsz.
Csak motyogó civil.
Modern barlang falára
ábrákat karcoló.

*jiddisül: tanács, ötlet

Főcze Kornélia: A költő éjszakája

a költő beesteledik.
felkattintja villanyát, a szavakat;
megveti ágyát a sorok mögé
s a millió olvasat közül
kiválaszt magának egyet,
amellyel álmodik.

Szente B. Levente

az vagyok aki voltam
és voltam ki leszek
hosszú létezésen át
míg valahol
itt élek
csendesen
létezem

Goron Sándor: a tékozló fiú

milyen nehéz
visszatérni
a távozás könnyed
léptei után
s megtörni
az otthoni csöndet
egyetlen
halk szóval
milyen más
lett azóta
minden
a fák a kertben
a szobák melege
s a megbocsájtás is
enmagunk igazi
ereje

Szentgyörgyi László: Volt ki...

volt ki sorsának elébe ment
volt ki sorsa elől megfutott
volt ki lihegve egy helyben állt
volt ki helytállva messze jutott

László Noémi

Utazni ködben, almafák alatt
tavaszból télbe ágak hajlanak;
esőcsepp, égő borostyánlevél,
a bágyadt fény tócsában is megél;
nevét feledte garabonciás,
testetlen éjben tűnő tócsafény –
tiszavirágként ébredő varázs
az évszak elfutó patakvizén.

Jancsik Pál: Itthon

Gyönyörű az erdélyi nyár.
Ennél szebb már csak az erdélyi ősz.
Tán ennél is szebb az erdélyi tél.
Legszebb mégis az erdélyi tavasz.

Albert-Lőrincz Márton: erdélyi tanka

Milyen a táj, hol
jeges szél fakad s havak
                 hidege jár át?
                 Fagyaszt s hevít, de megtart
mint az bujdosó Mekkád.

B. Szabó Károly: szerelem

vajúdó végtelenség
cseppjei arcunkon
szavak illata

elrejtőzik szemedben
az alvadó éjszaka

http://youtu.be/opP4PcZ7aN4
Pearl Harbor - Tennessee

B. Szabó Károly: Találkozás

Felcsillan a létünk
- így ragyog fel minden,
amit tudni vélünk.

A világ megpihen,
ha egymáshoz érünk.

B. Szabó Károly: lét és idő

időbe karcolt
halk pillanat
az arcod

védtelen harcod
végtelen nyugalma

B. Szabó Károly: Azután

Távolodba merülve fázom
és szememben lüktet közeled.
Míg szád ízét érzem a számon,
eljalkulva nézem, vigyázom
tenyerembe írott nevedet.

Komán János: Ha tavasszal

Ha tavasszal gyümölcsösben járkálsz,
amikor mocorog a bogárnyi rügy,
és érzed, hogy az egyikről egy könny - pár
egymást ölelve homlokodra ült -
tudd meg: e rügy egyszer lángra lobban,
s jussak eszedbe: én is voltam.
Imádtalak és megsirattalak.

Komán János: Engedd!

Engedd, hogy szeresselek,
és engedd, hogy megkívánjalak,
engedd, hogy keresselek,
és engedd, hogy megtaláljalak!

Engedd, hogy legyek bútorod,
kíváncsi ablakszemed,
engedd, hogy legyek házikód,
és beköltöztesselek!

Engedd, hogy letérdepeljek,
és engedd, hogy imádjalak;
engedd, hogy ünnepeljelek,
és megsírassalak!

Komán János: Metaforák és hasonlatok

Ha nem szeretsz,
elégek,
mint fedetlen mészkövek a figyelmetlen esőben,
elhamvadok,
mint villámverte szénaboglya,
lehullok,
mint csonka cserép a hanyag háztetőről,
lezuhanok,
mint egy régi szándékú indulatos szikla;
ha nem szeretsz,
kő-könnycseppnyi bánat leszek a szobrok szemén,
kirabolt fészek lesz a lelkem,
röptében elpusztult cinege a dalom,
és lábaim kasza előtt reszkető fűszálakká változnak.

S ha úgy szeretsz,
mint a sziklák közé szorult gyökerek a puha földet,
mint a vigyázzban álló fenyők a fegyelmezett egyenességet,
mint a hangos-kék kikericsek a beszédes társaságot,
mint messzelátó pipacsok a megnyugtató zöld kaszálót,
s ha úgy szeretsz,
mint hegycsúcsok a madárvágyú magasságot,
mint a kíváncsi felhők a napsütéses záport,
mint csibe-csillagok az őszinte csendű eget,
mint lombos suhogás a selymes szelet,
ha így szeretsz, bárhová is megyek,
visszatérek Hozzád.

Komán János: Mintha mindig velem volnál

Szeretném, ha még szeretnél,
a lelkemmel lelkesednél,
a kedvemmel kedveskednél,
örömömmel örvendeznél,
kérdésemmel kérdezgetnél,
válaszomra válaszolnál,
bánatommal búslakodnál,
gondjaimról gondoskodnál,
mintha mindig velem volnál.

Szeicz János dr.: Álmodban néha ott leszek

Álmodban
néha majd meglátogatlak,
mint régi jó barát jövök.
Szép csendesen,
léptem oly nesztelen lesz,
mint kertbe surranó ködök.

Árnyék leszek
és átölellek lágyan,
miként tájat a néma éj.
Csak nézem
arcodon az ifjúságod,
óvó figyelmemtől ne félj.

Míg szemedben
az édes álom úszik,
szemöldöködnek szép ívét
csodálom,
időm múltán tűnődve.
Nem oltja az szívem hevét.

Nézlek amíg
szépségeddel betelten,
szavak nélkül tovább megyek.
Reménykedem,
álmodból tán fölrezzensz,
és kérsz, maradjak ott veled.

Szeicz János dr.: Üzenet

Ne hívj,
és ne ígérj többé semmit,
hogyha nem tartod szavad.
Nekem már csak látomás vagy,
kinek hinni nem szabad.

Ne hidd,
hogy még egyszer megigézhetsz,
csak mert magányos vagyok,
s mert szemed sugarában
varázslatos tűz ragyog.

Ne várj,
felétek többé nem megyek.
Lelkemben elrejtelek,
és mint a fagyos csillagot,
jég borítja szívemet.

Ne lásd,
mégis mennyire hiányzol.
Emésztenek a vágyak,
és álmomban, bár nem szabad,
lehunyt szemmel is látlak.

Szeicz János dr.: Meditáció

Zöldellő lankák közt bolyongva
érzem a széna illatát a szélben,
elém ezernyi százszorszép terít
dús fehér szőnyeget a réten.

Iszom a nap fényét, s a tájat
csodálom, aranyát ringó kalásznak,
és méhzöngte akáciák alatt
fürtös virágok között várlak.

Óh, ha láthatnád te is velem
hímes mezőnek cifra díszruháját,
és éreznéd a fák árnya alatt
búvó zsálya fűszerillatát.

A természet csendje beborít,
forrásként csobog át rajtam az élet,
ősvizének mélyében kereslek,
talán ott megtalállak téged.

Bartalis János: Az éjjel

 Az éjjel párnám alatt tartottam neved,
mint gyermek a száraz kenyeret,
   ma este a te neveddel aludtam el.

   Baloldalamra fordultam, ahol a szívem dobogott,
és egész éjjel hallottam szívem ritmusát,
   a boldog, meg nem szűnő dalt,
amint halkan zengett az éjben.

                        Valami mézillat,
                         erdei hűs illat
              csorgott a szívemre-nyelvemre,
           és én egész éjszaka ettelek-ittalak
                 – gyönyörű gyöngyalak –
néztem az arcodat, nyeltem a szemedet-hangodat,
                         és nem tudtam
                         betelni, jóllakni
                               veled.

