Amikor hívtak, hogy szükség lenne rám, egy újabb gyereknél, összeszorult a szívem.
Valahogy nekem csak a bonyolult esetek jutnak. Az olyanok, akiknél minden más lehetőség csődöt mondott, így aztán már előre féltem, a rám váró feladattól. Nem ok nélkül.
Napok óta próbáltam a közelébe férkőzni. Sikertelenül. Mintha egy kősziklából akarnék érzelmeket, szavakat kicsikarni. Mindent megpróbáltam. Beszéltem, hallgattam, vártam. Már a kórházban is igyekeztem ott lenni, hogy tudja, biztonságban van. Hogy többé nem történhet meg vele az, ami történt. Aminek soha sem lett volna szabad megtörténnie. De még csak rám sem nézett. Észre sem vett. Nem törődött velem. Tizenhat évének összes keserű tapasztalata súgta ezt neki. Gyűlölhetett vagy átnézhetett rajtam. Ez volt a stratégiája. Az eddigi tapasztalatai azt tanácsolták neki, csak magára számíthat. Senki másra.
Üveges szemekkel meredt a mennyezetre. Csak álltam az ágya mellett, hallgattam egyenletes, ám felettébb feszült légzését, és teljes tanácstalanságomba egy halvány reménysugárra vártam. Valamire, ami, ha csak egy röpke pillanatra is, de összekapcsol vele. De nem sikerült megtalálnom a hozzá vezető utat.
Kiengedték a kórházból és hazamentünk. Ült az autómban, bámulta a mellettünk elszáguldó tájat. Egy hang nélkül. Néma félelme lassan ragadt át rám. Kezem idegesen dobolt a kormányon, zaklatott szíve ritmusát verve. Idegesített a dugó, idegesített a vezetés. Idegesített a csönd, ami nyomasztó teherként telepedett kettőnk közé. Életemben először megrémültem a reám váró feladattól. Vajon képes leszek közelebb kerülni hozzá? Vagy csődöt mondok én is, mint előttem oly sok nevelője? Aztán vállvonogatva vigyem vissza, mint egy használt ruhát, hogy kipróbáltam, de kösz, nem? Erre még gondolni sem bírtam. Ha ezt megtenném, többé nem tudnék tükörbe nézni. Undorodnék magamtól. Nem maradt más hátra, mint minden erőmmel azon lenni, hogy szót értsek vele. Hogy legalább szót váltsak vele.
Mit gondolhat vajon magában? Rólam. Magáról. Az egész világról, mely minden rezdülésével ellene van. Féltem beismerni, hogy pontosan tudtam kérdéseimre a választ. Mert akkor azt is be kellett volna látnom, hogy félek szembenézni vele. A saját, összezavarodott érzéseimmel. Mellette újra tizennégy évesnek éreztem magam. Egy kusza világban jártam, ami csak fájdalmat és keserűséget tartogatott magában. Bizonytalanságot. Az ismeretlennel szembeni rettegést. Egy rémült kisfiú lettem, egy felnőtt férfi testében. És ettől pánikhangulat kezdett úrrá lenni rajtam.
Napok teltek el azóta, hogy hazamentünk. Napok teltek el egymás mellett, csendben, szótlanul. Én nem erőltettem, ő pedig nem közeledett. Patt helyzetnek tűnt. Elképzelni sem tudtam miként lábalhatnánk ki ebből.
Tizennyolc évvel ezelőtt csak azt kívántam, hogy mindenki hagyjon engem békén. Hogy ne kérdezzenek, ne akarjanak segíteni. Hogy ne sajnáljanak. Azokban az években, csak a magam álmodta világban akartam élni. Nem beszéltem, nem néztem senkire. A földet vagy az eget bámulva éltem. Mindennap attól rettegtem, hogy felébredek, és újra ott vagyok a fajdalom, a szégyen és gyűlölet birodalmában. Tizennyolc év után most először éledtek fel bennem újra ezek az érzések, ahogy a fiúra néztem.
Tekintete üveges, kezének remegését zsebébe rejti. Nem néz a szemembe. Nem utál, nem szeret. Nem érez irántam semmit. Nem mer. Nem élvezheti a bizalom luxusát. Túl sok csalódás, túl sok fájdalom jutott neki, hogy bízni merjen egy idegenben. Csak azt várja, mikor bántom, mikor hazudok neki. Várja, mikor lépek le, dobom el. Mert ezt tanulta meg a felnőttektől.
Nem mondok semmit. Teszem a dolgom. A család tudja, hogy ott van, de nem sokat érzékelnek jelenlétéből. A gyerekek beszélnek hozzá, elmesélik a mindennapi élményeiket. Nem várnak választ. Nem várnak semmit. Ők befogadták maguk közé, úgy, ahogy volt.
Lassan reagált a közeledésekre. Ha nem tudta, hogy figyelem, óvatosan, bátortalanul tekintett ki zárt világából. Napról napra többet megragadva a körülötte zajló eseményekből. Hétről hétre, apró lépésekkel haladtunk. Evett, tévét nézett, könyvet olvasott. Ha a közelében voltam mozdulatai kiszámítottak, óvatosak lettek. A félelem feloldódott benne, de bizalomról szó sem lehet.
Két hónapja volt nálam, amikor döntöttek arról, hogy végleg maradhat. Aznap este megálltam az ajtajában, hogy elmondjam neki. Hogy elmondjam, nálam végre otthonra találhat, ha ő is így akarja. Végighallgatott, de nem reagált. Még ácsorogtam egy darabig zavartan, tanácstalanul, kétségbeesetten. Végül úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem hagyom magára. Leültem mellé, átöleltem a vállát. Teste megfeszült érintésem alatt, de nem húzódott el tőlem, mint szokott. Csak ültünk ott. Órákon át. Amikor ránéztem, arcán könnyek csorogtak végig. Magamhoz húztam, és hagytam, hogy zokogjon. Hirtelen tört ki belőle minden. Az elmúlt tizenhat évnyi keserűség, fájdalom, bizalmatlanság aznap éjszaka a pólómra folyva vált semmivé...
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
