2014. február 23., vasárnap

Gál Sándor: Kívánság téli délelőtt

ne vedd el tőlem az én időmet
a tenger fehérségét
ne vedd el tőlem a vers-időt
a virágokat
a rét hullámzó zöldjét
a folyón túli partot
s a feléje vivő
sötét és forró ösvényeket
és fenn az új síkok
és terek zománc-csendjében
ne vedd el a nyugtalanság
nyitott tenyerét
ültess magad mellé
a ledöntött fatörzsre
melyet puhán benő
a zöld moha időtlen
nyirkos tenyészete
Roy Todd - 'Lydia's song'

Gál Sándor: a reggel hullámai

nem várom én már hogy bárki
rám köszönjön jó reggelt jó napot
hiszen a reggelek tiszta csodái
rég nem hoznak már jó napot

az égi tűz is ha megérint
csak fájdalmat okoz szemem öli
s nem örömöt ád nem ezer színt
átváltoznak a szépség körei

az árnyalatok is eltűnnek lassan
nem vet hullámokat a táj
s ha madár szól a magasban
dalának nincs visszhangja már

ami megépült önmagát rontja
kupolák boltívek mind beomolnak
a van helyét kitölti a volna
s jövőtlenné feketül a holnap

az évek s az évtizedek elégtek
se kérdés se válasz nincs többé
mindegy mi volt erényed s vétked
a térben a szó átlényegül csönddé

Gál Sándor: egy láthatatlan mozdulat

a történésben ki marad kérdez
s ha lesz is kérdez
miként érkezhet válasz
a válaszadót nevén ki szólítja majd
és ki ad nevet
a megszülető jelenésnek

fénytelenül árad az örök tegnap
jelek nélkül és hangok nélkül
csupán a szív ahogy tompán dobban
ahogy a véredényekben moccan a könyörgés
s felsajog az értelem magasáig
megszólítván az érkező holnapot

lehet hogy minden csak v o l t

egy láthatatlan mozdulat
betakarja árnyékával a reményt

Gál Sándor: kétféle időben

a történések lassan elhagynak
kétféle időben járok
nincs fagya a télnek
s heve a nyárnak
egyre mélyül a belső térség
ki tudja mi volt amit megéltem
s a megéltből mi a jövő
ami reménynek mondható
jelnek megőrző egésznek
hol a távolság s a hit szava
a bizonyosság örök békéje
mely akár az éjszaka bársonya
ráterül az én huszadik századomra

Gál Sándor: ki mondja meg

lehajlik hozzám az ég
derűs csendes az éjszaka
hallgatásra méltó idő
holdra feszül a Golgota
minden magasság sugara
fonódik rá a létezésre
embernevű a szenvedés
ki mondja meg hogy mi a tétje
hallgat az akácerdő bennem
s a távoli tölgyes sem felel
járhatatlanná romlott az út
milyen tartozást kell törlesztenem

hétszer huhog az éj-madár
feldereng az égtájak mélye
hidegen úszó látomás
életünk örök miértje

Gál Sándor: nem tudni

ez már nem süllyedés
bárha a mozgás
megállíthatatlan
áttetszővé lett a tér
mintha finom hártya
borulna e szem elé
és ami bizonyosnak tűnt
lefelé távolodik bennem
sodorván magával
a megnémult láthatárt
itt az élet már fájdalom
vérrögök fekete tánca
s nem tudni melyik pillanat
hozza magával a teljességet

Gál Sándor: a pillanat fensége

ha már csak egy szemrebbenés
egy kézmozdulat
s ha szó se lesz már
kimondható
és ha a fehér mindenség is
leomolni készül

nem holmi apokalipszis
nem vágtató kancák s mének
kénkő-eső se

csupán a várakozás

a pillanat fensége
amelyben fölmagaslik
a beteljesülés
árnyéktalanul tisztán
miként távoli vízesés
permet-függönye
miként a hajnali
napszületés

s mert minden távolság
kiméretett
már látható
az odáig-út

Gál Sándor: a holnap törmeléke

őrzöm a vályogfalak árnyait
a visszafordult időben
s ha elgondolom
mennyi omladék
vár még rám
s mennyi
holnapi munka
hogy megtisztuljon
a belső tér — —
mert minden ami
ma még
falként áll előttem
törmelékké omolhat
bármelyik hajnalon

Gál Sándor: immár

adatott egykor nékünk
virágok hitén élni
volt szabott törvényünk
virágok szaván szóló

emlékezni se nincs már
ki meg- s felidézné
hitünk s törvényünk immár
se szó nincs se élet

Gál Sándor: csillag-öv

elöregszik január vége
költözik tenyerem ráncaiba
didereg a lehulló csend is
rejtőzik örök időtlenségbe

         nem tudni mi itt a mérték
         s hogy van-e még mérnivaló
         halni vagy élni mi a főbb érték
         s van-e ami ma választható

fent a homályos csillag-öv
sötét madarak isten-útja
távolság mélység vak titok
kettős bilincs rideg fegyelme

         ami elválaszt s ami összeköt
         együtt hűségnek fogható
         a lehet s a nem lehet között
         jéggé dermedt az égi szó

Gál Sándor: milyen alkonyat ez

milyen alkonyat ez milyen alkonyat

szántások ölébe hull alá az ég
mintha egy elherdált század
ezernyi vétkét próbálná törleszteni
feketén gallyaznak fákra a varjak
a hangtalanság kottajegyei
és a csend vizei tova- s elsurrognak
a hártyásodó idő partjai közül
bujkál az emlékezet iránytalanul
torlódik minden befejezhetetlen
didereg október zúzos szívverése
és sajog minden mozduló gondolat

milyen alkonyat ez milyen alkonyat

2014. február 19., szerda

Gál Sándor: csupán egy jel



 hajnalban nyílnak a fájdalmak
fényre ébresztenek némán
s ahogy a fáradó szív lüktet
megemelkedik a bíbor horizont
lehet hogy ma ennyi a létezés
vagy ami még belőle látható
és megélhető a világosság pillanatában
elvont megfoghatatlan egész
semmi mérhetővel nem mérhető
csupán egy jel a fájdalom maga
megnevezhetetlen és kimondhatatlan



David Garrett - New Day

Nagy József Levente: Szemedben hűvös csobbanás

mint madár a tenger felett
leszállnék de sehol a part
hullámzó mélység a szemed
s vihar tépázza szárnyamat

lankad az erőm — zuhanok
szélbe kiáltom énekem
jajongnak tiszta dallamok
s visszhangtalan a végtelen

szemedben h űvös csobbanás
és kifeszül a pillanat
megérkezés — mi nincs tovább
s halak hordják szét sorsomat.

Buda Ferenc: Az öntudatnak térdig ér…

Az öntudatnak térdig ér az ösztön,
s rendeltetése az, hogy megkötözzön
könyörtelen, de oldva, mint a vér.
Az ember sarka mindig földet ér,
s nincs oly ima, mely istenig nyilazna,
de szükség sincsen végtelen vigaszra.
Ember vagyok, emberhez van közöm,
s földi füvekben megtörülközöm.

Gál Sándor: lecke magamnak

leírni egy délelőttöt
a fénylő fájdalom történetét
a pillanatot
amikor inogni kezd a kert
s megborzongnak
a cseresznyefaágak
a helyzetet két lépés között
a bizonytalanság ólom-árnyait
és a tudott süllyedést
hogy láthatóvá váljék
a sejtek pusztulása
az elszűkült erek
konok lüktetése
mielőtt térdünk
megérintené a földet

Cséka György: Hosszú idő

Mindig elromlik valami
bennem. Mintha egy
látszólag kiválóan
működő szerkezet

dobná szét alkatrészeit.
Sok minden elmarad,
elmozdul, vagy csak
visszafordíthatatlan lesz.

Hosszú ideig nem vagyok.
Aztán megpróbálok
lenni, de felébredek,
és nincs egy mondatom

Nagy Norbert: Egyedül

Mintha álom lenne most a csend.
Téged nem villant fel a sötét.
Az ember ül csak és elmereng:
Ez hát a káosz, hol szerteszét

hever a megmaradt értelem.
Az út vége, mi semmibe hull.
Nézd, itt e nélküled-báb, velem.
S míg jöttödre vár, elmúlást tanul.