Az éjjel párnám alatt tartottam neved.

N. Horváth Péter: Teljes fényben

-részlet-

Hosszú éjeken át vártam rád...
Te is ott vártál, de nem láttam a ködben;
hatszáz kilométer lépésnyire tőlem,
s nem láttad, hogy én is azt a páncélt hordom.
Két egyforma láncing sajgott a testünkön,
fagyos magányból és forró vágyból szőtten
...
Lassan felszállt a köd, kikékült felettünk.
Észrevettük egymást, teljes fényben látlak;
amíg élsz, őrizlek, s őrzöl a világnak.
S elhisszük, hogy minden kínunkat feledtük.

Tornay András: Nincs rá szó...

...így meg sem próbálom leírni.

Éld át Te is!
Keresed a szavak mögött
A felhők költözésében
A napfény melegében
Cseppben, patakban, folyóban, tengerben, óceánban...
De nem tudod majd elmesélni...
...mert nincs rá szó

Bartalis János: Mondd el...

Minden nap,
minden órában.
minden évszakban –
mondd el.

Mondd el
a növő vetésben,
amely lobog.
Mondd el
a virágzó fában,
amely felett
nászindulóját zengi
egy méhe-család.
Mondd el
a kicsi forrásban,
amely a tengerek felé siet.

Mondd el
a szélben, az esőben, a viharban,
amely fákat dönt
és hegyeket omlaszt.
Mondd el
a napsugárban,
amely rozsot és búzát érlel
és kenyeret ád az emberek
asztalára.
Mondd el a pacsirta dalában,
amely végig kísér
az úton.

Mondd el
a hajnal fényében,
amely felcsap,
mint tűzcsóva
a hegyek csipkéjén.

Mondd el
a reggelben,
mondd el
az estében,
mondd el
az éjszakában,
levelek álmában,
mondd el
a csillagok milliárdjai közt,
mondd el
a vizek zúgásában.

Mondd el
szíved verésében,
szavad ritmusában.
Mondd el
a győzelemben,
mondd el
a letörésben,
mondd el
a le nem törő
emberi erőben,
a kicsi fűszálban,
a hó alatt alvó csírában –
mindenben mondd el.

A kasza húzásában,
a gépek kattogásában,
a sarló nyisszenésében,
a gyárak dudájában –
mondd el.
A gyalu harsogásában,
a kalapács csengésében,
a toll botladozásában
– napi munkádban –
mindenben mondd el.

Mondd el,
ami oly egyszerű,
oly magától értetődő,
oly természetes,
mint a virág,
mint a kőszikla,
mint a fa,
mint a madárhang,
mint az emberi beszéd
és mégis,
mégis oly nehezen
kimondható.

Mondd el,
Te ember! Emberek embere:
a világ szépségét,
az élet örömét,
amelyre annyiszor borul a bánat.

Mondd el,
mondd el már egyszer –
az örök, kimondhatatlant.

Tornay András: Tanács

Mindig legyenek nálad virágmagok
Vagy csokrok ha kell
Mert sokak járnak körülötted
Palántareménységbe rekesztve
Üres kertek homálya elől menekülve

                                                 

  Chris Spheeris - Solitary Road
Chris Spheeris - Solitary Road

                                                

Cserényi Zsuzsanna: Kérlek

Legyél bennem a jó, minden nap, amikor felébredek.
Legyél a barátság, az öröm, az önzetlen szeretet.
Legyél bennem a szép mindig, amikor felkel a nap,
a vágy, hogy ne bántsak senkit, és engem se bántsanak!
Legyél bennem a béke a türelem,
az életet imádó végtelen szerelem,
az emlék, melyet nem felednék,
minden, amiben hiszek, és minden, ami a tied,
egy kicsit lehessen enyém, akár egy szelet kenyér,
ha megfelezed.

P. Buzogány Árpád: Várakozás

Téged keres az ének,
ha száll a házak felett,
hangosabb a csobogás,
visszhangja itt tekereg,
hogy téged megtaláljon
és én is csak azt várom,
hogy érkezz, könnyű lepke,
halkan, mint éji álom,
hangod hűvös, mint hajnal,
hajad szélben lobogjon,
tenyered melegében
mosolyunk szaporodjon.

Zsefy Zsanett: Addig mondd el

Addig mondd el, amíg lehet,
míg szód betapaszthatja a sebet,
míg rezdül valami legbelül,
amíg simogatásodra a lélek csendesül.

Addig mondd el, amíg lehet,
amíg az ég öleli a  hegyet,
míg igaznak érzed szavad,
míg nem zárja be rozsdás lakat.

Addig mondd el, amíg lehet,
amíg nem az értelem vezet,
míg a fáj is őszintén pereg,
míg foghatod az áldott kezet.

Addig mondd el, amíg lehet,
míg érzed, hogy még szeretsz,
míg az alkony új hajnalt jelez,
amíg nem késő, amíg lehet...

Falu Tamás: Valakihez tartozni kell

A nagy magányt nem bírod el,
valakihez tartozni kell,
tartozni kell valakihez,
ki a szívre ábrát hímez.

Ha nincs senkid a világon,
nincs más társad, csak az álom.
Ha ezek is kitagadnak,
hazudj valakit magadnak.

Tornay András

Mi mindannyian tudjuk,
hogy milyen barátok közt egyedül lenni.
Tudom, milyen dörzsölt szemmel a hajnalért kiáltani.
Átéltem a nélkülözést és a megkopott hideg szavakat.
Tudom, milyen Isten nélkül félni.
Tudom, milyen betörni saját zárjaim,
s tudom, mikor reteszelnek bűneim papír-rácsok mögé.
Tudom, milyen könyörögni az érintésért.

Szente B. Levente: Háromsoros

olykor lehajtjuk fejünket
a magunk mélyébe pillantva
osztozunk mások magányán

Zsiga Lajos: Ne higgyétek…

embernek születtem
e vad világba
hittem a csendben
a valóságban
a múló évek
felettem
óriássá nőttek
harmincnégy millió perc
száguldva rohant el
hol megsebezve
hol árván becsületben

nem ringattak
hazug álmok
mert még most is
a talpamon állok
nem hajlik gerincem
csak Te előtted
Istenem

ne higgyétek, hogy a szív
jégben fagyva is él
ott bent tűz ég
a szó, mint finomacél
karcolja kedvére
lelkünkbe a bűn nevét

mikor még csak sírsz
tudatlanul
megnyugszol, ha
végigsimít egy puha kéz
ártatlan
minden szenvedés

miért kegyetlen ez a világ
hisz mindenkit
meleg szív fűt
vagy csak én hiszem
hogy engem szeretett anyám
s mindenki más
megveti saját magzatát

NEM

ölelés hiányzik
az egymásba karolás
megyünk az úton, mint
csuklyás szerzetesek
magunkba imádkozunk
mert a világunk
egyszemélyes lett
nyissátok ki, nyissátok ki
végre a szíveteket

Fülöp Kálmán: Ars poetica

Engem a versek úgy ölelnek,
mint alkonyat a naplementét,
árnyak a fényt, fények a csendet,
szétomló haja asszonyom keblét.

Illatuk kéj s bűvös szivárvány,
barackvirág-csend tavaszi fákon,
s a rügyben bomló érzelem,
felzokog minden ébredő ágon.

Nem álmodom a rímeket,
csak úgy maguktól összeállnak,
s mint alkonyszínek naplementén,
igazi idillt muzsikálnak.

Én ők vagyok, ők bennem élnek,
önzetlen, ritka szellemek,
s az őrt, amely csapong a térben,
kitöltik csodás elemek.

