Madár János: Nem őriz meg

Megtörténik egyetlen arcunk,
aztán a szemünk üveggé változik.
Csak néz ránk az égbolt,
és létünkkel messze távozik.

Nem őriz meg sem Isten,
sem tengerek mélye minket,
A föld sós hullámai
beisszák édes nedveinket.

         Kor-Zár: Két madaram (Gál Sándor verse) 

Kor-Zár: Két madaram (Gál Sándor verse) 

Madár János: Megdöccent homlokunkhoz

Énekelhettél volna tisztább dallamot.
Megdöccent homlokunkhoz csillanó reményt,
hogy arcunk is látható lenne
az ég megkékült porában. Felnyíló
szemhéjunk közt kicsike ország.
Haza. Anyanyelv-édes föld. Gyermeksírásunk
örökzöldje.

Madár János: Kazinczy Ferenchez

A szavak
teremtés utáni csöndjében
az égre nézek
és könyörgöm hozzád,
mert te tudod:
csak tiszta lélekkel
szabad énekelni.
Szólj ránk - ki halomba gyűjtötted
szép szavaidat!
Mert naponta megalázzuk
az édes anyanyelvet,
amit fényes lobogódra tűztél.
Láng leng - - -
Széphalomtól a tengerig.
Mindhiába -,
mert szavak romlanak
embertől emberig.

Madár János: Kácsárdi töredékek

A hegyeken túl,
a fenyvesek szívében
élek. Belélegzem
a szél kiáltásait, félek.

Sziklák néznek rám
szigorúan. Tekintetükből
évezredek csöndje,
árnyéka zuhan.

Hajlik a gyalogút,
rátekeredik a tájra.
A Tengerszemhez vezető lábnyom
mintha félne, mintha fájna.

Itt járt Petőfi, Kazinczy.
Szóltak pirosat, fehéret, zöldet.
Az Isten áldja meg
- - - ezt a földet.

Madár János: Mivé lesz?

Vallatja kezem kezedet,
mivé lesz ez a világ?
Szülőföld, szerelem,
csillagok fénye, a vágy?

Gyermeink arca,
arcodat öröklő ember?
Hová költözik majd
szemed mélyéből a tenger?

Madár János: Éden

Kagylók mély csöndjével zúgnak a napok,
tenyered magzatvizében élek és hallgatok.
Néma homlokunkat szelíd ég leste,
kering szemünkre hatalmas este.

Árnyékunk ezen a földön egyre nő,
mint mészben a mérhető idő.
Gyűlnek fogainkban az évek,
de megfogan szívemben minden érintésed.

Madár János: Csillag és remény

Minden túlélő vers,
minden föloldozásnyi csoda
érted képzeli önmagát -
arcodért, kezedért,

fogadhoz villanó sebedért,
ahogy megkegyelmezel
a nevetésnek: fényt ígérsz
fájdalmas éjszakámba.

Madár János: lelkem hordatott széjjel

Éneknyi semmi, csönd szorít.
Szemhéjadra hajlik az ág.
Világgá mentek ujjaid,
Milyen árva így a világ.

Hatalmas szégyentől fáj dalom.
Minden ének fájdalom.
Nyomorít a csönd egész éjjel.
A lelkem hordatott széjjel!

Madár János: Hallgatsz bűntelen

A szegénység - - -,
olyan, mint a félelem.
Arcodnak feszül, fájni kezd,
és megremeg hirtelen.

Nem enged el,
mert véredben elvegyül.
Minden szavadban megalvad,
éneked, sorsod felhevül.

Izzik kegyetlen árvaságban,
a csönd hamvába éget.
Hallgatsz - - - büntelen
és könyörögsz messziséget.

Az ég is, a föld is
visszhangtalan marad.
Csillagok ragyognak közömbösen,
élsz és halsz örökké magad.

Madár János: Visszafénylenek

Visszafénylenek régi tavaszok,
gyermekkorommal kékellő egek.
Minden fényt és csillagot
szülőföldem arcáról ismerek.

Emlékeimben élnek örökre,
őrzik őseim hű szegénységét.
Fáj nagyapám kérges ökle,
s a nélkülözéstől tengődő lét.

Imát könyörögve, kifosztva, éhen,
a kő rongyokba csavart súlya alatt.
Nyomortól sebzett fejfák tövében
Krisztusunk fekszik hanyatt.

Kidőlt házfalak, romok hirdetik,
jelzik a mészfehér, fénylő időt.
Hogy élt itt egyszer a tiszta hit,
melyben fölénk hajolva látom őt.

Anyám szemében ifjú tűz:
csillagtól fénylő végtelen elem,
Kihűlt játékaimhoz tenger űz,
bölcsőm sírhelye már történelem.

Böröczki Mihály: Születés

Rügyekbe bújt a fény,
a melegvő remény,
s míg szippantja az ég,
a fák lélegzetét,
törtetve tör elő
a most szült levegő,
fölsír az új csoda,
van jászla, otthona,
takarója a fű,
tavasz van. Gyönyörű.

Lisa Gerrard - Now We Are Free (Gladiator)

Lisa Gerrard - Now We Are Free (Gladiator)

Böröczki Mihály: Örökhagyó

Neked adom, mit láttam álmaimban,
és rád hagyom az összesem, amim van,
ami ott maradt belőlem a múltban,
és mindazt, amit még meg sem tanultam,
a szépet, ami a szebbnél is még szebb,
meg szívemet, hogy legyen költőpénzed.

Böröczki Mihály: Dal a palackban

Már ezer éve nem járok utánad,
de kezem kezed és lábam a lábad,
nem érdekes, hogy hátra mennyi óra,
míg közös szusszal hajlunk nyugovóra,
ha nem vagy itthon, híja van a napnak,
de lehet, hogy csak hiányzom magamnak,
úgy összenőttünk, mint a föld az éggel,
mint legparányibb rész a nagy egésszel,
így szomjúhozó mérhetetlen kortyom,
már nem csoda, ha mély kutadból oltom,
s hogy érjen széle-világig az ének,
eldalollak a tenger peremének.

Böröczki Mihály: Falevélre nevettelek

Hozzám sosem nem kértelek,
földembe se ültettelek,
mégis mikor megleltelek,
jó volt lélegezni veled,
tenyerembe ültettelek,
lágyan rád fújtam a szelet,
körbe-körbe röptettelek,
falevélre nevettelek,
s nehogy el is engedjelek,
föléd takartam az eget.

Böröczki Mihály: Fonódoló

Hozzád szelídüljek,
hozzád haraguljak?
Ujjam eszelősen
érinti az ujjad.

Szíved idelátszik,
szívem odalátszik,
szemed a szememmel
sose bújócskázik.

Egy életünk kettő
sorsnak elegendő,
kezünket cseréli
Veronika-kendő.

Semmitől se félek,
ha elhagy a lélek,
hiszen a tiéddel
holton túlig élek.

Böröczki Mihály: Vigyázó

Ha megkérem a szemeim és látlak,
majd elmeséllek a bolond világnak,
csak pár betűn, ami a tollra billen,
s a papíron, mit rám testált az Isten.

Böröczki Mihály: Türelem

Szemedben ébredek,
ahogy egy kisgyerek,
s meghallom, ha fák
ríkatják a szelet,
vénséges szerelem,
holtáig szeretem,
s szívemnek súgom át,
türelem – türelem.

Böröczki Mihály: Összelélegző

A szerelmek a zöldben járnak,
hát tégy kedvére a világnak,
simítsd bársonnyá a fűszálat,
és öleld melledre a fákat.

Böröczki Mihály: Versidő

Mikor a semmi semminek se látszik,
mikor a hiány hiánya hiányzik,
mikor hívatlan nyit ajtót a másik,
mikor a sarud talpig bőrig vásik,
mikor a neved pár betű jelenti,
mikor előre is tudsz visszamenni,
mikor a nappal ágyat bont az éjjel,
mikor az össze egy a szerte-széjjel,
mikor a fák a dűlőutak mellett
esetlen zöldre föstik a szerelmet,
mikor a gyönyör vajúdik keservet,
valahol akkor nemződnek a versek.

Csurai Zsófia: így öregszem

mikor reggel
sehova sem tartozom
lágyan elmúlok én is
hangtalan feszülök
a percnek
de hitem
szorosan tart

így öregszem

mikor látom a világ
apró rezdüléseit
és tudom mindenki
varázslattal
a zsebében születik
mégsem hiszem
a jelen gyönyörűségét

így öregszem

mikor árnyaim lassan
kifehérednek
és szégyenlősen átölel
a megváltás
arcod-kezed megint
hozzám tartozik

így öregszem

Dés László - Vigyázz rám

Dés László - Vigyázz rám

Csurai Zsófia

ilyenné tettél és lettél
minden létezésben
mert mindig vagy és
mindig leszel
és akármilyen szavakat írok
azon az akármilyen napon
végleg eldőlt már hogy
kinyitottál ennek a világnak
mert ez a te
csak bennem lehet
ennyire összetett és kerek.

Csurai Zsófia: terrakotta

-részlet-

{rá(m)hatások}

(változás
napok-hetek
nem vagy) 
ma megint
a "bárcsak"-ra gondolok
és feszesen áll bennem
hogy szeretlek
aztán kizökkent
egy hang
egy mozdulat
és újból áthatolhatatlan leszek.

***
körbejárt mondatok sűrűjében
annyira kívántalak
mégsem jutottam közelebb hozzád
...
(látnod sem szabad
hogyan titkolom léted
ebben az órában is)  

Csurai Zsófia

tudom egyszer végleg eltűnsz
én meg olyan csupasz leszek
mint még sohasem

mondd, akkor mi marad belőlem?