Czébely Gabriella: Anyám

Minden napom elmúlás,
múlok velük magam is.
Holnapjaim is elmúlnak,
mielőtt még eljönnének.

Élő való, állandóság marad Anyám,
ki magában hordott,
s kit én hordok magamban ezután.

Nády Mária: A létra

Nehéz Ég és Föld között
föl, le
fokokat kúszva járni
Inogva folyton egyensúlyozni
várakozó, suttogó csendben
Érzed pulzusod lüktetését
Koncentrált lélegzettel
egyszer csak remegve
írni kezded a
szavakat, amik jönnek,
amiket mintha régen,
régen hallottál egyszer
agyadban, szívedben
zengve zokogni

B. Szabó Károly: Behavazott bánat

Belesüppedek a csöndbe.
Körbe vesz halálom:
enyészet vagy álom.
Görbe fények ölnek.
Míg hálátlan várom
naponta kidőlnek
sarkai az időnek.
Megvéd a vád.
Szavak ráncai szánnak.
Büszkén állnak
sáncai a vágynak.
Sehol se várnak.
Sehova se érek.
Nem tudom, ki akarta,
szívemig ér a méreg,
s folyik még a hajsza.
Szemérmed a szó kitakarta.
Bíztató ködök szállnak.
Felkavart tiszta hó
ragyogja: nincs bocsánat.

Ferenczi Tihamér: A csenden túl

Bolyongok
az éjszakák
hold-mosta
szurdokjaiban.

Mégse tudom,
nem tudhatom:
a csenden túl
mi van?

Ilyés András Zsolt: Tükröződés

Lefekvés után
mindig
gondolatokba rejtem
magam.

Elalvás előtt
mindig
magamba rejtem
a gondolatokat.

2014. február 17., hétfő

Szeicz János dr.: Utolsó menedék

Ha minden lefoszlik
a vélt világról,
s csak a kopott valóság marad,
ha elmúlik az álom,
és felébredve
csak a lét csupasz csontjait látod,
ha a legendákból szőtt
mesevilágod
a múlt homályába merül,
s elmúlik varázsa,
akkor vigasztaló
a vers cirádás szó-virága,
mint utolsó menedék.

Celine Dion és Barbra Streisand - Tell Him

Szeicz János dr.: Bolond vagyok

Nézz rám, és kacagj önfeledten!
Én csak egy bolond vagyok,
aki érző szívét osztja el.
Még magamnak sem hagyok.

Nézz rám, és sajnálj, jó barátom!
Egy olyan jó bolondot,
ki szétosztotta minden álmát,
s érte semmit sem kapott.

Nézz rám, és sírj velem, sorstársam!
Mert a bolondság ragály.
Sírhatunk minden szenvedővel,
és megérint a halál.

Ha elosztok mindent köztetek,
mert bolondnak születtem,
s ha könnyek közt sírva nevetek,
kikacagtok, remélem.

Szeicz János dr.: Diagnózis

Azt hiszem,
kiábrándult és hideg vagyok,
már a beszéd is fáraszt,
mint vasárnapi ebéd után
a mosogatás
és a giccses protokoll mosoly
az ismerősök unatkozó arcán,
miközben ránk romlik a délután.

Lehet, hogy génhibás vagyok,
mert egyik ősöm neandervölgyi volt,
akit barlangfirkálás miatt
kitaszított a törzse, így lett
homo sapiens.
Engem nem zavar,
csak a rokonok meg ne tudják,
amúgy is gyanús vagyok,
mint sapiens,
a homo-ra már régen senki sem figyel.

Szeicz János dr.: Depresszió

Csillag-kazalban, a fejem fölött
a régi csillagot kerestem,
melyet bámultunk együtt, hajnalig,
régen-volt, gyönyörű szerelmem.

Énekem, mint mélyről szakadt sóhaj,
lelkemnek lázait idézi,
mint álmot, melyet őrzök, mert szökik,
múlt szerelmeim’ kíséri.

Ez csupán ábránd tudom, de őrzöm,
évek redőivel hűlt játék,
öncsalás és vigasztaló látszat,
hamis, csak karneváli érték.

Hiába várok, nem jön senki sem,
éjszakai álom is kerül,
megfoghatatlan már szirom kezed,
múlt emléke, ködben elmerül.

Milyen az élet, mindegy már nekem,
mint fagyos csillagok kihűltem,
hogyan ér véget az sem érdekel,
elfáradtam abban, hogy éltem.

Szeicz János dr.: Tempora mutantur

Egy könnycseppel szememben
iszom a hajnali csöndet,
idézem álmomat.
Befed egy nő keze,
karjában végre csönd lett,
megpihent szívem,
és zaklatott agyam,
éreztem, az asszony élet,
és nagyon kell,
mert őröl a magány,
s az idő halálra érlel.

Éveim, mondjátok, hová lettek?
Mondjátok el, mi az élet!
Én nem tudom, visszahúz az emlék,
az új érzésektől félek.

Félek a hazug,
hamis mosolytól,
mellyel ellökik szívemet,
játékból,
lányosan mórikálva,
hogy el ne vegyék kedvemet
a folytatástól,
amelyben élvezik,
ahogy a szegény eldobottat
a porból felveszem,
és a kezükbe teszem.

Nem tudom kinek, s hogyan mondjam el,
nekem ez férfi módra fáj,
így hal el a szó, törik meg a váll,
és végleg bezárul a száj.

(Nézem a szemedet,
rád bízhatom-e szívemet?
Kérlek, oltsd el
régen tikkasztó szomjamat,
fonódjon össze két karunk,
mert te meg én
itt vagyunk,
ketten együtt
Mi vagyunk,
egymást szeretni.
Engedj már feledni!)

Szeicz János dr.: Részem vagy

Mióta hangodat nem hallhatom,
a szürke ősz lett kedves évszakom,
részem vagy, mint felhőnek a pára,
ajkam is csak érted nyílik szóra,
s dalomban felsír még a múlt,
emléked szívemre simult.

Te voltál minden jó,
ami a szívemben élt,
te voltál minden álom,
amely már véget ért,
egy fontos állomás,
mely megnyugvást ígért,
egy szédült, boldog kor,
mely hűtlen elhagyott,
egy forró szerelem,
mely szívemre fagyott,
lelkemnek jobb fele
már nélküled halott.

Emléked szívemre simult,
dalomban felsír hát a múlt,
ajkam már csak érted nyílik szóra,
részem vagy, mint felhőnek a pára,
a szürke ősz lett kedves évszakom,
mióta hangodat nem hallhatom.

Szeicz János dr.: Februári hangulat

Hideg a szél, a föld újra fázik,
takaróját a tavasz ellopta,
belopódzott, de már elenyészik,
reményét csalfán kínálta.

A bolyhos, vastag fellegekben
már gyűlik újra a holnapi hó,
s a világot ismét elborítja
a puha, fehér takaró.

A tavon pattogva hízik a jég,
és kopasz ágakkal a parti fák
karmolják a nehéz felleget,
a tavaszt rügyeikkel várták.

Tejszínű köd kúszik a tájra,
s furcsa formát vesznek fel a tárgyak,
egyre szűkülő látóhatárban
úsznak ismeretlen árnyak.

A téli világ zordan fogva tart,
nem látlak téged ködbörtönéből.
Egyedül maradtam. Talán végleg
eltűntél életemből.

2014. február 10., hétfő

Ráduly János: Apró vers






Haiku: apró
Vers, de benne a világ
Kiteljesedik.




David Garrett - Albinoni Adagio

Gál Éva Emese: Kétség

Mondd, meddig él Isten energiája,
ami minden létet formába önt?
Milyen parány a végtelenbe zárva
az a hiány, ami mindent kitölt?

Mert atommagok, neutrínók, kvarkok
között minden sejtben süvít az űr,
s az, ami vagyok, amit összetartok
tán a saját hiányom legbelül?!