Engem a versek átkarolnak,
sétára hívnak igazi fényben,
és ritka az a pillanat,
amikor elalszanak az éjben.

Jancsik Pál: Zsoltáros szavakkal

Úgy kéne fölszállni a versnek,
ahogy romlatlan lelkű hívek
a templomokban énekelnek:

szívből, tisztán és messze zengőn,
ahogyan átsuhan a friss szél
az illatokkal terhes erdőn.

Egyszer , zsoltáros szavakkal
megköszönni, hogy itt lehettél,
s találkoztál az új tavasszal.

Mészely József: Elindulok

Nézd, milyen gyönyör ű tájak
feszülnek bennem is.
Láthatatlanok, mint a szél.
Nézd, milyen gyönyörű tájak —
nefelejcskék hajnalokkal,
pirkadatvörös alkonyokkal,
virággá izzó csillagú éjszakákkal.

Nézd, milyen gyönyörű tájak
bennem is,
kihasználatlanul.

Parlagon heverő szigetekkel,
lomhán egymásba omló rögökkel,
hínárba szédült virágokkal,
elárvult utakkal,
h űlő parazsú tű zhelyekkel,
fészküket kereső madarakkal,
magvaikban szendergő virágokkal.

Elindulok föltérképezni.
Elindulok türelemmel
gyomait kitépni,
rögökbe álmaimat hinteni,
vizeit megtisztítani,
parazsát tű zzé szítani,
madarait fészkükre vezetni,
a magvakot virágokká ébreszteni
s szélként beporozni…

Mészely József: Ugyan…

Mondják,
hasztalan erőlködésem
a szavakkal,
szégyen zengő szekered után
loholnom költészet,
mert kit,
ugyan kit érdekelne
a feledésből feldörömbölt
emlékek rajzása,
a levizelt tüzek sustorgása,
ünnepi levesbe szánt
fej nélkül is repdeső kappanunk
világgá futása,
a vérrel befröcskölt hó,
a hó alatti füvek álma,
a leaszfaltozott töv ű fák szomja,
a kertlábbá nyesett akácunk
csakazértis kizöldülése,
apám kerékvető mozdulatai
a sárral akasztó útban,
első utazásunk anyámmal,
világba merészkedésünk
süket éjszakája,
egy nem tudom
mit kezdjek veled szabadnap,
barátaim el nem küldött üzenetei,
a faképnél hagyott szándék,
a vízcsapok hörgése,
a fel nem lobbanó gyufaszálak
a szélben,
feleségem aggódásai,
álmából fölsíró lányom,
levegő után kapkodó
mondatok…
Ugyan kit érdekelnek,
ugyan kit,
ugyan?!

Mészely József: Mindenki mégis

mindenki
megértő szóra vágyik
bolyhos-bársony ölelésű szavakra
és óvó mozdulatokra

de mégis
mindennap
árad a zajgó civódás
a bántó karcolás
a sebzően ostoba
kiszolgáltatottság

P. Buzogány Árpád: A mulandóság kátéja

A világ mulandó.
Ezért fontos,
hogy szellemünk ragyogjon,
mint a csillagok,
és álljunk egyenesen,
mint a fenyvesek.

Kozma László: Hargitai alkonyat

Az alkonyatot szeretem,
Amikor — szinte magától —
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.

Sajátja a fény, mely rápereg,
Akár sorsának Nessus-inge,
Köpenyével egybeforr szinte.
Nem kölcsönfény a ragyogás csak,
Övé a vihar, amely rácsap.
Az őszi jaj, mikor a sorsát
Sötétlő fellegek sodorják.
És gyümölcsében szerteárad
Íze a piros áfonyának.

Az emberek, kik egykor éltek,
Akár fái a hegyvidéknek.
Övé a kín, mely egykor jajdult,
Falvak tüze, a tatártól dúlt.
Övé lángja a lármafáknak,
S a pünkösd-fénynek, mely kiárad.

Annyi öröm és annyi bánat,
Így nőtt hegye a Hargitának.
Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,
De minden csapástól megújul.
És úgy nő, egyre magasabbra,
Reménycsillag szikrázik rajta.
Mert zúzhatja szél az erdőket,
Minket a vihar le nem törhet.
A ködökben is ragyogóbbra
Fényesedik a népünk sorsa.
És százszor ad az, aki elvesz,
Ami leomlik, mégis hegy lesz.
Az alkonyatból dús verőfény,
Forrás fakad a szikla csöndjén.
Kövön is pár maroknyi földből
Sudáran fenyő zöldje tör föl.

Az alkonyatot szeretem,
Amikor — szinte magától —
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.
És nő az árnyék — mind nagyobbra,
Akár létünk dimenziója.
S amit teszel vagy nem teszel meg,
Látszódik százezerszeresnek.

Hargitai alkonyat, mikor minden vérvörösre változik, és ebben a pirosságban
ott lobog a lármafák tüze, ott van az áfonya gyümölcsének pírossága és zamata,
felizzik a sorsunk, melyet vállalnunk kell, mely már nem kívülről szakad ránk,
hanem a mienk, amelyben eggyé válik táj és ember.

http://youtu.be/tKv3VKLaABI

Acoustic Alchemy - Missing your touch

"A szélfogóban"

P. Vértesaljai László elmélkedése Pünkösdről

Ha egyszer betévedek Pilinszky utcájába, mindegy mikor, éjfélkor vagy hajnalban, mindig elfog valami lázas érzés, azt hiszem olyan csipkebokros mózesi állapot, sarut-levető késztetéssel és hálával eltelve, hogy mégis van valaki, aki ezt a Világot a maga teljességében befogadta a szívébe, lényeges pontjait megérintette, de mindig csak az Egésszel szemben emelt fel belőle bármit, tulajdonképpen akármit, a „Teremtés lim-lomjait”, „elhányt bádogkanalait”.

Sugallatra indultam ma reggel pünkösdi misére a Vatikáni Rádióhoz közeli kármelitákhoz, ide a Via della Conciliazione-n, a Santa Maria in Trasportina-ba. Az utolsó padsorba ültem. Idős kármelita atya misézett, és ami itt az olaszoknál elég furcsa, olvasta a prédikációt, De azt hiszem nem is ez volt a fontos, hanem olyan sarutlan-szerűség, égő-csipkebokor-láz, amit éreztem és ez „elég” volt!

Reggel a rendházunkban Pilinszkyt olvastam mintegy zsolozsma-olvasmány gyanánt, és öntudatlanul akadtam rá a kisfiú „lázas” történetére, kezében - élete minden bizonnyal egyetlen - lopásának nehéz kulcsával. 1959. június 21-én jelent meg az Új Emberben, immár 52 éve írta Pilinszky János.

Az egész annyira pünkösdi, a piros láza, a sírása. Nem, nem a lopás maga, sem a bűn matériája a fontos, az ízetlen csoki és az ablakon kivetett gyűrt sztaniol, hanem a lélek képessége, mely egyszerűen így kezd működni! Ezt nem tanították se tanítónénik, se papbácsik, bennünk van. Pünkösd megérinti ezt a belső szövetet, az tüzet fog és lángol, ki- és szétárad.

Mi a Pünkösd? Biztos nem csak egy pirosruhás mise! A mai misémnek volt egy pillanata, talán csak egyetlenegy. Nem az Ige, még a Szentség sem. Azokat becsületesen fogadtam. De talán egy érintés..., mégis!