Csurai Zsófia

ha még egyszer elringat
az a földig hajló
törékeny mozdulat
akkor olyan lassan szeress
mint még soha senki sem.

Csurai Zsófia: tisztán

úgy mondják keleten
aki egyszer olyan
magasra tornyosodik
mint te bennem
az egyszerűre tisztul
mint a kék.

(több vagy
a mindennél)

Csurai Zsófia: in memoriam

emlékszel?
a parókia hűvös magányában
ültünk és nagy dolgokról beszéltünk
meg Istenről és a sorsról
és már látszott arcodon
a meggyötört évek súlya
mégis ott bujkált szemedben
erős és legyőzhetetlen hited
ami mindig és mindenhol
a legemberibbé tett

ugye emlékszel?

"hát miért nem hiszed el
hogy te egyedül is különleges vagy
és nem kell falak mögé rejteni
azt aki életben tart
mert ebben a világban
az alázat már rég
görbe utakon halad
hát engedd végre
hogy olyannak lássanak
mint mikor ott térdelsz
a sorok között
könnyebbséget remélve
és lehet mássá tett
az az elérhetetlen
és talán láttad a csodát is
ami túl van minden ébredésen
és tudom hogy nem fonódik
rád egyetlen egyszer sem
az a mozdulat amiről azt reméled
végre megvált másik magadtól
...de ne félj én mindig veled leszek..." 
 
(már hónapok óta búcsúzkodom
és nem könnyebb sem így - sem úgy
azt hiszem várok még valakit…)

Csurai Zsófia: szezonális hangulatok

 -részlet-

- mégsem -

és sosem volt még ennyire
kifordított ez a világ
a napok lassan gördülnek
és én megint kimaradok belőlük
talán még mennem kéne
valahova - valakihez
ahol a tébolyult utak
kereszteződésénél megláthatom
azt a boldog-magam
akivé tettél.

Csurai Zsófia: ajtók és nappalok

tudni kéne könnyebben élni
titkokat hagyva a lábtörlő alatt
gondok nélkül boldogan
néha meg mozdulatlan
mint a fontos találkozások másnapján
mikor a nyikorgó padlón fekve
magunkat kinevetve
nem gondolunk a folytonos rohanásra
meg a félelemre hogy
maradék időnk a kapuban kettéválik

azt hiszem végre ideje lenne
kiapadni a napokból és
újra felépíteni lényegünk
abból az egyszerűnek látszó tisztaságból
ahol egy szóban vagy egy mozdulatban
megláthatjuk a bizonyosságot hogy
valaki bőre alatt még reszket
és dübörög az igazi őszinte élni akarás

(még nem vagyunk készen
sem itt - sem ott
megbújva várjuk a valami mögött
egy csendes és rendes szobában
hogy megöregedjünk)               

Lőnhárt Melinda: Fohász

Fektess engem a mellkasodra,
mint egy újszülött csecsemőt,
ringass el, csitíts, simogass meg
a rám váró élet előtt.

Fektess engem a mellkasodra,
mint éhes, szomjas szeretőt,
érints meg és tedd igazsággá
a közössé forrt szót, erőt.

Fektess engem a mellkasodra,
mint fáradt, esendő időt;
ahogy fogadtál, úgy engedj el
a végső megnyugvás előtt.

Flashdance Love´s Theme

Flashdance Love´s Theme

Lőnhárt Melinda: Tudom, hogy megjössz

Tudom, hogy megjössz. Leülsz mellém.
Szirmot bont majd egy csendvirág.
Sok volt a szó, a magyarázat,
És megtisztít a némaság.
Néha érezlek, néha látlak.
Vagy lehet, hogy csak képzelem.
Hogy mikor érkezel meg hozzám?
Bár várlak, nem kérdezhetem.
Tudom, hogy megjössz. És nem számít,
Honnan, mikor. Mert itt leszel.
A legutolsó pillanat is
Lehet végtelen kegyelem.

Lőnhárt Melinda: A legszelídebb tolvajod

Egyszer elmennék képzeletben
Oda, hova tavaly is vágytam:
Vendéged lennék észrevétlen
A kányafői kerti házban.

Csended lennék és láthatatlan
Rabolni próbálnék a nyártól,
Visszakérni, mit elengedtem,
Bár nem adná vissza magától.

Amikor nem is sejtenéd,
Lopóznék fáid árnyékába,
A fa, a fű, a kerti szék,
S az édes húsú meggy is várna.

Tikkadtan szűrcsölném borod,
Államon folyna édes vére,
Amikor nem is gondolnád,
Megbújnék pincéd hűvösébe.

A puha fűben napozgatnék,
Magam megadva, leheverve,
Nyugalmadból lopnék kicsit
A közeledben sütkérezve.

Amikor nem is képzelnéd,
Osonnék kerted árnyékába,
Én, legszelídebb tolvajod.
És soha nem lépnék szobádba.

Lőnhárt Melinda: Palást

Megtört testemre balzsamod,
Szerelmed szépen rámadod,
S mint a király, én is hiszem,
Suttoghatják: „Jaj, meztelen!”
Hogy palástod megóv.
Megtört testemre balzsamod
Ölelésed csak rámdobod
S mint a király, én is hiszem,
Legszebb palást a szerelem,
Bár meztelen vagyok.

Lőnhárt Melinda: Ki-be jár

Ki-be jár rajtam. Mondjuk, hogy a lélek.
A hang. A szó. A csend. A végtelen.
Hányadszor? Számít? Annál magasabbra
röpít majd újra, tisztán, fényesen.
Két kapuszárny, mi hirtelen feltárul.
A tó tükrében ott van a titok.
Vonz és kiűz. S egy ezüstpillanatban
megérzed majd, hogy én is ott vagyok.

Lőnhárt Melinda: A kiérdemelt feledés

Az mindegy már, hogy valós-e vagy vélt
buta bajaim bélyeggyűjteménye;
Ha túl sokáig őrzöm, lapozom,
hogy kerítek majd szert az új cserére?
Valami ólomsúlyú fájdalom
fotóalbumát folyton hordozom,
cipelem, pedig nagyon jól tudom:
fénykép nélkül is megmarad emléke.
Most végre már ajtót, utat nyitok,
ösvényt lelek, lassan elindulok
a kiérdemelt, könnyű feledésbe.

Lőnhárt Melinda: A gömbbe zárt idő

A gömbbe zárt idő szétpattan,
s a kettéhasadt pillanatban
jövök-megyek-magam úgy látom
átsuhanni egy más világon
ezerszilánkos léghuzatban
egy föld alatti állomáson?
Hol vagyok? Én vagyok?
Vagy csak a tükörképem?
A résnyire tárt félálomban?
Záródó ajtók üvegében
meglátom újra arcomat,
s hagyom, hazudjon még az éj,
szememben csillog úgyis ébredésem.

Lőnhárt Melinda: A látható hiány

Egy nagy ollóval vágtak most körül,
Kiszabtak rendesen, már nem is látszom.
Margók, sablonok, vonalak
Beszűkítették tarka kis világom.
Egy nagy radírral gyorsan kitörültek,
Meggondoltak, mert folyton növekedtem,
Áthúztak, átszíneztek, átfirkáltak,
Mert végül, sajnos, nem úgy sikerültem.
Nem fogott rajtam a korrektor,
Túl harsány voltam, színes és erős,
Nem segített a fehér ceruza,
Nem lettem mégsem menő divathős.
Dühömben átütöttem, kilyukadtam,
De nem téptek ki mégse mindenestől,
Mert megszámozva voltak a lapok,
Kivágtak engem ebből a füzetből.
S most? nem tudom, mert megkétszereződtem:
Az ottmaradt hiány lett láthatóbb,
S én vágva, gyűrve láthatatlan lettem.

Nemeskéri-Orbán István: Szabadok

Magyarok legyünk, vagy
magyarkodók,
szabadok, vagy mindig
szabadkozók,
hitüket hagyó hitszegők,
bölcsek végre, vagy
csak örök bölcselkedők,
a föld színéről
végleg eltűnők,
türelmes tűnődők, vagy
elégedetlen tüntetők,
áldottak ismét, vagy
a sorsot átkozók,
győztesek végre, vagy
hőzöngő lázadók?

Legyünk végre önmagunk,
magyarul szól a dalunk,
legyünk bölcsek,
szabadok, áldottak,
konok kunok, jászok, székelyek,
ne szaggassanak kételyek,
szabad hitű álmodók,
lánc nélkül táncot táncolók,
a nyelvünkben nyelvelők,
őszintén szeretők,
ezerfélék, magyarok.
Legyünk végre szabadok!

Hol van a szó?

                                                                      Hol van a szó?

Nemeskéri-Orbán István: Kidobtam

Hitem, vallásom ma nincs nekem,
Kidobtam azokat is a többi lommal,
Keresem a helyem, tán meglelem,
Ha jövök …egy  következő alkalommal.

Mert jövök még, azt remélem
Egy jobb korban e Földre  élni,
Jövök majd, ha nem pénzen kell
Egy jobb világban mást remélni.

Itt most minden piszkos, sáros,
Sok-sok társunk oly’ magányos,
Szenny szállt  ismét a világra,
Kufároké  Isten háza.

A pokolra szántak minket, 
Elégetünk minden kincset,
Ami bennünk belül lakik,
Szemét ami ránk telepszik.

Lesz majd hitem és vallásom,
S nem kell éjjel-nappal félnem,
Hiszem a Megváltó reményét,
Jó lelkek közt jobb lesz élnem.