Mi vagyok? Mik vagyunk? Hogyan egészek?
Mivel mintáznak emberré a részek,
ha több a hiány, mint a sejtkövek,

és mondd, mi teremt gondolatot, érzést,
ha atomjaink között a kísértés
csupán a végtelen semmi lehet?

Láng Eszter: Kérdések

az élet csupa gyönyörűség?
a rossz csak azért van hogy
megtanuljuk látni a szépet a jót?
a szép azért hogy lássuk a rútat
s azt is ami a kettő közé szorult?

s mindez miért? hogy átérezzük a lét
kifejezhetetlen egyediségét?
a változást, a végességet, mulandóságot
amiben egyedül vagyunk, hiába mással?

magunkban állunk a világban
istennel szemben ami mondható
világmindenségnek is, határtalannak

de hát lehet-e egyáltalán
határtalan határolt nélkül?
s ha öröktől fogva így van,
mi az, hogy örök?

Kerekes László: Túlélő szavak

Jó volna egyszer
Meglelni, és sorba fűzni a szó gyöngyét
Hű árnyékát annak, ki vagyok
El ne enyésszen, ha a Nap nyugodni tér.

Jó volna egyszer
Szív, ész, test magasából – visszhangzó delét,
Teljes lényegét világra hozva
Hajnalt szülni, földre teríteni, Eléd.

Ugranának egyszerű, csizmás lábak
Hajókötél lódulna felé, mit ér?
Tisztán és szűzen megmaradna
Mint a sivatag, ha elhalkul a szél.

Futna végig a szivárvány ívén
Csontváry fája hajolna fölé
Nem bízva homályos emlékezetben
Isten-ég vonna pajzsot köré.

Látom a szavak ismerős alakját
Félek, mi vagyok, oly kevés!
Nézek homokórám hulló szemeire
S nem fordít meg többé a kéz.

Bonifert Ádám: Kételyek

Bennem a szavak mélyen nőnek
viselik terhét az időnek,
sokat mondóan, s mégis hallgatva,
ahogy a szöveg simul dallamba,
de a lélekkráter legaljáig
nem jutottam mégse.

Annyi mindent nem mondtam még el,
képpel, jelzővel, pár igével
nem lehet csóvát húzni égre,
jelet rakni a mindenségre,
hogy ahová kell, oda vigyék
a szóvirágok, hangvenyigék,
s hallgató csendet ölelő rímek,
a bennem rejlő titkokat.

Belőlem bújnak elő a szavak,
oldó kötések, áttörve falat
s gátat, kerülve tiltást és féket,
szurdokot, árkot, örvényt és léket -
sokszor nem tudom, melyik az érték,
ami előbújt, vagy mi bent maradt,
a burgonya is virágot emel,
ám értéke bent van, a föld alatt,
de érdemes-e a földből kiásni,
kételyeimre feleletet várni -
tudom, nincs válasz, csak a napok haladnak.

Halmai Tamás: Utolsó

Elvész, vesződik, olvas, vesztegel;
elkallódik, de megkerül hajnalra,
akár az alvók; a képzelet böjtje
így segíti el a rózsák hitéig,
visszatalálni a szavak közé,
hol vers várja, bűnben fogant ima,
holtak beszéde, utolsó esély.

Fáy Ferenc: Sáfárkodás

Amit adtál, gondosan elrejtettem
s éltem belőle gondtalan.
Szavaidból ittam és kezedből ettem
én, jóllakottan is, boldogtalan.

Nagy tartozás ez. – De így, elmenőben
hogy’ törlesszen, kinek nincs semmije?
Csak áll e feltűrt molyrágta időben
s csupán imája van... de nincs hite.

Maszong József: Szavak...

Szavak, szavak, simogató szavak
suttogón a félhomályban,
kígyózva tekeredik körém
a titokban szőtt álmok lánca
béklyót fonva lelkemre,
mint érett epret, számon hagytad
lopott csókjaink ízét.
Itt vagy, s mindig leszel
halkan suhanó árny a szívemben,
mert tudom, hogy tudod:
minden lépés nélküled sivár,
kietlen és céltalan bolyongás,
dermesztő szürke alagút
a végtelenbe...

Demeter Zsolt: Örökkévalóság

most kihull alólam a hajnal
most hallgat minden
most eléd tálalom
ami bennem van

és bevallom

furcsa hang – halld csak!
nyugodt jövevény a csend

hintaszékben alszik - megnyugtató
a csend az ha messzire hallom
amint apró buja gyöngyök hullanak
gondosan forrón feszült bőrödön
hallom a termékenyítő
kótyagos szél almafák fölkavart illatát
nyelvem hegyén kerekded - csend
nekidőlök az ajtófélfának
- mire is gondoljak -
a csend puhán omlik le homlokomra
gyolcs kötésként terül arcomra

B. Tomos Hajnal: Téli szonáta

Régi szép áhítatom
Lépdel nyírfalábakon
Mint őzsuta-szemérem
Ködbe mártott remegésem

Felüti fejét a szagra
Ismerős belső szólamra
Egy régi hó száll
Lekottázhatatlan lepkeszárny

Fák körkörös tája
Bozót habos ruhája
Közt suhan ezüst jelmeze
Arcomra pirul permete

Mintha követne egy zenit
Letűnt telek huzatja
Tépi bordáim húrjait
Az ÉG harangszava

2014. február 9., vasárnap

Nagy Norbert: Istenem


Hogy ne rettentsen a rettenet,
nyalábold fel a lelkemet.
Ne hagyd, hogy a poklok, a Görbék
csontjaimat összetörjék.
Fogvacogva, hogy álljak ottan
két világ közt elhagyottan,
ne engedd! Ha én fiad vagyok,
öleljen meg a mellkasod,
mert mit egykor szívembe szúrtak,
tört tövise koszorúdnak.
Mert nem kényeztettek a kedvek,
te adj nekem békét s kedvet!
S mert kerestelek –fél a felet-,
nyalábold fel a lelkemet!
David Garrett - Air

N. Horváth Péter: Jel volt

Valahol a tetők fölött,
Isten oszlatja a ködöt.
De az a kilátás,
már másra vár.

Nem riaszt föl dob, se tülök,
alszom, amíg megvénülök,
talán ez menedék,
ez a végvár.

Kegyelemnek látszott régen,
a fény egy-egy lány szemében,
pedig csak jel volt, hogy...
későre jár.

Zelk Zoltán haikui

Illik a léthez a homály,
az ablakot megszálló
pirosszegélyű alkonyat.

*
Illik a hallgatás –
a mindent elmondtunk
egymásnak csöndje.

L. Burda Zsuzsanna: A harc...

aztán a lélek él tovább
építeni igyekszik a testet,
mely gyenge lett
éltetni önmagát.

tovább! - mondja a lélek
és küzdi a halódó testet újra,
és újra építi a vágyat,
emlékekből várat,

s felküzdi a golgotára
vágy testének
porló zsarnokát

a testet építi a lélek,
vágy a testünk zsarnokát,
meggyötört a vágyott,
és kín a vágyakozás.

kell igen a hang
a jel a lüktetés,
mert, a testet, ha legyőzi a lélek,
győzelmébe végleg belepusztul.

B. Szabó Károly: Most

Fesztelen pózokba
feszült félelem.
Időtlen várakozás.
Összekulcsolt kézben
összecsuklott értelem.

Nagy Norbert: Elmélkedés

Hogy visszhangoznak bennem a mindenek,
amik tegnap még voltak...
Feszített tükrű lelkemre ráhajolnak,
hogy magukat látják-e még.
Végül minden gyertya csonkig ég,
s időbe hűlő, sápadt viasz marad.
Holtomig fülemben laknak
az édes s a borzasztó szavak,
miket rátok, emberekre dobáltam,
míg ébredtem, éltem, ültem, álltam.
S a hátam hajlik, időm önmagába görbül.
Becsülöm, ki végigcsinálná különbül
ezt a kicsi golgotát.
Furcsa...
Kis vétkeim, mint a mérgek,
immár szívemig hatoltak.
S hogy visszhangoznak bennem a mindenek,
amik tegnap még voltak...