.... A prédikáció alatt jött be. Először sokáig zörgött a szélfogóban, csapkodás is hallatszott, fémes ütődés. Valaki kinyitja a nehéz, rugós faajtót. Zörögve, koppanva óvakodik be egy pici bácsi, kezében baseball sapkája, és két mankó, kék műanyag nyelekkel. Ősz fején amolyan házi tonzúra-nyírás, jele tán valamilyen saját alapítású rendnek. Becsoszog mellém és aztán az előttem lévő üres sor szélére ül. Minden mozdulata lassú, de nem is lassú, inkább takarékos. Szertartásosan lerakja először a sapkáját a padra, aztán nekitámasztja a nyeles mankókat a pad támlájának. Elcsúsznak, fásan-fémesen csörömpölnek. A templomok képesek ezeket a mellékzörejeket hihetetlenül felerősíteni. Már fordulnak is hátra az első padokból. Igen, zavar támad a pünkösdi misén, valami zaj támad, az idős pap bácsi éppen erről beszél, olvas, a másik bácsi éppen ezt csinálja. Uramisten, hol itt a Pünkösd? Hát a zajban, mert ez a furcsa bácsi érthetetlen módon valamiképp „szentlelkes”. Mikor lassú és gyakorlott mozdulatokkal leveszi a nyakából a tarisznyáját, majdnem segítek neki, de látom, szépen meg tud ő csinálni mindent, csak más időben, más mozdulattal. Hagyom hát. Amikor minden a helyére kerül, a kisöreg leül, majd onnan még lejjebb csúszik. Letérdel. Zsebéből valami műanyag készült, olcsó foszforeszkálós rózsafüzért húz elő és mélyen lehajtva a fejét, nagy, ünnepélyes keresztet vet. Imádkozik. De nem is imádkozik, ő maga lesz imádság. Ahogyan ő maga volt a sapkalevétel, a mankóelhelyezés, és valójában minden, amit csinált. Benne van abban, amit csinál, benne a figyelmével, egész lényével. Igen, összeszedett ember, de ezt az összeszedettségét nem „csinálja”, hanem összerakódik ő „magától.” A pontosság kedvéért, éppen nem magától, hanem attól a Lélektől, akit most mindenki ünnepel körülötte. A békecsóknál kezét nyújtja. Ágas-bogas köszvényes kicsi a keze, nem is tud rendesen kezet fogni, de odaadja és alulról fölnéz rám – mint a lázas fiú az asztal mellől a vizeskancsóra – és mosolyognak a szemei. Aztán indul is, mert neki mindig legalább két körrel korábban kell indulnia, mint a többieknek. Veszi a botokat, persze ismét csörömpöléssel, jaj az Úrfelmutatás! Mire a többiek mind megáldoznak, ő is odaér. Utolsóként. Aztán jön vissza, és elkezd öltözködni. Baseball sapkáját begyűri a tarisznyájába, azt pedig lassú mozdulattal áttornássza a fején, vállán, de az mégis ügyetlenül a nyakán lóg, mint egy kis ingó iga. Így indul kifelé, araszoló apró léptekkel.

A templomban a pünkösdi misén éppen a silentium sacrum. Valami belémnyilall: én ismerem ezt a kisöreget! Ráncolt homlokkal erőlködöm, próbálom előásni valamely emlékezet-bugyorból, de nem mozdul semmi. A kisöreg már majdnem az ajtónál, a másik öreg, a kármelita atya az oltárnál már mondja is: „Preghiamo! Könyörögjünk!” Felállok, kinyitom az ajtót és tartom, hogy a bácsi kivonuljon. Rám sem néz, csak csoszog lassan, erőlködés nélkül. A szélfogó közepén megáll és fejét alulról fölfelé fordítva ismét rám néz. Állok előtte, rövid ujjas papi ingemben. Lassan kihúzza magát, ez fájhat a görbedt hátának, mert az arcán olvasni lehet. „Grazie!” - mondja, olyan gráciával, amit csak ilyen öregecskén, botosan, tonzúrás hajjal, időtlen élettel, összeszedetten, műanyag olvasóval és mégis, pünkösdi szívvel lehet csak mondani. S mindez a templom "szélfogójában". Pünkösd napján! Hát ez a kisöreg itt is befogta a szelet, a Lelket, mely lám, mennyire igaz, ott fúj ahol akar. Akar fújni még a templom szélfogójában is! Egyébként megismerem a bácsit. Mert a Lélek szele megérinti az emlékezetem bugyrát, lám "Eszetekbe juttatja mindazt..." és a friss széltől átfújt Conciliazione-n meg is állok és látom Kiesłowsky "Trikolor -Három szín" filmjeinek botos, hajlott hátú nénikéjét, aki időről-időre felbukkan és egy-egy üres üvegpalackot végtelen lassú mozdulattal bedob egy nagyvárosi kukába. Egy Fából faragták őket, jó régen. Pontosan úgy néznek ki. Templomlépcsők Hannái és Simeonjai.
Pünkösdi szentek!

Benedek Elek: Pünkösdi harangok

Olyan szépen cseng a harang,
Mintha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.

Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyíl a kertben,
Kis szívünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.

Piros pünkösd vasárnapján
Szálljon reánk a szentlélek,
S térde hullva mondjunk hálát
A mindenség Istenének.

Bodnár Éva: Pünkösdi barátság

Vágy, remény, ha teljesül,
és egybeforrhat legbelül,
ott pillanatnyi csöndre vált az élet.
Találkozik két lélek..

Hol elidőz a képzelet,
s az álmot nem adózza meg
semmilyen hatalom,
ott a jutalom: barátság.

Ha igaz és erős,
fölötte nem győz idő,
sem távolság.
Megmarad a barátság-mag,

mely csírát ereszt -
Levelet: szeretet.
Gyökeret: bizalom.
De termése az igazi bőség:
Kitartás, hűség!

Megtalálsz - megtalállak.
Bármi ér, bármi fájhat...
Lelkünknek húrjain a dal
már ugyanúgy szól.

S ez a szépen szóló hang,
most tisztán csendülő harang,
mely pünkösd napján szent,
mennyei áldást osztogat.

Oly távol vagy, s az élet
kemény próbák elé vetett,
de gondolatban gyakran
utazom veled. Hívlak.

Légy a vendégem!
Örömmel megosztom -
vedd, fogadd,
pünkösdi királyságomat...

Baráti ajtón kopognod nem kell,
csak lépj be - várlak szeretettel!

Jószay Magdolna: Csíksomlyói pünkösd

Lélekben készülsz
s indulsz nagy útra
egyenes és egyszerű,
lelkiekben nagyszerű
testvérekkel -
emberek Erdélyből,
de messzi távolból is
száz s ezer kilométerekről...
itt nem a kényelem
s a panzió a lényeg,
mégis ezrek és ezrek
mennek és mennek
gyalogosan, ősi énekekkel,
panasz nélkül,
verheti bár őket jégeső,
lelkük égig ér...
az egység, a remény,
mely Csíksomlyó hegyén
szívekhez ér és fér...
s valami katarzis,
a mindennapoktól elszakadott
magasztos élményig,
mi az emberben
hosszú hónapokig töltekezik,
feldolgozásra vár,
maga az élet, a remény,
hisz szavak nélkül is
kristálytisztán
értik egymást, kik itt vannak:
a kétkezi munkás s a többdiplomás...
s ha a keresztutaknál
zászlóaljak találkoznak,
a tömegben nincs szó,
csak hang nélküli értés
és túláradott érzés...
ha a zászlók földig hajolnak,
csak a forró könny felel...
jöjj hát, Szentlélek,
tudjuk, elérkezel...

Somogyi Imre: Jöjj el, Szentlélek!

Fájó emberszívbe,
mint gyógyító balzsam,
lázongó lélekbe,
mint hódító dallam,
zokogó sírásra,
mint öröm harangja,
életnek, tavasznak
hívogató  hangja:
Jöjj el, Szentlélek!