Nemeskéri-Orbán István: Építsetek új hidakat!

Most szóhidak szabdalják életünk,
derékban elvágott hamis mondatok,
foghegyről vetett, csalt ítéletek,
oldhatatlanná tett, megkövült oldatok.

Hiába írt, mázas szavak halmaza,
meg nem érthető sanda gondolat,
forró szó-ólomtól süketült fülek,
s tompulttá butított, lúgozott agyak.

Hitvány hidakat építünk a semmibe,
semmin átívelő roskatag ígéret-hidat,
egymás szavát pusztítva kioltó,
túlpartra szórt primitív szitkokat.

A szóhíd-tirádát, melyeket nem tart alap,
elmosta a savas, öklendő, bűzös áradat,
mocskos szót szór mindenkire, aki szólhat,
közben mind a másik szavai között kutat.

Egy tiszta, fogyasztható forrást keresek,
bátor, nyílt arcokat, kinyújtott kezet,
s hogy megleljek az oszthatatlanok között
egy pallót, mely egymáshoz vezet.

Ha nem így lesz, mocsárrá változunk,
posvány és dögvész pusztítja életünk,
vérszívók marják nép-testünk utolsó nedveit,
a semmibe zuhanunk, ha hidat nem építünk.

S hogy hamis szóhidak ne szabdaljanak,
hogy tisztán hallhassak tiszta hangokat,
új szóhídra várok, mely ad még egy esélyt,
s egy élni érdemes, szebb jövőt mutat.

Nemeskéri-Orbán István: Semmi

Vajon ívelhet-e híd a semmin át,
mely alatt semmi szél szalad,
s vajon lehetnénk-e boldogok,
egy semmi percnyi ölelés alatt,

vannak semmit adó percek,
miket semmi gyönyörrel élvezel,
léteznek közöttünk semmirekellők,
kikért Jézusként hiába vétkezel,

vannak semmit adó nappalok,
és semmivé foszló éjszakák,
semmi óráid múlnak el, s van,
hogy semmit szántasz éveken át,

vannak, kik ülnek a semmi felett,
őrzik a  meztelen nincset,
s vannak, akik megőrülnek,
ha látják e semmibe folyó kincset.

Nemeskéri-Orbán István: Új országot

Új országot álmodtam az éjjel.
Amire akkor lesz remény,
Ha a  szemét  mind elég,
Hogy még a füstjét is
Messzire vigye a szél,
Ki álmodsz  velem és gondolkodsz,
Te csak mesélj, mesélj, mesélj,
Meséld el az álmaid,
Terítsd elénk a vágyadat,
S rombolj, ha kell, ha kell,
Égess minden szemetet el,
Mert építeni csak úgy lehet,
Ha tiszta a táj és a lég,
Elég a sok hazug szemétből,
Elég, elég, elég!

Új országot álmodtam az éjjel.
Azt, hogy itt csak tiszta szív marad,
Kivágva az összes fekély,
Ki bérbe ír, mert mind hazug,
Vedel, böfög, sekély,
Segélyért hazudja a szót,
Nem talál tiszta írnivalót,
Parancsra böffen belőle a szenny.

Új országot álmodtam az éjjel,
Melyből eltűnt az összes szemét,
Mit hordott e szerencsétlen földdarab,
S csak az marad, akiért érdemes élni,
S írni, sírni, nevetni a bút és a vágyakat,
Olyan országot álmodtam az éjjel,
Ahol a seggnyalók száját betömik szénnel,
S a júdások mind száradva lógnak,
S ha lesz olyan igaz pillanat,
S Isten majd békésen nézhet széjjel,
Boldog lehet, aki addig kibírja, 
Aki addig még itt marad!

Nemeskéri-Orbán István: Tán magyar vagyok

Génjeimen keresztül,
Ázsiai hordaként vonultam,
S részben az vagyok ma is!
Évezredes megállíthatatlan menetelés
Keverte vérem mai állapotát,
Apámtól magyar, tót, örmény,
Anyámtól székely,  szász, román, 
A Duna s a Tisza mentén élek,
Ez az,  mi  biztos felőlem,
Amit mondhatok magamról,
S hogy itt vagyok, ma itt!

Szőke voltam  gyermekként
S a szemem kék, ma is…
Lehetnék judeai zsidó, keresztény,
Mint Jézus volt… talány,
Ki tudja testem mit hord magában,
Egy nem lehetek,
Őseimet megtagadó, zsivány.

A népek nagy vándorlása
Megállíthatatlan, ma is…
Ki tudja hol élt ősapánk,
A Föld, mint egy fortyogó katlan
Főzi egybe
Népek tucatjainak jaját,
Eltűnnek s újak születnek,
Mint a főnix,
Vagy turulmadár.

Ma magyarról magyarra fordítunk,
Mást beszél itt minden új jövevény,
Feszül közöttünk az idő, ma is…
Mint a rönkben,  a görcsös
Rostokat szakító  vas ék,
S  ha baltával sújtanak le ránk,
A forgács száll ezer felé,
Széjjel repül  ismét ...
Egy újabb ifjú nemzedék!

Nemeskéri-Orbán István: Nem én...

Én nem  gyűlölök,
Keblemre ölelnék ezreket,
Cigányt, zsidót, németet,
S magyart, ameddig karom ereje tart!
Nem én ölök, nem öltem soha,
Eldobok sokféle  fegyvert,
Védenék sok-sok védtelent,
Így nekem csak a szó maradt,
És a megszerzett tudás,
S nem leszek igaztalan dudás,
Nem fújok hitem ellen harsonát,
Magam szabálya szerint szolgálok,
S védem szavaimmal a Hazát!
De gyűlölöm a rongyos szegénységet,
S a hazug tolvajok hadát,
A pénz teszi ilyenné az életet,
S a hatalom, mely kénes aranyszagú,
Bűbájos „bülbülszavú”, hazug!
Mely jármába hajtja az embert,
S az megy, mint a barom.
Én a szavam adtam az Anyámnak,
Hogy nem hagyom,
S eskümet vette a Haza is,
Hogy őt szolgálom,
És nincs azaz átkozott hatalom, 
Amely előtt a fejemet lehajtva,
Meghunyászkodom.
Csak Ti vagytok!
A családom és a Hazám,
A szerelmem és az életem,
S azt most kell élnem,
A Küküllőtől a Lajtáig,
Kell szóljon az énekem,
S ha baj van, a bajt kikiáltani!
Írni, s bátran kimondani!
Nem én gyűlölök,…bár
Engem gyűlölnek mégis sokan!

Nemeskéri-Orbán István: Szemben az árral

Űzzünk el mindenkit
és nem marad itt senki,
csak néhány bitorló bitang,
ki eloroznák hazánk,
és jussunkat itt élni,
szászként vagy jászként
s  rácként és sokácként,
tót - tirpák, s janicsár ivadék,
német vagy orosz baka sarja,
mind magyar,
mert anyja itt szülte,
s itt ringatta karja,
s ha meghal, ez a föld takarja.
Kunsági kunok örökösei,
ki volt itt előbb
és kinek van vélt előjogai?
Tán nincs jogom itt 
magyarul beszélni,
gondolkodva élni?
Űzzünk el mindenkit,
még többet,
bár már sok millióan
világgá mentek,
vagyunk mindenfelé
mint itthon, senkik…
nemkellő jött-mentek.
Hatalmaskodó buták
ordítják teli szájjal,
ki  itt a magyar…
a legtöbb csak hallgat,
néz bambán,
majd  elúszik
a végtelen kék Dunán
egy elmenő uszállyal,
csak kevesen próbálunk úszni 
szemben az árral!

Nemeskéri-Orbán István: Szánalmas

új- és ó-szövetségek szövik,
kötik a gyilkos hálót körénk,
vetik ki ránk
zsákmányéhesen csápjukat.
Besző  az állam,
beszökik a hálószobákba is a pénz,
nincsen már tiszta szerelem,
érdekek menti az ölelés,
egy rézgarassá torzít el 
minden mindent,
érmékre vagy papírfecnikre váltjuk
az összes elmetudást.
Áruként áruljuk magunk,
munkát keresünk,
s csak rabszolgák vagyunk,
felhasznált, ócska semmik,
eldobható szemét.
Plasztiklapra nyomtatott chipek,
rabjai e madáchi álmodott világnak,
asztallábkészítő,vagy földet művelő,
külső fejméretünk szerint.
Az alkotó elme halott,
semmik vagyunk és semmik leszünk,
rosszul programozott
politikus robotok irányítják életünk.
Nincs, aki felnyissa e
bárgyún bókoló bolondok
befogott szemét?

Nemeskéri-Orbán István: Utolsó vers

Szürke bádogkádban mosunk,
Mint szegény anyánk ötven éve,
Dagasztjuk a piszkos nyakú inget,
Mosószappan szagú a vasalatlan élet éle,

Megint  piszkossá vált a Világ,
Megfoltozzuk a korábban eldobott ruhát,
Sorban állunk kegyelem ebédért,
Mint volt itt már kilencven éve,

Fapados, zúgó tántorgás húz,
Cselédnek állunk, el kell válnunk,
Széjjel szakadtunk, omlunk
Mint a megbomlott élet-kéve,

Negyven éve várom az ígéret földjét,
Törtem magam,… valamit  még tenni kéne!
Századnyi hazugság, harc, halál, küzdés,
Mégis itt hagynak az út szélén, 
 … most úgy tűnik … mindennek vége.

Nemeskéri-Orbán István: Üresen...