L. Burda Zsuzsanna: A falon a résben...

Benne vagy némán a szavamban,
minden gondolatban.
Az éjszaka sötétjében
és minden nappalomban.

Az őszi szélben,
minden esőzésben.
A kapu nyílásában
a zár kattanásában.

Borús reggeleken
a kávé illatában.
Illanó vágyak,
kihunyt magányában.

A falon a résben,
a csendes ház neszében,
minden zizzenésben,
átsuhanó szélben.

Az elmúlott időben,
ami nem jön vissza!
Időtlen időknek
mostoha vándora.

Benne vagy a szélben,
múló tűnődésben.
Örökké benne vagy,
halkuló zenémben.

Kocsis Tibor: Csak szeretnéd

A szeretet, mint a szívdobogás, nem akaratfüggő.

Egri Szilvia: Kell ...

Kell egy másik ember
Ki boldogabbá nevel
Pokolból is kiránt
Majd feje fölé emel

Kell egy másik ember
Ki sorsod osztja veled
Vigyázza az álmod
Ha behunyod a szemed

Kell egy másik ember
Ki – ha eltaszítanád is
Küszöbödre görnyed
Markolja a kezed

Kell egy másik ember
Ki átölel, nem ereszt
S emlékedet szívére szorítja
Ha fölötted kinő majd a kereszt

Ruder Jana: Labirintusok

Most úgy vagyok,
mint az eltévedt  koldusok
Labirintusok közt járva keresem,
hogy tisztásra érve
elköltsem végre
talált kenyerem.

(nehéz napok, hetek
elmaradt szavakat illesztgetek -
kapkodva sietve...
Határidő lejárt,
beteg ujjam lépked a klaviatúrán
 Jön a hó, a tél...
ki tudja meddig ér-
s mire elolvad,
minden kis szó a helyére fér) 

Ne félj, 
a labirintusoknak egyszer vége,
aztán végre
fésűmuzsikámon 
eljátszom a  sétálók dalát ...

Szeicz János dr.

A bal agyfélteke

Én vagyok a bal agyfélteke.
Tudós vagyok, matematikus.
Szeretem az ismerős dolgokat.
Kategorizálok. Pontos vagyok.
Pontról pontra haladok.
Analitikus vagyok, stratéga és praktikus.
Mindig én kontrollálok.
A szavak és nyelvek mestere vagyok.
Realista.
Egyenleteket számolok és játszom a számokkal.
Rend vagyok és logika.
Pontosan tudom, hogy ki vagyok.

*
A jobb agyfélteke

Én vagyok a jobb agyfélteke.
A kreativitás vagyok.
Egy szabad szellem.
Én vagyok a szenvedély.
Vágyakozás, érzékiség.
Én vagyok a hömpölygő nevetés hangja.
Ízlelés vagyok.
A homok érzete a csupasz talpad alatt.
Mozdulat és élénk színek vagyok.
Én vagyok a sürgetés,
ami arra késztet, hogy befess egy üres falat.
Határtalan képzelőerő vagyok.
Művészet. Költészet.
Érzékelek, érzek.
Mindaz vagyok, ami csak lenni akartam.

2014. február 7., péntek

Mészely József: Amíg a jóságot tanultam

percenként kételkedhettem volna,
hogy mivégre,
ragadhattam volna
a csüggedésbe,
de mindig sikerült
továbblépnem,
a komorló jelenben is
a jövőnek élnem,
hisz a felhők mögül mindig
előtüremkedik a nap,
úgy hogy a küllőző fénye
szinte hangosan kacag.
„Higgy bennem”- bíztat-
„Bízva bízzál”,
hisz az aszfaltot is
áttöri a fűszál,
ha csakazért is
a sarjadása,
ha lenyeshetetlen
az akarása,
és sűrül zölden, pedig
nincs egyebe,
s ezért oly reménykeltő
a segítése.
                                                              Dave Koz - Awakenings

Mészely József: Álmom vendége

Álmom vendége vagyok,
míg tenyerem
álomba merülő
arcomnak párna.
Érzem, kiürített
kézfogások fészkét
leheletének forró
hullámaival átjárja.
Álmom elránt
tétova árnyékom mellől,
parázs szívem
lobbantja lángra.
Pillák mögött
ásító éjszakáim
hajnali fényekkel
beragyogja.

Zsiga Lajos: kell...

kell mindennap egy szó egy mondat
amiért a sejtek vadul fellázadnak
depressziós romok felett diadalt arat
legyen a szó... az élet...
s a mondat
ma is… holnap is… élni akarsz

Zsiga Lajos: ne higgyétek

embernek születtem
e vad világba
hittem a csendben
a valóságban
a múló évek
felettem
óriássá nőttek
harmincnégy millió perc
száguldva rohant el
hol megsebezve
hol árván becsületben

nem ringattak
hazug álmok
mert még most is
a talpamon állok
nem hajlik gerincem
csak Te előtted
Istenem

ne higgyétek, hogy a szív
jégben fagyva is él
ott bent tűz ég
a szó, mint finomacél
karcolja kedvére
lelkünkbe a bűn nevét

mikor még csak sírsz
tudatlanul
megnyugszol, ha
végigsimít egy puha kéz
ártatlan
minden szenvedés

miért kegyetlen ez a világ
hisz mindenkit
meleg szív fűt
vagy csak én hiszem
hogy engem szeretett anyám
s mindenki más
megveti saját magzatát

NEM

ölelés hiányzik
az egymásba karolás
megyünk az úton, mint
csuklyás szerzetesek
magunkba imádkozunk
mert a világunk
egyszemélyes lett
nyissátok ki, nyissátok ki
végre a szíveteket

Gere Irén: Útrakelünk

álmodunk...
színeset, hófehéret,
- de eljön a reggel -
ledőlt tornyok
romjain ülünk,
sírunk keserűt.
..aztán elindulunk,
lépünk a semmibe.
maradék hitünk'
zsebünkbe gyűrjük,
mint használt
papírpénzt - tán
kapunk érte
valamit...!
egy üveg bort,
meg szódát...
jól jöhet még
sivatag-magányunk
feloldani a végtelen
úton...

Gere Irén: Hol az én otthonom?

Ebben az idegen,
túlzsúfolt házban,
ebben a fülledt
levegőjű szobában,
hol az én fekhelyem?
hova hajthatom
konok fejem, ha
épp' álmodni vágyom?
ez nem az én házam,
nem az én világom...!
ki dúdol nekem altatót?
itt nem szeretik
a betolakodót,
- olyat, mint én -,
ki sehol sincs otthon
e féltekén...,
csak ismeretlen utakat
jár végig, és bárhogy
vágyik is rá, sosem
jut fel az égig...

Zsefy Zsanett: Mozdulatlan szívburokban

Mi fájna jobban, mintha nem fáj semmi,
ha a táj, akár a megfagyott zene,
az ébredését sincs kedv észrevenni,
hol akácsoron a szél csak bút feledt.

Mi fájna, ha már jégbe zárt világunk,
a szívünkön dermedt sok szimfónia,
s már napközelben oldja égre álmunk'
anyánk őszbe vegyült kékítő haja.

Zsefy Zsanett: még nem akarom

 -részlet-

az ablakba
gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron

néhány szirom
az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek

az ablakba gyűrt
időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
a legszebb álmaim

simítanám
ha karma mind
nem tépne mély sebet
közel az ég
s a jel fehér
elbújnom nem lehet

szobámban tartom
túszul
őt
az ablak
mint acél kapu
visszhangozza:
már múlt idő!
hiába nem akarom

Jószay Magdolna: Lassan a vég

Már egy hónapja
hosszabbak a napok,
bár még jöhet nagy tél,
hidegek és fagyok,
de már ha eljön
a délután öt óra,
meglepő, hogy nincs már
sötét éjszaka,
mint decemberben... igen.
Ez lassan a vég
- a télvég -, azt hiszem.