Gyenge női szívbe,
mint az erő lángja,
kereső lélekbe,
mint lobogó fáklya,
kedvesség és jóság
langyos fuvalmával,
a szelíd Megváltó
gyöngéd uralmával:
Jöjj el, Szentlélek!

Kis gyermeki szívbe,
mint a csengő ének,
ártatlan lélekbe,
mint a vidám élet,
ezüstkacagással,
angyalseregekkel,
atyai mosollyal,
igaz szeretettel
Jöjj el, Szentlélek!

Családi tűzhelyre,
mint a hit szikrája,
- békesség, boldogság
borulván így rája, -
magas palotáknak
fényes nagytermébe,
kicsi házikóknak
virágos csendjébe
Jöjj el, Szentlélek!

Szomorú özvegyhez,
mint a remény napja,
éhező árvákhoz,
mint az árvák atyja,
könnyek törlésére,
orvosság-adásra,
testvéri szent csókra
és vigasztalásra
Jöjj el, Szentlélek!

Bűnnek tengerében
hánykodó habokra,
minden nemzetekre,
kicsikre-nagyokra,
hitnek sugarával,
Jézus szerelmével,
az örök Atyának
örök kegyelmével
Jöjj el, Szentlélek!

Somogyi Imre: Pünkösd napja

Aki nem tud a hit szárnyán
a magasba szállni,
nem is tud a Megváltónak
Szentlelkére várni.

Ó, emberek! Krisztus nélkül
mit ér ünnepléstek?
Nincs ott pünkösd, nincs ott áldás,
ahol nincs Szentlélek.

Azért tehát Őt várjátok,
Őt várjátok! - eljő
Hittel égő lelketekbe,
Mint a nyári szellő...

Eljön Krisztus szeretettel,
eljön Szentlelkével,
ha várjátok s imádjátok
pünkösdi reménnyel!

Megtelik a szív és lélek
nemes indulattal,
ha bevonul oda Krisztus
teljes diadallal.

Csak úgy lehet pünkösd napja
áldás, öröm, béke -
a győzelmes, igaz hitnek
gyönyörű pecsétje!

Túrmezei Erzsébet

Pünkösdig hallgattak. Vártak. Hallgattak.
Szívükben szunnyadt a húsvéti hír.
Nem mentek vele. Egy helyben maradtak.
Aztán pünkösd lett, és ütött az óra.
Zendült a szó: Lélek volt és erő.

És háromezren állottak
egyetlen prédikációra.
És egyház született.
Ma is megmozdul ezer és ezer szív
hogyha a szó Lélektől ihletett.
Lélektelen mennyit beszéltünk már mi...
Tanuljunk csendben a Lélekre várni.

Mészely József: Továbbra is

Próbálok maradni jónak,
örülni napsütésnek, hónak,
dérverten fénylő reggeleknek,
csillagot dajkáló éjjeleknek.
Nem hadonászom bottal, késsel,
maradok inkább a megvetéssel.
Lovam lucskosra nem hajszolom,
az élet dallamát nem halkítom,
virággá bűvölök néhány csillagot,
hogy érezzem a messzeség-illatot.



                                                    Paul Hardcastle ft Helen Rogers - Feeling Blue

                                                               

Mészely József: Rejtelem

Mint aki megbotlott
és elesett,
s váratlan megtalálta,
amit keresett,
így vetül öröm
az ürömbe,
pedig parányi, nem nagy
a rejtelme,
de mégis biztat
élni, remélni
és árnyékomra néha
foltot vetni.

Mészely József: Kikötőként várom

A kisvárosban, ahol élek,
összeérnek a szétszakított szélek.
Ötvenöt évem elszelelt
s kacat, amit a sorsom kirendelt.
Kacat és málló vakolat
támasztja még a falakat.
És mégis kikötőként várom,
hogy a szélfútta holnap rámtaláljon.

Szeicz János dr.: Álomból riadva

- részlet -

(staccato)

Félelemtől borzasan riadok álmomból…
mint bányában, ha kialszik a lámpa,
oly kormos-sötét künn az éj.
Nyomaszt a jövőtlen jövő réme!

Az élet elhagy, mint régi ruhát
a gyorsan változó hűtlen divat,
s az emberek is oly gyorsan felednek.
Ki tegnap még komoly szavakkal
tanított és intett, néha verset írt,
holnap a feledés bugyrába merül,
pedig még él.

Félelmetes a múló idő,
s hogy mily gyorsan fogynak a barátok.
Nem a vénség rémít,
hanem a mindent ellepő magány.

Elvették ... hitemet,
most várják, agyamat lepje be a por,
peregjen rá az idő homokja,
mely múltamat és boldogságom lopja.
...

Sorsom kiérdemelt büszke szegénység,
mert kényszerre sem hajolt gerincem,
így lettem végleg felesleges.
Ha hív mors imperátor, emlék sem leszek.

Szeicz János dr.: Dallá nőtt hiánya

Akkor éjjel bús ösvényt tapostam,
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.

Az éj sötét falat emelt elém,
felhőlepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.

El sem köszönt, csak némán elhagyott
a leány, ki több volt, mint barát,
új utak hívták, vagy csak menekült,
nem tudom feledni szeme sugarát.

Ilyen, akit egy angyal eltiport,
kiből végül elszállt a léterő,
múzsám neve elszáradt nyelvemen,
de szívem tépte még a vonzerő.

Csak mentem és az éji szél ölelt,
szeretve átkarolt borzongatón,
és lelkemen a magány vesztegelt,
hiánya dallá nőtt vigasztalón.

Cseh Katalin: Képzelet

Fehér lepedők villanása
– Angyalszárnyak –
Lengenek egyre csak lengenek
Szellőkéz simítja ráncukat
Kelő hold figyeli táncukat

Mintha az örökkévalóság
Egy-egy beszegett darabja
Keringne a fejünk felett...
Aztán hirtelen szétfreccsen
A pillanat a képzelet

KoolSax - Irish Woman
KoolSax - Irish Woman

Cseh Katalin: Istenhez

Megáldottál alázattal
és nem megalázkodással,
emberségem meghagytad,
de tele gyarlósággal.

Látásom tőlem elvetted,
magadnál felejtetted,
világtalanná tettél,
a fény elől elrejtettél.
Szemeim betört ablakok,
ilyenek mind a vakok,
tapógatózva járnak,
hiányban áznak-fáznak.

Add, hogy túl a fogyatékon,
túl minden esendőségen,
én is önmagam lehessek,
vágyakat feléd eregessek,
hozzád, én Uram Istenem...

Umhauser Ferenc: Performens

A múlt a semmibe hullt,
a jelen fölemészt,
a jövő távolba vész.
Megölöm magam
lassan, apránként,
ahogy múlnak a napok,
lassan sorvadok.

Umhauser Ferenc: Önarckép

Fölismered az arcom?
A kuszát, a szétesőt,
a fiatalos álmot
a ráncokká gyűrt
évek mögött?
A tudás morzsáit
a semmi ködébe veszve,
a kétségbeesetten kapaszkodót,
a reménytelent, az elveszettet
Fölismered-e?

P. Buzogány Árpád: Világ tánca, kolduspénz

Tócsába hullt napok acélmarkában
vergődik ma a kedvem,
leégett tüzek langymelegével
a füst az égre lebben,

utánam vonító, megkötött kutyák
hangjára szívem dobban,
vér folyik késeken, rozsda meglepi,
kolduspénz gyűl kalapokban.

Árnyemberek nótáját fújja a szél
kerítéslécek között,
erre szemérmetlen táncot járni
a világ levetkőzött.