Üres a ház, üres a város,
üres utcákon
szellemkerékpáros,
teker lopott, nyikorgó bicajt,
üres toronyházakban
szellemtrombitás,
kiürült szívekről dalol
szomorú dallamot.
Aggódó aggok számolják
az elmúlt tegnapot,
nem sír fel csecsemő,
az utcán nem tapos
hittel telt ifjak csapata,
egyre távolodva,
kín kerül  kívül-belül,
elhagyott bennünket a jövő.


Füleinket forró ólommal
tegyétek süketté,
szemeinket izzó vassal vakká,
vágjátok  ki, ha találtok még
panaszt szóló nyelveket,
nem hall, nem lát, nem beszél,
szótlanul duzzad a tömeg,
kiknek nincs semmi már,
csak fetrengő fergeteg,
vihar előtti csend,
a horizonton sötét fellegek,
a hőségben olvadó aszfalt,
előregyártott kő hever
az izzó üres utcán,
néma, dagadó szellemek
szedik áldozatul
a semmivé tetteket.

Az utcán szellemkerékpárosok,
a toronyban szellemtrombitás,
ájtatosan nézik, hogy megy el a kép,
megszűnik a hang és az értelem,
csak az életösztön hajt ma még,
feliratos rabruhát húznak reánk,
mindenkire, ki a vonal alatt rekedt,
a kezünkbe lapátot és seprűt nyomnak.
Ez a munka! – mondják,
fejünkre nem tesznek kalapot,
az a dolgod, hogy húzd az igát,
porolj legalább értelmetlenül,
húzd el keletről nyugatra a Napot.

Nemeskéri-Orbán István: Kisvárosi képek

(a szegénység)

Szegényes, lehajtott fejű csoszogás,
csattogó, félrekopott cipősarok,
konokul zuhognak elő belőlem
e kegyetlen, vádló mondatok.
Nem szól itt már ember, csend van,
gyáván nem mond senki panaszt,
konokul megy az aláerőszakolt
vörös flaszteren az alföldi paraszt.
Elfogyott alóla a hazai föld,
s bár néhány éve még fát ültetett
a jövőben bízva, az nem terem diót,
hiába mondják, hogy ünnepeljen,
hiába rendelnek a főtérre parancsra dáridót!
Kopott öreg kabátját összehúzva,
hajadonfőn tolja Illés szekerét,
s két keréken dülöngél csak,
issza az alföldi homok savanyú levét.
Egy kis melegre vágyik, télen
felvágja az utcán hagyott venyigét.
Hihette, neki teremtették a világot,
régen hallgatott neki szóló igét.
Másnak prédikálnak az Úr templomában,
a „pénznek”  keresik a kegyét,
nyárra vízkaput tesznek az utcára,
és a proli ott fürdeti gyermekét.
S a szegény munkát nem talál
lehajtott fejjel, szégyenlősen,
a kukában keresi másnapi kenyerét.
Bálásruhabontásért áll sorban,
s néha jut neki mégis ingyen ebéd,
könyvet nem látott régen,
nem érti a szót, az Isten elvette az eszét.
Rágni nem rág, csak nyalja
a kifekélyesedett sebét,
siratja a „dicső” múltat, majszolja
a rossz röghöz kötött sanyarú életét.
Vidám gyerekhordák sincsenek,
a kopott nadrág nem kósza jel,
mint régen volt, de most újra
sokuk között életre kel a folt.
Szegénynek lenni nem szégyen,
szegénynek lenni állapot,
szegény, aki magának
csak keserves vidéki életet lopott.

Nemeskéri-Orbán István: Maffiavelli

Az üzleti élet mestereit
Oxfordban képezik
képzőiskolák, megtanítják,
hogyan kell a szegénytől
elvenni mindent,
hogyan lesz övék az egész világ.

Hogyan lesz lókupecből
autó nagykereskedő, zöldség guru
vagy bankigazgató,
az élet császárai ők, tudják,
hogyan kell az államot
(meg)vezetni, hogyan kell
minden szemétből pénzt csinálni,
hogyan lesz a világból szemétlerakó.

Eladó és megvehető minden:
fegyver, kábítószer, 
a tisztesség és az ész,
megírta Machiavelli,
hogy uralkodó vagy főpap,
az élet fejedelme csak az lehet,
aki maga nem uralható,
s nem kell tiszta kéz.

Az erőszak szül rendet,
azt tartanak a keresztapák,
politikusokat juttatnak
a csúcsra, és ejtenek el,
mint egy rongybabát.
Van, ahol egymásnak esnek,
nem olvassák a bölcseket,
s bennünket rág csontig,
e sok „kiművelt” szörnyeteg.

Nemeskéri-Orbán István: A gondolatbörtön

Ma még csak gondolatbörtönbe zárva
Hallgatnak el  az elhallgattatottak,
Torkukon akad a kikívánkozó szó,
Bírálói nem lehetnek sem jónak,
Sem kegyetlennek, sem gonosznak,
A vélemény itt ma már ki nem mondható.

Mert kimondanánk, hogy rossz vagy,
Világgá kiáltanánk, hogy ki a csaló,
Ma nem lehetek csak egy hang,
S mégsem forr torkomra a kikívánkozó szó,
Mondom, mondom, míg a kötél nem szorít,
Míg ki tudom préselni torkomon az i-t,
Mint ahogy a kutya harcol,
S szájkosárral a száján is vonyít.

Jézus is kimondta bátran,
Kiverte Atyja templomából a kufárokat,
Vérét és életét adta értünk.
Miért lett hiába való e szent áldozat?

Itt naponta új megváltókat várunk,
Magunkra nézve  belül csak
Semmit találunk, nincs gondolat,
Kiürített lelkekből építenek
Futóhomokra támfalat.
Félve bújunk a régi hitszegők mögé,
Gyáva nép, akit ma itt látunk,
Kifordul magából, hogy ne lássa végzetét,
Megtagadja önnön magát,
Csillogó semmi, ami az övé,
Amit néhányan remélünk kétezer éve,
Az is mind, mind az újraépített
Gondolatbörtöné!

Nemeskéri-Orbán István: Egy...

Ma már csak
egy hang hirdet igét,
s egy mutat be misét,
egy igazság van,
egy a tábor, egy a tál,
s aki a körön kívül áll,
annak keserves az
életnek nevezett
haláli bál.

Zsoldosok ölik a színeket,
tépik ki tövestől,
fogóval a nyelvet,
égetik izzó vassal
a másként látó szemet,
szürkét kennek a falakra,
az örök hályogot,
ne higgye senki,
hogy más is lehet,
már morzsa sem hull ,
„bérbárdok” kántálnak 
hamis dicsőítő dallamot.

Sok elnémult száj,
fuldokló gondolkodó 
kapkod levegőt után,
lesi az ismét elbukó
elmélet semmit,
reméli a csodát,
vagyunk, még vagyunk,
de nincs új dalunk,
szívjuk a halál bűzét,
reméljük a jövő élet illatát.

Nemeskéri-Orbán István: Próféták

Csalhatatlannak hitt megváltók
rombolnak millió életet,
elveszett házat, százada fogyó hazát,
dalolnak hamis ígéret-éneket,
balra, majd jobbra néztem,
s középen nem találom a kék eget,
szürke minden és harsogva hazudik
a fizetett propaganda gépezet.
Bár tegnap még születtek gyermekek,
elfogyunk, mint a gyertyaszál,
a város peremén nincs remény,
húzódik egyre beljebb a nyomor,
sóvár szemek villannak a kopott sapkák alól,
túl sok, elviselhetetlenül sok
a korgó gyermeki gyomor.
Ígérnek immár ötven éve,
s kérlelnek szebb jövőt ajánlva,
kaján vigyorral tömve zsebük,
tömegeket taszítva az utcakő felé,
kutya-szalonnával tömve be szájuk,
és ócska ronggyal bekötve szemük,
utolsó kívánságukat szemétre hányva.
Gyorsan peregnek le éveink,
reményáldozatnak hitt évtizedek,
s közben hamis próféták hirdetik ismét:
Ha nekik többet juttatsz a közösből,
reméld, hogy neked is több lehet.
Mára már elfogyott a semmi is,
üresen tátong az ócska ház,
elment, ki menni bírt e század alatt,
s itt hiába keresel,
már csak hamis prófétává züllött,
szürke senkiket találsz.

Gál Sándor: jeges éden

vajon hány este vár még
s vajon hány szikár árnyék
létezésben a nemlét
zuhanás botlás sebzés
ócskaság tört vers limlom
hogyan van itt és itthon
árnyékában az időnek
meddig nő ami nőhet
cifrává aszott isten
lebeg a szürke nincsben
varjak fekete felhők
temetik a teremtőt
agyagos sötét mélybe
csillagtalan vak égbe
zuhanó sorsok mellé
kemény vad fegyelemmé
embernek útnak szélnek
azoknak akik élnek
vagy akik már elvesztek
porból-volt porrá-lettek
végig e holt vidéken
süvölt a jeges éden

Kor-Zár - Jeges éden

Kor-Zár - Jeges éden

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
  hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
  mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
  a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
  a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
  A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
  amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
  e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
  de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
  mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
  s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
  s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
  mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
  - anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
  mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
  s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
  Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
  aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
  Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
  mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
  ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
  az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
  és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
  ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
  Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
  nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
  szép, komoly fiadat!

Tornay András

A vörös eget szúrkálja
a sötétszürke céltalanság
Néma próféták dadognak
márványreményeket
Csörömpölő magánzajkavalkádban
Senki sem hallja meg
az igazság kopogtatását.

Szeicz János dr.: Kinek hihetsz?