Jószay Magdolna: Emlékezni vagy felejteni

(prózavers)

Emlékszünk életünk
lent-fent dolgaira,
szép vagy keserves
gyerekkorunkra,
annak halálosan fontos
mozzanataira...
barátokra, kapcsolatokra,
és emlékszünk ugyanúgy
lényeges és mellékes
pillanatokra,
mézes és keserédes
tettekre, szavakra,
ízekre, hangokra,
színekre, arcokra.

Tudom, milyen idő volt sok éve
ekkor meg akkor,
emlékszem illatokra, melyeket
ha most érzek, visszaröpítenek...
csak számomra jelentőségteljes
dátumokra, hangsúlyokra,
tekintetekre, érintésekre,
tragédiákra, az első temetésre...
az első barátság, majd a sokadik,
az első szerelem és majd a többedik,
az esküvés, a születések...
átvirrasztott éjjelek,
féltve őrzött életek...
első lakás és albérletek...
válás és megalkuvás,
a gyerekekért
a sajátról is lemondás...

S emlékszem szemekre, ölelésekre,
szárnyaló vágyakra, szenvedélyekre,
mennyben és földön becézésekre,
majd villámharagokra,
szívfájdalmakra,
megaláztatásokra,
testi-lelki kínokra,
meg nem értésre,
magányra és egyedüllétre,
és bizony, nem utolsósorban
az útkeresésre.
Arra, mikor - emlékszel, uram? –
hinni tudtam először, őszintén, igazán,
mert bennem, tudtam pontosan, megnyilatkoztál,
és mint gyarló embernek, bizonyítottál...

Nagy ajándék az emlékezőtehetség –
örülök és jó, hogy így van - ismerjem,
s ne felejtsem életem.
De olykor a felejteni tudás sem hátrány,
semmivé lehetne felejtve
a salak és a kátrány,
néha igen méltánylandó, hasznos
lehetne és tapintatos,
ha az ember felejteni tudna,
ha a rosszból, az alig elviseltből
"csak" tanulni tudna s a tudás megmaradna,
a rossz emlékek pedig
mehetnének,
eltűnhetnének,
elenyészhetnének,
hódolva a feledés
művészetének...

Kovács Daniela: Van olyan

Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.
Fölzokog benned, akár az őszi szél,
amikor felszántott rétek közt kószál.
Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.

Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.
Édesből fájó-keserűre válik.
Szöknél előle. Futva menekülnél.
Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.

Kovács Daniela: Élet hagyta nyomként

Megtanítottál észrevenni,
lehajolni, kézbe venni,
megbecsülni, dédelgetni,
s az igazban nem kételkedni.

Megtanítottál érte tenni,
lábához letérdepelni,
s úgy akarni, úgy ölelni,
majd elengedni... elengedni...

Nagyálmos Ildikó: Utolsó ima

-részlet-

Csend van. Szél se fúj.
Bokor se zizzen.
Jó lenne elmenni innen,
Hol a táj él és mozog.
Csend van. Valaki zokog.

Ó, hányszor elképzeltelek.
Rozsdabarna szemedet…
Csend van. Zajra vágyom.
Süllyedő avarágyon.
Ahol a táj él és mozog.

Hullanak már lelkemből
Száraz falevelek.
Képzelem
Egy vagyok veled.
Lélegzem.
Szem becsukva. Arccal
Az ég felé.
Mindenki egy. Egy mindenkié.

Csend van. Bezárt a táj.
...
Nem vagy. Nem leszel.
Elsüllyedek a tájban.

Nagyálmos Ildikó: Emlékek nélkül

Emlékek nélkül, alig-veled,
talán sohasem láttalak,
de legbelül a vérerek
továbbítják a vágyakat,
s amikor reád gondolok,
kivirágzik a meggyfaág,
a pázsit nászágyára hull
a bíbor, mélyvörös brokát.

Emlékek nélkül, alig-veled,
csak egyetlenegyszer láttalak,
és vadul, mint a vérebek,
szétharaptad az ajkamat,
csupa hús volt, csupa vér,
szerettelek érte, nagyon,
elrejtenélek magamban,
meggyfaillatú ágyamon.

Emlékek nélkül, alig-veled,
álom és ábrándok között,
helyedet bennem megleled,
renyhe álarcom mögött,
alig ismerem mosolyod,
alig tudom a neved,
gyümölccsé érett a meggyvirág,
és én nem felejtelek.

Hollósy Tóth Klára: Érték, fontosság...

A szeretet érzelem, azt hiszik sokan,
de valójában egy tudati szint,
ahogy érzékeljük magunk és másokat.
ahogy látjuk a létet, mely különös labirint.

A kapott értéket mindig tönkretesszük,
az ember folyton magában gubbaszt,
ami fontos, s megvan, észre sem vesszük,
csak akkor, ha már elvesztettük azt.

Hollósy Tóth Klára: Téli némaság

Csillagokat sziporkáz a határ,
a tájon vastag dunna, hó,
az ég alatt gyémántmezőkön áll
a földig érő takaró.

Apró, csillámló kis üvegszemek
szikráznak vissza a napba,
a rezzenetlen jégszigeteket
a szűzi hó jól betakarta.

A tél bariton hangja hangtalan,
a fagy havas szirteken tanyáz,
öröklétet játszik a széllel,
szörnyet kerget, tán saját magát.

Cserényi Zsuzsanna: Tűz

Lángokat ringat a szél
Oly kicsik még, rőt hajuk
Cipőmig ér.

Hatalmas én, a tűz kicsi
Ahogy a száraz avarban
Elkezd játszani.

De láttam tüzet, égig érőt!
Feladtam hatalmam,
A percig élőt.

Cserényi Zsuzsanna: Télidő

Ma lábujjhegyen jár a szél
az utcákon, a város peremén
a csend keres magának helyet,
hópelyhek ölelik egymást
a háztetők felett.

Alszik a világ, még alig neszez
a vasárnap reggel,
lebben a függöny, miközben
gyenge fény incselkedik
az ablaküveggel.

Messze még a nyár,
ott fenn az égen,
jégvirággal táncol,
a kelő napsugár.

2014. február 5., szerda

Alex Quien






"...elkezdte halkan dúdolni a lágy, gyengéd dallamot, az altatót,
amelyet édesanyja dúdolt neki sok-sok évvel ezelőtt...
...a dallam fájt, mert a dallam édes volt,
mert a dallam valami olyasmit idézett fel,
amire nem emlékezett már nagyon-nagyon régen."





Celtic Woman - Goodnight My Angel

Alex Quien: A dallam

   A parkban ült, és arcát a nap felé fordította. Szemét lecsukva süttette magát, kihasználva a téli napokon oly ritka jelenséget. Nem nézett senkire, nem törődött semmivel, csak a napsugárral mely égette arcát, és a dallammal, amely ott motoszkált a fejében, elő-előbukkanva, megzavarva gondolatait, koncentrálását a munkára, beléhasított a tömött buszon, a reggeli újságot olvasva és már éjszaka is a fejében lapult, csendben, várva az alkalmat. Így hát most, lehunyt szemmel, arcával a nap felé fordulva, dúdolni kezdte az ismeretlen, mégis mintha ismerős dallamot. Csak pár ütemet tudott, de azt addig-addig ismételgette, amíg már maga is biztos volt benne, hallotta valahol egészen régről, egy elfeledett, talán soha nem is létező múltból, abból a múltból, amelyet eltemetett, és amelyre soha nem akart vissza gondolni.
   Aztán hirtelen, mintha kést szúrtak volna a szívébe. Kinyitotta a szemét egyenesen belemeredt a napba, amely elvakította. Szemei könnyekkel teltek, megpróbálta kipislogni őket, igyekezett átlátni a fényen, de csak villódzó vörös és kék foltokat látott, mintha az álom egy pillanatra keveredett volna a valósággal, mintha nem is a parkban egy padon ülne, hanem messze valahol a képzelet világában járna, valahol a múltban, amely fájó és gyötrelmes.
   Dühöt érzett. Haragudott a napra, amely édesen csábította, a dallamra, amely emlékeket idézett, és saját magára, hogy bedőlt ezeknek a trükköknek, hogy engedett, hogy átadta magát valaminek, amiről régóta tudta számára nem hozhatnak jót. Évekkel ezelőtt elzárta a múltat, nem hagyott egyetlen kis átjárót sem, felégetett és lezárt minden hidat. Új életet kezdett.
   És akkor ez a buta kis, látszólag jelentéktelen dallam lerombolt minden gátat, falat, amit maga köré épített.
Hogy történhetett ez? – kérdezte magától, miközben könnyei makacsul kitartottak.
Összekapkodta táskáját, igyekezett, minden erejével azon volt, hogy kiverje a fejéből a buta kis dallamot, amely egyre csak felbukkant. Erőnek erejével koncentrált a munkájára, a bevásárlásra, a családra, de ha kicsit lazított, engedett, a dallam előbukkant és édesen csábította. Estére már sírhatnéka volt tőle. Hiába kérdezte férje, mi a baj, nem volt képes megfogalmazni. Csak zokogott, mert a dallam fájt, mert a dallam édes volt, mert a dallam valami olyasmit idézett fel, amire nem emlékezett már nagyon-nagyon régen.
Ébren hánykolódott az ágyban, férje aggódó tekintetétől kísérve. Már tudta, nem győzheti le, nem kerekedhet a dallam fölé, mert az mondani akar neki valamit, valami fontosat, valamit, ami megváltoztatja az életét, így hát hagyta, hogy előbukkanjon, hogy kiteljesedjen benne. Akkor jött rá, amikor elkezdte halkan dúdolni a lágy, gyengéd dallamot, az altatót, amelyet édesanyja dúdolt neki sok-sok évvel ezelőtt és ahogy egyre másra jutottak eszébe a sorok, valami megmozdult benne, egészen mélyen, a teste legmélyén, és már tudta, tudta mit jelent a dallam, mit jelent az emlék. Tudta, hogy annyi év, annyi sikertelen próbálkozás és kudarc után, most végre gyermeket vár…