P. Buzogány Árpád: Ellobbanás

Elszunnyadt bennem szeretet,
kialudt minden izzás,
bolondos medret énbennem
zavaros, hűvös víz ás,

nem csillog benne napsugár,
zúgása tompa, hangos,
mert aki belenézhetne,
szívemet halkítja most.

Szentgyörgyi László: Egyszer majd

Úgy állok itt vágyakkal
és érvekkel dacolva
mintha mindenhez elég
időm és erőm volna

Pedig tudom: egyszer majd
mégis el kell mennem –
Félek hogy dolgomvégezetlen...

Szentgyörgyi László: Mindenek ellenére

nem könnyül
egyre súlyosbodik a gondom

mégis
mindenek ellenére
tovább kell gyarapodnom

csak így mondhatom majdan
nemcsak voltam hanem
éltem -

bár azt hiszem elmarad
megmérettetésem

Mészely József: Útvonal

Talán nem is visz soha sehová
s édeni megérkezést sem kínál
csak hajladozik mindig előtted
karcsún mint egy tóparti nádszál
legjobb ha csak útnak nevezed
kaptatok s lejtők hullámának
de talán még egyszerűbben
csak konok elhatározásnak
hisz meglehet éppen elhatározásod
lesz a legnagyobb bizonyosság
mely tudatára ébreszt
végre saját nyomodban jársz

Szente B. Levente: Csak ne hagyj magamra

Csak ne hagyj magamra,
elesni, földre zuhanni, omlani
bele semmibe

most már ne hagyd,
hogy elmerüljek
mások nyomaiba lépve,
mint amikor virradatba halnék
csöndesen, így bele

a lélek föl és le hullámzó
dombjai között,
háttal fénynek, sötétnek,
őszi én-képem
rólad visszaragyog –
csak ne hagyj
magamra.

Szente B. Levente: Átjárók között

Néha azt hiszem,
a csend a hallgatással nem azonos,
hogy szófukarságomban rég ellobbant sorsom.
Mit gondolok, vagy mit szájamon aztán kiejtek,
régen tudták süketek, bénák és vakok.

Néha csak szállok homokként a szélben,
furcsán-tisztán
csillagok közé furakodom.
Mélységes éjsötétben
önmagammal találkozom.

Farkas Wellmann Éva

Valami ég e versen át,
idegen test a sebben;
mit szemmel nézz, de mégse látsz,
s nem mérhető le kedvben,

talán a hó, talán a szó,
arcpír emléke rendre,
amíg a visszhang visszaszól,
a hűvös-sárga mertre,

valami ég, nem lángra gyúl,
valami ég, felettem,
a hamva szó, a szó kihúnyt,
mielőtt elfeledtem.

Valami ég e versen át,
a szó, a hó, az emlék,
valami végleg itt maradt,
mit mégis elviselnék,

csak szó vagyok, csak szó a vers,
a láng, az ég, a kedvem,
és szó az is, hogy elviselsz,
s nem tűnődsz már a merten.

Zsiga Lajos: Nyár

Lángra lobban a mező
Izzó pipacs tüze ég:
Nézd a délceg napraforgók
Néma szótlan seregét.

Nyárfa hullajtja hópelyhét
Miközben hullámzik a rét:
Fenn pacsirta dala szól
Míg a ló nyerítve inni kér.

Vályúban fürdik az ég
Vízgyöngyök hullanak szét:
Szürcsölve issza a ló
Az ég meztelen testét.

Ájultan lehull a fű
A penge sziszegve vág:
Gólya a mocsárban áll
Nézi az embert hogy kaszál.

Gyík surran a fű között
Megáll, álmos légyre vár:
Félve közeleg az alkony
Haza felé indul a határ.

http://youtu.be/h461AqlbI1U
Chris Spheeris - Carino

Zsiga Lajos: szülőfalum

szél ringatta lágyan
hajnal csókolta bátran
harmatos könnyét
az orgona virágnak
átölelt illata
harmatos rózsának
két kezembe tartom
fényét
ifjúkorom lángjának
szaladt a rét karomba
ezernyi virággal
pillangók repkedtek
szárnyaik zenéltek
pacsirták daloltak
búzatáblák nevettek
Gyermekkorom évei
hová tüntetek

mikor hajamba túrtak
május langy' szelei
kék égnek nyájba
gyűltek bárányfelhői
fűzfán lógtak az alkony
tépett szárnyai.
még nem ragyogtak fenn
az ég vándorai
mikor mellém ült
a magány szótlan sóhajtás
gordonkán játszó
mélabús muzsikás
útitársam lett ő
egy életen át
együtt járunk a földön
dala az égbe száll
néha sír a lelkem
ha hallom muzsikáját
álmaimban hallom
anyám hívó szavát

mikor megkondulnak
falum harangjai
hogy szaladna a szívem
azt meghallgatni
templomkertben
sötét estig viháncolni
te szótlan idő!
ne kergesd a holnapot
adj egy napot
csak egy kis pillanatot
megtörölhessem otthon
könnyes arcom
hadd mondhassak
még egy Isten áldjon
mezítlábas ifjúságom
Isten Áldjon

mikor mellém ült
a magány
szótlan sóhajtás
gordonkán játszó
mélabús muzsikás
harangszó hallatszott
a távoli erdőkön át

Zsiga Lajos: Szolga - szolgája

nem alázat a szolgaság
fenemód nagy igazság
szolgák között a szolga
magam vagyok magamba
hittel hiszem sorsom
szolga sorsát
nem tagadva
rádöbbenve
ez a legnagyobb királyság

szolgálhatom Istenem
kérve alázattal minden nap
szolga hadd maradjak
szolgálom magam
mi kényem-kedvem
magamnak mind megteszem
így szolgálom magam, hogy
észre sem veszem
Téged, Őt és mindenkit
szolgál szolga lelkem
vajon ki szolgál engem

hát mindenki és minden
a gép, az állat, az ember
Te is drága jó Istenem
mert szolga az
ki másért tesz
elfelejtve magát
letépve melléről
az egót
hirdetve
mindenki szolgaságát
mert az élet mindenkinek
aki embernek született
jussa a szolgaság lesz
szolgál a király
szolgál a bűn
az igazság
gazdag és a szegény
árva és a holdfény
fenn az égen a csillagok
örömek és a bánatok
a felkelő nap
a legnagyobb szolga
e kerek világon
fénye nélkül nincsenek
életet adó nappalok
de szolga az éj is
mert engedi a szolgát pihenni
csak a csend magányos,
mert őt nem szolgálja senki.

Somos Béla: Figyelted-e az évszakok múlását?

Figyelted-e az évszakok múlását?
     a faágak sok színeváltozását?
hangja halkulását, színe újulását,
     csupaszosodását, cicomásodását?
zöldjét, sárgáját, szomorúságát?
     érzed-e, sejted-e arcod változását?
tested véknyulását? vagy vastagodását?
     holvolt lobogását? halk megalkuvását,
öröme hullását, megszabadulását
     maga-magától, a szunyókálását,
szeme lángolását, szája szajkózását,
     kiáltozását, óvó suttogását,
szerelmes öröme szép feljajdulását?
     figyelted már az évszakok múlását?