Kinek hihetsz, ha éhezők kísérnek,
munkából kirúgott koldusok?
Kiknek már az olcsó bér sem futja,
a segély meg halálukhoz sok.

Kinek hihetsz, ha milliókat lopnak
akik már amúgy is gazdagok?
Teli gyomorral erkölcsről papolnak
annak, aki éhségében lop.

Kinek hihetsz, ha szebb jövőről szólnak
szegény nemzetünk vak ítészei?
Lásd, nem lehet e nép európai,
míg múltidézők csak értékei.

Kinek hihetsz? Ám rajtad múlik minden!
Miért hagyod, hogy lopják életed?
Jövődet is elvehetik tőled,
ha sorsodat nem magad építed.

Gősi Vali: Mielőtt

Jó volna hinni, hogy idilli álmom
valóra válik végül, hirtelen:
átlényegülve a vajúdó világon
szeretet éled a kihűlő szíveken.

Nem tiporhatnák vad dühvel a hátam,
nem vádolhatnának a hamisak,
nem hagynának fuldokolni sárban,
léleklátóvá válna, aki vak.

Jó volna hinni: nem késnek a bátrak,
lelkükkel takarva megvédenek,
mielőtt elvérzik hitem a mában,
s jövőmre enyészet pora pereg.

Kovács Daniela: Te jól tudod, Uram

Imádság zendül a magyar rónaságon,
biztos szárnycsapással az ég felé ível,
akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.

Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
mint vihar-himbálta virágkelyheket,
Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
ne varázsolj nekem búsat, édeset.

Az árváknak adj, akiket honvágy rág,
s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
akik még hisznek, hogy van csodaország,
még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.

A nincsteleneknek, akiket bús közöny
gyötör és mardos, mint engem egykoron,
kiknek otthonában nem terem öröm,
akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.

A hitetleneknek, kiket már becsapott
százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.

A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
hisz lelkük attól tompa, ernyedt, szárnyszegett,
nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.

Kebledre öleld a reményteleneket,
hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
a lehetetlen kapujában álló lelkeket
tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék.

Zsiga Lajos: fájó sebek...

csendes az éj
álomba merült az én
mily furcsa ott… és az ébredés
hinni azt, hogy álom volt az egész
bennünk belül… az ég mezején
hol létünk valós valótlant átél
fáradtan, fájó szívvel visszatér
ülök az ágyam szélén …töprengve
a két élet küszöbén… érteni akarom
mégis körbevesz a sötétség
Istentől való bőkezűség
a földön túl ahol az álom az úr
éji élet nap nélküli fény
mégis érzed a szeretet melegét

pásztortűz melegénél
melegszik zokogó lelkem
mintha Jézus sebei fájnának
mélyen itt bennem
aggódva és méltatva
a rohanó éveket,
mint vad szél
rohannák én is,
de fájnak bennem
a kitakart sebek
keresztre feszítenek
a megalázott tehetetlen percek
nem tudom megváltani a világot
a világ váltson meg engemet
ezernyi dárda feszül mellemnek
hiába kérdezem,
miért vagytok ilyen rosszak emberek
mennyit ér egy jó szó, mit kiejt szád könnyedén
ha fizetni kellene érte vajon mennyit kérnél
mennyit érnek a könnyek éhes gyermek szemén
ha adhatnál egy falat kenyeret érte mennyit kérnél

N-Orbán István: Új próféták, jöjjetek!

Amikor megváltani kellett a jövőnket,
nem volt bölcs, bátor jelentkező,
nem volt próféta, ki jelölje az utat,
csak henyélt a sok írástudó semmittevő,
amikor építeni kellett, nem építettetek,
nincs út, nincs gyermek, csak álmok,
amikor szülni kellett, nem szültetek,
nincs kiút, nincs jövő, csak vágyak,
bagoly költözött a szomszéd házra,
üresen áll szomorú sorsára várva,
húsz évünk vált semmivé megint,
tudom: sokszor húsz és sok millió fölött
a soros sorstalanság csak legyint,
azt hallgatom több mint ötven éve:
csak ezt bírjam ki s jobb lesz nekem,
gyermekkor és ifjúság megcsaltál,
s hazudott a gyáva,
s máig hazudnak romló szemembe,
már szebb jövőben sem reménykedhetem.
Eltűnt falvak romjai közt járok,
lassan városaink válnak semmivé,
álpróféták jönnek szembe,
a múltunkért a felelősség senkié,
az emberek bambán várnak,
néznek a ködbe vagy a nyári délibábba,
hazug dalnokok dalolnak hamis igét,
s ha szertenézek, üres házakat látok,
eladó mind, bár ingyen sem kell,
földönfutóvá lett e szép vidék,
népe menekülne, amerre lát,
a fiaim elmentek, s nekem is menni kéne?
keressek egy másik hazát?
nem, nem ezért éltem itt hűségesen, hogy
messziről jött álmodozók ámítsanak,
ellopjanak mindent, a földet is,
amim maradt, attól is megfosszanak,
remélni kell, és építeni, nemzeni új nemzedéket,
hogy nekik értelme legyen,
szépre álmodom ezt a sivár vidéket,
s utat építek, ha kell, a mennybe fel,
vagy lajtorját támasztok a felhőknek,
hogy egy új megváltó jöhessen el.
Názáretbe menjek vagy Betlehembe,
vagy elég csak átsétálni a városon,
egy csendes utcában megpihenve,
nézni az itt született utolsó kisdedet a vánkoson,
talán Ő az, talán máshol egy másik,
nem lehet, hogy mind angyalarcú gyilkosok,
új próféták, jöjjetek, ha minket meg is csaltok,
legalább nekik szebb jövőt,...jövőt daloljatok!

L. Burda Zsuzsanna: Mindig mást teszünk...

Amikor mernénk,
amikor nem merünk
akkor is mást
teszünk.

Van mikor vágyunk:
vannak álmaink!
Ébren vagyunk...
mégis álmodunk.

Amikor tennénk,
mégsem mozdulunk,
várunk, vagy
mennénk.

Ébredni kellene,
amikor alszunk.
A lélek éber...
Mi maradunk.

Kinyujtjuk kezünk,
vagy ökölbe fogjuk?
Inkább ülünk,
kezünk összefonjuk.

Nagy Irén: Falak között

Befalazódtunk. Szorít a fal
köröskörül,
szorít a fal
kegyetlenül,
kíméletlenül.
Magas. Magasabb. Még magasabb.
Egy tégla, még egy, még ezer:
gyűlölet-tégla,
veszett düh, önzés, méreg,
sunyi kajánság, ravasz
törtetés-tégla:
ezer, még ezer, még ezer.
Beföd a fal.
Magas. Magasabb. Még magasabb.
Nem ér a fény. (Milyen
lehet rügyfakadás erdőn,
a bükkös avarillata
milyen?)
Alattomos rettegés
kúszik fel bennünk,
nő velük:
semmink nincs,
semmink
ellenük.

Csak szavak.
Szavaink vannak.
Van-e szó, fal-ontó,
résnyitó varázsszó?
Megtalálható-e
az igazi szó,
a falak ellen való,
félelem ellen, gyűlölet,
önzés, törtetés, ravaszság,
gúny ellen való?
Lehet-e kijutni fényre még
falak közül,
falak mögül,
valamiképp
valamikor —

Alattomos
rettegés
kúszik fel újra
bennünk:
mintha nem körül,
csak körös-körül
lenne már fal,
mintha belül,
ott legbelül:
téglapáncél
a szív körül!
Jutunk-e vissza fényre még
falak mögül,
e falak közül?

Lelkes Miklós: Jó volna olyan magyarokat látni

Jó volna olyan magyarokat látni,
akikkel idő jöhet el, szabad,
s remény, amilyet negyvennyolcban égig
lobbantott fel gyönyörű pillanat.

Igen, igen, de hol van az a zászló, -
és hol vannak méltóképp magyarok?
Itt is, ott is a múltat hamisítók,
s a kétfejű sas megszaporodott.

Magyarok? Nézz e pusztuló világra!
Milyen hiába e tájon a szó,
ha azt dicséri, mi valóban szép volt,
s elítéli, ami alávaló!

Ami nekem fáj, - fáj-e az még másnak?
Vagy már a lélek mindenütt beteg,
s gőg szónokol csak bamba birkanyájnak, -
igazság, ízlés, szépség elveszett?

Lehetetlent látomásként teremt meg
a költő, - és egy vágyott égnek ad
Csillagot, amely szépséggel ragyog be,
ölel piros, szívbéli álmokat.

Én megvetem hajlongó szolganéped,
Mammon, s országod, amelyben halott
a becsület, ahol hallgat a gyáva,
s egymást lökdösik kapzsi magyarok.

Van, aki tényleg hiszi: ez szabadság?
Igen? Nézzen ki börtönablakán!
Hűségem csak tiéd, Te másik Ország:
elképzelt népem, elképzelt Hazám.

Cserényi Zsuzsanna: Magunkat siratom

Messze jársz a háborútól - Hazám!
Mégis mennyi könnye hull az égnek:
itt vérét veszi szegény a szegénynek!

Nem él kettő békében egymással,
hogyan élhetne hát Egy a Mással,
hogy lehetne testvér, száz a százzal?

Itt gyermekek éheznek- Hazám!
Amíg a pártok táncot járnak,
ők kenyérre, melegre vágynak!

Mennyi hajléktalan és bujdosó,
mennyi pénz, mit bankokba zárnak,
de olcsó az élete, hazányi árvának!