Alex Quien: A takaró

   Néma csend borult a házra. A sötétség mindenhova behatolt, minden zugot kibérelt magának. Nem maradt ki semmi, se a szekrény belseje, se az ágy alja, de még a padlásfeljáró sem. Kint az udvar is rémes árnyakat rejtett, fa tövében bujkáló manót, fűben futkározó koboldot, szörnyet, sárkányt, kígyót. A ház hatalmas lett, a kert óriási, a sötét pedig átláthatatlan és áthatolhatatlan, mint a várakat körülölelő kőfalak.
    Egyedül volt otthon. Nem szeretett egyedül lenni. Ha magára maradt estére, mindenhonnan veszélyes ellenség leskelődött rá. Pislogó szempár az ablakban, vérfagyasztó sikoltások az udvar öreg, odvas fájából, meg-meglebbenő függöny mögött bujkáló gonosz lények. A legszívesebben a fejére húzott takaró alatt töltötte az éjszakát, virrasztva, rettegve, míg édesapja haza nem ért.
– Biztos nem fogsz félni egyedül? – kérdezte tőle apja minden alkalommal, és ő mindig magabiztosan rávágta: – Ugyan, apa, hiszen már nagylány vagyok! De amikor az ajtó becsukódott, és a házra sötétség szállt, a magabiztosságot a félelem és rettegés váltotta fel. Annyira félt, hogy minden este kis híján belehalt, mégsem merte megmondani apukájának. Fejére húzott egy takarót, és alatta reszketett, de tudta, a takaró nem védheti meg a gonosz manóktól, a szörnyektől, a hangoktól, amik akkor is susogtak..., az öreg rozoga lépcsőtől, amely recsegett, a kopott padlótól, ami meg-megcsikordult, az ablak üvegén megkoccant faágtól és a függöny mögött bujkáló lényektől…, mert a függöny mindig újra és újra meglibbent. Hiába szaladt oda, hogy leleplezze a bujkálót, hiába kukkantott elemlámpával az ágy alá, szekrénybe, padlásajtó mögé, soha nem látott senkit. És ettől aztán még jobban megijedt. Ha ilyen gyorsak, ilyen fürgék, hogy fogja tudni megvédeni magát?

Egy nap édesapja felment a padlásra és egész délután kutakodott. Már egészen bealkonyodott mire előkerült onnan, kezében egy furcsa, tiritarka rongykupaccal. A kislány kíváncsian követte édesapját a szobába.
- Tudod, mi ez? – kérdezte aztán tőle, de a kislány csak a fejét rázta. Fogalma sem volt, mi is lehet az a kupac összegyűrt, színes rongydarab, de nagyon kíváncsi volt rá. Ekkor az édesapja kihajtogatta, és láss csodát, egy gyönyörű, apró kockákból összevarrt takaró volt az.
- Ez egy takaró – kiáltott örömében a kislány.
- Ez nem egy akármilyen takaró ám – mondta neki az apukája –, ez egy varázstakaró. A nagymamám csinálta, amikor annyi idős voltam, mint most te. Én nem voltam ám olyan bátor, de ez a varázstakaró megvédett mindentől. Persze tudom én, hogy neked nincs szükséged rá – mondta az apuka –, de ha másért nem, hát azért adom neked, mert olyan szép – és kislánya csillogó szemét látva elmosolyodott.
A takaró puha volt és meleg, apró színes kockákból nőtt hatalmassá, ahogy a kislány a fejére húzta, szinte átölelte. Benne volt a nagymama vigyázó érintése, édesapja bátorsága, benne volt a csoda, amely nem engedett az éjszaka árnyainak, amely kizárta és távol tartotta a gonosz lényeket, amely meleget és biztonságot adott. És a kislány attól a naptól fogva már nem félt a sötétben, nem reszketett és nem hallotta a hangokat sem, amik susogtak, zörögtek és kopogtak, mert a takaró elfedte ezeket is.

Alex Quien: Közeledés...