Somos Béla: Szivárvány

szivárvány  „nőtt”  a falu végén
 vagy  „született”,  vagy  „lett”  – ki tudja –
egyik végén a csordakút
másik végén a görbe utca

szivárvány után  ki balek
indulok árkon-bokron át
megmászom a szőlőhegyet
s szalad a szivárvány tovább

és egycsapásra este lett
merre induljak  hol vagyok
meztelen csillagok között
a félbehagyott hold „ragyog”

Somos Béla: A vers

hogy életet ment? – nem tudom – a vers
     szalmaszál, szőke-barna és törékeny
és van, és nincs, és elpusztul a szélben
     és hullámzik, száz hullám ő maga
és elszakad a semmitől, elérten
     csak múlt, jövője káprázat, szakadt
fehérnemű, ami elkoszolódhat
     el kell dobni, a szennyesbe vele
(általa nehogy kitakard magad)
     légy magad, néha bújj el a sötétbe
ha félsz a félszhez keményen (puhán)
     bátran és félve újra eddzd magad
magad magad a kozmikus télben
     véled, a versed (bekecs?), télikabát
hogy feketéllik a hó-hófehérben!
     ilyennek gondolt a szülőanyád?
hogy négykézláb élsz szürke farkasok közt
     mondhatják azt is: megbocsátható
ne sajnáld sohase a másik embert
     ha ember nem is sajnálni való
de legyen övé szüntelen a részvét
     elhullunk mind, mint hullik ránk a hó
egyformán leszünk hasonló fehérek
     hol minden harag semmirevaló
minden irigyet elsodor az óra
     csak ő marad meg, ketyeg szüntelen
ha bármit-semmit vált végül valóra
     ő van, ott marad velük és velem
csak Te vagy fontos, Te, a másik ember
     tükröm vagy, kiben láthatom magam
a szalmaszál vagy, az ökörnyál a szélben
     a part vagy, és a sárguló levél
– pörögve, hullva, mikor szállni kezd –
     a vers is vagy,
          ki így-úgy földet ér
nem életmentő,
     ésszel föl nem éred

egy percig, egy napig
          (még) szabad lehetsz

Szeicz János dr.: Álom mákony

Már ébren vagyok, de álmodom még.
Pirkad az ég, a hajnal közel,
egyhangúan ketyeg az óra bent,
s kint tücsökhad buzgón ciripel.

Kóválygó álmok furcsa reggelen,
szél számolja a fa levelét,
szú perceg a szekrény oldalában.
Ébren vagyok, de álmodom még.

A belopódzó hajnalhang szobámban
a kert illatával összeolvad,
már ébren vagyok, de álmodom még,
édesszomorú álmot rólad.

Oly ritka vendég vagy Te nálam, s bár
ébren vagyok, de álmodom még,
hogy el ne menj a hajnali fénnyel.
Mert álom vagy csak, múló remény.

Szeicz János dr.: Tavaszi hajnalon

Kiles a nap a horizont mögül,
s felzengenek a fénynek hangjai.
Fákon áradó madárdal csendül,
a könnyű szellőben szárnyra kelve
csacsogva csapongnak üdvözletül.

Pillanatra szinte elvakultan
szokja szemem a rám zuhanó fényt,
könnyem csillan egy fénylő sugárban,
s látom friss lombokon lecsorogni
az aranyló hajnalt, áradóan.

Néhány perce még az éjszaka
hömpölygött ködsóhajjal a réten,
de tudtam, szívem sötét korszaka
elmúlik, nem emészthet meg a csend,
mert lelkemben érik új muzsika.

Nekem a tavasz mindig te voltál,
dalaimat te adtad Szerelem.
Régi hajnalok érzése bujkál
emlékeimben minden reggelen,
s karom helyett most dalommal dajkál.

Halmai Tamás: Kert, angyallal

Neki gyónnak a kertben
a bűntelen virágok,
édes, édeni nyelven
a tiszta tulipánok,

tőlük gyógyulni guggol
a földön gyönge teste,
hosszan, mielőtt újból
emberré betegedne,

fölötte lágyan leng még
a Jákob lajtorjája,
cirkuszi szent tehetség
arról érkezni lábra.

http://youtu.be/_7ZW66YaqhI

KoolSax - Inception

Halmai Tamás: Derű

Közeledik, amihez közelít:

mennyekből való nyelvek és szelíd
derű igézi elevenre,
a bűnért hittel vezekelve

világosságba tart a vándor
a teremtett világosságból;

mert egyedül Isten szabad
ege alatt szabad a lét:
hallani tengert, madarat,
hajnali húrok örömét,

látni a fénybe rejtezett
nagyobb fény anyagán át
egymásba kulcsolt testeket:
a táncosok imáját –

sírásra biztat, ami van,
a jót szeretni, mert szeretni jó;

az irgalom óráiban
a remény is relígió,
ha verssel válaszol a hála
a végső dolgokhoz szabott
végtelenben az angyalok
s a fák néma naphimnuszára.

Halmai Tamás: A középkori ember

Jóból van.
Istenféltő életet él.
A bűnre irgalommal válaszol,
tehát szeret.
Tisztán látja a tisztát,
mégsem meri
tudni az utat a tudhatatlanba.
Nem hisz: hit van benne.
Éjente is a napos oldalon jár,
s a pusztulás is javára válik.
Ha az égre néz, látja,
hogy nézik, mert látja
a szépségben a szentet.
Tudja, hogy a szél, ha
falon hatol át, lélegzet.
Szégyenkezik, amikor
tulajdon gondolataitól nem
hallja Isten szavát.
Nem tudja, hogy
költészetnek
vagy teológiának hívja
a gyönyörűt.
Mindennap hálát ad érte,
mennyi iniciálé kallódik
a teaivó lány
egyetlen mozdulatában.
A katedrálisra azt mondja:
fal kell, hogy nyílhassék
ablak; ég
a tornyok növekedéséhez.
Mint a mennyei fejedelmek,
részvéttel tekint
a szerelmesre, akiért
madarat küld a kegyelem:
nem repülni tanítja,
hanem a repülés
csodájára emlékezteti.
Sokközpontú körben áll.
A napba néző tulipánokat nézi.
Megveszi az Isten melege.

Halmai Tamás: Egymás

A másik élet félig még enyém.
Kiegészít és része vagyok.
Őt is átjárja a szél, a remény;
s mit ő lát, én is, a belső napot.

Ha buszra szállok, ketten szállunk buszra;
ha sírok, sírunk mind a ketten
közös szemünkkel, mely homályosulva
néz az ősz óta tartó szürkületben.

Ha színeket keresek, keres ő is,
ha nem találok, ő éppoly csalódott.
Velem veszíti el és velem őrzi
a hitet: rendbe jönnek majd a dolgok.

Mióta van, vagyok én is azóta.
Élete lett, hogy attól fogva éljek.
Egymást készítjük fel a szebb napokra,
mikor majd ujjaink egymáshoz érnek.

Halmai Tamás: Úton

Messzi cél hívott,
egymást biztatva kerekedtünk fel.
Lovaink megbetegedtek,
gyalog indultunk tovább.
Lábunk kisebesedett,
megszálltunk éjszakára.
És még néhány napra, évre.
A pásztorok elmondták, hogy
a lovak szárnya a sakáloké lett.
Megtanultuk elviselni a sivatag híreit,
ma már nem sírnánk a nomádok előtt.
Szemünk nyugtalanul pásztázza
a horizontot: honnan érkezik
segítség, és honnan
a pusztulás új erői.
Sokadik nemzedéke vagyunk
azoknak, akik elindultak.
Más nyelvet beszélünk. Másnak
örülünk, és más tölt el
félelemmel. De ugyanúgy
biztatjuk egymást: ha mi nem,
úton vannak mások,
talán éppen erre.