Ha egyszer megharagszol - Hazám,
Majd megrázod e szemetes Földet,
s akkor egy a Másért, száz a Százért,
hiába ejt már keserű könnyet!

Demeter Attila: Válság

Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel  a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.
Itt a virtuális
képzet-azonosság -
szíved, lelked, agyad
szép lassan kimossák…
Vajúdik a nemzet
valaki segítsen -
fenn, a magas égben
könnyezik az ISTEN.

Böröczki Mihály: Hírverés

1.

Fölébredek. Jaj, lágy semmittevés
- a rádióból földemet verik,
s a három percbe zsúfolt hírverés
oldozgatja az álom görcseit.

Mint aki mindent márványkőbe vés,
úgy szónokol az éter bölcse itt,
honnan e rám tukmált fölismerés,
hogy én is higgyem, ha már ők merik?

És szól a hír. Félálmon hallgatom,
hogy kit lőttek le, kit vertek agyon,
ki kit látogat, minek és miért?

Hogy mit vetünk, mi marad parlagon,
hogy országunkból kilóg a vagyon,
és nem felelős senki semmiért.

2.

Tűnődöm hosszan, ki merészeli,
hogy néhány percben közölje velem,
a világ ezzel-azzal van teli,
és ezt és azt így-úgy kell értenem,

és ki az, aki messziről meri
feszült pórázon tartani kezem,
s míg gúzsba kötnek álmos érvei,
ki dönget reggelt roskadt mellemen?

Fáradt világ! Az Isten hol lakik?
A három percben kérnék valamit,
mi eligazít, utamra terel,

s az elbitangolt igazra tanít,
mert nappal, mikor verő nap vakít,
már kérdésemre senki nem felel.

3.

Bizony, bizony – én elámuldozom,
hogy jó hírnököm új reggelt örül,
de csomó nőtt a paragrafuson,
és minden mondat összetömörül.

Már az se jó, ha értelmét tudom,
húz darabig, majd visszapöndörül,
a tények tompa fényét bámulom,
s kiballagok az árnyékom mögül.

Mégis világ! Keserű lesz a szám,
ha mondatokba csavarják hazám,
és dajdigálják – ríjj kicsit, ugyan!

Egy szittya nép vajúdta hajdanán,
az Alpok alján, Kárpátok haván,
s én nem állítok valótlant – Uram!

4.

Én magyar vagyok. Furcsa mondatom
végigdöngi a világegyetem,
ha kimondtam – hát veszni nem hagyom,
ha összenőttünk, létezzen velem.

Csak ami van, azt akarom nagyon,
az lélegző és emberi legyen,
s ha csillagokkal kell eljátszanom,
a csillagokat testvérré teszem.

Valahol ott – a csillagok között
görbült sugárnyalábba öltözök,
megpakolom a Göncöl szekeret,

s ha már az égi tákolmány tömött,
a kék bolygóra visszaköltözök
elmondani a napi híreket.

5.

És egész más a törvény valahol,
csapzott növények, kajla fák ölén,
az ősi rend parancsol ott, ahol
a lombot, zöldet öleli a fény.

Nincs semmi hír. Egy falevél se szól,
szél igazít egy bokor öltönyén,
a csönd kimászik batyui alól,
nem leli kedvét semmiben szegény.

Jaj, két világ! Mi tart itt bennetek,
mi szövi eggyé szerelmeitek,
itt bűnre bűn, ott avarra avar.

Itt jog bolyong, ott falevél remeg,
oly óvatosan, olyan reszketeg,
mint vadállat, kit társa megzavar.

Demeter Zsolt: Nyugtalan szárnyakon

a hajnali zajok fészkelődnek az utcán
elkapja csuklómat az állandó rohanás
kitárulnak az ablakok cipősarkak zenéjében
szédült világ megy minden mint az észjárás
nem gondol senki semmire
csak éljük ebagyaron életünket
nem jut eszébe senkinek
nem jut eszébe kit kéne szeretnie
hisz csalódott mindenki
és csak él - él a földön
melyen én is élek
s mondd csak
kinek az oldalán állsz

László Noémi: Élni és halni

Milyen vagyok és milyennek születtem,
ne döntse senki el helyettem.
Ne adjon senki jó lovat alám.
Ne ám!

Merre indulok, meddig és miért,
ne félje senki, aki jobban ért
az élet dolgaihoz. Élje!
Rám ne cserélje.

Milyen valóság napja süt le rám,
hol a helyem, mikor tartsam a szám –
hímmel és hámmal ne példázzák nékem.
Magamtól is megértem.

Nem kérek semmit, de azt konokul.
Az én hazámban szabad ég az úr.
Ne óvja senki egészségem tőle.
Élni is, halni is tudok belőle.

Kamarás Klára: Magyar vagyok

Magyar
vagyok.
Ezt vállalom.
Ezer év gőgje nem lóg vállamon,
mert jól tudom,
hogy sem különb,
sem rosszabb nem vagyok,
mint bárki,
hát nem hagyom magam kizárni
onnan,
hol mindig önként voltam
jóban, rosszban.

Pfeifer Erzsébet

lassan ellopnak már körülöttem mindent,
zöldet a mohából, évgyűrűt a fából,
halottól sírásást, gyermektől megnyugvást,
fejünk fölül fedelet, üres házból egeret,
döngölt padló csendjét, értelemnek rendjét,
patak csobbanását, fenyőknek sírását,
fogunkból a tömést, hajunknak a színét,
asztalunkról szalonnát, poharunkból pálinkát,
nádat a tópartról, földet talpunk alól,
emléket szívünkből, kenyeret kezünkből,
pajtából vasvillát, a ránk maradt bibliát,
szőlőnek tőkéjét, a búzának sikérjét,
az egyetlen járatot, postaládát, a pirost,
koldust templom elől, a hajnalt a Nap felől,
kaszálók illatát, könyvtárak bölcs szavát,
reményt a lelkünkből, szerelmet szívünkből
                                                       s jön az új év.

Komán János: Figyelmeztető

Ezzel a szabad szájú epigrammával
figyelmeztetni szeretném
a hiszékeny polgártársakat arra,
hogy a kormány örökölt és öreg malma
ismét nekünk őrli a korpát,
s a parlament népszerű molnárlegényei
még vámot is vesznek belőle,
majd a liszt finomabbját eladják –
a törvények útja mentén –
a lesben álló spekulánsoknak,
akiknek – szabad és önkéntes szavazatainkkal,
még meg is fogjuk köszönni,
hogy ismét becsaptak bennünket.

Baranyi Ferenc: Költői kérdések

                                               Entre sus corazones y el mío
                                               no habrá diálogo
                                                                            (Fayad Jamís)                             

Lehet-e kenyeres pajtásom az,
aki megkövezetteket rendeletileg kötelez
kenyérrel történő visszadobásra?

Árulhatok-e egy gyékényen azzal,
aki az árvák könnyét
palackozva exportálná?

Cseresznyézhetek-e egy tálból azzal,
aki nekem egy szemet se hagy,
viszont minden magot a szemembe köp?

Parolázhatok-e azzal,
aki úgy nyújtja felém a kezét,
hogy közben fityiszt mutat nekem?

Koccinthatok-e azzal,
aki oláh s szláv bánattól vidul
a szittya dáridókon?

Ilyenekből
egyre többet látni
hazámban szerteszét.

Szívük s szívem között
nem lehet párbeszéd.


*
Fayad Jamís kubai költõ József Attila Március című versének egyik sorát 
 -"szívüket el nem érhetem" - ezekkel a szavakkal: "szívük és szívem közt nem lesz párbeszéd" ültette át a spanyol nyelvbe.

Baranyi Ferenc: Fejedelmek figyelmébe

                             Olyan ostobák az emberek, s olyannyira
                             csak a mának élnek, hogy aki be akarja
                             csapni őket, mindig megtalálja köztük
                             a maga emberét.
                             […]
                             Az emberekről általában elmondhatjuk,
                             hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők;
                             a veszélytől visszarettennek, harácsolásra
                             hajlamosak.
                                          (Niccolo Machiavelli: A fejedelem)

Méghogy vezetni? Megvezetni kell
a tömeget! Hidd: veszteg úgy marad csak,
ha legelőször azt felejti el,
hogy gondolkodni is illő az agynak.
Ki elhiszi, mit szóvivők hadarnak
(például azt, hogy öt gramm öt kiló),
az a poklot nem érzi kárhozatnak –
a bunkónál nincs jobb alattvaló.

Ki félelmeket okosan kezel:
a trónusára holtig rátapadhat,
a sokaság kezes, ha berezel
s úgy véli, hogy békén hagyják, ha hallgat.
Önnön betört fejére parazsat rak,
hogy bocsássa meg az uralkodó,
mi meg se történt. (Titkolt vágy maradt csak.)
A gyávánál nincs jobb alattvaló.

A tisztesség senkit nem érdekel,
az boldogul, kit sandaság igazgat,
a különbet folyvást gyalázni kell,
keresztvíz rajta csöppnyi sem maradhat.
Itt öklöző győzelmet nem arathat,
csak mélyütéssel – ez nyilvánvaló.
Adj tápot minden aljas indulatnak –
a hitványnál nincs jobb alattvaló.

Herceg, tartós csak úgy lehet hatalmad
(s ezt tudja minden bölcs, minden tahó),
ha földbe döngölöd, kik mást akarnak –
itt meg nem él, ki nem alattvaló.

Baranyi Ferenc: A Biblia két mondatára

I. Szó, szó, szó

                         Hanem legyen a ti beszédetek: úgy úgy;
                         nem nem; ami pedig ezen felül vagyon,
                         a gonosztól vagyon.
                                             (Máté evangéliuma, V. 37.)            