   Amikor hívtak, hogy szükség lenne rám, egy újabb gyereknél, összeszorult a szívem.
Valahogy nekem csak a bonyolult esetek jutnak. Az olyanok, akiknél minden más lehetőség csődöt mondott, így aztán már előre féltem, a rám váró feladattól. Nem ok nélkül.
   Napok óta próbáltam a közelébe férkőzni. Sikertelenül. Mintha egy kősziklából akarnék érzelmeket, szavakat kicsikarni. Mindent megpróbáltam. Beszéltem, hallgattam, vártam. Már a kórházban is igyekeztem ott lenni, hogy tudja, biztonságban van. Hogy többé nem történhet meg vele az, ami történt. Aminek soha sem lett volna szabad megtörténnie. De még csak rám sem nézett. Észre sem vett. Nem törődött velem. Tizenhat évének összes keserű tapasztalata súgta ezt neki. Gyűlölhetett vagy átnézhetett rajtam. Ez volt a stratégiája. Az eddigi tapasztalatai azt tanácsolták neki, csak magára számíthat. Senki másra.
Üveges szemekkel meredt a mennyezetre. Csak álltam az ágya mellett, hallgattam egyenletes, ám felettébb feszült légzését, és teljes tanácstalanságomba egy halvány reménysugárra vártam. Valamire, ami, ha csak egy röpke pillanatra is, de összekapcsol vele. De nem sikerült megtalálnom a hozzá vezető utat.
Kiengedték a kórházból és hazamentünk. Ült az autómban, bámulta a mellettünk elszáguldó tájat. Egy hang nélkül. Néma félelme lassan ragadt át rám. Kezem idegesen dobolt a kormányon, zaklatott szíve ritmusát verve. Idegesített a dugó, idegesített a vezetés. Idegesített a csönd, ami nyomasztó teherként telepedett kettőnk közé. Életemben először megrémültem a reám váró feladattól. Vajon képes leszek közelebb kerülni hozzá? Vagy csődöt mondok én is, mint előttem oly sok nevelője? Aztán vállvonogatva vigyem vissza, mint egy használt ruhát, hogy kipróbáltam, de kösz, nem? Erre még gondolni sem bírtam. Ha ezt megtenném, többé nem tudnék tükörbe nézni. Undorodnék magamtól. Nem maradt más hátra, mint minden erőmmel azon lenni, hogy szót értsek vele. Hogy legalább szót váltsak vele.
Mit gondolhat vajon magában? Rólam. Magáról. Az egész világról, mely minden rezdülésével ellene van. Féltem beismerni, hogy pontosan tudtam kérdéseimre a választ. Mert akkor azt is be kellett volna látnom, hogy félek szembenézni vele. A saját, összezavarodott érzéseimmel. Mellette újra tizennégy évesnek éreztem magam. Egy kusza világban jártam, ami csak fájdalmat és keserűséget tartogatott magában. Bizonytalanságot. Az ismeretlennel szembeni rettegést. Egy rémült kisfiú lettem, egy felnőtt férfi testében. És ettől pánikhangulat kezdett úrrá lenni rajtam.
Napok teltek el azóta, hogy hazamentünk. Napok teltek el egymás mellett, csendben, szótlanul. Én nem erőltettem, ő pedig nem közeledett. Patt helyzetnek tűnt. Elképzelni sem tudtam miként lábalhatnánk ki ebből.
Tizennyolc évvel ezelőtt csak azt kívántam, hogy mindenki hagyjon engem békén. Hogy ne kérdezzenek, ne akarjanak segíteni. Hogy ne sajnáljanak. Azokban az években, csak a magam álmodta világban akartam élni. Nem beszéltem, nem néztem senkire. A földet vagy az eget bámulva éltem. Mindennap attól rettegtem, hogy felébredek, és újra ott vagyok a fajdalom, a szégyen és gyűlölet birodalmában. Tizennyolc év után most először éledtek fel bennem újra ezek az érzések, ahogy a fiúra néztem.
Tekintete üveges, kezének remegését zsebébe rejti. Nem néz a szemembe. Nem utál, nem szeret. Nem érez irántam semmit. Nem mer. Nem élvezheti a bizalom luxusát. Túl sok csalódás, túl sok fájdalom jutott neki, hogy bízni merjen egy idegenben. Csak azt várja, mikor bántom, mikor hazudok neki. Várja, mikor lépek le, dobom el. Mert ezt tanulta meg a felnőttektől.
Nem mondok semmit. Teszem a dolgom. A család tudja, hogy ott van, de nem sokat érzékelnek jelenlétéből. A gyerekek beszélnek hozzá, elmesélik a mindennapi élményeiket. Nem várnak választ. Nem várnak semmit. Ők befogadták maguk közé, úgy, ahogy volt.
Lassan reagált a közeledésekre. Ha nem tudta, hogy figyelem, óvatosan, bátortalanul tekintett ki zárt világából. Napról napra többet megragadva a körülötte zajló eseményekből. Hétről hétre, apró lépésekkel haladtunk. Evett, tévét nézett, könyvet olvasott. Ha a közelében voltam mozdulatai kiszámítottak, óvatosak lettek. A félelem feloldódott benne, de bizalomról szó sem lehet.
Két hónapja volt nálam, amikor döntöttek arról, hogy végleg maradhat. Aznap este megálltam az ajtajában, hogy elmondjam neki. Hogy elmondjam, nálam végre otthonra találhat, ha ő is így akarja. Végighallgatott, de nem reagált. Még ácsorogtam egy darabig zavartan, tanácstalanul, kétségbeesetten. Végül úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem hagyom magára. Leültem mellé, átöleltem a vállát. Teste megfeszült érintésem alatt, de nem húzódott el tőlem, mint szokott. Csak ültünk ott. Órákon át. Amikor ránéztem, arcán könnyek csorogtak végig. Magamhoz húztam, és hagytam, hogy zokogjon. Hirtelen tört ki belőle minden. Az elmúlt tizenhat évnyi keserűség, fájdalom, bizalmatlanság aznap éjszaka a pólómra folyva vált semmivé...

2014. február 1., szombat

Elekes Ferenc: Szólítsatok meg


Költeni csöndben szeretnek,
ezért húzódnak el
a madarak is.

   A költő fészke a világ.
   Ne bántsatok,
   ha csöndben ballagok,
   sűrűn kopogó utakon,
   egyedül.

   Hanem olyankor inkább
   szólítsatok meg.
   Örökké társat keresek éppen,
   vigyázva várót,
   hogy megmutassam, kiröpítsem
   tollasodó szép szavaim.
                                                       David Garrett ~ I'll Stand By You

L. Burda Zsuzsanna: Emlékezzél, ha nem leszek

Gondolatom némasága,
rávilágít a világra.
Szép csendesen,
alig hallón
rejtegetve,
takargatón.
Amit mondok,
amit teszek,
maradandón
építkezek.
Emlékezzél,
ha nem leszek!

Tornay András

a remény akkordja azonos helyen
a szenvedés és a fájdalom húrjain születik

a mennyország most is énekel
amit mi hallunk az csak a visszhang
ami furcsán, s érthetetlenül
időben korábban érkezik
persze, hogy ritkán ismerjük fel
mert itt a földön megfordultak az irányok

Komán János: Kiáltvány

A versírást már abbahagytam százszor.
Árnyékom, az éber lelkiismeret
megvert kutya, visszatérő kísértet,
tolongó szavak nyáját őrző pásztor.

A gondolatok újra szervezkednek,
ez az én lelkem tömegtüntetése,
égő tulipán, mely kapura vésve
csak látható dalt dudorász szemednek.

A közömbösség olyan hetykén járkál,
büszkeségét oly üresen hordja-
és szárnyal, akár csépléskor a polyva-,
hogy szólni kell, mert rosszabb ez a vártnál.

A régi íróasztalt törd már össze,
és gyújtsd föl, hogy az egész világ lássa,
mert a lelkesedés föltámasztása
idején szükség van jelentkezőkre.

Zubreczky Antal: Kellene...

Kellene egy tiszta verset írni, hol a szavak
Értelemtől szabadon úsznak csupa zengés
Mint amelyből őz sem ember nem ivott szűz hegyipatak

Mint szikrázó szivárvány mint rémisztő földrengés
Káoszból rendet alkotó szeplőtelen hangzuhatag
Győzelem a semmi felett legszentebb teremtés

Mészely József: Egyszerűen

Úgy látni rá,
ahogy még senki.
Úgy emelni fel,
hogy szét ne hulljon.
Úgy kibontani,
hogy össze ne bonyolódjon.
Úgy összerakni,
hogy a helyére kerülhessen.
Úgy átélni,
hogy nyoma maradjon.
Úgy szólni róla,
ahogy még nem gondolták.
Úgy gondolni rá,
hogy tovább gondolják.

Gál Sándor: vízillatú szélben

aranytollal írni
arany-ékes tájat
zöld suhogását
folyóparti éjnek
vízillatú szélben
füvek hullámzásán
látni nap múlását
látni az est jöttét
rendeződik csendben
hullám hullám mellé
mintha már a part is
indulóban volna
holdunk udvarában
kiscsikók nyerítnek
felhőt növeszt a csend
patájuk befedni
lelni itt lent békét
fehérlő nyugalmat
füzeknek föltámadt
árnyékában állva
idegenként otthon
néma kérdezőként
milyen hit éltethet
kettős körbe zártan
magam-elűzöttje
arany-ékes tájról
arany-ékes tájra
vissza újra vissza
holdunk udvarába
folyósurrogáshoz
vízillatú szélhez
hullámzó füvekhez
magamhoz magunkhoz
tágas belső tájra
megújulni benne
és megélni újra
igazát törvényét

Hollósy Tóth Klára: Az egyetlen igazság

Mi a vers?

Parancs és szeszély ez együtt,
kényszer és akarat,
kaland és törvény:
a véletlen tündéri ajándéka.
(Kosztolányi Dezső)


A költészet az egyetlen igazság,
legyen az szó, festmény, vagy zene,
a legőszintébb, legigazibb barát,
folyton vele lenni kellene!

A költészet a Mindenség szerelme,
minden szava forró szenvedély,
halhatatlanság, az istenek nyelve,
legbiztosabb földi menedék.

A költészet a szépség csillagéke,
a képzelet nagy utazása,
hamisítatlan szabadság és béke,
varázslat, az ember látomása.