Halmai Tamás: Fák

A fák fölfele függve állnak,
élnek a kétszeres magasban,
a lenti ég a fenti napban,
a menny az alsó sugarakban
kettőződik, aztán kiárad,
a függőleges lét szikárabb
formáiban is ugyanaz van,
mint a kerek gyümölcsben lassan
kerekedő testetlen napban,
a fák fölfele függve állnak,
istene van minden platánnak,
a lent, a fönt s a köztes árnyak
három világa lakhatatlan
törzsükben lakik egy alakban,
a lassú élet titka abban
áramlik mélyen s meg-megárad,
a lét súlyosabb áramának
igézetében múlhatatlan
idejű imádságban állnak,
magába kulcsolt kéz az ágak
bonyolult rendje a magasban,
s minden egyesben magasabb van,
kiragyog belőlük a lágyabb
létezés fénye, égi hajlam,
kertben, erdőben mire várnak,
az épülés erői járnak
testükön át, míg mozdulatlan
nőnek a lenti lombok, ágak
a földmélyi mennyboltozatban,
s gyökerek fent, a térnél tágabb
világot nyitva a világnak,
fenti mélyben, lenti magasban,
függőleges fények a napban,
a fák fölfele függve állnak,
fent is és lent is koronásak,
a kétszeres határtalanban
puszta létük királyi távlat,
bennük a mélyben is magas van,
kertben, erdőben mire várnak,
világló törzsek, köztes árnyak.

Zsiga Lajos: táncoló sirályok

sirályok táncolnak
a parti köveken
sirály lennék én is
ha lehetne köztetek
felrepülnék veletek
sikoltva karcolnám
szárnyaimmal
a kék eget
de én
a földre születtem
szárnyaim a képzelet
ott a gondolatok is
sikoltva repülnek
a folyó hullámai
nekünk
a mindennapi élet
hol táncolva sikoltunk
s néha
sikoltva táncol velünk
a végzet

Mike Oldfield - Let There Be Light
Mike Oldfield - Let There Be Light

Zsiga Lajos: kezemben maréknyi tengervíz…

kezemben
maréknyi tengervíz
bőrömhöz simul
mint álmos gyermek
ki álmában pillangót kerget
a víz színén egy mosoly
villan
ami a fáradt életé
lelkemhez érve tengerré
változok én
a víz pedig emberré
hatalmas karjaimmal
ölelem a földet
könnyes szerelmesként
nekem adatik meg
ki örökké a mesében él
ez a maréknyi tenger
amit a kezembe tartok
valójában a múlt
megbújva atomja között
az idő
lubickol vakmerőn
miben évezredek csendje
tomboló üvöltése pihen
fáradt anyaként
ki bársonyos kezével
simogatja a part
csillogó homok mezejét
vagy mérgében hullámai
sziklákat morzsolnak szét
kezemben
maréknyi tengervíz
hallom fülemben
ezernyi szirén énekét
s bőrömhöz érő
vándorló bálnák
lomha hullámzását
lelkem lebeg
a sós vizén
nem háborog
hagyja hogy ringassa
a tenger
míg a földre visszatér

Zsiga Lajos: Ne menekülj

Meghajtom fejem a könnyek súlya alatt,
Hol a lélek sebeit gyógyító tüzes akarat?
Ereimben ezernyi vad ló őrülten vágtat,
Letaposva álmot, vágyat, s győz a bánat.

Folyókkal folyok álmatlan sziklák közt.
Felszállok a holdra, s bánatomban ott ülök.
Mellettem elszáll egy fényes kóbor üstökös,
Elragadva lelkem vele a végtelenbe repülök.

Szállhat-e szabadon, szárnyakon a gondolat,
Vagy csak a költő az, ki bátran álmodozhat?
Miért hiszem azt, hogy az élet rabság nekem,
Csak nekem - csak nekem - a halál a végzetem?

Ábrándozol rossz sorsodért a szenvedésért,
Kínozod önmagad, s megerőszakolod lelked,
S élsz kicsikarva pár hitvány boldog percért,
S imádkozol hétfőn egy boldogabb keddért?

Illúziók erdejében eltévedt szegény legény,
Kit démonok kéjtánca varázsolt hófehérré.
Ébredj álmodból, alattad nincs is gyékény,
Felhők ölén alszol a képzelt balsorsodért.

Óriások és törpék, emberek és vad eszmék,
Remények, álmok, meztelen tövises virágok.
Az élet rózsáit csak letépni büntetlenül, átok.
Gyémánttal kevert bűnök rám ti hiába vártok.

Csalfa tükörből olykor néha magamra nézek,
Úgy sajnálom, hogy én csak a tükörben élek.
Repülnék veled, s  mint te, a végtelenbe nézel,
Talán a világokon át én is megtalállak téged

Zsiga Lajos: Az ember

Akaratból lettél ember
S a te akaratodból
mi leszel?
Talán Isten, vagy állat?
Méltatlan, vagy méltó?
Teremtő, vagy pusztító?
Álmodó, vagy gyarló?
Imádó, vagy önimádó?
Örök élő
vagy sírgödörbe fekvő?
Örök alvó, vagy ébredő?

Akaratból lettél ember,
S a te akaratodból
mi leszel?
Eltaposó, vagy örök óvó?
Csendben hallgató,
vagy kiáltó?
Kutatva kereső
vagy megtaláló?
Letépő, vagy felnevelő?
Reszkető, vagy bátorító?
Őrjöngő
vagy nyájat legeltető?
Az igaz útra terelgető?

Akaratból lettél ember
S a te akaratodból
mi leszel?
Bölcs igazmondó
vagy örök hazudó?
Sebet ejtő
vagy sebet gyógyító?
Kérdező, vagy válaszadó?
Vak, vagy utat látó?
Tagadó, vagy igent mondó?
Halványodó
vagy örök fénylő?
Múlt rabja
vagy az élő jövő?

Akaratból lettél ember
S a te akaratodból
mi leszel?
-Talán ember-, ép ésszel?
Érző szívvel, s áldott lélekkel?
Legyél az, arra kérlek!
Legyél boldog, és szeress!
Hisz oly rövid az élet
Ne szakíts le nyíló virágot
Soha
- véres kézzel -(!)…

Zsiga Lajos: mint a tavasz

összetört kardom
markolatát fogom
harcra hívna
ezernyi példás alkalom
szúrós tekintetem
ám lágyra olvad
az akarat
tavasz ébredő pirkadat
haragom is megszelídül
már nem olyan vad
hisz az élet születik
minden bokorban
most a gyűlölet
megtorpan s meghal

ma szépnek kell
születni
nemcsak réten
mezőn erdőben
hanem a bánatos
emberi szívekben
hisz a tájat
kisöpörték
a böjti szelek
bennünk is halványodik
a gyűlölet
azok az utak
sehová nem vezetnek

példa lehetnél
ó csodás természet
e népnek, e világnak
és mindennek
hogy kell felállni
múltból a jövőnek
időnek
gyásznak és ünnepnek
ne nézd a földet
bús lehajtott fejjel
mikor fenn
csillagok ragyognak
az égen

ember
ébredj
mint most a tavasz
ő is a semmiből lesz
majd gazdag
szegény ruhátlan,
mint az éj csupasz
majd ahogy múlik
az idő
s jön a nyár
ruhája ezer
s ezer színben pompáz
feledve az éhség
fájdalmas panaszát
jobb ha tudod
ezt sem ingyen adják

s ha már
végképp
magadra maradtál
sorsoddal
farkasszemet nézve
találd ki az életed
mert magadért teszed
senki nem vár tőled
földöntúli csodát
csak annyit
neved ember legyen
s a törvény
mit magadnak rendelsz
az Isten törvényeivel
ne ellenkezzen

idő teltével
saját műved leszel
lesz ki csodál
lesz ki észre sem vesz
s mint a tavasz elmúlik
te is elmúlsz egyszer
helyedre újak lépnek
nem bűn az élet
csak az ember hiszi
hogy ő Isten is lehet