Őrült rendszer, de van benne beszéd:
a képviselő kertel össze-vissza,
a pap acsarkodón hirdet igét –
vicsorogni birkáit megtanítja.

A kormány is verbálisan igéz,
tagjainak rugóra jár a szája,
szökőárban is fújják: „Semmi vész!
Naszádunk száll! A kontinens csodálja!”

Értetlenül feszengnek a szavak:
nem azt közlik, amit jelentenek –
boldog, amelyik benn szorul a szájban.

Mert szűz csupán kiejtetlen marad,
ezért a szem forog a nyelv helyett
s mélyén tűzvészt idéző gyertyaláng van.


II. Kire? Mire?

                      … a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen
                      hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé.
                                              (Máté evangéliuma, V. 36.)
           
Esküdj az anyád emlékére?
Régen halott. Már néki mindegy.

A gyerekeid életére?
Szétszéledtek. Rád csak legyintnek.

Ki az, aki még hederít rád?
Ki vállal érted kezességet?

Kire esküdj, hogy mentsd az irhád,
ha méricskél a végítélet?

Marad a fej, noha valóban
az ősz haj, sötét haj: adott.

Ám ha szabad gondolatod van:
az tiéd.
Kockáztathatod.

Parancs János: Jó lesz

sehová nem megyek
és mindenütt ott leszek
árnyék a falon
kedvemre nyújtózhatom
úttalan utakon
nem tévedezik a lábam
porszemmé zsugorodva
repülök
fürdöm a napsugárban
elgurult gomb a sarokban
pókhálós terveket szőve
meglapulok a homályban
és csak hallgatok
gyönyörködve nézelődöm
törött üvegcserép a fű közt
a fénylő égboltozatot
tükrözi és ragyogtatja
úgy-ahogy még akkor is
elhomályosult szemem

Ken Verheecke - Sunset

                                                              Ken Verheecke - Sunset

Parancs János: Az utolsó szavak

                        „.... fekszem csupán az ágyban,  
                        csak suttogni tudok..."
                                               (Franz Kafka)

Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.

Parancs János: Micsoda szégyen

már csak ennyire futja erőmből,
néhány szóra, szókapcsolatra,
idétlen közhelyre, amiket mindenki ismer,
és röstellkedve félre néz, ha hallja,
hiszen lehetett volna bárki, aki mondja,
de én mondom ki, így hát szégyenkezhetem,
s amíg el nem felejtik, gyalázhatnak is értük,
jogosan és indokoltan, visszahúzódom hát,
s eltűnök, nyomot se hagyva hátra

Parancs János: Ami hiányzik

igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül,
mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl,
vakon, céljának értelmét nem keresve,
csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva,
csak tovább, csak előre, bármi áron,
mérhetetlen önbizalommal félresöpörve
az akadályokat, a vétlen útjábakerülőket,
hátra se pillantva, a végpontra se nézve,
lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan,
igen, az hiányzik, a makacs élniakarás

Parancs János: Árnyékok

És most képzeljük el,
milyen az emberi nyomorúság.
A vergődés, a szenvedés, a rettegés,
a szomjúság együtt; egymást
erősítve és kiegészítve.
Kicsit konkrétabban:
képzeljük el, milyen a magányos,
éjszakai hánykolódás az ágyban.
Barátok nélkül, ismerősök
és rokonok nélkül milyen az éj?
Milyen a nappal, ez a palaszürke,
sivár és iszapos vidék?
Ahol nem történik soha semmi,
ahol nem történhet soha semmi,
mert minden mozdulatlan,
előre meghatározott.
Képzeljük csak el,
milyen a meddő várakozás.
Amikor nincs már kire várni,
mert változtatni úgysem lehet.
Amikor nincs hová elindulni,
mert minden út a pusztuláshoz vezet.
Képzeljük csak el.
Pokoli csapdák, blöffök,
kicsinyes pénzügyi manőverek.
Hangzatos szólamok, olcsó sikerek.
De ne vezessük félre egymást:
a belső bizonytalanság
ezeknél is rettenetesebb.
Olyan ez, akár a tanácstalan
ácsorgás a félhomályos
kapuk előtt idegenben,
amikor mindenfelől fenyegető,
alattomos árnyékok közelednek.

Parancs János: Motyogás a sötétben

csak félig figyeltem oda
úgy látszik
tényleg öregszem
szűkülő körben élek
látszólag figyelek
s közben saját rögeszméimet
gondolataimat rendezem
hogy előadhatók legyenek
ilyesféle önzést
magamnál még nem tapasztaltam
a jövőben
jobban kell ügyelnem erre
nehogy észrevegyék
nehogy megharagudjanak
hiszen ők nem tudhatják
hogy ösztönösen cselekszem
mintegy az akaratom ellenére
kihagy az agyam
képzelődöm és fecsegek
felelek akkor is
ha nem kérdeznek
pedig tudom a választ
bizonyság lehet rá
az egész életem
nem tudom hol rontottam el
annyira vigyáztam pedig
megfontoltam minden szavam
a semmibe hulló magyarázatokat
nem értem nem értem
miről beszélnek
noha együtt vagyok velük
az örömben és a bajban
csak újabban
nagyon fáradékony lettem
délutánonként alszom
kicsiny ideig pihenek
aztán mindenem odaadnám
megosztanám velük
de senki se kéri
unottan félre fordulnak
másról beszélgetnek
mintha ott sem lennék
önfeledten nevetgélnek
mondanám végre
hogy kiért és miért éltem
ám ez a kutyát sem érdekli
csak félig figyelnek oda

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság
valami végzetes félreértés vezérli
egymás felé tapogatódzó lépéseinket
és nincs föloldás: nem értjük egymást
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
istent teremtettem a saját képemre és
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt
tévetegen járok üres az elmém üres a szivem
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
követni talán már erőm se kedvem se lenne
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

egymás nélkül mégsem élhetünk
szükségünk van a másik test melegére
az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el
a bensőnkben tündöklő világba?
gazos és csatakos mezőkön gázolunk,
űzött vadként az őszi alkonyatban,
ami elérhető, veszti varázsát,
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok,
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása
kiver és hajszol tovább

gyarlók vagyunk mi
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni,
botladozunk és tétovázunk, körbeölel
bennünket a világ ezernyi színeváltozása,
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű
fölemeli bátortalanul a fejét, netán
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében,
akkor már tennünk kell értük is valamit,
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar,
az értelem fénye lankad, majd kialszik,
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő

és mi reménykedünk mégis,
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk,
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr,
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be,
tékozló, balga gyermekeit az otthonába,
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom,
se tündöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Boda Magdolna: (ahogy színét a szirom)

Ahogy színét a szirom,
zárványát a kő,
zöldjét a mező,
kékjét a folyó,
röptüket a madarak,
úgy vigyáztalak.
Büszkén,
ahogy csúcsára büszke
az égbenyúló hegy.
Alázattal,
ahogy ölében őrzi
szépségét a völgy.

A folyó ezüstkéken
folyik lefelé az águkat
lógató parti fák között,
A nap vékonyodó sugara
arcomat cirógatja.
De nézd csak:
ezer felhő sorakozik a kék égen,
ünnep készül lenni.
A szép bús, de bátor búcsú ünnepe.
Majd lassan engedem el a kezed
és majd nem fordulok hátra,
nem mondom, hogy ég veled.
Hogy is mondhatnám?
Hogy is mondhatnám?

Remembering - The Bridges of Madison County

                                           Remembering - The Bridges of Madison County

Boda Magdolna: (amiként a nap)

Egyszerű, magától értetődő,
átlátszó mozdulatokra vágyom.
Érintésre, mely nem szoros,
de jól érzékelhető.
A határvonalon lévőre.
Túl a valóságon,
de visszább az álmon.
Amely nem fordít ki gyökerestől.
Félreérthetetlen és szükségszerű,
amiként a nap kél és nyugszik.

Óh jaj,
mindannyiunknak vannak
lehajtott fejű virágai
és kontúrjukat vesztett napjai,

de jó, nagyon jó,
egymás vállai fölött
hagyni messzire futni a tekintet.
Jó, amikor a távoli a közel
és jó, amikor közeli a távol
és jó, amikor az egész létező világ
beleegyszerűsödik egy mosolyba.

Boda Magdolna: (próbálkozásaim)

Próbálom behatárolni
a végtelent,
horizontálisan és vertikálisan is.
Hogy semmi, de semmi
ne vesszen el,
hogy minden kitapintható legyen.
Próbálok falat húzni
a szükségesség és az
esetlegesség közé.

Várom, hogy mondd végre,
hogy ismersz,
hogy ismerős vagyok,
hogy láttál már valahol.

Egyre egyszerűbb
képletekben gondolkodom.

Boda Magdolna

Szerettem, szeretek és szeretni fogok.
E fura viselkedés: emberi gyengeség,
s ha nem jellemhiba, hát vállalom.

Boda Magdolna: (a rózsát is...)

Peregnek a percnek,
ahogy rózsát morzsolnak szét ujjaid,
lábad elé hullanak vörös szirmai;
...a bársonyát ismered,
egy hajnali ölelésből...,
..bőre finom bizsergését,

           ...a rózsát is,

...mert rózsát könnyezik az öröm,

és nem bánod már
kongó éjjelek kínjait.