P. Buzogány Árpád: akár a szellő

a vers legyen erős
mint a fejsze nyele
a csók legyen forró
hogy elöntsön tetőtől talpig
és az ember legyen szabad
hogy gyötörhesse magát
vállaljon-e téged minden rigolyáddal

vagy felelőtlenül itt hagyjon
és vidáman menjen tovább
akár a szellő

Birtalan Ferenc

"...hiszek a szó, a vers megváltó erejében. Vallom: élő nyelvünk hatalom, fegyver, fáklya, amely világít a ránk omló halálsötétben, megvéd a ránk fagyni akaró csillagközi magánytól, s nem engedi, hogy rátévedjünk a galaktikus semmibe vezető utakra; amely szívdobogás-közelben bennünket megtartani képes. Ha csak egyetlen szóval is, de sikerül megtorpantanom az elembertelenedést, ha csak egyvalakivel, de sikerül elhitetnem: megismételhetetlen élete csak az igazságban, a tisztességben teljesedhet ki életté, már érdemes volt. Választásra nincs lehetőségem. A madarak is gondolkodás nélkül tanítják fiókáikat énekelni, amíg lesz világ, ahol énekelhetnek a madarak."

Kozma László: Rendületlen

Valami eltört a szívemben,
Valami így lett teljesebb.
Mintha a rugó elpattan
De mégis él a szerkezet.

Mint mutató, mely örökké fut,
És mégis egy pontra mutat.
Úgy feszül bennem jövő és múlt,
Szomorú s vidám hangulat.

Valami eltört a szívemben,
Valami így lett teljesebb.
És zengő hangon, rendületlen
Egyre üti a verseket.

Gősi Vali: Csak a hiányt

"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*

Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,
- betöltetlen űrt - ringatni dalomban.

Fény elől bujdosok fagyos-hófehéren,
átlényegülve a rideg, zord Időben
kínná kövesedett, jeges fájdalommá.

Végeláthatatlan lélek-útvesztőkben,
magzatként hordalak versemben, időtlen`,
fájdalomköveken sírlak verssorokká.

*idézett sorok: Babits Mihály - A lírikus epilógja

Cserényi Zsuzsanna: A gondolat

A gondolat egy végtelen sor,
Mint a lépések egymás után,
Összerakva pontosan, ahogy
Téglák a ház falán.

Szárnyakat ad, ívelsz felhők
Fölött, s lecsapsz, mint büszke
Sólyom az áldozatra, hósipkás
Sziklák között.
Rozsdás várajtók csikorogva
Engednek éhes szellemednek,
Tárod szélesre útját magad,
A világtörténelemnek.
Teremthetsz kalitkát, súlyos
Rácsokat, te szabhatsz határt
Búdnak, vagy boldogságodnak.
Pusztíthatsz, ejthetsz sebeket,
Átléphetsz hanyagul, vagy
Sohasem felejtesz.

Az ember a gondolat,
De semmivé lesz benne minden,
Ha a sor egyszer megszakad!

Böröczki Mihály: Az őriző

A betűkkel csak óvakodni mertem,
s mert Isten bízta rám az anyanyelvem,
ráterelt minden szót egy legelőre,
s csak biccentett – hogy legyek őrizője.

Ott álltam árván. Ceruza kezemben,
nagy kedvem támadt – íróra hegyeztem,
majd minden mondat ballagott előre,
s én ráfogtam az értetlenkedőkre.

És jöttek-jöttek. Sorra, sorra, sorra,
sok milliónyi éhes betűcsorda,
és úgy lógott le rájuk a madárdal,

mintha az ég füzetlapja volna,
és minden hangjegy addig duruzsolna,
míg írni bírom egy szál ceruzámmal.

Boda Edit: Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről

-részlet-

1. Zsoltár

Nem jött hegyről,
dombról,
sem a csillagokból,
sem a lenyugvó nap
aranykosarából,
sem a holdanyónak
csillámszőtteséből,
fűzfavessző fényes,
ezüst leveléből,
csak jött szülőanyám
pusztai lelkéből,
csak jött szülőapám
mesélt meséiből,
igéből testté lett
ismeretlen szélből,
szarvasok között nőtt
Krisztus tenyeréből.

Szerteolvasztottam
szóostyám a számban,
véremig elhatolt,
kisarjadt a szárnyam.
Fű-fa mellémzöldült,
a madár hozzám ült,
s megértettem nyelvét
a kérges utaknak.

Ebben a világban
asztalt terít nékem,
énekelt szavak közt
elfeledem vétkem,
gránátalma törzsből
építi elszántan
nevető keresztem.
Nevető keresztem?
Vagy talán a bölcsőm?
Égbeli tutajom
szárnyait a felhőn?

Álmaim varkocsát
a kezében tartja,
lebukom, fölcibál
örökké a karja,
tiszta vizű égben
fürdeti a testem,
hintajában ülök,
angyalait lesem.

Anyáimnak nyelve,
apáimnak nyelve,
szakadtas ruhájú
idők fejedelme,
az évek hálóján
áthulló fénycsóva,
mindent beborító
kétágú diófa!

Nem jöttél a hegyről,
sem a csillagokból,
sem a lenyugvó nap
aranykosarából,
sem a holdanyónak
csillámszőtteséből,
fűzfavessző fényes,
ezüst leveléből,
csak jöttél anyámnak
pusztai lelkéből,
csak jöttél apámnak
mesélt meséiből,
igéből testté lett
ismeretlen szélből,
szarvasok között nőtt
Krisztus tenyeréből.

Nemeskéri-Orbán István: E nyelven

Határon innen és túl,
Államok jönnek, mennek
Birodalmak tűnnek el
A nemzet egy marad,
Hiába tépik,
Szaggatják ezer felé,
Magyar nemzetem,
Nekem csak te vagy.
A szavamat csak itt értik,
...Vagy már itt se tán,...
Határon innen vagy
a határ másik oldalán.

A nemzet egysége megmarad,
Ha megőrzöd,
Vigyázod nyelvedet,
Ne olvassza egybe
E nemzetközi egyveleg.
Ezer éve érték a nyelv, a szó,
Legdrágább kincsünk,
Mert e nyelven szól a dal,
E nyelven énekel
Nemzeti éneket millió torok,
E nyelven tanulja gyermekünk,
Az első mondatot,
S csak e nyelvet őrizve
Lehetünk boldogok!

Horváth István: A nyelv csak élve tündököl

Úgy szabták rám ezt a nyelvet:
Lelkem csak ezzel felelhet.

Más nyelven is mutathatok
Önmagamra, hogy - ím, vagyok!
De hogy milyen vagyok és ki,
Anyanyelvem mondhatja ki.

S ha teljes emberségemben
Akarsz megismerni engem,
A lélek mély rejtekéig
Ez a nyelv vezethet végig.

Másnyelvű, más embertársam,
Szeretni legigazábban
Azon tudunk mind, melyet ránk
Õ hagyott, az - Édesanyánk.

Nincs még olyan kincs, se műszer,
Melyet ember annyi ezer
Esztendõn át használt volna:
Emberséget igazolva.

Igazolva anyanyelven.
Mellyel úgy kellett feleljen
Mások közt, hogy át az idõn
Tudja, mi volt, mi van, mi jön.

Akadhat oly galád, talán,
Ki ezt a szót: Édesanyám
Megfojtani volna képes.
De az emberként is kétes.

S ahol kivetkőztethető
A nyelv, helyében temető,
Sír marad - vádló enyészet.
S lesz a nagyvilág szegényebb.

A nyelv csak élve tündököl,
Balga, ki gyilkosként rátör.
A kincs helyén hiány marad.
S nem lesz a rabló gazdagabb.

Madár János: Egyszál időben

Bomló arccal állunk
az egyszál időben.
Évek múlnak –
bogárban, fában, kőben.

Sziklák gyógyítgatják
a hegyek hajszálereit.
Lüktet a lét édes vize,
forrása fényt és fényt terít.

Ragyogtat bennünket
az elfogyó föld.
Romlatlan hazádat
a tűztől örököld!

Mert feloldozást csak
égő, tiszta homlokod adhat.
Tiszta szótlanságod,
ha nyelved megmaradhat.