Boda Magdolna: (ezerszer elég)

Ahogy a tolvaj az éjszakában,
úgy jő el a szerelem.
Észrevétlen.
Kifoszt magadból,
elviszi minden perced,
minden napod;
ügyesen elhordja életed.
És nincs már én,
ő, mi, ti, ők,
Csak Te...
És az ég kékjében is csak
egy kék tekintetet keresel.
Ne hagyd magad,
akard a jussodat.
Akard a hajnal harmatcseppjét,
a fű zöldjét,
az illatát a vizeknek,
selymét a szépnek,
bársonyát a jónak.
Akard és megkapod,
mert méltó vagy.
Mert méltóak vagyunk
viselni koronát,
és ezerszer méltóak,
mert hitünk van,
gyönyörű, megtartó hitünk:
       a szerelem,
...és ennyi elég,
ezerszer elég.

Boda Magdolna: (mezítláb a parázson)

-részlet-

Tűnődöm.

Hogyan lehetne a rózsaszínűre fakult,
egykor lángvörös érzések
parazsát fellobbantani...

Hajnalig táncolnék rajta,
mezítláb,...
hajnalig,...
halálomig.

Boda Magdolna: (pedig - mégis)

Arcomat
tíz körmével szántja a szerelem,
pedig
első, simogató
tekinteted
rég kisírta szemem.
Mégis,
minden éjjel hallom,
ahogy a serkenő fű között
a szél fájdalmasan kapar,
és azt vinnyogja
maradj velem,
maradj velem.

Boda Magdolna: (mea culpa)

Fészket rakok emlékeim között,
mint madár, ki repülni fáradt,
és várom, hogy a halál megkötöz.
Én buta, élni gyáva,
gyáva,
gyáva,
s a gyávaságom is
csak köszönöm.

Boda Magdolna: (védtelenül)

Nappalra felöltöm
a golyóálló mellényt,
de éjszakánként
szitává lyuggat
az emlékezés.

Boda Magdolna: (én, ügyetlen)

Mint elázott szappan
csúszik ki a kezemből,
úgy csúszik ki az idő belőlem.
Én, ügyetlen,
csak állok
talpig világ-habosan.
Most mi lesz?

Boda Magdolna: (megválaszolt kérdés)

Hová lett az a
mindent szerteszaggató rianás,
a szemekből előpattanó mosolygejzírek,
amelyek mindig őriztek egy zuhanást?
Hová, hová?
Az álmoktól felszántott éjszakák?
A csillagok döfése?
A türelem,
amivel órákon át bírtad
az egyedüllélet,
a magányt?

Szemed kékjéből
előpattanó mosolygejzírek.
Ez a jutalom.
Mert enyémek voltak
az álmokkal fölszántott éjszakák
és a csillagok.
Enyém a türelem is,
amivel órákon át
bírtam az egyedüllétet,
a magányt.

Boda Magdolna: (alkonyi kép)

Mintha nehezebben
bukott volna le a nap.
Sarokba szorított a lassan pergő idő.
Utolsó kézszorításod
még bizsereg tenyeremben.
Még bizsereg...
majd belefárad,
mint az ősz a remegő levelekbe.

László Noémi: Tájkép

Sík mezőben sárga fű
mintha tenger partja volna
az esti ég a sima tenger
ködös sziget benne a hold
mint fél élet tükrén az emlék
ha képzeletből száll fel éppen
és fényes, gömbölyű, homályos
elfoglal, mert bizonytalan,
elfoglal mindent, ami van
e pillanatban földön-égen
világít érintetlenül
minden időben holtfehéren.

http://youtu.be/e9RS4biqyAc

Adagio - Concierto de Aranjuez

László Noémi: Kérdés

Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?

László Noémi: Holnapra hátha

Ketyeg az óra, bezárul a kör.
Hajszálra olyan, mint a többi.
Rendeltetését is úgy tölti be:

kicsit felvidít,
kicsit meggyötör –
de azért holnap épen ébredek,

ép ésszel bámulom a fákat,
és dolgozom majd,
pedig fáradt,

érzéketlen és kétkedő leszek.
Este van, rohannék utánad.
Holnapra hátha elfelejtelek.

László Noémi: Engedj utamra

Taníts meg arra:
mi a másé. Arra: mi mennyire
lehet enyém, amikor
nem kellene lennie.

Taníts meg arra:
mit beszéljek. Arra: mások szavát
hogyan hallgassam. Hogyan
üljön el a vád.

Azután hallgasd:
miként kopog az eső a szívemben,
csontomban mit süvít a szél.
S engedj utamra engem.

László Noémi: Hajlik az ág

Hallod-e: hullnak a percek.
Gömbölyű égi halomba
gyűlnek a titkolt mondatok,
és csak a hold lila fénye
jár körülöttünk, ajkad
mégsem nyílik a szóra.

Hallod-e: rendre morajlik
távoli tengerek árja:
visszavonulnak a benti
világok, nem feleselnek.

Lassan hajlik az ág,
tér nyugovóra az élet,
hull megadón a gyümölcs,
leperegnek a kései órák –

ólomsúlyú a test, ám
moccan a szívben az árnyék.

László Noémi: Viszonylag könnyű

Viszonylag könnyű eltépni a szálat
hős, holdvilágos éjjelek külön font
párhuzamos szálát

a végtelenben, hol a hold a pont
amiből ki a mindenséget

ez is viszonylag könnyű feladat
leginkább akkor ha már darabokra
gyomromban nyugszik minden izgalom
ne fátylat rá de spongyát

viszonylag könnyű eltépni a szálat
aztán szevasz irány
szevasz dimenzió

a feltámadó vaksötétben
egy izzószálon függ az életem
viszonylag könnyű

László Noémi: A végső kettő

Úgy meghatároz, mint a fát a kéreg:
nem alkuszom, hát egymagamban élek.
A veszélyérzet folyton elkerül:
valahogy rosszul értek emberül.
Rövidlátó szemem is arra kaptam,
hogy a világot közelről figyeljem,
mozdulatlan.

Így sajnos minden pofonegyszerű.
Derűre ború, borúra derű.
Túl jószerencsén, balszerencsén, harcon,
lényem csak arra jó, hogy szétszakadjon,
hogy szétszakítson lázat, babonát,
s ne hagyjon mást a vergődő valónak:
saját magát.

Osztódva élek, minden nap az első.
Most lehel lelket belém a teremtő
életimádat, most támaszt világra,
de estére már a halált imádva
ölelem át a termékeny sötétet,
mert annyi árnyalat közt csak e végső kettő
éltet.

László Noémi: A leghalkabb szó

Bajban vagyok, mert nem zavar a baj.
Hanyagolom a rám bízott figyelmet,
a mérleg állandó egyenlítését,
az ígéretből termő kerteket.

Hanyagolom a képzelet világát.
Nem érdekel, mikor mit álmodok,
mikor mit állítok ki ellenfényben,
mondok hátrányos megvilágításban.

Bajban vagyok, mert minden eltörött.
Nem érdekel, hogy csak szilánkra lépek,
hogy minden pillanatban rész-egész
vonatkozások ötlenek elém;

nem érzem azt: a világegyetem
lélegzetével egy a szuszogásom,
nincs magasabb cél, végső küldetés,
halálos bánat, esztelen szerencse,

nincs eszme, ügy, emberbaráti szempont,
keresztény irgalom, örök igazság,
nincs szenvedő alany, se fájdalom,
se tetszelgés a torzító tükörben,

nincs érdemem, csak életem-halálom,
egyetlen iránytűm: mitől nem félek,
mikor, mennyire, mitől rettegek.
Hogy hálni sem jár majd belém a lélek.

László Noémi: Könnyű

Amikor legjobban csapkod
a menny köve mindenbe, ami fontos,
süllyedsz, nyakadon a kolonc,
jön valaki, játszva eloldoz.

De hozzá nem kötődhetsz.
Mosolyog, mosolyogsz, hasad
a bosszúság, mint agyonhordott,
kinőtt mez, és ott állsz
egyedül.

Csodálkozol, hogy az eső
egyre nagyobb erővel kopog
fejeden, miközben körülötted
derül az ég, hétágra süt a nap,
és sosem voltál abban biztosabb,

hogy minden rendbe jön,
csak most alaktalanná ázott
az összes sejtés, fájdalom, érv,
gondolat. Az éles fényben
nézed,

mindenségedből mi maradt,
hová húzhatnál új határokat,
hol élhetnél, esetleg. Mint
aki nem is retteg.

László Noémi: Nyomok a homokban

Tegnap esett. Sok gondom volt a széllel.
A hold lehullt és meghátrált a tenger.
Hevertem kábán, zsibbadt-mozdulatlan,
fedetlen testtel.

Fogott a föld. A tűz, a víz nem ártott.
Hevertem annyit, hogy még most is élek.
Holnap valami mássá morzsolódik
bennem a lélek.

Holnap valami mást jelent a hőség,
a madár hűlt helye a levegőben,
a tompa nesz, ahogyan földre hajlik
a fű szála előttem.

László Noémi: Roskadás

Egy ideje a föld felett
ritkább a levegő.
A nap olykor az éjszaka
kellős közepén jön elő.
A mellkasomból kél,
homlokom mögött nyugszik.
Egy ideje a fekhelyem
sodródó falevél.

Egy ideje a dombokon
a házsor meghajolt.
A déli égbolton virít
sárgán a telihold.
Jobb tenyeremből kél,
bal tenyeremben nyugszik.
Egy ideje a szuszogás
vihar előtti szél.

Egy ideje a rengeteg
a völgybe költözött.
Éjjel-nappal csillag ragyog
a csupasz fák fölött.
Nyitott szememre hull,
csukott szememre olvad.
A láthatatlan boltozatról
fénytömbök omolnak.